.::Kikötő::.

//Kyrena-Yuurei-Tobi(mostmár )//

A két lány gyorsan szedte a lábát, így Hikuronak is fel kellett volna húznia azt a bizonyos cipőt, hogy utolérje őket, de természetesen esze ágába sem volt sietni, az ellenkezett volna mindennel, ami számára szent, és sérthetetlen. Így komótos lépteivel fordult ki a lépcsőfordulónál, és indult meg jobbra, ahol a bejárat szokott lenni, viszont most nem találta a megszokott helyén, helyette a női WC ajtaja volt az, aminek nekiment. Úgy tűnik egy emelettel feljebb fordult a megszokott irányba, egy szóval újra eltévedt ebben a kis épületben, viszont nem lett volna ideje visszamászni a lépcsőig, és újra elindulni lefele, könnyebb, és gyorsabb utat kellett találnia, hogy a lányok ne tűnjenek el a szeme elől. ~Lehet, jobb nekem, ha itt maradok, az a gonosz tekintetű lány így is már megfenyegetett, hogy megharap. Viszont nekem kéne kémkednem utána, miért állok egy WC ajtaja előtt, ez nem túl jó muri, lusta vagyok visszamenni a lépcsőig is. Várjunk, van egy ötletem...~ A hely, ahova tilos bemennie mellett megtalálta a saját nemének tökéletesen kialakított toalettet is, így betért oda, és ha már itt volt, könnyített is magán. Miután elvégezte saját kis ügyleteit, kinézve az ablakon láthatta a társait kilépni a kék épületből. ~Úristen, kinyírnak, mivel még itt vagyok. Meg fog haraptatni azzal a szörnnyel. Várjunk csak, az csak egy farkas, nem lesz itt probléma, nekem is vannak ilyen barátaim, mint ő, például Okakami. Lehet, nem is kellett volna megijednem a látványától, biztosan le is járattam magam.~ A hangulat ingadozás egy ismert drog mellékhatása, viszont Hikuronál ezen viselkedési forma gyakori volt, a szer szedése nélkül is. Az ablakot kinyitotta, majd egy szökkenéssel máris a párkányon termett. Egy jounin szintű ninjának gyerekjáték megállni ilyen kis felületen is, így Hikuronak sem okozott gondot.
- Várjatok meg! - üvöltötte a lányoknak, bár nem volt benne biztos, hogy hallják őt, mert már nagyobb volt a távolság. Elrugaszkodott, és egy hatalmas ugrással már is a földön termett, mindenféle akadály nélkül, majd első lépésénél máris túljárt az eszén egy hatalmas kő. A jounin jobb híján az orrával tompította a hasra esést, természetesen "szándékosan". ~Kérlek, mond, hogy nem láttak meg. Nem láttak meg. Nem láttak meg.~ Elég furcsa egy gondolatmenet valamit ismételgetni, remélve, hogy így beigazolódik a kívánság, de a jounin bízott a sikerében. Egyből fel is pattant, majd hátratett kézzel, fütyörészve indult a kikötő felé. Ha beéri a lányokat, vagy azok megvárják, miután tökéletesen leégette magát, akkor azonnal témát is próbál váltani, hogy elfelejtesse velük esését.
- És, kiket tisztelhetek bennetek? - kezdte mézesmázosan, szemét lesütve. - Mikre vagytok képesek? Persze csak azért kérdezem, mert segíthet a küldetésnél...a küldetésben...a küldetés alatt, hogyha sokat tudunk....egymásról. Tudjátok, hogy ki mire képes, meg ilyenek? - pirult el a legvégén, mivel nem volt képes egy értelmes mondatot összehozni. - Én Gawakatsu Hikuro vagyok, a falu leglustább....akarom mondani, legrátermettebb, inkább talán legmerészebb, vagyis legkreatívabb....illetve legviccesebb, igen ez az. A legviccesebb jouninja. Hoppá, ezt ki is mondtam. - utalt a hosszú gondolatmenetre, amiben kiválasztotta a megfelelő melléknevet rangja elé. - De, sajnos nem konyítok sokat ehhez a ninjáskodáshoz, inkább detektívként jeleskedem. - fejezte be, eltakarva erejét a másik két tag előtt. Miközben sétáltak, feltűntek a vitorlák, majd a hozzájuk tartozó hajók is, és végül az egész kikötő. Gyorsan észre lehetett venni az emberek közül kilógó, Konohai fejpántot viselő, taktikai mellénybe öltözött idegenvezetőket.
- Nézzétek, ott is van a hajónk, siessünk! - mutatott a jó irányba.

Azumi szavai csak még jobban feldühítenek. Nem tudom, hogy ő észre vette-e. Amiket mond, ellentétben állnak egymással, ha valaki átgondolja azokat. Azt mondja, hogy nem miattam jelentkezett. Közben meg jól tudta, hogy én is itt leszek. És azt mondja, hogy bármi és bárki ellen képes lenne kiállni, hogy segítsen nekem. Ez a kettő valahogy nem passzol össze. Nem miattam jön, de közben mégis, mert nem akarja, hogy bajom essen. Rinn miatt én is aggódom, beismerem. Vállam felett hátranézek a hangoskodó harmadik személyt nézve, ki elég viccesen fest jelenlegi testtartásában. Ezen elmosolyodom. Egész vicces fickó, de ez sem tudja elfeledtetni velem Azumi döntését. Kezeim ökölbe szorulnak. Rinn nyugodtan élvezi a lány társaságát, én viszont annál kevésbé. Jobb szeretném, ha nem lenne a közelemben és nyugodtan átgondolhatnám ezt az egészet. Elvégre ez annyira bonyolult! Már értem, hogy eddig miért nem voltak normális emberi kapcsolataim. Azokkal csak a nyűg van.
És tessék. A következő szavak megállásra késztetnek. Figyelem társam, ki mintha nem merne rám nézni. Talán... Zavarban van? De hisz én szoktam zavarban lenni. Ami azt illeti, abban is vagyok. Gondolatban ismételgetem szavait. Dühöm egy pillanat alatt szertefoszlott. Hogyan is haragudhatnék rá, mikor ilyet mond? És tudom... Nem, inkább csak érzem, hogy igazat mond. Más különben miért vörösödött volna el, ahogyan én is? Némán, tátogva ejtem ki nevét. Mikor megindul, néhány pillanat múlva én is megindítom lépteim. Gyorsan felzárkózok mellé és csak szótlanul haladok előre. Most mit mondjak? Miért kellett neki ilyeneket mondani? Nem volt ez elég nehéz így is? Inkább erre gondolna és ezért aggódna a testi épségem helyett. Halkan sóhajtok, miközben zavartan vakarom fejem.
- Én... Izé... Nem... Nem haragszom... - nyögöm ki végül.
Istenem, hogy ez mennyire nehéz volt. Most még nehezebb volt kinyögnöm egy épkézláb mondatot, mint egyébként. Ezen tulajdonságom kezd súlyossá válni. Ahelyett, hogy javulna, azt kell tapasztalnom, hogy beszédképességem igencsak meggyengült az utóbbi napokban. Ennek oka a mérhetetlen mennyiségű zavar, mit ismétlem, már igazán megszokhattam volna. Csendben sétálok tovább. Ennyire telt tudományom. Rinn nyugodtan elnyammogja a kapott falatokat. Orrával köszönetnyilvánításként megböki Azumi kezét. Örülök, hogy jól megvannak. Nem lenne jó, ha ellenségeskednének, vagy egyik féltene a másiktól. Elvégre... Én csak egy lány vagyok. Lényegében gyerek. És egy farkassal mászkálok. Némaságba burkolódzva kisétálok az épületből. Néhány perc múlva veszem csak észre, hogy eltűnt a csapat harmadik tagja.
- A-Azumi... Az a férfi... Hova lett? - kérdem zavartan.
Tekintetem körbevezetem a környéken. Halk puffanásra leszek figyelmes hátunk mögül. Arra fordítom tekintetem és önkéntelenül is elkacagom magam. Kicsit azért aggódom is, elvégre lehet, hogy nagyon megütötte magát. Mégis, a látvány, mit alkot, meglehetősen vicces. Mielőtt észrevenné, hogy figyelem, gyorsan visszakapom fejem és a kikötő irányába nézek. Arcomon halvány pír ül ki. Megindítom ismét lépteim, bár most sokkal lassabban, hogy a többiek fel tudjanak zárkózni. A kérdések hadára nem számítottam. Zavartan megállok és nagyokat pislogok. A Raikagehoz érve elvégre bemutatkoztam. De mindegy, ha nem jegyezte meg, hát ez van. Az ő bemutatkozása azonban ugyanolyan vicces, mint amiket eddig produkált. Nehezen sikerül visszafognom magam, hogy ne eresszek meg ismét egy kacagást. Azt valamiért még zavarba ejtőbbnek érezném, mint kérdéseit. Mit is kellene mondanom? Képességek? Hát, vannak egyáltalán? Elvégre még csak nemrég estem át a vizsgán.
- Hát... Az én nevem... Juurin Kyrena. Izé... Képességek? Hát... Az a helyzet, hogy... Ez lesz az első küldetésem - vallom be, a ráknál is vörösebb képet mutatva.
Szemeim zavaromban lesütöm. Halkan sóhajtok, miközben hajamba túrok. Innentől kezdve, már sejtheti, hogy milyen szinten állok. Többet nem is akarok beszélni erről. Csak reménykedhetek, hogy nem nevet ki. Azumi tudja, hogy mire vagyok képes jelenleg, azt nem hiszem, hogy ő így tenne. Bár ahogy láttam, a normális mondatok megalkotásával Hikuronak is vannak gondjai. Hátha emiatt tekintettel lesz rám. Ugye úgy lesz?
- Ő... Jut eszembe... Ő itt Rinn - mutatom be gyorsan a farkast is.

- Ennek vagy is annak örülök, hogy nem haragszol rám. Tudod néha elég bonyolultan oldom meg a legegyszerűbb dolgokat is. Talán a magányos vándorlás. Az, hogy sokáig nincs kivel beszélgetnem. Vagy esetleg azért van mert néha nehéz össze szednem a gondolataim. Amíg magunk voltunk és csak gyakorlás volt javarészt a téma az más volt.
Nyugisan sétálok arcomról leolvad a pír és immár semmi félle pirosas szín nem birtokolja bőröm. Azért egy kicsit félek, régen volt. Vagy talán még sose történt meg inkább, hogy valakit ennyire közel engedjek magamhoz. Titkaimhoz és lelkemhez ahhoz ami vagyok valójában. Ez most némi gondot és vívódást okoz lelkemben. Nem tudom, és félek, hogy amikor majd elszólít az élet. Rendeznem kell dolgaimat képes leszek újra elszakadni a faluból, hogy vándorok útjára lépjek. Talán túlságosan is érzelgős lettem. Végül is jobb ha hagyom magam az árral sodrozni. Túl sokat gondolkodok ezeken a dolgokat csak még kuszább lesz minden.
- Biztos lemaradt, vagy van még elintézni valója. Hajó úgysem indul el nélkülünk, így ha más nem kikötőben bevárjuk.
Majd halhatom a halk puffanást és a motoszkálást. Fejem oda sem fordítom csak Kyrenát figyelem mosolyogva. Nem tudom mit látott pontosan, de ha jó a megérzésem vagy is a hatodik érzékem akkor lehet az úti társunk érkezett meg valami komikus módon.
- Már mondtam siess egy kicsit.
Azért lépteimet lelassítottam, hogy utolérhessen. Kyrt követem elvégre feladatom védjem és óvjam. Közben harmadik csapattársunk is beérkezik végül. Óvatosan szét húzom kimonóm és elő kerül belőle egy piros alma. Meg fogom jó erősen és egy határozott mozdulattal csavarom a két felet és közben húzom. A alma ketté hasa mintha késel vágták volna el. Az egyik felét Kyrenának nyújtom. A másikba pedig jó nagyot harapok és jó ízűen majszolni kezdem. A kérdés áradat hallatán még rágni is elfelejtek egyetlen pillanatra. Vajon mit akarhat ezzel elérni?
- Azumi Yuurei.
Nem is szeretnék többet beszélni, de illendőség megkívánja feleljek a kérdésekre. Mellettem sétáló lányra pillantok mikor a képességekre terelődik a szó.
- Kepésségről legyen elég annyi, hogy megtudom védeni magam. Van néhány meglepetésem is.
Elmosolyodom a nagy felsoroláson és hangot is adok ennek a reakciónak arcomon.
- Röviden Gawakatsu Hikuro a sok oldalú shinobi.
Ahogy közeledünk a kikötőbe furcsa izgalom lesz rajtam úrrá. Arcom egy kicsit komorabb is lesz. Fogom és maszkom a helyére teszem. Csak szemeim látszanak két nyíláson. Sajnos kikötőkben elég sok ember meg fordul. Civilek, bűnözök, shinobik és Kunoichik soha nem lehet tudni kivel akad össze az ember. Na persze az sem utolsó dolog, hogy arcom eltakarja. Így nem látni, hogy menyire is szimpatikus nekem a vízi utazás. Nincs hány ingerem a hullámzástól, de soha nem szerettem a hajókat. Az ember nem hal, hogy vízen vagy vízben közlekedjen.

A Raikage palotáját elhagyva, egyből a kikötő felé veszitek utatokat, miközben próbáltok egymással ismerkedni. Az út mit megtesztek nem túl hosszú, főleg, hogy jó társaságban repül az idő. A kikötőben nem nehéz megtalálni a hajótokat, a vízi jármű előtt várakozik egy shinobi, aki mögött már nagyban pakolnak befelé a munkások.
Amint meglát titeket, elindul felétek, jól megtermett férfiról van szó, mellénye szinte szétreped kidolgozott mellkasán és hátán, nem beszélve hatalmas sörhasáról.
- Jó napot, erre! - Kiáltozott önfeledten hatalmas szőrös kezeit már a távolból lóbálva felétek.
- A nevem Torion, én leszek a kísérőjük. A hajó indulásra készen áll, ha semmi sem jön közbe, estére már ott is lehetünk. - Mondta, majd kezével a hajó felé mutatott, várva, hogy felszálljatok.
A hajó nem valami hatalmas, de nem is mondanátok lepukkantnak, sőt termetéhez képest elég igényes. A munkások sem holmi szedett-vedett iszákos kocsmatöltelékek, izmos, jóravaló fiatalemberek, akik mosollyal az arcukon köszöntenek titeket.

//Ismét az ismerkedésé lesz a főszerep és reagáljátok le hajóra való felszállást és indulást. Ha szükségetek van rá, kaptok két kört, hogy szockodjatok.//

// Naka //


Ahogy a kapitány becsukta mögötted az ajtót, egyből meghallottad a férfiak kíváncsi szavait, valamint a kapitány igencsak felvágós hangját. Aztán, mindenki csendesebbre fogta a figurát. Ugyan finomabbnál finomabb sültek, saláták, gyümölcsök sorakoztak az asztalon, a lány nem evett, hiszen dolga volt. Gyönyörű szemeit használva, kissé belekutakodott a kapitány dolgaiba. A hajó egy nagy részét meglátta. Felderített a környezetet. Ahol most van kabinban, ott csak a kapitány holmijai vannak. A használt alsóneműktől, egészen a sok értékes aranytányéron és pénzen át, a hajózáshoz szükséges tekercsekig. Azonban, semmi szokatlan dolgot nem fedezett fel a leányzó. Sokkal inkább volt érdekes az alatta található raktár rész, ahol a legénység aludt. Persze ott sem volt különleges de legalább ott volt valamicske élet. Amint megtekintetted a hajónak ezen részeit, már nyílt is az ajtó. A kapitány lépett be rajta. A piaszag még mindig áradt belőle, így mosolyogva és furcsa, akaratlan morgások és böfögések közepette sétált el a lány mellett, majd egy üveget vett elő. Kinyitotta, majd megszagolta. Az üveg poros és repedezett volt, kicsit sem hívogató. Valami folyadék volt benne, amit a kezére öntött, majd az arcára kente. Amint ezzel végzett, elővett egy másik üveget, ami már jóval tetszetősebb volt. Rózsaszín volt, de még is átlátszó. Szinte már szikrázott ebben a sötétségben. A kapitány, mosolyogva sétált a lány felé, maga előtt tartva az üveget. Szinte levetkőztette már a szemeivel, persze ez kívülről igencsak undorítónak és perverznek hatott. Feléd nyújtotta az üveget.
- Ez az üveg parfüm, a Gőz Országából származik! Azt mondják, hogy ennél csodálatosabb illatú dolog nincs is. Fogadja csak el...
Egy pillanatra megtorpant, majd letette eléd, majd letérdelt.
- Az Én nevem, Zakuro, szép hölgyem. És az öné?
Miután feltette a kérdését felállt, majd leült az ételekkel teli asztalra, egészen melléd. Igaz, hogy ügyesen felborított egy üveget, viszont nem törődött vele és mivel be volt dugaszolva, így ki sem ment. Várta a válaszodat.


// Azt teszel a kapitánnyal és a legénységgel amit akarsz. Persze, mindennek meg lesz a következménye is. Rajtad múlik. //

Azuminak igaza volt, a fickó megérkezett. Csak figyelem őket a vállam mögött. Az elém dugott almát észrevéve fordulok csak vissza. Zavartan pislogok, majd remegő kezekkel nyúlok az ételért. Arcomon halvány pír ül ki. Remélem, hogy nem látszik nagyon!
- Én... K-köszönöm! - mondom végül.
Hogy egyelőre ne kelljen többet beszélnem, majszolni kezdem az almát. Igazán finom. Jókedvűen eszegetem, miközben a hajó felé sétálunk. Ott már várnak minket. Csak nyugodtan köszönök a fogadóbizottságnak, majd a többiekre nézek. Csapatunk másik lány tagja, felhúzta már a maszkját. Nem értem, hogy miért, de majd ha lesz időnk, megkérdezem. Minden esetre ez az ő dolga, ha nem akarja majd elmondani, akkor nem fogom háborgatni. A hajóra felfelé menet Hikuro szavaira leszek figyelmes. Megvédeni? Engem? Nem, azt nem akarom! Nem akarom, hogy engem védjenek, miért nem értik meg? Annak nem lenne jó vége... Csak előre meredve állok a palló közepén. Dermedten, a tákolmány deszkáit lesve. Egy ideig semmi reakcióra nem vagyok képes. Az almát már megettem, s most üres kezeim ökölbe szorulnak. Izmaim megfeszülnek és egész testem remegni kezd. Nem akarom... Képek jelennek meg előttem. Olyanok, melyeket legszívesebben elfelejtenék, de képtelen vagyok rájuk. Szemeim erősen lehunyom. A fájdalom túl nagy, nem akarok sírni! Lelkem már üvölt, testem könnyeit viszont még sikerül visszatartanom. Nem hallok semmit a külvilágból egy jó ideig. Mikor kezdem visszanyerni ép elmeállapotom, csak akkor nézek Hikurora. Szemei egyenesen az enyémbe néznek. Kérdésére viszont nem tudok válaszolni. Hogyan tehetném, mikor annyira máshol jártak gondolataim, hogy fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Csak zavartan pislogok, miközben arcomra ismét rátelepszik a vörös pír.
- Ő... Izé, hát ő... Biztosan. De... Elmondanád, hogy... Miért vagy vizes? - kérdem zavartan.
Sikerült túllépnem érzelmem egy újabb viharán, de valamit még tisztáznom kell. Felsétálok a hajóra, hogy ne tartsak fel senkit, s hogy el tudjunk indulni. Szemeimet lecsukom, és így sóhajtok egyet. Mikor kinyitom ismét, tekintetem cseppet sem zavart. Nyoma sincs efféle érzelmeknek, csakis határozottságnak.
- Én... Nem akarom, hogy megvédjetek. - jelentem ki határozottan.
- Ha velem foglalkoztok, az bajba sodorja a küldetést és saját magatokat is. Ha úgy adódik, magamat fogom megmenteni, ha pedig nem... A küldetést befejezitek és kész... - sóhajtom.
Elvégre ninja vagyok, vagy mi a szösz. Onnantól kezdve, hogy küldetésekre járok, tisztában kell lennem azzal, hogy meghalhatok, bármikor. De... Én még nem akarok meghalni. Nem... Nem akarok! Én élni akarok, hogy erősebb lehessek! Akkor is élni akartam... Pedig talán segíthettem volna nekik. Ehelyett én elfutottam. Nem segítettem nekik, hanem gyáva módon elszeleltem. Talán... Jobb lett volna, ha megölnek? Akkor a szüleim még élnének és mindenki boldogan élné az életét, ahelyett, hogy miattam aggódna. Egyáltalán miért akar mindenki engem megvédeni? Kezeim ismételten ökölbe szorulnak. Nem lesz ez így jó, mostanában túl sok ilyesfajta érzelmi hullámon esek át. Rinn megböki orrával a kezem. Mintha aggódva nyüszítene mellettem, nem tudom pontosan. De... Igen, mégis tudom. Ez az éles hang idegesítően szeli ketté a gyötrő gondolatok által húzott falat. A hajó padlóját körülölelő korláthoz sétálok. Még meg sem néztem ezen tákolmányt, de nem is érdekel különösen. Most... Nincs kedvem beszélni. Tartok attól, hogy ha így tennék, elsírnám magam. Ezért remélem, hogy a többiek sem fognak ellenvetésekkel támadni a mondataim miatt.
- Miért vagyok én ilyen? Miért akar mindenki nekem segíteni? - kérdem magam elé motyogva, a semmibe suttogva kérdéseimet.

Lám lám van egy önjelölt hősies nő imádó hősünk. Igaz mindig jól jön egy bizonyos helyzetekben. persze csak akkor ha nem viselkedik ilyen feltűnően. Látom ahogy a lány akit kora és korom ellenére úgy kedvelek mintha barátom vagy testvérem lenne lefagy teljesen. Már láttam tőle hasonló kifejezést. Sejtem előre, hogy jelenleg is saját magával vívódik legbelül.
- Remélem azért tudsz úszni jah igen és az a hal nem harap.
Nagyobb figyelmet nem fordítottam felé. Tudtam úgy is kimászik a vízből. Lehet különösen hangzik, de ahogyan egyre többet használom és gyakorlok a vérvonal képességem valahogy a figyelmem is egyre magasabb szintre jut. Lehet csak magamnak mesélem be de kicsit mintha képes lennék egyszerre egy időben több dolgot is figyelemmel kísérni. Néha mintha rá éreznék dolgokra. Leet butaság de úgy vélem ez a rejtet és rejtélyes hatodik érzék mi talán minden emberben ott lapul.
Végig hallgatom fél füllel amit Gawa mond. Természetesen nem ő volt. Ezt állítja legalább is ő, de talán lehet teljesen másként történtek azok a dolgok. Az arca és szemei azt sugallják valahol nekem, hogy azért volt némi része a dolgok rosszabbikjában. Hozzám lép ami nem lep meg és képességeimről faggat. Viszont csak a története után válaszolok kérdésére.
- Ez csak az én titkom és senki másé. Ha egyszer olyan helyzetbe kerülünk talán megmutatom.

Ma éjjel vadászokból válik űzőt vad.
Szeme tűzként parázslik sötétben,
Túlvilágról nyúlnak elő prédára várva.
Túlvilág szülöttje kittöl retteg élő és holt.

Ezzel a kis versel hagyom ott és fordulok Kyr felé amikor arra kér, hogy tagadjam meg ön magam. Felejtsem el amit ki szabtak rám mire önként jelentkeztem.....soha....... Szemeimben egy könny csepp gyűlt mi végig folyt maszkon belül. Mielőtt még férfi társunk szólni tudót volna felemeltem jobb kezem mutató ujját. Jelzés, jobb ha most nem szol hozzám mert én így kívánom. Kyrena mögé lépek és kezeim vállaira teszem. Még így is érezni lehet testem melegét, hogy bőrünket szövet választja el egymástól. Majd finoman magam felé fordítom. Ha szemebe néz láthatja vér szín szemek sarkában össze gyűlt nedvességet. Ki mondatlan és eltitkolt könny cseppeket. Mélyen szemeibe nézek miközben elő veszek egy tört. Jobb kezem tenyerébe finoman bele bökök hegyével, hogy vérem kiserkenjen.
- Kérlek tedd meg. Elég egyetlen csepp nem több nem kevesebb.
Hangom szinte könyörgő volt. Lejtéséből hallatszott, hogy tényleg nagyon szeretném és vágyom, hogy meg tegye. Amint meg teszi véres tenyerem az ő pici vérző pontjához nyomom. Majd vértöl nedves tenyerembe szorítom két vérző pontot egymáshoz préselve.
- Azt kéred tőlem, hogy tagadjam meg a vérem. Pedig tudod jól , hogy milyen vagyok. Azt kéred, hogy ne védjelek meg pedig ez kötelességem. Ugyan akkor teret kell engednem neked, hogy fejlődj és tapasztalatot szerez. Ha kell én ott leszek és megvédelek ha kell akár testem épsége árán is.
Nagyot nyelek és mély levegőt veszek.
- Elvégre ez egy testvér dolga, hogy védje azt aki családjába tartozik. Mi kettőnket itt és most a vérünk halálunkig és azon túl is össze köt minket. Vértestvérem vagy és én szentül hiszek ebben a kötelékben.
Ha elakarja venni a kezét most már hagyom.

//Ez a reag úgymond reakció, és a környezeti tényezők feltárása, a szocializálódás mehet tovább.//

Miután Gawa szemei ismét rendesen látnak, észreveheti, hogy keverte a zöldet a sárgával, ugyanis Torionon sárga taktikai mellény van. //Nem írtam oda, bocsi//
Terve, amiről csak ő tudja mire jó, sikeresnek bizonyul, a vele járó kellemetlenségekkel együtt, csuron vizes lett, és nem igen mondhatni az időjárást kellemesnek, hiszen ősz van, annak is a vége. Kellemetlen, hideg szellő kapja meg a vitorlákat az indulás pillanatában, így ez sem lesz kellemes a sokat látott Jounin számára.
Az akciójára azonban senki sem figyelt fel, vagyis látszólag senkinek sem tűnt fel "ügyetlensége", és a víz alatt intézett Jutsu használat.
A dolgozók tették a dolgukat, nem az a fajta hangos népség volt, akiket a kapitányok a kocsmákban szednek össze, csendesen végezték a feladataikat, csak akkor szóltak egymáshoz, ha valamiről tényleg beszélniük kellett. Eközben Torion a kapitánnyal beszélgetett, kivel nem volt még alkalmatok találkozni, de neki és nektek is éppen dolgotok akadt.

//Tetszik, hogy mindannyian kijátsszátok a karaktereiteket, szépek a reagok és figyeltek a jellemrajzolásra. Kyrena kérésére kaptok még néhány kört, amennyiben úgy gondoljátok eleget játszottatok egymással, valaki írjon nekem PM-et. //

A munkások kis csapata nem nyújtotta látszatra a szokásosat, egyszóval a pletykafészket. Csöndesen végezték munkájukat, de Hikuro titkon még mindig bízott benne, hogy egymás közt másképpen viselkednek, de ha nem, akkor is még van ideje egy 'B' tervre a jouninnak. Ahogy csöndben figyeli a szorgos hangyákat, megpróbálja kiszűrni a cseléhez legalkalmasabb egyént, akit a legkevésbé lehet észrevenni. Az átlagosnál is átlagosabb egyént, aki csendben söpröget, esetleg felmos, vagy valaki utasítását végzi. Ha megvan, jöhetett a második fázis, elszeparálni a többitől, vagy megvárni, amíg ő maga elszigeteli magát, másként fogalmazva, amíg elindul a mellékhelység felé, és betér a leggusztustalanabb helyre, vagy esetlegesen megáll az ajtajában. Ekkor egy jól irányzott ütéssel a tarkó környékén "elaltatja", és behúzza a titkos szobába. Itt a kunai visszaalakul eredeti klónná, majd a Henge no Jutsu-val most a kiterült munkás kinézetét húzza magára. Az új munkás távozik a helyszínről, a következő utasítások után.
- Na, figyelj én! Feladatod egyszerű, semmi feltűnés nélkül kell beszivárognod ebben a külsőben a munkások közé, és megtudnod mindent, amit ők tudnak. Emellett, ha van hozzáférésed, lehetőséged, akkor a shinobik szobájába is less be, hogy van-e valami furcsa dolog, amit őriznek. Ha a lebukásveszély fenn áll, akkor old fel a technikát, és tudni fogom, hogy mit éltél át. Ha nem tudsz már több mindent találni, szintén, és akkor is, amikor úgy érzed, semmire sincs esély. Indulj!
Ezen embercsere rövid ideig fog tartani, így a klónnak gyorsan kell cselekednie. A férfit a WC-ben hagyja, kidőlve, így ha körülbelül 1 óra múlva felkel, akkor úgy folytathatja az életét, mintha csak elájult volna. A klón maximum 40 perc múlva megsemmisíti önmagát, ezzel megszerzett információi Hikuroba szálnak. Majd, a jounin is visszatér a két lányhoz a fedélzetre, és a hajó szélén lévő korlátra ül, hogy megfigyelje a tevékenykedőket a hajón, nem akarta zavarni társait, amíg megbeszélik a női bajokat. (Tobi, kérlek, valahogy reagáld le, hogy amit írtam, az bekövetkezik-e. Köszi)

Magamba mélyedve állok a korlátnál. Rinn is mellém sétált már, miközben halkan nyüszítve aggódik értem. Én rá sem nézek, csak fejére helyezem kezem és megsimogatom, jelezvén, hogy ne aggódjon. Mivel ezen cselekedetem mosollyal nem lennék képes kiegészíteni, így inkább a vizet nézem, borús gondolataimba zárkózva. Egy tüsszentés tör rám hirtelen. Pedig azt hittem, hogy este sikerült kigyógyítanom magam. Na sebaj, eddig ma ez volt az első, reméljük, hogy az utolsó is. Ami viszont jobban aggaszt, hogy miként legyen tovább. A többieknek biztos nem tetszett, amit mondtam. De szükséges volt. Az ő érdekükben, nem az enyémben.
Meleg kezek érintése rángat ki elmémből. Meg is remegek a váratlan fordulat hatására. Lassan, engedelmeskedem a kezek rám kiszabott utasításának és megfordulok. Tudom, hogy ki a tulajdonosuk, épp ezért teszek így. Közben nagyot nyelek, hogy felkészüljek a várhatóakra. Erre azonban semmi nem készíthetett volna fel. Azumin végignézve elszorul a torkom. Szemeibe nézek, bár legszívesebben elkaptam volna tekintetem. Nem hittem volna, hogy idáig fajulok. Bár a barátság új számomra, s most még többnyire úgy érzem, hogy ez egyfajta lelki teher, mégsem akartam megbántani senkit. Főleg nem őt. A kunai megjelenik szemem sarkában, így arra koncentrálok. Mit akar azzal a késsel? Csak nem... Most végem. Ha most támad, nem tudok elég gyorsan fegyvert rántani. A korlát miatt pedig kitérni sem. Félelem lesz úrrá rajtam. Remegve mozdítom kezem övtáskám felé. A farkas megérzi hangulatváltozásomat és agresszívebb tartást vesz fel, miközben halk morgást hallat. A félelem azonban hiábavaló. Csak egy érzés, mi elönt, valahányszor fegyvert szorongatnak a közelemben. Az, hogy fegyverért nyúlok ilyenkor, pedig egy ösztönös reakció. Egy olyan, mire régebben nem volt lehetőségem megkötözve, azóta viszont mindig késztetést érzek rá. Ahelyett azonban, hogy Azumi engem támadna, saját tenyerét sebzi meg. Elkerekedett szemekkel nézem.
- Mi... Mit csinálsz? - kérdem halkan suttogva.
Ekkor hallom meg szavait. Hangja könyörgő, milyet még sosem hallottam tőle. Dermedten állok és nézem. Hát tényleg eddig jutottam? A nagy önsajnálatban csak bántani tudok másokat? De... Mit szeretne, hogy megtegyek? Megteszem, csak ne sírjon. Nem akarom tovább így látni, én... Nem bírom. Legszívesebben elszaladnék ismét, csakhogy magam elől. Rá kellett jönnöm, hogy hiába futok, saját magam nem bírom elhagyni. Ezért is döntöttem úgy a Katsumival megtörtént eset után, hogy soha többé nem futok el érzelmeim miatt. Viszont Azumi... Azt akarná, hogy én is sebesítsem meg magam? Talán... Egy próbát megér. Remegő kézzel veszem el kezéből a kunait. Nagyot nyelek, majd megsebzem tenyerem, kicsit jobban is, mint szeretném. A vér nem csak cseppekben hullik, hanem egyenesen folyik a vágásból, melyet kezemen ejtettem. Idegállapotomat tekintve talán még csoda is, hogy nem vágtam végig az egész tenyerem. A kezem ezek után a lány megragadja. De miért? Csak némán figyelem, egy szavam sem hallani, miközben ő beszél.
Átvert. A fegyver kiesik kezemből. Szavai után karom testem mellé ejtem és hátrálni próbálva a korláthoz préselem magam. Miért tette ezt velem? Ennyire fontos lenne neki, hogy én éljek? De miért? Ennek... Semmi értelme! Ez a felesleges önfeláldozás. A falu és mindenki más is jobban járna, ha én hullanék el és nem társaim egyike. Elvégre én gyenge vagyok, csak egy genin. Egy egyszerű genin. Senkit nem tudok megvédeni. Én... Nem akarom!
- Miért? Miért csináltad? Ha tudom, hogy ezt akarod, sosem vágom meg a kezem. Hát... Nem érted? Nem akarom, hogy miattam megsérülj! Nem... Nem akarom, hogy úgy járjatok! Hogy bárki...
Könnyeim megerednek. A fájdalom elönti szívemet és már nem tudom visszafogni. Ezt a csatát elbuktam magammal szemben. Kezemmel megtörlöm arcomat. Nem a véressel, szerencsére. Következő megmozdulásom azonban engem is meglep. Előre lépek sietve és megölelem. Szorosan, kapaszkodót keresve, mely talán mihamarabb megnyugvást ad.
- Nem járhatsz úgy, mint ők! Senki nem járhat úgy! Ők is... Engem védtek és mindketten... Miért? Mi értelme ennek az ostoba önfeláldozásnak, ha a megmenteni kívánt személy sokkal kevesebbet ér, talán még árt is? - kérdem kétségbeesetten, miközben arcom egyre jobban préselem a lányhoz és egyre szorosabban ölelem őt.
Könnyeim már átáztatták ruháját. Most viszont válaszokat akarok, a többi nem érdekel. Én ezt... Nem tudom megérteni. Pedig, ha jobban belegondolok... Én magam is így tennék. Megvédeném azokat, akiket szeretek. Hogy lehetek ennyire ostoba? Meghazudtolni azt, mi én is vagyok... Ezen felismerés valamelyest megnyugtat. Testem remegése abbamarad, én pedig fokozatosan leszek ismét ura cselekedeteimnek.
- Kérlek... Most már nem bírlak meggyőzni... És nem is tehetném, de kérlek... Ha segíteni akarsz, akkor úgy tedd, hogy nem sérülsz meg! - kérem őt szipogva.
Eltávolodok és megtörlöm ismét arcom, eltávolítva a könnyek maradékát. Ezúttal azonban nemrégiben megsebzett kezemmel tettem ezt. Vérem elmosódva megjelenik arcomon, anélkül, hogy észrevenném. Néhány kósza könnycsepp még útjára indul, ezzel vörös vízfolyamot indítva arcomon. Tekintetem Azumira szegezem.
- Sajnálom, én... Nem... Nem tudom, hogy... Mi ütött belém - mondom zavartan.
Vérem színét kiegészíti az azonnal előtűnő pír. Zavartságom visszatért, mit jó jelnek veszek. Hikurora nézek. Neki is tartozok egy bocsánatkéréssel, azt hiszem. Egy ismételt arctörlés után felé lépek néhányat.
- Hikuro... Kérlek... Ne haragudj, amiért nem figyeltem a-a történetre, amit... meséltél! B-biztosan fontos volt, ő... Elmesélnéd... Még egyszer? - kérdem, miközben orcáimon továbbra is ott virít a levakarhatatlan pír és az elmosódott vérfolt.

- Ne csináld ezt. Miattam nem kel aggódnod, nem vagyok olyan gyönge mint amilyenek elsőre tűnök. Te tudod láttál abban az állapotban, de még te sem láttál mindent. Illetve vannak bizonyos kapcsolataim is. Mint testvéred eleget teszek a kérésednek, hisz vigyáznunk kell egymásra.
Hiába beszélek látszik az egyenlőre nem sok mindent ér. Hirtelen egy apró szünet a világ egy pillanatra feketébe öltözik. Fejembe is egy aprócska fájdalom nyilall. Fejemben tudom eredete nem ott van hisz csak a testem érzékeli és rögös utakon az adott pont ezt közvetíti az agynak. Korlátba markolok erősen, ezzel leplezve a pillanatnyi gyöngeségem ami nem volt több mint egy két másodperc. Célom, hogy csalodotságot vagy némi indulatot imitáljak, de leginkább a magatehetetlenséget.
- Nem érted. Nem tudom kikről beszélsz. Ne legyél ilyen ne úgy emlékez rájuk ahogy azt most teszed. Csak a szépet és boldogságot őrizd. Különben a keserűségbe beleroppan tested és a lelked. Azért adták az életüket, hogy te élhess. Nemes cselekedet a legnemesebb mi létezik talán ebben a világban, hogy ha kell önmagunkat is feláldozzuk ezzel mentve azt akit mindénél jobban szeretünk. Ugyan ezt meg tenném azért akit szeretek és szerintem a legtöbb ember itt ezen a hajon kivétel nélkül.
Elengedem a korlátot majd mosolygok ami nem látszik maszkom miatt. Talán túlzásba vittem most a dolgokat egy kicsit. Talán ez kell ahhoz, hogy néhány dologra rá ébredjen. Kíváncsi volnék a történetre szeretném meg érteni Kyrnek lelkében lappangó szomorúságot. Ez lehetetlen amíg önként nem nyílik meg nekem és mondja el. Talán túl fájdalmas számára az emlék és mélyen eltemeti magában.

A jounin visszatér a két lányhoz, zsebre tett kézzel, pont beszélgetésük végére érve. Meglepődve konstatálja, hogy fel sem tűnt nekik a távolléte, de talán ezt be lehet tudni a terv sikerességének.
- Még egyszer, természetesen. Nos, a csapattársaimmal, és nagypapámmal, aki egyben a sensei-em is volt, együtt mentünk egy macskát megtalálni. Nos, az a rohangáló dög kifogott rajtam, bár nem értem hogyan, és emiatt felgyulladt egy egész ház. Ne kérdezd, hogyan, nem én okoztam a tüzet, hiszen csak egy állatot kellett volna elkapnunk. - levegővételnyi szünet. - De, végül úgy kaptuk el, hogy nem esett senkinek baja, csak a kapott pénzünkből ki kellett fizetni a kunyhót, bár nem étem miért, aztán amikor elmentem megkérdezni, akkor feljebb emelték az árat, mert azzal gyanúsítottak, hogy jelenlétemben a falak betörtek. - nevetett újra. Ekkor azonban nem csak a történet miatt, hanem a klón megsemmisülése miatt is abbahagyta a beszédet. Elsőre majdnem okádni akart, majd aztán kitisztultak a tapasztalatok, és rájött, hogy teljesen idiótáknak nézik őket, de azt is megtudta, hogy kártya party-t szerveznek a munkások. ~Áh, felesleges, ezek semmit nem tudnak.~
- Úgy gondolom, ezt az utat használhatnánk arra, hogy megismerjük egymást. - csúszott oda Azumi Yuurei mellé, és megpróbálta átölelni. - Kicsit közelebbről is. Kyrena, esetleg megosztanád velem, hogy mi az álmod, miért választottad a shinobi létet? És, hogy ismerkedtél meg a társaddal, Rinnel? - mosolygott Hikuro, remélve, hogy még nem vágják agyon, ha ez bekövetkezik, a kérdést akkor is felteszi.

Nem tudja? Persze, hogy nem tudja. Elvégre csak én tudhatom, hogy mi volt akkor. Senkinek nem mondtam el. A visszatérésem után senkivel nem beszéltem. Gyászomba temetkeztem és magányos némaságba burkolództam. Tudtam, hogy mi történt, mégsem szóltam. Remegve kuporogtam álmatlan egy sarokban, rettegve attól, hogy újra megtörténik. Hallgattam, mert fájt róla beszélnem. Még ma is iszonyatos erővel tépik lelkem az emlékek. A vöröslő vér látványa, mely arcomra fröccsent, mikor anyám felé rohantam... Minden kusza összevisszaság volt, mégis borzasztóan egész. Elmondjam neki? Képes lennék kiejteni a szörnyűséget megelevenítő szavakat? Ezt csakis akkor tudnám meg, ha megpróbálnám, de nem merem. Félek. Egyszerűen rettegek attól, hogy mindez, mi most történik, csak képzelet és a gondolt múlt említésével magamhoz térek azon a csatatéren. Mégis... Talán úgy, mint az imént, sikerülne megnyugtató kapaszkodót találnom. Ha elmesélném... beismerném, hogy gyenge vagyok. Azon vagyok, hogy erős legyek, ennek ellenére már sokadszor jövök rá, hogy csak egy erőtlen gyerek vagyok.
Kezeim ökölbe szorulnak. Ujjaim szorosan zárom össze. Szemeim lecsukom egy pillanatra, ábrázatomra pedig kétségbeesett torzó telepszik.
- Sajnálom... Tényleg nem tudhatod... Én... Talán majd egyszer elmondom, de... most nem... nem merem. Én... Félek. Tudom, hogy ostobaság, de... félek. És terhelni sem akarlak vele titeket. Ez nem valami vidám történet - vallom be halkan.
Csepp... Kezemből apró, vöröslő cseppek hullnak a padlóra. Mikor meghallom az apróságok leérkezésének hangját, meglepetten nézek le. Ujjaimmal tényleg erősen tenyerembe martam. A vágás, melyet imént okoztam magamon, lüktet a rá kifejtett erőtől. Pislogok néhányat zavartan, majd magam elé emelem szétnyitott tenyerem. Sóhajtok egyet. A kézgondról azonban hamar megfeledkezem. Csak magam mellé ejtem és Hikurora kezdek figyelni. A története vidám, csaknem szórakoztató számomra. Elmosolyodom azt hallgatva. Hálás vagyok neki, amiért elmesélte. Ezzel sikerült kirángatnia iménti hangulatomból. Halkan kuncogni kezdek, de csak röviden. Ez... Mit is mondhatnék rá. Nem hiszem, hogy ahhoz a tűzhöz nem volt semmi köze. Mellesleg, ha a macskát el kellett kapniuk és az állat okozta a tüzet, akkor is az ő feladatuk lett volna megakadályozni ezt. Nem kellett volna hagyniuk, hogy így kifogjon rajtuk az az állat.
- Szerintem... A kártérítést jogosan követelték... - vallom be.
Szavaim után vörös pír telepszik arcomra. Kissé tartok ez utáni reakciójától, de ha már kimondtam, hát viseljem következményét. A véleményem pedig nem másítom, miért is tenném. Csak figyelem, ahogy közeledni próbál Azumihoz. Nem csodálnám, ha nem várt fogadtatásban lenne része. Minden esetre kíváncsivá tett. Kérdéseivel viszont felforgatja lelki világom. Miért döntöttem úgy, hogy ninja leszek? Ennek okát nem fogom fejtegetni. Még nem állok rá készen. Elvégre az imént is ezzel küzdöttem. Ezekkel az emlékekkel. Rinn viszont... Más kérdés. Bár zavar, hogy múltamról kérdezősködik, ezt talán elmesélhetem. A korláthoz sétálok és leülök az elé. A fehér farkast magam mellé intem. Ő odakullog és lefekszik mellettem, én pedig simogatni kezdem fejét. Csak most veszem észre, hogy utam apró vércseppek jelzik. Na sebaj, majd feltakarítom.
- Ne haragudj Hikuro, de az okról... Nem vagyok képes beszélni - sóhajtom.
- Rinnel az erdőben találkoztam, Kumo mellett. Úgy... Fél éve. Szegény még nagyon kicsi volt és gyenge. Látszott rajta, hogy éhezett. Eleinte csak távolról figyeltem, de naponta kijártam hozzá, hogy lássam, hogy van. Mindig juttattam a közelébe némi húst is. Egyszer viszont... Egy nagyobb vad megtámadta. Valamit tennem kellett, hát előugrottam rejtekhelyemből és elkergettem. Onnantól kezdve én gondoztam őt - mosolygom.
A puha bunda simogatása most is megnyugtat. Az pedig még inkább, hogy Rinn barátságosan megbök engem orrával, majd felkel és megnyalja az arcomat. Ezen elnevetem magam. Letörlöm a képemre jutott nedvességet, aztán visszautasítom Rinnt fekvő helyzetébe. Az azért mégiscsak kényelmesebb.
- Azóta... Sokat nőtt. Erősödött és sokszor ő ment meg engem... - ismerem be.
Furcsa, hogy elmeséltem nekik ezen történetet. Még furcsább, hogy ilyen könnyen. De hát ők is meséltek már nekem, vagy mutattak meg titkokat. Ennyivel tartoztam nekik. Mellesleg... Az én gondolataimat is sikerült ezzel elterelni. Egy újabb tüsszentés. Nem túl kedvelt jelenség életemben. Utálom, ha beteg vagyok. De... Legalább lázam nincs. És ki kellene pihennem magam, elvégre ez a fránya nátha még el is árulhat, rosszabb pillanatokban.
- Mondjátok... Szerintetek van rá esély, hogy harcra kerül sor? M-Mármint... A küldetés alatt. Azt tudom, hogy a merénylőket el... el kell intézni, de... Azon kívül értem. Mi van, ha a kikötőben már lesben fognak ránk várni? - kérdem kicsit aggódva és zavartan, gyáva feltételezésem miatt.

Kyrenával szembe álltam a szemeim láthatta. Láthatta ahogy fel izzik szinte majdnem elemészt a láng. Majdnem még az ezüst körök is láthatóak voltak de csak majdnem. Nyugalmat erőltettem magamra, de ez nem jelenti azt, hogy mást nem fogok tenni. Az, hogy egy öklendező alak aki egyik pillanatban beszél és mintha látna vagy érezne valamit. Hirtelen kényszert érez gyomra tartalmát kiengedni.... most pont vele ölelkezek? Egyáltalán adtam neki engedélyt, hogy hozzám érjen?! Meg fogom a férfi kezét és meg szorítom miközben azt eltolom magamtól.
- Van egy bizonyos határ macskák réme amit nem kellene átlépned. Amíg engedélyt nem adok rá. Most ezt elnézem, de legközelebb kellemetlen lesz egy ilyen ölelés a számodra. Egyetlen ujjam rezdülése nélkül térdre kényszerítelek ha akarlak.
Suttogtam az engem át ölelő fülébe mikor hátrébb hajtottam kissé a fejem. Majd kiléptem az ölelő karok gyűrűjéből és a korláthoz léptem.
Ott támaszkodva Kyrenára néztem vállam felet majd vizet kezdtem figyelni.
- Szegény macska.... csak ennyit jegyeztem meg kuncogva és szemeimmel a kikötőt figyeltem. Mikor egy elég érdekes kérdésre lettem figyelmes.
- Kyr nem hinném, hogy a kikötőben lesben fognak állni. Bár megvan erre is az esély. Viszont ha a merénylők meg lesznek akkor valoszinüleg harc lesz. Nem kell aggódnod. Gawa elintézi őket majd, hisz ő a mi hős lovagunk. Hogyan is nézne ki ha nekünk nőknek kezünket bekelene piszkítani.

Ez az ölelési kísérlet most nem akart bejönni, legalábbis úgy tűnik, Azumi nem fogadta túl jól, hogy a jounin közeledni próbált, így megszorította a kezét, és arrébb lökte. ~Egyetlen ujjának megmozdítása nélkül, arra azért kíváncsi lennék. Akármilyen szerencsétlennek is tűnök, azért van a tarsolyomban néhány trükk.~ Elmosolyodik, és felnéz a lányra.
- Heh, majd meglátjuk! - ezt most humor nélkül, teljesen komolyan mondta, ami nem volt túl megszokott tőle, de talán kíváncsi lett, hogy csak nagy-e a vándor ninja szája, hiszen őt kell megfigyelnie, ez az utasítás. Bár lehet, tényleg van annyira erős, hogy pillanatok alatt legyőzze Hikuro-t. Ez után meghallgatja Kyrena történetét a farkasról, de az álmairól nem beszélt, ami nem volt meglepő, elég zárkózott személyiség a genin.
- Nos hát, nem hiszem, hogy harcra kerülne ott sor.... - ekkor tart egy ki szünetet, mert hallja a megjegyzést, amit Azumi mond. - ...de nem hiszem, hogy túl sok hasznomat vennétek, nem vagyok valami erős. Sőt, nem is mondanám magamat túlságosan képzettnek, és a chakráról is keveset tudok. Mondom, én csak nyomozni jöttem. - próbálta annak a képét felvenni, aki épp elszégyelli magát, de egyszerűen kíváncsi volt Azumi képességeire, már cska a Raikage miatt is, de most már az is közrejátszott, hogy elkapta a jounin kezét. - Úgyhogy rátok bízom a sok gonosz ninját, én meg majd eszek valamit addig a fedélzeten. - mosolygott. ~Lehet, mégis akcióba kellene lépnem, de nincs túl sok kedvem bántani nemzetem munkásait még egyszer, az is csak kényszerhelyzet volt. Talán ha saját magamként tudnék elmenni, kártyázni, vagy én magam szervezném a party-t, és hívnám meg a munkásokat, még össze is barátkoznék velük. Ááááá, nincs kedvem kártyázni, túl lusta vagyok hozzá, inkább pihenek a fedélzeten, és figyelem a vizet, lehet onnan akarnak ránk támadni.~ Saját idióta gondolatán nevetett a jounin, és várta a lányok reagálását, hogy mit szólnak a visszakozásához, hiszen azt mondta megvédi Kyrenát. Lehet, a végén még jó lesz a kis geninnek, hogy mostani állítása szerint mégsem.
- Mit szólnátok egy kis ötletbörzéhez? Eddigi felvetések az üggyel kapcsolatban? - mondta nekik.

Azumi reakcióján elnevetem magam. Igen, számítottam valami ilyesmire, de élőben látni sokkal jobb. Bár meg kell valljam, elején kicsit megijedtem és kezdtem aggódni csapatunk férfi tagja iránt. Tudom... Vagyis tapasztaltam egy részét annak, hogy Azumi mire képes. Még ha vajmi keveset is, de az is túl... Erősnek tűnt. Nem csak a szája jár. De vajon Hikuro fel tudná venni vele a versenyt? Mert én biztosan nem. Egyikőjükkel sem. Az eddig tapasztaltakon gondolkozom és azon, hogy ők most miket mondanak. Egy pillanatra elhallgatok. Elmémben végignézem az eligazítást, majd az ide vezető utat. Azt, hogy a hajón mit figyeltem meg. Az utóbbi egyenlő a semmivel jóformán, de előtte azért megtudtam néhány dolgot. Többek között... A Raikage valami fontos dolgot bízott a sokoldalú shinobira. Ezek szerint, minden lehet, csak nem gyenge. Az viszont, hogy nem áll szándékában megvédeni minket, az bosszant. Felkelek a földről és morcosan nézek rá. Kezeim keresztbe fonom mellkasom előtt.
- Mikor jöttünk, azt mondtad, hogy... Hogy megvédesz... Tehát... Nem csak sokoldalú vagy, de... Hazug is? -kérdem.
A választ... Nos, nem tudom, hogy mit várjak. Azumi mellé lépek és én is a vizet kezdem nézni. Táskámból előkotrok néhány kendőt. Az egyiket saját kezem köré csavarom, a másikat a lány felé nyújtom zavartan. Arcomon ott ég a vörös pír. Csak nézem egy ideig, majd még közelebb nyújtom a kendőt.
- A... A kezedre... - motyogom.
Ezek után elgondolkozom azon, amit Gawa felajánlott. Milyen felvetéseim lehetnek, azon kívül, hogy titkol előlünk valamit? Mellesleg... Azumi sem akarja elárulni képességeit előtte, tehát... Nem, nem akarok találgatni. Saját teljesítményemmel vagyok csak tisztában, ami... Ha abból kell kiindulnom, sajnos akárhogy is, de halállal végződne. Sóhajtok, majd vállam felett csapattársamra nézek.
- Nekem ez az első küldetésem, én... Nekem nincsenek tapasztalataim... Nem tudom, hogy ilyenkor mikre lehetne számítani, még... ötletem sincs - magyarázom kissé akadozva.
Ismét tüsszentek egy nagyot. Egy zsebkendőt elővéve kifújom orrom, aztán csak figyelem a többieket, hátha ők több okosságot tudnak mondani az üggyel kapcsolatban.