Re: Határvidékek

Uchiha Madara Hétf. Nov. 25 2013, 16:38

Az út a két banditával és a hozzád csapódott társsal úgy tűnt, szerencsésnek bizonyult. A két férfi még most sem tért magához, sokkos állapotban vezetted be őket az épületbe, ahol több mellényes férfi állt, beszélgetett, majd mikor előálltál a két férfival, felnevetett.
- Még hogy te fogtad el őket, na ne nevettess. - sétált közelebb az egyikük. Ám mielőtt bármit is szólhattál volna, a melletted álló férfi előlépett, majd a férfi előtt kihúzva magát a shinobi elé állt.
- Ez a fiú többet tett, mint maguk bármikor. Hol van az éjjeli őrjárat, ami napok óta kimarad? Hol vannak a várost védelmező shinobik, akik azért vannak, hogy a polgárok életét jobbá tegyék, nem pedig elsuhanjanak a dolgok fölött. Mikor pedig egy-egy személy a saját kezébe veszi az irányítást és az életét áldozva ment meg minket, sőt, még ide is hozza a két bűnözőt maguk meg mit csinálnak? Kinevetik őt.
A shinobi teljesen lesokkolt a fejmosástól, a mögötte állók egyike törte meg a gyilkos csendet.
- Köszönjük szépen, hogy segítette a munkánkat, ez az öné - nyújtott át egy kis zacskót.

A férfival együtt sétáltál ki az épületből, ekkor a férfi rád nézett.
- Nem is tudom mihez hasonlítani a mai napot. Vagy egy idióta vagy, vagy hős. Szerintem a második, tiszta a lelkiismereted, és az életedet kockáztattad a fogadóban. Ám nem mindig leszel ilyen szerencsés, mi van, ha komolyabb ellenfelekkel akadtál volna össze? Fél perc alatt kicsináltak volna, a vakmerőségeden felbuzdulva talán a többi civil életét is elvették volna. Ismerem a fajtádat, úgysem téríthetlek le az utadról, nem is ez a célom. Cserébe fogadd el a segítségemet, mutatok neked valamit.

A férfival együtt visszatérsz a fogadóba, majd aludni mentek. reggel egy gyors étkezés után a férfi ismét megkeres téged, kivárva, hogy elfogyaszd az ételt.
- Amint mondtam, segítek neked, hogy meg tudd védeni magad és másokat a későbbiekben. - kihívott a fogadón túlra egy kis tisztásra. Amennyiben válaszolsz a férfi kérdésére és bevallod, hogy Tűz elemű chakraval rendelkezel így folytatja,
- Remek, egy örök láng. Egy olyan alap technikát fogok neked bemutatni, amely szinte alapja az összes többi technikának. A lényege, hogy kellő elemi chakrat gyűjtesz össze a tüdődből, majd azt kifújva egy gömböt formázol meg a már égő chakraból. A technika neve Katon: Endan.

A próbálkozásokat rád bízom, légy kreatív, a technika során egy kisebb tűzgolyót leszel képes kifújni.

**Kazuma Tensei** Vas. Dec. 01 2013, 14:02

Csak ámult és bámult, hogy miként védete meg a férfi őt, a bünzőket valóban üldöző tisztek házában, meg sem tudott szólalni, amikor a kezébe nyomták a zacskót, csak bólintott, és hálásan megköszönte, de nem annak, akitől kapta, hanem aki kiállt mellette, régen volt ilyenben része. Miután eldobták őt, azóta először állt ki mellette valaki, így boldogan visszatért vele a szállodába, de mégis megbontránkoztatta a kérdés, mely a hibájára irányult. Felülről, oktató szeráen korholta le a fiút, ez nagyobb erőt sugárzott a férfiből, ami kicsit feldűhítette Kazu-t, de nem tett semmit, nem volt még bizonyítéka arra, amire gondol. Könnyen aludt el, fáradt volt, majd reggel egy gyors reggeli után követte a férfit.
- Az elemem a Katon, volt már miatta sok bajom, de nem érdekel a múlt, ezzel fogok továbbmenni, és felerősödni, a táz, mely sosem alszik ki, mely bárkit megéget, legyen az jó és rossz, csak lépjen egyszer félre, és a lángok megtalálják, és felemésztik. - miután kis mondokóját befejezte csodálattal nézte a tűzgolyót, amit kifújt az illető, és aztán fokozatosan egyre idegesebb volt, miközben eszébe jutott a tegnapi leszidás, és ez most, összeállt a fejében a kép.
- Ezt most nem mondod komolyan, te egy shinobi vagy. Te egy shinobi vagy, aki tegnap a helyén ült, és csak nézte, miként fog a két banita meglépni a pénzzel, ezt most nem mondod komolyan. Már rég közbe kellett volna avatkoznod lentről, könnyedén elintéztem én is őket, csak megvillogtatod a tázgömböt, és összehugyálták volna magukat, elég lett volna az alakon, vagy az ajtón kilőni, hogy ne legyen baj, de te rámhagytál mindent, áááá. Mindegy is, már nincs értelme zsörtölődni, inkább megtanulom ezt. - nem tudta elsőre, hogy mihez kezdjen, csak a technika alapjai voltak meg az agyában, pontosabban az összes Katon technika alapja, a lépések, amiket el kell végezni. Hát elmutatta a kézjeleket, és mélyen a tüdejébe szívta a levegőt, amit aztán a chakrájával kezdett keverni, és kifújta azt, mondva előtte a technika nevét. Csodálkozott, nem történt semmi, majd eszébe jutott, hogy idióta módon nem az elemi chakrájával keverte a levegőt, így végkép nem volt semmi esélye a technikára, nem hogy rá kell érezni, még csak el se kapta a fonalat. A következő próbálkozásnál már az imént próbált lépéseket az elemi chakrájával csinálta, de megint nem történt semmi, ennek oka az volt, hogy ő szépen egyenletesen fújta ki a levegőt, semmi lobbanékonyság nem volt benne. Mint egy idióta, aki egy szülinapi gertyát szeretne elfújni. Ez így ment még kétszer, amikor leült gondolkodni. *Mi a baj, mit csinálok rosszul? A levegőt beszívom, keverem chakrával, majd kifújom, a csávó egyből tüzet köpött, én meg még egy fűszálat semtudnék meggyújtani. Egy robbanócetlivel többet érek, várjunk csak robbanás, hogy is megy az, hiszen a semmiből indul. A semmiből indul, majd hirtelen a chakrám hatására, amikor aktiválom, a részecskék sebessége ugrásszerűen emelkedik, ez előidézi a robbanást, és a lángokat, lehet itt is ez kéne. Jó nem teljesen, hanem, hogy robbanásszeráen fújjam ki a chakrát, hirtelen, és gyorsan. Nézzük meg.* Miután elméletét helyesnek vélte felállt helyéről, és újra nekiállt a már jól begyakorolt gyakorlatnak, a kifújás tökéletes volt, kivéve azt, hogy nem gyújtotta be a végén az elemi chakrával az egész "lehelletét". Nem tudta mi van, és fiatal fiú révén, most következett a durcás időszak, amiért oda is ült mellé a férfi, egy kis ebéddel, úgy tűnik már jó ideje próbálkozik a fiú.
- Mi a baj?
- Nem tudom, én mindent csinálok, amit tudok, először levegő vétel, majd chakrakeverés, majd robbanásszerűen kifújom, minden megvan, mégsem érzek rá erre az alapnak mondott technikára. - felelte karbatett kézzel, durcásan.
- Igen, és elfelejtetted mondani a végén a "chakra begyújtását, elemi chakrával" című részt. - mondta a férfi. El is gondolkozott ezen Kazu, és az ebéd után felpattant, majd az említett sorozatot megelözően elmutogatta a kézjeleket, majd bátortalanul, kevés chakrával megismételte az elmondtakat, és büszkén tapasztalta, hogy egy lángcsóva hagyta el a száját, egy kis fáklya lángja méretű jutsu, de tudta, jó ösvényre lépett. Ezután három órán keresztül próbálgatta a tecnhikát, egyszer kevesebb, majd több, majd a kevesebbnél kicsit több, és így tovább, chakrával, hogy belője a pontos helyét, ahol már erős a technika, de még nem energia veszteséges. Rengetegszer csinálta meg a tecnhikát, több, kevesebb sikerrel, olyan este hét óra magasságában már a hátán feküdt, "fütölő" szájjal, és hatalmas fáradsággal, még mindig nem találta meg azt a pontot, de érezte közel jár hozzá, újra felpattant hát, az egész napos edzés után, és megkezdte a technika kivitelezését, úgy érezte most meglesz az a pont, pont annyi chakrával fogja végrehajtani, amennyivel kell, és 10 óra edzés meghozza a gyümölcsét. Elmutatja a kézjeleket, majd:
- Katon: Endan! - üvölti, és elvégzi a technikát, mire egy tűzlabda kerekedik ki a szája előtt, felégetve azt ami az útjába kerül, nem megy túl messzire, de Kazu-é volt, így ő hálásan megköszönte a tanulást a férfinek, majd elment aludni, nagyon kimerült, a határaira taszította magát a mai nappal...

Uchiha Madara Hétf. Dec. 02 2013, 21:22

A férfi csak állt és téged nézett, miután elmondta a technika részleteit. Egy olyan ember, mint te, kinek egyetlen célja, hogy a lehető legtöbb oldalról ismerje a Katon elemét, annak nem jelenthet kihívást ez a technika. Az elszántság és az előre eltervezett egyenes, amelyen végig akarsz haladni egyszerűen nem engedhet meg magának egyetlen kudarcot sem. A bukás nem opció, ebben az esetben.
Ám Kazumat nem olyan fából faragták, aki elhasal az előtte álló feladatoktól, inkább olyan, aki mosolyogva megy neki az életnek, átszelve magát minden kihíváson.
Ez a tudásán is érezhető, Kazuma remekül alkalmazta a férfi által elmondottakat és a kellő chakra felhasználásával létrehozott egy kisebb tűzgolyót, ami elhagyva a száját repült bele a földbe, ahol a lángok még egyszer feltörtek, majd égő anyag meglétének hiányára hivatkozva aludt ki. Ám ez éppen elég volt ahhoz, hogy a férfi elmosolyodva annyit mondjon.
- Ez szép volt, fiú. - veregette meg a vállad. - Gyere velem.-
A férfi megindult egy ösvényen keresztül az erdőbe, a táj némaságát, melyet már átfogóan ismerhetsz, halk zaj töri meg. Csordogálás hangja, hogy egész pontos legyek. Nem is kellett sokat sétálni, hogy megtaláld a hang forrását. Egy szélesebb patak csordogált bele egy nagynak nem mondható tóba.
- Egy rejtett kincse a természetnek. Hát nem csodálatos? - A látvány valóban szemkápráztató volt, poros tekercsekben olvashattál utoljára a kíváncsi szemek elől elrejtett természeti csodákról. A kis tó mélyen a fák között alakult ki, partját apró sziklák díszítik, a növények, a fák levelei de még a fű is zöldebb, mint máshol.
- Itt szoktam edzeni, csend van és nyugalom, valamint olyan mintha a helynek különleges ereje lenne. Talán csak a csend teszi, de mindig úgy érzem, sokkal könnyebben tudok itt gondolkodni és gyakorolni. Van néhány irományom, melyek nagy része az alatt a fa alatt készült el. - mutatott egy közelebbi fa felé.
- Nos, hogy miért is jöttünk ide? - szívott egy mély levegőt. - Mert láttam azt az eltökéltséget és tehetséget, amelyet birtokolsz. Vannak, akik éveken át próbálkoznak az első elemi technikájukkal, sőt vannak, akik magával a ninjutsukkal sem ismerkednek meg házasságuk előtt. Ám vannak olyan született zsenik, akik képesek szinte azonnal, tökéletesen elsajátítani bármit. Ahogy az előbb tapasztalhattam, te magad is közéjük tartozol, nagy jövő állhat előtted. habár az Endan egy kezdő technika, mégis megalapozhatod vele a jövőd. De most, hogy ezt láttam, úgy éreztem, nem engedhetlek el egy utolsó tanítás nélkül. Nem konkrét technikát fogok most neked tanítani, hanem egy módszert, amellyel könnyedén irányíthatod a chakradat. A módszer elsajátításához pedig nem kell más, mint víz. - mosolyodik el, majd a tárgyra tér. - A következő edzés során megtanulhatod a chakrairányítás fejlettebb szintjét is. Most megtanítalak a víz felszínén járni.
talán kissé furcsán és lehetetlenül hangozhatott a férfi utolsó mondata, ám mikor elindult a tó felé, majd elkezdett a felszínén lépkedni, elgondolkodhattál, mennyi tudás van még, amelyet elsajátíthatsz mire eléred végső célod, vagy csak az ebédben volt valami, amely kissé megszédített és lehetetlen képeket látsz tőle.
- A technika lényege, hogy a talpadba megfelelő mennyiségű chakrat koncentrálj, egyenletesen elosztasd a két lábadban, majd egyszerűen rásétálj a vízre. - mondta, majd leült a tó közepére. - Egy kis lendület azért nem árthat - mosolygott.

Itt az idő, hogy ismét bizonyíthasd, mire is vagy képes. A vízen járás szinte elengedhetetlen a többi technika tökéletes elsajátításához. Amennyiben hosszú és szép postot kapok, mint az előzők, abban az esetben a vízen járást egy körben elsajátíthatod.

Ha úgy döntesz, sikeresen zárod le a tanulásod, akkor választanod kell, maradsz e még ebben a faluban egy kis ideig, esetleg valami feladat után érdeklődnél, amelyet megtehetsz a falu vezetőjének irodájába kopogva.
Ha viszont úgy érzed, a határon maradnál még egy kicsit, akkor nyugodtan visszatérhetsz a fogadóba, az elmúlt este eseményei után a fogadós mindig szívesen lát téged egy meleg vacsorával és egy puha ággyal. Bárhogy is döntesz, a postot ide szeretném még.

**Kazuma Tensei** Szer. Dec. 04 2013, 18:32

A technika sikeres, a tanulás sikeres, de semmit nem tudott meg a férfiről, ami kicsit elszomorította, van egy shinobi itt, aki segít neki, de másoknak nem, ezt kicsit furcsálta, de hát "ajándék lónak ne nézd a fogát, és örülj, hogy tanulsz új tecnhikát", elv miatt nem fírtatta tovább az ügyet. Ez után egy tóhoz siettek, melyet a férfi, mint lazító, és költészeti hely, írt le, és elmondta, hogy megtanítja a víz felszínén járni, nem volt számára a technika ismeretlen, legalábbis, látta már, hogy valaki ezt csinálja, de ennél több nem történt, nem értette, hogy miként tehető ez meg, most elmagyarázták neki.

*Nos, ha jól értem ugyanazon az elven alapul, mint a famászás, azzal a különbséggel, hogy itt vízszintesen sétálok, pofon egyszerűnek tűnik, chakra, egyenletesség, majd kisétálok a tóra. Milyen furcsa kifejezés, bár rendkívül vicces....nem, most edzek, azzal törődök.* A part szélére állt, majd a tigris kézpecsétet megformálva elkezdte a lábába összpontosítani a chakrát, gyorsan elvégezte ezeket a formalitásokat, majd a felszínre tette a lábát, és olyan egyszerűen esett bele, mintha kezdettől fogva a fürdés lett volna a célja, ahogy elmerült a vízben, szinte kilőtte magát a partra.
- Hideg, hideg HIIIIDEG! - ordította, és gyorsan levette vizes ruháit, amit megpróbált egy tábortűz szerűség fölé teríteni, hogy megszáradjon, természetesen kellő távolságba a lángoktól, nehogy baleset történjen, egy alsónadrágban folytatta a megkezdett gyakorlást. *Ez így nem jó, hiszen azt csináltam, amit a fickó mondott, egyenletesség, majd kilépés a felszínre. Talán direkt kihagyott valamit, hogy megnézze rájövök-e? Áá, nem hiszem, megpróbálom újra.* Kiállt a vízpartra, és újra nekiveselkedett, aminek egy hatalmas bomba lett a vége, gondolta, ő akkora ninja, hogy lendülettel is meg tudja tartani magát. Fogvacogva sétált ki a partra, dühösen, és megalázottan. Leguggolt, és a felszínt nézte, a fodrozódó hullámokat, és a víz mozgását, nem volt sima, ez után egy fa törzséhez szaladt, és azt is megvizsgálta, felállt rá a tecnhikájával, és mint a testépítők a zászló gyakorlátnál, ő is vízszintesen nézett ki a fejéből. Gyorsan lépett kettőt hármat, majd leugrott és visszasietett a parthoz. *Szerintem megvan, mit rontottam el, már csak rá kell éreznem. A fa, és a fal, és egyéb ilyenek mind egyhelyben állnak, nem mozognak, csak szilárd utat biztosítanak nekem, amit egyenletes chakratartással könnyedén megoldhatok, de itt a víz mozog, soha nem áll le, még akkor sem, ha én szeretnék átfutni rajta, ez lehet a lényeg, nem egyenletesen kell a chakrát a lábamba irányítani, hanem egyensúlyilag, valahova többet, valahova kevesebbet, ezt begyakorolom, és máris megvagyok a feladattal.* Gondolni könnyá, de Róma sem egy nap alatt épült, bár ezt Kazu honnan tudhatná, ebben a világban nem is volt ilyen város, így hát egy lábát rátette a vízre, majd a másikat is, miutá úgy érezte az elsőt meg tudja tartani, süllyedni kezdett, amit ő próbált kompenzálni a chakra egyensúlyának irányításával, és mikor már a térdénél tartott a víz megállt, sikerült neki, ám ekkor egy kisebb hullám kibillentette, és ő hirtelen jött egyensúlyvesztését, és az esés érzését érezve a sarkába irányított mindent, így szépen hassal előre csobbant egyet. Vörös felsőtesttel sétált ki a partra, és vörös fejjel, bár az nem az érkezés, hanem a düh miatt volt. Újra nekiállt, már a szívügyének gondolta a tecnhika sikerességét, és újra csobbant. Mindig tovább bírta, és egyre kevesebb részét fedte víz, de végül mindig elbukott, egy kisebb vízmogást követően, mígnem huszadik próbálkozásra, mikor a tigriskézjellel megvolt, és ráállt a vízre, sikerült neki fentmaradnia. Hatalmas kő esett le a szívéről, és örömujjongásba tört ki, kisebb nagyobb ugrásokkal, mellyel még képes volt a felszínen maradni. Gyorsan kijött, bízott benne, hogy ruhái megszáradtak, bár nem tudta mennyi ideig tanult, bizton tudta, hogy a fogadó az ő úticélja, egy meleg tea, levessel, kis étellel, éés egy alvás, kimerültnek érezte magát a mai edzés után, nem volt még ilyen nehéz napja, mióta otthagyta a klánt, felügyelték, képezték, tanították, és sikerrel vette az akadályt, terve, hogy ha kialudta magát, akkor továbbálljon, és a falu az úticélja, ahol segítene másokon, esetleg elvállalna egy küldetést, persze ha nem szól közbe semmi az életében, de előtte biztosan alszik egyet...

Uchiha Madara Csüt. Dec. 05 2013, 15:23

Kevés az olyan, aki annyi erőt és odaadást szentelne a feladatnának, mint te. Legyen szó bármiről is, Kazuma mindig maximálisan kiveszi a szerepét. Az iwagakurei fiú mögött már hosszú út van, habár még az előtte út hosszú, az első állomásán rendkívül jól teljesített. Célja, hogy kifejlessze a legerősebb Katon technikák egyikét, megkezdődött, hiszen sikerült elsajátítania a Katon technikák alapját, valamint a vízen járást, mely elengedhetetlen a chakrakontroll gyakorlásában.
A fogadóból érkezett férfi, aki segített neked, visszakísért téged, majd előkészítve az ágyadat, másnap pedig laktató reggelivel várt.
- Máris elmész? - kérdezi lehangoltan. - Néha nézz vissza, hisz ha te elmész, ki fogja megóvni az üzletet - mosolyodott el, majd kezét nyújtotta a bejáratban. Egy igaz barátra leltél a kis fogadóban, aki megalapozta céljaidat.
- Ég veled, Kazuma - néz a szemedbe, miközben elégedetten mosolyog. Mielőtt elmennél, egy kis zacskót nyújt át neked

A fogadót elhagyod, ha szeretnél, később visszatérhetsz. A következő célállomásként az ország fővárosát szemelted ki, hátha akad valami munka a számodra.
A város zsúfoltságig volt, összehasonlíthatatlan az eddigi helyszínekhez képest.
Mindenhol boltok, zsúfolt utcák, zajlik az élet. És a bűnözés. Az egyik utcában sétálsz, mikor egy férfi nagy rohammal fut neked, hátulról, a földre lökve téged. Elestek mind a ketten, ám a férfi hirtelen felpattan és futásnak ered. Valamit kiejtett a zsebéből, egy boríték volt. A férfi zaklatottnak tűnt, menekült valami vagy valaki elől. Az embereket sorra lökte félre, menekült.
Néhány pillanat múlva meg is tudhattad, ki elől menekül. Két álarcos személy sietett utána, majd hamar elkapták őt, megkötözték és elindultak vele a város központjában lévő vezetőségi épület felé.

A borítékban, ha kinyitod, egy lapot találsz, amin egy szám van -7-, hatalmas, vörös betűkkel. A borítékot elteheted, vagy akár le is dobhatod a földre. A szám nem mond még semmit, egyenlőre, ki tudja, mit jelenthet...

A városban mászkálhatsz egész nap, várásolrhatsz, ha viszont túlforr benned a küldetésvágy, a vezetőségi épület második emeletén bekopogva fogadnak téged és egy D szintű küldetéssel bíznak meg, egy csomagot kell átadni a város másik végén élő úrnak, a csomagnak egyben és gyorsan kell megérkeznie. A feladatot kiszabó hölgy a sikeres küldetésért 2000 Ryo-t ajánl.
Amennyiben elfogadod a küldetést, írd a következő postot ide kérném.

A fogadó című küldetésed befejeződött, a gyönyörű postokért felírhatsz magadnak + 15 chakra-t. A küldetés alatt sikeresen elsajátítottad a Katon: Endan és a vízen járás művészetét. A fogadóban kapott zacskóban lévő pénz összege 3000 ryo.

Új fejezet címe: A hetes szám

**Ishihara Aki** Pént. Május 20 2016, 21:17

// Vándor úr //

Már régóta járod a végtelen utakat. Talán már te magad se tudod, hogy pontosan hova tartasz, csak mész arra, amerre az út visz. Néha megállsz egy-egy kereszteződésnél és eltöprengsz, hogy merre is kéne tovább menni. Kellemes vándor életed, azonban utóbbi időben egyre zűrösebbnek mondható. Mióta kitört a háború állandóan résen kell lenni, hogy ne fuss bele valami veszélybe, nem is beszélve a különböző határok átlépésénél felmerülő nehézségeket. Bár jelenleg hivatalosan vándor ninjának számítasz, illetve múltadról kevesen tudnak, de ilyen időkbe, így is nehéz mozogni. Mindenhol figyelő szemek vannak. Néhol csak alapos átvizsgáláson kell átesni, azonban vannak országok, ahova be se engednek embereket, leszámítva néhány kereskedőt, akik az ország szolgálatába állnak. Persze egy kis ügyeskedéssel, kerülővel ez is kijátszható, de azért kicsit fárasztó tud lenni. Végül hosszú napok magányos gyaloglása után végre megpillantod az emberi civilizáció nyomatit. Utóbbi időben az utak elég kihaltak voltak, mindössze pár járőrrel találkoztál, akik szúrós szemmel néztek végig rajtad, de a legtöbb esetbe nem foglalkoztak veled túlságosan. Most azonban végre elértél egy kis faluba. Már nem is tudod, hogy pontosan mikor is aludtál kényelmes, puha ágyba, vagy ettél egy kiadós vacsorát. Talán emiatt nem is lenne rossz ötlet a falu kis fogadójában megpihenni egy kicsit. Körülnézve látszik, hogy ez azon kevés helyek egyike, ahol még egész elviselhető az élet. Az utcán különböző árusok kínálják portékáikat, néhol kisebb tömeg is áll egy-egy ilyen kereskedő pultjánál. Az árukat megnézve, azonban látható, hogy azért a választék nem olyan nagy, legtöbb helyen csak a legszükségesebb dolgok voltak és azokból se feltétlen sok. Persze háború alatt nem is várható, hogy a polcok csurig legyenek pakolva minden luxuscikkel. Ettől függetlenül az emberek nem tűnnek boldogtalannak. Igyekeznek a legjobbat kihozni az adott lehetőségekből. Ahogy sétálsz a kis utcán az események nem várt fordulatot vesznek. Tőled alig két háznyira egy nagyobb fából készült épületbe hatalmas robbanás következett be. A ház oldala ennek hatására kiszakadt a helyéből és darabjait szanaszét köpködte. Füst és por lepte be az utcát, ami miatt nehéz volt megállapítani, hogy pontosan mi is történt. Sikolyok hangját hallottad magad körül, ahogy az emberek pánikba esve próbálnak minél messzebb jutni az égő épülettől. Nem csoda, aki nincs az ilyesfajta dolgokhoz szokva, az könnyen elveszíti a fejét egy ilyen helyzetbe. A füst és por hamarosan felszállt és láthattad mi is történt. Az épület szinte teljes utcára néző fala kirobbant a helyéből, belül lángok csaptak a magasba. Akik az épület közvetlen közelébe voltak, azok azonnal szörnyethaltak. Testek és vár mindenütt az eddig nyugodt falu utcáján. Alig párnak álltak egy helyben, némán figyelve az eseményeket. Bár ez sokkal inkább lehetett amiatt, hogy az ijedtségtől képtelenek voltak mozdulni. Az épület előtt pár méterrel két embert pillantottál meg. Csodával határos módon mindketten éltek. Az egyik egy fiatal nő volt, aki háttal állt a katasztrófa helyétől, míg a másik egy alig 4-5 éves kislány, akit anyja szorosan magához szorított, hogy megvédhesse őt. Ez sikerült is, azonban a nő hátából egy nagy fadarab állt ki, körülötte nagy vérfolt növekedett a ruháján. Hátrafordult, hogy megnézze, hogy mi is történt, ekkor azonban három kunai repült ki a lángtengerből. Kettő a hátába, míg egy a homlokába landolt. Élettelenül esett a földre. A kislány szemébe könnyek gyülekeztek és keserves sírásba kezdett. Halott anyjához lehajolva próbálta őt kétségbeesetten felkelteni, mintha csak aludna. Az épületből három férfi sétált ki, miközben egyikük vérfagyasztó kacagásba tört ki. Nem kellet sok idő, hogy felmérd a helyzetet. Fejpántjukból könnyű volt megmondani, hogy Otogakurei shinobik. Taktikai mellényükből kiindulva legalább chuunin, de talán jounin szinten lehettek. Ketten szövet maszkot viseltek, ami elfedte teljes arcukat, mindössze egy kis részt hagyva szabadon, hogy láthassanak. A nevető harmadik, pedig egy magas, izmos férfi volt. Hosszú, zsíros haja lófarokba kötve, kezében egy fura fegyverrel, amihez hasonlót még nem láttál. Formájára azt lehet mondani, hogy kard, azonban pengéje vastag volt és rajta itt-ott lyukak tátongtak. Belül feltehetőleg üreges volt. Miután kikacagta magát, a ninja arca dühössé vált, ahogy nézte a kislányt, aki az anyja után zokogott.
- Kussoljál már be! Mindjárt te is mész utána!
Ezzel magasba emelte fegyverét és készen állt arra, hogy lesújtson vele a csöppnyi, törékeny teremtésre

**Vándor Kazunari** Kedd Május 24 2016, 19:00

//Elnézést a késésért, de nem várt programjaim keletkeztek, így csak most volt időm írni//

Napok, hetek, hónapok, évek is elrepültek. Pusztán úgy voltam vele rövid időre megyek el, kipiheni a dolgokat és átgondolni a helyzetet, azonban ez már jócskán nem most volt. A kérdéseimre találtam válaszokat? A fenéket. Helyette még több kérdés merült fel bennem.
Ez annak is köszönhető volt, hogy láttam a pusztulást. A pusztulást ahogy ez a háború felemészti magát. Szentül megfogadtam, hogy legyen bármi, de nem csatlakozok bele a háborúba. Még a különböző nin és taijutsu technikákat se nagyon szerettem alkalmazni nehogy megtudják én is olyan ninja vagyok, akik előtte feldúlhatták a falujukat. Ilyen feldúlt falukból meg egyre több van az utóbbi időben, nem is tudom már megszámolni őket, de bármelyik országba jártam legalább eggyel találkoztam.
Ez is már a sokadik ország amibe eljutottam, hála annak, hogy tartósan egyikbe se tudtam maradni. Noha nem azért, mert köröznének, mint a régi időben, pusztán a gond az, hogy a kisembereknek nem nagyon maradt pénzük felbérelni engem. A háború előtt még banditák ellen harcoltam, fenevadakat állítottam meg pénzért, most már viszont sokszor a favágást sincs pénzük kifizetni.
Nem is csoda, hogyha már mostanra alaposan meg is csappant az élelmiszer tartalékom. 1-2 napig még talán kitart, de tovább már nem. Emiatt jó lenne már, ha bármilyen civilizáció legkisebb nyomait felfedezném. Ehelyett csak általában romos házakat találtam, ami csak annyira volt jó, hogy tető legyen felettem. Néha találkoztam pár járőröző egységgel, de pár szúrós pillantásra vetettek rám és tovább is mentek. Szerencsére nem ismernek még, így nem kell annyira félnem az ilyen járőrözésektől.
Noha a határokon megszokott gyűlni a bajom. Kész káosz, amíg az ember átjut rajtuk. Ellenőrzések hada vár, kérdések tömegét zúdítják az emberre. Már lassan arra gyanakodok direkt próbálnak valamit találni az emberben, ami miatt nem kellene beengedniük őt az országukba. Ez még rendben is lenne, hisz háború van, dúlnak a csaták, de még a saját utánpótlás szállítmányukkal is sokszor ezt csinálják.
Jó pár órás gyaloglásomba telt, de végre elértem egy falut. Nem nagy település, de a célnak egyenlőre megfelel. Hátha találok valami kereskedőt, ahol feltudom tölteni a készleteimet.
A kínálatot elnézve nem is nagyon van másra lehetőségem, hisz a legalapvetőbb dolgokon nem is nagyon árulnak semmit. Már maguk a kereskedők se engedhetik meg maguknak a luxus dolgokat, mert máshol még a jobban kinéző kereskedőket is szegénynek titulálnák a ruhájuk alapján.
Javában nézegettem a kínálatokat, pár árus próbálja is eladni nekem a termékeit amilyen magas áron tudja csak adni, mikor egy olyan hangot hallok, amit egyáltalán nem szerettem volna hallani: robbanás hangja.
Ott hagyva mindent próbáltam magam átverekedni a tömegen, de ez nem volt éppen olyan egyszerű az emberek számát tekintve. Két háznyira kellett mennem, de így is nehéz feladat volt kerülgetni a menekülőket, meg azt a pár embert, akinek ellenkezőleg működtek az ösztöneik és rohantak megnézni mi történt.
Szörnyű látvány tárult elém mikor már eloszlott a füst és a por: az ilyen fajta házaknak négy fala szokott lenni, ennek a robbanástól maradt három. Ez ráadásul még a szebbik látvány volt, a ház környékén viszont egy csomó holttest feküdt. Túl közel voltak, a kirepülő darabok felnyársalták szerencsétleneket. Az egyik legszörnyűbb halál. Sajnos én már az ilyen látványhoz hozzászoktam, így nem tudtak sokkolni a látottak. Nagyon kevesen élték túl, akik mégis azok legtöbbje súlyos sérüléseket szenvedett, amivel kitudja meddig tudnak életben maradni. Nagyon hamar segítség kellene nekik, de nem láttam a közelben egyetlen egy orvosi ninja csapatot sem. Én meg amúgy se értek nagyon az orvosláshoz, ennyi embert meg amúgy se tudnék ellátni. Sajnos nem sok esélyük lesz az életben maradásra.
A pánik viszont még tovább fokozódik, ugyanis volt egy kislány is a túlélők közül meg neki az anyja. A kislány épségben volt valami csoda folytán, az anyáról viszont ez nem mondható el. Egy elég nagy fadarab állt ki a hátából, pont valahol azon a részen ahol a tüdeje lehet. Nem tudom milyen mély lehet a seb, de a vérfolt körülötte egyre csak nő.
Már indulnék el mikor a már így is borzasztó helyzet még borzasztóbb lesz. Három kunai repült ki bentről az épületből, mind a három szerencsétlen nőbe áll meg. Esélye se volt védekezni, ő is csatlakozott a robbanás halottaihoz.
Túl precízen dobták, hogy holmi banditák legyenek. Gyanúm sajnos beigazolódik mikor a három férfi kilép fejükön a fejpánttal. Otogakurei ninják. A legrosszabbak, akik szó szerint hasznot húztak a háborúból. Ahol tudtak fosztogattak, gyilkoltak, voltam olyan helyen is ahol a megmaradt helyiek azt mondták még nőket is raboltak el maguknak. Szóval nem hiába ellenszenvesek a számomra.
A kislány nem értve az egész helyzetet próbálná felébreszteni az anyját, de hiába. Az agya egyszerűen nem tudja még feldolgozni a halált, nagy valószínűséggel csak azt hiszi elaludt az anyja.
- Kussoljál már be! Mindjárt te is mész utána! - hallom meg az egyik ninja hangját.
Gondolkodásra nem maradt időm, ugyanis a férfi a közönségesnek nem mondható fegyverét felemelte a levegőben, hogy ne csak az anyja, de szerencsétlen lány életét is kiontsa. Az idő rövidsége miatt csak annyit tudtam tenni, hogy az övemen elhelyezkedő kis oldalzsebbe nyúltam és három shurikent elővéve a férfi felé hajítottam, ha szerencsém van ez annyira elég lesz, hogy eltereljem a lányról a figyelmet és inkább velem foglalkozom.

A kardom se sokáig pihent, rögtön a shurikenek eldobása utána előrántottam és védekező állást vettem fel, hogy a lehető legjobban magamra tereljem a figyelmet. Igaz, meglesz ennek a böjtje, mert három ellenféllel kell majd harcolnom, de a civileknek legalább lesz minimális esélyük elmenekülni.

**Ishihara Aki** Hétf. Május 30 2016, 20:53

//Bocsi a késésért//

A háború sok mindenbe nehezítette az életedet. Első sorban komolyan korlátozta a mozgás teredet, illetve a megélhetési gondokat is okozott. Mostanság alig pár ember van, aki ténylegesen meg tudja fizetni a fáradozásaidat, legalábbis a világ ezen részén. A nagyobb nemzetek, vagy azok a területek, amiket nem érintett a háború még mindig egész jó helyzetbe vannak, azonban ezeket a helyeket sok esetben még nehezebb megközelíteni. Pontosan emiatt, most kissé örülsz, hogy olyan faluba teheted a lábad, amit még nem tarolták el, így van egy kis esélyed, hogy a már erősen megfogyatkozott készleteidet feltöltsd, illetve egy puha ágyon aludhass. Azonban a robbanás hangjára ez az álomkép egy csapásra foszlott szét. Az eddigi nyugodt, békés falu egy pillanat alatt változott pokollá. Az emberek kiabálva menekültek amerre csak láttak, a levegőt megtöltötte a vér és füst szaga. Láttad, ahogy a hang ninják előlépnek a lángok közül és rögtön tudtad mi is történik. Bár reménykedtél, hogy elkerülheted az ilyesmit, azonban ez a mai világba nem egyszerű. A különös fegyverrel felszerelt shinobi már meg is kezdte a munkáját, azaz a falu módszeres elpusztítását, kiirtását. Ahogy épp végezni próbált volna azzal a szerencsétlen gyermekkel, te rögtön közbe léptél. Három shurikent dobtál a férfi felé, aki emiatt nem tudott lecsapni. Kardjával blokkolta az érkező fegyvereket. Rögtön elkezdte keresni a támadóját, majd hamar meg is találta, hiszen te már kivont karddal vártad. Arca ideges lett, lábával többet dobbantott a földön.
- Kinek képzeled te magad, hogy rám támadsz, he? Melyik falu küldött?
A férfi most éppen olyan volt, mint valami kisgyerek, akinek eltaposták a homokvárát. Úgy nézz ki, hogy tönkretetted a szórakozását.
- Látom nem viseled egyik falu jelét se. Hogy van mersze egy ilyen rühes kóbor shinobinak, hogy keresztbe tegyen a Hang országának? Ezt nagyon meg fogod bánni. Lassan és fájdalmasan fogsz meghalni, én pedig minden pillanatot kiélvezek majd.
A ninja láthatóan nem éppen a higgadtság mintaképe, ráadásul elég beteges hobbijai vannak ezek szerint. Valószínűleg nagy szívességet tennél a világnak, ha itt megtudnál szabadulni tőle.
- Ti ketten, folytassátok a munkát! Én elintézem ezt a rohadékot.
A parancsot kiadta a két társának, majd azok szétváltak és a falu más-más pontja felé indultak. Ez adott egy kis előnyt, hisz nem kell egyszerre három emberrel harcolni. A kardos ninja nem sokat várakozott. Nagy sebességgel indult meg feléd. Mikor odaért fegyverét meglendítette, egyenest a mellkasodra célzott a vágásával.

**Vándor Kazunari** Szer. Jún. 15 2016, 19:16

//Aki//

A shurikenek szerencsére elterelték a figyelmét, így nem szerencsétlen gyerekre sújtott le, hisz ki kellett védenie azokat. Ez azonban látszólag feldühítette, ahogy mondani szokás az agyvize egyből felforrt, már csak a teafű hiányozna a fejéből. Igaz, a teát annyira nem szeretem, mert okoztak nekem kellemetlen sérüléseket.
- Egyik falu se küldött, én pusztán egy vándor vagyok. Egy vándor, aki azért nem tűri szó nélkül, hogy robbangatsz itt, meg emberek gyilkoltok le. Lehet, hogy Otogakureban ez a divat a vérfertőzés mellett, de máshol ez nem tolerálják annyira. Szóval nem fogok elnézést kérni, hogy megszakítottam ezt a hagyományotokat.
Sokáig nem maradt meg a létszám fölényük az ellenfeleimnek, egyedül a nagydarab maradt itt, a másik kettő a falu két ellenkező pontja felé indult meg. Ez egyszerre jó is meg nem is. Most csak a nagydarabra kell koncentrálnom, de viszont a másik kettő is bármikor lecsaphat, ha szorult helyzetben van a főnökük. Illetve még utánuk is kell erednem majd és őket is elkapni.
Egyenlőre viszont velük nem tudok foglalkozni, ugyanis ellenfelem egyből támadásba lendül és méretét meghazudtolva nagyon hamar elém kerül és egyből támadásba is lendül. Meglepetésként ért a támadás, így nem sok időm maradt cselekvésre.
Legegyszerűbb megoldásként megpróbálom hárítani a vágását, miközben megpróbálok jobbra kitérni. Ha sikerül a kitérés, akkor most én próbálnék lesújtani rá, ha időm többször is, végül a támadásomat megpróbálnám egy lábsöpréssel befejezni bízva a legjobbakban, hogy tervem sikeres lesz és így rövid időre földre kényszeríthetem az ellenfelemet.

Mégse sikerülne a kitérés, akkor egy adok - kapok kezdődne el közöttünk, ezúttal is megpróbálnám sújtásokkal az irányításom alá venni a harc tempóját, de ezúttal mocskos trükkökhöz is nyúlnék, egy-egy sújtás vágás-között megpróbálnék a lágyékába térdelni, ezzel is csökkentve a figyelmét és rákényszeríteni, hogy egyszerre két helyen próbáljon meg védekezni.

**Hyuuga Shakaku** Hétf. Júl. 11 2016, 21:44

[Vándor Kazunari]

A hárításod és a kitérésed egyaránt sikerrel jár és feltehetően az eredmény felül is múlja eredeti elvárásaid: a férfi által felhasznált kezdeti lendülete tovább is viszi őt, mint kellett volna, így az egyensúlyából némiképp kibillentve próbálja védeni az általad mért csapásokat – kibillent ugyan, de fizikai teljesítményére ez eddig nem hat ki, viszont a mentális állapota egyértelműen romlik, amint már nem csak a szituációra és a hirtelen megjelenő, valamint „hősködő” Kazunarira terjed ki a dühe és a megvetése, hanem immáron önmagára is.
– Vérfertőzés, mi?! Itt arcoskodsz, te kis jöttment, pedig rohadtul semmi közöd ahhoz, ami itt történik! Húzd el a beleidet, amíg van rá lehetőséged és mártírkodj máshol!
Az állkapcsát össze sem zárja, szinte ugyanazzal a levegővétellel küldi Kazunari irányába az első Tűznyilat a száján keresztül: alapvetően könnyű elkerülni, persze magasabb szinten a sebessége okozhat problémát, de jelen pillanatban nem kell attól félni, hogy a túliskolázott ellenfél ezzel a ninjutsuval fogja megdönteni Konoha uralmát, de ilyen közelről okozhat kellemetlenségeket, mint például kitépett arckoponya, megégett bajusz, átlőtt szemgolyó és agyállomány. A kérdés az, hogy főhősünk jelen pillanatban az eredetileg eltervezett kaszabolós-kibuktatós verziót teljesen végig viszi (melynek következtében kellemetlen közelségbe kerül a férfi szájával, amely nem csak katon elemű ninjutsu eredője, hanem súlyos szájszagé is), vagy pedig távolabb táncol tőle, némiképp biztonságos távolságba. Esetleg egy harmadik megoldást választ?
Mindenesetre érdemes figyelemmel kísérni és inkorporálni a tervbe azt a tényt, hogy a szeme sarkából, egészen bal oldalról (első emelet magasságban, 20 méterre Kazunaritól) ismét megjelenik az eltűnt két shinobi egyike, aki úgy tűnik élete céljává tette, hogy főhősünkre egy egész épületet – de legalább a felét – rárobbant, méghozzá a homlokzati résszel indítva az aláhulló törmelékek záporát. A férfi viszont nem áll meg, a következő épületre is átugrik, megtartva a magasságot és a távolságot és ismét robbant, ismét Kazunari irányába: tehát tulajdonképpen a fiatal férfi pokoli törmelékzáporban vívhatja hősies kard-ki-kard csatáját; feltételezhető tehát, hogy a Vándor máris pozitívabban értékeli a csöpögő romantikus jeleneteket, melyekben az egymásba boruló pár esőben cserél testnedvet.
A kérdés viszont adott: először a kardos-köpős alakot szándékozik eltenni láb alól, vagy az államalapítás ünnepét idő előtt ünneplő petárdázót, még mielőtt 1.) betemeti Kazunarit, 2.) betemeti az össze sebesültet, 3.) elront valamit és felrobbantja a falu ezen részét.
A kardos férfi természetesen az első Tűznyilat egy másodikkal követi, nehogy főhősünk unatkozzon és írjon a Vásárlók könyvébe.

**Vándor Kazunari** Kedd Júl. 19 2016, 19:13

//Naka-chan//

Sikerrel járt a tervem, ellenfelem valamennyire kibillen az egyensúlyából. Igaz nem esik fel, mit ahogy elképzeltem, de ez pusztán csak részletkérés már. A mentális egyensúlya viszont annál jobban felborul, már képtelen kontrolálni magát és ezt nagyon gyorsan és hangosan is prezentálja egy felháborodás kíséretében.
- Sajnos nem tehetem meg, hogy máshova megyek jelen pillanatban, mivel önjelölt hős lettem. Az önjelölt hősöknek kötelességük a magadfajtától megszabadítani a világot, ugyanis nem vagy valami szép látvány. Szerencsétlen helyieket pedig meg kell mentem ettől a látványtól, mert még a végén megvakulnak tőled. Nem csodálkoznék azon, hogyha kiderülne az ágyadat is eddig csak azzal a két társaddal osztottad meg éjszakáként. Ismerek pár örömlányt, akik nagyon sok mindent bevállalnak elegendő pénzért, de szerintem nem tudnánk eleget fizetni nekik azért, hogy elviseljék a látványodat. - idegesítem tovább az ellenfelemet.
Lehet, hogy nem jó ötlet tovább billenteni a mentális állapotát, felmerülhet az is még a végén túlságosan is felidegesítem és esetleg pórul járok, viszont túl jó móka ez.
Mókázni viszont nincs időm, ugyanis drága ellenfelem egyből ellentámadásba kezd a száján át. Nem, nem a szájszagával, hanem egy Tűznyilat lő ki felém. Nincs mese, ki kell térnem előle, felhagyva a támadással hátrébb ugrok. Közelharcot folytatva nem biztos ki tudnám védeni a támadásokat, kockáztatni meg inkább nem kockáztatok. Nem valami erős Ninjutsu, de közelről nagyobb károkat tudna okozni, aminek nagyon nem örülnék.
A Kazunari és Otogakure barátságának lehetősége viszont még távolabbra kerül, mint eddig, ugyanis a két másik ninja közül az egyik nem bírt ellenállni a személyemnek és visszajött. Viszont, ha már visszajött úgy gondolt megpróbál rám robbantani pár házat is, ezzel kellemetlenebbé téve a harcmezőt.
- Úgy tűnik nem vagy valami jó vezér. Nem úgy volt, hogy megparancsoltad nekik menjenek el innen, egyedül intézel el engem? Mennyi ideje is mentek el? Kettő vagy öt perce? Azalatt nem messzire tudtak eljutni, szerintem még láthattak is minket. Két lehetőség van. Az egyik, hogy a saját embereid egyszerűen nem hallgatnak rád, nem engedelmeskednek a parancsnak, mert nem tartanak jó vezetőnek. A másik meg, hogy a látottak alapján úgy gondolta nincs semmi esélyed ellenem, így próbál megmenteni téged. Vajon melyik lehet? - próbálom tovább idegesíteni az ígyis már labilis idegrendszerű ellenfelemet.
A válaszát viszont nem vártam meg, ugyanis fontosabb dolgom volt, meg kell állítanom a robbantót. Nem miattam, hanem a sérültek miatt, akik még mindig az első robbanás helyszíne körül fekszenek. Én még ki tudnám kerülni őket, ők viszont már nem, hisz mozdulni is alig bírnak. Szóval egyenlőre hanyagolnom kell a korábbi ellenfelemet.
A megmaradt házak teteje fele veszem az irányt, felrohanva a falon reménykedve abban, hogy a jelenlétem elég tényező lesz a robbantásai befejezéséhez és inkább velem kezd el foglalkozni. Nem fogom tudni egyből elkapni, hisz számít rám, így nem is támadásra koncentrálok, hanem inkább a védekezésre, hisz, ha jól sejtem mikor közel érek hozzá egyből támadni fog. Ha ez megtörtént akkor fog jönni az én köröm és egy gyors előreszökkenés kíséretével megpróbálok egyből egy szúrást bevinni a felsőtestére célozva.
Előtte viszont még ki kell térnem előbbi ellenfelem újabb Tűznyíla elől. Egy gyors oldalra szökkenéssel próbálom elkerülni a támadását és amint ez sikerül egyből megpróbálok fel is indulni a háztetőre. Eddig ismerve az ellenfelemet nem fogja abbahagyni a támadást és nagy valószínűséggel továbbra is lövöldözi majd felém a Tűznyílait, ezek elől is megpróbálnék kitérni és nehezítve a dolgát cikkcakkban haladnék a háztetőn.

**Hyuuga Shakaku** Kedd Júl. 26 2016, 20:29

[Kazunari]

– Látszik, hogy csak a szád jár, te kutya, hiszen ezek szerint nem sikerült tovább gondolnod a hatalmas orrod hegyénél; ha visszajött, az csakis azért lehet, mert teljesítette a feladatát. Nem vagy rá kíváncsi, hogy mi volt az? – Bár a homlokán kidudorodó ér egyértelműen jelzi, hogy bizony a pumpa felszökött benne, de úgy tűnik, hogy a verbális hadviselésbe ő maga is belefolyik; arcán kaján, cápaszerű vigyor terül el, szemeiben kegyetlen fény gyúl. – Naaa, rajta, kérdezz rá!

A pengék összecsapásának viszont ideiglenesen főhősünk véget vet ugyan, de csakis kizárólag azért, hogy a robbantót kifektesse. Legalábbis ez a látható szándéka, de talán nem egészen ildomos kardot vinni pisztolypárbajba. A robbantásokért felelős férfi ugyanis – Kazunari számításaival ellentétben – nem várja be őt, hogy azonos magassági szinten harcoljanak; miért is tenné? Az ő erejét jelen pillanatban a robbanások előidézése testesíti meg, mely keretében egyrészt veszélyezteti a történetünk főszereplőjét, másrészt viszont a környéken heverő sérülteket, valamint a még el nem pusztított területről menekülőket egyaránt – ilyen a robbanás hatalma.

Ez az alak Kazunari közeledését látva azonnal távolabb ugrik, így folyamatosan horizontálisan 9-10 méter távolságot tartva maguk között, vertikálisan pedig 4-5 métert, így eltáncolva a rafinált kardcsapások elől, miközben folyamatosan robbantgat jobbra és balra is, így Kazunarinak arra is figyelnie kell, hogy hova lép, hiszen az épületek java kisebb-nagyobb fokú pusztítás áldozatává válik.

A helyzet további pikantériáját adja az is, hogy a Tűznyíllal támadó alak sem hagyja magára a hős szerepébe bújó férfit: egymás után ereszti ki a nyilait, méghozzá rögtön ötöt, melyeket ugyan könnyen ki tud kerülni, hiszen kellően agilis, még úgy is, hogy közben maga a világ is darabokra hullik körülötte, de egyre egyértelműbbé válhat az is, hogy valójában a két ellenfele igenis a robbanások és a nyílzápor közé akarják őt szorítani úgy, hogy a választása a rossz és a rosszabb közötti opciókra essen kizárólagosan: vagy kénytelen legyen belesétálni egy robbanásba, vagy pedig vállalja, hogy tűznyíl, tűznyilak hasítsák őt át.

A harmadik alak távolléte pedig további aggodalomra adhat okot – vajon hol lehet, mit csinálhat éppen? Milyen feladatot tölt be a Trióban?

Talán itt az ideje, hogy Kazunari a mellkasához közel tartott kártyái közül a nagyobb tűzerejűeket is letegye az asztalra, megetetve az ellenfeleivel saját gyógyszerüket.

//Aláírásba be tudnád tenni az Adatlapod linkjét? Nagyon sokat segítene, előre is köszönöm!

**Misaki Kiyoko** Hétf. Júl. 29 2019, 18:22

// Yormungand (kis módosítással Razz

), A hisztis herceg, a pufilángos és a douchebag meséje //

Érdekes, amit mond. Eddig még nem hallottam olyanról, hogy a tensei’gan képes lenne más emberek lelki állapotát is sunyin megfigyelni, de ha a kék a normális, akkor mi lehet a lila… arról már fogalmam sincs. A pufilángost megfigyelve lehet, neki a végbélnyílásán távozó végtermék lila színű lehet, amin nem is lepődnék meg tekintve, hogy egy jó adag belefér a testébe. Figyelem, ahogy Mori összeszedi a maradék iratot, még csak egy kicsit sem próbálok belekukkantani, hogy mégis miről folyhattak azok a hivatalos tárgyalások, amúgy sem értek a nemesek ügyeihez. Vagy de? Okosabb vagyok, mint aminek mutatom magam, szerintem rengetegszer mentette már meg az életem az, hogy a külvilágnak teljesen mást mutatom, mint ami valójában vagyok. Hitesd el mindenkivel, hogy írástudatlan vagy, nem érted, amit mondanak, aztán a legféltettebb titkaikat is kikotyogják neked, amivel világokat dönthetsz romba, vagy éppen egekig emelheted őket.

- Ha persze Dazuronak nem a pénz ellopása volt a terve – nézek sokat sejtetően Morira, ugyanis vannak ötleteim, amit a későbbi utunk során fogok vele megosztani. Dazuro biztosan nem hülye, ha valóban ő tervelte ki ezt az egészet, arra persze nem számított, hogy random emberek jelennek majd meg a semmi közepén, hogy megelőzzenek egy merényletet. Mi van akkor, ha a banditák is mind Dazurohoz tartoztak? Rejtett emberek, bármi.

- Mori… van egy csöppnyi esély is arra, hogy felismertél bárkit is a támadók közül? Tekintet, mozgás, bármi alapján… - nem sok esélyt adok rá, de ki tudja. Mert amennyiben igen, akkor már egy erős gyanúnk lehet arra, hogy Dazuro a herceg háta mögött tevékenykedett, s akármennyire is mondja, hogy gyermekkora óta megbecsült tanácsadója, mindig azok szúrnak hátba, akik a legközelebb állnak hozzád, és a legkevésbé számítasz rá.

Raion szarhal megjegyzésén megintcsak felröhögök. Valóban megárthatott neki a társaságom, ha már eddig eljutottunk. A szarhal, aki megjegyzéseket tesz más szarhalakra. Remek.

- Ha engem kérdezel, Mori, a homlokodra van vésve, hogy „Nemes vagyok, raboljatok ki”. Az pedig tény, hogy nem tettem meg hamarabb, mert valójában leszarom, csak jó helyre születtél. Ezt pedig ne vedd sértésnek. Sokak élete mindig csak a szerencsén múlik: hova születnek, mire születnek. A többi pedig már csak döntés kérdése – amit mondtam, hogy nem érdekel, hogy nemes, valójában arra értettem, hogy tök mindegy, kitől rabolnak, egy embertől rabolnak, aki így is úgy is szerencsétlen lesz, ha nemes, ha nem az. Éppen ezért másképpen sem fogom kezelni, még ha elvárt is lenne.

- Plusz, persze, hogy kikandikál, hogy nemes vagy, jött-ment embereknek nem ennyire szembetűnően szexi a hátsó fertályuk – biztosan azért is rabolták ki. „Hallod, Takeda, ennek a legénynek paskolnivaló segge van, biztos ott tartja a gázsét! Raboljuk ki!” Azt még persze most sem értem, hogy minek illetem ilyen jelzőkkel, csak adom alá a lovat. Kicsit sem zavartatom magam természetesen, hogy még most is flörtölök, amikor inkább komoly dolgokra kellene gondolnom. Nem is olyan régen próbáltam megváltoztatni Raion nézeteit, talán ezzel az értékrendjét is… amit még nem adtam fel, de olykor kezdem kapizsgálni, hogy ő hogyan látja a világot. Hálásak lehetünk azért, hogy mi még életben vagyunk. Hiszen ha belegondolok, és sikerült volna Battousai terve, akkor most egyedül lennék itt, vagy talán Raionnal együtt a mocsokban és vérben fuldokolnék, amit már nem is éreznék, mert halott vagyok. Valószínűleg azt is tudja, hogy már nem tartozik számadással senkinek sem, hiszen ha Battousai az Amegami környékén volt, s láttuk, hogy fekete füst száll fel a levegőben, akkor valószínű, hogy az Amegami sincs már sehol, ha pedig mégis túlélték… Nem számít. Most már mindenki a maga ura. Nem tudom, meddig lesz mellettem Raion, hiszen nem tartozik felelősséggel, akár az útjára is mehetne, de örülök neki, hogy nem így tett. Tulajdonképpen azt sem tudom, mihez kezdenék most… mit tennék, hova mennék. Ha ő nem lenne, az is lehet, ott maradtam volna Yukinoval és a családjával, és egy olyan életet élnék, amire mindig is vágytam. De vajon ez az, amire vágyom? Ha nem lenne, akkor folytatnám azt az életet, amiről úgy gondoltam, hogy nekem szánták? Tivornya éjjel, tivornya nappal, iszok, hogy felejtsek, s csak ülök bambán bámulva az eget, miközben csodára várok? Valójában még most sem tudom, hogy mi is a célunk, és miért indultunk útnak. A kezdeti elképzelések olyan távolinak tűnnek. Lehet, csak a közelében kell lennem, hogy felismerjem, mire is készülünk most.

Szóval a háború. Igen, minden nap hálás vagyok azért, hogy a halál karja nem engem ölel ma, s bús, hogy olyanok lettek ágyasai, akik életükben csak egy kenyeret loptak azért, hogy arra az egy éjszakára legyen vacsora a családjának. Belátom, hogy nem vagyok a világ megváltója és nem is tudok az lenni, mert nem tudok mindenkin segíteni, de ahogy azt már Raion-nak is mondtam, ha csak egy mosolyt is tudok csalni egy személy arcára, már megérte. S ezt is megfogadtam, hogy mosolyt csalok majd az ő arcára is. Lehet, hogy kreténnek tűnök, csak azért, mert az én döntésem volt, hogy minden mély gondolatot elnyomjak, ami bennem létezik, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érzéseim. Egyszerűen így sokkal gondtalanabbnak és boldogabbnak érzem magam, ha úgy teszek, mint akit nem érdekel semmi – olykor már én magam is elhiszem, és tényleg nem érdekel semmi.

Végül kiderül, hogy mindannyian a Vízesés országába kellene érkeznünk. Nem hiszem, hogy így érdemes lesz odabaktatni kocsi nélkül, el se hinnék, hogy Mori egy herceg, még a végén megfosztanák a címétől, meg a ruháitól… hmm, azon az eseményen tuti valami kiemelt vendég lennék és ott ülnék az első sorban. Raion játékán csak kuncogok, de közben valahol sajnálom is a kocsist… meg nem is, amikor az feláll, és úgy követi Raiont, mintha a személyes állatkája lenne, aki az úton mindig összeszedi neki azt, amit ő elejtett. Nem gondoltam volna, hogy valakit így lehet motiválni a legjobban, ha elhiteted vele, hogy az erdőben olyan vadállatok ólálkodnak, akiknek a kedvenc étele a sérült kocsis nyersen.

- Mindig? Rosszabb ennél, most csak elővette a szebbik arcát – válaszolok Morinak, aki amint elindulunk, végig mellettem jön. Nem értem, mire fel a kedveskedés, hiszen magamtól is át tudnék ugrani egy keskeny patakon anélkül, hogy bárki is a kezét nyújtaná. Persze jól esik, és minden ilyen alkalommal megmosolygom Mori gesztusait, közben szúrós szemekkel nézek Raion-ra, aki előttünk mindeközben úgy megy, mint akinek nagyon kell szarnia, de azt nem tenné meg a természet lágy ölén, mert nem méltó őfelsége isteni személyéhez. A kocsis miatt nem igazán haladunk a megszokott tempónkban, ami azt jelenti, hogy nem ugrálunk fáról fára, ugyanis akkor napokat kellene várni, hogy a kocsis beérjen, hacsak útközben nem kapná el egy éhes, vérengző mókus.

A nap viszonylag békésen telik, s alig várom, hogy végre szóra nyissam a szám, ugyanis nem vagyok hozzászokva a túlzott csendhez. Olykor jól esik, amikor annak ideje van, de voltaképpen nem szeretem a csendet, mert az gondolkodásra késztet. És nem szeretek gondolkodni, legalábbis olyan dolgokon nem, ami a kedvemet szegi. Néha magam elé engedem Morit, ami egy kicsit nehézkes, ugyanis nem akar hátrahagyni, mert szerinte még a végén bajom esik, így minden alkalommal emlékeztetnem kellett, hogy shinobi vagyok és az ő hátsóját is bármikor szétrúgom. Ha ezzel nem sikerült meggyőznöm, akkor elővettem a sértett nő szerepét, hogy mint nő, nem gondol minket egyenrangúnak, nem hiszi el, hogy meg tudom magam védeni csak azért, mert mint nő, nekem az a szerepem, hogy még a budin is segítségért kiáltsak, hogy töröljék ki a seggem. Szóval, végül elégedetten nyugtáztam magamban, hogy igazam volt a hátsójával kapcsolatban – igen, a nap végére kellett valami kellemes látvány, hogy ne csak azt nézzem, ahogy elhalad mellettünk még egy fa.

A tábor felállításában teljes mértékben kivettem a részem, amikor Raion eltűnt. Nem tudom, hogy pontosan hova, de nem is nagyon érdekelt, őt ismerve biztosan távolról figyeli a történéseket, s hogy nem leselkedik e ránk valamilyen veszély. A kocsist nem igazán hagytam érvényesülni mondván, hogy sérült kézzel inkább pihennie kellene, így nem fog hamar meggyógyulni, és Raion annak nem fog örülni. Lehet, hogy ez elég motiváció volt arra, hogy abbahagyja a munkát. Az is biztos, hogy pontosan emiatt aludt el, mert nem volt mit csinálnia… no meg nem könnyű Raiont követni, amikor hirtelen felgyorsít. Ráfér a pihenés.

- Mi érdekel? – kérdezek vissza, amikor Mori vállat ránt. Közelebb kuporodok a tűzhöz, hogy láthassa az arcomat. Ez egy remek alkalom arra, hogy pánikot keltsek! Arra vártam mindig is, hogy Raiont jól bemártsam, s aztán megfigyeljem, mire képesek az emberek, ha egy bajba jutott hölgyről van szó. Először is körbenézek, hogy Raion hallótávolságon kívül van e, s persze tényleg úgy teszek, mintha pánikolnék. Sóhajtok.

- Azt hittem, már sose megy el – előveszem a kétségbeesett kiskutyaszemeket, még egy hamis könnycseppet is eldörzsölök az ujjaim közt.

- A háború alatt magamra maradtam, amikor Raion megjelent. Azt mondta, hogy életben maradok, ha vele megyek és teljesítek mindent, amit kér, hiszen nagyon szerencsés lehetek, hogy az ő társaságában utazhatok. Ha teljesítem kéréseit, akkor megvéd. Először azt hittem, hogy elég, ha csak főzök, mosok és takarítok rá, mint ahogy azt egy hasonló férfi elvárná, de… többet akart – szipogás, játszadozás a tekintetével, hogy hitelesnek tűnjön az egész.

- Minden éjjel mindig ugyanabban az órában kereste a társaságom, s ha ellenálltam, akkor megütött. Mert ő durván szereti… - lecsúszok a földre, hogy közelebb másszak hozzá, s kezét a kezeimbe veszem.

- Kérlek, segíts! Vigyél el, és rejts el ott, ahol nem talál meg! – nézek rá könyörgő tekintettel, kezeim remegnek. Igazából rohadt nehéz visszatartani, hogy ne röhögjek, de megpróbálom megállni, hogy legalább a reakcióját hallhassam, és utána majd békében halhatok meg a saját röhögőgörcsömben. Bocsáss meg, Raion, de ezt muszáj volt! Egyszerűen csak tesztelni akarom a herceget, hogy mennyire nemes, amikor egy bajbajutott nőről van szó, akiről valójában tudja, hogy meg tudja védeni magát az olyanokkal szemben is, mint Raion, ha tényleg igaz lenne a mese. Ha olyat reagál, ami nekem is ellenemre van, tegyük azt, máris elindul, hogy egy jó nagyot behúzzon Raionnak, akkor megállítom, s bevallom, hogy csak hazudtam, semmi ilyenről nincs szó, csupán egy jót akartam szórakozni.

Szóval, a reakció után leültetem, s én sem mozdulok mellőle, csak a kézfejét paskolom szórakozottan, persze gyengéden.

- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó, Mori, ne aggódj. Fogalmam sincs igazából, mit tudnék mesélni magamról. Fiatal vagyok, ennek ellenére már sok mindent tapasztaltam, ha mondhatom azt. Biztosan észrevetted, hogy nagyon jó színész vagyok. Ez azért van, mert az évek során… hogy is mondjam… volt egy pár „munkám”. Többek közt testőr, színész, és még sorolhatnám, de főállásban shinobi vagyok. Azok a munkák pénzszerzés szempontjából jól jöttek tekintve, hogy shinobiként maximum illegálisan tudnék már csak megélni. Ami meg is történt, amint magam mögött hagytam a Vízesés országát semmilyen indokkal a kezemben. Azóta megfordultam pár helyen, alvilági szervezetekben… de soha nem tettem semmi rosszat. Jelenleg… Raion és én a nagyapámhoz készülünk Takigakuréba – nem mondom, hogy menekülünk, hiszen akkor talán gyanút foghat. Az is lehet, már most azt hiszi, hogy rossz emberek vagyunk, éppen ezért említettem, hogy soha nem tettem semmi rosszat. Embert nem öltem, csakis akkor, ha rám támadtak azzal a szándékkal, hogy engem öljenek meg, tulajdonképpen a kisujjam sem mozdítanám, hogy bárkinek is ártsak. Valóban nem akarok sokat elárulni magamról, már így is sokat meséltem. Nem tudom, mit hoz a jövő, az is lehet, hogy Takiban elválnak útjaink és soha többé nem látom, így feleslegesnek tartom, hogy most bármit is meséljek.

- Visszatérve a banditákra. Említetted, nem hiszed, hogy Dazuro tervelte volna ki az egészet, és a pénz sem lenne elég. De… mi van akkor, ha valóban ő tervelte ki, csak szimplán nem számított arra, hogy megjelenünk mi? A cél valójában nem a szekér elrablása volt, hanem a te halálod. Nem tapasztaltad, hogy bárki is a helyedre fenje a fogát? Nincsenek ellenségeskedések? – Kiyo nyomozó akcióban!

Amíg el nem álmosodok, minden kérdésére válaszolok, s ha bármi érdekelné, akkor még tovább beszélgetünk, de eljön az az idő is, amikor a beszédem közepén hirtelen esek hanyatt az eszkábált sátor fedele alatt, hogy új erővel indíthassam a másnapot.

**Kenshiro Yori** Szomb. Aug. 10 2019, 04:45

// Cselszövés, Lepkezabálás és Vízeséses papókák. Wink

//

-          Sajnos már nem igazán tudom én magam sem, hogy mit higgyek ebben a szituációban. – csóválja a fejét Mori. – Eddigi ismeretségünk alatt sosem próbált meg ártó szándékkal cselekedni ellenem. Úgy tűnt még a fejében sem fordult meg ilyen jellegű gondolat, de minél többet mondogatod, egyre jobban hatalmasodik el rajtam a kétely. – szavai igazán csalódottnak hangzottak, s nem is nagyon tudtad mire vélni a talán hirtelennek mondható hangulat változást. Valószínűleg Mori eddigi élete a legnagyobb biztonságban és bizalomban telt. Mióta össze találkoztatok és az eset megtörtént, mást sem hall, csak azt, hogy: ’’A társa bajkeverő és talán ő okozta ezt az egész szerencsétlenséget.’’. Lehet, van a dolgok hátterében valami, de abban egyikőtök sem biztos.
-          Nem ismerős senki. Legalábbis akiknek az arcát láttuk. Még a banditák hovatartozását sem igazán tudnám belőni. Elég szedettvetett társaságnak tűntek, még csak a harcmodoruk sem egyezett, hogy abból vonjunk le valamit.
-          Volt harcmodoruk? – hallatszik a frappáns, egyben arrogáns kérdés Raiontól aki ásítozva rugdossa a kavicsokat szépen sorban a poros úton. Mori erre a kérdésre felkacag, majd valamiféle elismerő nézéssel néz Raionra, úgy mintha kezdené megkedvelni.
-          Minden esetre innentől nem árt majd elővigyázatosnak lennünk, lennem. – magyarázza Mori.

-          Pedig eléggé igyekszem, hogy ne az első képről, vagy a homlokom miatt alkossanak előítéleteket rólam. De köszönöm Kiyoko, hogy nem próbálsz meg másképp kezelni. – szemeiben a napsugarak olyan furcsán törnek meg, mintha egy teljesen új univerzumba került volna. Valószínűleg igazad lehetett és akkoriban, még teljesen ki tudta használni a nemesi milétét. Lehet tényleg megkapott mindenkit, de most ahogy ott áll előtted ezen ’’kiosztó’’ szavak sortüzében, még is csak egy teljesen átlagos férfit látsz most.
Amint a farjáról kezded meg az véleményalkotást és a világ egyik legértelmetlenebb összefüggését, Mori enyhén elpirulva néz vissza rád, bár nagyot nyel és inkább csak jót kacag az egészen.
Mókás gondolataid és a múltal való elmerengés, mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha tényleg Battousai elvégzi a számára kiszabott feladatot? Talán halottak lennétek, és ami még attól is rosszabb, hadifogjok. Szervezetetek valószínűleg megsemmisült, s az Amegami név lassan a múltban él majd csak tovább. A lehetséges halál, majd a Yukinóékkal való találkozás viszont valamilyen melegebb gondolatok tengerére kalauzol. Mi lett volna ha? Ha jobban belegondolsz élhettél volna egy teljesen átlagos életet. Távol a ninjáktól, távol az állandó háborútól, távol minden olyan lelki és testi küzdelemtől mely ezzel a szakmával jár együtt. Ez háború, s a háború mint mondják sosem változik. Mindig lesznek elesettek, s tudjuk, hogy mindig azok esnek áldozatul a hatalmasak játékainak kik nem szolgáltak rá erre a sorsra. Ezen gondolatok csak megerősítik a jelenlegi nézőpontodat a világgal kapcsolatban. Leszarom! Igen, talán ez a legmegfelelőbb stílus, amit egy magadfajta nőnek követnie kellene a hasonló időkben. Hiába bombáznak belül érzelmek, hiába ragasztana le a múlt és annak bizar történései, kívül csak lássák az emberek: Én? Kiyoko? Hát én leszarom. Sok alkalommal vált már hasznodra ez az életstílus és valljuk be, eléggé hozzád is nőtt az évek során. Slamasztikából slamasztikába ugorva, tolvaj fejedelemként, hárem vezetőként és testőrként is megmentett már ez a felfogás, s ki tudja még milyen kalandokból fog megmenteni ez a kótyagos eszmejárás? Előre merném mondani, mindegyikből, is!

A közös úti cél megszervezése után elindultok a megfelelő csapáson. Ahogy Raion a kocsissal vezeti az utat, s akár egy vadászkutya kerülgeti a furcsábbnál furcsább ösvényeket. Nem tudjátok, hogy most valamilyen csapdákat kerülget, vagy egyszerűen csak annyira fogalma sincs, hogy merre is megy éppen, hogy ezekkel a kanyargós manőverekkel próbálja meg feldobni a kis kirándulás monoton milétét.
Mori ahogy mögötted kullog, majd helyet cseréltek és ismét vissza halkan kacag magában, mire kérdően pillantassz hátra.
-          Az lehet, hogy az én hátsóm miatt megtámadnának, de bizonyos vagyok abban, hogy a tiédért minden nemzet megvívná a maga háborúját. – nocsak, egy összeszedett bók, mely nem is igazán próbálja leplezni, hogy sereghajtóként milyen bónuszokhoz is juthat az ember. Főleg, ha egy olyan szemrevaló nőcske sétál előtte a nehéz terepen, mint a hatalmas Kiyoko. Reagálj bárhogy is, ő csak vállat von, és csak helyeselve nyugtázza, hogy talán még nem volt ilyen jó nő a társaságában, sem a szeme előtt. Szavai értelmesek, összefüggőek, de a soft flörtön kívül nem próbál meg semmilyen nyomulós trükköt bevetni, s úgy látszik, csak élvezi a napot és az újdonsült társakat.

Miután felveritek a sátrat a tűz köré telepedtek Morival, s kérdésére kérdéssel válaszolsz. Még mielőtt belekezdhetne a további kérdések, precízebb kérdések feltételébe gyorsan kezdesz bele a játékba amint Raion eltűnik.
Mori elképedve hallgatja a szavaidat, s valamivel megpróbál közelebb húzódni, hátha a közelsége nyugtatóbb hatással lesz a jelen állapotodra.
-          Mégis milyen állat a te társad? – ráncolja össze a szemöldökét, s ökölbeszorított keze arról árulkodik, hogy a terved szépen lassan sikerrel fog járni. Talán még egy kis olaj a tűzre és minden sikerrel fog elsülni.
-          Valószínűleg már nem lehetünk túlságosan messze a határtól. Van ott egy kisebb, téli menedéke a családomnak. Ott elrejthetlek, míg el nem bánok ezzel a Raionnal. Nem gondoltam, hogy egy ennyire megátalkodott emberrel járod az utakat! – feleli, majd a karja markolatára támaszkodva próbál meg felállni. Szemeiből lángol a düh, bár az utálatnak semmi jelét nem látod, csak a puszta, szinte tehetetlen düh az, ami árad Moriból. Még mielőtt egy lépést is tehetne, megszorítod a kezét, s tisztázod a helyzetet.

Pár pillanat telik el, de Mori egy szót sem szól hozzád. Ott áll feletted, s érzelemmentes arccal néz le rád. De ahogy látja a huncutság minden egyes szikráját a szemedben végül le ül melléd, s a tűzbe bámul.
-          Valamilyen szinten kellemetlen lehetett egy ilyen életmódot folytatni. Persze, gondolom a társaságodban egyáltalán nem tud unatkozni az ember, még az a szarba harapott, megátalkodott Raion sem. – hangjában felfedezed az irónia minden pontját, ahogy Raionról beszél, s jelenleg úgy tűnik, hogy semmilyen neheztelés sincs benne Raionnal kapcsolatban.
-          De ezt az illegalitást illetően, lehet van valami amit tenni tudok. Hátha, némi befolyásos beszélgetés a több falu vezetőjével, vagy bármilyen mód csak akad arra, hogy tisztára mossuk a neved. Nem gondolod? – teszi fel a kérdését Mori. Szemeiben a remény csillan fel egy pillanatra és tényleg elgondolkozol azon, hogy milyen kapuk is nyílhatnának fel az életedben, hogyha újra hivatásos shinobiként tengethetnéd az életed. Bár rengeteg idő telt el azóta, hogy belekóstolhattál volna ennek a régi világnak az ízébe. Valahol mélyen talán hiányzik is a hivatásos élet, de lehet, hogy a kialakult személyiségednek ez a rebelliózus elveszett élet még is csak jobban dukál.
-          Persze ne vedd tolakodásnak ezt a kezdeményezést, de nem tart semmibe megmozgatni néhány szálat. És ha már tényleg Takigakure a célotok, talán mint említett „illegális” ninják, lehet abban is tudnék segíteni nektek. – magyarázza mosollyal az arcán, majd hallgatja a következő kérdésedet.
-          Mióta betoppantatok az életembe ezen kívül sok közös témánk még nem volt. Bár remélem, ez majd idővel változik. – fordul vissza a táncot járó tűzrakáshoz. – Ha úgy is lenne, hogy én voltam a célpontjuk, akkor valósággal az életemet köszönhetem nektek. Bármennyire is próbálok nem arra gondolni, hogy mi lett volna, ha nem bukkantok fel, de hála égnek nem így sült el az egész. A családunkban én vagyok az egyetlen ember, aki képes lenne folytatni az uralkodást. Édesapám a háborúban vesztette az életét egy hasonló merényletben. Mindenki úgy gondolhatja, hogy a nemesek élete csupa fényűzés, napfény, nők és pezsgő. Gondtalan élet, gondtalan hétköznapok. De ez sajnos nem így van. Rengeteg a felelősség, rengeteg a tennivaló, elvégre egy országot, várost vagy rejtőző falut irányítani egyáltalán nem kis dolog. Rólam is gondolom megvolt az első benyomás, a fenekemről pedig a másik, ha jól gondolom. – kacag fel lelkesen, majd játékosan meglöki egy picit az oldaladat. – De, hogy a kérdésnél maradjunk, még mindig kétlem, hogy Dazuro állna a dolgok háta mögött. De ha még is úgy lesz, vissza kell térnem a birtokomra és rendesen utánanézni ennek az egésznek. – tények és talányok, melyekkel még most a nagy Kiyoko a detektív sem tudna egyből elbánni. Mori nem hiszi, hogy Dazuro lenne a tettes, míg te nagyon is ezt a vonalat próbálod meg erőltetni. Az általad és Raion által látott chakra kivetülés meg csak hab a tortán. Valószínűleg nem Dazuro hagyta azt maga mögött, így felmerül egy újabb kérdés: Mi van, ha tényleg Dazuro is csak egy áldozat. Elvégre egy egyszerűbb vallatásnál ki más árulhatná el a legbecsesebb gondolatokat és információkat, mint maga a harceg jobbkeze. Egy nemesben, és harcosban, mint maga Mori, százszázalék, hogy több kurázsi van és nem árulná el az otthonát holmi jöttment banditáknak, akiknek pár garasra lenne szükségük.
További kérdések nem igazán hagyják el Mori száját. Elgondolkozva mered maga elé, messze a lángokon túl járhat már mikor elalszol az összetákolt sátorban.

A pirkadat kellemes sugarai ébresztenek édes álmodból. Kis nyálfoltal az álladon, de annál inkább kipihenten nyitod ki a szemeidet. Hunyorogva bambulsz körbe kócos sörényeddel, mire sikerül kivenni a környezeted a fel-fel villanó, nyírkos levelek káprázatában. Raion a sátrát pakolja. Mori szintén a sátrát pakolja, de szúrós szemekkel méregeti Raiont, s olykor-olykor feszengetve körzi vállait, mint aki támadásra készül. A kocsis? A kocsisotok még édes álmait alussza. Tátot szájával olyan mértékű ki és be légzési gyakorlatokat végez, hogy megmernél esküdni, hogy az előbb beszippantott a teste egy jámbor pillangót. Rest in R.I.P lepke.
Miután sikerül össze szedelőzködnötök csendesen indultok meg Takigakure irányába. Jónéhány mérföldön kereszült csak a csipáitokat vakarjátok. Nem igazán sikerült eldöntened, hogy a kocsis járva is alszik e, hiszen száz méteren belül kétszer is megbotlott a saját lábában, míg az előző kilométeren kétszer esett el. Szerencséjére Mori mellette haladt, így volt támasza, bár így te fenék bámuló nélkül maradtál mint sereghajtó.
Körülbelül még a nap felét viszonylag kemény tempóban folytattátok, mire megütötte a fületeket az a jellegzetes hang és megmunhatatlan illat. Fellelkesedve szaladtál előre egy kisebb szikla peremére ahol eléd tárult Takigakure teljes látképe.
-          Nocsak, valaki nagyon örül, hogy hazaért. – forgatta szemeit az eddig meglepően csendes Raion. Lehet elkapta Mori furcsa tekinteteit, de eszedbe jutott, hogy társad egy egyszerű szarhal. Még is mit vártál?
-          Hát, én annak jobban örülök, hogy épségben ideértünk. De haladjunk is tovább, még van elintézni valónk. – szólal fel Mori, mire Raion csak egy *Dikket* enged el, meglepődve a határozott tervezkedésen melyből ő, valószínűleg kimaradt.
A lejtő akadályait könnyed szerrel hárítjátok el, majd a hatalmas tárt kaput megközelítve csuklyáitokat és sálaitokat a fejetekre helyezitek.
-          És most? – teszi fel a nap második kérdését Raion, mire belekarosz a két férfibe és berohantok a falakon belülre.
Rendkívül magával ragad a nosztalgia friss, éltető szele. A két férfit körbevezeted a városban, s olyan helyekről mesélsz, melyeken gyermek és teenager korod meghatározó, egyben kalandos történetei voltak esedékesek. A kikötőben több hatalmas hajó sorakozik, egy viszont még is kirítt a többitől. Fardeszkájára a ''Rozsdás Bökő'' feliratot vésték, s szedett vetett legénysége úgy tűnt rendkívüli állapotban tartja karban a ladikot.
A bóklászás nagyjából az este leplének leszálltáig tart, amikor megindultok nagyapád kunyhójához. Az utat igen is jól tudod, s pár percbe telik csak elérni a házikóhoz. Nehéz lábakkal lépsz a bejárati ajtóhoz, majd végül bekopogsz. Mögötted a három férfi furcsán, zavarban tolonganak, de végül a kilincs elfordul, s nagyapád dugja ki rajta a fejét.
-          Már megmondtam, hogy ne zargassatok ti kis... – akad el a szava amit fentebb néz. – Kiyoko! Hát te még is mit keresel itt? – mér végig, majd szó nélkül ölel át köszöntése gyanánt. – De le vagy fogyva te lány. Pár hónapja nem látlak aztán már megint valami bolond diétát követsz? Na és kik ezek a bugrisok? – Néz végig a társaságon, majd egy picit elkomorodott tekintettel fordul el a társaságtól és invitál be mindannyiótokat a házba. Talán láthatott valakit aki nem tetszett neki? Ki tudja, s majd gondolod ki is derül végre itt, az otthon melegében.

**Misaki Kiyoko** Kedd Jan. 07 2020, 01:33

// Sölölölöm, prrrfff *blows raspberries* //

Cselszövések, ármányok, szappanopera, meg kalandozások, ezt mind nekem találták ki. Rég volt már részem kalandban – és azt nem számoljuk, amikor Túrós batyu aka Batyuszáj megpróbált mindkettőnket megölni, mert azt nem én kerestem! És ahol nem én keresem a bajt, az már rég nem fűlik a fogamhoz. Nem mintha ezt én kerestem volna, de legalább utamba tévedt egy olyan esemény, ahol végre nem nekem kell játszanom az áldozat szerepét, és valójában közöm lehet úgy hozzá, mint egy harmadik személynek, akinek fényt kell derítenie a dolgok miértjére és mikéntjére.
- Ha lehetek bölcs, ebben a világban senkiben sem bízhatunk meg igazán. Olykor a legjobb barátaid szúrnak majd hátba, s lesznek azok barátaid, kiket eddig ellenségednek gondoltál – so I have spoken, oh, nagy világot látott Buddha-Kiyo. Szerencse, hogy még nincsenek hurkáim… Még?! Soha ne is legyenek. Valahol mélyen persze együttérzek Morival és sajnálom is, mert mi van, ha tényleg nem vétett ellene semmit sem Dazuro, és én itt annyira csábítom a sötét oldalra, hogy a végén tényleg mind azt hisszük, Dazuro a hunyó. Hmm… talán más oldalról is próbálkozhatok. Emlékszem, egyszer annyit mondogattam kedves barátomnak, Yunkonak, hogy tetszik neki Oto, aki mellesleg egy kretén hülyegyerek volt, hogy a végén annyira bemagyaráztam neki mindezt, hogy képes volt beleszeretni, és szerelmes levelekkel bombázta mindaddig, míg végül Oto feleségül nem vette egészen fiatalon. Fura dolog a sors… mi van, ha valóban jós vagyok, mint ahogy azt eljátszottam évekkel ezelőtt, hogy valamiből megéljek? Lehet, vissza kellene térnem ehhez az életmódhoz. Passzol.
Raion megint szarhalkodik szokásához híven, lassan ki kell találnom egy doton technikát, hogy valamiféle díjat találjak ki neki nevezetesen szarhalaknak.
- Ha arcon verlek, mert már megint pofázod a hülyeséged, az is egyfajta harcmodor! – persze nem azért mondtam, hogy így is legyen, csak egy példát akartam felhozni, és mi lenne a legjobb példa minderre, ha nem a másik bevédése? Ebben a szituációban persze nem tudom, kit kellene jobban védenem, Morit vagy Raiont, egy szócsatában biztosan mind alulmaradnának ellenem, valamint az is elképzelhető, hogy átmennek hisztikrisztibe, ha rájuk hagynám. Valami márpedig itt most is bűzlik. Nem, nem az a lila chakrafelhő, amire még mindig gyanakszom, hogy Dazuro nem kevésbé illatos végbéltermékének szellő formája, hanem a nem látható, bár tisztán érzékelhető rivalizálás a két férfi közt. Ennek nem tudom a miértjét, hiszen még csak most találkoztunk, bár lehet én is így viselkednék Raion helyében, ha jönne egy idegen férfi, akivel a társa leáll bájcsevelyt folytatni, és segít neki, és közel olyan jól néz ki, mint ő, vagy talán még jobban is – no offense, Raion! Én is kicsit a béka segge alatt érezném a becsületem, hogy jön egy porbafingó szívtipró, és csak a szemeivel megkérdőjelezi a méltóságomat.
- Áh, ne aggódj, Mori, amíg engem látsz, nem eshet bajod. De semmi tapi! – előre leszögeztem, hogy bár azt mondtam, látnia kell ahhoz, hogy biztonságban legyen, ez nem jelenti azt, hogy együtt is alszunk, fürdünk, meg ha hív a természet, talán tartok neki bakot. Várj, ő ne tapi vagy én ne tapi? Már sose fog kiderülni, huhhe.
Tény és való, hogy így kocsi és ló nélkül, Dazuro nélkül, aki nem ismétli most meg ura minden szavát, Mori egy teljesen átlagos embernek tűnik. Egyedül a ruházata, a testtartása és beszéde az, ami elárulja igazi kilétét. Nincs vele bajom. Ahogyan átlagosan senkivel sincs bajom. Egyszerűen inkább gondolok a szegényekre, akinek nem jutott ki a jóból, mint arra, hogy a gazdagok élete sem mindig tündérmese a sok kötelezettséggel. Lehet, inkább örülnöm kéne, hogy végül engem sem kötöttek gúzsba, és volt választási lehetőségem, ugyanis sokaknak ez sem adatik meg. Ugyanakkor mint minden választási lehetőség, ennek is volt hátránya… hiszen sok jó nem mindig az, aminek hisszük. A szabadság olykor azzal jár, hogy feladsz valamit, valami olyasmit, ami eddig egy biztos pont volt az életedben. Ha shinobi maradok, az egy biztos pont… addig, ameddig élek. Most szabad vagyok… ameddig élek. És sajnos az élet részét sem mindig én döntöm el, ha éppen közbejön valami, amit nem tudok irányítani.

Gondolataimból végül az útnak indulás cselekedete zökkent ki, bár soha nem hagyom abba a gondolkodást, ha éppen nincs beszélgető partnerem. Ami azt illeti van, de azért mégsem beszélhetünk folyamatosan. Magamban röhögök, amint figyelem, ahogy Raion a kocsissal próbál éppen tájékozódni. Meg is menthetném őket ettől a szerencsétlenségtől, és előre sétálhatnék, hogy vezessem a csapatot, mivel eléggé jártas vagyok ezen a helyszínen. Legalábbis Takigakure, Kemurigakure, és még Kirigakure között is. Viszont jól esik ezen is egy jóízűt nevetni.
Mori bókja hirtelen ér, s nem is számítottam rá. Azt hiszem, ez az első alkalom évek után, hogy sikerül valakinek elérnie, hogy elpiruljak, és nem az alkoholtól. Persze mindaddig, amíg gyorsan elő nem hozakodok valami ellenszóval.
- Ha olyan öregemberek állnának a sorban, mint a Tsuchikage, egy pillanatig sem gondolkodnék azon, hogy kinek a karjaiba rohanjak – engedek meg egy enyhe kacsintást, ami szinte nem is vélhető annak, de gyorsan fordulok előre, hogy még csak észre se vegye. Fogalmam sincs, hogy ez most honnan jött, vagy miért… no meg egyáltalán miért vívunk flörtcsatát? Esküszöm, hogy nem volt még ilyen! Akármikor találkozok valakivel, nem ez az első, és még csak nem is azért, mert befolyásos… régen számított valamit, amikor a túlélésem volt a tét, és ez volt azon csapatok célja, akikkel kalandoztam, de ma már ez nem ér számomra semmit. Talán mondanom sem kell – hiszen azt hanyadik alkalommal tenném -, hogy mire van szükségem. Nem mintha így hirtelen az ölembe pottyanna egy család, egy biztonságos lakhely, tető a fejem fölé, meg minden nap egy jó forró fürdő, de azért reménykedni szabad.

Az éjszaka hamar leszállt, s sátraink, valamint a tűz melege adtak most megnyugvást számunkra. Nem mindenkinek, ugyanis mesém, amit Raionról találtam ki, naiv fülekre talált. Ha ezer és egy mesét találnék ki Mori számára, amelyek hihetetlenek, talán tudnám olyan színészi játékkal előadni, hogy Mori fülének hihetővé válna. Szó se essen róla, hogy át akarnám verni, vagy Raiont rossz fényben feltüntetni, hiszen már rég magamra hagyhatott volna.
- Raion nehéz eset, s olykor talán tényleg szarba harapott, mert hát a szarhalak szart esznek – így hívom sokszor -, de egy percre se mondanám azt, hogy megbántam, hogy elindultam az oldalán. Ha nem lennénk itt egymásnak védelem gyanánt, akkor már mindketten halottak lennénk – mesélem el, miközben visszagondolok a Battosai-al történt eseményekre. Ez a momentum soha nem fog kitörlődni az emlékeimből, hiszen akkor voltam a legközelebb a halálhoz, és nem feltétlenül Battosai hibájából, valamint ekkor sikerült feloldanom a bennem szunnyadó örökségem, a tenseigant.
Mori ajánlata egy pillanatra elgondolkodtat. Legális ninjának lenni újra, nem félni attól, hogy utánam jönnek…
- Kicsit sem vettem tolakodásnak. Ugyanakkor jó nekem így. Tény, hogy nem volt könnyű még akkor sem, ha másokhoz vetődtem hozzá, de nem szeretem a túlzott kötöttségeket. Legális shinobinak lenni pedig ezt jelenti… túlzott kötöttségeket – ezt addig nem értékeli senki, amíg nem éli át. Élvezem így az életem, még akkor is, ha menekülnöm kell, és nem maradhatok sokáig egy helyben. A mondvacsinált nagyapónak persze valahogy sikerült elrejtenie évekig, és még chuunin vizsgára is vinnie anélkül, hogy bárki rájött volna a turpisságra. Bár ezt Hibikinek is köszönhetem, aki bármikor elárulhatta volna, hogy igenis élek és virulok. De milyen áron…
- Ne aggódj, Mori, idővel kikérdezlek a szexuális életedről és a szaftos pletykákról, de még alig ismerjük egymást… ami persze idővel változni fog, legalábbis reményeim szerint – reményeim szerint? Egyszóval kijelentettem, hogy szeretném őt jobban megismerni, amennyiben erre lehetőségem nyílik, és abban is reménykedem, hogy nem visszakozik, s az érzés kölcsönös. Mármint a megismerés iránti vágy érzése!
- Nem gondoltam, hogy bárki élete is könnyű lenne. Mindenkinek megvan a maga problémája, ez alól a szegények és gazdagok sem kivételek. Sajnos nem választhatjuk meg, hogy hova születünk, de gondolom sokan örülnének ennek… ha mindent egy ujjcsettintéssel el lehetne intézni. Mind a szegények, mind a gazdagok napjai meg vannak számlálva, hiszen soha sem tudhatják, mikor nyúl ki értük egy merénylő keze vagy azért, mert nem fizettél adót, vagy azért, mert valakinek a vagyonodra fáj a foga – számolok be. Tisztában vagyok a világ helyzetével, már amennyire azokat visszahallom, legalábbis a gazdasági helyzettel mindenképp. Ha épp háború dúl, azt csakis onnan tudom, ha véletlenül belefutok akaratlanul… de ha hozzám nem ér el a szele, addig nem értesülök róla.
- A fenekedről egy harmadik véleményem is… más részekről még éppen születőben vannak – nézek hirtelen az ég felé, mintha az előbb láttam volna egy repülő csészealjat. Na nézd csak, huncut földönkívüliek most akarnak minket megtámadni és elvenni az összes rezet! Az igazság az, hogy szimplán nem akarok Mori szemeibe nézni, miközben adom alá a lovat, még a végén megijednék a saját gondolataimtól, amit az íriszeiben látnék visszatükröződni, s akkor meg attól riadnék meg, hogy nem tudnám, hogy ezek az én gondolataim e, vagy inkább az övéi.
- Nem tudom, merre visz utunk, de ha mindenképp úgy akarja a sors, hogy az utunkba tévedtél, segítek ennek a végére járni – ajánlkozom fel. Jobb mindenre felkészülni, akár arra is, hogy Dazuro az áruló… ha mégsem így van, akkor felmondok!
A nyomozás a fejemben annyira megelevenedett, hogy észre sem vettem, hogy már rég álomba szenderültem. Furcsa álmom volt, még furcsább személyekkel, s amikor kinyitottam a szemem… arra eszméltem, hogy már nem alszom. Milyen meglepő.
Egy ideig eszemben sem volt, hogy ugyanúgy pakoljam a sátram, mint ahogy azt Mori vagy Raion teszi, olyan jó kora reggel a Nap megcsillanó aranysárga fényében bámulni rakodó férfiakat, miközben kellemes kocsmazene szól a fejedben, és még csak nem is vagy másnapos.
- Nem tudnátok mindezt kevesebb ruhában? – hunyorítok, amikor végülis az emlegetett sárga korong a szemembe világít utasítva, hogy duguljak el. Szememtől se látok, nemhogy ettől!
Végül sikerül kikecmeregnem, és dideregnem egy ideig, ahogy otthagyom a nem puha ágyikóm melegét, ahova nem is olyan régen egy kellemesebb társaságot kívántam, hogy takaróm legyen takaróm helyett. A sátrak visszakerülnek otthonukba, aka a pecsétekbe, melyet Raion hord magával, mert én erre is lusta vagyok… ami azt illeti, nem lusta, szimplán így… jobb látványt nyújtok Morinak. Persze nem akarom, hogy azt higgye, hogy egy elkényeztetett fruska vagyok. Nem mintha az eddigiekből ez jött volna le.
Olykor megállok, hogy rákukkantsak a kocsisra, minden rendben van e vele, néha még kis időt is kérek a fiúktól, hogy álljunk meg, míg a kocsis helyre rakja magát. Amikor vizet látok, többször is megmosom az arcom, s játékosan pocsolom le a többieket, hogy magukhoz térjenek… mert unalmasak!
Amint feltűnik a már ismert szikla, s a sokszor látogatott fa Takigakuréből, azonnal előre futok. Mindig is szerettem az itteni friss levegőt, nem volt csoda, ha magasabb helyeken véltek felfedezni. Egy napon, ha egy kívánságom teljesülhet, szeretnék elég magasan élni… egy hegyen, bármi.
- Látod, mondtam, hogy nem kell aggódnod, míg engem látsz! – vigyorodom el emlékeztetve Morit arra, amit mondtam. Kérdését szinte alig teszi fel, máris karon ragadom őket – persze a kocsist nem hagyom annyira hátra, hogy lemaradjon -, s bevezetem őket Takigakure sűrűjébe.
- Oh, nézd, még mindig nyitva áll a kedvenc fánkosom! Mikor kislány voltam, imádtam a csillámszínű, áfonya és mályvacukorízű fánkot! Máfonyának neveztem, mert úgy könnyebb – kicsit sem zavar, hogy kislányos emlékeimről mesélek, így mindketten többet tudhatnak meg rólam anélkül, hogy egyáltalán tudnék arról, hogy információkat osztok meg magamról. Már ha ez nevezhető bármilyen információnak is.
- És itt a szabó, ahol megannyi ruhát álmodtam már meg, s a szabó mindet megtervezte. Nem kis summát hozott neki, úgy vitték, mint a szarhalak Raion-t – nem tudom, hogy ez miféle hasonlat, de mivel a szarhalakból sok van, és mind rácuppantak Raionra, így egészen aktuális.
- A kikötő, ahh! Magányos pillanataimban mindig ide tévedtem, ha csak hallani akartam a tenger morajlását, és a madarak csivitelését – hunyom le a szemem, miközben nosztalgiázom. Számomra ismeretlen hajók parkolnak itt, legalábbis a „Rozsdás Bökő” egy kicsit sem ismerős. Amikor már szinte mindent megmutattam, azokra az utakra léptünk, melyet mindig tapostam, ha épp haza indultam az Akadémiáról.
- Ha tehetném, szívesen maradnék itt… de az élet nem kívánságműsor – visszhangzik a fejemben Mori ajánlata, s tény, hogy szívesebben élnék itt, mint bárhol máshol a világban, ezt mégsem tehetem meg. Akkor sem, ha valójában nem így van. Úgy érzem, hogy másra vagyok hivatott és nem itt a helyem… úgy igazából sehol sem igazán.

Lassacskán érünk a helyre, ahol életem nagyobb részét töltöttem. „Nagyapó” nem spórolt a fallal, ami körülvette a házat, éppen ezért kívülről talán unalmasnak és egyszínűnek tűnt, aki nem ismerte a ház tulajdonosát, annak talán még félelmetesnek is, de belül mindezt kompenzálta a falra rákúszó növényzet és virágok színes sokasága. Imádtam az udvart, leginkább a hátsó részét, ahol nem csak egy külső, melegvízű fürdő kapott helyet fedéllel a vize felett, de egy tó is tele halakkal, azt pedig egy aranyos híd ívelte át. Sokat heverésztem itt a fűben bámulva a csillagokat.
Most viszont hezitáltam. Nem azért, mert régen jártam itt, és nem tudtam, milyen lesz a viszontlátás, hanem azért, mert most nem egyedül jöttem. Gyanakodtam arra, hogy talán Misaki Satoshi tud arról, hogy kit hoztam magammal. Legalábbis Raion-t mindenképp felismerheti. Egyszerűen nem volt semmi, ami felkészítsen arra, hogy mit kell majd mondanom. De… gondolom minden jönni fog majd magától, ahogyan eddig is. Viszont fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem. Kétségbeesésem megosztottam Raionnal egy egyszerű szemkontaktussal. Ha valaki, akkor ő meg fogja érteni, hiszen látta mindazt, hogy ki vagyok, és hogy mit tett nagyapó azért, hogy elrejtsen. Ergo, nem volt rossz ember, és nem is kellene rá haragudnom. Talán jobb is így, hogy sokáig nem tudtam a kilétemről. Kopogtam, majd nem is kellett sokáig várnom, mire az ajtó nyílt.
- Még hogy én vagyok lefogyva! Néztél már tükörbe? Az emlegetett barátosnéd megpattant, hogy nem eszel? – hozom fel a hónapokkal ezelőtti beszélgetésünk, amelyben boldogan ecsetelte, hogy valamiféle nő sokat jár hozzá, hogy hozzon egy kis ételt, s a melleiről tett véleményeket már ne is emlegessem. Észrevettem rajta a hirtelen elkomorodást, s nagy levegőt vettem, mielőtt beléptem a házba, ugyanis tudtam nagyon jól, hogy miért, vagy ki miatt néz így.
- Amíg mindenki elhelyezkedik, hozok teát. Ne forgasd ki őket a személyes dolgaikkal kapcsolatban, nagyapa… legalábbis ne nagyon – próbálom oldani a feszültséget. Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a nap, amikor mindenre fény derül. De most ki kell derítenem a nagyobb igazságot. Gyorsan kapok fel egy tálcát, arra helyezek el csészéket, s egy kancsó teát, ami ebben a házban mindig bevett szokás volt, hogy mindig kell lennie forró teának, mert sose tudhattuk, mikor jönnek vendégek. Úgy látom, nagyapa még mindig hű volt ehhez a szokásunkhoz. Visszatérve a szobába mindent elhelyeztem az asztalon, s mindenkinek öntöttem a csészéjébe.
- Gondolom, sejted, hogy nem azért jöttünk, hogy véglegesen letelepedjünk. Különben akkor nem jelentünk volna meg itt ennyien. Mori jelenléte, aki egyébként az Erdő országának hercege, puszta véletlen, útközben találkoztunk, s sajnos elrabolták a kocsisát minden iratával együtt, így végül úgy döntöttünk, ha már ő is ide tart ki tudja milyen okokból kifolyólag, együtt utazunk – nézek közbe az emlegetett férfira, kinek még mindig nem tudok a Takigakurei céljairól.
- Raion pedig… szándékosan van itt velem. Elsősorban a segítséged szeretném kérni, ahogy már megszoktad mindig, amikor itt vagyok. Hiszen mindig kérek valamit. Felhagyhatnék ezzel, ugye? De nem tudok… tudunk máshoz fordulni. Tudom, hogy el tudsz rejteni minket a kíváncsi szemek elől, ha nem is, legalább pár napra, amíg visszanyerjük az erőnket. Aztán még magam sem tudom, hogyan tovább, azt tudom, hogy sokáig nem maradhatunk egy helyben, s egyébként is felajánlottam Morinak, hogy segítek megoldani ezt az ügyet – ha itt Raion hirtelen felháborodna, és kérdően nézne rám, akkor a kezemmel intek, hogy nyugodjon le, ezt még úgyis megbeszéljük, és tudom, hogy nem hagyna magamra, hiszen neki is érdeke, hogy együtt maradjunk. Azt viszont nem tudom, hogy mire számíthatok a nagyapótól.
- Valamint nem ez az egyetlen dolog. Olyasvalamiről kellene beszélnünk, amit jobb szeretnék négyszemközt megvitatni veled – nézek rá, majd végig a bagázson, akiknek egyértelműen jelzem, hogy ez nem egy olyan beszélgetés lesz, amihez szükséges a jelenlétük. Sőt…

**Kenshiro Yori** Vas. Aug. 02 2020, 23:23

//Mezse reloaded. NT engedélyem van. *Felmutatja*//

Viccelődés, komolykodás, Raion szapulása és a majdnem harmadik világok gondjaira való megoldáskereséssel telt az éjszaka a táborotokban. Álomba szenderülve valahogy úgy érezted, hogy a még nem is olyan rég megismert Morival sikerült egy kicsit közelebb kerülnötök. Gondolataid a sátor tetejét bámulva nyugtázták benned, hogy igen: Mori is csak egy egyszerű ember kit az érzelmei ugyan olyan szinten vezérelnek, mint a nemesi mivoltjából fakadó realisztikus gondolkodásmód. Különös, hogy a háború lecsengését követő békeidőben mennyivel is egyszerűbb ez az egész. Egyszerűbb az élet, egyszerűbb levegőt venni, de valahol mégis megragadt benned az állandó küzdelem, az elzártság az Amegami bázison. Álmaidban sűrűn látogat még meg a nemkívánatos batyuszáj és csatlósai, s akár egy rossz képregény gördülnek végig a képek a szemed előtt. Olykor más kifejlete van tetteidnek, de végül mindig a kedves család karjaiban ébredsz.
Az ébredés könnyed volt, bár mégis neveznéd nyögve-nyelősnek, hiszen a drága aranykorong ismét megmutatta milyen fából faragták, s sikeresen égette ki a retinád. Viszont kérdésed nem maradt megválaszolatlan, hiszen amint visszanyerted a látásod, balra fordulva nem várt képpel találkozott csipás látókád. Kocsisotok békésen bontogatta a sátrát. Bekötözött karjával, puckos testével, s félig meddig kivehető kőműves dekoltázzsal hajolgatott előtted, majd amint megérezte puhos testén koslató szemeid, vidám fejjel integetett az irányodba. Hogy most ez feldobta e a napodat, vagy teljes katasztrófába fogja torkollni a hátralevő időszakot, az csakis a te ítélőképességeden és ízléseden múlik. Nemesi viselkedésednek köszönhetően miután folytatjátok utatokat Takigakure irányába, s segíted kocsis urunkat, vele is egyfajta meghitt közeg kezd kialakulni. Természetesen nem pont ő az az ember, akit mindig is magad mellé szerettél volna kívánni, de valószínűleg minden egyes kisebb tett, kisebb kedvesség valami nagyobb, valami jóval kielégítőbb jussot ajándékozhat majd számodra.

Takigakure az év e szakában pazar látványt nyújt a kacskaringós, sötét erdőből kiérve. A meghitt vízesések a távolban ezüstös ragyogással árasztják el a falut, s a cseppek prizmaként törik meg a fényt, megannyi árnyalatba öltöztetve a település feletti égboltot. A fiúknak idejük sincs kifújniuk fáradalmaikat, hiszen azonnal kapod el mindhármukat, s határozottan vonszolod be őket a város falain belülre. Egy pillanatra sem fordul meg a fejedben, hogy miként is reagálhatnának a környezetetekben ólálkodó őrök és katonák, de amint beléptek a kapun, mindezt halvány gondolatként hagyod magad mögött. Újra gyermek lehetsz nagyobb testben, bár ez eddig is így ment hosszú éveken keresztül. A jól ismert utcák, a megannyi ismerős illat és látkép még el is érzékenyíthette volna a lelked, de jól tudod, hogy annak egy része talán sosem hagyta el ezt a helyet. A fánkost megközelítve majd elhagyva a fiúknak még szinte kacagni sincs idejük, de a kocsis nyálát csurgatva gurul utánatok, reménykedő pillantásokat vetve a kirakat megannyi csodálatosan kiállított és díszített harapnivalói után.
- És miért hagytál fel a divattervezéssel, s lettél shinobi? – hagyja el a kérdés Mori száját, majd Raion hangosan morog fel akár egy viadaléhes szarhal, s máris indultok tovább a következő színhelyre.
A friss alga és a sós víz elegye mindig is az orrodban maradt távozásod után is. A megunhatatlan természeti kincs, a kristálykék tenger és a partot mosó, fodros hullámok mindig egy különleges helyre kalauzoltak. Talán ezt hívják a lélek szentélyének, és ha a tiédet jellemezni lehetne, tele lenne férfiakkal, viccekkel, máfonyával és a tengerparttal. A hajók deszkáinak való nyikorgása és az ezt színező tengeri madarak dalos beszélgetése úgy tűnt, hogy a kísérőidet is egészen megnyerte. Ahogy végignéztél társaidon, mind a hármuk arcán kiült egy pár percnyi békesség, s csak ők, vagy egy magasabb létforma tudhatta, hogy elméjük melyik tengerére sodorta őket ez az élmény. Meg kell hagyni, mindenkinek kijutott már egy percnyi békesség az elmúlt időszak után, s a szíved mélyén tudtad, ha módodban állhatna, a föld minden egyes emberét elhoznád erre a helyre, hogy haraphassanak a múltadból egy falatot.

- Hogy megpattant? Még csak el sem jött az a banya a tegnapi majong partinkra. Lehet az a fránya Otsuki új toalettje csábította el. Fenékbe spriccent meg mindenek! – feleli nagyapó, ki ugyanolyan színben sziporkázik, mint ahogy azt megszokhattad. Kis testben mindig is tudtad, hogy nagy erő van, de egy átlagembernek nem egy majong bajnokság levezénylése jutna eszébe nagyapádról. Vagy pont fordítva talán? Az idő megöregít, elveszi a fiatalság erejét, azt az erőt, melyet sosem hagynál magad mögött és akár az életed árán is küzdenél érte, hogy még pár percet, órát vagy évet nyerhess a fiatalságodból.
Nagyapó pillantása sok mindenről árulkodhat, de még te sem vagy teljesen biztos abban, hogy mi váltotta ki belőle ezt a nézést, de mire helyet foglalnak a férfiak, nagyapád tekintete újra a mosolygós és régi.
- Na, urak. Meséljenek! Milyen volt az utazás? Ha jól látom bővelkedtek a kalandokban. – mutat a kocsis karjára, ki zavarba esve kezd bele a történetetekbe, amin átestek.
Mire visszatérsz a szobába érezhető a kellő nyugalom, ami egy értelmes teázáshoz elengedhetetlen. A csészék kiosztásra kerülnek, majd az összegyűltek végig hallgatják a mondandódat.
- Bogaram…- csúszik közelebb a kanapén, majd arcod ráncos, kemény kezeibe temeti. – Itt mindig otthonra fogsz találni, ha egyedül jössz, ha a barátaiddal. – ujjával óvatosan cirógatja meg az arcodat, s olyan melegség jár át melyet csak az otthoni meleg és szeretet adhat meg.
- Mori herceget, kíséretét és Raiont is szívesen látjuk ezeken a falakon belül, s a biztonságotokra való tekintettel a falak már régóta fel lettek húzva amint beléptetek a telekre. – nem gondoltad hirtelen, hogy nagyapó már ennyire előre gondolkodott volna, vagy már feltalálták a térfigyelő kamerákat és minden egyes lépéseteket nyomon követi. Arra végképp nem számítottál, hogy papó ennyire képben is van társaid kilétével.
Amint a négy szem közötti beszélgetést tervezitek, a nagyapó pillantásai egyből azt sugallják, hogy készen áll a csevejre bármikor, s tisztességes házigazdaként elnézését kérve a csipet csapatnak veled együtt tűnik el a falak mögött. Nagy valószínűséggel senki sem követett benneteket, mikor utoljára szétnézel a dolgozószobához vezető folyosón, majd magatokra maradtok a tolóajtó biztonságában.
- Gondolom kíváncsi vagy arra az emberre, akivel utazol. – vág bele a közepébe nagyapó amint elhelyezkedik asztala mögött. – Nem, nem Raion. Őt, ha jól sejtem már igen jól megismerted. Mori Shigenori, az Erdő országának hercege. Ne gondold azt, hogy véletlen egybeesés, hogy ilyen lelkesen érkezett meg Takigakuréba és még ennyire könnyedén marasztalhatná egy ilyen öregember, mint én. Talán már ezzel is túl sokat mondtam előre drága Kiyokom, de kérlek, szólj te, miben segíthetek? – nagyapó szavai súlyosabb dolgokról árulkodnak, s azon dolgok, melyek e súlyok mögött rejtőznek nem is várhatnak tovább. Ki kell ásnod őket, legalábbis úgy gondolod, hogy előrébb juthatsz eme különös dolgoknak. Ha van egyáltalán bármi rejtegetnivalója papónak, de mindaz biztos, hogy e kérdések megvárnak, míg fel nem feded miért is invitáltad el a többiektől a kisöreget.

**Misaki Kiyoko** Hétf. Aug. 31 2020, 01:10

Takigakure egy olyan hely volt számomra, ahol szívesen nyugdíjba vonulnék. Talán egyedül a Hold országa állt volna közel még ehhez a pozícióhoz, viszont Takigakuréhoz megannyi emlék fűz, mind jók és mind rosszak, de a jobbakból többet tudhatok magaménak. Így az sem csoda, ha vigyáznom kell, hogy ne ismerjenek fel az emberek, bár nem zavartattam magam annyira. Tudtam, hogy Takigakure egy a sok hely közül, ahol az emberek barátságosak, s ha nem adsz okot a félelemre, valamint arra, hogy bántsanak, akkor nem fogják fülüket se mozdítani. Szerettem az itteni embereket. Takigakure olyan volt, mint egy kis falu, ahol mindenki ismer mindenkit, a közeli szomszédok is a legjobb barátok, s még ennek ellenére sem terjednek el olyan pletykák, hogy az egyik oldalon fingottál, a másikon már régen befostál. Vagy, hogy a férjed nincs otthon, és a szemközti bácsival csalod, amiről magad is meg vagy győződve, hogy nem igaz, mert a szemközti bácsihoz még csak bottal se nyúlnál hozzá, nem hogy még zacskóval a fején.

- Ha van affinitásod a shinobi-léthez, akkor nem igazán van más választásod. Ha valaha nyugdíjba vonulok, akkor persze lehet, hogy divattervező lennék. Bár soha nem gondolkodtam azon, hogy mi lennék, ha valaha eljön az a nap. Köszi, Mori, most jó nagy munkát adtál, és törhetem a fejem évekig azon, hogy mit csinálnék szívesen – azon kívül, hogy mondjuk megházasodnék, talán egy napon gyerekem is lehetne, mondjuk fogalmam sincs, hogy milyen anyuka lennék. Az biztos, hogy nem tudnék csak egy helyben ülni odahaza, s várni, hogy a férjem hazatérjen a ki tudja hanyadik háborúból. Azt hiszem, hogy soha nem vonulnék nyugdíjba addig, amíg tudok harcolni, de legalább azt már tudom, hogy jó érzékem van a tervezéshez. Mármint a divathoz, és a lakberendezéshez is. Talán ez a kettő az, amit szívesen csinálnék… esetleg nyitnék egy szépségszalont mellé. Talán…talán… aaah, túl sok dolog, ami érdekelne!

- Talán valamikor divatbemutatót is szervezhetek nektek! – karolom át őket újonnan, s úgy vonulunk tovább a nagyapó házához.

-x-

- Fenékbe spriccent? És egy toalett ennyire el tud csábítani egy embert? Egy toalett?! Amikor itt vagy te, papika, életerőd teljében, szerintem csábítóbb vagy, mint egy toalett – majdnem kimondtam azt is, hogy szerintem jobban tud spriccenteni, mint egy toalett, de nem akarom, hogy elszálljon magától. Szerintem már így is túl sokat mondtam. A teáscsészék és tálcák nem tartottak sokáig, hogy kivigyem őket, amikoris hallottam a kocsis sztoriját. Lehet, hogy az ő szájából teljesen máshogy hangzik…sokkal félelmetesebbnek, mint ami valójában történt. „Mori herceg aztán odalépett a kisasszony elé, és a puszta jelenléte elijesztette a banditákat”, vagy „Bár a hölgy segíteni akart, nem sokat tudott tenni, mert a barátja közbelépett, és mindenkit porig vert”, és „A szekér viszont teljesen kiment a fejünkből, és mire észhez kaptunk, már nyoma sem volt, de azért a trió nagyon bátran helyt állt”. Persze sokkal drámaiabban.

- Persze, hogy nem tudtam mit tenni… nem tudom, hogy pontosan mi történt, de nekem úgy tűnt az egész, mintha a két úrfi showoff-olna, és egy jutsumhoz se tudtam nyúlni, mert az utamban álltak. Pedig ezerszer megmondtam, és szerintem bizonyítottam is, hogy tudok magamra és magunkra vigyázni… nem igaz, Raion?? – fordulok felé eléggé egyértelmű arccal, és sokat sejtető szemekkel, amiből visszaemlékezhet arra a percre, amikor Batyuszáj ellen küzdöttünk. Ha akkor nem éledt volna fel bennem a Tenseigan, most lehet, mind a ketten szarabbul járnánk, mint mínusz két szem és egy élet.

Nagyapa gesztusa nagyon jól esett. Bár nem volt ténylegesen a nagyapám, de nem is tudnék haragudni rá, hiszen tudom, hogy csak meg akart védeni. Az, hogy válaszokat várok, nem jelenti azt, hogy erőteljesen lépnék fel ellene, hiszen az életemet köszönhetem neki. Meleg mosollyal fogadtam hát kínálatát, miszerint mindig otthonra lelek itt.

- Nocsak, nagyapa, mindig meglep, hogy máris gondolsz a biztonságunkra. Mintha a gondolatomban olvasnál. Köszönjük kedvességed – el sem tudom hinni, hogy a papó ennyire erős. Voltam már szemtanúja párszor, hogy mégis mire képes, de az eddigi vele töltött idők alatt sem tudtam felmérni teljesen az erejét. Amikor tanított, csakis azokra tanított, amire én képes vagyok, de meg merem kockáztatni, hogy a genjutsu azon részei, amikre én képes vagyok, az számára csak egy tíz százalék a repertoárjának. Bár soha nem láttam teljes erejében, abban is biztos vagyok, hogy a vékonyka kis papó valójában egy álca, aki sok gúnya alá akarja rejteni magát. Így amikor arról beszél, hogy már rég felhúzta a védelmet, amikor beléptünk a kapun, el sem tudom képzelni, hogy pontosan mit is csinált, de ha megvéd minket, akkor nincs okom aggódni.

Bólintok a többiek felé, majd hármasban hagyjuk őket, s elvonulunk egy másik szoba rejtekébe, hogy megvitassuk, amit szeretnék. Még most sincs fogalmam arról, hogy hol is kezdjem. De elkezdi helyettem a nagyapó.

- Mit? Nem véletlen egybeesés, hogy találkoztam Morival? Mégis miért érkezett volna Takigakuréba? Valami papírokat emlegetett… az erdőben való találkozásunk márpedig eléggé véletlen volt. Vagy mi az, amit tudnom kell róla? – teszem fel a kérdést. Furcsa, hogy hirtelen őt hozza fel, pedig egyáltalán nem is akartam Moriról beszélni… de most így, hogy megemlítette, egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, hogy találkozásunk nem véletlen. S hogy ő is Takigakuréba igyekezett.

- De ráér még, válaszolsz majd a végén. Papóka… tudom, hogy nem az igazi nagyapám vagy. És ezzel nincs is baj, hiszen mindig is itt voltál mellettem, és nem is lehetnék hálásabb neked, ezért ha nem is vagy az, büszkén hívlak a nagyapámnak. De… már nagyon jól tudod, hogy csatlakoztam az Amegamihoz… bár csatlakozásom nem volt hivatalos, hiszen csak megfigyelés alatt tartottak, ezért is jött velem mindig tanulni az a másik, drogos srác, ha emlékszel rá. Tudod, akit jól megvicceltem az egyik nap a genjutsuval. Nem is ez a lényeg… de az Amegami rejtekén találkoztam először Raionnal, aki… a blokkot, amit rám tettél, feloldotta, így betekintést nyertem egy-két emlékembe. Menekültünk, és hallottam a szüleim hangját. Láttam, amint az öledben hozol, és emlékszem, hogy itt telepedtünk le békességben, biztonságban, s a helyiek hamar befogadtak. Tanítottál, akadémiára jártam, barátokra leltem, vizsgáztam… majd eltűntem. De mindaz, ami akkor történt, homály. Miért kellett elmeblokkot tenned rám? Mi az, ami olyan nagy titok, amiről nem tudhatok? Ki vagyok én… és ki Mori? Kérlek, mondj el mindent, hogy ne kelljen többet a sötétben tapogatóznom. Nem neheztelek – fogom meg a papó kezét gyengéden, hogy tudja, valóban nem neheztelek, de tudnom kell mindenről, ami most nem egyértelmű.

**Kenshiro Yori** Vas. Szept. 06 2020, 19:00

Jobon hátradőlt székében, s idegesen dobolt ujjaival ahogy óvatos szavaid formáltad. Legmélyen tudtad, hogy veszélyes vizekre kalauzolnak majd ezen gondolatok, melyek szüntelen mossák elméd partjait, de elérkezett az idő, nagyapó reakciója pedig azt merte igazolni, hogy tényleg több van a kulisszák mögött mint azt valaha is gondoltad volna. Ahogy befejezed nem vesz mély levegőt, nem sóhajt, nem tesz semmilyen pótcselekvést mint azt másoktól már megszokhattad. Csupán az asztal fiókjába nyúl, egy fa dobozt emel ki belőle. Maga elé helyezi, s miután felbontja édes, de mégis fűszeres illat csapja meg az orrodat. A doboz tartalmából csak lapokat, valamiféle dokumentumokat látsz, de nagyapó keze egy szivar féleséggel hagyja el a tárolót. Valószínűleg tényleg készült már erre a beszélgetésre, s eme meglepetés a dohányzásra még nagyobb ködre ad okot. Apró szikra, sűrű füst, a külvilági élet hangjai, s szeretett papád komoly basszusa kalauzol vissza, messzire a múltba.

- Csodálatos ajándék ez a Tenseigan. – néz mélyen a szemedbe, s látod amint az övéi kissé könnybe lábadnak. – Istenek ajándékának is nevezték akkoriban, bár mélységesen reméltem, hogy elég messzire sikerült ezeket az ’’isteneket’’ kergetni az elmúlt évtizedek során. Nagyjából húsz éve már, hogy az Erdő országa ellen vonultattuk katonáink krémjét. – amint belekezd történetébe a szoba azonnal átalakul, s minden egyes szó mozgó képekként jelenik meg előtted nagyapó narrációjával. Tudtad, hogy genjutsu alatt állsz, de a szándék inkább tanító jellegű mintsem ártó. Meg kell hagyni, Jobon nem aprózza el a történetet. – A küldetésünk sikertelennek bizonyult, így a Erdősiek megszabadultak a mieinktől majd megtorlást követeltek riválisainktól. Végkifejletként megállapodás köttetett. – a képek gyorsan formálódtak, szélsebesen gördültek át az új színhelyre. Láttad, amint Kirigakure és a Föld országa kezet ráznak egy neked háttal álló, gyermekpár felett. A lány haja sötét volt, akár az éjszaka, díszes ruhát viselt akárcsak a fiú, ki hátát maga az erdő göcsörtös mintái ékesítették.

- A nemesek még a mai napig ezzel a kapcsolattal tartják fenn a békét a két ország között. A Erdő jókora követeléssel álltak országunk elé, befolyást pedig nem akármilyen házassággal szerez az ember. Országunk nemeseit, magát a Tenseieket kereste fel, kiktől örökösük, Mirai hercegnő kezét kérték béke jobbként. Egy előre elrendelt házasság, mely teljesen szembe ment a klán hagyományaival. – pillantása messzire szált a megjelenő ablakon keresztül, s a fellegekből pedig két arcot formált. Az első egy férfi volt, rövid, fekete hajjal, lángoló szemekkel, egy hős tekintetével nézett le rád halvány, büszke mosollyal. A nő képe egy pillanatra homályosan elevenedett meg, majd ahogy kiélesedett, mintha magaddal néztél volna farkasszemet. A lágy vonások, a csodás szemek és ívek, a hasonlóság teljesen megrémített, mígnem papó újra szóba elegyedett.

- Tensei Seuryu és Sada, Mirai szülei végül belementek a Iwagakure követeléseibe, s ez jócskán felbőszítette a Tenseieket. Hogy maga a Föld zsarolta volna meg őket, vagy tényleg szándékukban lett volna átadni az egyszülött gyermeküket, a klán örökösét, mára köddé vállt ügy, hisz mindhármuk odaveszett. – a genjutsu feloldódni látszott amint a felhők véresőben törtek ki, s minden elsötétült. Nagyapa mélyet szívott a kellemes dohányból, s a dobozt feléd fordította.

- Szerintem, innen már sikerül összeraknod magadtól is a teljes képet... – a doboz fedelébe egy fényképet helyeztek. A jutsuban látott pár karolt egymásba, s karjukon a háttal állt kislányt tartották. Seuryu és Sada közösen nyomta össze a kis Mirai arcát, s mosolyuk a mennyországot is megrengethette volna. Jobon arcán egy könnycsepp gurult végig, s a szivar maradványait eltüntette.

- Seuryu rendkívüli barát volt, fiamként szerettem, s egyetlen kívánságát a mai napig őriztem, s kincsét a mai napig ékesítettem. Már amennyire tőlem tellett. De most már tudod ki vagyok, és hogy te ki is vagy valójában, én Kiyokom. – kezedhez nyúl végül, majd kérdések után kutat a szemeidben.

**Misaki Kiyoko** Vas. Okt. 11 2020, 23:06

Nagyapó viselkedése megmagyarázhatatlan volt. Eddig mindig a vidám, vicces, poéngyáros öregnek ismertem, aki mindent tényleg elpoénkodott, amiért mindig is hálás voltam, hiszen segített átvészelni a hétköznapok szürkeségét, s általa én is egy olyan ember lettem, aki véleményem szerint sokkal könnyebben veszi az akadályokat. De most arca komorrá vált. Tudtam, hogy itt bizony valami olyan sztori fog kerekedni, amire még én magam sem számítottam, s egy olyan dologba vágtam a fejszémet, amibe bele fog törni még a fogam.

Az istenek ajándéka. Bár sok mindent nem tudtam a Tenseiganról, egyedül Raion szájából, aki mindig istenítette a tudásunkat, s hogy milyen nemesek is vagyunk, és csakis egy Tensei lehet méltó az uralkodásra. Akkoriban persze bele sem gondoltam, hogy tényleg ennyire hatalmasok lennénk, hogy a Erdő országa ellen „vonultassuk” katonáinkat. Éreztem ennek a szónak a súlyát, mintha nem is a Tensei-ek lettek volna a frontvonalon, hanem kényszerítettük volna a katonákat. Elfintorodom. Sosem szerettem a háború fogalmát, és fel sem tudtam fogni, hogy mi értelme van a háborúnak. A hatalomszerzésnek más módszerei is voltak, amelyet békésebb úton is meg lehet szerezni, de sajnos mindig lesznek olyan debil emberek, akiknek a kompromisszum nem elég, s a békésnek tűnő út sem fog tetszeni mindenkinek.

Nem gondoltam volna, hogy nagyapó ilyen genjutsukra képes, ugyanis ha ezt tudom, akkor gyerekkoromban sokkal több időt töltöttem volna el mellette, hogy még meséljen nekem, és képeket is vetítsen mellé.

A történelemlecke elérte az elmémet, s méginkább megbizonyosodtam abban, hogy a békés utak nem mindig célra vezetőek. Egy elrendelt házasság. Magamból kiindulva, mivel a szerelmi életem romokban hever és soha nem voltam ebben szerencsés, tudtam, hogy a házasság sok előnyt, ugyanakkor rengeteg hátrányt is hoz magával. Iwagakure, ahogyan én tudom Raion szemszögéből, nem szívleli a Tensei-eket és féli a hatalmukat, ezért irányítani akarta őket, mivel éppen emiatt a félelem miatt a klánnak több befolyása volt, mint magának a falu kagéjénak. Ehhez pedig, ha sikerül ezt a házasságot lerendezniük és megnyerniük maguknak, akkor Iwa jelentősebb befolyással bírt volna, s két legyet üt egy csapásra: mind a klánt, mind az Erdő országát, akitől ugyanúgy katonai támogatást nyer egy háború alkalmával. Fordított esetben az Erdő országa pedig szintén megnyeri a klánt magának, ha egy háború alkalmával sereget kell küldeniük. Eszembe jut Hibiki… akivel boldogok lettünk volna, ha Iwagakure nem áll az utunkba. De ha minden igaz, amit a papó mond… ha végül kiderült volna mindez, akkor talán a magam és mások jövőjét ásom alá, de így, hogy bebizonyosodott az ok, amiért utálom Iwát, így méginkább megszilárdult bennem az az elhatározás, hogy Iwagakure a szemetek gyűjtőhelye. Ha ez még nem volna elég, a klánunk is bővelkedett a pimasz alakokban. Mégis ki gyilkol meg egy családtagot azért, mert a hagyományaink ellen volt a házasság? Az egész történet sandít, és nem hiszem, hogy bárki a klánban belemenjen egy ilyenbe, hacsak nem kényszerítik… ezzel Iwa megint nyert, s kevesebb volt a lom, amit el kell takarítania maga után.

A kép magam előtt ismerős volt… egy fekete hajú lány, egy nem sokkal idősebb fiú. A mosolygó arc, ami magamra emlékeztet. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, hiszen akármennyire nem emlékszem a családomra, ki tudom következtetni, hogy kikről van szó. Már minden világos… a kincs, akit nagyapó őrzött, én voltam.

- Tehát… én vagyok az, papika. Én vagyok Mirai – biztos voltam benne, hogy igazam van, hiszen ki másról beszélne a papó, ha nem rólam? Ha pedig a nyomozó képességeim nem csalnak, az erdő országából jött nemes… akit a képeken is láttam, s akiről a papó említette, hogy nem véletlen, hogy találkoztunk… Mori? Hiszen nem sok olyan rangbéli bír olyan befolyással, hogy általa Iwa hatalmat nyerjen, hacsak nem olyan emberről van szó, aki a jövőben daimyou lesz, vagyis az eddigi daimyou fia.

- Az Erdő országának nemese pedig… Mori? – biztosra kellett mennem.

- Fenébe is, papika! Miért nem lehet az életben egyszer valami egyszerű? Miért nem választhatjuk meg, hova születünk? Nem mi választjuk ezt az életet, mégis úgy születünk, hogy már felelősséggel, kötelességgel, s mindez teher a vállunkon. Most mégis mihez kezdjek? Hogyan tovább? Vannak szövetségeseim, akik nem üldöznek el, ha visszatérnék Iwába, hogy rendet tegyek? Ez mivé teszi Raion-t? – attól féltem, hogy ezen információk tudatában Raion elpártol tőlem mindannak ellenére, amin eddig keresztülmentünk. Akárhogy is, de ő áll hozzám a legközelebb vér szerint, akit a családomnak tudhatok, s nem akarom, hogy holmi napvilágot látott információk, aminek eddig nem voltam a birtokában, megmérgezze a kapcsolatunkat. Elég ember árult már el ahhoz, hogy egyedül maradjak.

- Nem akarok egyedül maradni, papika… - ölelem át könnyes szemekkel az előbbiek gondolatában, hiszen ha így is lesz, csak ő fog maradni nekem… de nem akarom elveszíteni azokat, akik közel kerültek hozzám. Ami most a legfontosabb, hogy valóban nem tudom, hogyan folytassam innen, és merre tovább.

**Kenshiro Yori** Kedd Okt. 27 2020, 17:52

Egy időre más sem fogad, csak csend. A megannyi kérdés, megannyi válasz és megannyi szüntelen gondolat oly módon tombol a tudatod legmélyén, s próbál egyre jobban a felszínre törni, hogy lassan már te is a törés szélére sodródsz. Jabon csak a szemeidet kutatta. Próbált beled látni, s onnan megoldást találni a jelenre. De a múltat nem változtathatjuk meg. A múltunk amit élünk, éltünk már a tegnapé, s senkinek nem áll hatalmába azt megmásítani, manipulálni, eltörölni. Persze, léteznek erre megoldások, de a valóság elől jól tudjuk… csak egy kiút van.
Csend van. Csend, de még is túl sok a zaj. Válaszokat követelsz, de csak nagyapó könnyes arca mered vissza rád, s fájdalommal telt arccal próbál erős maradni, amíg meg nem öleled.
-          Sosem leszel egyedül, Kiyokom. – húz közelebb magához, arcát a fejedhez érinti, majd nyugtatóan kezdi simogatni jobbjával. – Drága szüleid, barátaim büszkén adták érted az életüket. Szerettek. Szerettek, jobban, mint bármit és bárkit lehet ebben az átkozott világban. De tudnod kell, hogy én sem tudom megadni az összes kérdésedre a válaszokat. Öreg vagyok már, és azt sem garantálhatom, hogy a jövőd végéig melletted maradhatok. De azt tudom jól… - akadozott beszéde, a könnyekkel való harc valamelyest megnehezítette a beszédét, de megerőltetve magát egy picit arrébb húzott, s homlokát a tiédhez értintette.
-          Tudom, hogy a barátaid segíteni fognak, mindenben! A pártfogóid, Raion, a Tenseiek többsége mind melletted állnak. – kusza tincseidet óvatosan fésülte a füled mögé, s egy picit eltávolodva könnyekkel telt szemeitek újra találkoznak.
-          Te vagy a kulcsa ennek az országnak. Te vagy a kulcsa a békének és te vagy már ennek a történetnek a főszereplője. Jöjjön az Erdő, jöjjön a Föld, jöhet annak az óvodásoknak kitalált karantén, Amegmumi meg kutyagumi, nem számít! Te vagy a kulcs, és a válaszok amiket keresel magadban keresd, hiszen te vagy a megoldás. – baljával egy pillanatra elenged, majd a képért nyúl, s az öledbe rakja azt. – Édesapád és édesanyád veled lesznek, kísérnek és oltalmaznak majd az utadon. Tartja a mondás a Tenseigan képes arra, hogy… - szavai szertefoszlanak, amint egy hangos robajlás kíséretében törmelék tömkelege zúdul a szobába. Két alak szakadt át a falon, s jól ismert hang dörög fel mellőled.
-          Mégis kinek képzeled magad?! Válaszolj! – Raion az. Arcán méretes vágásnyomból csurog karmazsin vére. Arcát düh és verejték torzítja, ahogy szemeiből az aktivált Tenseigan, szinte vakító fénye árad. Karjával egy másik alakot tart fenn a falon, s nem kell sokáig gondolkodnod azon, hogy ki is lehet az. Mori, tantojával rúgkapálva, mely pengéje nagyjából fél centire remeghet az őt tartó szeme előtt.
-          Válaszolj, miért tettétek ezt?! Válaszolj, minek neked Kiyoko?!
-          Már megmondtam… - köhög fel Raion szoros fogása alatt, s nyögve folytatja. –nem tudtam, hogy ő Mirai. Egész… egész életemben őt… kerestem. – néz rád a helyzethez képest is nyugodt tekintettel.
-          Vagy úgy, akkor ennek utánajárunk. – Raion szorítása erősebb lett, szemeiből dojutsuja még fényesebb lett mint valaha. Ha cselekednél is, már túl késő. Raion megragadja a karodat, s szemtechnikád-akaratod ellenére is aktiválódik…

[…]

… Friss, tavaszi szellő borzolja meg a hajadat amint egy szobában találod magad. Kinn a cseresznyefák leveleit kergeti a reggel, s az életre kelt függönyök lágy táncot járnak. Játékok, pergamenek hevernek a földön. Egy kis alak gubbaszt az ágyában. Díszes ruhát visel, vonásai és sörénye ismerősnek tűnnek, majd mikor irányodba emeli figyelmét, fejen üt a felismerés. Szemei úgy elkerekednek, mint aki szellemet lát mire vakfoltodból egy álarcos férfi száguld be a szobába. Az ablak felől érkezhetett, minden lelassult. A vele érkező rózsaszín levelek, a nap fényében ezüstösen felvillanó katana Iwagakure címerével, az elnyújtott, keserű sikítás, majd a hirtelen sötétség képei irtózatos sebességgel váltják egymást…
…Teremben állsz, s lábaid remegnek, ahogy egy tőled magasabb férfi nadrágjába kapaszkodsz. Előtted egy nemes férfi áll a terem közepében egy halotti halom előtt.
-          Dozuro, vidd a fiam a könyvtárba. Nem kell ezt látnia. – Dozuro letekint rád barátságos mosollyal, majd megfogja a kezed, s elsétáltok a vakító fénybe…
…
-          Papa, ki ez a lány? – teszed fel a kérdést, majd gyermekkori éned képét tartod a kezedben.
-          Ez a lány, lesz a te párod.
-          Fujj papa, miért hiszed, hogy nekem kell egy pár?
-          Hahaha! – kacag fel az előzőleg látott nemes. – Tudod, ha majd nagy leszel, átveheted a helyem, s te uralkodsz majd a Erdők felett.
-          De én nem akarom a te béna, unalmas munkádat papa.
-          Persze, hogy nem. Persze. Gyere, játszunk valamit, és kezdj megbarátkozni a csodás párod arcával. Sokat lesztek még együtt.
-          Papaaa, ne már!!...

… Tűzhely melege pirosítja meg az arcod. Könnyek futnak le szemeidből, s a rólad készült képen dobognak az aláhullott cseppek.
-          Nem halhattál meg. Nem halhattál meg!
-          Minden rendben, kis herceg?
-          Meg fogom találni Dozuro! Meg fogom találni Mirai kisasszonyt!

A következő képek nem árulkodnak másról. Kemény edzésen esel keresztül, s megannyi dolgot tanulsz. Pár másodpercnek tűnik csupán az egész, de még is olyan érzés mintha évtizedek telnének el.
Újra úton vagy, s nagyapó ismerős háza jelenik meg a horizonton. Beszélgetések, csészék és szakés poharak váltják egymást, de a kép még mindig téged ábrázol, melyet nap, mint nap nézegetsz éjszakánként…

A dojutsu hatása hirtelen törik meg, s Mori lábbal érkezik a földre. Raion gyászosan hajtja le a fejét, majd mind a kettőtöket egyszerre enged el.
-          Jobon. Sajnálom a károkat. Holnap érkezem, s megjavítom a falat. – Raion nem néz vissza, s ha nincs más szólni valód lassú léptekkel távozik. Mori köhögve rogy a földre, s pengéje csörögve hullik a földre. Mégis, mi a fene történt?

**Misaki Kiyoko** Vas. Nov. 08 2020, 19:09

Ez egy olyan korszak volt mindkettőnk életében a papival, amelyet nem láttunk előre. Mindketten vidámak voltunk, arról voltunk híresek, hogy bárki napját fel tudjuk dobni egy puszta mondattal. Papa volt az, akitől rengeteget tanultam arról, hogyan lássam mindig az élet napos oldalát, és az volt a célom, hogy mindenki életét bearanyozom. Voltak alkalmak, amikor kicsit jobban az asztal alatt voltam… Hibiki esete például annyira a padlóra vágott, hogy két évig a sebeimet nyalogattam és nem voltam hajlandó kimászni a házból, olykor még az ágyból sem, csakis akkor, ha megéreztem a szaké bódító illatát. Papa igyekezett mellettem lenni mindenben, segíteni, ahol csak tudott, de ő se volt képes mindenre. Ha tudtam volna… Már értem, hogy miért kellett rám az elmeblokk. Ha nem tette volna rám, akkor lehet, nem ízlelem meg az élet örömeit… ugyanakkor ha nem lett volna rajtam, akkor nem élek olyan életet, amiről tudom, hogy mindenben csak ellenem szól.

- Sajnálom, hogy sokszor nyűg voltam… - szólalok meg végül, mikor homloka az enyémhez ér, azokra az esetekre gondolva, amikor elmenekültem egy szerelem reményében, s magára hagytam papikát. Bár visszatértem, fene se tudja, hogy úsztam meg azt, hogy észrevegyenek. Egy kulcs ennek az országnak… érdekes, hogy órákkal ezelőtt pont erről beszélgettünk Morival, hogy sokan olyan helyre születnek, amely felelősséggel jár, s hogy mennyire meg akarom könnyíteni ezek életét, s most én kerültem olyan helyzetbe, amikor egy egész nemzet, sőt lehet nem is egy nemzet sorsa az én kezemben van. Mi történik, ha nem teljesítem? Hiszen halottnak hisznek, s ezzel együtt a kérés is sírba szállt. Vagy annyira hivatalos lenne, hogy írások készültek róla? Sokszor egy szóbeli megállapodás is annyira hivatalos, hogyha azt megszeged, halál fia vagy.

Átveszem a családi képet, amelyről eddig valahogy nem szereztem tudomást, s mosolyogva tekintek szüleimre. Édesanyám nagyon szép nő volt, egyértelmű, hogy a vonásaimat tőle örököltem, ugyanakkor édesapám sem elhanyagolható. Biztosan az a férfi volt, aki mindent megtett a felesége boldogságáért, hiszen ha azok a képek, melyeket a papi vetített felém igazak, akkor nagyon boldogok voltunk együtt. Ezt az idilli képet viszont egy hangos robaj törte meg, s Raion szinte berobbant a szobába Morival a kezében. Megijedtem. Nem tudtam, hogy mi folyik most körülöttem, így rémült tekintettel álltam fel azonnal a helyemről, inkább a papót védve, mintsem magamat.

- Raion! Engedd el! – vetettem magam oda a két fiúhoz, hiszen nem akartam azt látni, hogy rajtam „veszekednek”, vagy bármi is legyen ez. Raion kirohanása meglepett, hiszen nem így ismertem… vagyis… fogalmam sincs, milyennek ismertem. Nem gondoltam, hogy tényleg ennyire mellettem áll azok után, hogy számára is csak egy nyűg voltam, most meg azért, mert kiderült, hogy én vagyok a hercegnő, már valósággal rá se lehet ismerni. Ami méginkább meglep, az Mori nyugodtsága, s ha nem lennénk ilyen helyzetben, tekintete még képes is lenne megnyugtatni. Elgondolkodom… vajon tényleg jobban jártam volna, ha tudok a múltamról, s beteljesítem a sorsom?

Ahogy Raionhoz érek, hogy lehámozzam Moriról, érzem, ahogy a Tenseigan hirtelen aktiválódik. Nem én akartam, és fogalmam sem volt róla, hogyan csinálja… persze én még csak egy kis kezdő vagyok a dojutsunk használatában, ez is bizonyította, hogy mennyire. Az, ami Batyuszájjal történt a tisztáson, csak a véletlen műve volt… annak az akarata, hogy Raiont ugyanúgy biztonságban akarom tudni, ahogy most ő teszi meg ezt a szívességet nekem. De nem éreztem magam veszélyben, s most mégis kerek, vakítóan kék szemeimmel Moriét vizslatom.

Azt hiszem, egy merénylet képeit látom magam előtt. Az a merénylet, amiről a papa is mesélt, hogy kudarcot vallott. Amiért végül egy egyezményt kötöttek, miszerint a Tensei-ek hercegnője, vagyis én össze kell házasodnom a Erdő országának hercegével, vagyis leendő daimyou-jával. Iwagakure… mégis honnan vette a bátorságot, hogy ezt kérje a klánunktól?

Mori erősen tiltakozik az ellen, hogy egyáltalán valaha párja legyen, és nem akarja azt az unalmas munkát végezni, amit az apukája. Meg tudom érteni… ő sem akarta a felelősséget, amit rá aggattak, de muszáj megtennie, hogy a népe jobb életet élhessen. De ahogy látom a következő képet, bár hiába vagyok a Tenseigan hatása alatt, szemeimbe könnyek szöknek, ma már ki tudja a hanyadik alkalommal, azt is meg merem kockáztatni, hogy szinte vörösek a sírástól. Utoljára akkor sírtam ennyit, amikor Hibiki… ha tudtam volna! Mori soha nem akarta elhinni, hogy halott vagyok… hiszen ha eltűnsz a Föld felszínéről, és nem találnak holttestet, akkor semmi sem bizonyítja, hogy halott vagy. Végig azért edzett, hogy megtaláljon, s ha sikerrel jár… megvédjen? Vajon tényleg teljesen a véletlen műve, hogy pont most találkoztunk?

A dojutsu hirtelen ül el, s szemeimből könnyek potyognak, arckifejezésem most mégis másról árulkodik. Nem szomorúságról, inkább döbbentségről. Csak ott álltam és néztem magam elé, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mi is történik. A következő pillanatban viszont Raion már elengedett, és időm sem volt kapcsolni.

- Raion! Raion! – kiáltok utána, de semmi eredménnyel. Fogalmam sincs, hogy most hova mehet. Vajon Iwagakure a célpontja, s rendet tesz? Vajon egyedül akar lenni, hogy gondolkodjon? Annyi kérdésem volt még, amit vele akartam megbeszélni, a szerepem, az életem, az ő élete, ki is ő valójában most, hogy kiderült, ki vagyok én. Mi van, ha nem teljesítem mindezt, valójában mi a klánunk hagyománya, amivel szembeszegült Iwagakure? Ami a legfontosabb volt… a hogyan tovább. Mi lesz most, hogy mindez kiderült? Hogyan lépjünk be Iwába rendet tenni az ország és a klán között? Hogyan tegyünk rendet a Erdő országa és köztünk? És… hogyan viszonyuljak most Morihoz? Raionhoz? Tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna, és adjam önmagam? Önmagam… ami most szintén kérdéses, hogy ki is az az én, melyik részem az az önmagam.

Válaszok helyett csak Mori ölébe borultam, s magamhoz szorítottam. Nem, nem azért, mert a… vőlegényem.

- Sajnálom, Mori. Én ezt nem így akartam. Most már értem, mit értettél az alatt, amikor a felelősségről beszéltél. Sajnálom, hogy Raion neked támadt, és azt is, hogy akaratlanul az emlékeidben kutattam – aminek mindeközben hálás vagyok, mert ha nem így lett volna, akkor soha sem tudom meg, hogy mindvégig utánam kutatott. Elengedem, és a szemeibe nézek.

- Ugyanakkor köszönöm azt, hogy soha nem hitted el, hogy halott vagyok és meg akartál találni. Hát most megtaláltál… - halványan rámosolygok, mivel most nem tudok mást tenni. Azonban újra komorrá válik az arcom, amikor arra a kérdésre gondolok, hogy hogyan tovább. Teljesen okés, hogy a vőlegényem ül velem szemben, akiről csak most derült ki, hogy ki is ő valójában? Beszéljek neki arról, hogy sajnálom, hogy olyan csökönyös voltam ezelőtt, s ha nem tettem volna olyan lépéseket, amiket, akkor most talán sokkal normálisabb körülmények közt találkozhatnánk?

- Őszintén fogalmam sincs, mit kellene most tennem. De mond, Mori… miért kutattál utánam ennyi év után is? – tudnom kellett. Kérdésem nem szigorú volt, hangom lágy volt a hangom, ugyanis tudni akartam, hogy ennyi év után miért keresett meg. Miért edzett annyit, ha fenn állt annak az esélye, hogy talán soha nem talál már meg? Ha nem is ismert, csak gyerekkorunk kósza képei voltak az egyetlen emlékei rólam. Mégis miken mentünk keresztül együtt gyerekként?

Kisame Szomb. Nov. 14 2020, 12:26

-          Nincs ezen mit sajnálni. – nyugtat halk szavaival Mori. Jobbját a hátadra helyezi, majd pár percig egyenletes simogatásával próbálja elfelejtetni veled az imént történteket.
-          Bizony meg! Ettől közelebb nem is járhatnék. – miután eltávolodsz tőle, kisebb nagyobb megerőltetések után feltápázkodik, majd téged is felsegít a földről.
–          Egy hercegnőnek nem a földön a helye, bár ha jól sejtem ezt a témát egyelőre hanyagolni kellene. Legyen időd... emészteni a dolgot. – porolgatja le a ruháját, majd a kezed után nyúl, s ha enged hogy megfogja, ha nem folytatja a beszédet.
-          Tündérmesének tűnhetne ez az egész, ha nem lenne ennyire valóságos a jelen helyzet. Még nem mondok semmit. Jöjj helyre, nyugodj meg, én ráérek még. Nem megyek sehová, csak ha szeretnéd, Mirai. – húzódik egy árva mosoly ajkaira, majd mellényének zsebébe rejti kezét. Egy borítékot húz ki belőle, s átadja neked.
-          Ha egyedül leszel, majd nézz bele. – ha nem lenne más kérdésed, Mori is szép lassan elhagyja a szobát. Pár szót hallasz még ahogy a kocsist nyugtatja, majd végül újra csend ül meg a szobában.
Papó kis irodája és az előszoba jelenleg romokban hever. Nem tudtad hova helyezni hirtelen a jelen szituációt. Raion ingerült fellépése vajon tényleg azért let volna, mert megtudta te vagy a Tenseiek örököse? Lehet tényleg Iwagakuréba ment és a klánnal próbál tárgyalni? Vagy egyenesen a falu vezetőhöz, akár a kagéhoz ment, hogy tisztázza a kialakult helyzetet? Kétséges, hogy akár ő, egy ilyen bugyuta tervel álljon elő, de azt biztosra tudhattad, hogy már távol jár papó vidékétől. Hogy Mori mit gondola, hogy mit gondolhatott amint Raion rajta ütött csak ő tudhatja. Volt e bármilyen szóváltás, még mielőtt átestek volna a falon? Miért? Miért?
-          Minden rendben? – töri meg végül a csendet nagyapó. Felé fordulsz és egy kisebb karcolás tarkítja kissé ráncosodó homlokát. – Nem gondoltam, hogy ezt a két vaddisznót ennyire megviseli ez az egész. – söpri le asztalát, majd vissza rogy a székébe. – Nem tudom mit láttatok a vérvonalképeségnek köszönhetően, de be kell vallani nem volt valami fantasztikus látvány külső szemmel. Raion válaszokat keresett, ugyan úgy mint te, s a kérdések körforgása újabb és újabbakat fog szülni amíg nem próbáltok meg mind a hárman megnyugodni. – Jabon lehajol, s az asztal szekrényében kezd el matatni, mire abból előhúz egy palack italt, s némi bonbonszerű édességet.
-          Menj lányom. A fürdőt már előkészíttettem neked. Tudom, hogy mennyire szeretted mindig is, és ez a pár kisebb “Boldogság hormon” majd hátha jobban segít átvészelni, ezt a bonyodalmat. Menj csak, majd én rendbe varázsolom a lakást. – tessékel ki a szobájából, majd ahogy még visszafordulsz kezeidben szorongatva a kis útravalódat látod, hogy papó még kiássa a törmelékek alól a kis fa dobozkát. Pár percig még azt nézegeti, majd végül belekezd a törmelékek feltakarításába.

Amint kiérsz az épületből és a fürdő felé veszed az irányt elönt a közeli tenger illata. Az égen a halászmadarak beszéde és a telket átszelő, mesterséges patak természetes zajai megpróbálnak megnyugtatni. Legalább a már megszokott közeg melletted áll a mai napon is, s mindenével próbálja elfeledtetni veled az elmúlt óra történéseit. Lehet a sorsot okolni ilyenkor? Lehet ilyenkor a születést és szüleid múltját okolni? A klánt, az országot, a nagyobb hatalmakat melyek mozgatják és életben tartják a világ hatalmas gépezetét? Talán. Talán meg sem érné gondolkodni ezen ettől is többet. Talán csak tényleg el kellene vonulnod a felelősség elől és Yukinóékkal együtt élni egy eldugott kis faluban. De vajon tényleg ez volnál te? Ez volna Misaki Kiyoko, ez volna Mirai Tensei? Most érezted először azt, hogy nem a bolondozásról és a független viselkedésről fog szólni az elkövetkező időszak. Kivéve ha nagyapó nem valami nagyon luxus szakéval látott el, mert ha igen... pfuhh ennek még a végén csúnya vége lesz.
A fürdőbe érve rutinosan mozogsz már. Gondolataid szüntelen tombolnak, de hamar váltasz utazó ruhádból a törülköző, majd a természet gúnyájába, s óvatos léptekkel nyel el a fürdő melengető kristályvize.
Percek, órák telnek el az olykor rotyogó medence falain belül. A megszokott hangulatvilágítás is bekapcsolt már, s az éjszakai rovarok már rég belekezdtek értelmetlen keringőjükbe. Mostanra már sikerült eléggé megnyugodnod, hogy Mori borítékára pillants. Túlbuzgó kíváncsiságod ismét magával ragad, s egy alapos kéztörlés után feltéped a pecsétet. Egy levelet ragadsz meg, majd széthajtogatva a következőket olvasod.

Kedves Mirai,

Különös érzések marcangolnak minden egyes múló nappal. Apám és maga a nemzet gondolatai, szavai alapján halott vagy. Nem tudom mit gondoljak. Nem tudom, hogy a hírek igazak e, vagy csak ez egy újabb hatalmi csel, melyet az egyelőre nálunk nagyobb erők próbálnak meg játszani. Furcsa. Furcsa, hogy ennyire nem próbálják meg figyelembe venni az egyént. Azt, hogy mi mit akarunk elérni nem számít, s csak hajtsuk végre azt az elvárást amiért születtünk.

Furcsa így írni, furcsa, hogy mi van ha tényleg örökre elveszítettelek. Gyermekként volt alkalmunk találkozni. Féltél és én még jobban féltem. Bár hála a cselédeknek és felszolgálóknak mindketten tudtuk, hogy valamelyest aranyosnak találjuk a másikat, de minden egyes benső szó kimondatlan maradt. Vicces mi mindent megengedett magának a gyermeki elme, mennyit álmodoztunk arról, hogy mit is fogunk tenni ha felnövünk. Lehet neked már sajnos nem adatik meg ez. Lehet már sokkal jobb helyen jársz, és valahol önző módon, néha arra gondolok, hogy engem itt hagytál. Lehet ez is csak a gyermeki irigység, lehet ez a máshova vágyás és az ismeretlen ízek utáni vágyódás? Hiányzik az élet, hiányzik az az ismeretlen íz melyet nem a kötelességeim betöltése alatt érzek. A vívás, a hajózás, az úszás és a művészetek, a veled töltött régi játék.

Sajnálom, hogy nem lehetsz itt, sajnálom, hogy nem lehetsz ismét a barátom. Sajnálom, hogy nem lehettél soha a feleségem, még ha ez a kijelentés csak a hatalmi rangot jelképezte volna. De én még itt vagyok. Itt vagyok, és téged kereslek, hiszen van egy olyan sejtésem, hogy még valahol életben vagy. Sokat olvastam a Tenseiekről, és ha minden igaz a hercegnőjük csak nem lehet olyan gyámoltalan, hogy holmi összeesküvésnek áldozatul esett. Húsz éve volt már, hogy megkaptam ezt a hírt és húsz éve már hogy szűntig tagadom halálod tényét. Valahol ott vagy, s valahol ott leszek, és álmodom, hogy rád találok.

...

A levelet mintha egy ponton befejezte volna Mori. Úgy tűnt minden egyes bekezdés is más-más időszakban íródott. Semmi sem volt biztos, semmi sem lett könnyebb, de ahogy megpróbáltad visszadugni a papírt a borítékba, még két lapot találtál. két fotó volt, egyiken a víziókból ismert fiú, s nagyapó képéről felismert kislány ékesített. Te és Mori gyermekkori képe. Két boldog barát, két boldog gyermek. A másik kép pedig a Mori által őrzött, rólad készült fotokópia. Hiányzik a mosolygás, hiányzik a szüntelen boldogság itt a fürdőben ahol lassan körülölel a pillanatnyi, forró magány, az alkohol és az éjszaka jelen keserű sötétsége.

**Misaki Kiyoko** Kedd Dec. 01 2020, 03:10

Mori teljesen nyugodtan viselkedett mindannak ellenére, ami történt. Fogalmam sem volt, hogyan képes ennyire megtartani a higgadtságát, de biztos voltam abban, hogy tudnék tanulni tőle. Az egészben az volt a legviccesebb, hogy Mori az esetem. Egy olyan férfi, aki mellett el tudom képzelni az életem, és ne vegyük számításba a luxust, vagy bármi mást, hiszen az soha nem volt az érdekem. Nem tudtam, hogy hercegnő vagyok, és még most sem tartom magam annak. Évekkel ezelőtt talán érdekelt a hírnév és a pénz, de csak azért, mert annyira jelentéktelennek tűnt az életem. Azt sajnálom a leginkább, hogy nem maradtam itt a papóval, s vált belőlem egy olyan shinobi, akinek mindig is látni akartak mások. Lehet, hogy így a legjobb végül, hiszen akkor hamarabb találtak volna rám az iwaiak. De mégis… most megkérdőjelezem a döntéseimet, hiszen lehetett volna ez is ahelyett, ami akkor volt. Ha tudom, hogy Morinak szánnak, és tudom, hogy valóban a legjobb barátok voltunk gyerekként, akkor maradok. De papika egyszer sem állított meg.

Viszonzom Mori mosolyát, ahogyan átveszem tőle a levelet. Mirai… lehet, hogy ez a nevem, de több ideig voltam Kiyoko, és nem akarok egy olyan nevet hordozni már, amit nem érzek a magaménak.

- Nem papika. Még mindig keresem a válaszokat, és fogalmam sincs, mit higgyek. Annyi kérdés kavarog bennem, amire most szükségem van mind Raionra, mind Morira. Igen, szükségem van az egyedüllétre, de… nem ilyen körülmények között. Ismersz nagyon jól, hogy drámai helyzetben a legjobb nem egyedül hagyni a gondolataimmal. Nem fogok hülyeséget csinálni, jól leszek, csak… időre van szükségem ezekkel a kérdésekkel – a homlokán látva a karcolást odasétálok, s ruhám ujjával törlöm meg, majd adok rá egy puszit.

- Mindig is tudtad, hogyan kell bánni velem. Biztos vagy benne, hogy eddig sem volt egy háremed? – próbálom enyhíteni a körülményeket. Papika nagyon jó volt abban, hogy olvasson az emberekben és tudta mindig, hogy mire van szükségük. Átveszem az üveg italt, s a csokit, majd bólintok, s elhagyom a szobát. Kissé aggaszt, hogy egyedül kell mindent rendbe hoznia, de bízom abban, hogy Raion sem szegi meg a szavát, és hamarosan visszatér.

Hamar szabadulok meg a ruháimtól, s belobbanok a meleg fürdőbe, ahonnan a lassan csillagos égre tekintek. A tájék minden egyes része nosztalgikus érzéssel tölt el. A patak hangja, a bennük pocsoló halak, a madarak csicsergése, a növényzet halk susogása, minden abban segít, hogy érzékeim lenyugodjanak. Felbontom az üveget, majd teleöntöm a magammal hozott poharat, bár mielőtt egyáltalán beleinnék, egy csokoládét kapok be. Kezeim a levélhez nyúlnak, s széthajtogatom. „Kedves Mirai…” – ezek a sorok már most úgy hatnak, mintha egy búcsúlevelet olvasnék, s habár sikerült szárazzá varázsolnom szemeimet, most valahogy nem tudtam visszafogni újonnan kihulló könnyeimet. Ahogy olvasom, az az érzés fog el, mintha Mori egy naplót írt volna, s minden egyes alkalommal, amikor hozzám akart szólni, írt egy bejegyzést. Az igazság az, hogy még most sem tudom, mit higgyek. Vegyes érzések kezdtek el kavarogni bennem: vajon szeretett is? Vajon ha minden jól ment volna, akkor most tényleg házasok lennénk, s boldogok? És nem csak egy cím miatt, mert Iwagakure vagy a klán, vagy a daimyou arra kért minket, hanem mert tényleg úgy tettünk volna mindent, hogy végül szeretetben éljünk? Nehéz erre gondolni… „Valahol ott leszek, és álmodom, hogy rád találok.” Ezeken a sorokon már végképp nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A levelet eldobtam egy biztonságosabb helyre, majd bánatomban beleittam az italomba, s tovább folytattam a sírást. Megfordultam, hogy a fejem ráhajthassam a mögöttem engem tartó kőre remélve, hogy most senki sem hall, vagy lát ebben az állapotban.

Mori… ha tudnád, hogy miken mentem keresztül, vajon ugyanúgy néznél rám, mint arra a kislányra, akit akkor megismertél? S ha megismernél, akkor adnál egy esélyt, hogy mindent újrakezdjünk? Vajon egyáltalán én újra akarom kezdeni? Tudnék úgy elindulni ezen az új úton, s úgy tekinteni rá, mintha valóban nem a nemzeteink kértek volna erre minket, s mindez nem egy felelősség, hanem mi akarjuk így? Szerelembe tudnánk esni? Hiszen írásaid alapján te mindvégig hű voltál hozzám, s azért edzettél annyit, hogy végül megtalálj… míg én… míg én kicsapongó életet éltem, szerettem valakit, aki miattam halt meg, majdnem feleség is lettem, végül két évvel felépülésem után újra szerelmes lettem, elhagytam a falum, hogy aztán csatlakozzak egy szervezethez, később még egy szervezethez. Ha tudtam volna, hogy te még itt vagy… Ha tudtam volna, hogy ki vagyok… Ha tudtam volna… De lehet ezért engem hibáztatni? Ha igen, akkor egy szörnyeteg vagyok.

Kisame Pént. Dec. 04 2020, 18:36

A lassan érkező éjszaka nyugodt tempóban vette át a fény helyét, s öltöztette a sötétségbe a birtokot. A madarak lassan elvonultak fészkeikbe, s a nem túl távoli Takigakure is lassan álomba szenderült. A környék kutyái és az éjjeli állatok vették át a hatalmat, a kietlen csendet a lehető legmesszebbre kergetve.
Egyedül voltál. Társas lény vagy ezt mindannyian tudjuk, de most. Most elegendőnek bizonyult a magány. Hosszú ideje nem volt már alkalmad ennyi időt tölteni magaddal és könnyeiddel. A múlt megviselt, s azt hitted, hogy egy életre a hátad mögött hagyhatod minden gondodat, bajodat.
Talán akkor kezdődhettek a problémák, amikor az Amegamiban feloldották a pecsétet. Lehet jobb lett volna nem fényt deríteni a múltra? Lehet a kevesebb kérdés és kevesebb tudás jobban szolgálná jelenlegi lelkedet? Ezek olyan kérdések sajnos, melyeken már túl késő gondolkodni. Az emberek jellemfejlődése nem áll meg, s mindig szükségünk van a külső, az élet behatásaira, hogy fejlődjünk. Hogy erősebbek legyünk, ellenállóbbak, s hogy kifejlődjön bennünk minden, ami a következő akadályok legyőzéséhez szükséges. Legyőzni kívánnád most Raiont? Valószínűleg a Tensei büszkeség tört ki belőle. Talán a hercegnőt akarta megvédeni, s e gondolat közepette azon is elgondolkodsz, hogy ő tudott erről az az egészről? Ha tudott miért nem szólt semmit, és ha nem tudott, mi az hogy a Fő Szarhal nem tud a klán ilyen ügyeiről?
És mi a helyzet Morival? Vajon képes lenne ennyi év után ugyan úgy a szemedbe nézni, mint mikor még gyerekek voltatok? Vajon képes lenne megszeretni az új Kiyokot aki annyi mindenen ment keresztül? Azt még nem tudod, hogy milyen gyermek lehettél kiskorodban, ki lehetett az a lány, akit akkor Mori ennyire megkedvelt? A fejedbe tömött kuszaságokon pedig nagyapó félbehagyott mondata sem segített. ’’ A Tenseigan képes arra, hogy…’’, mire gondolhattál papó?
Megannyi kérdés újra és újra, de az utolsó korty alkohol és utolsó falat csokoládé viszont felteszi a pontot az i-re. Óvatosan mászol ki a kádból, s valljuk be, félig meddig ittasan csatangolsz törülközőbe burkolva egyenesen a régi szobádba. Gyorsan bújsz hálóingedbe, majd a függönnyel szegélyezett ágyba dőlsz. Nagyapó mindig is tiszta ággyal és friss ágyneművel várt, legyen az bármilyen nap, bármilyen érkezés mindig ugyan úgy várt. A lepedő hideg volt és ahogy bebújtál a takaró alá kótyagos elmédet elöntötte a nosztalgia. Talán egy újabb genjutsu áldozata lehettél, vagy a Tenseigan alkohol hatására különösebb dolgokra is képes, de emlékek jelentek meg előtted. Nagyapó az ágyad mellett olvasott fiatal énednek, s közös játék és kacarászás fantomképei töltötték be a szobát. Az első szerelem, az első magányos éjszakák képei. Nagyapó folyamatos gondoskodása, s még mielőtt végleg lehunytad volna szemeid, szüleid képe jelent meg előtted kik boldogan segítettek álomra hajtani fejedet.

Az ébredés késett. Jócskán a dél forróságát öntötte már magából a Nap és ennek az énekes madarak sem féltek hangot adni. Kissé másnaposan, de viszonylag éberen tápászkodsz ki az ágy melegéből. Be lehetne ezt tudni a múlt rutinjának és hívhatnád magad lassan immúnisnak az alkoholra? Nem tudtad, hogy erre most büszkének kellene lenned, vagy inkább megvetni magad amiért ismét egy ilyen alkalom végett kellett megbontanod egy újabb palackot. Tudtad jól, hogy az alkohol nem megoldás semmire, de a tegnapi éjszaka során elengedhetetlen társnak bizonyodott aki nélkül valljuk be, nem az ágyban töltötted volna az éjszakát. Elkergetted az ilyen gondolataidat, majd miután egy kicsit rendbe szeded magad elindulsz a fő épület felé.
Nagyapó az előszobában takarítgatott amint beléptél. Alapos körültekintés után úgy tűnt, a munkálatoknak már vége és Raion tartotta a szavát. A dolgozó szoba fala karcolás mentesen helyre volt állítva, de már Raionnak hűlt helyét találtad.
- Nocsak, hétalvó! Át aludtad a reggelt, szerinted én fogom elvetni a magokat a kertben helyetted? – néz rád morcos szemekkel nagyapó egy fél percig, majd még mielőtt bármit is válaszolhatnál, felkacag, közelebb sétál, majd jól átölel.
- Remélem nem ütött ki teljesen az a fránya ital. Gyere, jobb lesz, ha harapsz valamit. – ragadja meg a kezed majd egészen a konyháig vonszol magával, s leültet az asztalhoz. Egy ideig csak matat, poharakat és tányérokat készít elő, s szépen belekezd az étel elkészítésébe. Hosszú ideig csak a tálak és kanalak csilingelését hallod, majd végül Jabon megszólal.
- Ugye minden rendben, kedvesem? Remélem nem voltál túl szigorú magadhoz az éjjel.

**Misaki Kiyoko** Csüt. Dec. 17 2020, 12:08

Rég volt már, hogy egyedül voltam. Eddig minden utam alkalmával hozzászegődtem valakihez, és soha nem volt gondom arra, hogy szomorú legyek. Nem voltam sűrűn szomorú. Azt hittem, hogy idővel immunis leszek rá, hogy a saját életem nem fog megbélyegezni, de ez nem így történt. Éreztem, ahogy az alkohol lassan elönt, de már nem olyan volt, mint annak idején. Tudtam, hogy nem sokat fog segíteni, hiszen akkor sem segített, de nem tudtam mibe folytani a jelenlegi bánatom. Cserbenhagyva éreztem magam. Mindenki tudta jól, hogy az alkohol és a meleg együtt nem jó párosítás, így amikor úgy éreztem, hogy már nincs több könny, amit kisírhatnék, kimásztam a vízből, magam köré csavartam a törölközőt, s bevonultam a szobámba. Ott magamra öltöttem a hálóingem, s bebújtam a hideg ágyikómba. Papika mindig hazavárt. Egy pillanatra sem hitte azt, hogy ne tudnék magamra vigyázni, s hogy örökre elmentem volna. Nem is tudnék. Jöjjön bárki, legyen a szultán a férjem, vagy akár maguk az istenek, akkor sem tudnám magára hagyni papikát, vagy azt a házat, amelyet otthonomnak tartok megannyi évek után. Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem adatna meg számomra az „otthon” melege. Hiszen az otthon ott van, ahol hazavárnak. Még sokat gondolkodtam, hogy mi történt a mai nap, s a levél fogalmán, és eszembe jutott a beszélgetés papival. Sok mindenre nem adta meg a választ, és ezek a kérdések addig fognak a fejemben vacakolni, míg utánuk nem járok. Mire képes a tenseigan valójában? Mi a hagyomány? Ha nem az lenne a sorsom, hogy hozzámenjek egy Erdő országabeli nemeshez, akkor mégis ki lett volna a végzetem? Ha ez a sors úgy adta, hogy mégis találkoztunk Morival, és nem tudunk arról, hogy ki is vagyok valójában, vajon nem ugyanott lyukadtunk volna ki? Hiszen ha végül egymásra találtunk… akkor annak oka van, nem? Vagy már teljesen magamra maradok, és egyedül fogok megöregedni?

Végül a szüleim mosolygó arcképével aludtam el, mialatt hallgattam a papó meséjét…

A reggelem még kicsit kómásan indult, ezért csak fetrengtem az ágyban és figyeltem a plafont, arra gondolva, hogy most hogyan nézzek a srácok szemébe. Nem mintha szégyellnem kellene magam, de mégis úgy éreztem, hogy okom van arra, hogy most kicsit visszafogottabb legyek. És beszélnem kell velük… azt nem tudom, hogy külön, vagy egyszerre. De már tudom, mi a megoldás, és mit kell mondanom Morinak. Ez a gondolat valamelyest mosolyt csalt az arcomra, de lehet, hogy csak túlságosan belelovalltam magam, és pozitív válaszokat várok, mialatt az is lehetséges, hogy vissza fogja utasítani. Azonban reménykedtem abban, hogy a karizmám mindent megold… nem, nem akartam most a külsőségeimre és viselkedésemre hivatkozni, beszéljenek a tények maguk helyett. Végre valamit normálisan akarok csinálni.

Feltápászkodtam az ágyból, a saját kis fürdőmbe indultam, megmosakodtam, fogat mostam – mert azt étkezés előtt és után is megteszem -, majd hagyományaimnak hála még nem öltöztem fel, hanem egyenesen a konyhába indultam, ahol már a nagyapó fogadott. A dolgozó mellett elhaladva észre se vettem, hogy a falak már a helyükön vannak, ezért kétszer is el kellett mennem előtte, hogy rájöjjek, mégis mi változott. Tehát Raion legalább becsületes. Ez megmosolyogtat. De attól még haragszom rá, amiért elviharzott!

- Hosszú évek után most aludtam először délig, bár bevallom, most a virágmag elvetése jó elfoglaltságnak tűnik. Rég voltunk már együtt a kertben – adom meg a válaszom. Papika tudta nagyon jól, hogy bár nem úgy nézek ki, mint aki imád kertészkedni, vagy bármi mást, ami a házimunkához köthető, de az igazság az volt, hogy megszállottja voltam a konyhának, pláne a virágoknak. Olykor naphosszakat töltöttem a kertben a virágok társaságában a puha pázsiton fekve, miközben a felhőket figyeltem, s azt próbáltam kitalálni, hogy vajon milyen formát ölthetnek most, aztán ha már belefáradtam, egy nagyot szippantottam a levegőbe, miután a virágok illata elbódított. Éjszaka tértem mindig magamhoz, amikor már a tücskök ciripeltek, s békák brekegtek a kis tavacska mellett, s az ég csillagokba borult, de papika soha sem volt mérges, mert lazsáltam.

- Azt hiszem. Bár erre a kérdésre majd akkor tudjuk meg a választ, miután beszéltem a fiúkkal. Egyébként merre járnak? Remélem nem akarják lerendezni a tegnapit, és valahol kint a mezőn csapkodják egymást… - temetem az arcomat a tenyerembe, s onnan nézem, amint a papika sürög-forog.

- Tudom, mit kell tennem. És persze azt is remélem, hogy nem kapok elutasítást. Hiszen még nem ismerem, de szeretném. Sokban különbözik a gyermek Kiyo a mostanitól? Sokat változtam, papika? Vagy mindig is ilyen voltam, csak… felnőttem? – azt tudom, hogy akkor is gondtalan voltam. Sokat játszhattam, hiszen a szüleim szerettek, és mindent együtt csináltunk. Most ugyanolyan huncut vagyok, csak már felnőtt. De ugyanúgy játszom… bárcsak tudnám, hogy miket csináltunk Morival, amikor kicsik voltunk! De nem akarok a fejébe nézni… azt akarom, hogy megismerjen, s fogadjon el így is olyannak, amilyen vagyok.

- Szerinted tudna szeretni? – kérdésem egészen halk volt, s talán inkább magamnak tettem fel, mintsem a papinak. Az is lehet, hogy teljesen elhamarkodott, de sokat mondott arról, hogy mihez is szeretnék most kezdeni. Meg akarom próbálni.

Ajánlott tartalom