Erdőségek
+6
Hatake Kakashi
Ayanokoji Ikari
Killer Bee
Gonza Sasano
Yamato
Uchiha Madara
10 posters
3 / 3 oldal
3 / 3 oldal • 
1, 2, 3
Re: Erdőségek
Kenshiro Karu Kedd Feb. 12 2019, 00:58
De fontos, hogy merre voltál. Nekem számít! Baromira számít. SOHA többet ne hagyj így egyedül. Tudod, hogy ez az egyetlen dolog amitől rettegek és ha valaki egy éve folyamatosan beszél hozzám, akkor ne menjen sehova... Úgy látszik nem voltam egyértelmű, amikor most ki akartam nyitni a pecsétet. Nibi te a társam vagy már. Mivel az én életem rövid és az utóbbi 24 évben megtanultam, hogy az ember nehezen talál élete során ilyen társakat, ezért is kérlek nyomatékosan, ne hagyj többé egyedül soha a saját elmém rabjaként, mert megőrülök egyedül... Persze, hogy nem felejtettem el, hogy én vettem el a szabadságodat, de azt sem felejtettem el, hogy az életemmel fizetek érte, ha azt vissza adom neked. Most készen álltam rá, hogy eldobjak mindent és felnyissam a pecsétet. Aztán nekem adtad az erőd egy részét ismét... Akkor most hogy is van ez? Mindezek mellett azt sem szabad elfelejtened, hogy ha vissza emlékszel az utóbbi évekre, akkor én sosem hagytalak ki téged a döntéseimből. Szívesebben lettél volna egy "fegyver" akit bevetnek kérdés nélkül Kumogakurénál? Vagy szívesebben lettél volna egy űzött vad, akinek minden sarkon ellenséget kell sejtenie akár csak a még szabadon lévő testvéreidnek? Nézd én megértem, hogy számodra ez kellemetlen helyzet lehet, azonban azt sem szabad elfelejtened, hogy ezek szerint ha ott és akkor nem én lettem volna az a valaki, akkor lehet ez a fickó lenne... Ekkor csobbantam bele a hatalmas végtelen elmébe, a Nibi ezúttal önszántából taszított saját emlékei közé és mutatta meg előző Jinhcuurikije emlékeit, de a saját szemén keresztül. Érdekes érzés volt, de valóban látnom kellett... Hát igen, szóval ha nem én akkor ez a fickó, vagy ha még rosszabb akkor Hoshigakure vetette volna ki rád a hálóját. Szóval esetedben ez talán még a kisebbik rossz... Ekkor azonban a Nibi vissza is lökött a valóságba.
Kazuyáék elmentek és szerencsére a szanitéc is felismerte a Chizunét sújtó mérget, elmondása szerint meg is tudja oldani a problémát. Ez remek, csupán csak annyit tudtam mondani.
- Köszönöm, az életemmel tartozom. Kérlek vigyázzatok a lányra!
Azzal szövetségeseim vissza is vonultak, aminek örültem, mert így legalább arra nem kell figyelnem, hogy velük mi történik. Ezek után lendültem támadásba és kaptam el a láncokkal összes még jelenlévő ellenfelet, azonban a férfi meglepettségemre nem állt ellen, így láncaim sem szabadították meg egyik kezétől sem. Na várjunk csak itt valami nem stimmel. Már formáltam volna a kézpecséteket, de végül nem engedtem útjára egyik technikámat sem.
- Igen ez vagyok én. - Állok ott a férfi felett, ki vár a végzetre... Én azonban nem játszom el ismét a Végzet Kardjának szerepét, ma biztosan nem. Végül is ő pont olyan volt mint én, pont úgy szeretett és pont úgy vesztette el azt aki a legtöbbet számított neki az egész világon, mint én, a szerencsém csupán csak annyi volt, hogy az én szerelmem a saját baromságom miatt hagyott ott. Hogy náluk ez miként alakult, azt a Nibi nem mutatta meg, azonban elmondása szerint ez egy mániákus, de most, hogy ízelítőt kapott belőle én mire vagyok képes, feltehetőleg talán belátja, hogy nincs értelme próbálkozni. Leengedem kezeimet és szépen megvárom, amíg a bijuu chakrájának hatása teljesen elpárolog, majd így néznék vele farkas szemet.
- Az, hogy az elődömnek milyen döntései voltak és milyen következményekkel jártak ezek a döntések, ezeket nem tudhatom, de egy dolgot tudok. Miattad most én is megtapasztaltam milyen az az érzés, ha elvesztheted azt, aki a legfontosabb neked a világon és ennek az oka te vagy. Azt mondod, hogy te is voltál már az én helyzetemben és ugyan azok voltak az érzéseid? Ha ez tényleg így van, akkor most felállsz és a második eséllyel, amit kaptál most a Nibitől, mert ha rajtam múlt volna a fejed a porban landol, szépen elsétálsz innen és elfelejtesz engem és Nibit Chizunéról nem is beszélve. Ha meglátlak még egyszer a lány a közelében, vagy csak tudomást szerzek róla, hogy utánunk kutakodsz és hidd el meg fogom tudni, akkor nem fogok sem kérdezni, sem ész érvekre hallgatni. Yugito elment, sajnálom, de ezt meg kell érteni, nem azt mondom, hogy el kell fogadni, mert ha valóban azt érzed amit én, akkor megérted. Tudom milyen ez az érzés, hidd el tudom, de ahelyett, hogy egy bijuut hibáztatsz, aki nem maga választja meg, hogy ki lesz a gazdateste esetleg megkérdezhetnéd Kumogakurétól, hogy ők mit szólnak ehhez az egészhez. Azt gondolnám, hogy ha a bosszúdat akarod beteljesíteni és ennek élni, akkor azt inkább a valódi felelősökön töltsd ki, ne egy olyan lányon, akinek sok köze nincs a veszteségedhez, illetve nem egy olyan bijuun, akinek meg végképp nincs beleszólása a dolgokba. - Félig meddig hazudtam is, de ebben a helyzetben úgy vélem, hogy a hazugság lehet kegyes. Megtapasztaltam már, hogy a Nibi befolyásolni tudja a mozdulataimat is akár, de erről neki nem kell tudnia. - A másik dolog, ami miatt elvárnék némi együttérzést, hogy ha azt mondod, hogy valóban olyan erős szerelmet éreztél mint én, akkor nem akarnád ezt mástól elvenni, ha te már megtapasztaltad a kínt, milyen az, amikor ezt valaki elveszti. - Miközben beszélnék és feloldódna a Bijuu Mód, láncaimat is szépen lassan visszahúznám a nézők és ellenfelemről is. Ha belejövök és valóban felizzik, akkor már nem beszélgetnénk... oda kell figyelnem... - A gyűlölet csak gyűlöletet szül, az egy dolog, hogy a Nibi kötődött elődömhöz, de visszahozni nem tudja, most már lassan két éve velem van, és nem szándékozom elengedni, mert annak ellenére, hogy te átkozott macskának hívod és nagyon kedvelem és nagyon nem szeretem, amikor a Társaimat szólják, bármilyen körülmények között. A bestiát akiről beszélsz, pedig nem fogod látni, mert én is megláttam bennünk a közöset. Nem támadtam még igazából és nem is szeretnék, ezért kérem, hogy inkább az országot is hagyjátok el és felejtsétek el a nevem. Én elfelejtelek titeket, de nagyon ajánlom... - és itt a közönség felé is intézném szavaimat. - Ne találkozzunk többet ebben az életben, mert akkor megmutatom azt a bestiát, aki valóban nem ismer kegyelmet...
Azzal megfordulnék és elsétálnék, de azért a Nibi figyelmeztetését sem hagyom figyelmen kívül és bár már nem rendelkezem az ő chakrájával, de saját chakra készletem felével még igen, amit azonnal mozgásba lendítenék, ha a férfi megtámadna és egy Shusinnal térnék ki, majd az Itamival fejezném le, ha ezt meglépi!
Kazuyáék elmentek és szerencsére a szanitéc is felismerte a Chizunét sújtó mérget, elmondása szerint meg is tudja oldani a problémát. Ez remek, csupán csak annyit tudtam mondani.
- Köszönöm, az életemmel tartozom. Kérlek vigyázzatok a lányra!
Azzal szövetségeseim vissza is vonultak, aminek örültem, mert így legalább arra nem kell figyelnem, hogy velük mi történik. Ezek után lendültem támadásba és kaptam el a láncokkal összes még jelenlévő ellenfelet, azonban a férfi meglepettségemre nem állt ellen, így láncaim sem szabadították meg egyik kezétől sem. Na várjunk csak itt valami nem stimmel. Már formáltam volna a kézpecséteket, de végül nem engedtem útjára egyik technikámat sem.
- Igen ez vagyok én. - Állok ott a férfi felett, ki vár a végzetre... Én azonban nem játszom el ismét a Végzet Kardjának szerepét, ma biztosan nem. Végül is ő pont olyan volt mint én, pont úgy szeretett és pont úgy vesztette el azt aki a legtöbbet számított neki az egész világon, mint én, a szerencsém csupán csak annyi volt, hogy az én szerelmem a saját baromságom miatt hagyott ott. Hogy náluk ez miként alakult, azt a Nibi nem mutatta meg, azonban elmondása szerint ez egy mániákus, de most, hogy ízelítőt kapott belőle én mire vagyok képes, feltehetőleg talán belátja, hogy nincs értelme próbálkozni. Leengedem kezeimet és szépen megvárom, amíg a bijuu chakrájának hatása teljesen elpárolog, majd így néznék vele farkas szemet.
- Az, hogy az elődömnek milyen döntései voltak és milyen következményekkel jártak ezek a döntések, ezeket nem tudhatom, de egy dolgot tudok. Miattad most én is megtapasztaltam milyen az az érzés, ha elvesztheted azt, aki a legfontosabb neked a világon és ennek az oka te vagy. Azt mondod, hogy te is voltál már az én helyzetemben és ugyan azok voltak az érzéseid? Ha ez tényleg így van, akkor most felállsz és a második eséllyel, amit kaptál most a Nibitől, mert ha rajtam múlt volna a fejed a porban landol, szépen elsétálsz innen és elfelejtesz engem és Nibit Chizunéról nem is beszélve. Ha meglátlak még egyszer a lány a közelében, vagy csak tudomást szerzek róla, hogy utánunk kutakodsz és hidd el meg fogom tudni, akkor nem fogok sem kérdezni, sem ész érvekre hallgatni. Yugito elment, sajnálom, de ezt meg kell érteni, nem azt mondom, hogy el kell fogadni, mert ha valóban azt érzed amit én, akkor megérted. Tudom milyen ez az érzés, hidd el tudom, de ahelyett, hogy egy bijuut hibáztatsz, aki nem maga választja meg, hogy ki lesz a gazdateste esetleg megkérdezhetnéd Kumogakurétól, hogy ők mit szólnak ehhez az egészhez. Azt gondolnám, hogy ha a bosszúdat akarod beteljesíteni és ennek élni, akkor azt inkább a valódi felelősökön töltsd ki, ne egy olyan lányon, akinek sok köze nincs a veszteségedhez, illetve nem egy olyan bijuun, akinek meg végképp nincs beleszólása a dolgokba. - Félig meddig hazudtam is, de ebben a helyzetben úgy vélem, hogy a hazugság lehet kegyes. Megtapasztaltam már, hogy a Nibi befolyásolni tudja a mozdulataimat is akár, de erről neki nem kell tudnia. - A másik dolog, ami miatt elvárnék némi együttérzést, hogy ha azt mondod, hogy valóban olyan erős szerelmet éreztél mint én, akkor nem akarnád ezt mástól elvenni, ha te már megtapasztaltad a kínt, milyen az, amikor ezt valaki elveszti. - Miközben beszélnék és feloldódna a Bijuu Mód, láncaimat is szépen lassan visszahúznám a nézők és ellenfelemről is. Ha belejövök és valóban felizzik, akkor már nem beszélgetnénk... oda kell figyelnem... - A gyűlölet csak gyűlöletet szül, az egy dolog, hogy a Nibi kötődött elődömhöz, de visszahozni nem tudja, most már lassan két éve velem van, és nem szándékozom elengedni, mert annak ellenére, hogy te átkozott macskának hívod és nagyon kedvelem és nagyon nem szeretem, amikor a Társaimat szólják, bármilyen körülmények között. A bestiát akiről beszélsz, pedig nem fogod látni, mert én is megláttam bennünk a közöset. Nem támadtam még igazából és nem is szeretnék, ezért kérem, hogy inkább az országot is hagyjátok el és felejtsétek el a nevem. Én elfelejtelek titeket, de nagyon ajánlom... - és itt a közönség felé is intézném szavaimat. - Ne találkozzunk többet ebben az életben, mert akkor megmutatom azt a bestiát, aki valóban nem ismer kegyelmet...
Azzal megfordulnék és elsétálnék, de azért a Nibi figyelmeztetését sem hagyom figyelmen kívül és bár már nem rendelkezem az ő chakrájával, de saját chakra készletem felével még igen, amit azonnal mozgásba lendítenék, ha a férfi megtámadna és egy Shusinnal térnék ki, majd az Itamival fejezném le, ha ezt meglépi!
Kenshiro Karu- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 1829
Elosztható Taijutsu Pontok : 15
Állóképesség : 800 (S)
Erő : 400 (B)
Gyorsaság : 500 (A)
Ügyesség/Reflex : 300 (B)
Pusztakezes Harc : 329 (B)
Adatlap
Szint: S+
Rang: Jinchuuriki
Chakraszint: 1645
Re: Erdőségek
Kitsune Haruka Szer. Feb. 13 2019, 19:35
/ Kenshiro Karu /
A szél, mely eddig lágyan ringatta magáét arcod körül, most szinte perzselően süvített láncaid körül, melyek hirtelen minden ellenfelet a mozdulatlanságba kényszerítettek. A férfi ki veled szemben volt, nem ellenkezett, nem tanúsított ellenállást, vagy menekülési vágyat… nem tükröződött félelem szemeiben, s nem könyörgött az életéért sem. Nem támadott, ám nem is méregette helyzetét, nem kereste a kiutat, vagy bármely más lehetőséget arra, hogy óvja életét. Téged választott volna, hogy élete utolsó halovány morzsáit is eltöröld a föld színéről, s ismét egyesülhessenek szerelmével az örök élet felhőtlen végtelenségében? Te lennél számára a Végzet kardja, mely lecsap mintegy átok a sötétségből, s elveszi a lelkét, mely már elmerült az ébenfekete lepel alatt? Mely már sosem lehet többé a fényen, s láthatja a boldogság sugarait? Te vagy számára a megváltó, ki visszavezeti a kéklő, felhőtlen ég alá, s ismét azzá válhat ki egykoron volt? Melyik szerep az, melyet magadra fogsz húzni, s mely meghatározza a lábnyomokat, melyeket életed mezején készülsz megtenni. Ki vagy te valójában? S, mit kíván az a lény, ki tested legmélyebb bugyraiban rejtőzik?
Kezeid éppen már mozdultak volna, s valamiféle kézpecsét megformálására hajlottak, miközben gondolataid menete hirtelen más utat választott, s mint egy folyó, mely hirtelen változtatja meg sodrásának irányát, úgy tettél te is, s szándékaid hamar a múltéi lettek. Kezeid lassan visszatértek tested mellé, s mintegy nyugalmi állapotban vártad a folytatást, egészen addig, míg pár másodperccel később a bestia chakrája immár teljesen a semmibe foszlott, a tested ismét azzá vált, mely mindig is volt. Az emberi test, mely oly sok gyötrelmen ment már végig, s mely mindvégig a sajátod maradt. A teste minden embernek önnön kiváltsága, ám lassan számodra ez is elvész, hisz egy ideje már, a tested nem csupán sajátod, nem egyedül élsz falai között…osztoznod kell, mely olyan szörnyűség, melyet egy ember talán traumaként él, meg, de te…valahogyan kezded elfogadni a helyzetet. Már ha ez elfogadható….sosem lehetsz már az a Kenshiro Karu, ki egykoron, sosem hozhatsz saját akaratodból meg egy döntést, mindig lesz valaki, kinek ha nem tetszenek ezen döntések, képes megvétózni azokat, s beleszólni tetteidbe, melyeknek súlyát viszont egy magad cipeled. Ez így lenne fair? Egyedül vinni a terhet, ám ketten meghozni a döntést? Egy döntést, melynek másik meghozóját talán nem is ismered még úgy, ahogyan kellene? Fontos kérdések, melyekre a választ önnön belsőd rejtegeti…
Miközben beszéltél hozzá, s szavaid szinte záporoztak az előtted álló, szinte alig mozduló emberre, ő lassan lejjebb rogyott a földre, majd mondandód után, szinte azonnal ő is válaszba kezdett, mely talán válasz talán nem el nem hangzó kérdéseidre, melyek valahol talán ott repkedtek elméd szegleteiben.
-Megtapasztaltad? – Mondta, miután előző, folyton kacagó énje lassan a feledés homályába taszíttatott, s arca minden rezdülése komolyságot sugárzott. – Tényleg azt hiszed ez ugyan az? – Folytatta, miközben ajkai lassan összeszorultak, s a szavak csupán nehezen voltak képesek elhagyni azt. – Az a lány, akit annyira kajtatsz, még életben van. – Nézett feléd egyik szemével, sandán sötét haja árnyékából, majd szemeit ismét lesütötte. – Amíg él… - Csuklott el hangja. – Képtelen leszel megtapasztalni amit én. Nem mondhatod magadénak az érzést, amikor látod magad előtt annak az embernek a testét, ki számodra a világot jelentette. – A férfi aki most beszél, mintha nem az lenne, kivel pár perccel ezelőtt elegyedtél szóba, s ki eszelős vigyorral arcán tartotta fogva kedvesed. Talán nem is ő lenne? Talán ez az ember más? Egy testben, hogyan élhet több ember? Gondolkoztál valaha ezen? Nem csupán egy Nibihez hasonló szörny élhet benned… Benned élhetnek saját, önnön magadból létrehozott szörnyeid is, kiket képtelen vagy irányítani…ezek a szörnyek talán rosszabbak, mint bármely más teremtmény, mert őket mi hozzuk létre, olyan szörnyek ezek, kik felfalják emberségünket, kik abból táplálkoznak, hogy mi gyengék vagyunk. Kik erősebbé válnak, ha mi elbotlunk… Olyan szörnyek ők, kik a sötétség árnyaiból születnek, s minket, magunkat is lerántanak a mély verembe, hol ők élnek… Egy test, több lélek…Egy test, s számtalan személyiség… hogyan válhat valaki ilyenné? Hogyan alakulhat ki ? Hogyan szakadhat egy lélek millió darabra, hogy ismét, több részre álljon össze…Számtalan kérdés merülhet fel, ám talán egyik sem magyarázat.
-A Nibi… ő mindig egy átok volt számára. – Folytatta mondandóját. – Egy átok, mely nélkül ő… ő élne. – Mondta ki, miközben szemeiből visszatarthatatlanul könnycseppek hulltak alá. – Ha ő nem lenne, akkor most itt lehetne mellettem. – Kiáltott az ég felé, s érezted, szavait mégis neked címezte. – A lány, kit választottál… talán külsőre nem, de a személyisége…Olyan mint ő. Ezért, ezért is voltam annyira dühös, hogy ő még melletted van, akkor is ha már nem akar. Ha már nem te vagy a legfontosabb számára… - Mondta, melyre talán felkaphattad fejed, miket is beszél? – Nem tudhatod, mit érez, de a méreg…amit beadtam neki…. válaszokat fog hozni számodra. – Fejezte be, majd lassan térdére tette kezeit, s felhúzta magát. Ismét veled szemben állt, s jobb kezét felemelve végig törölte arcán a potyogó könnycseppeket. – Nem kértem esélyt tőled… mégis adtál. Furcsa ember vagy. – Nézett rád, majd mintha személyisége ismét átfordult volna.
-Ch… bolond vagy, hogy nem öltél meg. – Mosolyodott el.- Tudod jól, hogy nem hagyhatsz elmenni… - Nevetett, miközben fél szemmel téged figyelt, fél szemmel a távolt kémlelte. Mit kereshet? – Most elmegyek…de nem ígérem, hogy nem látsz viszont… Karu. – Mondta furcsa mély hanggal.
( Amennyiben hagyod el menni eltűnik a távolban, minden más emberrel együtt, kik még itt maradtak, amennyiben nem, kérlek írd le miként tartod itt, vagy netalán támadod meg kivégzés céljából. Én onnan folytatom most, hogy elment, de nem kötelező neked is, rátámadhatsz vagy valami.)
Amint egyedül maradtál, s szinte azonnal indulnál a lány után ki fontos szívednek, egy hang a fejedben mégis megállásra kényszerített.
~Köszönöm, Kenshiro Karu. ~ Hangzott mintegy visszhangként, s mintha ismét berántott volna a lelkedben tátongó külön kis világ. Ismét az ismerős szoba, ismerős falai vesznek körül, s ismét egy ismerős lény kéksége villan meg a rácsok mögül. ~ Régóta rágódtam már Yugito ügyén, ám képtelen voltam lezárni. Míg szabad voltam, valahogy mindig is beszélni akartam ezzel a férfival, de nem vitt rá a lélek. Furcsa nemde? Én beszélek a lélekről… miközben talán számomra , ez nem is létezhet. ~ Mondta, furcsa hangján, mely néhol egyenletlennek tűnt. ~ Hibásnak éreztem magam miatta, s mert egy a kölyök ilyenné vált. ~ Fejezte be, majd kisebb szünet után ismét beszélni kezdett. ~ Tudni akartad hová tűntem el igaz? Nos, tudod, fogalmam sincsen. Egyszer csak nem láttalak többé, s hatalmas erőfeszítésembe került, hogy visszatérhessen hozzád. Nem azért tűntem el, mert nem akartam beszélni veled. ~ Fejezte be a Nibi, s valahogy olyannak láthattad mint eddig soha… őszinteség sugárzott szavai minden szegletéből, s szemei szinte kristályként tükrözték vissza szándékait, melyekben valahogy nem láthattál gonoszságot, vagy megvetést. ~ Nos, csak ennyit akartam. ~ Fejezte be, majd hátat fordítva neked, vissza lökött a valóságba. A valóságban melyben valahol ott szenved kedvesed, kit meg kell keresnek. Ám nem kell messzire menned, talán azt hinnéd egészen visszavonultak vele, mégis a keresgélés közben egy közeli síkságon látod meg őt, a földön, körülötte ismerős alakokkal, s a szanitéccel ki ígéretet tett gyógyulására. Joggal kérdezheted miért? Miért csak eddig jutottak? Miért nem vitték valami biztonságosabb helyre? Ám velük ne lenne biztonságban?
Ha odaérsz a szanitéc rád pillant, majd vissza rá, s száját szavak hagyják el.
-Szóval túlélted? – Mondta kérdően, majd a lány állapotáról kezdett beszélni. – Hamarosan magához kell térnie, ám megállásra kényszerültünk, az állapota súlyosabb volt mint gondoltam. – Ha alaposan szétnézel elég sok vért láthatsz a nő körül, mely biztosan nem egy oly apró sebből került ki, melyeket a tüskék okozhattak. – Amikor éppen visszafelé siettünk volna, hányni kezdett… vért hányt. – Folytatta. – Ez annyit, tesz, súlyosabb volt mint vártam. A méreg valamiért gyorsabban zajlott le, talán vegyítették valamivel, nem tudom… de azt hiszem minden rendben, sikerült el látnom. Így biztos, hogy hamarosan fel fog ébredni. – Fejezte be, s lépett hátrébb a nőtől. Miközben te esetleg közelebb, vagy talán már ott is csücsülsz mellette.
-Tudod… ezt ne áruld el neki, hogy elmondtam…de….végig a te nevedet hajtogatta. Amikor fájdalmas beavatkozás következett, vagy amikor félelmetes álom zajlott szemei alatt. A te neved mondta ki… - Fejezte be, majd hátat fordítva neked elillant.
Pár órával később, a lányirányából egy halk nyöszörgést hallasz, majd hirtelen ül fel, segítségért kiabálva, mint egy megrémült kislány a sötétség leple alatt…mint egy menekülő gyermek, ki nem talál vigaszra. Majd pillantása azonnal rád szegeződött.
-Karu… - Csuklott el hangja, majd hozzá talán nem szokott módon, hófehér szinte teljesen kicserepesedett ajkát összeszorítva, homlokát ráncolva szökött ki egyik könnycsepp a másik után, s sírásban törve ki borult a válladra.
– Sajnálom… - Mondta, majd mintha nem önmaga lenne húzódott el, s igyekezett felállni, ám kissé imbolyogva sikerült csupán. Vajon mit álmodhatott? Mi volt az, mely ilyen reakcióra , amikor meglátott? – Mi történt?- Fogta fejét, miközben válaszodra várt.
Ekkor valami zörejt hallasz a kicsit odébb lévő fás részről, s ha oda pillantasz láthatsz egy furcsa, fehér hajú árnyat elsuhanni, majd egy hófehér hajszálat kap fel a szél, s mint egy lágy szirom a lemenő napfényben, repül egyre feljebb, egészen addig, míg hozzátok nem ér. Egy ismeretlen hajszál…egy ismeretlen tulajdonos.
Amennyiben utána mész, s kíváncsi vagy ki lesett meg titeket, kalandunk még folytatódhat. Amennyiben kedvesed mellett maradsz, s elengeded az idegent, következő kalandunkban ismét feltűnik, az árnyak között settenkedő kis patkány…
A szél, mely eddig lágyan ringatta magáét arcod körül, most szinte perzselően süvített láncaid körül, melyek hirtelen minden ellenfelet a mozdulatlanságba kényszerítettek. A férfi ki veled szemben volt, nem ellenkezett, nem tanúsított ellenállást, vagy menekülési vágyat… nem tükröződött félelem szemeiben, s nem könyörgött az életéért sem. Nem támadott, ám nem is méregette helyzetét, nem kereste a kiutat, vagy bármely más lehetőséget arra, hogy óvja életét. Téged választott volna, hogy élete utolsó halovány morzsáit is eltöröld a föld színéről, s ismét egyesülhessenek szerelmével az örök élet felhőtlen végtelenségében? Te lennél számára a Végzet kardja, mely lecsap mintegy átok a sötétségből, s elveszi a lelkét, mely már elmerült az ébenfekete lepel alatt? Mely már sosem lehet többé a fényen, s láthatja a boldogság sugarait? Te vagy számára a megváltó, ki visszavezeti a kéklő, felhőtlen ég alá, s ismét azzá válhat ki egykoron volt? Melyik szerep az, melyet magadra fogsz húzni, s mely meghatározza a lábnyomokat, melyeket életed mezején készülsz megtenni. Ki vagy te valójában? S, mit kíván az a lény, ki tested legmélyebb bugyraiban rejtőzik?
Kezeid éppen már mozdultak volna, s valamiféle kézpecsét megformálására hajlottak, miközben gondolataid menete hirtelen más utat választott, s mint egy folyó, mely hirtelen változtatja meg sodrásának irányát, úgy tettél te is, s szándékaid hamar a múltéi lettek. Kezeid lassan visszatértek tested mellé, s mintegy nyugalmi állapotban vártad a folytatást, egészen addig, míg pár másodperccel később a bestia chakrája immár teljesen a semmibe foszlott, a tested ismét azzá vált, mely mindig is volt. Az emberi test, mely oly sok gyötrelmen ment már végig, s mely mindvégig a sajátod maradt. A teste minden embernek önnön kiváltsága, ám lassan számodra ez is elvész, hisz egy ideje már, a tested nem csupán sajátod, nem egyedül élsz falai között…osztoznod kell, mely olyan szörnyűség, melyet egy ember talán traumaként él, meg, de te…valahogyan kezded elfogadni a helyzetet. Már ha ez elfogadható….sosem lehetsz már az a Kenshiro Karu, ki egykoron, sosem hozhatsz saját akaratodból meg egy döntést, mindig lesz valaki, kinek ha nem tetszenek ezen döntések, képes megvétózni azokat, s beleszólni tetteidbe, melyeknek súlyát viszont egy magad cipeled. Ez így lenne fair? Egyedül vinni a terhet, ám ketten meghozni a döntést? Egy döntést, melynek másik meghozóját talán nem is ismered még úgy, ahogyan kellene? Fontos kérdések, melyekre a választ önnön belsőd rejtegeti…
Miközben beszéltél hozzá, s szavaid szinte záporoztak az előtted álló, szinte alig mozduló emberre, ő lassan lejjebb rogyott a földre, majd mondandód után, szinte azonnal ő is válaszba kezdett, mely talán válasz talán nem el nem hangzó kérdéseidre, melyek valahol talán ott repkedtek elméd szegleteiben.
-Megtapasztaltad? – Mondta, miután előző, folyton kacagó énje lassan a feledés homályába taszíttatott, s arca minden rezdülése komolyságot sugárzott. – Tényleg azt hiszed ez ugyan az? – Folytatta, miközben ajkai lassan összeszorultak, s a szavak csupán nehezen voltak képesek elhagyni azt. – Az a lány, akit annyira kajtatsz, még életben van. – Nézett feléd egyik szemével, sandán sötét haja árnyékából, majd szemeit ismét lesütötte. – Amíg él… - Csuklott el hangja. – Képtelen leszel megtapasztalni amit én. Nem mondhatod magadénak az érzést, amikor látod magad előtt annak az embernek a testét, ki számodra a világot jelentette. – A férfi aki most beszél, mintha nem az lenne, kivel pár perccel ezelőtt elegyedtél szóba, s ki eszelős vigyorral arcán tartotta fogva kedvesed. Talán nem is ő lenne? Talán ez az ember más? Egy testben, hogyan élhet több ember? Gondolkoztál valaha ezen? Nem csupán egy Nibihez hasonló szörny élhet benned… Benned élhetnek saját, önnön magadból létrehozott szörnyeid is, kiket képtelen vagy irányítani…ezek a szörnyek talán rosszabbak, mint bármely más teremtmény, mert őket mi hozzuk létre, olyan szörnyek ezek, kik felfalják emberségünket, kik abból táplálkoznak, hogy mi gyengék vagyunk. Kik erősebbé válnak, ha mi elbotlunk… Olyan szörnyek ők, kik a sötétség árnyaiból születnek, s minket, magunkat is lerántanak a mély verembe, hol ők élnek… Egy test, több lélek…Egy test, s számtalan személyiség… hogyan válhat valaki ilyenné? Hogyan alakulhat ki ? Hogyan szakadhat egy lélek millió darabra, hogy ismét, több részre álljon össze…Számtalan kérdés merülhet fel, ám talán egyik sem magyarázat.
-A Nibi… ő mindig egy átok volt számára. – Folytatta mondandóját. – Egy átok, mely nélkül ő… ő élne. – Mondta ki, miközben szemeiből visszatarthatatlanul könnycseppek hulltak alá. – Ha ő nem lenne, akkor most itt lehetne mellettem. – Kiáltott az ég felé, s érezted, szavait mégis neked címezte. – A lány, kit választottál… talán külsőre nem, de a személyisége…Olyan mint ő. Ezért, ezért is voltam annyira dühös, hogy ő még melletted van, akkor is ha már nem akar. Ha már nem te vagy a legfontosabb számára… - Mondta, melyre talán felkaphattad fejed, miket is beszél? – Nem tudhatod, mit érez, de a méreg…amit beadtam neki…. válaszokat fog hozni számodra. – Fejezte be, majd lassan térdére tette kezeit, s felhúzta magát. Ismét veled szemben állt, s jobb kezét felemelve végig törölte arcán a potyogó könnycseppeket. – Nem kértem esélyt tőled… mégis adtál. Furcsa ember vagy. – Nézett rád, majd mintha személyisége ismét átfordult volna.
-Ch… bolond vagy, hogy nem öltél meg. – Mosolyodott el.- Tudod jól, hogy nem hagyhatsz elmenni… - Nevetett, miközben fél szemmel téged figyelt, fél szemmel a távolt kémlelte. Mit kereshet? – Most elmegyek…de nem ígérem, hogy nem látsz viszont… Karu. – Mondta furcsa mély hanggal.
( Amennyiben hagyod el menni eltűnik a távolban, minden más emberrel együtt, kik még itt maradtak, amennyiben nem, kérlek írd le miként tartod itt, vagy netalán támadod meg kivégzés céljából. Én onnan folytatom most, hogy elment, de nem kötelező neked is, rátámadhatsz vagy valami.)
Amint egyedül maradtál, s szinte azonnal indulnál a lány után ki fontos szívednek, egy hang a fejedben mégis megállásra kényszerített.
~Köszönöm, Kenshiro Karu. ~ Hangzott mintegy visszhangként, s mintha ismét berántott volna a lelkedben tátongó külön kis világ. Ismét az ismerős szoba, ismerős falai vesznek körül, s ismét egy ismerős lény kéksége villan meg a rácsok mögül. ~ Régóta rágódtam már Yugito ügyén, ám képtelen voltam lezárni. Míg szabad voltam, valahogy mindig is beszélni akartam ezzel a férfival, de nem vitt rá a lélek. Furcsa nemde? Én beszélek a lélekről… miközben talán számomra , ez nem is létezhet. ~ Mondta, furcsa hangján, mely néhol egyenletlennek tűnt. ~ Hibásnak éreztem magam miatta, s mert egy a kölyök ilyenné vált. ~ Fejezte be, majd kisebb szünet után ismét beszélni kezdett. ~ Tudni akartad hová tűntem el igaz? Nos, tudod, fogalmam sincsen. Egyszer csak nem láttalak többé, s hatalmas erőfeszítésembe került, hogy visszatérhessen hozzád. Nem azért tűntem el, mert nem akartam beszélni veled. ~ Fejezte be a Nibi, s valahogy olyannak láthattad mint eddig soha… őszinteség sugárzott szavai minden szegletéből, s szemei szinte kristályként tükrözték vissza szándékait, melyekben valahogy nem láthattál gonoszságot, vagy megvetést. ~ Nos, csak ennyit akartam. ~ Fejezte be, majd hátat fordítva neked, vissza lökött a valóságba. A valóságban melyben valahol ott szenved kedvesed, kit meg kell keresnek. Ám nem kell messzire menned, talán azt hinnéd egészen visszavonultak vele, mégis a keresgélés közben egy közeli síkságon látod meg őt, a földön, körülötte ismerős alakokkal, s a szanitéccel ki ígéretet tett gyógyulására. Joggal kérdezheted miért? Miért csak eddig jutottak? Miért nem vitték valami biztonságosabb helyre? Ám velük ne lenne biztonságban?
Ha odaérsz a szanitéc rád pillant, majd vissza rá, s száját szavak hagyják el.
-Szóval túlélted? – Mondta kérdően, majd a lány állapotáról kezdett beszélni. – Hamarosan magához kell térnie, ám megállásra kényszerültünk, az állapota súlyosabb volt mint gondoltam. – Ha alaposan szétnézel elég sok vért láthatsz a nő körül, mely biztosan nem egy oly apró sebből került ki, melyeket a tüskék okozhattak. – Amikor éppen visszafelé siettünk volna, hányni kezdett… vért hányt. – Folytatta. – Ez annyit, tesz, súlyosabb volt mint vártam. A méreg valamiért gyorsabban zajlott le, talán vegyítették valamivel, nem tudom… de azt hiszem minden rendben, sikerült el látnom. Így biztos, hogy hamarosan fel fog ébredni. – Fejezte be, s lépett hátrébb a nőtől. Miközben te esetleg közelebb, vagy talán már ott is csücsülsz mellette.
-Tudod… ezt ne áruld el neki, hogy elmondtam…de….végig a te nevedet hajtogatta. Amikor fájdalmas beavatkozás következett, vagy amikor félelmetes álom zajlott szemei alatt. A te neved mondta ki… - Fejezte be, majd hátat fordítva neked elillant.
Pár órával később, a lányirányából egy halk nyöszörgést hallasz, majd hirtelen ül fel, segítségért kiabálva, mint egy megrémült kislány a sötétség leple alatt…mint egy menekülő gyermek, ki nem talál vigaszra. Majd pillantása azonnal rád szegeződött.
-Karu… - Csuklott el hangja, majd hozzá talán nem szokott módon, hófehér szinte teljesen kicserepesedett ajkát összeszorítva, homlokát ráncolva szökött ki egyik könnycsepp a másik után, s sírásban törve ki borult a válladra.
– Sajnálom… - Mondta, majd mintha nem önmaga lenne húzódott el, s igyekezett felállni, ám kissé imbolyogva sikerült csupán. Vajon mit álmodhatott? Mi volt az, mely ilyen reakcióra , amikor meglátott? – Mi történt?- Fogta fejét, miközben válaszodra várt.
Ekkor valami zörejt hallasz a kicsit odébb lévő fás részről, s ha oda pillantasz láthatsz egy furcsa, fehér hajú árnyat elsuhanni, majd egy hófehér hajszálat kap fel a szél, s mint egy lágy szirom a lemenő napfényben, repül egyre feljebb, egészen addig, míg hozzátok nem ér. Egy ismeretlen hajszál…egy ismeretlen tulajdonos.
Amennyiben utána mész, s kíváncsi vagy ki lesett meg titeket, kalandunk még folytatódhat. Amennyiben kedvesed mellett maradsz, s elengeded az idegent, következő kalandunkban ismét feltűnik, az árnyak között settenkedő kis patkány…
Kitsune Haruka- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 57
Tartózkodási hely : Rejtett Róka Lak
Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 375
Re: Erdőségek
Kenshiro Karu Csüt. Feb. 14 2019, 00:33
Mikor elengedtem a további támadásokra szőtt ötleteket, ellenfelem teljesen kifordulva magából kezdett el beszélni nekem és lényének olyan mélységét mutatta meg, amiről azt hittem, hogy már rég elveszett a sötétség alatt, mely lelkére borult. Megértem, valahol mélyen legbelül megértem. hasonló őrület határán voltam itt a városban... Miután a fickó végzett, én csak bólintottam, nem volt már mit mondanom neki. Nem használtam nagyjából egy támadó technikámat sem és képességeimet sem mutattam meg. Bőven sejtheti, hogy nem üres fenyegetőzés amit mondok. Bár lehet, hogy tényleg végeznem kellett volna vele, de úgy érzem nem én vagyok most már az az ember aki dönt élet és halál között. Azt a Karut már jó mélyen eltemettem magamban, aki gondolkodás nélkül végez ki akárkit. Tekintettel a rossz példára előttem és emlékezve arra, hogy a városban majdnem átestem ezen a bizonyos holt ponton, még nem elég mélyre temettem el magamban ezt a szörnyeteget, kinek a kezéhez, kezünkhöz oly sok vér tapad. A Nibi ismeri ezt az énemet, ismeri a bennem rejlő gyilkost, aki csak keresi az alkalmat, hogy egy-egy kirohanás alkalmával utat találjon és pusztítson. Mitől véd meg engem a bijuu? Ettől és saját elmém oly részeitől, melyek ha valaha is átvennék az irányítást, most Itanashival hajóznék keletre. Pontosan ez az oka, hogy félek a magánytól, egyedül mindenki ellen, de aztán rá kell döbbennem, hogy végül is ez az a harc amit, mindenkinek meg kell vívnia életében. Én kaptam egy szövetségest, aki nem feltétlenül nézi azt, hogy nekem mi a jó, de jelenlétével elűzi ezeket a démonokat.
Miután eltűnt ellenfelem és követői, azonnal Chizunéék után indultam. Nem messze a csatatértől találtam rájuk egy kisebb fennsíkon. A szanitéc shinobi éppen befejezte Chizune ellátást, de a vér amelyet körülöttük láttam kikapcsolt bennem minden emberi érzést. Azt hittem, hogy a lány haldoklik, chakrám ismét láthatóan tűnt fel és benne a sötétes árnyalat mutatta lelkem romlott részének felszínre törését, aztán kiszúrtam, hogy vesz levegőt és chakrámmal együtt az erő is kezdett elfogyni lábaimból. Eközben orvosunk kezdett beszélni hozzám, erre csupán csak felé fordultam.
- Köszönöm, az életemmel tartozom neked az övéért! Kösz-szö...nöm... - Azzal az erő végleg elhagyta lábaimat és a lány eszméletlen teste mellett rogytam térdre.
Foghatnám, a kialvatlanságra, vagy a túlzott chakra használatra, vagy a kimerültség olyan szintjére, amit az utóbbi 48 órában elértem, de most már biztonságban van, végre biztonságban van, velem, mellettem. Nincs is más az életemben amit jobban akarnék. Ők ketten biztonságban velem... Ekkor zuhantam össze teljesen Chizune mellett. Utolsó mozdulatommal a lány izzadságban fürdő testét kerestem meg és húztam magam mellé olyan szorosan, ahogyan csak fizikailag lehetséges. A következő pár órában eszméletlenül feküdtem a lány mellett, és csak szorítottam magam mellé. Agyam nem hagyott teljesen elaludni, olyan éber álomba kerültem, amibe talán még soha életemben. Érzékeltem, hogy mellettem egy kisebb valaki piheg, de nem törődtem semmivel, csak szorítottam magamhoz Chizunét, mintha nem lenne több időnk és holnap lenne vége a világnak. Nem akartam elengedni soha többet. Hónapok óta keresem és végre megvan... Most megmutathatom neki, hogy a bálteremben mire gondoltam... Arra keltem fel, hogy Chizune magához tér. Körülöttünk egy kisebb tűz és már csak Kazuya volt jelen.
Chizune magához tért, de vele együtt én is... nem hagytam, hogy a lány bármit is csináljon, ott a földön fekve, magamhoz rántottam. Éreztem, amint elerednek könnyei, de nem engedtem, hiába próbálna elhúzódni, most nem, most biztosan nem.
- Itt vagyok, nincs már semmi baj. Itt vagyok, minden rendben van. - Súgom a lány fülébe és szorítanám magamhoz még inkább. A következő pár percben csak így feküdtem és próbáltam nyugtatni a lányt. Közben Kazuyára néztem, és csak annyit suttogtam, hogy köszönöm! Bár még ott maradt a közelünkben, de láthatóan arrébb ment a tűztől, lehet, hogy elment szerezni valamit enni, de észrevettem, hogy végre egyedül maradtunk a lánnyal.
- Itt vagyok szerelmem! - Csókolnám végre meg a lányt, csak érezzem az ajkát, érezzem a testét, a szerelmét...
Mikor aztán jó idővel később felültünk Chizune megpróbálna felállni, de csak imbolyogni tudott, ezért mellé léptem nagyon gyorsan, elengedni nem tudtam gyakorlatilag azóta, hogy magához tért és most miközben állunk és mesélem a történetet, megpillantok egy furcsa alakot, a közelben lévő kis fás ligetben, de csak a másodperc tört részére. Remek, valaki megint figyel, nem baj, a mai este csak Chizunéé és az enyém!
//Természetesen Chizunével maradok!//
Miután eltűnt ellenfelem és követői, azonnal Chizunéék után indultam. Nem messze a csatatértől találtam rájuk egy kisebb fennsíkon. A szanitéc shinobi éppen befejezte Chizune ellátást, de a vér amelyet körülöttük láttam kikapcsolt bennem minden emberi érzést. Azt hittem, hogy a lány haldoklik, chakrám ismét láthatóan tűnt fel és benne a sötétes árnyalat mutatta lelkem romlott részének felszínre törését, aztán kiszúrtam, hogy vesz levegőt és chakrámmal együtt az erő is kezdett elfogyni lábaimból. Eközben orvosunk kezdett beszélni hozzám, erre csupán csak felé fordultam.
- Köszönöm, az életemmel tartozom neked az övéért! Kösz-szö...nöm... - Azzal az erő végleg elhagyta lábaimat és a lány eszméletlen teste mellett rogytam térdre.
Foghatnám, a kialvatlanságra, vagy a túlzott chakra használatra, vagy a kimerültség olyan szintjére, amit az utóbbi 48 órában elértem, de most már biztonságban van, végre biztonságban van, velem, mellettem. Nincs is más az életemben amit jobban akarnék. Ők ketten biztonságban velem... Ekkor zuhantam össze teljesen Chizune mellett. Utolsó mozdulatommal a lány izzadságban fürdő testét kerestem meg és húztam magam mellé olyan szorosan, ahogyan csak fizikailag lehetséges. A következő pár órában eszméletlenül feküdtem a lány mellett, és csak szorítottam magam mellé. Agyam nem hagyott teljesen elaludni, olyan éber álomba kerültem, amibe talán még soha életemben. Érzékeltem, hogy mellettem egy kisebb valaki piheg, de nem törődtem semmivel, csak szorítottam magamhoz Chizunét, mintha nem lenne több időnk és holnap lenne vége a világnak. Nem akartam elengedni soha többet. Hónapok óta keresem és végre megvan... Most megmutathatom neki, hogy a bálteremben mire gondoltam... Arra keltem fel, hogy Chizune magához tér. Körülöttünk egy kisebb tűz és már csak Kazuya volt jelen.
Chizune magához tért, de vele együtt én is... nem hagytam, hogy a lány bármit is csináljon, ott a földön fekve, magamhoz rántottam. Éreztem, amint elerednek könnyei, de nem engedtem, hiába próbálna elhúzódni, most nem, most biztosan nem.
- Itt vagyok, nincs már semmi baj. Itt vagyok, minden rendben van. - Súgom a lány fülébe és szorítanám magamhoz még inkább. A következő pár percben csak így feküdtem és próbáltam nyugtatni a lányt. Közben Kazuyára néztem, és csak annyit suttogtam, hogy köszönöm! Bár még ott maradt a közelünkben, de láthatóan arrébb ment a tűztől, lehet, hogy elment szerezni valamit enni, de észrevettem, hogy végre egyedül maradtunk a lánnyal.
- Itt vagyok szerelmem! - Csókolnám végre meg a lányt, csak érezzem az ajkát, érezzem a testét, a szerelmét...
Mikor aztán jó idővel később felültünk Chizune megpróbálna felállni, de csak imbolyogni tudott, ezért mellé léptem nagyon gyorsan, elengedni nem tudtam gyakorlatilag azóta, hogy magához tért és most miközben állunk és mesélem a történetet, megpillantok egy furcsa alakot, a közelben lévő kis fás ligetben, de csak a másodperc tört részére. Remek, valaki megint figyel, nem baj, a mai este csak Chizunéé és az enyém!
//Természetesen Chizunével maradok!//
Kenshiro Karu- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 1829
Elosztható Taijutsu Pontok : 15
Állóképesség : 800 (S)
Erő : 400 (B)
Gyorsaság : 500 (A)
Ügyesség/Reflex : 300 (B)
Pusztakezes Harc : 329 (B)
Adatlap
Szint: S+
Rang: Jinchuuriki
Chakraszint: 1645
Re: Erdőségek
Kitsune Haruka Csüt. Feb. 14 2019, 21:53
/ Kenshiro Karu /
Lelked mint egy levél az őszi, lágy szellő ölén, hullt alá, s tért vissza nyugodt, csendesen folydogáló medrébe. A nyugalom ismét elárasztotta belsődet, s minden rezdülését figyelted, minden apró mozdulat melyet tett, szinte ezerféle lehetőséget vázolt fel benne…jól van? Mit érezhet? Min megy keresztül? Miért olyan nyugtalan? A gondolatok, talán hatalmas sebességgel pörögtek a lelkedben, de mégis, mind egyetlen személy körül keringett….ő pedig Chizune. A hófehér holló, kit a sors oly rég az utadba sodort már, s kivel megannyi különös, és forró kalandon vezetett már át utatok… s talán ő az, aki a múltad…a jelened, s egykoron a jövőd is lesz. Ő az, aki némely embernek sosem adatik meg, s ő az, akit a sors furcsa, kósza hálója összefont veled. Az életed olyan mint az övé, s az övé, mintha a tiéd lenne… legalább is ez az érzés, mely benned él? Az elengedhetetlen ragaszkodás, mely éltet. A léptei, a te lépteid, s a lelke, mintha a sajátod lenne, olyannyira fontos ő, a létezése, hogy a sajátodhoz társítod. Vajon ha nem létezne, te sem akarnál többé a hatalmas, folyton folyvást változó világ része lenni? Vajon magad is megszöknél, s inkább a halál borzasztó sötétjébe hullnál? Még akkor is, ha már sosem lehetsz egyedül, még akkor is az ő útját követnéd? Vagy talán választanál sokkal szörnyűbb, egy sokkal sötétebb utat magadnak? Egy utat, melybe az egész világot magaddal ránthatod? Vajon mit tennél ebben a helyzetben?
Amikor megláttad, izzadságban úszó testét, s mellé kuporodtál, annyira közelinek akartad érezni, mint talán még soha, közelebb húztad, s amennyire csak a természet engedi, amennyire egy test, érintheti a másikat, odahúztad magadhoz, szorítottad, s ebben az ölelésben minden érzelmed visszaadtad. Olyan volt ez, mintha sok-sok ideje először mondhattad volna ki…Fontos vagy nekem! Szeretlek! Egy ölelés, mely ezeket a szavakat hordozza lehet a legerősebb kapocs, mely minden akadály ellenére is, hozzá fog kötni téged.
Mennyi idő is telt el? Percek, órák? Talán nem is tudod megállapítani, eszméletlenül feküdtetek egymás mellett, s szorításod egy kicsit sem gyengült, leszállt az éj, s a csillagok fénye járta át a környéket. Ám te mégsem voltál egészen az álmaid rabja, mintha egyszerre álmodtál volna, s lettél volna a csordogáló jelen része, valahogy a két világ között rekedtél, keresve a kiutat, hallhattad Chizune halk szuszogását, mint egy kismacska, ki éppen első, lágy álmát alussza. Szorításod nem enyhül, míg végül a lány magához nem tér, s apró mocorgásba nem kezd melletted, szinte egyszerre ébredtek. Körül nézve, egy kisebb tűz lángjai világítják meg arcodat, s vele kedvesed halovány bőrét. Kazuya még jelen van, ám mindenki más, ki akkor vele tartott már eltűnt, s csak hárman maradtatok.
A lány, magához tért, s te időt sem hagyva neki vetetted rá magad, s szorítottad magadhoz, egy lélegzetvételre is alig volt ideje, s amint arca a tied mellé került, úgy szökkent ki egyik könnycsepp a másik után, s lett egy hirtelen hulló zápor, mely gyönyörű szemeiből hullott alá, s mint az eső, mely először áztatja a földet, mely már oly rég kiszáradt, hulltak alá a frissen zöldellő fűszálakra. A lány talán egyetlen, gyenge próbálkozással próbál elhúzódni, hogy ismét elrejthesse előled gyengeségét, mely most előtört, mint egy vulkán, mely oly rég szunnyad már… de ereje nélkül, ez a próbálkozás kudarcra van ítélve.
Kazuya miután hallotta köszöneted, kissé hátrébb lépett, majd percekkel később eltűnt, nyomtalanul…vajon merre mehetett? Talán csupán magatokra akart hagyni? Talán láthatta, hogy szükségetek van valamire, mely rég nem adatott meg.
A szavak melyeket a fülébe súgsz, eleinte fokozzák a sírását, ám ekkor valami történik mégis… felemeli hófehér bőrével tarkított kezét, majd szorosan megpróbál megölelni, persze csak annyira mely most erejéből telik. – Miért váltam ilyenné? – Tette fel a kérdés, mely alig volt halható nyöszörgő sírásától. – Mond, csak Karu … - Folytatta. – Miért jöttél utánam? – Tette fel a kérdést, ám te nem vártál a válasszal.
-Itt vagyok szerelmem! – Hangzott el ajkaidról, s mint egy hirtelen mesebeli hellyé változott a tisztás, mely eddig csupán egy átlagos helyszín volt, most azzá a hellyé vált, mely ismét teret ad, valami visszatérően újnak. ( Persze csak a képzeletedben, akár.
)
Lassan közeledtél hozzá, s szemeinek különös zöld sugara rád vetődött, melyben még alul úszkált némi könny, mintha csak egy hatalmas óceán lenne, melyben képes lennél elveszni , talán örökre, s mely a rabjává tett. Ajkai úgy értek a tiedhez, mintha apró párnál lennének, s mintha a boldogság szétáradt volna benned, ajkad, s ajka eggyé váltak, a lány nem tanúsított ellenállást, érezhetted őt egész valójában, s talán ez volt az mely igazán megnyugtatta őt, érezhetted, ahogy testének apróbb remegése alábbhagy, s vissza szállt az élet minden porcikájába. A lelked, mely megsebzett, s elhagyott volt, ismét megtalálta társát, ki mellette van, még akkor is, ha már minden rossz bekövetkezett, s árva kisállatként az esőben ázol, egyedül barátok nélkül….ő ott lesz, és magához ölel, felmelegít, s hazavisz. Ő az…igen számodra ő az a személy…
Kicsivel később, miután a csók, mely a világot jelentette véget ért a lány ki melletted feküdt megpróbált ismét saját lábaira állni, ám nem csupán nehézségek árán sikerült. Imbolygott, s te sietve léptél mellé, segítve őt. Igyekeztél elmesélni a történteteket, melyekből kimaradt, s ő próbálta figyelmét neked szentelni, hallgatni szavaid, s néha-néha kisebb rezdülésekkel reagálva szavaidra. Az alakra a fáknál ő maga is felfigyelt, ám valamiért szó nélkül hagyta, s továbbra is rád figyelt. Csupán szeme hirtelen mozdulatából következtethettél, hogy felfigyelt a jövevényre, de nem tulajdonított számára jelentőséget. Jelenleg nem érdekelte más, csupán te magad, s a történet melyet elmeséltél, miközben beléd kapaszkodva, közelebb lépett a tűzhöz, majd leült, s merengve figyelte a lángokat, melyek kapkodva csapdostak a sötét, csillagos égbolt irányába. Amennyiben mellé ülsz, fejét a válladra hajtja, majd mintha látnád visszatérni azt, ki egykoron volt, arcába visszatér az élet, ám mégis baljóslatúan sóhajt. Mintha lenne valami, egy súly, mely a vállát nyomja, s képtelen elmondani. Mintha szavakat próbálna formálni, mégis oly nehezen indulnak meg. – Mennyi idő is telt el? – Tette fel a kérdést, melyre talán igazán nem volt várt választ. – Oly rég ismerlek már, s mégis talán alig. – Folytatta. – De utánam jöttél. Pedig előled akartam elbújni. – Gördültek ki szájából a szavak. – Tudod Karu… amikor eltűntem, annak oka volt. Talán észrevetted, de mióta ismét találkoztunk, próbáltam kerülni a közelséged, próbáltam nem beszédbe elegyedni veled, de persze ezt nem hagytad. – Mosolyodott el , s mintha furcsa elégedettség tükröződne arcán, melyet a tetteidre való visszaemlékezés váltott ki. – Volt egy súlyos titkom, melyet el akartam rejteni előled, s megtartani a sajátomnak, de féltem, ha a szemeid elé kerülök, s ismét hozzám érsz, képtelen lennék nem beszélni róla, s látod… most is ez történik, akarva, akaratlanul is beszélni kezdtem arról, amit megfogadtam, hogy nem fogok a tudtodra adni. Olyasmi ez egy nőnek, mely a sajátja… s nem biztos, hogy akarja, hogy a férfi, aki iránt érzelmei vannak megtudja. – Emelte fel fejét, majd pillantott az égboltra.
– Tudod… - Csuklott el hangja. – Volt valami, amire képtelen voltam. – Sütötte le tekintetét, a veled ellentétes irányba, így jelenleg csak hátulról szemlélhetted a lányt. – Képtelen voltam… kihordani a gyermeked. – Merengett a földre, s arca furcsán formálódott, mintha a szomorúság, s mégis a megkönnyebbülés lett volna ráírva. A szavak hamar végigfutottak gondolataidon… s vajon mit reagálsz erre? Számítottál valaha is arra, hogy egy nő a te gyermeked hordhatná a szíve alatt? vagy, hogy ez úgy történik meg, hogy nem is tudsz róla? Elrejtette előled, de vajon miért? Mi oka lehetett rá?
-Éreztem, miután szétváltunk… éreztem valami furcsát , mintha nem lennék egyedül. Érdekes mégis kellemes érzés volt, de nem tudtam hová tenni. Míg egy este , álmatlanságtól gyötrődve, át nem gondoltam alaposabban, s válaszra találtam…ez volt az egyetlen válasz a helyzetemre. – Folytatta szavait. – Nem tudtam, mit tegyek, gondoltam rá, hogy megkereslek, de nem vitt rá a lélek, valahogy elveszett voltam, és a helyzet is… szokatlan volt. Bár visszagondolva jól tettem. – Nézett ismét fel, majd le a tűzre. – Úgy, két hónapos lehettem, amikor… - Szorította össze ajkait…látszik, hogy képtelen beszélni a történtekről, vagy talán csak nem akar. - A lényeg, már nem vagyok állapotos. – Nézett a szemeidbe, s te az övébe. Láthattad, hogy nehéz volt elmondani számára, ám mégis, végre talán ismét újra az az erős, makacs és gyönyörű teremtés, akit megismertél. Ő is számtalan furcsa kalandon ment át, mióta nem láthattad, ám mégis…gondoltál volna erre? Gondoltad volna, hogy ezért félt a találkozástól? Bármilyen erős is… ez még számára is egyenlő lehetett a pokollal, melyen végig kellett sétálnia. Egyedül volt, egy ilyen helyzetben… Talán képes lettél volna megvédeni? Ez egy kivédhetetlen támadás volt…
-Ezt éltem újra most, erről álmodtam… többek között. – Felelte, majd pár másodperc múlva folytatta. – De rólad is álmodtam… a halálodról… újra átéltem minden szörnyűséget, melyet átéltem. – Mondta, majd lassan úgy néz ki visszatért belé az élet. – Álmodtam mindenről mely rossz volt, s egykoron megtörtént. – Nézett rád. – Tudod, volt olyan amit már elfeledtem. Mégis most olyan elevenek voltak, nem is gondoltam volna, hogy még bennem élnek az emlékek. Furcsa volt. – Fejezte be, majd hozzád ért, de végig simította arcod. – De végig arra gondoltam, egykoron majd újra veled lehetek. – Fejezte be, majd hozzád bújt, s szinte érezted lélegzetvételét a nyakad apró peremén. Ismét itt volt, veled…melletted akit szeretsz, oly közel, hogy szinte a lelkedben érezted. S mintha álom lett volna, csengtek benned őszinte szavai, messze…messze….a sötét éjszakában...
Lelked mint egy levél az őszi, lágy szellő ölén, hullt alá, s tért vissza nyugodt, csendesen folydogáló medrébe. A nyugalom ismét elárasztotta belsődet, s minden rezdülését figyelted, minden apró mozdulat melyet tett, szinte ezerféle lehetőséget vázolt fel benne…jól van? Mit érezhet? Min megy keresztül? Miért olyan nyugtalan? A gondolatok, talán hatalmas sebességgel pörögtek a lelkedben, de mégis, mind egyetlen személy körül keringett….ő pedig Chizune. A hófehér holló, kit a sors oly rég az utadba sodort már, s kivel megannyi különös, és forró kalandon vezetett már át utatok… s talán ő az, aki a múltad…a jelened, s egykoron a jövőd is lesz. Ő az, aki némely embernek sosem adatik meg, s ő az, akit a sors furcsa, kósza hálója összefont veled. Az életed olyan mint az övé, s az övé, mintha a tiéd lenne… legalább is ez az érzés, mely benned él? Az elengedhetetlen ragaszkodás, mely éltet. A léptei, a te lépteid, s a lelke, mintha a sajátod lenne, olyannyira fontos ő, a létezése, hogy a sajátodhoz társítod. Vajon ha nem létezne, te sem akarnál többé a hatalmas, folyton folyvást változó világ része lenni? Vajon magad is megszöknél, s inkább a halál borzasztó sötétjébe hullnál? Még akkor is, ha már sosem lehetsz egyedül, még akkor is az ő útját követnéd? Vagy talán választanál sokkal szörnyűbb, egy sokkal sötétebb utat magadnak? Egy utat, melybe az egész világot magaddal ránthatod? Vajon mit tennél ebben a helyzetben?
Amikor megláttad, izzadságban úszó testét, s mellé kuporodtál, annyira közelinek akartad érezni, mint talán még soha, közelebb húztad, s amennyire csak a természet engedi, amennyire egy test, érintheti a másikat, odahúztad magadhoz, szorítottad, s ebben az ölelésben minden érzelmed visszaadtad. Olyan volt ez, mintha sok-sok ideje először mondhattad volna ki…Fontos vagy nekem! Szeretlek! Egy ölelés, mely ezeket a szavakat hordozza lehet a legerősebb kapocs, mely minden akadály ellenére is, hozzá fog kötni téged.
Mennyi idő is telt el? Percek, órák? Talán nem is tudod megállapítani, eszméletlenül feküdtetek egymás mellett, s szorításod egy kicsit sem gyengült, leszállt az éj, s a csillagok fénye járta át a környéket. Ám te mégsem voltál egészen az álmaid rabja, mintha egyszerre álmodtál volna, s lettél volna a csordogáló jelen része, valahogy a két világ között rekedtél, keresve a kiutat, hallhattad Chizune halk szuszogását, mint egy kismacska, ki éppen első, lágy álmát alussza. Szorításod nem enyhül, míg végül a lány magához nem tér, s apró mocorgásba nem kezd melletted, szinte egyszerre ébredtek. Körül nézve, egy kisebb tűz lángjai világítják meg arcodat, s vele kedvesed halovány bőrét. Kazuya még jelen van, ám mindenki más, ki akkor vele tartott már eltűnt, s csak hárman maradtatok.
A lány, magához tért, s te időt sem hagyva neki vetetted rá magad, s szorítottad magadhoz, egy lélegzetvételre is alig volt ideje, s amint arca a tied mellé került, úgy szökkent ki egyik könnycsepp a másik után, s lett egy hirtelen hulló zápor, mely gyönyörű szemeiből hullott alá, s mint az eső, mely először áztatja a földet, mely már oly rég kiszáradt, hulltak alá a frissen zöldellő fűszálakra. A lány talán egyetlen, gyenge próbálkozással próbál elhúzódni, hogy ismét elrejthesse előled gyengeségét, mely most előtört, mint egy vulkán, mely oly rég szunnyad már… de ereje nélkül, ez a próbálkozás kudarcra van ítélve.
Kazuya miután hallotta köszöneted, kissé hátrébb lépett, majd percekkel később eltűnt, nyomtalanul…vajon merre mehetett? Talán csupán magatokra akart hagyni? Talán láthatta, hogy szükségetek van valamire, mely rég nem adatott meg.
A szavak melyeket a fülébe súgsz, eleinte fokozzák a sírását, ám ekkor valami történik mégis… felemeli hófehér bőrével tarkított kezét, majd szorosan megpróbál megölelni, persze csak annyira mely most erejéből telik. – Miért váltam ilyenné? – Tette fel a kérdés, mely alig volt halható nyöszörgő sírásától. – Mond, csak Karu … - Folytatta. – Miért jöttél utánam? – Tette fel a kérdést, ám te nem vártál a válasszal.
-Itt vagyok szerelmem! – Hangzott el ajkaidról, s mint egy hirtelen mesebeli hellyé változott a tisztás, mely eddig csupán egy átlagos helyszín volt, most azzá a hellyé vált, mely ismét teret ad, valami visszatérően újnak. ( Persze csak a képzeletedben, akár.
)Lassan közeledtél hozzá, s szemeinek különös zöld sugara rád vetődött, melyben még alul úszkált némi könny, mintha csak egy hatalmas óceán lenne, melyben képes lennél elveszni , talán örökre, s mely a rabjává tett. Ajkai úgy értek a tiedhez, mintha apró párnál lennének, s mintha a boldogság szétáradt volna benned, ajkad, s ajka eggyé váltak, a lány nem tanúsított ellenállást, érezhetted őt egész valójában, s talán ez volt az mely igazán megnyugtatta őt, érezhetted, ahogy testének apróbb remegése alábbhagy, s vissza szállt az élet minden porcikájába. A lelked, mely megsebzett, s elhagyott volt, ismét megtalálta társát, ki mellette van, még akkor is, ha már minden rossz bekövetkezett, s árva kisállatként az esőben ázol, egyedül barátok nélkül….ő ott lesz, és magához ölel, felmelegít, s hazavisz. Ő az…igen számodra ő az a személy…
Kicsivel később, miután a csók, mely a világot jelentette véget ért a lány ki melletted feküdt megpróbált ismét saját lábaira állni, ám nem csupán nehézségek árán sikerült. Imbolygott, s te sietve léptél mellé, segítve őt. Igyekeztél elmesélni a történteteket, melyekből kimaradt, s ő próbálta figyelmét neked szentelni, hallgatni szavaid, s néha-néha kisebb rezdülésekkel reagálva szavaidra. Az alakra a fáknál ő maga is felfigyelt, ám valamiért szó nélkül hagyta, s továbbra is rád figyelt. Csupán szeme hirtelen mozdulatából következtethettél, hogy felfigyelt a jövevényre, de nem tulajdonított számára jelentőséget. Jelenleg nem érdekelte más, csupán te magad, s a történet melyet elmeséltél, miközben beléd kapaszkodva, közelebb lépett a tűzhöz, majd leült, s merengve figyelte a lángokat, melyek kapkodva csapdostak a sötét, csillagos égbolt irányába. Amennyiben mellé ülsz, fejét a válladra hajtja, majd mintha látnád visszatérni azt, ki egykoron volt, arcába visszatér az élet, ám mégis baljóslatúan sóhajt. Mintha lenne valami, egy súly, mely a vállát nyomja, s képtelen elmondani. Mintha szavakat próbálna formálni, mégis oly nehezen indulnak meg. – Mennyi idő is telt el? – Tette fel a kérdést, melyre talán igazán nem volt várt választ. – Oly rég ismerlek már, s mégis talán alig. – Folytatta. – De utánam jöttél. Pedig előled akartam elbújni. – Gördültek ki szájából a szavak. – Tudod Karu… amikor eltűntem, annak oka volt. Talán észrevetted, de mióta ismét találkoztunk, próbáltam kerülni a közelséged, próbáltam nem beszédbe elegyedni veled, de persze ezt nem hagytad. – Mosolyodott el , s mintha furcsa elégedettség tükröződne arcán, melyet a tetteidre való visszaemlékezés váltott ki. – Volt egy súlyos titkom, melyet el akartam rejteni előled, s megtartani a sajátomnak, de féltem, ha a szemeid elé kerülök, s ismét hozzám érsz, képtelen lennék nem beszélni róla, s látod… most is ez történik, akarva, akaratlanul is beszélni kezdtem arról, amit megfogadtam, hogy nem fogok a tudtodra adni. Olyasmi ez egy nőnek, mely a sajátja… s nem biztos, hogy akarja, hogy a férfi, aki iránt érzelmei vannak megtudja. – Emelte fel fejét, majd pillantott az égboltra.
– Tudod… - Csuklott el hangja. – Volt valami, amire képtelen voltam. – Sütötte le tekintetét, a veled ellentétes irányba, így jelenleg csak hátulról szemlélhetted a lányt. – Képtelen voltam… kihordani a gyermeked. – Merengett a földre, s arca furcsán formálódott, mintha a szomorúság, s mégis a megkönnyebbülés lett volna ráírva. A szavak hamar végigfutottak gondolataidon… s vajon mit reagálsz erre? Számítottál valaha is arra, hogy egy nő a te gyermeked hordhatná a szíve alatt? vagy, hogy ez úgy történik meg, hogy nem is tudsz róla? Elrejtette előled, de vajon miért? Mi oka lehetett rá?
-Éreztem, miután szétváltunk… éreztem valami furcsát , mintha nem lennék egyedül. Érdekes mégis kellemes érzés volt, de nem tudtam hová tenni. Míg egy este , álmatlanságtól gyötrődve, át nem gondoltam alaposabban, s válaszra találtam…ez volt az egyetlen válasz a helyzetemre. – Folytatta szavait. – Nem tudtam, mit tegyek, gondoltam rá, hogy megkereslek, de nem vitt rá a lélek, valahogy elveszett voltam, és a helyzet is… szokatlan volt. Bár visszagondolva jól tettem. – Nézett ismét fel, majd le a tűzre. – Úgy, két hónapos lehettem, amikor… - Szorította össze ajkait…látszik, hogy képtelen beszélni a történtekről, vagy talán csak nem akar. - A lényeg, már nem vagyok állapotos. – Nézett a szemeidbe, s te az övébe. Láthattad, hogy nehéz volt elmondani számára, ám mégis, végre talán ismét újra az az erős, makacs és gyönyörű teremtés, akit megismertél. Ő is számtalan furcsa kalandon ment át, mióta nem láthattad, ám mégis…gondoltál volna erre? Gondoltad volna, hogy ezért félt a találkozástól? Bármilyen erős is… ez még számára is egyenlő lehetett a pokollal, melyen végig kellett sétálnia. Egyedül volt, egy ilyen helyzetben… Talán képes lettél volna megvédeni? Ez egy kivédhetetlen támadás volt…
-Ezt éltem újra most, erről álmodtam… többek között. – Felelte, majd pár másodperc múlva folytatta. – De rólad is álmodtam… a halálodról… újra átéltem minden szörnyűséget, melyet átéltem. – Mondta, majd lassan úgy néz ki visszatért belé az élet. – Álmodtam mindenről mely rossz volt, s egykoron megtörtént. – Nézett rád. – Tudod, volt olyan amit már elfeledtem. Mégis most olyan elevenek voltak, nem is gondoltam volna, hogy még bennem élnek az emlékek. Furcsa volt. – Fejezte be, majd hozzád ért, de végig simította arcod. – De végig arra gondoltam, egykoron majd újra veled lehetek. – Fejezte be, majd hozzád bújt, s szinte érezted lélegzetvételét a nyakad apró peremén. Ismét itt volt, veled…melletted akit szeretsz, oly közel, hogy szinte a lelkedben érezted. S mintha álom lett volna, csengtek benned őszinte szavai, messze…messze….a sötét éjszakában...
Kitsune Haruka- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 57
Tartózkodási hely : Rejtett Róka Lak
Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 375
Re: Erdőségek
Kenshiro Karu Szomb. Feb. 16 2019, 15:52
Chizune puszta jelenléte, mintha teljesen más megvilágításba helyezett volna mindet. Ahogy felkeltünk és a lány zokogni kezdett én éreztem, hogy valami megváltozott. A világ, mely eddig a gyűlöletre szűkült számomra, most hirtelen kitágult. Volt valaki ott, egy személy kiért nem csak aggódtam, de akihez ragaszkodtam, ragaszkodtam jobban mint a saját életemhez. Chuzune jelentett mindent, de, hogy miként tovább arról fogalmam sincs. Most azonban Kazuya ösztönösen ráérzett, hogy mi az amire mi kettőnknek szüksége van, amiért küzdök, vagy amiben fel is adtam a hitem az utóbbi pár hónapban. Egy kis magány, kettesben... Aztán Chizune végül nagy nehezen beszélni kezdett. Éreztem rajta, hogy küzd magával, küzd a ténnyel, hogy most már megoszthatja azokat a dolgokat is, amiket normál körülmények között biztos nem mondana el. Vajon élni fog ezzel a lehetőséggel? Én egy dolgot eldöntöttem magamban még a beszélgetés kezdete előtt. Nem fogom hajszolni, mindent szépen akkor mond el, amikor annak ideje van. Éppen, hogy vissza kaptam, nem lökhetem el magamtól, türelmesnek kell lennem. Bár a környéken ólálkodik valaki, Chizu is észrevette, de nem foglalkozott vele annyira, ez arra engedett következtetni, hogy vagy nem jelent veszélyt, vagy már el is ment. Bízom a lány érzékeiben...
A következő pár percben én csak hallgattam és minél keservesebben beszélt hozzám a lány, annál szorosabban húztam magamhoz. Azt akartam, hogy tudja, itt vagyok neki, történjen bármi is. Azt akartam, hogy érezze, mellettem legalább biztonságban lehet, vagy érezheti, hogy én megpróbálom ezt megteremteni számára. Talán egy felelősségteljesebb szint, amire most próbálok lépni. Már nem csak magam miatt kell aggódnom, hanem... gondolatmenetemet egy sokkokoló hír, sőt egy letaglózó információ törte derékba...
- M...Mi? - Csupán csak ennyi csak ennyit tudtam mondani a lánynak, mikor megemlítette, hogy elvetélt... Szemembe könnyek szöktek és miként ültünk a tűz közelében megfogtam a lány egyik kezét. Szemembe könnyek szöktek...
- Hát akkor ez volt az, ami miatt oly feszült voltál a bálteremben is? De mi... hogy...? - A francba idióta mi lesz a türelemmel, örülök, hogy legalább már az okot elmondta, de mégis... egy gyerek? Az én gyerekem? Mégis mikor?
- Egyetlenem... - Ekkor már a könnycseppek kicsit talán hevesebben törték rám mint eddig. Egyik kezemmel átfognám őt és a hasánál kezdeném el simogatni, mintha megpróbálnám visszahozni azt ki elmúlt. Kinek lehetősége sem volt meglátni a napvilágot, vagy friss levegőt szívni. Chizunén látszott, hogy nagy kő esett le a szívéről, de folytatta rémes beszámolóját. Álmában ezt a szörnyűséget élte át újra és újra... A franc, ha ezt tudtam volna, lehet csak úgy engedem el azt a férget, hogy levágom az egyik kezét... Könnyeim még mindig hullámokban törtek elő... Egyszerűen fel fogni nem tudom a helyzetet, nem értem, hogy miért... Miért büntet minket az élet? Azt teljes mértékben támogattam, hogy a lány nem jött utánam sőt még azt is megérteném, hogy egész életemben eltitkolná előlem. Akik a közelembe kerülnek mind rosszul járnak valamilyen módon...
- Szerelmem a rémálmoknak vége itt vagyok... - Mondanám neki, miközben letörölném a könnyeket arcomról. - Értem, hogy miért nem mondtad el és mégis nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy végül mégis beavattál. Viszont ez most egy olyan sokk, amivel nem is nagyon tudok mit kezdeni, ez nem egy olyan dolog, amit chakrával és nagy technikákkal meg lehet oldani. Ebből nem tudom kiverekedni magam. Az életnek egy olyan területe ez, amire talán még készen sem állok, ám mégis a tudat, hogy már majdnem ráfordultunk a célegyenesre, ezt nem tudom hova tenni. Azonban az, hogy ez veled történt, hogy a sors így úgy látja jónak, ahogy én érzem, ez felbecsülhetetlen... Azt hiszem, hogy most itt van az ideje valaminek, amit lehet, hogy máskor nem is nagyon tudnék megtenni. - Itt az idő... Nem várhatok tovább... A körülmények talán nem a legmegfelelőbbek, de egy ilyen hír után valamit tennem kell, hogy tovább lendítsem kettőnket ebből a helyzetből és taláűn, hogy éreztessem vele mit is jelent nekem.
Ünnepélyesen állnék miután a lány végig simított arcomon. Tennék egy két bizonytalan lépést előre aztán szembe fordulnék vele. Látom azokat a gyönyörű smaragd szín szemeket, melyek hozzáláncolnak örökre. Figyeltem azt a nőies, de még mennyire nőies, mégis harcos alakot, amellyel szívem egyetlen választottja rendelkezik. Itt most, sőt már akkor évekkel ezelőtt a kórházban talán már tudtam. Számomra nem létezik más nő ezen a világon és ellenfelem példájából tanulva tudtam, hogy át kell esni ezeken a dolgokon még mielőtt túl késő lenne... Féltérdre ereszkednék Chizune előtt és így folytatnám...
- Haranu Chizune! Bár úgy érzem, hogy ennek sokkal nagyobb eseményt kellene rendezni, de úgy érzem, hogy eljött az idő! Szeretlek téged és örökké szeretni is foglak. Minden amit teszek a mai naptól életem végéig azt a célt fogja szolgálni, hogy te biztonságban légy és mindent meg tudjak adni neked, amire csak szükséged van. - A francba te idióta fejezd már be a kertelést és mond már ki végre amit érzel... - Szerelmem szeretném ha velem élnéd le az életedet. Szeretném ha minden lehetséges módon hozzád láncolhatnám a sorsom és soha többé nem válnánk el. Hozzám jössz feleségül szerelmem?
Talán ez most sokként érheti a lányt, de egyszerűen nem jut eszembe más mód amivel a tudtára tudnám adni, hogy mennyit is jelent nekem valójában, és hogy ez a baleset igazság szerint csak mégjobban rádöbbentett, hogy meg kell értetnem vele, mi ketten összetartozunk. A mi utunk innentől kezdve közös és szeretném ha elfogadná, hogy az akadályok most már közösek és együtt kell átlépnünk rajtuk... Eközben a Nibiről sem feledkeztem meg ám.
Látod Nibi, a mai nap mindkettőnk számára hozott meglepetéseket, ha szörnyűeket is, de úgy gondolom, hogy amit vele kapcsolatban gondoltam, az veled kapcsolatban is áll. Amennyiben módomban áll, mostantól segíteni fogok megoldani a gondjaidat és segíteni fogok elrendezni őket. Szeretném ha megértenéd, hogy amikor azt mondtam, mi egy csapat vagyunk, azt komolyan is gondoltam. Te vagy számomra az a mentor, aki nélkül tényleg egy elveszett kisfiú lennék. Én vállalom azt a kockázatot, hogy a kettőnk döntéseiért tartom a hátam adott esetben. Viszont így sajnos nem tudom neked megígérni, hogy közeljövőben szabadon engednélek. Tudod valamiért úgy érzem, hogy most talán még nagyobb szükségem van rád az életemben mint eddig. Tudom, hogy ez egy önző döntés, de kezdem azt érezni, hogy te is talán visszanyerheted az emberekbe vetett hited. A mai naptól azon leszek, hogy bebizonyítsam neked, hogy olykor azért ha a döntéseink önzőnek és okafogyott baromságoknak is tűnhetnek. Van bennünk még jó, a világot nem csak a zsarnokság működteti...
Visszatérve a valóság talajára, várnám Chizune válaszát. Azt hiszem, most feladtam neki a leckét!
A következő pár percben én csak hallgattam és minél keservesebben beszélt hozzám a lány, annál szorosabban húztam magamhoz. Azt akartam, hogy tudja, itt vagyok neki, történjen bármi is. Azt akartam, hogy érezze, mellettem legalább biztonságban lehet, vagy érezheti, hogy én megpróbálom ezt megteremteni számára. Talán egy felelősségteljesebb szint, amire most próbálok lépni. Már nem csak magam miatt kell aggódnom, hanem... gondolatmenetemet egy sokkokoló hír, sőt egy letaglózó információ törte derékba...
- M...Mi? - Csupán csak ennyi csak ennyit tudtam mondani a lánynak, mikor megemlítette, hogy elvetélt... Szemembe könnyek szöktek és miként ültünk a tűz közelében megfogtam a lány egyik kezét. Szemembe könnyek szöktek...
- Hát akkor ez volt az, ami miatt oly feszült voltál a bálteremben is? De mi... hogy...? - A francba idióta mi lesz a türelemmel, örülök, hogy legalább már az okot elmondta, de mégis... egy gyerek? Az én gyerekem? Mégis mikor?
- Egyetlenem... - Ekkor már a könnycseppek kicsit talán hevesebben törték rám mint eddig. Egyik kezemmel átfognám őt és a hasánál kezdeném el simogatni, mintha megpróbálnám visszahozni azt ki elmúlt. Kinek lehetősége sem volt meglátni a napvilágot, vagy friss levegőt szívni. Chizunén látszott, hogy nagy kő esett le a szívéről, de folytatta rémes beszámolóját. Álmában ezt a szörnyűséget élte át újra és újra... A franc, ha ezt tudtam volna, lehet csak úgy engedem el azt a férget, hogy levágom az egyik kezét... Könnyeim még mindig hullámokban törtek elő... Egyszerűen fel fogni nem tudom a helyzetet, nem értem, hogy miért... Miért büntet minket az élet? Azt teljes mértékben támogattam, hogy a lány nem jött utánam sőt még azt is megérteném, hogy egész életemben eltitkolná előlem. Akik a közelembe kerülnek mind rosszul járnak valamilyen módon...
- Szerelmem a rémálmoknak vége itt vagyok... - Mondanám neki, miközben letörölném a könnyeket arcomról. - Értem, hogy miért nem mondtad el és mégis nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy végül mégis beavattál. Viszont ez most egy olyan sokk, amivel nem is nagyon tudok mit kezdeni, ez nem egy olyan dolog, amit chakrával és nagy technikákkal meg lehet oldani. Ebből nem tudom kiverekedni magam. Az életnek egy olyan területe ez, amire talán még készen sem állok, ám mégis a tudat, hogy már majdnem ráfordultunk a célegyenesre, ezt nem tudom hova tenni. Azonban az, hogy ez veled történt, hogy a sors így úgy látja jónak, ahogy én érzem, ez felbecsülhetetlen... Azt hiszem, hogy most itt van az ideje valaminek, amit lehet, hogy máskor nem is nagyon tudnék megtenni. - Itt az idő... Nem várhatok tovább... A körülmények talán nem a legmegfelelőbbek, de egy ilyen hír után valamit tennem kell, hogy tovább lendítsem kettőnket ebből a helyzetből és taláűn, hogy éreztessem vele mit is jelent nekem.
Ünnepélyesen állnék miután a lány végig simított arcomon. Tennék egy két bizonytalan lépést előre aztán szembe fordulnék vele. Látom azokat a gyönyörű smaragd szín szemeket, melyek hozzáláncolnak örökre. Figyeltem azt a nőies, de még mennyire nőies, mégis harcos alakot, amellyel szívem egyetlen választottja rendelkezik. Itt most, sőt már akkor évekkel ezelőtt a kórházban talán már tudtam. Számomra nem létezik más nő ezen a világon és ellenfelem példájából tanulva tudtam, hogy át kell esni ezeken a dolgokon még mielőtt túl késő lenne... Féltérdre ereszkednék Chizune előtt és így folytatnám...
- Haranu Chizune! Bár úgy érzem, hogy ennek sokkal nagyobb eseményt kellene rendezni, de úgy érzem, hogy eljött az idő! Szeretlek téged és örökké szeretni is foglak. Minden amit teszek a mai naptól életem végéig azt a célt fogja szolgálni, hogy te biztonságban légy és mindent meg tudjak adni neked, amire csak szükséged van. - A francba te idióta fejezd már be a kertelést és mond már ki végre amit érzel... - Szerelmem szeretném ha velem élnéd le az életedet. Szeretném ha minden lehetséges módon hozzád láncolhatnám a sorsom és soha többé nem válnánk el. Hozzám jössz feleségül szerelmem?
Talán ez most sokként érheti a lányt, de egyszerűen nem jut eszembe más mód amivel a tudtára tudnám adni, hogy mennyit is jelent nekem valójában, és hogy ez a baleset igazság szerint csak mégjobban rádöbbentett, hogy meg kell értetnem vele, mi ketten összetartozunk. A mi utunk innentől kezdve közös és szeretném ha elfogadná, hogy az akadályok most már közösek és együtt kell átlépnünk rajtuk... Eközben a Nibiről sem feledkeztem meg ám.
Látod Nibi, a mai nap mindkettőnk számára hozott meglepetéseket, ha szörnyűeket is, de úgy gondolom, hogy amit vele kapcsolatban gondoltam, az veled kapcsolatban is áll. Amennyiben módomban áll, mostantól segíteni fogok megoldani a gondjaidat és segíteni fogok elrendezni őket. Szeretném ha megértenéd, hogy amikor azt mondtam, mi egy csapat vagyunk, azt komolyan is gondoltam. Te vagy számomra az a mentor, aki nélkül tényleg egy elveszett kisfiú lennék. Én vállalom azt a kockázatot, hogy a kettőnk döntéseiért tartom a hátam adott esetben. Viszont így sajnos nem tudom neked megígérni, hogy közeljövőben szabadon engednélek. Tudod valamiért úgy érzem, hogy most talán még nagyobb szükségem van rád az életemben mint eddig. Tudom, hogy ez egy önző döntés, de kezdem azt érezni, hogy te is talán visszanyerheted az emberekbe vetett hited. A mai naptól azon leszek, hogy bebizonyítsam neked, hogy olykor azért ha a döntéseink önzőnek és okafogyott baromságoknak is tűnhetnek. Van bennünk még jó, a világot nem csak a zsarnokság működteti...
Visszatérve a valóság talajára, várnám Chizune válaszát. Azt hiszem, most feladtam neki a leckét!
Kenshiro Karu- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 1829
Elosztható Taijutsu Pontok : 15
Állóképesség : 800 (S)
Erő : 400 (B)
Gyorsaság : 500 (A)
Ügyesség/Reflex : 300 (B)
Pusztakezes Harc : 329 (B)
Adatlap
Szint: S+
Rang: Jinchuuriki
Chakraszint: 1645
Re: Erdőségek
Kitsune Haruka Vas. Feb. 17 2019, 18:39
/Kenshiro Karu /
Miközben a lányt hallgattad, akarva, vagy talán akaratlanul is, aprócska könnycseppek szöktek szemeid sarkába, majd mintha a végtelenbe tartanának, elindultak lefelé arcod furcsa, most folyton változó bőrén. Mintha a sírás, kissé csökkentette volna a fájdalmat, melyet szavai mértek a szívedre… egy tőr, melynek örökké, az idők végezetéig mardosni fog pengéje. Egy tőr, melynek márga talán olyan mélyre ássa magát szíved közepéig… de ez a tőr, nem csupán a te szívedbe vájta élét… Chizune talán ennél is nagyobb sebzést érezhetett, s egy embernek ez átélni… talán életében egyszer is olyan megpróbáltató lehet, melyet nem képes átvészelni… s számára most ezt ismét el kellett szenvedni. Mintha csak egy régi, fájó sebhely, újra, s újra felnyílna, s lassan egy már beforratlan tátongó lyukká válik. Egy lyuk, mely a lelkében, s testénem egyaránt érezteti hatását, mely a szívén sosem látott hegeket hagy.
~ Mi? ~ Hallod egyszer csak magadban, miközben még a lány kezeit markolászod,
s olyan selymes, hófehér bőre, mint egy lepke a nyári napfényben, mégis hűvös, mint egy téli nap, melyet éppen csak beterít a nap fénye.
A Nibi szavai elakadtak, s egy hirtelen meglepődött, szónál nem mondott többet. Érezhette, hogy jelenleg nincsen beleszólása semmibe? Vagy talán csak tudta, mi kezdett megfogalmazódni benned? Vannak kérdések, melyekre a választ csakis önmagunkban találhatjuk meg. Melyeknél bár mélyre kell nézni, s keresni….keresni az a valamit , mely megmutatja ki is vagy te…s vannak kérdések, melyeket csak mi tehetünk fel, s csakis annak…annak az egy valakinek. A kék szörnyeteg visszavonulót fújt volna? Bele akart szólni, majd mégsem? Vagy talán ez is csak önnön meglepődöttségét tükrözte? Erre a kérdésre talán sosem kapsz választ. De talán lesz még beleszólása a dolgok folyásába…
-Egyetlenem… - Ejtetted ki a szót ajkaidon , melyek a számodra legfontosabb személyre utaltak. A személyre, kinek kezeid a kezedben tartod, a s ki melletted ül a kicsinyke tűz mellett, a tisztáson, mely a hold fényében tündökölve úszik körülöttetek, s az égbolt alatt mely talán sosem volt még ily csillagos, ha nem hallottad volna a szavait, akkor talán el sem hihetnénk, hogy egy ilyen este, lehet a legrosszabb, s akár a legjobb is. Könnyeid csordogáltak, egészen ezidáig….s ekkor valami még inkább megtört, megtört mint egy üveg, melyet egy óvatlan kismacska játékszerként használt, s a földet érintve , darabjai ezernyi piciny, röpke szilánkként hulltak szét, a végtelen, végtelen mélységbe… könnyeid csak hulltak, s hulltak… nem volt megállás, vagy visszaút. Bármennyire is akartad volna… ezt nem teheted meg nem történté… míg az egyik kezeddel átfogtad, s másikkal a hasát próbáltad meg simogatni, ő hirtelen elkapta kezed, majd csupán egyetlen rövidke mondatott hagyott hátra. – Kérlek, most ne. – Hangzott el ajkairól, majd ismét elengedte kezed, s maradtatok csupán átkarolva. Talán még túl fájdalmas lenne az emlék? Mégis láthattad benne azt a határozottságot, mely eddig is megvilágította jellemét. Még ha nem is a jó irányban….mégis, ez volt az. Ez a magabiztosság az, mely a része, s mely ha még él, akkor mindig van remény. Bár gondolataid, most nem csak körülötte, hanem azon a picinyke lényen is jártak, kit sosem ismerhettél meg, s ki sosem láthatta a napot ragyogni az égen, vagy a csillagokat tündökölni a sötét, fekete égbolton, s a holdat, amint bevilágítja az egész tájat. Nem láthatta kik lettek volna a szülei, ahogyan azt sem, mikét nőhetett volna fel… vajon milyen erővel rendelkezne, két ekkora ember gyermeke? Milyenné válna, s hova tartozna? Lenne otthona? Lenne olyan hely, melyet a sajátjának tekinthet? Lenne olyan föld, melyen nem üldözi valaki, s talán a a legfontosabb… képesek lennétek megvédeni ebben a zord, s kegyetlen világban? Meg tudnátok adni számára azt, ami csak tőletek telik?
Lassan letörölted könnyeid, s miközben hozzá beszéltél…mintha végre ténylegesen megért volna benned egy érzés, mellyel úgy érezted nem várhatsz tovább, s hogy ez az az idő, amikor fel kell tenned, ám biztos ez? Egy megtört nő sok dolgot mondhat…
~ Biztos vagy ebben Kenshiro Karu? ~ Hangzott fel ismét a hang, mely bár előzőleg csendben maradt, most mégiscsak megszólalt. ~ Ez a te döntésed~ Hunyta le szemeit, s mint egy bölcs ücsörgött, s várta gondolataid menetének végét. ~ Tudod, ő… egy különösen furcsa teremtés. Nem ismered a múltját? Tudod, honnan jött? Tudod, miként élt? Miként nevelkedett? ~ Záporoztak kérdései, melyek egyre csak a fejedben kavarogtak, mintegy szüntelen tornádó, melynek lassan kitölti a fejed apróbb zugait is. Mégis, fejedben talán csak Chizune járt? Tényleg rendben van, ha nem törődsz most a Nibivel, s csupán saját akaratod tartod szem előtt? Rendben van, hogy aki nemrég közelebb engedett magához, most te magad próbálod eltaszítani? Mennyire fogja ő tolerálni ezt? Szerinted mennyire sértődékeny a cicuska? A válaszokat úgy érzem hamar meg fogod tudni… de a választásod mégis úgy tűnik végleged?
Ha mégis megteszed, s folytatod a mozdulataid, a Nibi nem mond többet, egyetlen mondatnál. ~ A te választásod, a te tested, de számolj rá, hogy én is itt vagyok. ~ Fejezte be, majd vissza vonult, nem hallottál szavaiban dühöt, vagy haragot, ám örömöt sem, közömbös maradt, ahogyan az általában lenni szokott.
Lassan felálltál, majd pár lépés után szembefordultál vele, lépteid bizonytalanságából látható, hogy talán te sem vagy egészen biztos abban, milyen választ kapsz, vagy mit tesz majd hallva kérdésed…ám mégis, meg kell tenned? Őt figyeled, szemeit, alakját, s azt az igaz valóját, melyet már jól ismersz… legalább is így véled. Ismered igaz?
A tudat mely a fejedben mászkált, nem engedett más választást, talán a józan eszed is elszökött, s ezen az éjszakán, csakis a szíved vezetett… évekkel ezelőtt láttad meg először, s talán már akkor is tudtad mi lesz a vége? Sejtetted mi fog történni? Tudtad mi lesz majd… Tudtad miért fogsz élni? Tudtad, hogy ő lesz a cél, mely mindig a szemeid előtt fog lebegni? Tudtad, hogy ő az, akihez az életed akarod kötni? Sejtetted valaha, hogy megteszed ezt a lépést? Tudtad, mi az….ami talán hiányzik még az életedből?
Láthattad mire jutott a férfi, kin nemrég megkegyelmeztél… nem cselekedett, félt … talán csak tétovázott, vagy talán csak bízott benne, hogy örökké mellette marad? Tényleg ennyire félt volna? Vagy csak sosem merte megtenni? Félt a választól? AZ ő példája lebeg hát a szemeid előtt, majd ez az emlék, talán ez az amit most a Nibi is figyel… s átgondolta előző szavaid… ~ Karu… ~ Nézett fel, majd vissza, s mintha bánná kissé amit mondott… ~ Tedd amit tenned kell! ~ Fejezte be. S mintha egy apa mondta volna a fiának…mintha a válladra tette volna a kezét, s bár ő nem rajongott a lányért mégis elfogadta a döntésed. Legyen hát… ha ez a te választásod, elfogadom. Talán a lelked így kissé békésebben szállhat majd alá, s a kérdés, mely lassan elhagyja ajkaid így nem csupán pár szó lesz, mely tovaszáll a sötétségben…
Lábaid lassan megrogynak, s fél térdre ereszkedtél. A lány szemei rád szegeződtek, s úgy tűnt mintha, nem akarná érteni a helyzetet, mégis ott legbelül, tudta mi következik…tudta, mi jár a fejedben, mintha csak ismerné minden gondolatod, bár ő nem volt ennyire romantikus alkat…mégis, most nem akart kitérni a válasz elől, vagy elmenekülni…furcsa módon csak várta, miként folytatod majd.
Ajkaid mozgásba lendültek, s a szavak záporozni kezdtek… érzelmeid vissza tükrözték szavaid, s mintha a világon csupán ketten maradtatok volna….mintha a macska nem élne benned, a s mintha nem lennél üldözve az egész világ által…. mintha ő nem lenne egy meggyötört sorsú ember, mintha a múlt nem létezne, s csak a jövőben hinnél. Mintha nem számítana más ezen a földön, ezen a keres furcsa foltos kis labdán, mely az otthon jelenti…vagy egyeseknek a vadászmezőt…
-Hozzám jössz feleségül szerelmem? - Hangzott el, miközben a lány kissé szaporábban kezdte venni a levegőt, s mintha te is idegesebb lennél kissé az átlagnál…tényleg megtörténik? Tényleg megtetted? Tényleg kimondtad? Te Kenshiro Karu….megkérted egy leány kezét? Volt valaha is az álmaidban, hogy ez megtörténhet? Álmodtál valaha…
Mertél álmodni?
Chizune meredten figyelt, majd mintha ajkai kissé megnyíltak volna, majd ismét összezárta…. kissé összeszorította, majd lassan, beszédbe kezdett.
-Karu… - Mondta félig meddig határozottan, félig meddig félve. – Biztosan ezt akarod? Engem akarsz? Átgondoltad? Ezek a kérdések jutottak eszembe elsőként. – Mondta, majd folytatta. – Mégis inkább nem kérdezem meg. Mert amennyiben így gondolod…meg kell ismerned engem, mert hidd el, alig ismersz. Nem tudod mi a múltam, de tudnod kell. – Nézett a szemeidbe. – Úgy vélem, elég közös kalandunk volt, hogy láthasd ki lennék most, mégis, voltam egykoron más is… - Fejezte be, majd kissé összeszorítva száját egy szót préselt ki rajta. – Hozzád. – Nézett félre egy pillanatra, majd pillantása vissza szökött a tiedbe. S ez volt a pillanat, amikor talán úgy érezted, az életednek volt némi értelme, hiszen ha nem alakul így minden….most itt tartanál? Veled lenne? Máris van két olyan lény az életedben , akik melletted maradnak….s ha kell, veled szállnak csatába…Kenshiro Karu.
~ Ezt megnyerted! ~ Hangzott a fejedben. ~ Én nem mennék hozzád… ~ Jelentette ki, majd folytatta. ~ De azért gratulálok! ~ Mordult.
( Azt hogy miként örülsz a válasznak rád bízom, úgy érzem ez a kaland itt véget ért, s ennek megfelelően kiosztanám a jutalmad , mivel elég hosszadalmas folyamat volt, és csupán itt a vége pörgött be kicsit én + 125 CH-t adok, ha megfelel, és + 25 tjp pontot. Remélem ez Tobinak is megfelel majd. A folytatást sem itt képzelem el, kérlek majd ---> IDE )
Miután eltelik még egy kis idő, Chizune szeretné megmutatni számodra a múltját, s indulni készültök, otthagyni a múltat, s a jelenbe lépni, mégis ez a múlt olyan kisebb szösszenete, melyet nehéz lenne kihagyni,s melyhez ragaszkodik. Így kérlek addig írd majd le, amíg eljuttok a megadott helyszínre. Akár lehet közben 1 nap pihenő, ha akarod, de a végére érjetek el a linkelt helyszínre
Miközben a lányt hallgattad, akarva, vagy talán akaratlanul is, aprócska könnycseppek szöktek szemeid sarkába, majd mintha a végtelenbe tartanának, elindultak lefelé arcod furcsa, most folyton változó bőrén. Mintha a sírás, kissé csökkentette volna a fájdalmat, melyet szavai mértek a szívedre… egy tőr, melynek örökké, az idők végezetéig mardosni fog pengéje. Egy tőr, melynek márga talán olyan mélyre ássa magát szíved közepéig… de ez a tőr, nem csupán a te szívedbe vájta élét… Chizune talán ennél is nagyobb sebzést érezhetett, s egy embernek ez átélni… talán életében egyszer is olyan megpróbáltató lehet, melyet nem képes átvészelni… s számára most ezt ismét el kellett szenvedni. Mintha csak egy régi, fájó sebhely, újra, s újra felnyílna, s lassan egy már beforratlan tátongó lyukká válik. Egy lyuk, mely a lelkében, s testénem egyaránt érezteti hatását, mely a szívén sosem látott hegeket hagy.
~ Mi? ~ Hallod egyszer csak magadban, miközben még a lány kezeit markolászod,
s olyan selymes, hófehér bőre, mint egy lepke a nyári napfényben, mégis hűvös, mint egy téli nap, melyet éppen csak beterít a nap fénye.
A Nibi szavai elakadtak, s egy hirtelen meglepődött, szónál nem mondott többet. Érezhette, hogy jelenleg nincsen beleszólása semmibe? Vagy talán csak tudta, mi kezdett megfogalmazódni benned? Vannak kérdések, melyekre a választ csakis önmagunkban találhatjuk meg. Melyeknél bár mélyre kell nézni, s keresni….keresni az a valamit , mely megmutatja ki is vagy te…s vannak kérdések, melyeket csak mi tehetünk fel, s csakis annak…annak az egy valakinek. A kék szörnyeteg visszavonulót fújt volna? Bele akart szólni, majd mégsem? Vagy talán ez is csak önnön meglepődöttségét tükrözte? Erre a kérdésre talán sosem kapsz választ. De talán lesz még beleszólása a dolgok folyásába…
-Egyetlenem… - Ejtetted ki a szót ajkaidon , melyek a számodra legfontosabb személyre utaltak. A személyre, kinek kezeid a kezedben tartod, a s ki melletted ül a kicsinyke tűz mellett, a tisztáson, mely a hold fényében tündökölve úszik körülöttetek, s az égbolt alatt mely talán sosem volt még ily csillagos, ha nem hallottad volna a szavait, akkor talán el sem hihetnénk, hogy egy ilyen este, lehet a legrosszabb, s akár a legjobb is. Könnyeid csordogáltak, egészen ezidáig….s ekkor valami még inkább megtört, megtört mint egy üveg, melyet egy óvatlan kismacska játékszerként használt, s a földet érintve , darabjai ezernyi piciny, röpke szilánkként hulltak szét, a végtelen, végtelen mélységbe… könnyeid csak hulltak, s hulltak… nem volt megállás, vagy visszaút. Bármennyire is akartad volna… ezt nem teheted meg nem történté… míg az egyik kezeddel átfogtad, s másikkal a hasát próbáltad meg simogatni, ő hirtelen elkapta kezed, majd csupán egyetlen rövidke mondatott hagyott hátra. – Kérlek, most ne. – Hangzott el ajkairól, majd ismét elengedte kezed, s maradtatok csupán átkarolva. Talán még túl fájdalmas lenne az emlék? Mégis láthattad benne azt a határozottságot, mely eddig is megvilágította jellemét. Még ha nem is a jó irányban….mégis, ez volt az. Ez a magabiztosság az, mely a része, s mely ha még él, akkor mindig van remény. Bár gondolataid, most nem csak körülötte, hanem azon a picinyke lényen is jártak, kit sosem ismerhettél meg, s ki sosem láthatta a napot ragyogni az égen, vagy a csillagokat tündökölni a sötét, fekete égbolton, s a holdat, amint bevilágítja az egész tájat. Nem láthatta kik lettek volna a szülei, ahogyan azt sem, mikét nőhetett volna fel… vajon milyen erővel rendelkezne, két ekkora ember gyermeke? Milyenné válna, s hova tartozna? Lenne otthona? Lenne olyan hely, melyet a sajátjának tekinthet? Lenne olyan föld, melyen nem üldözi valaki, s talán a a legfontosabb… képesek lennétek megvédeni ebben a zord, s kegyetlen világban? Meg tudnátok adni számára azt, ami csak tőletek telik?
Lassan letörölted könnyeid, s miközben hozzá beszéltél…mintha végre ténylegesen megért volna benned egy érzés, mellyel úgy érezted nem várhatsz tovább, s hogy ez az az idő, amikor fel kell tenned, ám biztos ez? Egy megtört nő sok dolgot mondhat…
~ Biztos vagy ebben Kenshiro Karu? ~ Hangzott fel ismét a hang, mely bár előzőleg csendben maradt, most mégiscsak megszólalt. ~ Ez a te döntésed~ Hunyta le szemeit, s mint egy bölcs ücsörgött, s várta gondolataid menetének végét. ~ Tudod, ő… egy különösen furcsa teremtés. Nem ismered a múltját? Tudod, honnan jött? Tudod, miként élt? Miként nevelkedett? ~ Záporoztak kérdései, melyek egyre csak a fejedben kavarogtak, mintegy szüntelen tornádó, melynek lassan kitölti a fejed apróbb zugait is. Mégis, fejedben talán csak Chizune járt? Tényleg rendben van, ha nem törődsz most a Nibivel, s csupán saját akaratod tartod szem előtt? Rendben van, hogy aki nemrég közelebb engedett magához, most te magad próbálod eltaszítani? Mennyire fogja ő tolerálni ezt? Szerinted mennyire sértődékeny a cicuska? A válaszokat úgy érzem hamar meg fogod tudni… de a választásod mégis úgy tűnik végleged?
Ha mégis megteszed, s folytatod a mozdulataid, a Nibi nem mond többet, egyetlen mondatnál. ~ A te választásod, a te tested, de számolj rá, hogy én is itt vagyok. ~ Fejezte be, majd vissza vonult, nem hallottál szavaiban dühöt, vagy haragot, ám örömöt sem, közömbös maradt, ahogyan az általában lenni szokott.
Lassan felálltál, majd pár lépés után szembefordultál vele, lépteid bizonytalanságából látható, hogy talán te sem vagy egészen biztos abban, milyen választ kapsz, vagy mit tesz majd hallva kérdésed…ám mégis, meg kell tenned? Őt figyeled, szemeit, alakját, s azt az igaz valóját, melyet már jól ismersz… legalább is így véled. Ismered igaz?
A tudat mely a fejedben mászkált, nem engedett más választást, talán a józan eszed is elszökött, s ezen az éjszakán, csakis a szíved vezetett… évekkel ezelőtt láttad meg először, s talán már akkor is tudtad mi lesz a vége? Sejtetted mi fog történni? Tudtad mi lesz majd… Tudtad miért fogsz élni? Tudtad, hogy ő lesz a cél, mely mindig a szemeid előtt fog lebegni? Tudtad, hogy ő az, akihez az életed akarod kötni? Sejtetted valaha, hogy megteszed ezt a lépést? Tudtad, mi az….ami talán hiányzik még az életedből?
Láthattad mire jutott a férfi, kin nemrég megkegyelmeztél… nem cselekedett, félt … talán csak tétovázott, vagy talán csak bízott benne, hogy örökké mellette marad? Tényleg ennyire félt volna? Vagy csak sosem merte megtenni? Félt a választól? AZ ő példája lebeg hát a szemeid előtt, majd ez az emlék, talán ez az amit most a Nibi is figyel… s átgondolta előző szavaid… ~ Karu… ~ Nézett fel, majd vissza, s mintha bánná kissé amit mondott… ~ Tedd amit tenned kell! ~ Fejezte be. S mintha egy apa mondta volna a fiának…mintha a válladra tette volna a kezét, s bár ő nem rajongott a lányért mégis elfogadta a döntésed. Legyen hát… ha ez a te választásod, elfogadom. Talán a lelked így kissé békésebben szállhat majd alá, s a kérdés, mely lassan elhagyja ajkaid így nem csupán pár szó lesz, mely tovaszáll a sötétségben…
Lábaid lassan megrogynak, s fél térdre ereszkedtél. A lány szemei rád szegeződtek, s úgy tűnt mintha, nem akarná érteni a helyzetet, mégis ott legbelül, tudta mi következik…tudta, mi jár a fejedben, mintha csak ismerné minden gondolatod, bár ő nem volt ennyire romantikus alkat…mégis, most nem akart kitérni a válasz elől, vagy elmenekülni…furcsa módon csak várta, miként folytatod majd.
Ajkaid mozgásba lendültek, s a szavak záporozni kezdtek… érzelmeid vissza tükrözték szavaid, s mintha a világon csupán ketten maradtatok volna….mintha a macska nem élne benned, a s mintha nem lennél üldözve az egész világ által…. mintha ő nem lenne egy meggyötört sorsú ember, mintha a múlt nem létezne, s csak a jövőben hinnél. Mintha nem számítana más ezen a földön, ezen a keres furcsa foltos kis labdán, mely az otthon jelenti…vagy egyeseknek a vadászmezőt…
-Hozzám jössz feleségül szerelmem? - Hangzott el, miközben a lány kissé szaporábban kezdte venni a levegőt, s mintha te is idegesebb lennél kissé az átlagnál…tényleg megtörténik? Tényleg megtetted? Tényleg kimondtad? Te Kenshiro Karu….megkérted egy leány kezét? Volt valaha is az álmaidban, hogy ez megtörténhet? Álmodtál valaha…
Mertél álmodni?
Chizune meredten figyelt, majd mintha ajkai kissé megnyíltak volna, majd ismét összezárta…. kissé összeszorította, majd lassan, beszédbe kezdett.
-Karu… - Mondta félig meddig határozottan, félig meddig félve. – Biztosan ezt akarod? Engem akarsz? Átgondoltad? Ezek a kérdések jutottak eszembe elsőként. – Mondta, majd folytatta. – Mégis inkább nem kérdezem meg. Mert amennyiben így gondolod…meg kell ismerned engem, mert hidd el, alig ismersz. Nem tudod mi a múltam, de tudnod kell. – Nézett a szemeidbe. – Úgy vélem, elég közös kalandunk volt, hogy láthasd ki lennék most, mégis, voltam egykoron más is… - Fejezte be, majd kissé összeszorítva száját egy szót préselt ki rajta. – Hozzád. – Nézett félre egy pillanatra, majd pillantása vissza szökött a tiedbe. S ez volt a pillanat, amikor talán úgy érezted, az életednek volt némi értelme, hiszen ha nem alakul így minden….most itt tartanál? Veled lenne? Máris van két olyan lény az életedben , akik melletted maradnak….s ha kell, veled szállnak csatába…Kenshiro Karu.
~ Ezt megnyerted! ~ Hangzott a fejedben. ~ Én nem mennék hozzád… ~ Jelentette ki, majd folytatta. ~ De azért gratulálok! ~ Mordult.
( Azt hogy miként örülsz a válasznak rád bízom, úgy érzem ez a kaland itt véget ért, s ennek megfelelően kiosztanám a jutalmad , mivel elég hosszadalmas folyamat volt, és csupán itt a vége pörgött be kicsit én + 125 CH-t adok, ha megfelel, és + 25 tjp pontot. Remélem ez Tobinak is megfelel majd. A folytatást sem itt képzelem el, kérlek majd ---> IDE )
Miután eltelik még egy kis idő, Chizune szeretné megmutatni számodra a múltját, s indulni készültök, otthagyni a múltat, s a jelenbe lépni, mégis ez a múlt olyan kisebb szösszenete, melyet nehéz lenne kihagyni,s melyhez ragaszkodik. Így kérlek addig írd majd le, amíg eljuttok a megadott helyszínre. Akár lehet közben 1 nap pihenő, ha akarod, de a végére érjetek el a linkelt helyszínre
Kitsune Haruka- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 57
Tartózkodási hely : Rejtett Róka Lak
Adatlap
Szint: B
Rang: Genin
Chakraszint: 375
Re: Erdőségek
Senju Tobirama Vas. Márc. 17 2019, 22:08
Üdv!
A chakrát felírtam, ahogy a TJPt is. Szép kaland volt, ám leszögezném ismét: A Nibi erejének felhasználhatósága egyszeri volt. Hosszú út még mire ténylegesen elnyered a bizalmát.
További jó játékot!
A chakrát felírtam, ahogy a TJPt is. Szép kaland volt, ám leszögezném ismét: A Nibi erejének felhasználhatósága egyszeri volt. Hosszú út még mire ténylegesen elnyered a bizalmát.
További jó játékot!
_________________
Senju Tobirama- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: E
Rang: Hokake
Chakraszint: Halálütés
3 / 3 oldal • 1, 2, 3
3 / 3 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.