Erdőszéli Város

A fiatal nőből szinte majdnem kibuggyan a nevetés, amikor elképzeli, hogy vajon milyen képet is festhetnek, amint állnak, mint egy bizonyos fajfenntartó intézmény, ugyanis valljuk be őszintén, ez a szituáció egyikükhöz sem illik igazán.
Az őrült kacaja viszont biztonságos kordonok közé van terelve a pókerarca mögött, s legfeljebb csak a szemei árulkodnak szórakozottságáról – de azokat csak azok tudják értelmezve olvasni, akik már jó ismerik. De tulajdonképpen csak az a két férfi sorolható ebbe a kategóriába, akik között elfoglalta állását.
Könnyelmű és könnyed tempót diktáltak, így nem csoda, hogy volt ideje befonni a vérvörös haját, valamint átöltözni alkalomhoz illő ruházatba: a gyöngéd selyem és szatén lekerült róla, helyébe egy szokásos, végtelenül egyszerű és mindennapi öltözék lépett, ami ugyan nem Konoha egyenruha, bár közel áll hozzá – számára mégis olyan idegen, mint a Havasi vidékek jeges vizei. 'De ezt persze senkinek sem kell tudnia...' Mindazonáltal úgy volt vele, hogy ezzel az öltözettel talán enyhítheti az irányába kifejezett esetleges feszültséget, de persze ott van a zsebében a boríték, amit az előző Hokagétől kapott... 'De pont ez a baj, hogy az előzőtől van...'
Testtartása ugyan kontraposzt, mégis mintha márványból faragták volna. Jól tudja ugyanis, hogy itt csak két végkifejlet áll előttük: élet vagy halál. Na nem mintha ez nem így lett volna eddig is, de jelen pillanatban a kocka egy olyan élen táncol, ahol a legkisebb és a legnagyobb számok sorsa dőlhet el.
Mert bár együtt a legerősebbek, együttállásukkor veszíthet az Unazaki klán a legtöbbet.
S talán éppen ezért tartja élesítve érzékeit, valamint aktiválva képességét – az ő feladata ugyanis jelen pillanatban az, hogy lásson akár egy kilátástalan helyzetben is.

A fiatal nő deaktivált, ezüstösen villanó seszínű szemei felmérik az eléje táruló látványt, s bár érdektelenséget illene színlelnie, erre mégsem képes, hiszen ismeri a vidéket – igaz, sok másikat is, de a Tűz Országa mindig is különbözni fog a többitől, ahogyan azok is egymástól. Sunagakure nappal elképesztően meleg volt, a hőség kibírhatatlan, a száraz, forró és homokszemcsékkel tarkított szél pedig ellehetetlenített mindent; csak este kezdődött el a civilek élete. Kirigakure párás, s bár nem meglepő, mégis igencsak ködös, nyomasztó; falai között a rémszerű emlékek sikolya még mindig visszhangzott, a megbarnult vérnyomok még mindig nem koptak le a falakról. Kumogakure épületei árnyékában pedig mindenki, s velük együtt minden személyes probléma árnyékba vetült. Konoha után Kumo-t élvezte a legjobban; az emberek teljesen mások voltak, de hasonló volt a feszültséggel teli könnyedségük. Bármennyire is paradox, mégis ezzel tudja leírni a két nagyhatalmat. S bár a kisebb nemzeteknek is átélhette a varázsát, valahogy egyik sem fogta meg a fantáziáját igazán, Iwagakurétől pedig mindig sikerült távol maradnia.
S most mégis itt áll, hiába tartván magát világutazónak. A tervek – melyek csak részben származnak tőle – most egészen más vizekre terelik; harcolhatna ellenük, foggal és körömmel tiltakozhatna még most is, úszhatna az árral szemben, de mégsem teszi: a titokzatos Lidérccel való találkozása ugyanis ismét feltámasztotta benne az eltökéltség mézédes, mégis pengeéles szellemiségét. Eleget időzött a pártatlanság mezején, azon a hajszálvékony peremszélen egyensúlyozva, miközben minden oldalról hurrikánok ostromolták elszántságának fellegvárát; el akarták téríteni, s talán még a kételyes sötétség végeláthatatlan mélységének tárt karjaiba lökni is – sikertelenül.
Helyzetének szilárdságát viszont nem saját személyiségének köszönheti, sokkal inkább a körülötte megforduló szituációs elemeknek; a kismillió sorsutak közül egyikről lépett a másikra, többször átszökellve másokat, de mindezt vaktában, cél nélkül, nem törődve azzal, hogy hány íratlan szabályt szegett meg, s hogy kiknek a sorsát változtatta meg, húzta keresztbe, esetleg vágta el teljesen.
~ És csak két Unazaki kellett ahhoz, hogy ez változzon...~
Alapvetően nem sorolja magát a kiszámítható személyek kategóriájába, sőt kifejezetten dicsőséget érez minden egyes alkalommal, mikor mások számításait keresztbe húzhatja, nem számít, hogy mekkora mértékben. Jól tudja ugyanis, hogy a kiszámíthatatlanság igencsak előnyös fegyvertényező lehet egy shinobi arzenáljában, ami az élet megmentésére is teljes mértékben alkalmas.
Azt is tudja viszont, hogy most ezzel a lehetőséggel nem élhet: így is célpontok, méghozzá eléggé látványosan, s az első rossz pillantásnál támadások tucatját zúdíthatják rájuk, elvonva a figyelmüket a hátuk mögé osonó asszaszinok jelenlétéről.
Különleges és bonyolult fonatrendszerbe foglalt vörös haján megcsillannak a napsugarak, de szellő nem gyakorol rá fizikai hatást, mikor a fejét egy leheletnyivel megdönti balra; kíváncsisága viszont további formát nem ölt. Az előttük megjelenő alak végtelenül érdekes számára.
Nem gondolta volna ugyanis, hogy egy nő lesz az, akivel a hivatalos forma kezdetét veszi; a meglepődöttség viszont pozitív csalódás. Ő maga ugyanis némileg feminista (sőt!), mindez viszont nem elég, hogy nyugalomba ringassa – a nők ugyanis egy veszélyes fajta, ravasz rókák és megátalkodott kígyók, édes szavakkal, melyek észrevétlenül mérgezik az ellent, barátot. Ezt jól tudja, hiszen ő maga is egy nő. Egy nőt pedig még egy valami tud igazán kegyetlenné és veszélyessé tenni: a hűség, legyen az a szerettei, ideáljai, önmaga, vagy éppen a hazája iránt. Egy nő továbbá sosem lehet öreg, csupán érnek, ahogy a mámorító bor, s csiszolódnak, mint a folyamatosan edzett acél. Egy olyan társadalomban pedig, mint amilyen az övék is, az erő és a befolyás a meghatározó – az pedig, hogy egy nő mindezeket képviseli, ahogyan a nemzetét is ilyen minőségben, egyben figyelemre méltó és veszélyharangokat kongató.
Persze az is lehet, hogy az egész csupán illúzió – bár őszintén reméli, hogy korántsem erről lenne szó.
~ Óóó, rég találkoztam már olyannal, aki ennyire készségesen illeti saját magát is az „aberrált gyilkos” jelzővel akár akarva, akár akaratlanul... hiszen itt mind azok vagyunk, nemzet vagy sem, közvetlenül vagy közvetve... ~
– Az Unazaki klán szövetségének felajánlását jöttem közvetíteni, továbbá a boríték tartalmának kereteiben felajánlani aberrált szolgáltatásaimat Konohagakure no sato részére... – szavai komoly szilárdsággal csengenek az egyébként feszült légkörben, kezében pedig rezdületlenül kerül kinyújtásra a megnevezett objektum. Arca ugyan pókerarc, mégsem márványszerű; szemeiben érdeklődés fénye csillan, kisugárzása pedig nyugalmat közvetít – a legapróbb nefárius szándék ugyanis a szituáció katarzisához vezethet. S jelen pillanatban szeretné ezt elkerülni.
Némileg talán szűkszavúnak tűnhet, de tisztában van vele, hogy ilyen szituációkban a kevesebb több, s igencsak megfontolva kell egyik gondolatmenetről a másikba átváltania, mindeközben végig figyelve a környezetét, különösképpen a tárgyaló félt; annak minden mozdulatát, ráncainak változását, még a legapróbb levegővételét is.

A fiatal nő ezüstös tekintete, bármennyire is keresi azt párbeszéd másik oldala, az idős asszony alsó szemhéjánál marad, s az alsó szempillák tövénél nem is kóborol feljebb – persze lehet, az idősebb nő mindössze deklaratív típusú szemkontaktust igyekszik felvenni, ő viszont kerüli ezt, méghozzá nemes egyszerűséggel abból kifolyólag, hogy ismeri az illúziók művészetét, még ha ő maga nem is beavatott abba, s nem akar a legelső pillanatban áldozattá válni. Ugyanakkor viszont a nő veheti ezt hamis szándék jelének, de úgy tartja, nem a nő jelenlegi véleménye vezet el egyenes jelleggel a végjátékhoz, noha minden bizonnyal az első körön túli áthaladásnak a feltétele.
– Ahogyan Ön is mondta, háború közepén állunk; a közepén, tehát a legvéresebb és legkimerítőbb része, a végjáték, még odébb van... – a nő illata, amely ilyen közelről valóban inkább szagként titulálható, valóban émelyítő, de nem tartana itt az életben, ha mindez meggátolná haladásában; ez viszont nem jelenti azt, hogy ne hiányozna neki máris a tűz füstjének illata. A szaglását, s ennek következtében ízlelését is némileg kizárva koncentrál a hallására, a bőrének érzékleteire, a levegő és a lábai alatt heverő talaj rezgéseire. A szervezetében felszabaduló adrenalin viszont tagadhatatlan erővel söpör végig rajta és frissíti fel tudatát, mint nyári zivatar a szikkadt mezőt – s elméje legmélyén tudatosul az a megfoghatatlan érzés, mely szerint egy vihar közeleg; mennydörgéssel és villámözönnel, jégesővel és tornádókkal.
A kérdés már csak az, hogy kinek a képében érkezik: a sajátjukén, vagy magának Konoháén, illetve átformálja-e a vidéket, vagy áthalad a fejük fölött.
– De vajon hány emberét veszítette már el Konoha a háborúban, hány harcol így is a frontokon, életükért küzdve talán épp ebben a pillanatban is. Hányan fognak még meghalni? – a hangja elveszíti játékos csengését; egyszerre pengeéles és lágy, hullámzó, akárcsak az óceán fodrai, melyek egyik pillanatról a másikra képesek változni: hol ringatva a halászhajókat, hol pedig szilánkosra zúzva azokat. – Mert bár egy háború valóban ilyen, ez pedig nélkülözhetetlen velejárója, de valójában mindegyiket okkal harcolják, valamilyen cél elérése érdekében. A szemükben mi lehet, hogy nem vagyunk többek aberrált gyilkosoknál, mégis harci kapacitásunkat ajánljuk fel eme cél elérése érdekében, hiszen van, hogy pont ilyen aberrált gyilkosok döntik el, melyik oldalára fordul a kocka. Elvégre mi vadállatok vagyunk a csatamezőn: széttépjük ellenfeleinket, vérükkel vörösre festve a természet ártatlan zöldjét, mivel a háborút vérben úszva lehet csak megnyerni: az emelkedik ki diadalittasan, aki először fojtja bele az ellenfelét a kiontott vérből álló óceánba, álljon a sajátjából vagy az ellenfeléből. Ha viszont a mi vérünk gazdagítja az óceánt, akkor az nem okoz figyelemelterelő gyászt, nem töri meg a harci morált, mert mi névtelenek vagyunk az árnyak flottájában; sem nevünk, sem életünk, sem pedig halálunk nem jelent semmit. Csakis az, amit a csatatéren tenni tudunk.
A fiatal nő nyelvének legszélső és leghátsó szekciójába harap; a vágások legapróbbika enyhén vért szivárog, pont annyit, ami elég az idegen szagtömeg ízlésére gyakorolt hatásának eltávolítására. A fémes íz pedig rideg nyugodtságot és objektivitást hoz elméjére, távol tartva a nemkívánatos emlékfoszlányokat.
– Valóban kiiktathatnának bennünket, megszabadulhatnának egy problémától; viszont mégis itt vagyunk, felajánlva Konohának egy vérontás nélküli megoldást, mellyel közösen szabadulunk meg a problémától, méghozzá egy olyan húzással, ami az ellenfelek számára kiszámíthatatlanul meglepő. Így megszűnik a problematikus státusz Konoha irányába, mégis sokszorosára nőne az ellenfeleink számára. A rájuk váró veszély továbbá nem csak aktív katonai tevékenységben merülne ki, hanem információszolgáltatásban, technikai tudás továbbadásában a következő generáció részére és kapcsolati tőke kiaknázásában is. Az alvilágot ugyanis annak elemi könnyedséggel járják és derítik fel, ellentétben azokkal, akik távolról szemlélik és épülnének be, majd pedig buknak el a kísérlet során... Sokan úgy tartják – hangja tovább halkul, már szinte az északi szél suttogása, mely a fűszálakat gyöngéden, mégis némi ridegséggel simogatja –, hogy a chakra hatalom. De az információ is az. Mi az elsővel segítünk a háborút megnyerni, míg a másodikkal az azt követő időszakot dominálni. A harcokat követő helyreállítás ugyanis nem csak az idővel folytatott verseny lesz, hanem a többi nemzet ellen is. Elvégre az újjáépítéshez emberekre van szükség; emberekre, akik meghalnak a harcok folyamán. Emberekre, akiknek életét a közrehatásunk megmentheti...
Egy fél lépést hátrál a jobbjával, majd pedig baljára feszített nehezéket támasztva guggol le, jobb lábfejét tizenöt fokos szögben jobbra elfordítva. A mélyen elhelyezett súlypont ellentételezni szándékozik azt az eshetőséget, melyben a nő (és kísérete) hirtelen (de aligha váratlanul) támadást indítana ellenük; így ugyanis könnyen és gyorsan el tudna ugrani az esetleges agresszió elől. Viszont az alávetettséget is könnyedén jelző pozíciónak ezen felüli oka van: a kezében tartott tekercset nem szorongatja tovább, hanem a kettejük közötti távolság felénél helyezi el, közeledési szándékát szimbolikusan jelezve. Felegyenesedését követően hátrálva teszi meg a két férfi közötti elhelyezkedésig terjedő távolságot, nem fordítva hátat – az egyszerre lenne sértés is, valamint stratégiai hiba.
– Sandaime-samának is felajánlottam efféle szolgálataimat, de ő tartott attól, hogy a jelenlétem az Uchiha Fiaskóhoz hasonló állapotot generálna. Godaime-sama pedig úgy vélte, informátorként tudná kihasználni a potenciális kapacitásomat. Így hát eljöttem ismét, Rokudaime-sama hatalmának idején, immáron viszont nem egyedül.

~Danzou...~
Gondolata először a leghaloványabb suttogásként söpör végig tudatán, önkéntelenül is visszhangozva az emlékek, stratégiák és érzelmek kaotikus egyvelege közötti aprócska lyukakon átszűrődve, megállíthatatlanul átslisszanva.
~Hokage...~
A jelentéstartalom sokszínű és sokrétű, egyszerű ember számára elsőre talán felfoghatatlannak tűnik – mígnem elringatja magát az értelem állhatatos, mégis görcsösen csalóka élményében. Tévesen. Hisz' mikor átéled azt, amit az ujjbegyeid hegyén táncoltat, s csábít mézédes szavaival, hogy az már tiéd; akkor rántja el, egyre távolabbra hurcolva azt, mígnem szemed elől téveszted azt, valamint önmagad egyaránt. Mert valójában a Kage jelentést csakis egy Kage értheti meg, mindenki más csak távolról figyelheti. És ő már figyeli egy ideje...
~Diktátor...~
Tudja jól, hogy mindenki máshogyan gyakorolja a hatalmát, s hiába állítja önmagáról, hogy valami, miközben teljesen más, a tények önmagukért beszélnek: minden egyszemélyi vezető diktátor, nem számít, hogy az általa vezetett közösség autonómiáért harcol, kompromisszumokat kötve annak apró részleteit magáévá tudva. Csak illúzió. A civilek és klánok vezetői nyugodtan játszhatnak tanácsosdit, a lényeges kérdésekben sosem kaphatnak véleményezési jogot. Főleg háború idejében nem. Ezt sokan tudják, mégis negatív jelzőként használják ezt a tényszerű kifejezést; önmagáért beszél viszont, ha összehasonlításba helyezik az előző Hokagék munkásságát az övével.
~Vezető... Áldozat...~
A férfi karizmája kiemelkedő – ebben hasonlít a Harmadikra –, viszont acélos és pengeéles, ezt könnyű megfigyelni. Míg mások esetében a kor talán degradáló faktor lehet, ezen a napon máris két személlyel találkozik, akik ezt erősen aláaknázzák; a kor ugyanis élettapasztalat, kapcsolati tőke, és a hatalom egyéb megnyilvánulási formáival egyenlő, de legalábbis velejárója.
Vezetőnek lenni viszont egy ilyen időszakban...? Véleménye szerint abban semmi dicsőség nincs – gyermekkatonákat a halálba küldeni, fiakat, testvéreket, apákat a nyílt tűzbe lökni adott esetben azért, hogy egy másik misszióról eltereljék a figyelmet. S még ha ő maga egy csepp vért sem ont, mégis ő az, aki leginkább úszik abban.
A háború pedig megkeseríti az embert, megsanyargatja lelkét, letöri optimizmusát, elégeti hitét és összezúzza a bizalmát, mígnem egy rideg, számító héj marad üres kongással.
De nem csak elvesz dolgokat, nem csak megfosztja az embert a belső tüzétől – egy új lángot is fellobbant; Danzou pedig abban a pozícióban van, melyben tehet érte. Ez az új láng legegyszerűbben nevezve a béke, de a hiú szónál sokkal összetettebb jelentéstartalommal bír, mint sokan hiszik. Mert a béke relatív és átmeneti. Az igazi vezető pedig az, aki ezt a törékeny, relatív, átmeneti dolgot biztosítani tudja követői számára. Ez pedig sok dologra buzdíthatja az embert; szörnyű, magányos dolgokra.
Mert vezetőnek lenni szörnyű és magányos dolog – egyszerre tömeggyilkos és áldozat is. Ő az első, akire mutogatni lehet, ha valami rosszul sül el, s ő az utolsó áldozati bárány, akit a béke oltárán vágnak le.
~Szövetséges...?~
Mindenki valakinek a valakije, mindenki valaki; nincs az luxus, hogy valaki egyszerűen senki legyen. Valójában azonban mindenki azért küzd, hogy legyen valaki, s mikor végre ezt elérik, rádöbbennek, hogy mégis inkább senkik akarnának maradni – ahhoz viszont már túl késő.
Viszont önként szerepeket felmutatni másoknak? Azt csak az ostobák teszik... ők mégis itt vannak, körülvéve. A szituáció maga az ostobaságuk jele, viszont a nagyobb víziók megvalósításához szükséges némi őrültség. Ez viszont átlépi azt a határt. Vagy talán mégsem?
Tökéletesen tisztában van vele, hogy a szövetség alapvető koncepciója hazugságra épül, amely mégis egy adott pillanatban valósággá fordul át. A pillanatnyi szükség pedig, szükség révén, nagy úr.
~Egy szövetség törékeny dolog, mely csak addig van életben, míg az egyik tagja meg nem erősödik. Abban a pillanatban ugyanis elvágják a torkát... Érdekek és kompromisszumok. Hazugságok, mosolyog és hajlongások. Áldozatok és árulások... a legveszélyesebb tánc, ahol a táncparkettet ezrek életéből rakták ki, s a Shinigamik húzzák a nótát. Minél erősebbek a szövetségesek, s ezek minél tovább vannak szövetségben, annál nagyobb az esélye annak, hogy árulás történik. Ugyanis valljuk be őszintén, az elemi falvakhoz hasonló hatalmas játékosok csakis emiatt szövetkeznek... nem csak az ellenfeleiket győzik le, hanem a bajtársaikat is...~
Bár Danzou valószínűleg ezt nem tudhatja, s talán tapasztalatiból adódóan nem is feltételezi, de annak ellenére, hogy ők igenis bűnözők, aberrált gyilkosok, mégis tisztább lapokkal jöttek játszani, mint a Tűz jelenlegi szövetségesei. Továbbá Szél kiesettnek tekinthető egyelőre, de igazán érdekelné, mennyire van tisztában a Hokage a kisebb egységek, csoportok esetleges mozgolódásával; a háború ugyanis senkit nem hagyhat érintetlenül, jelenlétük mégis a végjátékra lehet befolyással.
– Rokudaime Hokage-sama... – hangja mély, ahogyan a derékból történő meghajlása is. – Az Unazaki klán hálás azért, hogy fogadja tagjait, főleg ilyen feszült időkben. Az Unazaki klán nevében eljárva feltártam szolgálataink lehetséges tartalmát, mely ezen tárgyalás által feltártakra nézve rugalmassággal bír.
Felegyenesedve az arca ugyan érzelemmentes, ezüst szemeiben viszont kifinomultan kontrollált láng gyúl; ahogyan az ereiben és a lelke legmélyében is. Rezzenéstelenül konstatálja, hogy a tárgyaló felek és azok kíséretén kívül nincs más élő a környezetben – szeretné azt gondolni, ez annak a jele, hogy Danzou-t még érdekli valamennyire, hogy az emberei, illetve az ártatlanok még élnek, avagy sem.
– Tisztelettel felkérném Rokudaime Hokage-samát, hogy ismertesse az elfogadás feltételeit...
Lehet, hogy talán túlságosan is lényegre törőnek vélhetik, viszont Danzou nem olyasfajta férfinak tűnik, aki tolerálja az időpazarlást. Az a globális szituáció, amiben vannak, önmagában elengedhetetlenné teszi az értékes pillanatok teljes kihasználtságát. És valljuk be őszintén, ő maga is már végtelenül kíváncsi arra, mit gondolhat a Hokage az ajánlattal kapcsolatban, illetve milyen ellenajánlatot fog tenni.
~Az életünkön kívül már volt, hogy mindentől megfosztottak bennünket, úgyhogy kösd fel a gatyád, Hokage!~
A gondolat ugyan nem éppen tisztelettudó, mégis valahogy felemeli válláról azt a hatalmas súlyt – még ha nem is teljesen –, melyet a mellette álló két férfi rótt ki rá.