Erdőségek

Körbe ér  - Kenshiro Karu kalandja


A Nibi örvénylő lángjai között némán hallgatta szavaid. De emlékezett. Tudtad ezt abból, ahogy e kérdésedre élesen fújta ki a levegőt. Mégsem szólt. Gondolatait most, még lángjai intenzitásából sem tudtad megítélni. Ez volt hát a te időd. Itt és most kimondhattad mindazt, amit gondoltál. De vajon mennyit mersz? Mennyit szánsz azoknak a lángoló füleknek? Mennyit váltasz valósággá kételyeid közül, kimondva? Teszel-e újabb lépést felé, hogy kapcsolatotok más mederbe tereld?
Végül aztán csak kimondtál valamit, amire reagált.
~ Hatalmasabb igen... de nemesebb? Aligha. Nagyon kevesen vannak akik ezt is szem előtt tartják. ~ lobbantak fel lángjai szelíden, de volt ott valami más is, amit nem mondott ki. Mi bújkál abban a hangban? Kíváncsiság? Vád? Jókedv? Elismerés? Majd szinte felkacagott szilaj, vad örömmel.
~ Jöttek. Nem ti voltatok az elsők. De ne hidd hogy naivan azt hiszem, hogy ti lettetek volna az utolsók. ~ fordult hangulata gyászfekezébe, s az utolsó szavait fenyegetően nyújtotta el, s hangja ki nem mondott kínokat ígért, amit a többi arcátlannak tartogatott volna, ha nem tesznek le a tervükről. Mégis a hang mélyén ott ült a megbántott sötétség. A nemes bestia nem felejtette el, hogy legyőztétek és bebörtönöztétek. Mégis hajlandó volt meghallgatni a szavaid. Mégis hajlandó volt megvédeni a legnagyobb szükségben.
~ A pecséteknél erősebben köt az ígéret. ~ morrant fel. Hát nem emlékszel? 
~ A többit... Lesz még alkalmunk megbeszélni. Most jobb ha figyelsz, ha tovább akarod hajtani a Lidérced és nem akarsz halott lenni, míg engem a frontra visznek. ~ a hangja ismét változott ahogy szavaid értelmét utánozta. Utolsó szavai már-már gúnyosnak is tűnhettek volna, ám figyelmeztetése élőbb és elevenebb volt, olyannyira hogy hirtelen chakralökése miatt szinte kizuhantál saját belső világodból.

~Figyelj~

Kilépsz az ajtón.
Miért olyan különös a valóság? Mi ez a tömjén illat? A napfény pászmái bekúsznak az ablakon, a kép a lábad előtt ér földet, puha finomsággal épp csak alig hallható surrogással. És ott áll a fiatal férfi, aki a Tűz nevében szól hozzád. A nő, aki felnéz a papírjai fölül és egy pillanatra megriad. Érzed a csendet ami hirtelen rátok nehezedik, ahogy mindenki elhallgat. Odafenn is csak egyet lép az ismeretlen. A konyhában nem sercen az étel. Odakintről sem hallod a szekerek zaját. 
Saját szíved az egyetlen mely a füledben dobol, és ott fészkelődik a Nibi. Szimatol a veszedelem után, noha vajmi kevés szüksége lehet rá, hogy az orrát használja.
Te azonban e furcsaságok közepette is a rajzra szegezted tekinteted. Arra a talányos mosolyra, arra a sokat megélt tekintetre, melynek zöld tüzét már olyan jól ismered. 
Tekinteted arany szívben villan fel. Szavaid már formálják ajkaid. Kimondod őket, de magad sem hallod. A sors szeszélye pedig újra különös játékba fog.. 
Talán csak a hiánya teszi. Talán csak az őrült vágy, hogy újra halld őt, de mintha az ajándék, amihez ideutad során folyton fohászkodtál, végre életre kelne.
'Karu?'
Egyetlen szó. Semmi több. Egyetlen szó a körülötted dúló némaságban, mely csak elmédben villant fel. Az ő hangja. Csakis az övé.
~ÉBREDJ!~ A Nibi hangja erőteljesen csattan, s mint a templomnál korábban, mintha egy pillanatra végigperzselne a tüze. Ideges él van a hangjában. 
A szerzetes ismét rádmutat. Szája szavakat formál. Mégsem hallod őt. Ezen ő is meglepődik. A két fickó a kocsma végében már áll. Eddig sem volt titok, hogy nem egyszerű parasztok. Mindkettő keze a fegyvertartó övén nyugszik, és bizalmatlanul méregetnek mindenkit, harca és ugrásra készen.
A pap ekkor letámasztja botját. Mintha láthatatlan szél lengetné meg köpenyét, ahogy hangtalan imába fog. 
A két fickó elővonja fegyverét és megindul. A csaposlány eltűnik a konyha felé. Az idegen nő láthatatlan félelemmel szedi össze a papírjait, és egészen a falhoz lapulva keres kiutat, de egyik irányból épp a pap állja útját, így csak öleli lapjait, s tartja a tollat a kezében. Már érzi a csata előszelét. Te pedig tapasztalataidnak hála érzed a chakrát mely már leplezetlenül betölti e helyet. 
Az egyik harcos végül elunja a várakozást és a legközelebbi ellenfél, feléd veti magát. Pengéje kicsusszan a hüvelyből, majd kék színnel izzik fel. Első támadó mozdulata döfés, nem vágás, a hasad/oldalad irányába, ám ha kitérsz előle, visszkézből visszavágva újabb támadással próbálkozik.


//A következő lépés a tiéd. A kocsma közepén állsz. A pap az ajtó előtt. Ha valóban menekülni kívánsz, dolgozz ki erre egy tervet. A jelenlegi felállást a következő kép mutatja. A lépcső felfelé visz. Csúnya piros nyíl a bejárat. Okker a téged támadó harcos. //

Furcsa érzelmek vegyültek a Nibi gondolatai közé. Azonban mint előtte elég sokszor most is rövidre zárja a társalgást és figyelemre int. Hogy lehet az, hogy ismét a bijuu véd meg, máskor pedig perzsel fel? Ezt a kettősséget valószínűleg sosem fogom megérteni benne. Mi lehet ez a furcsa illat, lehet, hogy ettől van ez a kábultság és mégsem mérgeztek meg? A fogadóban lévők életét Chizune menti meg, mert képes vagyok megőrizni a józan ítélőképességemet... Ekkor azonban valami nagyon furcsa dolog történik. A csapos lány eltűnik a konyhában, bizonyára sejti, hogy valami készül. Felveszem a képet miközben az egész világ elcsöndesedik. Leszáll a hangtalan némaság és a világ is kifordul egy pillanatra magából. 
A nő aki eddig a papírjaival matatott, most magához veszi azokat és kiutat keresve bújik a falhoz. Nem halhat meg, nem hagyhatom... Mi ez? Mióta foglalkozom én ismeretlen emberek életével? Mióta számít nekem, hogy ki él és hal meg? Belenézek egy pillanatra a riadt tekintetbe aztán egyszerűen csak vissza a papra. Motyog valamit, de még mindig nem hallom... Mi történik velem? A nő félelmét a bőrömön érzem és valamiért a menekülés helyett habozok. Minden érzékem üvölt, hogy minél gyorsabban tűnjek el innen de valami mégis itt tart. Eredeti tervem az volt, hogy valóban hamar olajra lépek de ez most megváltozott. A két férfi baljóslatúan áll fel a kocsma másik végében. Ők is tudják valószínűleg azt amit én, itt vér fog folyni, de vajon kinek a vére?
Ekkor viszont a néma csöndbe valami hirtelen megrezdül. Egy idegen tudat súrlódását érzem az enyémen. Először csak picit, aztán egyre erősebben, de ez nem egy kellemetlen érzés volt hanem úgy tűnik a talizmán lépett működésbe. Meghallotta volna, hogy beszélek hozzá? Megérzett volna? Tényleg itt van a környéken?
'Karu?'
A szívem egy pillanat alatt a torkomba szökött. A lehető legváratlanabb pillanatban nyertem vissza a reményt amit az utóbbi időben elvesztettem. Ez ő volt semmi kétség. Nem tudom elengedni a csók ízét, vagy az együtt töltött pillanatokat. Képtelen vagyok most tiszta fejjel gondolkodni. Lehet mégis menekülnöm kéne. Mégis csak hozzá kéne mennem minél gyorsabban. Itt van ez már biztos. Ezért már megérte eljönni idáig.
Igen én vagyok az Chizune! Hol vagy? Szere...
Az üzenetem nem jutott el teljesen, mert a Nibi egy újabb chakra lökéssel ébresztett fel és lökött vissza a valóságba. Az anyagi világban sokkal rosszabbul alakultak a dolgok mint gondoltam. Villámgyorsan felmértem ismét a helyzetet. A pap a bejáratot elállva kántált vagy imádkozott, nem tudom pontosan mert nem, hallottam. Tulajdonképpen semmit sem hallottam. A két férfi azonban megunta a várakozást és amelyik közelebb volt hozzám előrántotta a katanáját. A kard pengéje kéken izzott. A francba ez chakra penge lesz. Az első döfés elől villám gyorsan táncolok el és próbálok hasonlóképpen tenni az utána következő vágás elől is. Szavakat formálnának ajkaim de most már úgy is mindegy. A bijuu chakra teljesen átjárta a testemet, amivel a Nibi a valóságba száműzött. Utolsó mondatainak egyike viszont élénken víz hangzik elmémben. 
Nem fogom hagyni, hogy elvigyenek téged a frontra vagy bárhova tőlem soha nem fogom hagyni... Különben is kinek mentenéd meg az életét folyton ha nem az enyémet? 
Már megtanultam úgy kommunikálni a harc közben, hogy közben odafigyeljek arra, hogy mi folyik körülöttem. Így egy mosolyt szerűt próbálok a kétfarkúnak küldeni. Közben pedig folyamatosan hátrálok és térek ki a csapások elől. Valamivel visszavonulásra kell késztetnem, hogy időt nyerjek magamnak, magunknak?! Miért akarom megmenteni? Lehet nem is szorul rá. Akkor sem hagyhatom itt a nőt...
Hátrébb ugrok a nő felé és közben előveszek egy shurikent, majd a férfi és társa felé dobom azt. "Shuriken Kagebunshin no jutsu!" Majd még egy másodpercre figyelem, amint a sokszorozódó shurikenek célba veszik a támadómat és még talán a társának is jut egy pár. Fél szemmel a papra tekintek aki ha továbbra is kántál akkor nem támadok rá. 
Aktiválom a Shusin no jutsut és közbena pánikoló nő mellé érkezem meg. 
- Induljon a lépcső felé. GYORSAN! - Nem hallom pontosan, hogy mit mondok, de valami hasonlót szeretnék. Ha nem indul el akkor papírostul, mindenestül felkapom és elkezdek a lépcső felé rohanni. 
Nem hagyom, nem hagyhatom itt. Neki semmi köze ehhez az egészhez... 
Amint felérünk a lépcső tetejére megkeresem az első ablakot a szememmel. Megragadom a nő kezét és közben imádkozom, hogy ne ájuljon el, bár lehet úgy könnyebb lenne. 
- Kövess ha kedves az életed. - Próbálom neki mondani, de továbbra sem hallom a saját szavaimat. A bijuu chakra hatására talán, de az állapotom nem romlott. Remélhetőleg az a fura szag okozza ezt az állapotot. Talán ha kiérünk a fogadóból, akkor kitisztul a fejem. 
Chakrát koncentrálok a lábamba és futásnak eredek a lehető leggyorsabban. Menet közben felkapom a nőt ha még magánál van és nem ájult el. Remélem nem tiltakozik és belátja, hogy velem nagyobb esélye van elkerülni a pengéket mint nélkülem. Amint odaérünk az ablakhoz kivetem magam rajta tulajdonképpen az ablakon keresztül, és közben a hátamat az üveg felé fordítom, de csak úgy féloldalasan, hogy fedezzem a nőt, mert így egy esetleges támadás elől is tudom, ha az a hátunk mögül érkezne.
Chizune, itt vagyok érted jöttem. Merre talállak meg?

Körbe ér  - Kenshiro Karu kalandja


Csak egy szó. Álom? Valóság? Nem.. tudatod peremén ott rezeg a kérdés, és ott van mögötte a NŐ. Tétova talán.. meglepett. Nem számolhatott az ajándékoddal, s azzal, hogy a semmiből is eléred. Vajon jó ez így? Jó, hogy szólhattál hozzá? Miféle félelmeket ébreszthet szívedben ez az egyetlen kérdő szó? Vagy nincs félelem, csak a fényes szárnyra kapó új remény?
Mint a jeges víz, a forró chakra felhorgadt vágyaid világából a valóságba ránt. Hallotta vajon az üzeneted? 
Ahogy eltáncolsz az első vágás elől, láthatod, hogy a második férfi kardját is eltölti e baljóslatú derengés, és felétek indul, úgy, hogy ne legyen a másik útjában. Összeszokott páros. Biztosan régóta fegyvertársak. Balos és jobbos. És ekkor az első pengéje visszafordul. Az ilyen vágás gyors és alattomos, de az erő kevesebb benne. A chakra mégis kellően élessé teszi teszi a pengét. Ezt a vágást csak éles, harctéren edzett érzékeidnek hála sikerül elkerülnöd, miközben hátrálni kényszerülsz, de aggodalomra semmi ok, jön a következő, döfés előre. Ismét hátrálni kényszerülsz, miközben ajkaid hiábavalóan formálják a szavakat, s tudod, kevés az idő, mert hamarosan a másik férfi is beér, és olyan iramot vesz a tánc, mely ellen egyedül, ugyan ki tudja mire mennél? 
Mégis, vannak szavak, melyekre, ha kimondani nem is tudod őket, időt kell szánnod. A macska pedig e vészhelyet közepén is mélyen és jóízűen felkacag.  
~Ha ez egy ígéret, ideje betartanod. ~ Hangja a korábbi nevetést, mintha egészen elfeledte volna. Sötét figyelmeztetés bújkál benne. Az, ami itt folyik, súlyosabb, mint amibe az utóbbi időben, a vadonban elveszve keveredhettél. Az ugrásod hátra, talán az életed menti meg, hiszen  két férfi két kardja csattan össze ott, ahol előzőleg álltál. Hangtalanul, szikrát vetve. Bal és Jobb. Ha nem válaszolsz rá, a shuriken kagebunshinnal, talán tovább is nyomulnának utánad, technikád azonban tökéletes elterelésnek bizonyul.. és további haszna is lehet, ha szánsz rá némi időt, hogy a két férfi villámgyors, sima, takarékos mozdulatait megfigyeld. Nem lebecsülendőek, főleg mert képesek néhány pillanatot lopni maguknak, mielőtt hasznosabb fedezéket keresnének. 
A fiatal pap kántál tovább, de szinte érzed, ahogy az erő gyűlik benne, s lassan a csúcsra ér. Botját abban a pillanatban emeli meg, mikor felkapod a nőt, kinek meleg, megremegő teste a tiédhez préselődik ebben a különös ölelésben. Egy pillanatot talán veszítesz amiatt, hogy a nő ijedten a papírjai után kap, de ez most nem sokat számít. Aztán a bot a fa padlózatra koppan. Az erő kitör. A lépcső felé rohansz, mikor a hatás szinte fejbe vág. Újra hallod a hangokat. Mint mikor hirtelen megnyitnak egy csapot, minden kis nesz ls hang körülötted zubog. Shurikenjeidnek utója ekkor csapódik tompán a fának, egy asztal lapjának, mely hevenyészett védelemmé vált a az egyik harcos kezében, míg másik a pult mögött lelt menedéket. Bármilyen technikát is alkalmazott a szerzetes, megtörte a csendet.
De ugyan mit törődsz te ezzel? Rohansz a lépcsőn. A szerzetes utánad kiált.
-Várj! - majd dobogó, kapkodó lépteket hallassz magad mögött. Amilyen erőteljesnek tűnt korábban, most a fiatal fickó épp olyan ügyetlenül próbálkozik, hogy beérjen.
Az első ablak, amiről úgy ítéled, hogy a szabadságod felé vezet, a lépcső nyílásával átellenben, a folyosó végén van, azonban ha ott távozol, jogosan feltételezheted, hogy sem a konyhához, sem az épület más részéhez nem leszel túl közel. A folyosón tömör faajtók sorakoznak. Egy sem nyílik ki, ahogy végigdübörögsz előttük, kezedben a lány fehér kezével. Csinos arcán most félelem ül, ajkait dacosan préseli össze, majd tekintete nagyra nyílik, ahogy rádöbben a tervedre. 
-NEEEEE! - kiáltja, ahogy elrugaszkodtok. Körülöttek üvegcserepek repülnek. Szilánkjai a hátadba marnak, vér illatát érzed. A szilánkok között tépett ruhafoszlányok, és a saját véred cseppjei zuhannak veletek a kemény föld felé. 
Odafenn az ablakban a papot látod tétován megállni. Támadás nem érkezik.
A becsapódást a csontjaidban is érzed. A levegő kifut a tüdődből.  A szilánkok mélyebbre szaladnak. De nem érnek fontos szervet. Szédülés fog el. Mégis a véred csorog... ölelésedben pedig ott piheg a nő. Küzd a sokk ellen. Édes teher. Meleg és illatos... otthonos...
~FEL! ~ kiált a Nibi a rácsok mögül.
~Fel! Tovább! Nincs idő aludni!~ A nő remegő tagokkal, szédelegve kászálódik le rólad.
'Karu... Ne most.. most nem... ' az édes hang hirtelen hal el. Mi rezeg benne? Aggodalom? 
~KARU! KELJ FEL!~ A pecséted gyenge. Fel-alá járkál. Hezitál? Itt az idő?
Hallod, ahogy a lány lábai végül biztos állásban állapodnak meg, majd gyors léptekkel eltávolodik tőled. Mire kezded magad össze szedni, már azt is látod, hogy megtorpan és feléd fordul. Arcán még most is ott a félelem. Tekintete azonban keménnyé válik. Ruhája alá nyúl, és egy sötét kis bogyót vesz elő, majd gyorsan lenyeli, s keze villámgyors táncba kezd. Talán már állsz, mire végez. Csak pár mozdulat az egész, míg a levegőbe írja jeleit, és érzed hogy tested megmerevedik, ahogy jele a homlokodra száll.
Mozdulatlanság
Aztán már rohan is, minél távolabb tőled, miközben  végre szemügyre véve a környezeted, észreveszed, hogy több kőtömb is áll már az épület körül. Távolabb lepakolt szekerek. A kőtömbökön pecsétek rajzai. Összesen négy új kőtömb. Mellettük komor arcú shinobik. Kezük ugyanazt a jelet formázza, majd derengő chakrafal kezd létrejönni.
A pap ekkor ugrik le melléd, az akadály felépülését figyelve. 
- Ez ném néz ki túl jól. Ideje megbánást tanúsítanod, és a Tűz segítségéért fohászkodnod. 

Sikerült a tervem és elkaptam a nőt aki úgy látszik nem nagyon ellenkezett, feltehetőleg ő is tudta, hogy ez az egyetlen esélye. A pap viszont érdekes volt... Gyűjtötte a chakrát amíg az teljesen túl nem csordult benne, valamit még kántált is, de nem hallottam pontosan. Miután a támadóimat sikerült lefoglalnom a shuriken kagebunshinnal, futásnak is eredtünk. Ekkor azonban a pap botjának koppanását tökéletesen meghallottam és mintha a víz alól jönnék fel a felszínre, a hangok visszatértek. Mi lehetett ez az egész? Egy kicsit még meg is állok amint belezavarodok a szituációba, de aztán még nagyobb hévvel rántom magammal a nőt és rohanunk fel az emeletre. A szerzetes utánunk indul, de valamiért ügyetlennek tűnik. Nem olyan magabiztos a mozgása mint korábban. Megálljt üvölt utánam, de nincs az az isten, hogy én megálljak. Közben a Nibi gúnyosan felkacag a ketrec másik oldaláról. 
Gyengül a pecsét. Érzem, ahogy ismét elkezd átjárni az ereje, de most nem éget meg, nem fáj... Mire vár? Itt lenne az esély, hogy elemésszen örökre. A puszta létezésemre se sokan emlékeznének, ő pedig el tudna tűnni ismét a világ elől. Nem teszi meg. Vár és vár. Mindig elfelejtem, hogy neki sokkal több ideje van, mint nekem. Bőven ki tudja malmozni azt is, amíg megöregszem és meghalok, ha arról van szó. Mégsem támad. Mégsem kísérli meg áttörni az akadályt, amit talán most már könnyedén felmorzsolna. Érzem az élt hangjában, de van ott valami más is, valami eddig ismeretlen dolog. Talán gondoskodás lenne? Áh az képtelenség, maximum is annak csak a szikrája, de ezt gyorsan el is felejtem amint a csukott ajtókkal találom szemben magam. 
Felérünk az emeletre, megpróbálok benyitni a vasalt fa ajtókon, de mindegyik zárva van. Két ellenséggel és egy harmadik kérdőjeles emberrel akinek a szándékait nem ismerhetem, a nyomomban, nem kockáztathatom azt, hogy most nekiállok ajtókat betörni. Rohanunk tovább az ablak felé. Mikor már olyan közel érünk, hogy fölösleges lenne megállni is, a nőnek is le esik, hogy mi a tervem. Sikítva kérleli, hogy ne tegyem meg amit tervezek, de már elkésett. Kivetem magam az ablakon keresztül karjaim között a törékeny illatos hölgyikével, ha ezt Chizune látná... Bizonyára széttépne...
Fájdalom... édes fájdalom... régi vendég vagy már nálam, de most valahogy nagyon nem hiányoztál. Zuhanás közben érzem meg csak, bizonyára az adrenalin lökés miatt, hogy üvegszilánkok álltak bele a hátamba, ahogy keresztül vetődtem az ablakon. Ez még a leérkezésnél fájni fog...
Sikerült háttal levenni a földet, de olyat nyekkentem bele, mint talán még soha életemben. Valószínűleg ha a kopott chuunin mellény nincs rajtam az üvegszilánkok akár végeztek is volna velem, de szerencsém volt. Egy kicsit elvesztettem az eszméletemet, de tényleg csak egy pillanatra és akkor meghallom az ő hangját... Bár a Nibi szinte utasít, hogy azonnal keljek fel, ő is tudja, hogy ezt nem tudom csak úgy elengedni...
'Karu... Ne most.. most nem... ' az édes hang hirtelen hal el. Mi rezeg benne? Aggodalom? 
Chizuneee! Tudom, hogy ott van és hallja. Érzem őt tudatom peremén akár csak a Nibit. Megszoktam már ezt az érzést. Az ő helyzetét azonban nem tudom elképzelni, mit is gondolhat, vagy érezhet most?! 
Chizune mit ne most? Nem értelek pontosan. Mi a baj? Veszélyben vagy? Jövök... Sejtem, hogy merre lehetsz és éppen feléd tartok. Kérlek ne menj el, mert nem foglak tudni megtalálni. Mond, hogy nincs bajod és minden rendben van. Hallottál eddig is? Hallottál mindent? Árrrghhh... Nem fáj semmim csak éppen szilánkok állnak ki a hátamból miközben megmentettem egy civilt pár idiótától. Veled mi a helyzet? Komolyan csak ennyit tudsz kinyögni ennyi idő után te agyatlan? Mondom magamnak halkan.
Ekkor azonban a Nibi térít észhez. Felébreszt az édes tudatlanságból... A nő lekászálódott időközben rólam és stabilan áll a két lábán, legalább nem esett komolyabb baja, bár látszik, hogy nem így képzelte el a mai délutánját. Bekap valami bogyót ami szerintem energia tabletta lehet és gyors kézpecsétekbe kezd. ismerősek ezek a jelek, na ne... Felírja jelét a levegőbe amit aztán szabadjára is enged. A pecsét a homlokomon landol és elvesztem a kontrollt a testem felett. Éppen meg akartam szólalni amikor teljesen mozdulatlanná merevedik testem féltérden állva. 
Hogy mered ezt tenni? Megmentem az életed és ez a hála? El foglak pusztítani téged is és itt mindenkit... A mocskos kis trükkjeiddel nem tudsz megállítani... Ezt a béklyót egyszer már megtörtem, nehogy azt hidd, hogy még egyszer nem fog menni... Az őrület ismét kezd elhatalmasodni fölöttem érzem, hogy nem tudok gátat szabni gondolataimnak és ezt most a tudatomat hallgatók mindegyike hallhatja akár... A nő mikor még visszanéz elkaphatja amint a jel a homlokomra száll és egy másodpercre valóban megmerevedek, de aztán valami vöröses derengés kezdi fodrozni körülöttem a levegőt. Aztán csak a Bijuu lélektükreivel nézhet farkasszemet, én pedig csak lassan és remegve, de megtöröm a pecsétet majd lábra állok...
Chizune már megint kezdem elveszteni az irányítást. Igazad volt, ez valóban nem játék, de már nem csak ettől szenvedek. Nagyon sajnálom amit akkor mondtam neked... A világ végére is elmennék, hogy elmondjam amit gondolok. Sajnálom, hogy így alakult a dolog, de annyi minden történt azóta, de nem azért jöttem, hogy ezekről a dolgokról beszéljek... Hanem azért jöttem, hogy elmondjam... Szeretlek... Hát siekrült végre színt vallani és elmondani neki azt, amit már annyi ideje meg akartam tenni...
Magamhoz térek, de a pecsét már felnyílt egy kicsit és a Nibi ereje áramlik ki belőle. ha már így alakult akkor kihasználom a helyzetet. (Bijuu palást 2. szint). 
Egy chakra falat húznak fel körénk. Ekkor érkezik meg a pap mellém. Remélhetőleg tartja a tisztes távolságot. Oda se nézek, nem is támadom meg, segített és ezt nem felejtem el neki. 
- Úgy látom nem érted... Nem fogok a tűz segítségért fohászkodni amikor magam vagyok a tűz. Nem tudom te mit akarsz, de én most meglépek innen. Mellesleg kösz a segítséget odabent...
A mellettem fodrozódó levegő most chakra aurává áll össze, de olyan chakrából van ez a burok amely teljesen ember idegen... Karokat formálok az aurából melyek célba veszik az éppen formálódó akadályt, szám szerint négy és amint emelkednek egyre nagyobbak lesznek. Remélhetőleg még pont el tudják kapni a falat mielőtt az a fejünk felett összeérne. Chakrát koncentrálok a lábamba, de most kizárólag a Bijuu erejére támaszkodom. Remélhetőleg elég lesz. Majd egy hatalmasat ugrok és megpróbálok a karok segítségével lökni egyet magamon, aztán pedig olyan messze kerülni a helytől amennyire csak lehet, de menet közben azért nem feledkeznék meg a szerzetesről sem, ennyivel jövök neki.
- Katon: Itami!
Ha sikerül akkor még a levegőből visszafordulok és a lézerrel nagyjából húsz méter magasról rálövök azokra akik véleményem szeriont felelősek ezért a chakra falért. Ha épbőrrel leértem a földre maximális sebességre kapcsolok és irány a gőzfürdők városa... Végül csak sikerült megállnom. A vérszomj talán most nem volt olyan erős és még idejében legyőztem. Mi történhetett?

Lassan összeszeded magad odalenn. A vér szaga, s a fájdalom a hátadban. A hirtelen rohamléptekkel száguldó idő mind mind azt jelzi.. mit jelzi? ORDÍTJA! Itt a préda, melyre a vadászok foga fáj, TE vagy. A kelepce pedig zárul.
Szíved mégis valami másra figyel. Oh, mik ezek a hirtelen gyúlt remények? Az ajándék nem átverés. Működik, s lám választ kapsz, az édes hang tétova s meglepett válaszát. Fejedben a Nő szavai kavarognak, de lám, az ajándék mekkora átok is, hiszen a vágyott közösség Vele, messze nem oly erős, s nem oly közvetlen, mint ami a Nibihez fűz... A gondolataiba nem láthatsz bele. 
Reményeidnek vajon szárnyát szegi-e a Nő tétovázása? Hallod a saját kiáltásod érte. Számít az vajon hogy hallja-e vagy sem a körülötted tomboló őrült világ, mikor végre itt van? Mikor végre ráleltél, s esélyt kaptál, hogy a szívedben feketéllő űrt végre ismét kitöltse a szerelem melegsége?
'Veszélyben?' a kérdés csendes, mintha figyelmét épp valami más kötné le.. 'Nem.. csak emlékek.... bonyolult emlékek.' Hallgat el. Fegyverszerű éllel karcol a köztetek lévő távolság. 
'Megoldom egyedül. ' Megtaláltad. Elveszítetted?
Hosszú hallgatás követi a kérdéseid áradatát. S mikor ismét megszólal, kibontakozva a megosztott figyelmet követelő másik dologból, a hosszan hordozott, csendesen izzó harag csattan szavaiban.
'Nem hallottalak. Mióta is? Ó igen.. azóta, hogy... Tudod mit tettél! ' Kettős vád lapul a szavakban. Harag azért, amit tettél, és azért amit nem tettél meg.
'Mennyi ideje is már?... És most... itt vagy hirtelen, magam sem tudom miként, és mint egy kiskutya, farok-csóválva törleszkedsz, mintha ez mindent rendbe hozna! ' A harag elpárologni látszik, figyelme ismét valami másra irányul...
'A fenébe' Gyors és természetes reakció valamire, ami ott történik vele... Ismét csend. Ismét hiábavaló várakozás. Majd mikor hangja ismét feltűnik, már kapkodó és levegős. Fut? Üldöz? Menekül? Harcba keveredett? Ó, milyen kegyetlen az ajándék, mely csak ilyen felszínes kapcsolatot teremt. 
'Azt hiszem.. most nem alkalmas a helyzet a hisztire... se az ostoba... mentegetőzésre.' hangjába ezúttal mély komolyság vegyül. 
'Remélem valami szép bocsánatkéréssel készülsz nekem.' hangzik fel tőle az utolsó mondat, mielőtt lénye kikopna a beszélgetésből. És ez a pillanat az, mikor a tested is cserben hagy. Mikor az ismeretlen nő jele megül a homlokodon és mozdulatlanságra kárhoztat. A pillanatba fagy a bánatos lélek, s belé merevedik a test s a mozgás...
Kérdések tömkelege dobol elmédben. De a választ már sejtheted, tudod. 
A Nibi erejéhez nyúlsz. Ismét feladsz az emberi lényedből egy szilánkot? Érzed ahogy a feszültség is végignyargal rajtad. Ha eddig nem vetted komolyan a helyzetet, már tudod, éppen ideje. A Nibi nem véletlenül áll oly zordan és türelmetlenül a ketrecnél, s szemléli a körülöttetek lévő dolgokat. A helyzet komoly.
A benned feszülő erő, a bijuu chakrája elég ahhoz, hogy megtörd a téged gúzsba kötő jelet, és szabaddá tedd magad. De vajon nem számolt-e ezzel a nő? Vajon nem csak ez a pillanatnyi késlekedés kell nekik ahhoz, hogy a csapda bezáruljon?
A fal épül. Gyorsan gyűlik és emelkedik az akadályba kényszerített chakra a jelekkel rótt sziklák között. Rengeteg előkészület. Rengeteg befektetett energia. Mindez a királyi vad megszerzéséért...  Hol hívtad ennyire fel magadra a figyelmet? Mikor? Mióta érzed, hogy a nyomodban vannak? 
A két kardos alak is messzebb, mögötted az akadályon kívül van már.. egy harmadik, köpenybe burkolt alak mellett. A nő figyel téged. A sziklánál lévő emberek pedig a feladatuk végzik. Sokan vannak. Az idő kegyetlenül fordul tovább. Gondolataid még talán megérintik a NŐt.
Valahol mélyen tudod, ez soha nem is volt játék. A körülötted fokozódó nyomás, vagy talán a z Ő hangjának reménye okozza, de a sallangok kezdenek foszladozni, s alattuk ott dobog az élő-meleg szerelem. És ott lobog a tűz.
És felnyílt a pecsét, amin át máris áramlik a Nibi chakrája, forrón, agresszívan. Mintha az ellenfelét keresné, s mit sem törődne a gyenge emberi testtel... Ezúttal fáj dolgozni vele.
A fiatal pap nem lép túl közel hozzád. Tekintete már felmért téged, és felmérte a körülöttetek lévőket. Nem tűnik aggodalmasnak, sőt.. mintha egy cseppnyi derü csillanna fel a szemében, mikor válaszolsz neki.
- A fohász még azoknak sem árt, akik igazán erősnek hiszik magukat. Kérdezd csak a benned tomboló tüzet. - de az a tűz most másra figyelt. Aggodalom lobbant volna benne az emelkedő falakra tekintve? Tétovázni mindenesetre nem tétovázott mikor az erejéért nyúltál. A perzselő, fájó energia burokszerűen ölelt körül. A palást alakot öltött. Egyre sürgetőbben érezted: ~Ki innen!~
A tested mozdul és vágyaid szerint a palástba sűrűsödött chakrából is kiválik a karom-szerűen formálódó, kezeket utánzó, csupán egyszerű dolgokra képes, irányított chakra. Ezzel egy időben érzed, ahogy a talaj a megrogyik a lábad alatt. A formálódó peremen túl az egyik kardos fickó most kézpecséteket formál, miközben ársainak már hűlt helye, hogy doton technikákkal akadályozza a kijutásod. A chakra karom szétesnek. Vajon felvehetik az emelkedő és süllyedő földszelvények a versenyt azzal a sebességgel, amit a palásttal elérhetsz?
Régi, tapasztalataid mozgatják a tested. Ezeknek és a bijuu erejének hála csak lassít és nem temet el a föld. Az egyik égnek emelkedő oszlop tetején megállva füled élesen süvítő zaj üti meg, majd arcod végigkarcolja az elégő nyílvessző fémhegye. Nyomán újfent vér serken, s tekinteted láthatja az íjász srácot az akadályon kívül, az erdő szélén. Majd a föld eltűnik alólad, és a mélybe zuhansz. 
Ekkor nyúlsz ismét az előző ötletért. A chakra karok feltörnek a mélyből, kapaszkodót keresve, hogy kirántsanak, mielőtt tonnányi föld zúdulna rád. 
A karok megragadják az emelkedő falat. A kétféle chakra egymásnak feszül. Furcsa sistergő és füstölgő csókban egyesülnek, ahogy az ismeretlen akadály technika és a tüzes bijuu chakra találkozik. Ilyen egységben az erővel, érzed, hogy a fal minden pillanatban támadja a chakrád, s vele fogy az erő. Ha a saját kezed érintené, talán már halott lennél.
A karok kihúznak a veremből. Épp időben. A levegőbe lendítenek. Újabb nyílvesszők érkeznek. Egy-kettő fel is robban körülötted, de a palást, még ha nem is egészen, de megóv attól, hogy komoly sérülést okozzanak, s mikor kibontakozik alakod a keltett füstből, már átlendül az akadály felett, mely hiábavalóan épül tovább.
A macska megszökött.
A technika létrejön, de senkit nem talál el. Kiáltások, sikolyok harsannak, a keltett zűrzavarban nehéz megállapítani mennyien maradnak... A fal összeomlik.
A pap már nincs odabenn.
Véredben az adrenalin dübörög. De valami új ébred.. valami új szörnyűség árnya vetül a tájra. Csak éred, de magad sem tudod megmondani, miféle fenevad vetette fel fejét és szegődött a nyomodba, ahogy rohanni kezdtél.
A fák között rejtőzve egy köpenyes alak szája kegyetlen mosolyra húzódik... 

Utad eseménytelenül zajlik. A város előtted. A háború még itt is készültségbe rántja az embereket, miközben igyekeznek ellátni mindennapi feladataikat. Látod hogy őrséget állítottak és folyamatos a járőrözés. Sok egyszerű ember visel egyszerű, esetleg nemtelen fegyvert. Itt-ott néhány szamuráj alakja is felsejlik, s ha a város már költ a védelemre, még itt is számítanod kell olyanokra, akik esetleg ismerhetik a shinobi tudományokat...  


//Támadás esetén pontos célmegjelölést kérek a továbbiakban, a játékos helyett nem gondolkozhatok.//

Chizune minden egyes szavát mélyen magamba véstem. Pontosan azért mert ez adott erőt. Valami olyat éreztem amit nagyon régen utoljára... élni akarást...
Végül nagy nehezen sikerült megszöknöm a csapdából ami a jelenlévőket elnézve egy előre megtervezett színjáték volt tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a fogadóba. Hogy lehetek ilyen figyelmetlen? Miért nem vettem észre? Nyilván a fáradtság az egyik ok ezzel tisztában vagyok, a másik ami most majdnem ismét az életembe került a figyelmetlenség. A csuklyás fickó aki rezzenéstelen arccal nézte végig az egészet, valamiért úgy sejtem ő lehet az egyik fő kolompos, az egészet azonban csak egy pillanatra láttam, mert utána olyan futásba kezdtem mint eddig ritkán életemben. Félre értés ne essék nem csak az életemért futottam, sőt inkább nem az életemért. Hajtott a vágy, hogy újra érezhessem őt, hogy elmondjak neki mindent. Önző dolog, de csak magamnak akarom minden porcikáját magamhoz akarom láncolni. Vajon megérti-e, hogy min megyek keresztül, vajon megbocsájt-e? Túl sok a kérdésem és még kevesebb a válaszom rá sajnos. 
Utam a faluig meglehetősen nyugodtan telt a fogadóban történt incidens óta. Nehezen tudtam megemészteni és az élmény is friss volt hiszen csak pár órával ezelőtt történt, de mostantól még jobban oda kell figyelnem. Sőt sokkal drasztikusabb változásokra kell adnom a fejem, ha be szeretnék olvadni. Az a csuklyás figura akit egy pillanatra láttam eléggé veszélyesnek tűnt és ismerve az emberei képességeit a Nibi nélkül nem úsztam volna meg az biztos. 
Mi volt ez az egész? Van valami tipped, hogy kik lehetnek ezek? Bérgyilkosok, vagy csak a Tűz temploma után ennyire megugrott volna a fejpénz rám a bingo könyvben? Esetleg a Hokage küldött a nyakamra valakiket? Az a baj, hogy azoknak a listája sokkal hosszabb, akik ki akarnak iktatni, mint azoknak akik nem. Sőt jelen pillanatban nem is tudom, hogy merre kéne mennem. Egy dolog biztos és szeretném ha ebben meg tudnánk egyezni Nibi... Most elmegyek Chizunéhoz és meg fogom mondani, hogy érzek iránta. Szeretném ha ez neked is tiszta lenne. Kevés emberben bízok, de őt nagyon szeretem és úgy érzem számíthatok rá. Csupán csak sejtem, hogy nektek van valami közös a múltatokban, de amíg ezt a történetet nem hallom valamelyikőtöktől addig igazából nem is érdekel. Majd elmondod te, vagy ő ha szeretné. Arra azonban kíváncsi lennék, hogy mire gondolt az a pap? Miért kéne nekem fohászkodnom a tűzhöz? Vagyis had pontosítsak miért nem árt nekem, vagy éppen neked a fohász? Ezt nem teljesen értem, de ha számodra ebből valami tiszta, akkor nagyon szívesen meghallgatom a véleményed. Az utolsó kérdésem pedig, hogy miért éreztem azt, hogy mindennél jobban ki akarsz jutni abból az erőtérből?
Mire a gondolatmenet végére értem, elértem az erdőség határát. A falu határa már nagyon közel volt, én pedig drasztikus lépésre szántam el magam. Levettem az ütött kopott kabátot, majd egy kísérteties pillanatig átszellemülten fogtam a családomhoz fűző utolsó ereklyéim egyikét. Katon chakrát koncentráltam a kezembe és figyeltem, amint először csak füstölni kezd a megkopott ruhadarab, aztán pedig egyre jobban lángra kap. Múltam egy részét téptem ki most magamból, de tudtam, hogy ez egy szükséges lépés, hogy tovább tudjak lépni és életem egy új szakaszát kezdjem el. Nem kísérthetnek örökké a múlt árnyai. Addig fogtam a ruhadarabot, amíg a lángok már majdnem a karomat nyaldosták, akkor elejtettem és figyeltem amint az egész szépen lassan hamuvá válik. Talán a sors fintora, de a kabát hátuljára hímzett kenshiro jelzés égett el utoljára. Megbabonázva néztem az egészet és közben, mint egy szimbolikusan lezártam magamban egy fejezetet. Ez volt az életemnek az a része, melyben sok új emberrel és mégtöbb új érzéssel találkoztam. Tapasztaltam olyan dolgokat, amiket nem talán sosem szabadott volna és gazdagodtam egész világomat megrengető élményekkel. A cselekedeteimért egy napon biztosan felelni fogok, de ez a mai még nem az a nap. Ezt bizonyítja az is, hogy sikerült megszöknöm a fogadóból is. A sors még nem ért utol és bár a sarkamban van, időközben olyan társsal gazdagodtam, aki az egész életemet a feje tetejére állította. Istenek létezését nem tagadtam, de soha sem féltem őket, most pedig az egyikük az én testemben "raboskodik". Ha megkérdeznék tőlem, hogy ki a tanítóm, akkor elgondolkoznék a válaszon és még az sincs kizárva, hogy azt mondjam, a Nibi az. Most pedig, hát itt vagyok Yugakure no sato határában és elbúcsúzok énem egy részétől, hogy az általa hagyott űrt valaki mással töltsem be. Valaki olyannal, aki közelebb hozzám bármelyik embernél ezen a világon...
Hihetetlen, de még itt is érezni a hadi állapotot. Shinobik, samuraiok és minden egyéb zsoldos katonát szúrok ki. Mielőtt azonban megközelíteném a falut hozzáérek a kis amuletthez. Feltöltöm chakrával, de nem veszem fel a kapcsolatot Chizunéval. Haranu Chizune... Merre lehetsz most?
A chuunin mellényt lepecsételtem és csak fekete felsőmben megyek be a városba. Az egyik kisboltban veszek egy átlagos utazó köpenyt, amit azonnal hátamra is veszek. Piac van, az emberek az utcákon nyüzsögnek, már amennyire ezt lehet nyüzsgésnek nevezni. Nyilván a szenzor shinobik garmadája van itt, akik talán már ki is szúrtak, én azonban minden erőmmel azon vagyok, hogy elfedjem a chakrám és így egy átlagos maximum is, vándor shinobinak tűnhetek a tömegben. A pecsét zárva így a Nibi chakráját sem vehetik észre egyhamar. Nyilván ha nem járnék sikerrel, akkor már pengék állnának ki minden végtagomból. Elég nagy kockázatot vállalok azzal, hogy ide jövök, de nincs más választásom. A szilánkokat már kiszedegettem a hátamból és szerencsére nagyobb karcolásokon kívül megúsztam ép bőrrel. A sebeket kitisztítottam amennyire tőlem tellett, de most úgy érzem ki kell használnom a falu adta lehetőségeket. 
Minél beljebb megyek annál nagyobb a tömeg, és annál nagyobbak az épületek. Az egész piac a falu középpontja felé egy furcsa fesztivál hangulatba csap át. A forró gőz mely a forrásokból és fürdőkből szabadul az utcára furcsa fűszere az atmoszférának amit ez a hely magából áraszt. Ez tényleg egy életérzés, amint az a szórólapon volt, amit még a tűz országának kis fogadójában találtam. Ezúttal nem megyek be semmilyen fogadóba, csupán csak kószálok, de a tömeggel együtt a kis város középpontja felé veszem az utam. Felpillantok az egyre nagyobb és díszesebb erkélyekre, melyekről az arisztokrácia képviselői figyelik az eseményeket, vagy csupán csak mulatnak. hát igen így is lehet élni. Az egyik erkélyen egy pillanatra mintha egy ismerős alakot pillantanék meg, de biztos csak képzelődtem, az nem lehet. Aztán megérzem a Nibit, nem ideges, nem izgatott, teljesen neutrális. Az én lélektükreimen keresztül figyeli ezt a világot. Minden mozdulatomat memorizálja, bizonyára azért, hogyha eljön a megfelelő idő akkor úgy olvasson bennem amint arra senki más sem képes, de vajon eljön valaha is az a pillanat? 
A tömeg magával sodor és az egyik nagyobb fürdő előtt kötök ki. Ez lehet égi jel is, de én inkább nem foglalkozom a grandiózus gondolatokkal most, egyszerűen csak sodródom az eseményekkel. Pár örömlány a sarkon integet felém, de észre sem veszem őket. Az én szívem már örökké másé, legyen akármilyen is a kimenetele ennek a kis "nyaralásnak". 
Bemegyek a fürdőbe, kifizetem a belépőt, aztán az öltözők felé veszem az irányt. A kis szekrényt használom, és amikor már alsógatyáig vetkőztem, felveszem a törülközőt. Az egyik egyszemélyes fürdőt szemelem ki magamnak, itt nyugodtan tudok gondolkozni. A víz nagyon kellemes és a hátamon talán még csíp is egy kicsit. Úgy döntöttem a mai estén megérdemlek annyit, hogy kipihenjem az elmúlt hetek fáradalmait. Szabadságot vettem ki a kötelezettségek, vagy inkább a célok megvalósításának terhe alól, legalábbis mára...
Már legalább fél órája ültem a vízben és élveztem a semmit tevést, amikor hirtelen eszembe jutott a Kusagakurei éjszaka, igen az a bizonyos éjszaka amikor találkoztunk. Pulzusom felgyorsul és szívem egyre hevesebben ver. Kegyetlen dolog tud lenni ez a szerelem ha nem teljesedik be. Majd megfogom a kis amulettemet, amit a nyakamban hordok és csupán csak ezt a gondolatot küldöm ki az éterbe...
Itt vagyok Chizune!
Érzem őt, tudom, hogy itt van és azt is tudom, hogy bármikor könnyűszerrel megtalálna, de ki akarom élvezni a pillanatot. Ha már ennyit utaztam azért, hogy újra tudjunk beszélni, akkor elnyújtom ezt az egészet, hogy örökre belém égjen a hiánya. Miután végeztem a fürdőben ismét visszamegyek az utcára és valamilyen utcai árustól veszek egy bőséges vacsorát, amit ott helyben is fogyasztok. Most, hogy ezzel mind meg vagyunk. Itt az ideje megkeresni őt, valami azt súgja, hogy az erkélyeket figyelnem, és így is teszek. Ők ott fent vajon mennyit törődhetnek az egyszerű hétköznapi emberrel? A hömpölygő tömeggel együtt mozogva, elvegyülve közöttük figyelem az utcafrontot és az erkélyeket is egyaránt. Most én is egy vagyok a tömeggel. Hétköznapi ember, aki keres valamit amit elhagyott, hiszen mindenki azt keresi, ami az életéből hiányzik, ez mozgat minket. Most én is egy vagyok közületek...
Hol lehetsz Chizune?


// Az anyagiakat természetesen lehúzom, amennyiben elmondod, hogy a belépő, a vacsora és az utazó köpeny mennyibe fáj. //

Körbe ér // Forgatag - Kensiro Karu



~Mennyi kérdés... Hát nem nyilvánvaló? Értünk jöttek. ~ A Nibi felborzolta a szőrét odabenn. Láthatóan nem volt ínyére a helyzet.
~Bonyolult csapdát szőttek körénk. Most megúsztuk, de nem ez lesz az egyetlen. ~
~Űznek minket. Ne mondd, hogy nem tűnt fel hogy a nyomunkban vannak. Vagy azt hitted, azzal, hogy ebbe a testbe zártok, majd elfelejti a világ a létezésem?!~ Egyik mancsa előre csapott, s megcsörrent belé a ketrec.
~Nem ti voltatok az elsők, sem az egyetlenek. Ne hidd, hogy csak mert eddig sikerült észrevétlen maradnod, nem akarnak engem. Kerestek. Keresnek. A fejpénz semmit nem jelent. Már sokszor kimondtad, mi vagyok én az emberek szemében. Hát emlékezz a saját szavaidra. És emlékezz arra, mindezt te akartad.~ Sötét jövő képe rejlik azokban a lángszínű szavakban, de ugyan honnan tudhatná melyik ember irányítja a fejvadászokat, mikor egyik épp olyan mint a másik? 
~ Miért nem árt a fohász neked? Akár tőle is megkérdezhetnéd... Emberi dolog... ~ meglepett és elégedetlen hang. Ennél jóval fontosabb dolgokkal kellene törődnötök.
~ A pap hite a tűzé.. Ha hajlandó neked megbocsátani.. ha hajlandó szemet hunyni amiért az egész életét eltöröltétek.. miért ne hinné, hogy a tűzben leled meg a feloldozást? Az egyetlen dologban amit hagytatok neki? ~ hallgat el, talán átgondolva a következőket.
~ Már mondtam, hogy nem kellene bíznod a lányban. Azt is, hogy nincs szükséged rá. Ő is épp úgy lehet a veszted, mint az a fekete lelkű pap.~ vicsorgott át a ketrecen.
~Ha érte mégy... és megpróbál a fejvadászok kezére adni. Vége a türelmemnek.~ vedd hát beleegyezésnek ezt az utolsó lobbanást, amivel lezárta a beszélgetéseket. Nem gátolt, nem hátráltatott amikor elindultál, sőt, ereje enyhe melegséggel kavargott a hátadon lévő sebek körül. Érezted hogy kissé oldódik a kellemetlen feszülés... de hogy meggyógyuljon, idő is kell...
Szinte elrepült az idő és már láttad a várost.
Minél közelebb érsz, annál nyüzsgőbbnek hat. Annál több őr tűnik fel, és annál bizsergetőbb minden lépés. Több a zaj, több az illat. Mi történik? Még a háború fekete fellegei alatt, mellett, között ( ugyan ki tudja azt már? ) is valami különös és talán valami fontos zajlik itt éppen. A város nem csupán készültségben van. Idegen színek. lobogók, öltözetek, címerek tűnnek fel ahogy haladsz egyre beljebb. A tömeg testesebb lesz, az utcák szűkösebbek.. minden valahová középre húz. Aztán hirtelen fütty és kiáltás. A tömeg a falhoz lapul, sodorva téged is. Ismeretlen testek nyomódnak meggyötört tagjaidnak, oldaladba idegen könyökök vágnak, csontjaid szinte megreccsennek, ahogy a tömeg utat enged egy elrobogó kocsinak. Díszes és fényes. Épp olyan, mint a teraszok és erkélyek a város központja felé haladva. A gőz.. a turizmus.. vajon mennyi gazdagságot engedett felhalmozni? Vajon az éles kontrasztot a körülötted haladó egyszerűbb emberek s az odafenn borozó díszes ruhákba öltözött alakok között a város maga, vagy a háború generálta, ami a biztonságosabb város felé hajtja az embereket a szegényebb vidékekről is? Vagy ez több lenne, mint a megszokott pompa? 
Bármi is legyen az oka, a szédítő tömegben erősen kell küzdened, hogy kikeveredj a fürdők felé. Még nem fedeztek fel. Vagy nem mutatták jelét, hiszen értő szem számára lehetsz akár fáklya is az egyszerű emberek özönében. Olyan lehet ez, mint számodra az érzés, hogy valahol itt van Ő.. a Nő.
Végül csak sikerül megérkezned. Sajgó tagjaid forró vízbe merülnek. Mire idáig értél, szinte életeket éltél meg. Lemondtál arról, aki voltál. Még a tested is egészen más most. Hátrahagytad a családod. A címeretek amit viseltél, semmivé lett. Régi kabát a nagy jutsukkal már csak hamu. Mi maradt akkor? Egy szerelem törékeny reménye? Talán igen. Mindazzal a feszültséggel, mely ideutad alatt többször is látni vélte a lányt, ámbár minduntalan csalatkoznod kellett érzékeidben. És a Nibi. Aki csendben, de éberen húzódik meg benned, mintha addig is őrt állna, míg te pihensz. A város nyüzsgése új volt neki. Furcsa és szokatlan. Figyelme hol ezeken a színes képeken, hogy a lehetséges veszélyeken időzött. Általa jóval több őrt tudtál kiszúrni te is, mint gondolhattad volna, de a vízben ülve csak ketten voltatok...
És elreppent az a gondolat a semmibe. 
Az apró üzenet.
És érezted, hogy semmivé lesz. 
A kapcsolat nem működik. 
Chizune jelenléte mégis érezhető a városban.
Mire végzel mindennel, amit tenni akarsz, arra jutsz, hogy talán az erkélyeket kellene figyelned, hogy megtaláld. Milyen érdekes az emberi szív, mely képes nyomra vezetni a szerelmest... Ismét a forgatagban találod magad, a löködő karok és testek között, de végre tisztán és tele hassal... A tömeg pedig sodor, s ez a sordrás úgy tűnik felgyorsul ismét, ahogy mindenki egyetlen díszes erkély felé tart, ahol hamarosan feltűnik egy férfi. A város színeit viseli. Bizonyára az elöljáróság tagja.. s mellette feltűnik egy fiatal, barna hajú alak, különös, idegen izléssel felöltözve. A tömeg sugdolózni kezd. Némelyek tudni vélik, hogy a Rizsföldekről jött, mások A Fű országát említikm vagy a Csillagot, megint mások egyenesen Kirigakurét. Nem láttad korábban, de peckesen áll, ahogyan az egy született nemeshez illik. Talán te is így állnál, ha klánod nem a harcra nevel... S mellette ugyanabban az idegen stílusban készült ruhában feltűnik egy éteri jelenés. Ezüst haját magasra tornyozták, vékony nyakán vastag gyöngysor, s megannyi fodor. Ruhája fehér és ezüst. Nem mutat túl sokat finom bőréből. Ő kíséri a nemes férfit, aki láthatóan az elöljáró vendége itt. S az éteri tünemény egy pillanatra sem néz le a tömegre. Mosolyog, mégis merev.... s minden szokatlansága ellenére, tudod. 
Ő Chizune.
Ekkor az elöljáró szónokolni kezd. Köszönti a népet, köszönti a vendégét. Isao Nishijima és bájos kísérője. A tömeg ujjongása azonban elnyomja azon szavakat, melyekből megtudhatnád, honnan érkeztek és milyen néven ismerik ők Chizunét... Azt viszont jól látod, hogy a fiatal férfi felé nyújtja a kezét, s széles mosolyára Chizune mosolya felel. Még ha a ruha kényelmetlen is neki, ez a mosoly őszintének tűnik, s mintha megkönnyebbülne, mikor a férfi a kezébe fogja a kezét.
Annyit még megtudhatsz a szónoklatból, hogy az est leszálltával bált rendeznek. A helyszín ez az épület. Csak a meghívott vendégek léphetnek be, a cél pedig a béke megteremtése. Az utcákon tovább zajlanak az ünnepélyek.


// Ha be akarsz jutni: Az épület négy emelet magas. Az utcának erről a részéről csak kerítésen át juthatsz egy dupla lépcsősoros bejárathoz, mely az erkélyt is magában foglalja. Az épületet nagy kert veszi körül, ott akadhat némi fedezék de mindenhol őrök vannak, komoly ellenőrzést tartanak. Szamurájok, egyenruhások. Egy-két szenzor is lehet köztük. Estig folyamatosan érkeznek majd a kisebb hintók és kocsik a vendégekkel. 
Tervet kérek a bejutásra.// 

Körbe ér // Forgatag - Kensiro Karu



A tömeg ünnepel. Szinte tombol. Mennyi ideig várták vajon, hogy a háború szörnyűségeit temethessék? Illatok. Hangok. Bódító kavalkád. Mégis, akár halálmadár, sötét szívvel, gyászban állsz. Kinyújtod kezed, s lám homokként peregnek ki gyenge ujjaid közül az álmok.
Ez hajtott ilyen messzire? Ez az, amiért hátrahagytál otthont, családot.. Ennyit ért minden áldozat?
A magány érzése újra felhorgad benned. Még a Nibi is szótlan. Tapintatból vagy kegyetlenségből? Számít az? Talán jobb így, mert könnyebben követheted összetört szíved sóhaját. Talán még el sem döntötted, de már tudtad hogy látni fogod. Mert efelől semmi kétség nem maradhat, hiszen olykor a szív már tudja a meg nem történt dolgokat is.
Valahol mélyen.. ahogy lefoszlik a józanság, e gondolat bizonyossága lebeg.
S e bizonyossággal gondolataid újra forogni kezdenek, tapasztalataid felszínre törnek. Shinobi ösztöneid már a lehetőségeket latolgatják. 


Az éj leszállt. Az égi fények lassan koptak el, de már hűs árnyak ölelnek. Talán a sors akarata, de nem fedeztek fel. Vagy csak a nemesek távozásával inkább az épület közvetlenebb környezetében koncentrálják az őröket. Leszámítva a rendszeresen elhaladó őrjáratokat úgy tűnik, nincs miért aggódnod. A város oldott ünneplésben van még most is, de ugyan ki figyelne a tetők felé? Ösztöneid mégis óvatosságra intenek. Rájuk hallgatva vizsgálod meg a bejutás lehetőségeit. Egy sokat tapasztalt shinobi ragadozótekintete figyeli a célt. Majd létrehozod a technikát. A megszokott, bizsergő érzés áramlik rajtad végig, miközben tested látható vonalai elenyésznek, s szinte csak a körvonalak maradnak, majd feloldódnak, ahogy a technika hatására látványod szinte semmivé olvad.  Aztán megindultál.
Egy dobbantás még a tető szélén, s a lábadba koncentrált chakra messzire repít a fekete ég előtt. Aztán újabb dobbantás. Ezúttal az oszlopon. Különös érzés fog el ahogy tovább lendülsz. Idegen erő érintését érzed. Felfedeztek volna? Lehet rá mód? Felfutsz a falon, majd ha egy pillanatra körül nézel, még a sötétség ellenére is látod a kertben létrehozott hullámzó és körkörös formákat, melyek átszövik az udvart és csatlakoznak a kerítéshez, melynek formája talán keretbe fogja, vagy zárja az egészet. Ott, ahol az oszlopra léptél, halvány derengés őrzi a nyomod, és a falon ugyancsak fénylenek nyomaid. Mennyi időd lehet, míg felfedezik?
Az őrség még nem mozdul. Talán nem is nekik szól a jelzés?


Találsz egy nyitott ablakot, amin keresztül egy kihalt szobába jutsz. Úgy tűnik a bál ellenére is kihasználatlan, a pazar tehetséggel elkészített díszes bútorokat lepedők takarják. A küszöb irányából azonban fénycsík szűrődik be, ahogy valaki, vagy a hangok alapján, valakik elhaladnak az ajtó előtt és a melletted lévő szobába nyitnak be. Nem lehetnek vastagok a falak, vagy a szolgák átjárói kötik össze a szobákat. Hallod a hangjukat.
- Minden a tervek szerint megy?
- Ahogyan kértük. A madárka itt van. Nem lesz módja eltűnni.
- Akkor hát sikeresek voltak a  tárgyalások.
- Ó dehogy.. a tárgyalások nem érdeklik az uramat. Őt csak Ő érdekli. 
- Mégis megfizette az árat.
- Ami miatt magának még jobb üzlet ez, és ha ügyes, még egy alkut végig vihet a helyiekkel.
- Ahogyan Magukkal is. Én mindenkinek állok rendelkezésére, míg az kellően jövedelmező.
- Elhiheti, ez az. 
Úgy tűnt, valaki más is belépett a szobába, de nem a te ajtód felől. A beszélgetők elcsendesedtek. Hallod a zaját némi szóváltásnak, de olyan csendesek lettek, hogy a szavaikat már nem tudod kivenni. Ösztöneid veszélyre figyelmeztetnek, vágyaid mozgásra késztetnek. Ahogy kiosonsz a szobából, végig a folyosókon, végig érzed, hogy egy rossz lépés elég és felfedeznek. Szerencsére a nyomaid idebenn már nem látszanak.
Füled léptek zaja üti meg. Előled szólnak. A mennyezetről drapériák lógnak a földig... a falnak lapulva is tudod, túl nagy vagy ide, de tapogatózó kezed egy kilincsre fog rá, s ez kínál új búvóhelyet.
Kis fogadóterembe lépsz, intarziás falain sok keskeny ajtó nyílik. Az ajtók mögül hegedű szava hangzik, s a bál morajlása... Bizonyára a kis helyiségek a teremre nyílnak. Az egyikből tompa puffanás hangzik. Ököl csap az asztalra.
- Miért kellene elküldenem? Tudja, hogy mellettem biztonságban lesz! ÉN meg tudom védeni! - az ajtó már nyílik is, ahogy viharos hirtelenséggel lép ki rajta dühösen egy fiatal férfi. Ő nem vesz észre téged, ahogy kilép a folyosóra.. de te felismered. Isao. Fiatalabb, mint amilyennek tűnt odafenn. Ha kilépsz utána a folyosóra, lehetsz bármilyen gyors, nem fogod látni. De azt látod, hogy ott, ahol eddig beszélgettek, egy pocakos, drágakövekkel kirakott ruhában ücsörgő férfi marad magára.


Ha belépsz egy ajtón, páholyban találod magad az első emeleten. A nagyzolás minden apró részlete látszik a berendezésen. A korláton túl pedig ott a bálterem mely aranyló fényben úszik. Kristálycsillárok lógnak alá, és egy egész zenekar játszik az alant lévő asztalnál ülő vagy társas táncokat járó tömegnek. Hihetetlen forma és színkavalkád látszik odalenn, minden szokatlan és extravagáns... minden ami nemesi.. minden, amit a neveltetésed, a harcra való felkészítésed okán nélkülöznöd kellett, noha a nagy klánok közé tartozik a családod. 
Színes a kavalkád. Kalapok, parókák, furcsa ékek, uszályok és különös szabásvonalak kavarognak e dekadens világban. Bár magad sem tudod ki lennél, ha a harc helyett a politikára nevelnek, mégis érzed a szíved mélyén, hogy ezek itt mások. Mások, mint akár a klánod legelőkelőbb tagja. Ezek az emberek szakítottak a hagyományokkal, amit a tradicionális, harc mesterségét űző klánok vallanak. Lubickolnak hatalomban és mértéktelenül szórják a pénzt hajszolva az újat, hajszolva a feltűnőt s a múló pillanatnyi halhatatlanságot.
S ebben a káoszban keresed őt. Reméled-e hogy nem illik a forgatagba? Reméled-e hogy sudár alakját magányosan látod, búsulva a fegyver, a harc és teutánad? 
Időbe telik, míg meglátod, de sikerül. Pazar öltözékben áll négy férfi és egy nő társaságában a terem túlsó felén.Bármiféle gondolatot is küldj felé azonban, azok nem érik el. Így is le akarsz ereszkedni az örvénylő tömegbe?
Tudod az irányt.
Csak ki a páholyból, vissza a folyosóra és le a lépcsőn... Talán egy pillanatra feltűnik a vörös szőnyegen sötétlő néhány kisebb folt, mielőtt a lépcsőhöz érnél. Nem lehet más, csak vér. Egyéb nyomot nem fedezel fel, s ha készen állsz, vár a tömeg. Téged a meggyötört, elnyűtt alakot, aki a puszta létezésével kilóg e társaságból. Észreveszed vajon azokat a felháborodott, gonosz pillantásokat?
Vagy csak azt látod, hogy Isao is csatlakozik a lányhoz még e rövid elválás után is forrón üdvözölve?
A te döntésed, hogy valóban megteszed-e az eltervezett utolsó lépéseket. Rajtad áll, hogy felkéred- e.


Amennyiben odalépsz, Chizune arcán döbbent meglepetést látsz és átfut rajta valami különös aggodalom. Isao szeme féltékenyen és veszélyesen húzódik össze, ahogy végigmér, a többiek lekezelően méregetnek. 
- Akar valamit.... uram? - jelentőségteljes az a szünet amit az egyik férfi tesz az "uram" elé, és nyomát sem látod sem a tiszteletnek, sem az elfogadásának. Hanghordozása mutatja mennyire alsóbbrendűnek tekint. Chizune azonvban ismerős gyorsasággal mozdul, s ezúttal fittyet hányva az etikettre, megragadja a karod és máris táncba visz. Tudod-e követni a furcsa dallamok furcsa ritmusát? Számít-e az egyáltalán? SZámít-e miközben Chizune zöld tekintetében dühöt látsz.
-Karu.. - suttogja
-Mit keresel te itt??!

Körbe ér // Forgatag - Kensiro Karu

~Érzed őket?~ Kúszott be gondolataid közé e kérdés.
~Gyűlölnek téged.~ meglepett rezdülés a maszkok, és sötét tekintetek gyűrűjében.
~Hát ezért jöttél ide, Kenshiro Karu?~ S valóban… ezért jöttél ezen őrült helyre, ahonnan oly kirívóan tűnik ki másságod? Hiába a fürdő és az új ruha. Te itt csak pór vagy. Valaki, aki arra sem méltó hogy e kavalkád utolsó tagjának akár a lábnyomát csókolja.  Kavarog körülötted a tömeg, akár egy varjú raj. Színes illúziók papír és selyemtáncába vonva te csak a zavar vagy.
~Mintha vadásznának… ~ Mintha. Mert a zsákmány fogukra sem méltó. Legalábbis ők így látják. Elhúzódnak. Összesúgnak. Te, a számkivetett vajon nem itt válsz-e igazán azzá?
~Ez  lenne az ember valódi arca… ? ~ Ezt a világot lám, még a Nibi sem érti. Az ő feszültsége kúszik benned? Közöttük állva, ebben a mély és merev elutasításban, képes lehet a lány megteremteni számodra a biztos pontot?
~Őmiatta kár volt jönni. Tudod. ~ prüszköl, de nem a lányt figyeli. Elég csak egy pillanatra  a bálozókra nézned, s már tovarebbennek, új csoportot alakítanak és újabb sugdolózás hallik…
~ Vigyázz Kenshiro Karu. Itt mindent eltölt a veszedelem…  ~ Mozgás. Épp csak a szemed sarkából látod. Vörös öltözetek és maszkok lebbennek az ajtók és erkélyek tájékán. De még nem jönnek közelebb. Még van időd. Mire is? Kezded-e érezni, hogy az ittléted mennyit árt neki?
És vajon mennyit árt, hogy megragad?
Idegen világ. Kavalkád. Tollak, szövetek, fémek és gőg. Leszel-e az egzotikus kisállat, amit csodál és megcsócsál a nemesi sereglet, mielőtt az új nap hajnalán szemétdombra köpne? Vagy még ennyi esélyt sem ad? Körülöttetek topognak.. talán maguk sem tudják még.
Chizune érintése meleg. De hol az erő, ami kíséri? Hol az a hatalmas mennyiségű chakra, amit az a karcsú test rejt magában? Látni akartad.. érezni akartad őt, annyira, hogy eddig talán fel sem tűnt a hiánya, de most érzed. Elvész a forgatagban. Beolvad. Míg nem jöttél, talán fel sem tűnhetett senkinek az ottléte…  de akkor mi volt az a titkos beszélgetés odafenn?
Zöld tekintete tüzében a saját arcod tükröződik. Ő önmaga. És választ vár, még ha nyelved oly kisfiús zavarba is forog. A mosolyodra a dühös arca egy pillanatra megvonaglik. Mosoly próbált vajon kitörni a számonkérés mögül? Hozzá jöttél.
- Te ostoba!- szegi le fejét, s rántja ki kezét a kezedből.
- Hát fel sem fogod, hogy mindent tönkreteszel ??! – sziszegi, de nem mer ismét a szemedbe nézni.
- Mondtam, hogy ne.. gyere. Mondtam! Mondtam, hogy megoldom. – s keze válladnak ütődik. Mennyi visszafogott harag feszül abban az egyetlen mozdulatban! Az ujjak kinyílnak, a pózt felveszi, ahogy a zene új ritmust kezd diktálni. Talán így még kicsikarhattok egy kis időt.. talán a tánc percei még megadatnak nektek.
- A völgyben megmutattad, hogy nincs rám szükséged. Ha azt megoldottad egyedül, miért kellek én neked? – másik keze tenyeredbe simul, majd kicsusszan, ahogy törzsét kifelé hajlítja, kitartva egy különös mozdulatot, melyben a dallam egy pillanatra megnyugszik, majd visszatér, s léptek tovább. Még csak nem is kommentálja, ahogy kiöntöd a szíved neki, arcát azonban most nem uralja olyan jól, mint a nyelvét. Talán a közelséged teszi, hisz a táncban egészen közel álltok egymáshoz. Még az illatát is érzed, s azokat a finom mozdulatokat, melyek táncát jellemzik. Ahogy elnevezeted magad a lehetetlen helyzeten, amit érzel, az ő arcán is mintha egy pillanatnyi boldogság gyúlna, de gyorsan, túl gyorsan enyész el.  Mi járhat vajon a fejében?
- Az, hogy itt vagy… hónapok tervét teszi tönkre… – egyik keze szabad, s most a nyakában függő feltűnő, drágaköves lánccal babrál. Meg-megbicsaklik a koncentrációja. Erejét is érzed meg-megrezdülni. Miattad?
- De legalább. A bocsánatkérés megüti az elfogadható szintjét. – végre rád néz. Majd gyorsan süti le a szemét, és a tánc újabb furcsa mozdulatába menekül. Otthon van és lubickol ebben a világban, de épp oly zavart is. Beolvad, de nem az övé. Érzed ujjai érintésén, hogy te sokkal inkább az övé vagy. Érzed a mohóságot. Vágyna rád? Miért olyan konokok a szavai?
- De ne hidd, hogy ez elég lesz. Szórakozhatunk. Örülhetünk egymásnak. De ha mindezt komolyan gondolod, akkor meg kell bíznod bennem.  Ha azt mondom, légy türelmes, légy az. Ha azt mondom, várj, várj. Ha azt mondom…  fuss, fuss!  - zöld szeme rajtad függ, míg a tánc arrébb sodorja, mielőtt visszatérhetne hozzád. Milyen szavakat tarthat magában? Milyen titkok feszülhetnek szívében?
~Jön~
Egy vörös köpenyes alak indul el az egyik ajtó felől. Nyugodt, kedélyes léptekkel közeledik. Nyilvánvalóan nem az a célja, hogy harcot robbantson ki a teremben, ahol oly sok áldozat lehet, s kiváltképp oly sok finnyás, kényes ízlésű ember, kiknek tökéletes világát felkavarná egy durva jelenet.
De nem csak ő figyel téged. Ezt teszi a többi vörös is, ahogyan Isao is. Arcán semmi, tekintetében minden. Mindent ígér neked, csak jót nem.  Elloptad tőle a Nőt.
A talizmán pedig, ha gyengén is, életre kel. Akadozik, épp ahogy az erő, amit a lányból érzel. Nem is visz át teljes gondolatokat, de az érzést igen, és érzed a lány szerető aggodalmát. Miattad dühös, de nem azért, amit tettél. Két világ között őrlődik. Majd látod, ahogy zöld szemei elkerekednek amikor a kerítésnél tapasztaltakat mutatod neki. Ereje és a talizmán is csendbe fordul. Mintha nem is lett volna, megszűnik sugározni. A tánc is befejeződik.
-Ez.. baj. Utolértek téged.  – futott ki a száján e gondolat, mielőtt vallomásod szárnyra kapna. De az ő válaszára már nincs idő.
A vörös odaért. Keze könnyedén érinti meg a vállad.
- Uram. Legyen szíves velem fáradni. – hangjában ott van az ígéret, hogy mi lesz, ha nem.
Közben újabb táncra hívó zene csendül fel.

És eljött volna az első pillanat, mikor a lány hibázik?
Ujjai nem eresztik a tieid. Hirtelen a mozdulat. Kilép eddigi rejtett szerepéből és táncba ránt újra, kihasználva a nemesi forgatagot, hogy még egy kicsit időt lopjon nektek.
-A legjobb az lett volna, ha el sem jössz. De.. örülök, hogy látlak, mielőtt…. – elkomorul, majd elmosolyodik.
- Örülök neked. Így akarlak megőrizni. De.. tudnod kell, hogy vadásznak rád. – forgás, sokaság. A zene ritmusa ezúttal pattogó.
- Amiatt a szörnyeteg miatt, tudnod kell, hogy veszélyben vagy és nincs sok időnk. Ez.. valami veszélyes. Még nem tudom.. nem tudjuk ki áll mögötte. Isao segít nekem. Sokat kockáztat, de csak benne, bennük bízhatok. Viszont most… ha a végére akarok járni, el kell tűnnöm újra. Nem tudom azt mondani, hogy nem szeretlek. Bár tudnám. Elzavarhatnálak és megvédhetnélek.. de képtelen vagyok rá. Ezért kérlek arra, hogy várj.

Körbe ér // Forgatag - Kensiro Karu

~ Mi az emberektől... ennél mindig többet várunk.~ hangzott a válasz, nyugodt és tárgyilagos hangon. Talán máskor fenyegetőnek találtad volna, de most, ebben a forgatagban, a lenéző, dühös és talán gyilkos pillantások kereszttüzében állva, akkor is, ha a pecsét egyre vesztett erejéből, s érezted a lassan áttetszővé váló rácsok mögött az egyre kézzelfoghatóbbnak tűnő a lángoló macskát... a veszedelem nem belőle áradt. A Nibi a rácsoknál állva valahová messzebb révedt, mintha az akadály, mely még visszatartotta, sehol sem lenne. Vajon miféle veszedelemre hegyezte fülét? Vajon mit aggódik? Mi teszi szótlanná ezt az egyenes, katonás lényt?
Chizune zöld tekintete oly könnyen tereli el figyelmed a belső valóságról. Arcán a maszk félrecsúszik, s mögötte egy pillanatra láthatod a sokféle átsuhanó érzelmet. Csapdában érezné magát? Mégis konokul megmakacsolja magát. A szíve súg neki valamit, de küzdve küzd, hogy az eszére hallgathasson. Szív és ész.. egy érme két oldala, mely pörög, pörög, pörög. Akárcsak a táncotok, s a talpatok alá törleszkedő melódia, mely során bár meg nem közelít, de a hűséges köpenyes kísér titeket. 
- Te vagy szökésben. Mégis önként hívod fel a figyelmet magadra. -koppannak a nehéz szavak.
- Sajnálattal pedig itt már semmire nem mégy. - a küldetését lám mégis végveszélybe sodortad pusztán azzal, hogy utána jöttél.
- És most sem fogsz rám hallgatni... igaz?  - Ismer? Olvas már benned? Vagy saját reményei ezek? Ahogy felhívod a figyelmét rá, Isaora pillant. Bármi is az oka, érzed hogy a benne dúló vihar csendesül.
- Megvédeni... -mintha valami halovány mosoly csillant volna elő, miközben tekintete még most is távolabb függött...
- azt kérded, ki elől... ? - nézett vissza rád.
- Előled... az üldözőid elől... a nagyhatalmak elől, akik minden eszközzel akarni fognak téged... Nem tudom. De a vadászat már tart, s a célja te vagy.- rázta meg végül a fejét. A könnyedén elcsípett beszélgetés kulcsa a férfinél volt.
- Isaonak megvan rá a módja, hogy elrejtsen engem. - babrált ismét a nyakában függő lánccal. 
- Ahogy arra is, hogy olyan helyekre juttasson be, ahová magam nem léphetnék be... Mindig is értett az ilyenekhez... - révedt kicsit a múltba a veszeelmes zöld szempár, de nem időzött soká, hisz épp az idő volt az most, ami nektek drága, hisz oly kevés van.
- Nem véletlen tértem vissza hozzá. Ő sokat tud nyújtani, és nem csak ígér. Tesz! - villantak a zöld szemek, de épp oly gyorsan tűnt el a veszedelmes csillogás, ahogy testetek irányt váltott a megcsuszamló hangokra.  
- Amit mondasz, az viszont aggaszt.. - Talán meg is nyugtathatna, hogy a dühöt felváltja a tervezés vágya. De nem álmatag szivárványréten legelésző pónik kezdik nyomasztani. Sötétebb árnyak fognak körül titeket, miközben a bálozók távolodnak. 
- Talán számítottak rád.. -szól ezúttal csöndesen.
- Csak azt nem értem, hogyan, ha magam sem tudhattam, hogy ide jössz. -ezúttal nem rejtette el az aggodalmát, mely az előbbieknél lágyabb vonásokat kölcsönzött szép arcának. Még mindig félt téged. Te pedig hallottad a Nibi elégedetlen morgását.. de nem mondott nemet. 

- Rólam azonban nem tudhatnak. Még csak az erőm sem mérhetik fel. Nem tudok róla, hogy veszélyben volnék... - rázta meg a fejét. A köztetek dúló parázs feszültség oszlik, ahogy már a közvetlen közeletekben a táncolók is. 
- Legalábbis nem voltam, amíg nem jöttél- súgta lágyan. Ujjai a nyaklánc köré fonódtak.. Majd  tágra nyitja szemét, ahogy elkezded a fejébe ömleszteni a képeket az eddigi utadról. Egy pillanatnyi dühöt látsz az arcán, ahogy hirtelen megálljt parancsol, de ezúttal nem követi szó az érzést... Mintha inkább a korábbi gondolatfonalat próbálná megragadni. 
- Biztonságban voltam míg... nem késztettél arra... hogy feladjam az álcám. - ezúttal sincs vád a hangjában. Sem neheztelés. Ellágyul, akár az éjjeli virág a holdfény csókjára. Aikai enyhén elnyílnak, tekintete mély erdők színére vált. 
- Lelepleztél... - a zene lágy, s bár a bálteremben még figyel a nemesség, s bár a teremben az őrök is mindenhol jelen vannak, kicsit valahogy te is úgy érezheted, ketten vagytok. Egy kicsit végre.. ti egyedül. És olyan közel, hogy testének melege már téged kényeztet. Már nem számít Isao, sem a nemesség vagy a bál... csak ti ketten... Mi más kellene? Mi más létezhetne? A külvilág semmivé omlik.
~Ne dőlj be neki!~ Mint egy vödör hideg víz úgy ráz fel a Nibi hangja. Most nem szemlélődik, sokkal inkább bosszús a rácsok mögött. Örvénylik és kavarog, macska alakja a lángokba burkolózott.
~Veled vagyok, ha erővel kell kijutnunk. De induljunk most. Valami van itt.. valami nem jó. ~ Chizune egy kissé elhúzódik tőled. A zene visszatér a ritmusosabb hangzásba, ő pedig zöld szemeivel téged néz, ezúttal azonban arcán nem látszódnak az érzelmei. Mi űzte el az előbbi lágyságot? Mi miatt áll ismét harcra készen? 
- Azt mondom... menned kell. Most! - szólal meg végül. Tekintetében láthatod, hogy nem tűr ellentmondást. Félretett mindent, ami érzelem, és lopva pillant körül. Mintha vadászna... vagy kelepcét sejtene. Szavaidra ingerültség kúszik az arcára.
- Hát még mindig nem érted? Menned kell! Én éppen hogy téged akarlak megvédeni! -egy pillanatra több indulat bukott ki belőle, mint akarta, s máris felétek fordult mindenki. Megállnak a táncban, tisztes távolságban. 
- Visszamentem.. vissza a múltamba.. felvettem a szakadt történetfonalakat, hogy megtaláljam a módját annak, hogy... hogy szabad maradj. Bonyolult emlékek. Érted már? - dacosan néz rád. Szeme sarkában valami nedves csillan. A tömeg idegesen rendeződik át körülöttetek. 
- Hogy juthattam volna veszélybe, ha még igazán alá sem merülhettem a feladatban? Ide jöttél.. És ha azok ott rólad beszéltek, már tudják hogy kapcsolatban állunk. Az egész tervet sutba vághatom..Isao is veszélybe kerül, ha tovább kiáll mellettem...  És mi... nem léptünk előrébb egy lépésnyit sem, csak a köztünk lévő távolság nőtt... És most.. ha tovább maradsz.. azok.. azok talán máris lesújtanak ránk! - szól, de még nincs vége.
- Menj! Menj amíg lehet! Kérlek..  -s ezúttal az ijedtséget is hallod a hangjában. De annyi időd, bármilyen kegyetlen ajándékkal is várjon a közeli jövő, még van, hogy szavaiddal ismét a páncélja alá férkőzz, amit szíve köré vont. Soha azelőtt nem láttad talán még ennyire védtelennek s ennyire konoknak egyszerre. 

- Ő.. előbb volt az én ügyem, mint a tiéd. Ő.. az oka annak, hogy az lettem, aki. Semmi más célja nem volt az életemnek, minthogy tökéletesen szolgálhassam a Nibit és azt aki hordozza. És Ő lesz a halálom is, ha eljön. -  nézett fel rád, miközben a terem peremén a tömeg mozgolódott. Mintha egyre több és több köpenyes láttál volna megjelenni. A feszültség és nyomás nő körülöttetek.. 
- Vagyok... aki vagyok.- markolta meg a nyakláncot a nyakában.
-Teszem... amit teszek! - éles pendüléssel hallottad a láncot elpattanni.
A medalion pörögve hullott alá. Egyik oldalán egy bonyolult pecsétmintázat rajzolódott ki.
Chizune ereje pedig egyszeriben fellobbant. Élő s meleg takaróként ölelt. 
Arcán láthattad a a koncentrációt, de nem sokáig gyönyörködhettél benne.
A lány hirtelen előre lépett. Elég közel hozzád, hogy keze olyan erővel vágjon hasba, hogy a terem túloldaláig, szinte az ablakok alá repülj. 
Égető fájdalom izzott fel ütésének helye körül. 
Ott, ahol egy pillanattal azelőtt álltál, fekete kődárdák fúródtak a földbe. 
A vendégsereg már távozott.
Csak a köpenyesek maradtak. 
Te pedig, ahogy kezdted összeszedni magad, érezted, hogy a lány ütése több volt annál, mint aminek látszott.
A terem sötét füstbe borult. 
Csend ereszkedett alá. 
De csend volt benned is.


Aztán tompán kongó taps zaja verte fel a terem hirtelen csendjét. 
- Brávó! Brávó!- élces hang szűrődött elő a füstből.
- Nagyszerű előadás!-halt el a hang, vissza-visszaverődve az oszlopokról.
- Ó, de jajj.. - egy fehér maszk sejlett elő a füstből, valahol a tánctér felett lebegve, ahogyan a sötét szemrések mögül téged figyelt. Majd eltűnt, s hamarosan hallhattad egy pár csizma neszét, ahogy a földre ért.
- A hős el kell, hogy váljon a szerelmétől... Még... messze a katarzis... Még nincs ideje a beteljesülésnek. - felvillanó sárga szempár tűnt fel ismét a fekete füstből.
- De ne aggódj, Gazdátlan. - lépett elő a gomolygó füstből.
- Nem leszel sokáig egyedül. És ki tudja...? Talán még találkoztok... - nem tűnt üres ígéretnek.
- De most.. Gazdátlan. Indulnunk kell. Gyere. 

Körbe ér // Mementó - Kensiro Karu
 
Forrongó jeges lázban égnek a pillanatok. Világod megroppan. Hány alkalmat szalasztottál el, hogy láthasd Őt? Mennyi időt pazaroltál arra, hogy Itanashi őrült lázálmának légy részese, mikor talán már rég Vele lehettél volna? Már rég megtalálhattad volna... Eltűnhettetek volna együtt… Huss.. Most elsuhant minden. 
Elveszett ő, eltűnt a maszkos, és eloszlott a füst. 
Néma a csend.
Előtted egy ismert lény meggyötört mementója. Vár. Mintha oly távol lenne, ahová a szenvedés már el nem ér. Mégis érzed a benne rekedt dühöt, a vadász éhességét. Hosszú évek tapasztalata már felismeri a jeleket.
Mögötted a ficsúr, akiért talán... elhagyott? Ő az aggodalom. Az aki önmagán túllépve, pánikolva is megpróbálta valahogy, akárhogy visszaszerezni. De vajon a pánik benne, biztosan csak az Ő eltűnése miatt volt? Lehet-e hogy férfiúi büszkesége nemcsak hogy felismerte benned a vetélytársat, de észlelte azt is, ereje mennyire elmarad mögötted... vagy talán.. volt ott más is? 
Az ellenség visszavonulásával ott maradtál saját gyülemlő sötétségeddel, ám még ezt sem adhattad ki, mi több, mintha csak saját tested is ellened lenne, kisebb, fel-felvillanó fájdalmak kelnek benned. Nem túl erősek, de zavaróak. Nincs meghatározott ritmusuk, nem is észlelsz semmit, ami közvetlenül kiválthatná.. Talán csak utóhatás. 
Isao mindenesetre, bár sápatag és tétova, mégis, szavaidra mintha megemberelte volna kicsit magát. Visszatér egy kis pökhendiség, kihúzza magát, és enyhén megremegő kézzel hátrasimítja a haját, majd, már kézremegés nélkül igazít a ruháját. 
- Valóban nem tesz jót, ha az alja... - elharapja a mondatot.
- olyanokkal látnak, akik újak a városban. Kiváltképp, ha a mulatság is ily csorbát szenvedett, a bálterem pedig.. nos. Olcsóbb egy újat építeni, mint ezt rendbe hozatni. - nézett körül, noha még csak szabadon sem engedtétek az erőtöket.
- Oh egek.. micsoda sajnálatos pazarlás. Oh egek... hogy nézek ki én is... Menjünk! Menjünk, mielőtt bárki meglát. És hozd azt a roncsot, ha tudod mire használni, de legalább egy köpenyt dobj rá. Felfordul a gyomrom, ha látom. - veti még oda, noha hangjából talán még hallod a megrázkódtatást. Meglehetősen keményen igyekszik a régi énjét visszaszerezni, még ha oly ügyetlen is abban, hogy az ő körein kívüliekkel értsen szót. Közben pedig komótosan indult a kijárat felé, egyszer azonban mégis megtorpant és türelmetlenül nézett vissza rád.
- Hogy minden egészen tiszta legyen. Nekem ez a lány fontos. Én magam is, bármit is teszünk, csakis miatta fogom megtenni. Ha biztonságban lesz, mintha nem is találkoztunk volna soha. - Na, ez volt az a veszedelmes ficsúr, akinek még odafenn láttad. Még bekoszolódott ruháját is olyan méltósággal viselte, amit talán tanulni sem lehet. 
A szakács némán áll. Lassú mozgással fordítja fejét a hangod irányába, mikor kimondod a neved. De nem szól. Vajon mennyi maradt meg a  régi személyiségéből az uralmi és egyéb pecsétek fogságában? Vajon maradt elég, hogy csicseregjen? Ki tudja? 
Úgy tűnik, kicsit noszogatni kell... Mert nem nyitja szóra a száját. Kicsit ugyan megemeli az egyik karját, majd szép lassan leereszti, és enyhén oldalra fordul. Ekkor talán felfedezed, hogy a háta véres. Ám a vér mintha mintázatokba rendeződne. S ha jobban szemügyre veszed, szegeket is látsz, mely a vér mintázataival egységes, hegyekkel-völgyekkel cakkozott ábrává áll össze.. 
Isao némiképp meglepődik a speciális szükségleteiden. 
- Nagyon gyorsan?  Azt hittem máris utána megyünk. - karjait összefonja mellkasa előtt, és dobolni kezd az ujjaival. Felesleges időhúzásnak érezte, hogy mindenféle speciális kívánságod van, miközben a lány veszélyben van. 
- Azt hittem, ennél ő fontosabb neked… minek húzzuk az időt, amikor közben BÁRMIT megtehetnek vele??! - rázza meg a fejét, majd hátat fordít és folytatja az útját kifelé, csupán hangját emeli meg jobban. 
- Ennyi mindent követelsz, miközben mit tudunk mi az ellenségről? Hogyan garantáljak olyan helyet, amit nem ismernek, ha azt sem tudjuk kik ők és mennyien vannak? Kenshiro. Ez nem tündérmese, ahol csettintésre minden készen áll.  – arca fehérré vált, szemei körül a bőr elvékonyodott, megfeszült a visszatartott dühtől. Egyértelműen úgy érzi, hogy feleslegesen húzzátok az időt.
- Egy kisebb nyári palotával tudok szolgálni, nem túl messze a város határától. Alig nagyobb, mint egy vadászkastély. A székhelyem nem itt van, így felesleges drága épületet vagy nagy személyzetet fenntartani, az ismerősi köröm pedig.. ilyen dolgokba nem vonhatom be. Bármennyire is megtennék mindent Őérte,  hatalmas feltűnést keltene és a végén meg lehet hogy a megölnétek a legjobb kapcsolataimat. - ó lám, az átkos hírneved utolér. Tetteid, a pusztítással terhelt utad most válik vajon gátaddá, mikor leginkább szükséged lenne rá, hogy minden gyorsan és akadályok nélkül menjen?
- Viszont odakinn áll egy zárt hintó, ami átvisz a városon feltűnés.. vagyis túlzott feltűnés nélkül. - ráadásul ő is nyer, hiszen sem veled, sem a ronccsal nem kell mutatkoznia... Vajon hányszor átkozta már el a pillanatot, amikor felbukkantál?
 
Akár a hintót választod, akár nélküle kívánsz eljutni a palotához, az út során nem ér támadás. Az épület magányos sziluettje lassan rajzódik ki előtted szúrós lombú fákkal övezve. Mögötte sárgás sziklaorom emelkedik, s a hintő kerekei is keményen koccannak a sziklán, ami az utat alkotja.
Ahogy Isaot megpróbálod elzavarni, megmakacsolja magát.
- Ne akard megmondani nekem, hogyan végezzem a dolgomat. Ha bármit tudhatnánk a támadókról, azt már tudnám. – fonta össze a karjait maga előtt.
- A türelmetlenséged meg semmi hasznunkra nincs, ha információt kell felkutatni, de biztos lehetsz benne, hogy ezek mind miattad jöttek. Miután a Tűz templomát elpusztítottad, még azok előtt is felfedted magad, akik eddig hiábavalóan kerestek, vagy akik eddig nem akartak befogni. Ráadásul mindezt akkor, amikor az országok felszabadultak a háború nyomása alól. Az egész világ előtt tetted célponttá magad, de ostobább voltál mint a másik, aki elment messze keletre. Tudod Ő is épp emiatt jött el hozzám. Könyörgött, hogy segítsek neked. – az arcod figyelte. Látni akarta a reakciód.
- Most. Egy lehetőséget kínálok neked. Elrejtelek. Megtalálom a módját, hogy eltűnj az üldözőid elől. Találok rá módot, hogy ne kelljen megvívnod a következő harcod. De akkor végleg elhagyod Őt. Ez az ára.  Tedd szabaddá. – ezúttal minden úrias sallang nélkül, magabiztosan állt előtted. Kétséged nem lehetett az ajánlata komolysága előtt.
 
// Amennyiben elfogadod az ajánlatot, a következő események, kivéve a szakács kifaggatását, nem történnek meg, és a következő postban rendezzük a továbbiakat.
Amennyiben most nemet mondasz, vagy hezitálsz, akkor közli, hogy az ajánlatát fenntartja, ha meggondolnád magad. //
 
Bármennyire is éhezel a válaszokra, a szakáccsal sem egyszerű a helyzet. Személyisége visszahúzódott.. talán meg is szűnt a pecsétek nyomása alatt. Mégis reagál rád. Ha nem is szavakkal, de ha szólsz hozzá, feléd fordítja a fejét, és még néhány szavad is visszamondja.
-Hol… oh..ohl… hol.. – mintha megpróbálna küzdeni. Mintha keresne valamit, amiben megkapaszkodhat. Mégis csekély eredmény ez. További szavaid azonban, mintha elérnék őt.
-óvni.. – tompa koppanással hangzik a szó. Majd arca, mely eddig csaknem kifejezéstelen volt, sötétre vált. Gyorsabban mozdul, mint várnád. Fegyverré vált csonka Kezével csap feléd.
-Te. – szinte méreg a szó a száján, amit a pillanatra fellobbanó düh mondat.
-öl. – majd térdre rogy. Az erő olyan hirtelen hagyja el, ahogy a felvillanó emlékfoszlány életre hívta dühét.
- öl minket. – suttog még maga elé, szánalmas egyedüllétében összébb húzva karjait. Hasztalan ölelné magát. De ez már nem jut el tudatáig. A pecsétek alatt újra elvész. És ott marad előtted, térdre rogyva. Némán. Csupán háta emelkedik ritmikusan le s fel, s vele a völgyek és árkok mintázata, akárha életre kelt volna…
 
Az épület belső terei első pillantásra nem kínáltak megfelelő teret vagy elszigeteltséget az idézés tervéhez, végül három lehetséges helyszínt találsz. Az egyik egy kisebb, kellemesen berendezett, de kellően levegős fogadóterem, mely a kastély távolabbi pontján áll, a másik az épület alatt húzódó pince egyik terme, végül dönthetsz arról is, hogy a szabad ég alatt viszed végig az idézést.
 
// Következő postodban kérlek jelezd azt is, hogy hová idézed. Amennyiben az idézés megtörténik, a következők zajlanak: //
 
 Kuchiyose no Jutsu: Okami!
Ismerős erő árad keresztül rajtad. Nagy elhatározás kellett ehhez a technikához, s nem tudhattad, mi vár rád. Visszatáncolni már késő. Megtetted. Vajon reméled azt, hogy  nem válaszol? Vagy kész vagy szembe nézni a teknősök királynőjével? Kész vagy, hogy ott állj előtte, kinek vállát évezrednyi bölcsesség nyomja?
Csak néhány pillanat.
Termete messze elmarad a szállító teknősökétől, de egész lénye mégis valahogy hatalmasnak érződik.
-Hát hívtál, Tékozló Fiú. – hirtelen találd magad tekintete kereszttüzében. Vajon várta hogy megidézd? Enyhe biccentéssel fogadta köszöntésed, de nem téveszthetted el azt az enyhe gesztust, amivel tekintete szűkebbé válik.
-Az én egészségem nagyszerű, Kenshiro Karu. A tiéd viszont.. – a mondat vége a semmibe tűnik.
- Kíméletlen és kegyetlen vagy vele. – a királynő téged néz, de vajon téged lát?  Előtte állsz, s térdedbe hirtelen szúró fájdalom nyilall. A megérkezésed óta a kisebb fájdalmak mintha csitultak volna, jelenléte most mégis talán erősíti ezeket. Mindenesetre az ősi lény nem szól, míg kérésed előadod neki, csupán lassan ingatja a fejét.
- Sokat kérsz Fiú. Sokat. – ízlelgette kívánságaid. Szétszedte és összerakta.
- Hajdan a Kenshiro klán nagy volt és nemes. Nagyszerű szövetségese a népemnek. Majd egytől egyig… volt bármily kiváló… mind a férfiak, elbuktak. – burkolózott csendbe ismét. Emlékei között sétált, s talán végigsimított minden szeretett lényen, aki elveszett…
- Elbuktál te is. Elhagytál minket. El a családod.. Ugyan azt az utat járod mint eleid. Most. Mégis arcátlanul hívni merészeltél.- mintha enyhe hitetlenkedés lett volna a hangjában. De még nem harapott ketté. Nem. A Teknősök Királynője kíméletlenebb volt annál.
- Kenshiro Yori.. fiatal, de figyeljük őt. A szövetség múló emlékét, mi még ápoljuk, de ha már egyetlen igaz Kenshiro sem marad, tudd, hogy ez is semmivé válik. – vajon mi bujkált a figyelmeztetés mögött? Jóakarat? A régi Kenshiro vezetőnek szóló tisztelet emléke? Vajon te vagy mára az utolsó kapocs, aki így vagy úgy, de kapcsolatot ápol velük? Vagy csupán azok közül az utolsó, akik valaha is számítottak?
- De mondd csak Kenshiro Karu, ha melléd adom őt, nem siettetem-e a bukását? Nem kárhoztatom-e én magam arra az útra, amit még egyetlen Kenshiro férfi sem tudott elkerülni? Mit kívánsz Fiú? Pusztuljon a gyermek is, végleg megpecsételve a klánod sorsát, vezekelve a bűnért, amit eleid, s te magad is tápláltál? Vagy maradjon meg számára, az a halovány remény hogy ő.. talán ő, képes lesz újraéleszteni a klánotokat és visszaszerezni a régi dicsőséget? – a Királynő választás elé állított. Mi másra is számíthattál volna? A teknősök mindig is szerették a próbákat, de vajon hányszor tapasztaltad ezt közvetlenül?
Mégis volt valami szavaidban, ami kissé talán meglepte. Haru vére. Az átok. A vágy, hogy ellenállj..
- Az embervér gyorsan hígul. Még a te klánodban is. – gondolkozott el. Eddig talán nem gondolt arra, hogy talán te magad is megtörheted az átkot. Reményeit egyértelműen Yoriba helyezte, még ismeretlenül is, de vajon.. ez a te történeted? Vajon a te nagy kihívásod lesz megszabadítani a klánt átkos örökségétől?
- Mmmmm… Kenshiro Karu.- lassan megrázta a fejét.
- Nem adom az alattvalóimat olyan harchoz, amiről semmit nem tudok. Mondd el, mit tudsz az előtted álló csatáról, azt követően pedig határozni fogok róla, hogy valóban olyan fontos-e a történelem alakulásában, mint azt állítod. – a Királynő ezúttal hajthatatlannak látszott. A hízelgés nem használ.
-Kazuyát elhozzuk neked. És azokat, akiket kijelöl. De előtte.  Nevezd meg, ki az, aki miatt vállaltad a haragom.
 
Ahogy Kazuya feltűnt és meglátott, meglehetősen gondterheltnek tűnt.
-Karu. – elhagyta a formaságokat is.
-MINDEN segítségre? –kérdezett vissza, szinte azonnal, majd ráncolni kezdte a homlokát, ahogy Haru átkát kezdted emlegetni.
- Biztos vagy benne? – nem kérdőjelezte meg a klánnal együtt élő legenda tényét, de azt igen, hogy éppen te és éppen most lennél képes megtörni. Nem azért, mert ne hitt volna benned, ám se előjelek, se csodás események nem kísérték a rád váró küzdelmet. Mégis, szavaid hatására mintha még aggodalmasabbá, és vele még öregebbé vált volna.
Majd távozik, hogy, vélhetőleg, az embereivel térjen vissza.
 
// Az emberekről, akiket küld, egyeztess Yorival, aki jelenleg a klán vezetője és rendelkezik az erőforrások felett, és kérem az erejük és képességeik listáját is. Javaslom, hogy Kazuyának keress játékost a klánból, Yorit javaslom.//
 
A Nibihez fordulsz szavaiddal. Csend és sötétség.
Gerinced mentén enyhe fájdalom villan. Majd elenyészik.
Nem érkezik válasz arra, hogy mi változott meg.
Újabb fájdalom villan a válladban, majd a felkarodra kúszik. Huss.. semmivé lesz újfent.
Kéred és könyörögsz, hogy mentse meg a lányt.
A belső semmibe küldöd az újabb szavakat: „Te is nagyon fontos vagy nekem”.
Villanó fájdalom a könyöködben és az alhasadban.
Elegendőek a szavak?
’végső soron te is a TÁRSAM vagy!’
Az utolsó, amit neki szánsz.
Bal kezedbe fájdalom villan. Tenyered összerándul, ujjaid meggörbülnek, akár a karmok, mielőtt a fájdalom elenyészne.
 
 
A lánnyal a kapcsolatod nem él.
De talán él a remény, hogy gondolataid valahogy mégis elérik.
A remény, hogy a közelgő csatában megmentheted.

Körbe ér // Mementó - Kensiro Karu
 
Hideg szavak. Két férfi egymással szemben. Köztetek végtelenné növeli a távolságot Ő.. a Nő. 
Két oly különböző világ. Vajon ha nem lenne Chizune, s úgy találkoztok, miként gondolkoznátok egymásról? Felháborítana ennyire az ő pökhendisége, vagy nem lenne szükség rá, hogy pozíciótokat egymással szemben újra és újra erősíteni próbáljátok? Okafogyottá válnának az apró csaták? Számítanak még ezek a kérdések?
Hangod élesen sercen. Tekintete végig mér. Tudja, hogy test test ellen semmi esélye sincs. Mindene ami van veled szemben az a rangja, de vajon mennyit ér neki az ő rangja? Ó, hát büszke rá.
- Ki-ki.. amit érdemel, Kenshiro Karu. Ki-ki, amit érdemel. -  a kesztyűt felveszi ugyan, ám jeges egyszerűséggel válaszol. Vajon járt ő is valaha porban-sárban? Vagy ült azon a dicstelen trónuson, melyen névtelenül és számlálatlanul döntött a sorsok felől? Ő választotta meg az életet amit él, vagy mások hoztak döntést helyette? 
- Én felajánlottam egy lehetőséget. Tudod.. hogy igazam van. Tudod, hogyha azt hiszik megszöktél a kezükből, megmenthetem. Mindegy mit látsz vagy hiszel az utóbbi egy óra alapján, azok ott nem őt, hanem téged akarnak. Engem nem érdekel, hogy van-e a világnak egy irányítható vagy.. józan... Junchuurikije. Nem kell sem eszköznek, sem szövetségesnek, mert az én harcaim finomabb szinteken zajlanak, de tudod, hogy mások igenis vágynak rád és mindent képesek megtenni ezért. Nekem az számít, hogy Ő legyen biztonságban. De ha.. a józan ész ellenére sem hallgatsz rám. Viseld - hangja, mely enyhén remegett, miközben ezt mondta, most megbicsaklott. 
- Viseld a következményeket. És tudd, ha miattad.. ha.. akkor téged teszlek felelőssé érte!- nem vitte rá a lélek, hogy kimondja a halálát. Mintha így elkerülhetné, hogy bármikor is valóságossá válhasson. Maszkja mögött, most volt alkalmad rá, hogy láthasd, érzelmek teljes spektruma feszül. S ezen érzelmek közt tudhatod, hogy ott lapult a félelem. Az érzés, ami ha finomabb szinteket is képes felfogni pillantásod, végső soron most talán csak miattad volt ott, hisz át és átszőtte, ahogyan szavait is, a féltékenység. S vajh mi ékesebb bizonysága lehetne annak, hogy közted és a lány között tán nem ért még véget minden, mint ellenfeled rettegése, ami kimunkált nemesi eleganciáján is át-átüt? Egy dologban lehettél biztos: bármi volt is köztük valamikor, Isao szereti a lányt. És ezért bármit megtesz, hogy megóvja, még akkor is, ha az a bármi a veled való együttműködés. De hogy képes lesz-e a lányra bízni a választást...? Szereti ő annyira?
- Nem fognak törődni a haja szálával. Ha csak úgy ejthetnek fogságba, bántani fogják. Ha megjelensz és nem marad más mód.. életveszélybe sodrod. Felkészültél erre? Biztos vagy benne, hogy nem csak a büszkeséged mondatja veled mindezt? Jinchuuriki, az ajánlatom áll addig, míg el nem indulunk. - fordított neked hátat hirtelen. Mintha így feszültsége jobban palástolható lett volna. 
-Ami pedig az indokaidat illeti azokra a tetteket, amiket elkövettél.. Hazudj csak magadnak, hogy jól van ez így. Én sem törődök az áldozatokkal, ha szükség van rájuk. Túlélünk, ahogy tudunk. Élünk, ahogy a világ engedi. Aztán majd meglátjuk, mit szól mindehhez a lány.- majd egy nagyot sóhajtott, s még mindig háttal neked a plafon felé nézett, elgondolkozva néhány pillanatra, mielőtt folytatta volna.
- Nincs mit köszönnöd. Ha ez a palota lenne az ára, hogy épségben tudhassam, itt és most, két kezemmel rombolnám porig. -komolyan beszélt. Láttad az arcán, ahogy visszafordult hozzád.
-És ha az kellene, megtenném ugyanezt minden más palotámmal, sőt. Az egész vagyonommal is. Ugyanez áll az életemre.- a remegés, az indulat elmúlt. 
-Éveken át építettem a kapcsolataimat és a pozíciómat. Évekig vártam arra, hogy visszatérjen hozzám és végre otthont adhassak neki, s ha kell védelmet. - egy kelletlen, örömteli mosoly
- Másféle adósságokat törlesztettem.. másféle módokon. Ezek után nincs mód rá, hogy csak itt ücsörögjek, míg más menti meg.- elhatározta magát. 
- Ha módja lesz rá.. megtalálja a megfelelő rejtekhelyet. - aggódott-e vajon, hogy ha elesnél, a lány esetleg magától nem hagyja el a csatamezőt? Vagy csak a babérokat kívánta ő learatni? Vagy tényleg nincs más indoka, mint az elhatározás, hogy segíteni fog, bármi is történjen?

A vén teknős átható szemekkel figyelt téged. Vajon mi lapult az ősöreg koponyában? Benne nem volt olyan egyszerű olvasni, mint a férfiben korábban.
- Valódi fegyvert? - ez elgondolkoztatta.
- Nem ő lenne az első ember, akiről ezt állítják... a nemzetek folyton keresték és javították azokat a gyerekeket, akik képesek lehettek fékezni a bijuukat, vagy tárolni őket. Tucatszám.. nem.. talán százszámra ítélték halálra őket, csak hogy fegyvert szerezhessenek. De valódi fegyvert csak azok kovácsolhatnak belőlük, akik képesek a bijuukat irányítani. Talán valamely letűnt, ősi vérvonal gyermeke? Nem.. hallottam volna róla, ha ilyen különleges lenne. Mégis.. mi ő, hogy ezt állítod róla?- most először Óteknős kíváncsinak tűnt. Aztán szemei egy ponton állapodtak meg rajtad, ott ahol egy élettel ezelőtt utoljára érintett a lány, s miközben szemei lassan lecsukódtak, az öreg teknős egy hosszú sóhajt hallatott.
- Nem tehetségtelen. - Vajon min gondolkozhatott?
Majd további szavaidra nagyot pislogott, mintegy emlékeztetve arra, milyen vékony jégen jársz, hogy hívni merted.
- Kenshiro Karu. Te elhagytad a klánt, ahogy minket is elárultál. Miért hiszed mégis, hogy a vérvonal rajtad és rajta áll vagy bukik? Miért hiszed, hogy erősebb vagy, mint Haru.. és miért gondolod, hogy nem a fiatal Vezető fogja megtörni az átkot? Mi tesz téged alkalmasabbá?- Biztosan tudhattad, hogy ismeri a családfát, s azt is, hol helyezkedik el az új vezető rajta. Mégis várt.
- A célozgatás a gyermekek és azon emberek sajátossága, kik nem hajlandóak egyenes utakon járni. –kezdte, s érezhetted, hogy minden egyes szava komolyan koppan.
- Te azért hívtál, hogy szívességet kérj. Azért hívtál, hogy az enyéim akár az életüket áldozzák érted. Ne várd el, hogy én, a Teknősök Királynője próbáljam kitalálni a szándékaidat!
- Mondd hát ki. Mi tesz többé téged? – színes, éles szikrák lobbantak az öreg teknős tekintetében. Érezted te igazán a súlyát annak, hogy megidézted őt? Érezted bármikor is a súlyát annak, hogy egy egész faj vezetőjével beszélsz?
- Mond hát ki, mi az, amiért segítenünk kellene.- Vajon ezen a válaszon áll a segítsége?
Bár mindazon információkat megosztottad vele, amit eddig megtudtál, az első elégedett színezetet akkor láttad az arcán, mikor Yorit ki kívántad hagyni a küzdelemből, még tiszteletteljes zárszavaid is csak enyhe, méltóságos kifejezéssel hallgatta. De nem hagyott magadra. Még várt. Meglehet az évek az ő szemében sem múltak nyomtalanul.. vagy a teknősöket fűzte még élőbb szövetség a klánhoz, mint sejthetted. A esélyed viszont ennyi, vagy sikerül megragadnod, vagy sem.
 
’Öreg Teknős.. te.. látsz engem?’
 
A szakács nem képes a beszédre. Az a torz kreatúra, amivé változott, nem véletlen viseli a térképet a hátán. Kifacsarták, kilúgozták, amennyire csak lehetett, de arra még jó volt, hogy üzenetet továbbítson neked, személyiségéből talán több szilánk nem is igen maradt meg, mint ami ehhez kell. Isao könnyedén azonosítja a helyszínt. Vagy megnyugtat, vagy nem, de a várostól megfelelő távolságban van ahhoz, hogy ne kelljen teljesen visszafognod magad.
Olyan sziklaszurdok vár, amit hegyes, éles sziklák ölelnek körbe, s csipkézett hátaik egy beomlott , csaknem kör alakú forrásmezőt figyelnek néma méltósággal.  A helyen Isao szerint már nincs víz, csupán egy hajdan volt falu száraz, legfeljebb felgyomosodott maradványai, de álló épület egy sem, út pedig alig-alig vezet oda.  Egy szélesebbet ismer, s talán még egy-kettő kecskeösvényt a sziklák között. A terület mérete nem túl nagy. Néhány óra alatt bejárható. Isao visszautasítást nem tűrő módon dönti el, hogy a szurdokhoz vezet. Harci tapasztalatok híján azonban „hajlandó megfontolni” ha „javaslatod” van. Bármi kérdésed merülne fel arról, hová tartotok, válaszol.
Kazuya természetesen megérkezik. Meglepett, majd mintha aggodalmassá válna, látva téged. A macskádról kérdez, hogy mennyire uralkodik már rajtad, hiszen világosan látja jelen állapotod, a megjelenésed, mely riasztó a klánt elhagyó régi Karuhoz képest.
A Nibit nehezen érzed. De valamennyi el kell hogy jusson hozzá a gondolataiból, mert érzed, ahogy odabenn ismét mozgolódni kezd. Legalábbis erre utalnak azok az apró fájdalmak, melyek gondolataidra reflektálnak.
Az utatok könnyű és zavartalan lesz. Mintha direkt ügyelnének arra, hogy mielőbb megérkezz.



// Van még egy lehetőséged, hogy az öreg teknős támogatását elnyerd. Erre fordíts figyelmet.
Kazuya mint segítő, végre megjelenik a színen, természetesen biztosít számodra egy kisebb csapatnyi embert, el is láthatod őket utasításokkal, vagy van rá mód, hogy egyeztess Kazuyával.
Ha valami tervvel kívánsz előállni azon túl, hogy minden erőddel küzdeni fogsz, azt még megteheted. Ugyanez áll arra is, ha valamiféle eszközt szeretnél beszerezni. Ezekkel kapcsolatban egyeztessünk.
Szentelj figyelmet a részleteknek.


Előfordulhat, hogy a megfelelőbb játék érdekében, amennyiben a  Nibit szükséges lesz külön mozgatni, átstrukturáljuk a mesélést.
A türelmedet nagyon köszönöm.
Mivel már hallani lehet a zenét, ami a boss-fight közeledtét jelzi, a felkészülést segítendő, az eddigi játékodért és kitartásodért:
TJP: 25  CH: 83

Ha semmi egyébbel nem kívánsz törődni, megyünk tovább onnan, hogy megközelítitek a sziklákat.  //

Okami szavai élesen koppantak azon a képzelet béli padlón. Ám választ másodpercekig nem kapott. Reméltem, hogy rájön magától és nem kell kellemetlen helyzetbe hoznom magam, de ha így állunk tessék megteszem... Nem fogom vissza magam most már. Egy faj vezetőjével beszélek, de ő vajon tudja, hogy egy bukott vérvonal Utolsó élő tagjával beszél? Vajon felfogja jelen helyzetben, hogy mennyire kell türtőztetnem magam, hogy ne engedjem ki a macskát és tépjem darabokra őt itt a helyszínen. Nem tehetem, mert köt a szavam és esküm, ennyire legalábbis nem vesztettem még el az eszem. Ahogy a másodpercek csiga lassúsággal telnek, úgy válok egyre dühösebbé, és érzem, ahogy a bijuu chakrája reagál rá. A dühömet használja, hogy meggyengítse azokat a képzeletbéli gátakat. Nem Nibi még nincs itt az időd. Érdekes, hogy azt gondoltam volna kettőnk kapcsolata fejlődött az utóbbi időben, néha még el is hittem, hogy a Nibi engem ment meg és nem csak azért, hogy tovább nézze a műsort, de mára már nem így hiszem. Fontos nekem ő is. Rég ott maradtam volna valamelyik út menti árokban, de mégis látom cselekedetei mögött, hogy ő is egy sokkal hosszabb távú játékos. A szabadságot akarja, hát meg is kapja. Aztán Okami ránéz a pecsétre és egy dicsérő szó hagyja el a száját, nyilván látja, hogy mit művelt Chizune, de nem számít. Előbb utóbb a démon macska rászolgál a nevére és megmutatja az emberek miért rettegik őt, én pedig távozom az örök vadászmezőkre. Kazuya tudta ezt, tudta, hogy a halálos ítéletemet írom alá, mégsem fogott le, mégsem állított meg, természetesen figyelmeztetett, de esze ágába sem volt, hogy megállítson. Talán azt hitte, hogy elbírhatok egy istennel. A saját sorsommal nem bírok el, nem, hogy egy végtelen entitással aki már akkor ezeket a földeket rótta, amikor legősibb ismert felmenőm is még csak puszta gondolat volt. Miket is beszélek, hiszen a Nibinek magához Rikodu seninhez a ninju megalapítójához is köze van... Nem számít, már csak egyszer kell a segítségük és utána vége. Gondolataim messze kalandoztak az eredeti témától, de ideje válaszolni és félredobni az udvariasságot.
- Bárki bármit mond én vagyok az egyetlen, aki a főág vérvonalát tovább örökítheti, legjobb tudomásom szerint. Lehet ez önnek gyerekesen hangzik, de a tárgytól nem kanyarodhatunk el, lehet valaki lelkületben nálam jobban Kenshiro, lehet valaki nálam jobban Kenshiro papíron, de a főág vére már csak bennem van meg Kazuyán kívül és ezek a tények. 
Egy kicsit engedem, hogy az indulat elsodorjon arra a pontra ahonnan nincs visszatérés. 
- Okami samanak igaza van. Én idéztem meg Okami samát és köszönöm szépen, hogy segített nekem és idehozta Kazuyát. Ezen felül Okami samának igaza van nincs jogom veszélybe sodorni a teknősök nemzetségét, így is többet tettek értem, mint jogom lett volna kérni. A lány, hát ő... sokaknak fáj rá a foga, de nem kaphatják meg. Senki sem, had döntse el magának a sorsát. Ugyan ez igaz a Nibire. A választás lehetőségét elvették a lánytól, ahogy én elvettem a bijuutól. Ezeket a bűnöket fogom most megváltani. Nem menekülök már, Okami samát sem fogom többször zargatni, ezt ígérhetem. Végszónak, pedig miért én lehetnék az aki megtöri ezt az átkot? Azért mert az én őseim, felmenőim követték el a hibákat újra és újra, ez a véremben van és ezt soha senki más nem értheti meg. Ez a kereszt csak az enyém és senki másé, sem a bijuué, sem a lányé, sem más Kenshiroé ők ne szenvedjenek miatta. Haru ha jól sejtem ezt sosem ismerte be. A vérem az övé, de én nem ő vagyok. nem tudom miben lehetnék több vagy kevesebb nála, mindketten más kor gyermekei vagyunk, de én meghoztam azt a döntést amit ő sosem vállalt fel a történetek szerint, de én készen állok vezekelni is érte, nem lépek vissza! Köszönöm Okami sama ismét a segítséget. Így is a teknős faj adósa maradok megmaradt életemben, ezt nem felejtem el!


Azzal megvárnám, amíg az öreg teknős köddé válik és már indulnék is utamra, de ekkor Kazuya tűnik fel a semmiből. Elmondom neki, hogy mi a helyzet, de nem megyek bele a részletekbe. Nem tudhatom, hogy mennyire megbízható. Elmondom neki, hogy a lány mennyire fontos nekem és, hogy nem tervezek élve kijutni ebből a küldetésből. Az öreg tudomásul is veszi úgy tűnik és elfogadja, hogy az én utamba már nincs nagyon beleszólása, így megbeszéljük, hogy egy megadott jelzésig, ők nagyon távol maradnak és követni is csak úgy követnek minket, hogy a távolból. Azt hiszem, hogy ez menni fog nekik. Jelzésünk az lesz, hogy ha kimondom hangosan, hogy én sem egyedül jöttem, vagy pedig az, hogy ha az első jutsu aktiválásra kerül bármelyik oldalról. Kazuyáék feladata egyszerű, el kell intézniük a tömeget, azokat a Shinobikat akik aktiválni tudnának bármilyen genjutsut vagy akadályt, tehát, hogy zavartalanul tudjak végre az ellenfelemre fókuszálni végre egyszer életemben. 
Mindezek mellett Chizune felkutatása lesz személyese Kazuya feladata, illetve a lány biztonságba helyezése minden áron ha én ezt nem tudnám megtenni. Mindez csak akkor borul, ha közvetlen veszély fenyegeti Chizunét, mert akkor tényleg már csak arra kell koncentrálniuk, hogy elvigyék onnan a lányt és mentsék a saját bőrüket!


A következőkben Isaoval indulok útnak. 
- Figyelj Isao, úgy tűnik, hogy ez most nem egy olyan helyzet ahol sok választásom van. Azt azonban tudnod kell, hogy az ajánlatodat kár volt felajánlani, mert NEM fogadom el. A lány eldöntheti, hogy mit szeretne kezdeni az életével, nem tudom, hogy érted-e. Én a döntés szabadságát akarom neki adni. Azt akarom, hogy tudja, ő nem kötődik a a bijuuhoz és senki máshoz jelen pillanatban úgy mint én és lehetősége legyen eldönteni, hogy mihez akar kezdeni az életével, bár nem hiszem, hogy innen élve kijutnék, de annyit hagyj meg neki, hogy eldöntse merre szeretne menni. Ha szereted őt, már pedig úgy tűnik, hogy igen, akkor tudnod kell, hogy igazam van. Nem fogok többet bizonygatni, vagy magyarázkodni, én egy senki vagyok neked és te is nekem. Szükségünk van egy bizonyos pontig egymásra aztán soha többé nem találkozunk. Ha akarsz jönni, akkor gyere, nekem nem bizonyítasz ezzel semmit. Nem foglak megakadályozni ebben, de óva intelek, hogy én nem fogom most már vissza magam. Ebben az esetben a feladatod annyi lenne, hogy ha tényleg harcba szeretnél szállni, hogy próbáld meg minél jobban megzavarni azokat az embereket akik engem próbálnak zavarni, ha esetleg olyan embert látsz aki nem tud chakrát használni, akkor őket támadd meg, de fölöslegesen ne akarj mártír halált halni, annak semmi értelme... Csupán csak ennyit tanácsolnék. Próbálj meg inkább figyelni és keresni a lányt ha megtaláltad jelezz nekem, vagy valakinek a csapatból, hogy el tudjunk menni érte, de még egyszer kihangsúlyoznám, lehet legközelebb nem lesz olyan szerencséd mint a bálteremben. Igazad van a te harcaid más szinteken folynak, ez most az én világom lesz, ezt jobb ha elfogadod és aszerint cselekszel.


Utunk könnyű, talán túl könnyű is, arra a bizonyos fennsíkra. Az utolsó pár száz métert már egyedül tenném meg. Közben csak hergelem magam folyamatosan. Érzem a Nibi jelzését a kis fájdalmakkal, de már nincs mit nagyon mondanom neki. Sajnálom, hogy normálisan azért nem vehettem búcsút, de úgy érzem, hogy a lényeget sikerült átpréselni, azon a bizonyos gáton amely most oly erősen választ el minket. Aztán besüllyedek a magányba, az ürességbe, mely egyik legnagyobb félelmem és végső soron nemezisem is talán. Elhittem, valamikor még elhittem, hogy ez működhet így, hogy megtalálhatom az utat miként békíthetném meg a macskát és miként lavírozhatok el úgy a nagy nemzetek között, hogy közben a lányt is magam mellett tudhatom. Isaonak azonban abban igaza van, hogy ez így egy nem fenntartható állapot... semmi gond, most megfizetem minden ostobaságom árát. Egyre jobban növekszik bennem a gyűlölet a világ felé... Talán ezt érezheti Ita és Mirubi is állandóan? Milyen élet ez? Ezúttal is a legmélyebbre nyúlok a tartalékaimban, akár csak ott a bálteremben, azonban most tudatosan teszem ezt, számító hideg tekintettel. Emlékszem még az időkre, amikor vissza kellett fognom magam, a Templomnál, a városban, a háborúban, mindig csak titokban kellett tartanom, vagy a Nibit visszafogni, hát a rossz hír az, hogy most már őt sem fogom, de magamat sem. Csak a szokásos felszerelésem és chakrám van velem, illetve a kis erősítés, Kazuya és csapata + Isao. 
Miután sikerült a végletekig átszellemülni a kíméletlen harcosba, aki végtére is vagyok, akivé kárhoztattam az első perctől kezdve, amióta megláttam a napvilágot, most szabadon engedek mindent. Minden chakrám és érzelmem hagyom szabadon áramolni, nem szabok gátat többé semmilyen érzelemnek és chakrának, nincs kontroll már. Magamat is meglepem. Ezt valószínűleg ha a környéken van szenzor most meg fogja érezni, de semmi gond, tudják csak kivel szórakoznak. 


- Eljöttem! Hol a lány? Ha elengeditek őt itt és most akkor beszélhetünk, de ha ez nem történik meg, hát akkor számoljatok a következményekkel. 
Amennyiben megjelenik előttem a fekete öltözetet viselő fejvadász folytatnám.
- Még mielőtt bármit mondasz magadról, vagy a megbízódról, nem érdekel... A lányt hozzátok ide. - A kék írisz szememben most biztosan felemássá változna, de ezúttal magam vagyok. De ismét a vadászra figyelek, most minden apróbb mozdulatnak jelentősége van. - Tudom, hogy vártatok rám és azt is, hogy nem véletlenül jöhettem ide sértetlenül. Nem próbáltatok megtámadni az úton és gyengíteni sem. Remélem van benned annyi, hogy szemtől szemben lerendezzük azt amit tegnap elkezdtünk. 



// Köszönöm szépen az eddig játékot és a jutalmat is! Nagy élmény volt mint mindig! Akkor az általad említett strukturális változás a következő körtől lép életbe legjobb tudásom szerint és a kaland mesélését Tobirama venné át és te maradnál a Nibi szerepében. Kérlek amennyiben még nem kommunikáltatok a részletekről azt tegyétek meg én már jeleztem minden platformon a változást minden oldal felé! //

/ Kenshiro Karu /




Egy terem… mely mintha a részed lenne, s mégis olyannyira idegen is… voltál már itt, igen, ismerősnek tűnik… mintha visszatértél volna oda, ahol minden elkezdődött, vagy talán, ahol minden megváltozott. A szoba ismerős volt, mégis minden oly más… oly furcsa… oly hátborzongató. Mintha valami, mely eddig már-már stabilnak tűnt, most kezdene egyesével darabjaira hullni. A kapcsolat, melyet már oly egyenletesnek véltél társaddal, a bestiával, ki tested rabságában él, most mintha zavarosabbá vált volna, mint egy folyó, mely új medret keres magának, mint a zúgó vízesés, mely már nem csupán egy csordogáló patak. Mintha áttörne minden sziklát, mely az útjába mer állni…
Suttogások hallatszanak, melyek szinte vibrálva terjednek szét a szoba apró szegleteiben, s víz terül el alattad, mely minta szárnyain repítené a suttogó hangot, felerősítve azt, ám így sem érted jelentésüket, minden zavaros, de érzed, hogy valamit mondani akarnak, minden röpke hangnak, mely végig siklik a víz gyenge peremén, hozzád szól, téged szólít… tudod ki ő, tudod, miért hív, s próbálsz kommunikálni vele, próbálsz választ adni furcsa hívására.  A víz hirtelen változni kezd, mintha ezernyi parányi bolygó próbálna kitörni belőle. Aprók, mégis hirtelen beterítenek, s tested a hab fogságába kerül, már ha ezt nevezhetjük a testednek…
Hamar felméred a helyzetet, s mintha azonnal értenéd őt, akár szavak nélkül is, furcsa, mégis tudod mire készül, a kapcsolat köztetek tényleg instabil? Vagy talán csak te sem mered elfogadni azt, ami kezd kibontakozni, egy virágot, mely talán igyekszik megfitogtatni élénk, színes szirmait. A kapcsolatotok rejtélyes, mégis mint egy tenger, mely olykor hullámzik, olykor háborog, olykor csendes, s sima, mint az égbolt, mégis minden cseppje egy egészet alkot.
Hírtelen a valóság zord árnyai vetülnek rád ismét, s a bestia, mely lényed része, visszaküld oda, hol jelenleg dolgod van, s hol most ismét helyt kell állnod. Utolsó gondolatod elreppent elméd zavaros pillangói között, s a „ Köszönöm „ , mely oly gyorsan villant tovább gondolataid medréből, most ott bolyong valahol, kettőtök között, vagy talán kettőtökben, hiszen most mintha egy részetek az eddiginél is jobban össze forrt volna…eggyé…egy szörnyeteggé?
Az idő ellened játszik, minden tekintet rád szegeződik, s mintha egyszerre főszereplővé válnál, ki önmaga köré gyűjt minden szempárt, ám számodra más játszaná eme történet hősét, vagy hősnőjét?
Olyasmi járja át tested, mint még soha. S a környezetted, mintha más lenne mint eddig, mintha olyan szemmel látnád a világot, mely nem egészen a tiéd, s nem is az övé. Mintha ketten néznétek, mégis egy szemmel… a tested, olyan mintha csak eggyé vált volna a kékséggel, mely befedi tested, egy erő mely nem a tied, most mégis a sajátodnak tudhatod. Ám meddig? Meddig lehetsz ilyen közel hozzá? Az, mit időnek hívunk az ellenséged, s az, ki a szívedben lakozik fogoly… cselekedned kell, vagy az, mit ma megalkottatok, a Nibi, ki most érted tett egy lépést, a semmiért cselekedett, s a remény , mely felcsillant tova röpül.
Csak ő jár a fejedben…a megmentése, s egy röpke mondat után máris lépésre kényszerülsz, mint egy sakkfigura a csatamezőn. Lépteid gyorsasága mintha ismeretlen vizekre repítene, eddig is képes voltál a gyorsaságra, ám ez ahhoz nem fogható. Mintha a szél a lábaid köré fonta volna minden selymes fonalát, s segítené lépteid. Gyors vagy, nagyon gyors, ám ez elegendő lenne? Ennyi az egész, a sebességed lenne a kulcs, mely megnyitja az utat a boldogsághoz, mely utat nyit a szeretett nőhöz, ki most az ellenség karmai között tengődik? Talán elég…talán nem.
A lány bőréhez érsz, mely mintha kissé hűvös lenne, ám ha jobban megnézed a verejték, szinte csordogál bőre minden szegletén. Vajon mi okozhatja ezt? Mintha csak vízben fürdött volna, ám ruháján nincsen jele semmilyen folyadéknak, csupán itt-ott jelenik meg valami, melyet bőréről kibuggyanó nedvesség töltött meg. Miért izzadhat ennyire? S miért nem pillantott még rád egyszer sem? Miért nem érzi érintésed lágyságát, mely akár egy pillanatra is, de körbe fonja?
Ahogyan megérintetted a lányt, a tüskék, a másodperc tört része alatt, mintha csak veled egyszerre mozdultak volna, s bár sietve hoztad létre köré a védelmet nyújtó pajzsot, közé, s a tüskék közé, mégis, azok is oly hirtelen mozdultak, s bár csak csöppet, mégis hozzáértek gyémántpor fehér bőréhez, melyen néhol ében vörös vércseppek gördültek alá a semmibe, s hullva alá a porba, mely talpad alatt reszketett, mint egy vöröslő rózsa hullnak szét. 


Szinte át sem tudtad gondolni mi történt, csupán szemeid egy halovány pontja láthatta, miközben vér serken szeretett hölgyed bőréből, s nem volt időd tovább nézelődni. Terved, mely talán csupán az ösztönök vezette mozdulatsor volt, folytatást kívánt… s, a vér röpke látványa után, szinte egy űzött vadként téped le a bilincset Chizune-ről, ki így karjaidba omlik, s mint egy virágszál, mely éppen első szirmait hullajtja, válik egyszerre egy teherré, melyet most cipelned kell.
A koporsó hirtelen, eltűnt, amint a lány elhagyta azt, s nem maradt időd tétovázni, vagy visszalépsz, s megtartod a kiindulási pontod, vagy ellenfelednek elég időt adsz reagálni…szinte már érezted magadon pillantását, minta feléd fordulna…hiába vagy gyorsabb a másodpercnél, ő már szinte észrevette terved, s ha nem hátrálsz, a techinája megszűnése után , hamar érezheted magadon haragját, melyet talán szinte babaként fekvő kedvesed láthat majd viszont, s ő lesz az, ki jelenleg képtelen védekezni a támadások ellen.  Képes lennél nézni, ahogyan hozzáér, ahogyan ő érinti meg havas bőrét, mely fehérebb az égboltot átszelő felhők színénél, hogy ő szól hozzá, hogy az ő hangja csilingel füleiben, hogy ő az, aki kiontja vérét, mely vörösen fénylik a nap enyhe, mégis halvány sugarától, s ő az, ki elveszi tőle élete utolsó szikráit, mely még parázsként ég vöröslő ajkai alatt. Vissza kell térned a helyedre, mely menedék is egyben. Egy távolság, melyet át tudsz hidalni, s mégis egy biztonság, mely megvédhet attól, ami talán rád, vagyis rátok vár…


Ha elsőként a lányra figyelsz fel:
A lány most karjaidban hevert, s ahogyan rá veted szemeid sugarát, mintha arca, néha-néha megrezdülne. Talán érez valamit? Talán lát valamit, szemei apró fedele alatt? Talán álmodik? Ha jobban figyelsz rá, olykor-olykor apró nesz hagyja el a száját, mely mintha egy apró mókus dünnyögne egy fa tetején, ki éppen a kezeiben lévő makkot akarja kibontani kétségbeesetten. Fájdalmai lennének? Miért teszi ezt? Talán egy rémálom, mely lelke velejéig hatol , s mérgezi azt? Bőre egyre inkább verejtékezik, apró patakokat képezve apró árkai között, s lassan eláztatja ezüstös fehér haját, melynek végén egy-egy csepp, már szökésnek indult. A vérzés, melyet a tüskék apró hegye ejtett bőrén, nem áll el, mintha nem akarna bealvadni a vére, mintha valami nem működne a testében… mintha valami hiba lépett volna fel, melyre szervezete képtelen felelni.  Ahogy bőréhez érsz, már nem a hideg hűvös érzés kerít hatalmába, sokkal inkább forró, egyre forróbb, mint egy kandalló, melyet éppen az imént gyújtottak be ismét. Arcán a hófehér bőr lassan vöröslőbe vált, s lassan zihálni kezd. Mi lehet ez? Miért történik ez? Mi lesz így vele…valamit tenned kell, különben a szervezete, így mit sem tudva önmagáról elenyészhet… a chakra pajzs körülötte folyamatos, ám ő alatta, egyre múlóbbnak tűnhet.


Amennyiben elsőként a maszkoshoz intézed szavaid:
- Nos most, hogy kiegyenlítettek az esélyek, elmondom miben hibáztál mielőtt a pokolra küldelek. Kezdésnek hozzáértél ahhoz a lányhoz aki a legfontosabb nekem az egész világon. Másodjára pedig, egy tárgynak nevezted a társamat és birtokolni akarod őt. A mellékelt ábra azt mutatja, hogy a Nibi velem szeretne maradni... – Ejtetted ki ajkaid között, s szinte egyből válaszra méltatott.
- Hahahahaha. – Nevetett fel a maszk alatt, mely oly rejtélyesen fedte arcát, majd fojtatta szavait. – Tényleg azt hiszed alá becsültelek? Azt hiszed nem számítottam az állatkádra? Ennyire semmibe veszel Kenshiro Karu? – Mondta furcsa hangon, mintha a hangszíne is megváltozott volna. Mélyebben, s furcsábban csengett mint eddig valaha.
~ Valami nem… stimmel.~ Hallottál egy hangot a fejedben, mely szinte ismerősen hatott, mégis valahogy nehezebbnek tűnt, mint általában.
 – A lány aki annyira fontos neked a halálán van, s te hogyan fogod ezt megakadályozni? Az élete rajtad múlt, s te eldobtad őt magadtól…annyi volt a dolgod, hogy velem gyere, egy egyszerű csere, nemde? – Fejezte be, majd maszkja felé nyúlt, s levenni készült azt, miközben te talán a lányra pillantasz kiről az imént is szólt, talán nem, mivel már gondoskodtál róla?
Kazuyának már intettél, így előbújnak , ám tényleg így kell folytatódnia? A maszk lekerül lassan…s egy arc rajzolódik elő, egy arc, mely ismeretlen számodra, s mindenki számára, kik körülvesznek titeket. Egy arc, melynek mély fájdalom ül a tekintetében, mely fáradt, s meggyötört, mely szinte már –már fullasztóan zord. A tekintete, amint rátok vetül, mint egy nyílvessző, mely a szívedig hatol,s egy mondat hagyja el a száját, mely talán meghatározza eddigi lépteidet…
-Olyan voltam, mint te, s egykoron ő olyan volt mint ő… Olyan mint egy virág, nyílása hajnalán, az ében fekete éjben…




/ Az, hogy a lányt nézed előbb, vagy a maszkos alakot mintegy, mind kettőre reagálnod kellene, csak a sorrendet te döntheted el ^^ /
/ Jah, és mindenkitől bocsi, ha nem olyan lett amilyennek kéne, első ilyen kaliberű postom, kicsi vagyok...kis vuk vagyok ^^ , szóval az esetleges hibákért, vagy gyenge tartalomért elnézést kérek. / 

/ Kenshiro Karu / 


Miközben látod a földre hullni ,a nappali fényben megtört, csillámló vérét, szövetségeseid feltűnnek jeledre, s talán már nem annyira fájó magányod, mely talán valamilyen tehetetlenségről árulkodik… tenni akarsz azért akit szeretsz, s ki karjaidban egyre inkább lángba borul. Sietve indulsz feléjük, remélve, hogy képzettségük elegendő lesz, hogy tegyenek valamit a számodra legfontosabb emberért, kiért ha kell, azt is odaígérnéd, mely sosem lehet a tiéd, olyasmit adnál érte, melynek egy shinobinak csak a sajátja, mely minden élőlénynek megadatik, ám mindenki csak egyszer használhatja fel, egy esélyt, mely valakinek a vég, ám valakinek a kezdetet jelenti. Az élet néhány embernek fontos, ám néhánynak csupán az számít, hogy megóvja azért az egyét, ki számára jelenti a világot…
A szanitéc, ki Kazuya oldalán érkezett hamar odalép a lányhoz, majd hozzád intézi szavait. 
– Kérlek helyezd a földre, majd had vizsgáljam meg. A tünetei több méregtől is lehetnek, valamit akár más is okozhatja. Megteszem amit tudok… - Csuklott el hangja miközben látta maga előtt a lányt, saját verejtékében ázva, lázgörcstől gyötörve, s kisebb halk hangokat kiadva, melytől nem tudhattátok álmodik, vagy talán fájdalma lenne, de mégis számodra egy volt a fontos, egy cél lebegett a szemeid előtt… MEG KELL MENTENED! Miközben a szanitéc vizsgálja, te magad is a közelében maradsz, s talán minden másodperc egy örökkévalóság, s csakhamar megunod a várakozást…lépésre kényszerülsz, amikor a lány egy nagyobbat nyög, mely szinte szívedbe mélyeszti fogait, s hírtelen a tettek mezejére lépsz. A lányt érintve, forró bőrére helyezed a sajátod, s chakrádat lassan felé irányítod… - Hé, mit képzelsz? – Szólalt meg a veled szemben térdelő shinobi, látva tetted. – Nem tudhatod, hogy ez-e a helyes döntés? – Szólt rád kissé hangosan. – Ez nem ilyen egyszerű…ez egy méreg…ez… - Szorította össze száját, tolta feljebb szemüvegét, látva, hogy nem fejezed be amit elkezdtél, így már nincsen mit mondania, s tekintete ismét a lányra szegeződött. – Ch… - Hangzott egy utolsó zörej szájából. Teljes chakra készleted fele immár az előtted heverő lányban bolyongott, s mintha csak egyedül lennétek, most csak te léteztél, s ő…
-Már tudom mi lesz ez! – Kiáltott fel a szanitéc, miközben méregette kedvesed. – Hamar rendbe hozom! – Jelentette ki, szükségtelen a chakra technikád fenntartása. – Intézte hozzád szavait, majd kezelésbe vette a lányt. - Makacs méreg, de nem életveszélyes… ennek más célja van. Örök álmot bocsáltani az áldozatra. – Fejezte be, miközben gyorsan intézkedett Chizune hófehér teste fölött.
- Kazuya. Ezeket én elintézem. Kérlek mentsétek meg. Átadtam neki a chakrám egy jelentős részét, így azzal nem lehet gond, hogy esetleg elszívták a chakráját, én arra gyanakszom, hogy valamilyen mérget juttatott a testébe ez a féreg. Talán az lenne a legjobb ha vissza vonulnátok. Ne engedjétek elmenni, amíg vissza nem térek. Amennyiben nem térnék vissza, addig maradj vele kérlek amíg fel nem épül. Vonuljatok vissza, fedezlek titeket! – jelentetted ki, miközben , szinte minden porcikád visított, minden darabkád vele akart maradni, de nem teheted meg… még dolgod volt itt.
Kazuyáék pillanat alatt eltűnnek a lánnyal, s csupán te maradsz, a maszkossal szemben, ki számodra egyet jelent kedvesed elrablójával, ám amikor felé pillantasz, a maszk mely eddig arcát fedte, éppen aláhullik a porba, s egy arc formálódik meg a fényben, mely bár számodra ismeretlen, oly meggyötört, s oly fájdalommal teli, mint kevés eddig általad látott tekintet. Szemeiből nem tükröződik más, mint a fájdalom, a megbánás, az őrület és a vágy valaki iránt, ki már nem lehet vele. Van bennetek valami közös, mégis egy hatalmas ellentét…
Hozzád beszél, te mégis, mintha nem törte volna meg hang a csendet körülötted, mely társaid távozása után maradt… ám ekkor, az ismerős hang megszólal a fejedben, bár furcsa hangsúllyal mégis téged szólít…egy hang, mely te vagy, s mégsem…a benned élő szellem szót kíván…s te azonnal tudod, hogy ő az. Nibi…hát ismét szólt hozzád.


~Nem fontos merre voltam, vagy hogy miért. ~ Hangzott a fejedben, mint egy visszhang, miközben újra, s újra, számodra ismeretlen képkockák pörögtek szemeid előtt. ~ Karu… láss… láss hát engem, úgy mint még csak nagyon kevesek rajtad kívül. Látnod kell amit átéltem, látnod kell az emlékeim…Kutass hát köztük. Meg fogod őt találni. Láthatod a férfit…ha elég keményen keresel. Oda irányítalak… de remélem ki fogod érdemelni, hogy ily módon a tudatomba engedlek, ifjú Kenshiro… ~ Fejezte be, miközben eléd került a kép, melyet láttatni akart veled. ~  Sosem fogom elfelejteni, hogy megfosztottál attól , amit visszakaptam, Kenshiro Karu! A szabadságom elvétele egy hiba volt, de vele szemben emberi tudsz lenni… és az, hogy , látom benned az, amit eddig talán sosem, vett rá, hogy adjak neked valamit, mely számomra  az egyik legnagyobb kincsem…az erőm, ha kis időre is a tiéd lehetett, s talán 1,5 perced lehet még, mielőtt teljesen kifogysz. De vedd ezt ajándéknak, s ne bízd el magad, ez nem lesz mindennapos… - Fejezte be, miközben kirajzolódik előtted egy emlék, mintha csak egy filmet vetítene le előtted…melynek főszereplője, az előtted álló, immár maszk nélküli ember, s a Nibihez egy közel álló személy…a nő, kiben hosszasan elzárva élte életét. Kumogakure egy még érintetlen része, melyet a köd, mintegy lepel terít be, s a fák árnyéka között halad egy nő, kinek haja szőke tincsekben repül alá, miközben össze van fogva a hátán, közvetlenül a nyaka mögött, igen ő lehet a Nibi előző gazdája…talán ez számára is fájdalmas emlék?
Mintha keresne valakit a nő, vagy talán őt keresi valaki? A hangokat nem hallod, bár a Nibi emlékeiben minden bizonnyal élnek a zajok, s minden hang, mely elhagyta a nő száját, valamiért nem mutatja meg őket, elrejti, vagy csupán még mindig gyászolna?
A nő tovább halad előre, miközben előtte a ködben lassan egy férfi alakja ábrázolódik ki, s talán van némi hasonlóság az előtted álló személlyel…ő lenne az?
-Yugito…hát itt vagy. – Fordult a nő felé, s ekkor talán magad is feleszmélsz, ez az ő hangja…de várjunk csak ezt miért hallottad? Miért hallod, ha a nő hangja rejtve marad?
A férfi közelebb lép, majd átölelte a nőt, ki ekkor bár megszeppent, de nem tiltakozott ellene, s olyasmit láthattál a szemükben, mint most a sajátodban vélhetsz felfedezni Chizune iránt, mintha csak éltetné őket  egymás létezése… s ekkor a kép megszűnik, s bijuu-t láthatod magad előtt, bár a rácsok még elválasztanak titeket, mégis láthatod kéklő valóját. ~ Olyan volt ő neki, mint , most neked az a lány… ezért harcol… talán elvesztette a fejét, amikor meghalt… nem tudom. ~ Tartott egy pillanatnyi szünetet majd folytatta. ~ De az biztos, hogy ez köztük nem tartott sokáig, s amikor már nem találkoztak többé kezdett megbolondulni, legalább is ezt halottam, annyit tudok, amennyit akkor ő is tudott.  ~ Mordult fel kissé, s tudta, hogy az idő sürget titeket. ~ Beleőrült a hiányába, s a halálába, s eszeveszetten hiszi, hogy én vagyok a kulcs hozzá, hogy visszakapja. Soha nem hagy majd békén… ~ Csukta be szemeit, majd visszalökött a valóságba, melyben ez a hosszú beszélgetés, alig emésztett fel egy pillanatot, mégis talán előtted átfesti a történetet. Még így is a bosszú éltet? Az érzés benne is megvan…te mit tennél a helyében? Ha elvesztenéd őt… őt aki a világot jelenti?
Szavaid elérik őt, s miután levette a maszkot, már korán sem támad olyan hevesen mint eddig, mintha elvesztette volna a reményt? Vagy csupán saját végzetét látta meg benne, azzal, hogy kiszabadítottad a lányt karmai közül?


Amennyiben így is támadsz :


A láncok szinte pillanatok alatt elérik, s köré fonódnak…láthatóan nem is akarja kikerülni azokat, s mintha a fájdalom nem hasítana végig a testén… mondandóba kezd, ám mintha már a láncok elindítása előtt is mormolt volna valamit a szájával, bár azt nem hallod.
-Olyan vagy mint én… - Nevetett, kissé őrülten. – Pont olyan… - Meresztette ki szemeit, miközben élesen rád szegezte őket. – Sosem lehetsz boldog azzal, akit szeretsz…soha…- Nevetett, miközben láncaid körbe fonták, s te hirtelen teremsz előtte, s mindenki kik titeket figyelnek mögötte vannak….terved sikerülni látszik. Ám mégis, ellenállás nélkül? Kielégítő ez? Elégedett leszel, ha így végzel velük?
- Tudod… mindig fájni fog…égetni, hogy nem a tiéd. – Nézett a szemedbe. – Engem is égetett, jobban mint a láncok, melyek most kúsztak körém.   Mert ez a tűz, a szívedet fogja mardosni, s a lelked minden darabkáját elemészti… - Nevetett. – A végén olyan leszel mint én…pont olyan leszel… - Nevet ördögien, mintha csak a pokol legmélyebb bugyrából hangzana. Mintha a szél sírna, amiért ezt a hangot kell szállítania…feltámad, s megsimogatja hajad, majd tova rebben.
Amennyiben végezni akarsz mindenkivel, s kézjeleket formálsz ismét, a mögötte figyelő szempárok tulajdonosai sietve kezdenek menekülni, bár talán ők is tudják, hogy a halál karmai már elkapták őket, s a legcsekélyebb esély sincsen arra, hogy kitáncoljanak belőle.
~ Rendben lesz ez így? ~ Hangzott még előtte egy röpke, kicsiny mondat a fejedben, mely talán enyhe visszhangot vert gondolataidban, s talán valamit éreztél, hogy a bijuu megmozdult benned, mintha csak egy apró mókus ficeregne a lelkedben… kapcsolat lenne? Kapcsolat jött létre, melyet valahogy, furcsán, de érzel?  ~ Ezt rád bízom, te döntesz... fél perc. ~ Hallgatott el.
Ahogyan eldördül a Katon technika, s kéklő, mardosó lángok kitörnek belőled, a közönség, kik életükért rohannak lassan a lángok martalékává válnak, s a férfi körül is elterjednek a csapkodó kék szirmok, kik mintha csak valami furcsa, jeges lélekként törnének az ég felé, ám ez a lélek jobban éget, mint bármi más…
-Ez vagy hát te? – Kérdezett a férfi, miközben már a lángok nyaldosták, s térdre próbált rogyni láncaid fojtása alatt. – Ez lenne a nagy bestia? Ezt érdemelte tőled átkozott macska…ha te nem vagy... - Csuklott el hangja, miközben könnyei megeredtek, s szinte pillanatok alatt  párologtak el arcáról, némi röpke foltot hagyva csupán maguk után. – Ez lenne hát…ő… Nézett az ég felé, s mintegy mártír, ki a véget várja, lehunyta szemeit.
 
( Amennyiben támadsz minden így marad, s befejezheted a kivégzését, amennyiben nem, a szavai akkor is elhangzanak, csupán a jutsuk nem történnek meg. )