Re: Fumiyuubo erdőség

**Huramino Saito** Kedd Márc. 29 2011, 13:23

Miközben az eget bámultam, fejemben zajlottak az események. Mindarra gondoltam, hogy mi történhet otthon, a szüleimmel, a faluval és Gaara-samával. Mostanra már biztos a falu Jouninjai és Anbujai is mozgásba lendültek, hogy megtalálják Temarit valamint a nagy robaj eredetét melyet Gembo és Gemba valamint én, okoztunk.Az égről csak akkor vettem le a szemem amikor Kenyuurei beszélni kezdett és megemlítette a volt tanítványát is aki a démon útját választotta. *Szóval egy lány volt? Egy lány akire ő talált rá az erdőben, befogadta, felnevelte majd tanította és ennek ellenére elárulta mesterét? Milyen ember lehet ő? Az elmondottak alapján olyan mint én. Nekem sincs célom, se álmom, nem nem fűz érdek ahhoz amihez másokat igen, hogy kage legyek. Pusztán Hanaval akarok maradni és hasznos akarok lenni mindenki számára.*
- Viszont én nem vagyok ő. Gondolataim immáron átmentek hangos beszédbe melyet a mellettem lévő Kennyureinek intéztem, majd hüvelykujjamat magam felé irányítottam. - Mégis mi a fenét gondolsz ki vagyok én? ... Akaratom ellenére a válamra raktatok? Na ne nevettess már. Elvégre én írtam alá ezt a szerződést, én vállaltam mindennek a súlyát és még közel sem értem el azt a pontot amikor fel kell adjam e miatt. Én megteszek minden tőlem telhetőt és megőrzöm tanításaidat! Jelentettem ki magabiztosan, hogy ezzel jobb kedvre derítsem mesteremet, hisz nagyon lehangolt állapotban volt.
Nemsokkal ezután felbukkant maga Kamatari is aki beszélni kezdett egy másik megoldásról, amivel véget vethetnénk ennek az egésznek, egy megoldásról melyet Temari is vállalt.
- Szóval akkor Temari nem esett fogságba? Lelkesedtem fel egy pillanatra, azonban csakhamar megtört lelkesedésem, mert jelen pillanatban is olyan veszélyeknek van kitéve mintha fogságba esett volna. - Mi egészen pontosan ez az út és mit kell tennem, hogy megmenthessem Temarit? Kérdeztem, jelezve hogy vállalom a kihívást melyet elém állítottak.

Karin Vas. Ápr. 03 2011, 11:23

A menyét csak nyugodt és megbékélt arcot vágott a szavaidra, de válaszolni nem tudott semmit sem. Katameri megjelenése és szavai, az öltette, félelmet és agódást váltott ki Kennyurei-ból, hiszen ő veled ellentétben tudta, hogy mire gondol menyéttársa. Lassan lehunyta a szemét, ahogyan lassan és fájdalmasan feltápászkodott. Bár harcolt veled ádázul, mégis a sérüléseiből nem épült fel.
- De igen!- nézett le rád- Fogságba esett, de a saját hibájából. Arra az útra lépett, melyre csak egy néhányan merészkedtek az idők folyamán és eddig senki sem tért vissza onnan. -nézett téged és arcodat.
- Mikor rájött, hogy mi készül, megküzdött azzal a férfival, de elbukott. Nem halt meg, de elmenekült, ide, hogy sikeresnek megakadályozza, azt amire készül az a szörnyeteg. Ugyanis, van más módja, hogy valaki megszerezze a vén bölcs erejét. Az egyik a teáltalad már ismert mód, hogy a legyengült öreg teljes erejét az életével együtt elvegyék, míg a másik ennél kockázatosabb. Alászállni a tudatába és megszerezni az erejét, úgy, hogy ő maga csak nyugalomra tér.
- Vagyis lényegében, úgy szerzed meg az erejét, hogy nem ölöd meg. Minden tudása és ereje a tiéd lesz, de a halálod után a szelleme, mely a testedbe kerül kiszabadul és visszatér ide. Az öreg bölcs, nem egyszerűen csak egy menyét, sokkal inkább begy spirituális lény, aki évezredek óta élhet már ezen a világon. Olyan lény, aki inkább egy isten, mind halandó lény lett, vagy talán éppen fordítva, halandó lényből vált istenné. Akárhogyan is, ez a mód, csak azoknak elérhető, akik szembenéztek saját magukkal, vállalják a felelősséget, hogy úgy szerezzék meg az erejét, hogy nemcsak az öreg saját dimenziójában küzd meg vele, de képes elnyelni a teljes erejét, sőt a teste képes azt befogadni is. Mivel egy élő lékek, lehet, hogy at est választás elé állítja majd a lelket és az is megeshet, hogy te magad meghalsz. - tudtad meg a valóságot.
- Temari-nak már vissza kelett volna jönnie, vagyis elbukott és örökbe bezáratott oda.

**Huramino Saito** Vas. Ápr. 10 2011, 08:51

Kamatari felbukkanásával megkezdődött a részletek pontos feltárása. Kenyuurei és Kamatari egymást megelőzve, vagy talán versengve mondták el, hogy mi is pontosan az az út amelyet Temari választott. Fejem ide oda forgott, hisz egymást kiegészítve mondták el mindazt amit tudnom kellett, ám az információ túl soknak is bizonyult, mert olyat is hallottam melyet a legkevésbé akartam. Kamatari elmondása szerint Temari valószínűleg bennrekedt abban a másik világban.
Miután minden információval el voltam látva, egy pillanatra Hanat a földbe szúrtam majd egy nagyobb levegővétel után lassan elindultam az egyik közeli fa felé, majd felmászta rá és csak a legtetején álltam meg.
- Tudom mit kell tennem ez nem is kérdés, viszont még mielőtt elindulnék valamit el kell, hogy intézzek. Gondolataimat alig hallható szavakba öntöttem, majd egy üres tekercset kaptam elő, majd azt kitekerve írni kezdtem abba. Bő tíz perc múlva jöttem csak le a fáról a tekercsel a kezemben, majd a földet érésemkor felkiáltottam.
- Hiyayaka! kiáltottam el magam és vártam, hogy a megnevezett menyét előjöjjön. Tudtam, hogy valahol itt kell lennie a közelben, hisz az előbb még biztatott engem a harcra, és ő nem az a típus aki csak úgy minden szó nélkül odébbállna. Amint elém bicegett én lassan leguggoltam hozzá, majd a tekercset, melyet még a fán írtam lassan átnyújtottam neki, majd halkan a fülébe suttogtam. - Kapsz tőlem egy küldetést. Ha nem sikerülne visszatérnem Temarival együtt, akkor kérlek juttasd el ezt a tekercset szüleimnek. Mindazt amit mondtam alig hallható volt, csakis az aprócska menyét hallhatta meg és ez így is volt rendjén. Amint átadtam neki a tekercset, felálltam, majd a két tapasztaltabb menyét elé járultam.
- Én már szembenéztem önmagammal és le is győztem azt. Egyedül nekem sikerülhet visszahoznom Temarit abból a másik világból. Viszont lenne egy kérdésem. Csak úgy szabadulhatunk ki a világból ha megszerezzük az öreg erejét, vagy elég megtalálnom Temarit és van kivezető út? Kérdeztem rá a lényegre, de legbelül tudtam mi a helyes válasz. Amint válaszoltak a kérdésemre, megkértem őket, hogy vezessenek arra a helyre ahol az utamat megkezdhetem abban a bizonyos világban.

Karin Vas. Ápr. 10 2011, 18:43

Hiyayaka valóban meg is jelent, csendben, az egyik bokorból mászott elő, úgy látszik ő a harcotokra is kíváncsi volt, csak hát eddig nem nagyon mert előjönni. De ahogyan rábíztad a tekercset és ő átvette jól tudta, hogy milyen dolgot is bíztál rá, ahogyan mosolyogva mutatta a jó kezével, hogy minden rendben lesz.
- Úgysem kell átadnom majd, de megteszem főnök!
De ideje volt, hogy újra a tárgyra térj és feltetted azt a kérdést, ami valójában fontos volt számodra, hiszen jól tudtad, hogy mi fog rád várni, vagyis nem tudtad, azt tudat csupán, hogy mit kell csinálnod, de hogy mi vár rád ott, hogy mit kell tenned, hogy milyen veszélyes az, amire vállalkozol, azt egyáltalán nem tudtad.
- Nem tudjuk! MI fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ezt tudjuk! - mondta Kenyuurei – Az elmúlt kétszáz évben bizonyos, hogy nem volt olyan ember, se menyét, akinek sikerült volna eljutnia oda és vissza is tért. Fogalmunk sincs, mit rejtőzik odabent, mi vár rád. Amennyit tudunk, azt is csak azért van, mert egyedül egy ember volt, aki sikeres visszatért onnan. Régen, nagyon régen, egy férfi, aki Rikudou sennin unokájának vallotta magát és a teste olyan erő birtokában volt, mellyel képes volt elnyernie azt az erőt! - intett, hogy kövesd, ahogyan kisebb séta után, újfent azon a helyen voltatok, ahol minden elkezdődött a barlang előtt, ahogyan nem is váratva beléptettek, de sokkal mélyebbre hatoltatok, mind korábban. Ugyanazon terem, ahol a férfi még mindig állt, szakadatlanul, mintha egyáltalán nem is fáradt volna el, tovább, elhagyva azt a helyet, ahogyan egy lezárt ajtó előtt áltatok meg, rajta megannyi jelell és pecsétel. - Itt is volnánk! - nézett le rád egyedül Kenyuurei, hiszen Katamari nem jött veletek- Ha kinyitom neked azt az ajtót, nem lesz visszaút! Biztosan ezt akarod?! - nézett rád, ahogyan válaszoltál neki nyíltan és őszintén! – itt mondhatsz neki valamit, amit akarsz – - Rendben! -érintette meg az ajtót, ahogyan lassan kinyílt, elégve a rajta lévő pecsétek, elszakadva a rajta lévő láncok, ahogyan a sötétség mely onnan bentről áradt, egy pillanatra ledermesztett!
Lassan léptél csak be, ahogyan az ajtó bezáródott hatalmas erővel mögötted, ahogyan a folyosón, hirtelen apró kis lángok nyúltak, egyenesen haladva előre, ahogyan egy kicsit lejtett a talaj. Egyel mélyebb és mélyebbre, ahogyan úgy fél óra séta után, egy hatalmas barlangba érkeztél, melynek a végét ugyancsak sötétség takarta el.
- Hát eljöttél! - hallottad Hana hangját semmiből- Már vártalak, alig vártam, hogy újra együtt légy velem! - sétált ki a sötétből, ahogyan barátságosan elmosolyodott- Olyan régóta vártam rád! Annyi év telt már el, mióta beléptél ide, és most újra látlak! - hallottad a hangját! - Nem örülsz? -vágott csalódott arcot- Itt benn máshogy telik idő, annyi éve sétáltál a lépcsőkön és ez az erő, mely ezekből a falakból árad, újra testet adtak nekem. Valóban lenyűgöző a vén bölcs ereje...

**Huramino Saito** Csüt. Ápr. 14 2011, 23:20

Hiyayaka előugrott az egyik bokorból ahogyan elvette a nálam lévő tekercset, majd még egy biztató mondatot is megeresztett. Jól esett az amit mondott, azonban én is bíztam kellően magamban, hogy tudjam, még visszatérek. Gyorsan még megvakartam a fejem, majd olyan jókedvű arckifejezéssel néztem az aprócska menyétre, akivel legelőször találkoztam, mintha csak egy jó alvásra mennék el és holnap folytatódna minden. Mindezek után odasétáltam Kenyuureihez aki lassan de biztosan elvitt arra a helyre ahol volt annak a bizonyos helynek a bejárata. A bejárathoz való eljutáshoz át kellett haladnunk magán a vén bölcs termén is, ahol még a férfi szakadatlanul állt egy helyben ami az utolsó csepp kételyeimet is eltörölte. - Tényleg fantasztikus az öreg! Jegyeztem magamnak, ahogyan végül elértünk ahhoz a bizonyos ajtóhoz.
- Ez csak természetes! Meg kell mentenem valakit aki számít rám és meg is fogom tenni és visszatérünk együtt, hogy folytathassuk az edzést. Az edzést mellyel eltörölheted régi tanítványodnál elkövetett hibáidat. Hangzott el, ahogyan egy pillanatra Hanat megemeltem a tokjában. - A kardomra esküszöm, hogy sohasem hátrálok meg és visszatérek! Mondtam ki az eskünek hangzó dolgot, ami végül is tényleg az volt, egy ígéret. A következő lépéseimet immáron egyedül tettem meg, pontosabban ketten tettük meg, én és Hana, ahogyan egyre mélyebbre hatoltunk a sötét helyen a kevéske fáklya fényét követve. - Tehát ez lenne az? Eddig nem sokban különbözik egy átlag barlangtól. Jelentettem ki, ahogyan hirtelen Hana megjelent előttem és olyan dolgokat mondott melyet egyáltalán nem értettem. - Egy éve? Hát akkor lesz mit bepótolnunk! Mondtam, ahogyan egyre közelebb és közelebb mentem hozzá, azonban egy kicsit tartottam is a lánytól. Ezúttal nem éreztem kettőnk között azt a bizonyos köteléket melyet azon a virágos mezőn éreztem amikor megjelent előttem. Nem voltam biztos benne, hogy ez nem valami csapda, ezért csak óvatosan haladtam előre és próbáltam minden egyes részletre odafigyelni.

Karin Szomb. Ápr. 16 2011, 14:40

Óvatosan közeledtél a nőhöz, aki teljesen úgy nézett ki mind Hana, de vele ellentétben, de semmit sem éreztél, nem érezted azt a köteléket, amit annak idején, mikor együtt voltál vele, de nemcsak ez, azt mondta, hogy évek óta itt vagy, mégsem öregedtél egy csöppet sem, sőt ő sem, és az amit mondott, az sem volt teljesen tiszta. Érezted az átverés és a csapda szagát és valóban, ahogyan egyre közeledtél felé, ő valahogy mindig ugyanolyan távol maradt tőled. Nem mozdult meg, egyszerűen akárhogyan akartál közelébe kerülni, sohasem érted el.
- Miért nem jössz ide! Annyira vágyok arra, hogy megérints újra! - nyújtotta feléd a kezét, de te mégsem tudtad elérni őt, még mindig nem, ahogyan a mögötted lévő ajtó, a lépcsőkkel lassan teljesen eltűnt a sötétségben. - Kérlek, gyere ide, hiszen azt mondtad, hogy szeretsz! Csak azért vagyok még mindig itt, mert rád vártam, hát csak ennyit jelentettek neked az érzéseid, melyet irántam éreztél? -kiabálta kétségbeesve, ahogyan könnyek szöktek a szemébe, de te megálltál, lassan körbenéztél és a táj, alig láttál el ö méterre, mögötte csal a sötétség és ahogyan visszanéztél már az ajtót sem láttad, egyszerűen olyan érzés volt, mintha elvesznél a nagy sötétségben. - MI a baj? - kérdezte tőled Hana értetlenül! - Ááá ... már értem! Amíg vártam rád, körbenéztem itt! Azok a lépcsök, valójában egy csapdát rejtenek, egy téridő torzitás, ahogyan az idő odabent máshogy folyik, ott, itt és odakint is! Magam sem értem, hogy ez hogyan lehet, de annayi biztos, hogy jelenleg már ötven év telt el azóta, hogy beléptél az ajtón. Minden amiért küzdöttél, már mind lényegtelen! - nézett rád Hana, ahogyan ez a hír letaglózhatott, de ugyanakkor ezernyi kérdést vedhetett fel, ahogyan mit is csinálsz most, az csak rajtad áll!

"Ne hallgas rá! Kérlek... nem hallod amit mondok? Saito-kun?!" hallotál egy apró hangott a semmiből, halkan és alig érthetően.

**Huramino Saito** Szer. Ápr. 20 2011, 15:14

Haladtam egyre csak előre a sötétségben, ahogyan megpróbáltam elérni Hanat azonban ez nem igazán látszott valóra válni. Olyan volt mint a rosszabbik fajta rémálmokban, mint amikor el akarsz érni valamit, vagy valakit, de hiába futsz, nem kerülsz közelebb hozzá. Ez az esetemben is így volt, bár meg kell hagyni nem is nagyon törtem magam, hogy Hana közelébe jussak. Mindeközben mind-szüntelen hallgattam amit a lány mond nekem. Ám eljött egy pillanat amikor hirtelen megálltam, körbenéztem és azon kezdtem el tanakodni, hogy merre is lehet a jó irány. Megfordultam, hogy megpillantsam az ajtót, melyen átléptem, de a sötétség fölemésztette azt is.
- Kérlek, gyere ide, hiszen azt mondtad, hogy szeretsz! Csak azért vagyok még mindig itt, mert rád vártam, hát csak ennyit jelentettek neked az érzéseid, melyet irántam éreztél? Érkezett felém a mondat, melyre már homlokomat megráncoltam és féloldalasan a lányra néztem. - Fogd már be végre! Kezdesz nagyon idegesíteni! Hana sosem kételkedne az érzéseimben, ahogyan én sem kételkedem az öveiben, úgyhogy ideje lenne végre felszívódnod! Mondtam neki mindazok után, hogy megemlítette ezt a téridő torzításos dolgot. Remélhetőleg ezek után csendbe marad, vagy ami a legjobb eltűnik előlem.
*Tehát ezért nem tért vissza innen még senki az elmúlt évtizedekben. Egy árny, vagy akármi is az az izé ami megjelent előlem, elcsalt a visszafelé vezető utat biztosító ajtótól. Most már csak egy irány maradt hátra, homlokegyenest előre.*
- Ideje lenne végre megmenteni Temari-sensenpait! Kiáltok fel, ahogyan egy röpke pillantást vetek a hátamon lapuló Hanára, majd magabiztosan törtetek előre.

Karin Csüt. Ápr. 21 2011, 16:39

A nő semmit sem reagált arra, amit mondtál neki, de csak némán állt ott, meglepett arccal, ahogyan egyre mérgesebbé vált a tekintette és fenyegetőbe. De akkor fontosabb volt számodra, hogy rájött, hol is vagy, hol a kiút és a legfontosabb, hogy megtaláld Temari-sant. Pedig csak egy pillanatra voltál figyelmetlen, egy pillantást vetettél csak a hátadon lévő Hana-ra, ahogyan éles és fájdalmas szorítást éreztél a kezeden és ahogyan visszakaptad a tekintetted, csak Hana eltorzult arcát láttad, ahogyan közel hajolt hozzád.
Akkor jöttél rá, hogy a megérzésed helyes volt. Ahogyan ilyen közel álltál hozzá, az arca sokkal nagyobb volt, mind kellett volna,a termete is, a kezei szinte a fél felsőtestedet átérték, ahogyan a szorítása egyre erősebbé vált. Arca lassan de biztosan változott, a szerelmes és aggódó arca helyett, egy groteszk és gyilkos szándékot sugárzó arc vette át, ahogyan lassan közelebb hajolt hozzád. Nem tudtál mozdulni, nem engedett és hiába igyekeztél, most ő volt előnyben.
- Ostoba ember!- mondta haraggal- Én megadtam volna neked azt amire vágysz, még ha alig is éreztem benned a legnagyobb félelmedet...- akkor jöttél rá, hogy ez a hely hasonló ahhoz, mind amikor a saját belső éneddel harcolt, de ez valaki más elméje lehet, vajon a bölcsé? Jutott eszedbe egy pillanatig- Nem te vagy az első aki idejön, nem is az utolsó! De a saját ostobaságodnak és a arroganciádnak köszönhetően, ez a hely lesz a síród! - az arc lassan szétesett, már egyáltalán nem hasonlított Hana-ra. Inkább egy élőhalott volt, mind ember, vagyis inkább menyét. Ahogyan az álca lehullt, a testalkat és a kinézett inkább hasonlított egy több száz éves menyétére, mind egy emberére. Alig volt már rajta szőr, csupa csont és bőr és s szürke szemek, melyek a sötétség miatt voltak valószínűleg- Felfallak és végre elnyerem az ő erejét is... - a száját lassan kitátotta, ahogyan a nyál az arcodra folyt, láttad a fogakat és a tekintetét, tudtad elsőre, hogy egyben képes lesz lenyelni. Nem tudtál mozogni, szinte összeroppantottak a kezei.

„Ne add föl Saito!” hallottad ismét a hangot, Hana hangját „Nem halhatsz itt meg! Nem engedem!”

A kardod csak egy pillanatra ragyogott fel, ahogyan a szorítás egy pillanat alatt tűnt el, ahogyan valami meleg érzés kerített hatalmába. Az állat száját egy éles sikoly hagyta el, ahogyan megtántorgott. A keze eltávolodott tőled, ezért tisztán láttad, hogy az ujjai hiányoznak. Kezed azonnal a kardért nyúlt, de nem éreztél semmit a hátadon. És egy légnyomás, minden megváltoztatott. Az állat feje szinte elvált egy pillanat alatt a fejétől, ahogyan a „démon” lassan oldalra dőlt és a sötétség körülötted szétrobbant. És egy nagyon is világos teremben találtad magad.
- Egyben tényleg igaza volt! -hallottad Hana hangját- Az öreg bölcs ereje, képes arra amit állított. - sétált ki az állat mögül a valódi Hana, ahogyan a jobb keze helyén a kard pengéjét láttad egy pillanatig, ahogyan lassan visszaolvadt a testébe és az az alka, melyet olyan régen láttál és a célod, hogy újra láthasd megvalósult. - Valóban képes testbe önteni engem. -mosolygott rád, miközben ugyanaz az érzés fogott el mind régen.

**Huramino Saito** Vas. Ápr. 24 2011, 18:36

Szavaimnak megvoltak a hatásai, a nő aki Hanának adta ki magát, azonnal elhallgatott és némán, mérgesen nézett rám. Végre volt egy leheletnyi időm ara, hogy gondolkozzak, ám amikor a tekintetem elvettem róla, azonnal megtámadott és kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Karjával átfogta az egész testem és így mozgásképtelenné tett, nem szólva az ezzel járó fájdalmakról. - Szóval ennyire vártál rám mi? És pont az én életemmel akarod megszerezni azt az erőt? Hát ha ez a helyzet akkor már le is mondhatsz róla. Jelentettem ki magabiztosan, azonban cseppet sem voltam magabiztos abban a helyzetben, de mi mást mondhattam volna. Megpróbáltam kifeszíteni valahogyan magam a szorításból, azonban ez nem jött össze és csak annyit láttam, hogy a mély torkos barátom már éppen lakomázni készül belőlem. Sóhajtottam egy nagyot és éppen arra készültem, hogy valahogy a szó szoros értelmében a fejemmel vágjam ki magam a helyzetből, de szerencsére erre nem került sor, mert valamitől a zombimutánsmenyét megtántorgott és éles sikítás közben eldugította a fülemet is.
- Halkabban nem lehetett volna csinálni, elvégre ninják vagyunk... Viccelődök egy kicsit Hanaval miután a test eldűl és meglátom őt. Egy széles mosolyal üdvözlöm őt, majd azonnal odasietek hozzá és átölelem. - Nem tudom, hogy hogyan csináltad, de köszönöm! Mondtam neki, ahogyan az egyik kezét megfogva körülnéztem a teremben ahol éppen voltunk, majd valami utat kerestem, egy utat melyel közelebb kerülhetek Temarihoz.
- Egyébként ugye nem neheztelsz rám? Kérdeztem rá arra a dologra ami egy kicsit még nyomasztott engem, és ebben a kérdésemben az előforduló perverzségre utaltam, de hát nem volt mit tenni, Hana is tud erről a tulajdonságomról és talán pont e miatt kerülünk olyan kapcsolatba amilyenben éppen voltunk.

Karin Kedd Ápr. 26 2011, 13:59

Odarohantál és átölelted őt, ahogyan ő kissé elpirulva nézett rád értetlenül, nem gondolta, hogy így fogsz reagálni egyből, vagyis sejtette, de ahogyan érezte a tested melegét, szó szerint kijelenthetjük, hogy zavarban volt. De ez legyen a legkevesebb. Hiszen te is rögtön másfelé terelted a szót, hiszen a cél most nem ez a pillanat volt, hanem sokkal fontosabb és sürgősebb, hiszen nem tudtad mennyi minden lehet még hátra és azt sem tudtad, hogy vajon mennyi időd lesz a küldetésedre.
- Persze hogy nem! -mosolygott rád Hana, ahogyan a kijárat, éppen azzal az ajtóval szemben volt, amelyen beléptél ide, hiszen a terem nem volt olyan hatalmas mind hitted, éppen ezért, mivel csak a kijárat volt, nem kellet sokat gondolkodni azon, hogy hogyan is tovább. De volt valami, valami furcsa még. A súly a hátadról eltűnt, ahogyan a kardod is, ami azt jelentette, hogy amíg Hana egy testben van, addig elfelejtheted a kardodat is, de ez zavarhatott a legkevésbé. - Induljunk!- ajánlotta fel, ahogyan együtt indultatok tovább.

Az út ismét kissé meredek volt, de ezúttal nem lépcsők vezetek a cél felé, és sokkal hosszabb is votl ,mind azt te elsőre hitted. Már jó egy órája sétáltatok, amikor végre megláttátok a kijáratott. Vakító fehérség, ahogyan óvatosan, de beléptettek abba a terembe. A vakító fehérség, pedig valóban, szó szerint értendő volt. A mindent beragyogó fehér fény szó szerint olyan volt, mind a nem is olyan rég átélt sötétség,, de eleje se hossza, se magassága, nem láttok hol van a vég és hol kezdődik az egész. És ahogyan a bejárat becsukódott mögöttetek váratlanul, csupán a nagy vakító fehérségben találtátok magatokat.
- Ez nem furcsa? -kérdezte tőled Hana- Az egész olyan mind egy teszt! - Nézett rád- Az első terem tiszta sötétség volt, egy szörnyű menyéttel, mely kiszabadulni akart, és most ez, egy vakító szoba. A mester nem azt mondta, hogy ezen a helyen a vén bölcs érzelmei öltenek testet? -kérdezte tőled- Ha ez igaz, akkor ez vajon melyik érzése lehet? -nézett rád, ahogyan körbenézet és amit mondott, valóban helyesnek bizonyult, hiszen csakhamar egy apró kis menyét jelent meg ellőttetek a semmiből. Öreg volt, egy apró kis boton támaszkodott melynek a tetején egy vörös gömb világított.
- Ügyes kislány...- mondta nagyanyós hangon- Eszes és szép, nagyon szerencse vagy fiam...- nézett rád, ahogyan meg sem moccant- Átéltétek az én legbelső gonosz vágyamat, hogy végre ne csak aludjak, hanem a földön járhassak, éppen úgy ahogyan te is. Most pedig, azon belső vágyammal beszéltek, amelynek a legfőbb célja, hogy azt bölcsességet, mely birtokában vagyok, végre továbbadhassam valakinek. De ti lennétek ezen vágyam beteljesítői? Hmmm... -nézett rátok hunyorogva. - Meglehet, hogy igen, meglehet hogy nem!

**Huramino Saito** Szer. Ápr. 27 2011, 08:25

Hana válaszon nagyot mosolyogtam, de hát mi mást várhattam volna? Persze én először arra gondoltam, hogy fejbe kólint vagy valahogy megpróbál megnevelni engem, de nem, ő csak azt mondta "Persze hogy nem!". Ezután még egyszer hosszan átöleltem őt, ahogyan kezeimmel beletúrtam selymes hajába melynek illata ismét megbódított csakúgy mint régen is.
- Örülök, hogy velem vagy! Suttogtam neki halkan a fülébe, majd ideje volt témát váltani. Miután a terem megvilágosodott, ismét lehetett látni az utat mely tovább visz minket céljaink felé. A nem is olyan távoli ajtóhoz sétáltunk majd átlépve azon egy nagyon furcsa helyen találtuk magunkat. Az előző teremben nem lehetett látni a mindent felemésztő sötétségtől, ám ahol most voltunk ott viszont a vakító fehérségtől nem lehetett túllátni. Hana egyből elemezni kezdte a helyzetet mely nagyon is rá vállt én pedig hozzáértően és lelkesen bólogattam neki, mert mindezt én is így véltem felfedezni. Miután arra kérdezett rá, hogy ez vajon melyik érzése lehet, én egy pillanatra elgondolkoztam, majd válaszoltam rá. - Ha az előző teremben a mindent felemésztő sötétség és szabadulni vágyás kapott helyet itt pedig a szöges ellentéte, akkor minden bizonnyal itt a jóság és az élethez valamint az erőhöz való ragaszkodás kap helyet, de persze ez cseppet sem biztos. Mondtam ki ahogyan megjelent egy parányi menyét jelent meg egy díszes bottal a kezében, majd beszélni kezdett. Pontosan elmondta ez ellenkezőjét amit én gondoltam, legalábbis részben az ellenkezőjét, hisz elmondása szerint végre valahára tovább akarja adni valakinek az ő bölcsességét és erejét, majd pedig minket vizslatott ez ügyben. Ekkor én nagyot sóhajtottam majd újfent megszólaltam.
- Sajnálom, de én, jobban mondva mi nem azért jöttünk, hogy megszerezzük az ön erejét. Igaz erős akarok lenni, de a saját erőmből és tudásomból akarom felépíteni ezt, nem pedig más erejét használni. Ami pedig a jövetelünket illeti, egy nőt keresünk aki nemrég lépett ide be. Temarit vissza akarjuk vinni magunkkal az életbe, csakis ezért jöttünk. Jelentettem ki, ami kicsit meglepő lehetett az öreg számára.

Karin Csüt. Ápr. 28 2011, 13:50

A kis menyét csak helyeslően bólogatott, ahogyan a szavaid egyenesek és jól érthetőek voltak, pedig amit kínált, egyáltalán nem volt olyan hatalmas tét, hiszen hiába mented meg Temarit, ha az a másik fazon sikerrel jár. Ez sokkal kényesebb ügy volt, mind amit jelenleg átláttál, sokkal gyorsabban és sokkal nagyobb erőre tehettél szert, ha folytatód az utadat.
- Valóban csak erre vágysz? -kérdezte tőled, ahogyan a bottal koppantott egyet a földön és a mögötte egy ajtó nyílt, ugyanolyan sötét, mind ahonnét jöttetek. -Ha ez a kívánságod és a célod, hogy csupán megmentsd a mesteredet és a saját és az ő útját akarod járni, akkor az az ajtó a tiétek. Nem állítalak meg és állók az utatokba, de felajánlhatok egy másikat. - újabb koppanás hallatszott és az ajtótok mellett egy másik jelent meg. - Ha megszerzed az erőmet, ha kiérdemled azt, nem csak a mesteredet mentheted meg, de a visszahozhatod könnyedén az életbe azt, aki a legfontosabb volt a számodra. Nem csak a mestered élete, nemcsak a szerelmed élete, hanem egy nemzeté, egy országé, egy családé és cserébe csakis az utad megtagadása áll, melyet választottál. És csak az a dolgod, hogy arra az új és ismeretlen útra lépj, melyet én kínálok neked, annak ellenére is, hogyha elbuksz akármelyiken is, cserébe csakis a halál vár majd rád. - és megtudtad, hogy mi ezen a helyen a választásod.

**Huramino Saito** Vas. Május 08 2011, 15:59

Ahogyan mindkét ajtó kitárult előttem és Hana előtt, valamint megtudtuk, hogy melyik ajtó hová fog majd minket elvezetni és milyen lehetőségek várnak ránk, az agyam egyből beindult és hezitáltam. Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne helyes, tovább követni az eszméimet, vagy belépni egy ismeretlen világba ahol akár fel is támaszthatnám Hanát. Ha csak ennyi lett volna az egész, akkor már bele vetettem volna magamat a dolgok közepébe, azonban zavart engem egy aprócska kis tényező. *Ha a második ajtón lépek be és sikerülne megszereznem a bölcs erejét, akkor minden problémám megoldódna, visszahozhatnám Hanát az élők közé, megmenthetném a menyéteket a támadótól és olyan erőre tehetnék szert, melyet shinobi talán el sem tud képzelni. Azonban ha megszerzem ezt az erőt és a bölcs helyébe lépek, akkor az azt jelentené, hogy mindörökké a menyétekkel kellene maradnom és óvnom őket, ahogyan azt a mostani bölcs is teszi. Ez az élet nem az én életem lenne, nem az én utam, melyet a sors elrendelt.* Fejeztem be a gondolkozást, ahogyan az eddig a semmibe bámuló üres tekintetem megváltozott és egyenesen a kis menyétre néztem, aki felkínálta nekem a lehetőségeket. Döntést hoztam, az üggyel kapcsolatban, mérlegelve a dolgokat és csakis egy út jöhetett szóba.
- Sajnálom öreg, de el kell hogy mondjam, nem én vagyok az akire te vártál, viszont megteszek majd mindent ami tőlem telik. Jelentettem ki, ahogyan lassan de biztosan elsétáltam az öreg mellett és megálltam pontosan a két ajtó között, hogy megvárjam Hanát míg hozzám nem ér. Amint ez megtörtént erősen megfogtam a kezét, majd vettem egy mély levegőt és átléptem a választott ajtó küszöbét, mely nem más volt mint a jobb oldali ajtó és azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy megmenthetek mindenkit, aki fontos a számomra, elvégre mégsem gondolhattam önző módon csak magamra. Ezen a lépésemen talán maga az öreg is meglepődhetett és jogosan is, de ez a választás már túlnőtt engem és másokra is kihat, így nem szabad rossz döntést hozni.

Karin Vas. Május 08 2011, 18:14

Beléptél a jobboldali ajtón, a kettes számún, amely a leggyorsabb és a legbiztonságosabb volt. Rájöhettél, hogy nem lehetsz önző, akármi is történik veled, most már nem fordulhatsz vissza és bár te magad sem tudhattad azt, hogy az amit most választottál, nem-e az az út, melyet az istenek választottak neked.
Hana kezét szorítva futottak fel az egyre világosabb lépcsőkön, ahogyan megláttátok a kék eget, a lépteitek felgyorsultak, ahogyan felértetek a lépcsőkön, ki a szabadba, egy homokos sivatagba, a kék ég alatt, határok nélkül, majdnem olyan volt, mind az a világ, ahol te küzdöttél meg a belső kétségbeeséseddel, de ezúttal ez nem olyan volt. És ehhez az elismeréshez nem csak a kék ég kellet, hanem az a férfi alakja, aki nem messze tőletek, valakin üldögélt. Kardjára támaszkodott, ami kiállt a testből és egyből észrevetet titeket. Lassan felnézett, az a férfi volt, aki miatt idáig jutottál, az az ember aki miatt annyit szenvedtél és edzettél, ott állt veled szemben és ahogyan közelebb léptél, az az alak akin feküdt, ugyanúgy nézett ki mind ő. Arca az eget bámulta, élettelenül.
- Na végre...- mosolyodott el, ahogyan felállt a testről és kirántotta belőle a kardot- … már azt hittem nem is jössz el.- mosolygott magabiztosan, ahogyan arcodra kiült az értetlenség, nem értetted, hogy vajon ő hogyan is várhatod rád. - Ha... úgy látszik nem érted amit mondok. - mosolyodott el- Elég szomorú, hogy annak ellenére, hogy megbíztak benned, ennyire nem mondtak el neked dolgokat. - emelete a magasba a kardot, ahogyan megcsóválta a fejét- Nem áll össze még mindig? -kérdezte- Temari-san tanítani kezd téged annak ellenére, hogy nem is ismertétek egymást, majd eljutsz erre a helyre és szinte egyből szembeállítanak a benned lévő félelmeddel, hogy erősé tegyenek. Feltűnők én és az esélyt kihasználva még erősebbé tesznek, elküldenek, hogy harcolj velem, pedig teljesen más szinten vagyok mind te, megtagadod az utadat, hogy elnyeld az öreget, hogy sikeresen megölj engem és mindez szerinted is a véletlen műve? -kérdezte- Nem furcsa, hogy Temari nincsen itt és ahelyett, hogy megszerezhető könnyű erőt helyet, engem találsz itt? -kérdezte ismét- Kicsit sem rendül meg a bizalmad bennük, hogy honnan tudtam én a bölcsről, annak az erejéről, hogy honnan tudtam rólad, hogyan kell idejönnöm és ellopnom az erejét? Egy pillanatra sem volt furcsa semmi, hogy ennyire megbiznad benned, megosztják a tudásukat veled és ennyi mindent adnak a kezedbe, csak azért hogy megvédhesd őket? Nem vagy kíváncsi, hogy miért is vagyunk most itt valójában...- mosolyodott el lassan.

**Huramino Saito** Kedd Május 10 2011, 08:30

Beléptem azon az ajtón, mely nem a biztonságot nyújtotta hanem, további nehézségekkel kecsegtetett. A vén bölcs erejének megszerzése volt most a fő cél, hogy végre egyszer s mindenkorra véget vessek ennek az egész hajcihőnek. Az utunk egy lépcsőn vitt felfelé, melynek a végén halovány fényfoltot láttunk, ám ez a fényfolt lassan de biztosan közeledett, ahogyan mi haladtunk előre. A lépcső tetejére felérve egy olyan tájra értünk mint maga Sunagakure, végtelen sivatag borított mindent, az ég pedig olyan kék volt mintha csak maga a tenger úszott volna felettünk, pusztán néhány kósza felhő rondított bele a képbe, na meg egy férfi is, aki kardján támaszkodva ült valamin. Közelebb sietve megláttam, hogy ez az a fickó aki miatt az egész felfordulás történt és látható volt, hogy megölte a saját félelmét, melyet nekem nem sikerült ugyan legyőznöm, de egy lett a célunk.
A férfi elmondott egy rövid monológot, hogy mi is történik körülöttem, majd olyanokat is felemlegetett, melyek mindenki más fontolóra venne, mindenki más kivéve én.
- Főnök, úgy tűnik elfelejtetted mi is vagyok valójában. Nem, nem vagyok se zseni, és még csak született tehetség sem, azonban mint Shinobi, úgy teljesítem a rám szánt feladatot. Mint Shinobinak, nem kötelességem a dolgok mélyére látnom és a miértekre keresni a választ, pusztán eszközök vagyunk mások kezében. Vannak akik nem bírják ezt a terhet elviselni, azonban mint átlag emberek között is átlag, én képes vagyok elhordani ilyen terheket, a magad fajtával ellentétben, aki megpróbál fellázadni a rendszer ellen. Itt sóhajtottam egy nagyot, majd a fejemet kezdtem el lemondóan jobbra-balra himbálni, miközben bal kezemmel a homlokomat dörzsölgettem.
- Számítottam arra, hogy itt foglak találni, tehát nem ért nagy meglepetés. A bölcs rajtad is használta azt a technikát, melyet régebben rajtam is, és így a belső világába zárt, a belső világába ahol én is jelen vagyok. Mondom, majd hirtelen felemelem a hangomat. - Kapsz egy utolsó esélyt, hogy visszafordulj! Ha nem teszed, akkor itt és most végzek veled!

Karin Szer. Május 11 2011, 09:10

A férfi meglepődött a szavaidon, ahogyan csak elmosolyodott, vagy a mosolya halk nevetésbe fulladt. Ez nem amolyan boldogságtól, hanem inkább gúnyból csinálta, kinevet téged és a szavaidat, ahogyan felemelve a kezeit, nyugalmat intett, hogy ne kapkodj.
- Ez jó! De elfelejtesz valamit kölyök!- a kard meglendült a kezében, ahogyan egyenesen feléd nyújtotta és rád szegezte – Azt mondod, hogy tudtad, hogy itt leszek, de amikor átkerülsz a belső világodba, akkor nem az öreg világába, hanem a sajátodba kerülsz! Ez nem olyan mind a te világod igaz? Ez az azért van, mert ahol most vagyunk az öreg lelke, de akkor én miért itt vagyok, miért nem a saját lelkem mélyén? -kérdezte tőled. - Hadd magyarázzam meg! Azért, mert valójában én már legyőztem a bennem lévő kétségeket már azelőtt, hogy idejöttem! -mosolyodott el- Így pedig ide betörni, már gyerekjáték volt! De hibáztam, mikor téged nem öltelek meg ott! - engedte le a kardját.
- Saito-kun!- hallottad Hana hangját, váratlanul, ahogyan apró szirmok jelentek meg körülötted, ahogyan Hana eltűnt és a már jól ismert kard súlyát érezted a kezedben. - Öljük meg és fejezzük be, akármit is akar mondani, ne enged, hogy megtévesszen, emlékez, hogy milyen is vagy te és ezért bíznak benned a menyétek, mert te már egy vagy közülük és ezért, mind a testvérükbe vetett hitt, az sarkalja őket arra, hogy megbíznak benned, hogy beléd helyezzék a bizalmukat és mindegy reményüket!
Váratlanul egy kard jelent meg a fejed emelet, melyet régen nem tudtál volna elkerülni, de most valahogyan sikeresen letudtad húzni a fejed, ahogyan hátraugrottál.
- Nem is rossz! Mennyi idő telet el azóta, mióta itt vagyok! Három-négy nap?! Sokat fejlődtél kölyök! Bölcs jól döntött, hogy téged választott...- ugrott neked újra, ahogyan megakasztottad a kardodal- … heee... igen jól hallod, csak azért vagy itt, azért tanított Temari, mert parancsba adták neki, a vén bölcs... hogy te lehess az új teste és végre szabad lehessen, de ezt nem fogom hagyni! -lökött el, ahogyan érezted, hogy mekkora ereje is van- Akuma-sama jól mondta, ha benned éled újjá és nem őbenne, akkor minden elfog veszni! -szorította meg a kardját, még jobban- Nem fogom hagyni, hogy a nő akiben minden bizalmam van, ne tudja beteljesíteni az álmát!

**Huramino Saito** Hétf. Május 16 2011, 11:55

A férfi csak beszélt és beszélt és beszélt. Már valójában kezdtem unni a folytonos badarságait és ezzel nem csak én voltam így. Hana azon nyomban visszaváltozott azzá ki volt, illetve aki jelenleg is, a kardommá. Elvégre ahogyan egy kardforgató nem ér semmit a kardja nélkül én úgyszintén nem érek semmit Hana nélkül.
- Tudom tudom... Sosem állt szándékomban kételkedni az útban amit járunk. Ezt az utat én választottam magamnak. Én voltam az aki felkérte Temarit, hogy tanítson, én voltam az aki kíváncsi volt az idézésre és a menyétek fajára, és nem az ő akaratukból ismertem meg. Intézzük el!
Jelentettem ki, azonban a fickó hamarabb lépett és a kardjával nekem rontott, viszont hála az edzéseimnek, sikeresen kivédtem azt a támadást és kicsit hátrébb is ugrottam, hogy meglegyen a kellő távolság. - Így van, Három nap, mely alatt túlszárnyaltalak téged! Mondtam ki, és a következő támadása elől már nem tértem ki, hanem én is válaszoltam rá. A két penge összeakadt és már csak az erőnkkel tartottuk azokat. A férfi eközben továbbra is csak jártatta a száját, amiből kiderült számomra valami.
- Értem! Most már minden világos. Világos, hogy honnan tudsz a vén bölcsről, az erejéről és hogy hogyan is találtál ide. Akuma mi? Szóval így hívják az előző tanítványt... Jelentem ki, miután a férfi hátralökött. Kardom hegyét a földre helyezem, ahogyan mindkét kezemmel megfogom a markolatát. - Itt és most megfogadom, hogy habozás és kételkedés nélkül, az utolsó csepp véremig harcolni fogok veled. Nem álok le mindaddig, amíg be nem fejeztem azt, amit még Sunagakureben elkezdtem! Méghozzá a kettőnk harcát! Kiáltok fel, ezzel teljessé téve a Ceremóniát (Gitou) és felszabadítva mindazt az erőt, melyet az edzés alatt is sikerült. Amint Hana pont úgy kezd ragyogni, izzani, mint akkor, már meg is indulok ellenfelem felé és egy gyors vágássorozatot intézek felé, mely egy fentről indított átlós vágásból, majd egy oldal irányú vízszintes suhintásból, majd végül egy ügyes szúrással befejezve a körömet. Amint ezeket a lépéseket megtettem, hátrébb ugrok, majd felkészülve várom, hogy mit lép az ellenfelem.

Karin Hétf. Május 16 2011, 19:37

A férfi csak elmosolyodott, ahogyan Hana felizzott és te azonnal támadásba is lendültél, de valami megváltozott, vagyis inkább már az első csapáskor észrevettél valamit furcsát. Nem magadban, nem a kardban, nem is a külvilágban, hanem az ellenfeledben. Minden egyes próbálkozásod elől, könnyű szerrel tért ki, hajolt el, vagy éppen akasztotta azt meg, ahogyan az utolsó szúrásodnál már nemcsak védekezett.
A kardjával nemcsak megakasztotta Hana-t, hanem egy ügyes csavarással még el is sikerült löknie magadtól felfelé a kardot és te tudtad, hogy ezzel teljesen védtelenné vált a tested. A kardja pengéje éppen hogy elért, egy mélyebb vágást ejtve a hasadon, miközben örülhettél, hogy sikerült hátraugranod és nem ölt meg.
- Ez közel volt! Jól vagy? -kérdezte tőled Hana agónia. Hát mit is válaszolhattál volna, de nem úgy érezted. A légzésed felgyorsult, a hasd fájt, sajgott, a mozgás nehezebbé vált, erőtlenül is, de úgy érezted, hogy a kezedet ott kell tartanod. - Ez a férfi erős!
- Haha... na mi van! Nem azt mondat , hogy túlszárnyaltál engem! Akkor mutasd be azt erőt, mert ez bemelegítésnek is rossz volt! -nevetett hangosan- Azt hiszed, hogy amit az a nyavalyás menyét tanított neked, ér is valamit? -nézett rád mosolygó arccal, teljesen nyugodt volt- Akuma -sama a mesterem! Ő tanított meg a kard használatára és hogyan kellene kiaknáznom a dühöt és a keserűséget a szívemből! Ez tesz engem erőssé kölyök! De...- emelte felé ismét a kardját!- Neked már nem lesz alkalmad megtapasztalni az ő erejét!
Abban a pillanatban eltűnt a szemed elől, ahogyan Hana kiáltását hallottad csak! „Vigyáz! Felülről!” de a látásod homályos volt, a tested lassú. Hana-t hiába emelted a magasba, az ellenséged kardja egyszerűen félresodorta őt, ahogyan keresztülszántotta a mellkasodat. Nem érezted, csak egyszerűen eldőltél, ahogyan a tested megbénult. Minden erő elszállt a testedből, nem éreztél semmit, kivéve azt a nyomó apró kis sújt a mellkasodon, ahogyan Hana síró arca hajol föléd. Kezeivel a vérzést próbálta elállítani, ahogyan könnyei az arcodra hullottak. Nem hallottad, mit mond. Egyre távolibbnak hallottad őt , ahogyan a szemed lassan elnehezült és lecsukódott. Tudtad mi történik, de nem számítottál erre. Vajon ez a halál?
Nem, még nem! Érezted, hogy az erő lassan visszatér beléd, egy pillanatra, de nem annyira, hogy mozdulni tudj. A szemhéjad lassan újra kinyílt, de nehéz volt fenntartani. Hallatod Hana sírását, ahogyan a tested fölé borul, majd váratlanul feléd néz és átölel.
- Sajnálom!- mondta ki újra és újra, ahogyan a könnyei eláztatták az arcod, de tisztán láttad. A férfi feléd közeledett. Pont a szemedbe bámult és mond valamit, de nem hallod, hogy mit is. A kardját komótosan emelte a levegőbe, ahogyan odaért melléd. Hana nem foglalkozott vele, ahogyan lesújtott. De nem talált el. A kard félúton megállt, ahogyan egy másik hangot hallottál meg.
Minden megszűnt körülötted, ahogyan ugyanott, abban a világos helyiségben találtad magad. A bölcs ellőtted lebegett.
- Nos? Milyen volt? Most már tudod, hogy milyen erős az ellenfeled és felismerted a saját gyengeséged! Tényleg így akarsz meghalni? Ilyen tétlenül, ilyen állapotban, egy ilyen helyen?

**Huramino Saito** Kedd Május 17 2011, 10:49

Hana készen állt és ennek jelét is adta azzal, hogy a penge melyet a kezemben fogtam, izzott. Megindítottam a támadást és minden erőmet bevetettem már rögtön a legelején. Nem akartam elhúzni a dolgot, azonban hibás volt minden lépésem melyet tettem. A férfi könnyedén hárította a támadásaimat, de a szúrás után teljesen védtelenné vállt a testem amit ki is használt és egy mély seb keletkezett a hasamon.
- Ch... Persze hogy jól vagyok... Mondtam magabiztosan, azonban a látszat csalt, a seb fájt és az egyik kezemet hirtelen oda is kaptam. Ez a fájdalom teljesen más volt mint azok amiket az edzés alatt szenvedtem el, itt már a vér aggasztó melegsége is elfogta a sebhelyet és a kezemen is éreztem, hogy nem vagyok teljesen rendben. - Pofa be! Kiáltottam fel mérgesen amikor hallottam a férfi gúnyolódását. Mérges voltam, azonban nem rá hanem magamra, magamra amiért ilyen gyenge vagyok még mindég még az edzés ellenére is. Azt hittem túlszárnyaltam őt, de nagyot tévedtem és ezt akkor is megtapasztaltam, amikor a következő támadás telibe kapott engem. Nem éreztem fájdalmat, azonban erőt sem éreztem a testemben és a földre kerültem. Hana ott állt felettem, ahogyan kezével próbált segíteni valahogy rajtam, azonban ő sosem volt az az orvos típus, de nem bántam hogy ott volt felettem, igaz homályosan láttam mindazt amit tett és a hangját sem hallottam igazán, viszont amit láttam az egyszerre szép és gyönyörű volt, mégis szomorú és fájdalommal teli. Hana szavaira és bocsánatkéréseire ismét kinyitottam a lecsukódó szemeimet, ahogyan mostmár élesen láttam. Legszívesebben felemeltem volna a kezem, hogy megérinthessem az arcát és ujjaimmal beletúrhassak a hajába, azonban nem tudtam mozdulni. Nagyot sóhajtottam amikor megjelent a bölcs, és megértettem a szavai után, hogy mindezt csak ő csinálta, hogy tisztábban láthassak.
- Nem akarok így meghalni! Még mindég nem vagyok elég erős hozzá képest és nem tudom, hogy mit kellene tennünk azért, hogy végre a menyétek és a hazaiak megnyugodhassanak. Bármit megtennék ezért a célért. Kérlek mond meg, hogy mi az én valódi utam, mi az amit tennem kell? Kérdeztem a bölcstől, ahogyan a kezemet immáron megtudtam emelni egy kicsit és rátettem Hana kezére, mely a mellkasomon foglalt helyet és figyeltem.

Karin Kedd Május 17 2011, 21:46

// Kihagytál egy fontos sort! Smile

//

Minden megszűnt Saito körül, ahogyan ugyanott, abban a világos helyiségben találta magát. Olyan volt, mintha mégsem történt volna az amit az imént átéltél, de ez nem teljesen volt igaz. Tudtad, hogy ami megtörtént, az valódi volt, még ha egy álomban is történt, vagy éppen egy álom volt, ami a valóságban. A tested azonban épp volt, ahogyan a vén bölcs, ott lebegett ellőtted. Ugyanaz a kis menyét forma, ahogyan hozzád szolt és te megkönnyebbülve válaszoltál neki.
- Hogy mi a te utad? -kérdezte tőled ahogyan elgondolkodott- Ez egy igencsak jó és helyén álló kérdés. Te azt hiszem te még mindig nem tudod a választ. Mert minden ami eddig elhangzott eddig, igaz volt, minden egyes szó, apró kis darabja annak, ami az utadat mutatja majd meg. - a külalakja lassan megváltozott, ahogyan egyre öregebb és ráncosabb lett a menyétmester, a háta meggörnyedt és végre tényleg olyan alakja volt, mind annak akit egy olyan névvel illethetnek, mind a „Vén Bölcs”!
Hangokat hallottál, össze vissza, az emlékeidet, amelyeket a bölcs vetített eléd és melyeknek hála, végre láthattad azt az utat, melyet választanod kell. Nem értetted mi történik, a szavak össze vissza mindenhonnét érted, beszélgetések és minden egyes dolog, mely eddig történt veled. A fehérségben azonban megjelent egy út, egy fekete út, ahogyan nem messze tőled egy tüköré alakult át.
Tükörré mely hívogatót téged. Magad sem értetted, hogy miért teszed, de odasétáltál hozzá, nem tudtál ellenállni neki, hogy megnézd, hogy megérintsd, de ahogyan a kezed a tükörhöz ért, olyan érzés volt, mintha vízbe nyúlnál. Apró kis fodrok jelentek meg rajta, ahogyan a feketeség közepette te jelentél meg benne. Saját magadat nézted.
- Mi látsz? - kérdezte tőled a menyét, mintha nem is látná azt amit te. A válaszod egyszerű lehetett, nem volt mit látni, saját magadon kívül. - És mit érzel? -kérdezett ismét, bár erre magad sem tudtál rájönni. Nem szomorúságot, hanem csak vágyat, hogy erősebbé válj, igen azt érezted és hogy képes legyél megfelelni az elvárásoknak és abban a pillanatban a tükör megrepedt, mikor eljutottál erre az elhatározásra. A hangok elhalkultak, körülötted, az emlékek eltűntek, ahogyan csak egyetlen egy hangot hallottál. Kenyuurei-ért.

„ Az előző tanítványom, ő volt a legerősebb a legtehetségesebb shinobi akit valaha láttam. Egy pillanat alatt szárnyalt túl engemet, pedig fiatalabb volt Temari-nál is. Lenyűgöző tehetség volt a maga nevében, olyan, aki egy évtizedben csak egyszer születik, de amilyen képességekkel született, olyan tetteket vitt véghez. Ő nem a kard útját választotta, hanem a démonét. Elragadta a sötétség és mára nem az, aki gyerekként volt. Hát az élet ilyen szeszélyes. Amit eltervezz, sohasem úgy alakul, amire várunk, amire számítunk, néha nem teljesen váltja be a hozzá fűződő reményeket . Téged a szüleid érdekelnek és az felelősség, melyet akaratod ellenére a válladra raktunk. Talán ez volt az oka annak is, hogy ő más utat választott. Annyira boldog voltam, hogy ő lehet a tanítványom, annyit aranyos és okos kislány volt, akit még sohasem láttam azelőtt. Nem akarta megváltani a világot, nem érdekelte semmi sem, csak tanulni akart, örült annak, hogy én taníthatom, hogy az apjának nevezhet engem, hogy valaki végre törődik vele. Most, hogy belegondolok, amikor ráleltem az erdőben, csak egy koszos kis gyerek volt, célok és álmok nélkül, akiben csak hálni járt a lélek. Mindent megadtam neki, de valószínűleg csak az egyre nagyobb súlyokat érezte a vállán, ezért is hagyott itt és lépett a démon útjára.”

Majd váratlanul azon férfi hangját hallotad újra.

„ Akuma-sama jól mondta, ha benned éled újjá és nem őbenne, akkor minden elfog veszni! Nem fogom hagyni, hogy a nő akiben minden bizalmam van, ne tudja beteljesíteni az álmát!”

- Tisztán látod már??- néztél újra a tükörbe, de nem magadat, hanem egy ismeretlen lányt láttál benne, ki téged néz és a szemei szomorúak és kétségbeesettek. - A te utad tényleg nem az, hogy a gazdatestem legyél és hogy békét hozz a világra, hanem, hogy hogy leved az ő válláról a terhet, mely letaszította a helyes útjáról őt, mert valójában ő az akiben.... -tudtad mit mondana, ezért befejezted helyette.

**Huramino Saito** Szer. Május 18 2011, 08:28

// Hú Karin ezt nagyon jól összehoztad Very Happy

Nemhiába szeretem a te mesélésedet Razz

^^ //

Az a homokos talaj, a szép felhőtlen táj, ahova eljutottunk, ahol megküzdöttünk vele és veszítettünk, megszűnt körülöttünk. Földön fekve egyre inkább vissza nyertem az erőmet, azonban a tény, hogy könnyedén elintéztek, egy mély, nem látható sebet hagyott bennem. Lassan, de biztosan ismét megjelent körülöttünk a rikító fehérség, benne a menyéttel. *Szóval ez egy teszt lett volna? Nem sokszor mondok ilyet, de örülök, hogy az a küzdelem nem volt valós!* Sóhajtottam fel egy nagyot, ahogyan a tekintetem a bölcsre összpontosult. Rejtvényekben kezdett el beszélni, legalábbis nekem annak tűnt. - Az utam apró kis darabjai? Mit akar ez jelenteni pontosan? Kérdeztem vissza, azonban választ nem kaptam egyenlőre. A menyét, aki körülöttünk bóklászott a kis botocskájával, változni kezdett és felvett egy öregebb, a nevéhez passzoló alakot. Mindezek közben a fejem zsongani kezdett a sok hangtól, mely egyszerre kezdett el bombázni engem kíméletlenül, amitől a kezemet egyből a fejemhez kaptam. Egy mukkot sem értettem, mert a hangok mind egybe folytak és érthetetlenek voltak, azonban hirtelen megjelent egy út előttem, mely jól látható volt a fehérségben színe miatt. Nem tudtam miért, de ráléptem a fekete, baljós színű útra, mely végül egy tükörré változott előttem, és ahogyan belenéztem, csak saját magamat láttam viszont, elvégre a tükör az tükör, mi mást láthattam volna benne, de a bölcs feltette a kérdését. Némán figyeltem a tükröt és a benne lévő képmásomat, majd a kezem hirtelen magától emelkedni kezdett, majd ujjaim szépen lassan megérintették azt. Nem tudtam megálljt parancsolni neki, de nem is nagyon akartam. A tükör ekkor hullámok jelentek meg, mint amikor a vízre lépek és alattam vízgyűrűk jelennek meg. - Hogy mit érzek most? Szerintem egyértelmű. Erőssé akarok válni, erőssé, hogy megfeleljek minden elvárásnak. Amint ezt kimondtam, a tükrön hajszálvékony repedések jelentek meg, melyek gyorsan szétfutottak rajta és mire feleszméltem, már darabokban hevert előttem. A hangok a fejemben, melyek monotonok voltak és egyhangúak, eltűntek teljesen, pusztán egy tiszta és érthető beszédet hallottam. Kenyuurei hangja volt az aki éppen akkor beszélt nekem a tanítványáról, aki a démon útját választotta a kard útja helyett. Figyelmesen végighallgattam még egyszer, bár tudtam mit fog mondani, azonban abban is biztos voltam, hogy nem véletlenül hallom megint azt amit. Amint a megyét befejezte mondandóját, rögtön meghallottam a férfi hangját is, aki szintén arról a lányról beszélt.
Csakhamar ismét megjelent előttem a tükör, mely darabjaira esett, azonban már nem magamat láttam, hanem egy lányt, aki minden bizonnyal az a tanítvány lesz. - Igen, látom már! Látom tisztán az alakját, az arcát és hogy szenved, szenved a kétségbeeséstől és a szomorúságtól. Tehát akkor ez azt jelentené hogy... Kezdtek összeállni a dolgok a fejemben és amikor meghallottam a bölcs szavait, elfordultam a tükörtől egyenesen felé és a szemébe néztem - ... ő az akiben újjá kell születnie. Amint kimondtam ezt, vettem egy mély levegőt és felsóhajtottam. Fejemet jobbra-balra lóbálva közeledtem a menyét felé, majd amikor odaértem hozzá, leguggoltam mellé, majd a kezemet a vállára tettem. - Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy újjászülethessen benne. Mondtam ki kedves arccal, ahogyan felálltam, majd magabiztosan néztem előre a fehérségbe. - Azonban még mindég van egy bökkenő nem? Az a férfi még mindég odakint van és azzal a céllal, hogy megszerezze az erőt és hogy elpusztítson mindent és senki sincs olyan állapotban, hogy megtudná állítani őt, beleértve engemet is. Ha most kimennék... Hirtelen abbahagyom a mondatot, ahogyan a tekintetem megrezzent, miközben a távolt néztem, mintha egy olyan személyt láttam volna akire a legkevésbé sem számítottam. Habár nem volt senki sem ott, mintha csak egy pillanatra saját magam körvonala jelent volna meg árnyékként a távolban, azonban rögtön el is tűnt. - Értem. Mondtam, ahogyan lecsuktam a szememet, miközben a fejem az ég felé nézett. *Ismét kételkedni kezdtem magamban? Nem, akkor teljes valójában megjelent volna.* Mosolyodtam el, majd a szememet kinyitva az öregre néztem. - Nem, egy valaki van, aki szembe tud szállni vele, egyvalaki akivel nekem is szembe kell szállnom. Baasan! Bízz csak rám mindent... de kérlek engedj ki ingen engem és Temarit, hogy véghezvihessem a rám kiszabott feladatot. Jelentettem ki, ahogyan mélyen a szemébe néztem a bölcsnek, és láthatta a szemeimben, a nyugalmat és a teljes magabiztosságot.

Karin Szer. Május 18 2011, 16:21

A bölcs elmosolyodott kijelentéseden, ahogyan újra koppintott egyet a botjával a nem létező, de mégis jól érzett talajon, ahogyan egyre halványabban kezdtél látni újra mindent.
- Nem kell aggódnod! Neked adom az erőm egy részét, hogy sikerrel tudj járni ezúttal! De ne feled el, hogy az az ember vetitti ki annak a gyűlöletnek és kétségbeesésnek apró kis szikráját, melyet Akuma is érez!
Foszlót szét ismét minden a szeme láttára, ahogyan rájöttél, hogy amit láttál, az nem hallucináció volt, hanem a valóság. Érezted Hana kezét, mely a mellkasodon nyugodott, ahogyan az a kard éppen lesújtani készült. Lassan, mintha egy lassított filmet néznél és melyet nem lehet ezúttal megállítani. Látad Hana riadt arcát, ahogyan levette az ellenségről a szemét és láttad azt is, hogy megrémül a hallás csapástól mely téged akar elérni. De nem éreztél fájdalmat sehol. Sokkal inkább kirobbanó erőt és megnyugvást, de ami ennél is furcsább volt, hogy teljesen nyugodt voltál.
A kard pedig begyorsult, ahogyan lecsapott. Magad sem tudtad, hogy miért emelted fel a kezed és próbálod puszta kézzel megállítani a fegyvert, egyszerűen tudtad, hogy sikerülni fog és valóban. A kard egyszerűen, mintha betonba ütközött volna, úgy csattant a tenyeredben, ahogyan megragadtad a pengét.
- Ez nem lehet! -nézett rád értetlenül a férfi, ahogyan megpróbálta megmozdítani a kardot, de nem járt sikerrel. Épphogy szorítottad a kardot és még így sem volt képes kirántani a kezedből.
- Sa..i...to....- hallottad Hana hangját, ahogyan elvette a kezét a hasadtól. A keze tiszta vér volt, de az arcára volt írva, hogy ami ilyenné tette a kezét, már nincs ott. A vágás a hasadon eltűnt, ahogyan te lassan felálltál.
- Sikerrel jártál, de hogyan?! Nekem kellett volna elnyernem ezt az erőt! Hogyan voltál rá képes? -kiabált rád a jounin, ahogyan a kezed megfeszült a kard pengéjén és apró darabokra törte azt. - Ez nem lehet... ki kell jutnom innen! Idebent azzal az erővel felvértezve, nem lehet esélyem ellened! -ugrott hátra, ahogyan kézjelekbe kezdett.

**Huramino Saito** Szer. Május 18 2011, 17:21

Hallottam még az öreg szavait, de látni már nem láttam arca mozgását. Homályossá vált ismét minden és sírást hallottam. Egy ismerős hang volt az, aki hangot adott szomorúságának, és tudtam is hogy ki az. Kinyitottam a szememet és Hana volt az aki fölém hajolva áztatta el teljesen az arcomat, bár ez ellenkező esetben is így történt volna, ha Hana sérült volna meg, én is így álltam volna fölötte. Látásom egyre tisztább és tisztább lett, ahogyan láttam a felém közeledő kardot és Hana kétségbeesett arcát. Nem volt időm arra, hogy kikerüljem a fegyvert, így már csak egy dolog maradt hátra, Kenyuurei módszere. Kezem meglendült, ahogyan elkaptam a pengét és erősen megszorítottam azt. Egészen hihetetlen érzés volt, a penge nem sebzett meg annak ellenére, hogy milyen sebességgel és erővel közeledett felém, és hogy milyen hirtelen állítottam azt meg. Ő hiába mozgatta, rángatta azt, nem sikerült kivennie a kezemből, mintha csak egy kőbe szorult volna bele. Megfeszítettem kezemet, mire a kard, melyet a férfi forgatott, darabjaira, szilánkjaira tört szét. Az erő, még ha csak a bölcs igazi erejének töredéke is, olyan képességekkel ruházott fel amiről még csak nem is álmodtam. Sose gondoltam volna, hogy majd egyszer meg tudok állítani egy fegyvert pusztán a kezemmel... *Na ha majd lesznek unokáim, lesz mit mesélni nekik, bár gyanús, hogy úgy sem hinnének* Mosolyodok el, ahogyan azonnal felállok a földről, majd jobb kezemmel megragadtam Hana kezét. - Onegai/(Kérlek)! Mondtam a lánynak, ahogyan ő tudta, hogy mit is akarok pontosan. Azonnal át is alakult karddá, ahogyan én nagy erővel meglendítettem és eldobtam a férfi felé. Nem lett volna időm arra, hogy megközelítsem, mert már sok pecsétet megformált, de remélhetőleg ezzel a módszerrel sikerül eltalálnom a kezét, hogy azáltal ne tudjon menekülni és jutsukat alkalmazni. Ha eltalálom a kezét, akkor megindulok felé lassan.
- Nem vagyok gyilkos, nem foglak megölni, azonban elviszlek Sunagakureba, hogy ott felelj mindazért amit tettél! Jelentettem ki, és ha sikerül a közelébe kerülnöm, akkor a drótom segítségével jó szorosan megkötözöm, hogy véletlenül se tudjon megszökni. - Fel fogom keresni ezt az Akumát és mindent el fogok rendezni... segítek neki a terhének cipelésében és abban is, hogy megtalálja az ösvényt vissza a kard útjához! Mondom a férfinak kedves arckifejezéssel.

Karin Hétf. Jún. 13 2011, 07:47

Hana jól tudta, hogy mit akarhatsz, éppen ezért azonnal átváltott a régi alakjára és hála a te, immáron brutális erődnek, villámsebesen hasította át a levegőt, de valamit nem vettél nagyon is számításba. Hana igazi alakjában nem éppen egy kicsi kard és rendben, hogy a kezét céloztad, de a kard nem fog megállni egykönnyen. És ez is történt. A két kezei elváltak a testétől, ahogyan Hana a férfi vállában tért nyugovóra.
A világ kezdett megváltozni, a táj vibrálni kezdett, pont olyan volt, mintha egy illúzió kezd szertefoszlani. A férfi teste körüli vértócsa egyre nagyobb lett, ahogyan közelebb sétáltál hozzá és belenéztél a mosolygó arcába. Hallatod az utolsó szavaid, tudtad, hogy azok a szavak, melyeket akartál neki mondani, már teljesen értelmetlenek, nem tudod élve visszainni Sunagakure-ba.
- He... Akuma-san ellen ez nagyon kevés lesz!- nevetett fel, ahogyan a nevetés halk mosolya változott, elégedett mosollyá, ahogyan minden kezdett szertefoszlani és a föld megremegett.
- Saito!- hallottad Hana hangját! - Ez a dimenzió az ő elméje mélyén volt, azzal, hogy itt vagyunk most és ő meghalt, a világ össze fog omlani!- vette fel újra az alakját- És én újra csak a néma kardod leszek! -mosolygott rád, ahogyan átölelt. - Meneküljünk, mert különben mi is eltűnünk ebben a dimenzióban!- ragadta meg a kezedet, ahogyan a kijárat felé kezdett futni, de akárhogy is akartátok a kijárat egyre és egyre távolabb került tőled, ahogyan mögöttetek mindent elnyelt a sötétség. Érezted, hogy nem fog sikerülni, hogy nem juttok ki élve innen.

„Megvan hozzá az erőd, hogy megmentsd őt!” halottad a bölcs hangját „Vagy hogy megmentsd magadat! Annyi erőt adtam, hogy erre képes vagy erre egy pillanatig. De ezzel el is veszíted azt a megszerzett erőt, melynek a birtokába jutottál! Döntsd helyesen!”

És te tudtad mit választasz! Vagy megmented Hana-t, aki egész életében a kardba lesz zárva és nélküled lesz az örökkévalóságig, vagy elveszíted őt, de esélyt adsz saját magadnak, hogy véghezvidd a jóslatot, melyért ide kerültél. Rajtad áll, melyiket is választod.

**Huramino Saito** Hétf. Jún. 13 2011, 21:28

Hana karddá alakult és már repült is a férfi felé aki már az utolsó kézpecséteket formázta, azonban azokat már nem sikerült befejeznie. Nagyon meglepődtem, szinte megszédültem amikor megláttam, hogy milyen nagy erővel és gyorsasággal tudtam eldobni Hanát, viszont az utána következőkbe beleborzongtam. Magam sem tudom már, hogy hogyan gondoltam ezt a kézen dobom dolgot. Talán valószínűleg úgy akartam, hogy átszúrom a kézfejét vagy ilyesmi, de ebből a szögből ez lehetetlen. Bár mentségemre szóljon, hogy gyorsan kellett cselekednem, és ezért hoztam meg ez a nagyon rossz döntést. Hana egyenesen végigszántott a férfi karján, leszakítva azt, majd megállt a vállába. Szinte azonnal odarohantam a már földön fekvőhöz, majd kivéve belőle a kardot, kezemmel próbáltam megállítani, visszatartani a vérzést, holott tudtam, ez lehetetlen.
Nem vagyok gyilkos, nem vagyok olyan ember aki azért él, hogy más emberek vérét láthassa, sőt még azt se lehet rám mondani, hogy agresszív vagyok, viszont én jelen pillanatban a felsorolt dolgokat egyszerre állítottam magamról. Látván, hogy a férfi az utolsókat rúgja, halkan még megszólaltam. - Gumen... Mondtam ahogyan még egy könnycsepp is végigszántotta az arcomat és pontosan a férfi arcán landolt ami nagy meglepetésemre mosolygott. Ekkor megértettem, hogy elfogadta a tényt, hogy már nincs tovább neki, hiába állítottam azt, hogy visszaviszem a faluba. A helység ahol voltunk, kezdett darabjaira hullni a nagy remegés közepedte, de még mindég a férfi fölött álltam, majd még végül megkérdeztem tőle. - Merre találom Temari-senseit?
Mindeközben Hana ismét feltűnt mellettem és elmondta, hogy mi is történik pontosan. - Tudom én is... Válaszoltam neki, ahogyan a kijárat felé futva rá néztem. - Te nem csak egy néma kard vagy... Te vagy az a kard, az a személy aki a világon a legfontosabb számomra és ne feledd el, betartom az ígéretemet. Megtalálom a módját, hogy ismét együtt lehessünk, kerül amibe kerül. Mondatomból az is kiderült, hogy mit is választok pontosan. A jóslatok sose kötöttek le igazán, nem lehet őket megfogni azokat sehogy, nem úgy mint Hanat.

Ajánlott tartalom