Erdőszéli Város

A férfi egy hozzájuk aligha hasonlítható vezető, bármennyire is tagadnák a mellette álló férfiúk a különbözőségeket. Ő maga viszont aligha hibáztathatja Danzout, sőt ez még csak meg sem fordul a fejében: a férfi keménykezű vezetőnek tűnik, akinek vasakarata derékba töri mindazokat, akik nem hajlandóak meghajolni döntései előtt – viszont a legszilárdabb vas is megolvad, ha tűz lángjainak van kitéve.
Bár nem hibáztatja, de nem is kedveli – és úgy is gondolja, talán sosem fogja a szívébe zárni őt –, ámbár ez az érzés valószínűsíthetően kölcsönös jelenség. Az érdekek és ellenérdekek csatája pedig mindezeket kiélezik, az eredmény pedig amolyan macska-eb kapcsolat, ahol először csak tisztes távolságból méregetik egymást, felmérve a másik gyengeségeit, céljait és esetleges alantas szándékait. Ebből a szempontból érthető Danzou keménysége, viszont éppenséggel rossz vízre evezett – a röghöz kötöttség ugyanis tüske minden szabad lélek tenyerében; egy olyan tüske, amit ha kell, húscafatostul tép ki az ember. 
Danzou viszont most nagy úr, aki követeli, hogy ők is behódoljanak előtte; az ANBU-gárda, amit felsorakoztatott velük szemben, ugyan fenyegető jelleget képvisel, hiszen annak tagjainak egyrészt ez a dolga, másrészt képzett shinobikból alkotják az osztagokat, a legkülönb aberrált gyilkosok, mégis olyanokkal állnak szemben hármójuk képében, akik félelmet nem ismernek, hiszen csakis egymásért élnek.
~ Pont olyanok, mint mi magunk… Az álszenteskedés tényleg nem ismer határokat. De Danzou, én drága, édes Danzoum… okkal hiheted magad úrnak közöttünk, okkal helyeztetheted magadat piedesztálra, de ne hidd, hogy lenézhetsz ránk, ne hidd, hogy gyengék volnánk, mert nem is tévedhetnél ennél hatalmasabbat...~
A lány eddigi hozzáállása kelletlen diplomatáéhoz volt hasonlatos, viszont a tárgyalás elejétől fokozatosan történő acélosodása végkifejletét veszi. Ezt lehet, Danzou egyfajta győzelemként fogja konstatálni, mégis jelnek van szánva: nem egyszerű kutyák ők, akik etető kezet keresnek.
A tekintetének mélyében tüzes inferno gyúl, az arca hófehér márvány, haja vörös, mint áldozatainak vére, testtartása éles, akár a pengéje – úgy tűnik, ő maga is komolyan veszi a szituációt, ahogyan a mellette álló két férfi is.
– Az Unazaki klán szövetségesi szolgálatokat ajánl fel Konoha no Sato részére, nem pedig alattvalóit... Nem azért ajánljuk fel szolgálatainkat, hogy láncra verjenek, hanem azért, hogy harcoljunk és védjünk, mint önálló klán, hiszen a láncra vert kutya azon foglalatoskodik, hogyan tépheti el azt. Míg ez a mi esetünkben értéktelenítené a szövetségünket: nem olyan shinobikként érkeztünk, mint bármely falu lakója; egyrészt különálló egység vagyunk, akiknek az értéke információban mérhető – az alvilág, sőt maga az Akatsuki sem venné fel velünk a kapcsolatot, ha feltárnák Konoha pecsétjét. Az értékünk, melyet Konoha is élvezhet, nem abban áll, hogy fejpántot viselünk, mint bármely shinobi, hanem abban, hogy olyanok vagyunk, mint a többi törvényen kívüli, annyi különbséggel, hogy Konohával állhatnánk szövetségben. Ezért mindössze politikai és diplomáciai mentességet kérünk Konohától, egyfajta tiszta lapot, miközben megtartjuk önállóságunkat.
Nem lepődik meg azon, hogy Konoha mit kér, mit követel; ezen időkben szükség van ellentételezésre, mely biztosítja, hogy a másik nem fog ellene fordulni, de véleménye szerint elég keserves lehet Konoha helyzete, ha már rögtön ilyesfajta megoldásokhoz folyamodik – a felek viszont azzal is tisztában lehetnek, hogy a felajánlott szolgálataik nem kevés előnnyel járnak, melyet érdemes lehet kihasználni, hiszen ők aztán olyanok, mint a szellőben szálló pillék. Ha nem szerzed meg, akkor tovább fog illanni, s majd más tenyerében landol. Senkinek nincs szüksége arra, hogy a csatatéren velük találja magát szembe; valószínűleg ezért is érkezett Danzou egy kisebb sereggel. Noha alkalmasak lehetnek arra, hogy megállítsák őket, talán végezzenek is velük, de nem azelőtt, hogy hatalmas pusztítást végezzenek – mind az élőkben, mind a környezetben.
– Érthető Konoha aggodalma, éppen ezért ajánljuk fel azt, hogy távol tartjuk magunkat Konohától, mígnem bizonyítjuk önmagunkat a csatatéren; így Konoha megtartja titkait, mi pedig az önállóságunkat. Ugyanis tisztelettel közlöm önnel, Hokage-sama, hogy nem vetjük magunkat alá pecsételési eljárásnak. Ön korábban bizalomról, később pedig hűségről beszélt, mindegyik esetben árakat említve, mégis mind a kettőnek fizetését reánk róva. Konohagakure no Sato bizalmát valóban nekünk kell elnyernünk, az Unazaki klán hűségét viszont Konoha no Satonak. Ha viszont Konohában lenne szükség az Unazaki klánra bármilyen okból kifolyólag, akkor én, Unazaki Nakashima, szóvivőként képviselem azt, s hozzájárulok ahhoz, hogy ott-tartózkodásom alatt felügyelet alatt álljon személyem. Ez alatt tudást is hajlandó vagyok átadni Konoha lakosainak, bizonyítva, nincs titka az Unazaki klánnak Konohagakure no Sato előtt.
Ő maga nem számított arra, s talán Danzou sem, hogy egyszeri véleményváltás után kompromisszumra jutnak, hiszen az aligha lenne életszerű, viszont a Hyuuga klán máris belekontárkodik tárgyalásukba – véleménye szerint ez némileg felvázolja, hogy a Hokage mégsem olyan diktátor, mint amilyennek a pletykák tartják: ha valóban vaskezű vezető lenne, nem hagyná, hogy a Hyuuga klán is elhelyezzen pecsétet egy olyan személyen, aki elsősorban az ő alattvalója lehetne, hiszen konkuráló érdekeket ébreszthetnek a pecsételő felek a megpecsételtben. Elvégre így hűséggel tartozna egyrészt a vezető, másrészt a klán irányába, akik egymás ellen fordíthatják a megpecsételtet. Arról nem is beszélve, hogy ő már jog szerint is Unazaki – a Hyuuga klánnak eddig se volt felségjele felette, most pedig már végképp nincs.
Acélos érdeklődéssel várja a fejleményeket és a reakciókat, miközben folyamatosan figyelemmel követi környezetüket, annak esetlegesen bekövetkező változásait.
~Ha arra kerül a sor, akkor utolsó lélegzetünkig harcolunk, hogy kijussunk a karmaitok közül...~

Bár érzi az idősebb férfi mélyre ható tekintetét, azt ő maga nem viszonozza lassan lángba boruló szemeivel. Ez persze nem jelenti azt, hogy gyengébben próbálna meg tekintetével lyukat égetni a férfi mellkasába, mint a férfi az ő fejébe, de nem annyira ostoba, hogy akár csak egyszer is a Hokage szemeibe nézzen. A vér íze, valamint szájnyálkahártya fájdalma még érződik, emlékeztetve őt arra, miben is jó igazán: fájdalom okozásában és vérontásban. Ahogyan itt minden jelenlévő – egytől egyig. Ugyanis itt mindenki gyilkos és terrorista; még a Hokage is, sőt, legfőképpen ő, hiszen bármennyire is próbálja magát nemesi csomagolásban prezentálni, közölük valójában ő az, aki a legkevésbé megbízható.
Szíve szerint egy kiadós szemforgatással jutalmazná Danzou önajnározó monológját, mely mindössze büszkeségében sértett vénember szavakkal van tele; olyan vénemberével, aki tudja, de legalábbis sejti, hogy számára a vég már kopogtat egy shinigami formájában, vagy egy emberi alakot öltött Kaszáséban. Egy vénember, aki minden erejével kapaszkodik az élet mulandó szalmaszálaiba, törekedve arra, hogy nyomot hagyjon maga mögött, végleg beleírja magát a történelembe, tetteivel mások életét befolyásolja, esetleg határozza meg teljes mértékben.
De a szalmaszálak elégnek, vagy megfagynak és szilánkosra törnek – ha a tűz lángra kap, mindent felemészt, ha a jég milliárdnyi szilánkra pattan és hull alá, akkor az azon lépdelőkbe belevág, sebhelyet ejtve a rendszeren, egyenesen a szívbe haladva, ahol mindent megfagyaszt, mígnem a kies világ csakis a halottaké lesz.
~ És akkor már nem fogsz így mosolyogni... ~
Mindezek ellenére nem forgatja ezüstös szemeit, csupán orrcimpái tágulnak, amint forró levegőt fúj ki rajtuk; fogalma sincs, miért ő a tárgyaló fél, hiszen alapvetően semmiféle affinitást nem mutatott sem a türelemre, sem a kompromisszumkészségre – főleg olyanokkal szemben, akiket egyrészt megérteni és elfogadni sem képes, nemhogy asszimilálódni hozzájuk, egyeztetni akaratát velük. A két világ annyira távoli, hogy egymás közelébe sem keringenének évszázadok leforgása nyomán; közös nevezőjük így tehát aligha lehetne.
Az önmagához nem illő szituáció az irritációs szintjét jóval meghaladja, melynek következtében az érzelmei a vaskos és hatalmas árnyékot vető magassággal rendelkező mentális falai mögül fel-felcsapnak, lassan elolvasztva tüzes mivoltukkal mindent, ami valaha nála az önkontroll jeleként manifesztálódott. De tartja magát, ahogyan azt eddig megállás nélkül tette és tenni fogja...
~ Konoha... A falu, ahol Kibusha és én is születtünk, ahonnan nem csak külön, hanem együtt is eredünk. Egykori otthon és barátok... De ők is már vagy meghaltak, vagy távoztak... A falu, ami ellen csakis létezésünkkel ártottunk. És az, aki láncra akar bennünket verni, bestiákat, mint holmi kutyákat, idomítva minket, mint a ninjuukat, gondolva azt, hogy megváltást nyerhetünk. ~
Torkában a hányás savas íze majdnem egy éles fintort csal az arcára, de izmai meg sem rezzennek. Szívében mégis csalódottságot érez; egyrészt önmagában, amiért felmerül benne a gondolat, hogy egykoron, még mielőtt mindez elkezdődött volna, ő szívesen követte volna Danzout. Ő csakis azt akarta, hogy feladattal lássák el, hogy hasznos tagja lehessen annak a társadalomnak, aminek feltétlenül, s feltételek nélkül a tagja akart lenni. Danzou viszont akkor még az árnyékbirodalmában trónolt, s talán még nem is látta őt, mikor még a fényben járt, de ha látta is, jelentéktelennek tarthatta.
Csalódást érez továbbá nemcsak önmaga és Danzou személyével kapcsolatban, de a Hokage szerepéve kapcsolatban is; az egy dolog, hogy valaki hétköznapi jelleggel nézi őt ostobának, az viszont teljesen más kaliberű, ha valaki egy tárgyalás során teszi ezt.
~ Nagy, hatalmas úrnak hiheted magad, s talán okkal, de jelen pillanatban inkább ok nélkül. Van országod, ez igaz. Van hadsereged, ez is igaz. Nekünk nincs országunk, ez igaz. Csak páran vagyunk, ez is igaz. De Konoha is így kezdte, s ide is redukálódhat bármelyik pillanatban. Ahhoz, hogy Konoha pozitívan jöjjön ki a háborúból egy Isten beavatkozása kellene, egy olyan erő, ami minden észérv felett és Konoha pártján áll... ~
A tüdejében felgyülemlő forróságot csakis az oldalán szilárdan álló két férfi jelenlétének köszönhetően tudja gyeplő alatt tartani; nélkülük Danzou szavai hallatán valószínűleg már régen fel- és kirobbant volna. Gondolatban elmosolyodik, ha valóságban nem is; Danzounak iszonyatosan sok vesztenivalója van, míg valljuk be őszintén, nekik közel sincs annyi, csakis az életük – az talán pénzben sokat ér, de azon túl többet talán nem is, habár nem tudja, egész pontosan a két férfi hogyan vélekedik erről a dologról. Ha oda kerülnek viszont, akkor egészen költői lenne, ha közös életüket közös halál követné, megkoronázva mindent. Ő maga viszont nem hajlandó minden ok nélkül eldobni az életét, illetve letenni azt más lábai elé.
– Szövetség, szolgálat... – hangja unott monoton, a táblán végighúzott köröm kitartott csikorgása –... civilizált szavak az életekben mért üzletre; de hiszen a szövetség is egyfajta szolgálat – az egyik ívelt szemöldöke felszökik homloka közepére –, hiszen nincs olyan szövetség, ahol a felek ne tennének egymásért dolgokat, szolgálva ezzel a szövetséget. Ha Konoha csakis szolgálatról, mint alávetettségről hajlandó tárgyalni, akkor viszont szövetségeseinek létét is tagadja, mind a falun belül, mind azon kívül... bár valljuk be őszintén, lassan sehol sem marad szövetségese Konohának. Hiszen Sunagakure mellett is sikerült kitartania Konohának, nemde? – Már ő maga is mosolyra húzza vérvörös ajkait; Danzouéhoz hasonló szentimentalitással, mégis attól érezhetően eltérő tartalommal: szadizmust és szarkazmust hordoz, s ha nem kontrollálná magát, valószínűleg démoni kacajban törne ki. – Pont, mint Uzushio...
A történelmi hasonlóságok valóban kísértetiesek, bár igyekszik nem eltöprengeni az irónián.
– Na meg persze ott vannak azok a bizonyos vesztésre álló, vagy már teljesen elveszett frontok... – hangja ugyan suttogássá halkul, mely mégis könnyen terjed a csendben, ahol még a tű lehullását is hallani lehet – és akkor még nem is beszéltem arról, ami még ezután jönni fog. Ha ezeken Konohagakure változtatni akar, akkor talán érdemes volna szövetség felé tendálnia, nem pedig szolgálat idealizálásához ragaszkodni.
A jövőre szóló terveiket pedig addig nem közli, míg Konoha szövetségre nem hajtja a fejét – nem fogja feltárni lépéseiket, hogy aztán Konoha dühből és bosszúból azok aláásására tevékenykedjen.
Danzou szavai hallatán viszont természetesen minden oka megvan arra, hogy a korábbi bizalmatlanságot egy szinttel feljebb tornázza.
~ Na most ugrik a majom a vízbe... ~
Tisztában van szavai provokatív jellegével, ahogyan azzal is, hogy az a proverbiális territórium, amire tévedt a téma nem épen olyan, ahol engedhetne a tárgyalópartnerének; mindezek következtében felkészül a legrosszabbra, vagy legalábbis a legvéresebbre.

//A konferáltaknak megfelelően folytatnám, s ha nem gond, hozzászólásomban rögtön bele is csapok a lecsóba.//


A fiatal nő szögegyenes gerinccel, ridegség melegágyán ölelt szarkasztikus arckifejezéssel, felvont bal szemöldökkel méri fel a szituációt, melybe csöppentek, szemeiben pedig az infernót idéző kavalkád ezüstös éllel deklarálja ellenvetését. Az egész arca animált ugyan, habár jelen pillanatban élesen metszett és csiszolt márvány, mégis a tüzes tekintete az, ami igazán árulkodik gondolatmenetéről, szívének dobbanásáról. S bár választ tartogatnak a Hokage számára, ő mégsem szegezi tekintetét az idősebb, tapasztaltabb szempárnak; az a vétek túlságosan hatalmas árat követelne maga után.
A vér ízére felébredő fenevad viszont fejét emeli a vezető által követelt alávetettség hallatán; márpedig nincs olyan szörnyeteg, amely önként hajolna meg más vagy mások előtt – az ilyesfajta bűnökből megtestesített bestiákat csakis erőszakkal lehet megtörni, vagy sehogy.
A fenevad viszont – bármennyire is a világ mocskából építette fel és tartja el magát – ismeri az értékeket, melyek inkább állatiasak, ha már az eredőjüket vesszük figyelembe: saját fajtájának védelme.
Bár vér nem köti össze őket, mégis a családját képezi a két férfiú, tagadhatatlan kötelékké formálva mindazt, ami közöttük eddig volt. Saját magának tett esküt azzal kapcsolatban, hogy az Unazaki klánt soha nem árulja el, nekik hátat sosem fordít. A jelenlegi helyzet márpedig ezen eskü tartalmának felhívásául szolgál.
~ Sosem fogok neked fejet hajtani, Shimura Danzou...~
Nem állította sose, s még remélni sem merte, hogy egyszer találkozik olyan személlyel, akinek ezen világot meghaladó képességei között a jövő meghatározása szerepel, még az eseményeket megelőzően. Ezt viszont olyan meggyőződéssel éli meg és át, hogy ujjbegyei szinte a kőbe vésett sors merev és elpusztíthatatlan lapjait tapintják – fogalma sincs viszont még arról, mi vár rá, sem pedig arról, hogy a sors sem kőbe vésett, sem merev, de főleg nem elpusztíthatatlan, s ki tudja, talán még csak nem is létezik.
A makacs gondolkodás beszűkíti a látásmódot, de talán azok a döntések, melyeket meghoz valaki napi rendszerességgel, különböző tényezőket érintve, mások szemében helytelennek tűnhetnek, vagy ostobának, feleslegesnek; az azt átélő számára viszont ha másnak nem is, de legalább helyesnek mondhatóak. Ha nem ismerte volna meg a két férfit, akkor talán most nem kellene meghoznia ezt a lépést, de akkor nem is szerethette volna őket.
A sors viszont csakis egy női istenség lehet, kacér kacajjal és halálos humorérzékkel, aki feltartóztathatatlan flörtöléssel csábítja, csalja a hiszékeny halandót hálátlan hálójába.
Noha ő maga is nő, mégis ostobaság volna állítani, hogy játszmáik között a leghaloványabb hasonlóság is felfedezhető volna; játszani viszont ő is tud, melyhez akármilyen is a szerep, ő adaptálódik.
~Ami csak egyvalamit jelenthet...~
– Pedig adtam választ, bár lehet, hogy a gyönyörűen telt idomaim elvonták róla a figyelmét – szavainak leforgása alatt a testét és érzékeit feszítő húr mindennemű előrejelzés és pendülés nélkül pattan el, viszont a belsőt is felemészteni képes energia kifelé irányulva manifesztálódik: a Tsuten Kyaku (Zúzó Légláb) technikát szabadjára indító bal lába önmaga elé, az ellen irányába kiterjedő kráter létrehozására irányul, azzal a hátsószándékkal ellátva továbbá, hogy nem csak a talajon lévőket kényszeríti ki pozíciójukból, de a környező épületek talapzatát is meggyengíti, aláásva a tetőkön lévők helyzetét is.
A pusztítás fizikai megnyilvánulását megelőzően szándékozik chakrát irányítani szemeibe, előhívva azt, ami megnehezítette a tárgyalásukat; a Byakugant. Törekvései alapján a lehető legalaposabban próbálja meg felméri a terepet, figyelmet szentelve az esetleges elváltozásokra, de javarészt a támadásra alkalmas személyeket szemmel tartva, figyelemmel a chakrarendszerük fellángolására, annak eredőjére, irányultságára, valamint – kiemelt figyelmet szentelve a hallásának és bőrérzékletének – figyelemmel kísérni a vakfoltját.
Ha a Zúzó Légláb kivitelezésre kerül a bal lábával, a jobbjával igyekszik elrugaszkodni a talajtól, de mindössze 35 fokos emelkedőre, eltávolodó ívet írva ellenfeleitől, melynek megtétele során hátára rögzített hüvelyből előveszi a tantoját, felkészülve a felé tartó tömeges támadásokra és azok eltérő voltára.
Ő maga ugyan nem szívesen kerül ilyen nyílt konfrontációba, de jelen pillanatban sem választási lehetősége sincs a szituációs elemeket tekintendően, sem pedig akarata azok definiálására – kitartania viszont muszáj; a két Unazaki a klán vezetősége, távozásukért pedig most ő felel, ahogyan azért is, hogy az üldözőiket legalább feltartsa.
Szívének dübörgése viszont megtölti fejét, kiszorítva a feltételes gondolatokat, fókuszálva ösztöneivel és akaratával a túlélésre.
A harcra.

{Tsuten Kyaku // Zúzó Légláb

Lényegében a Gouwan lábbal kivitelezhető változata, ám annál némiképp erősebb! Képes hatalmas krátert létrehozni vagy Falakat dönteni.
Besorolás: B
Chakraszint: 350}

«Misage; módosított»

A levélrejteki patrióták sikeresen rejtőzködnek a névadó levelek takarásában; a mozgásukból ítélve egyértelműen hozzá vannak szokva a térség természeti adottságaihoz – de hiszen ez önmagában a shinobi karrier egyik legfontosabb alapköve. Vérükben csörgedező, képzésük által kiélezett képességük pedig gyümölcsöt hoz, mikor konstatálják, hogy a célpontok nem veszik észre őket.
Az ifjú shinobi meglátása valóban helytálló; még ugyan nem tapasztal kifejezett nyilatkozást arról, hogy a nő a vezetője a bandának, de az elhelyezkedésükből és abból, hogy a többi jelenlévő folyamatosan felé sandít önmagában árulkodó.
További elemzésre viszont jelen pillanatban nincs ideje a főhősünknek, ugyanis az egyik mamlasz (egész pontosan a nő jobbján lévő) 5 méterrel távolabb araszol, majd pedig egy vaskosabb törzsű fa takarásában (ami a shinobik szemszögéből csupán félig takar) a bőrövének csatjával babrál, ami után pedig csurgat.
Misage felettese ekkor használja jobbját a tipikus konohai kommunikációs kézjelek elmutogatására, noha igencsak kurtán megfogalmazva szándékát:
'Én', 'leszúr', 'Te', 'elterel'.
A férfi viszont válaszreakciót nem várva – és talán nem is méltatva, de mentségére szóljon, hogy az ellen nagy sugárban könnyebbül, talán gyorsan akar végezni – akcióba lendül: a Fürge Test technika alkalmazásával félkörívet leírva kerüli meg a többieket. Tapasztalatáról árulkodik, hogy nem zavarja meg a környezetet, legalábbis olyan szinten nem, hogy a faágak meg sem rezzennek, el sem törnek alatta, így még csak nem is vonja fel magára a pihenő ellenfelek figyelmét. Amit viszont megzavar és akinek a figyelmét felhívja magára: a hugyozó alak. Neki pedig nincs sok ideje elmerengeni azon, hogy milyen helyzetben találja a halál, erről pedig a bal szemüregen agyba behatoló penge tehet. Misage azt még láthatja, hogy a Chuunin a biztonság kedvéért az áldozata száját saját alkarjával reteszeli el, a tehetetlen test zuhanását pedig saját erejével próbálja feltartóztatni.
És ez a tökéletes alkalom, hogy Misage is színre lépjen; a kérdés már csak az, hogy ezt miként fogja megtenni.

Ha nem vonja magára a figyelmet, akkor a kettő feleszmél a tompa puffanás hangjára, a Chuunin ugyanis (akármennyire is próbálná) nem képes teljesen felfogni a földre hulló testet. A nő és a gorillája a Chuunin irányába fordulnak, akinek a fél testét meglátják. A nő céloz, miközben a termetes férfi a fejszét dühből felkapva a földről célba veszi a Chuunint.
Ha magára vonja a figyelmet, akkor a nő Misage személye felé fordítja az íjat, akinek egyébként lehetősége van az őt takaró fa mögé visszalépni pont annyi idő alatt, hogy a nyílvessző a hajszálait lobogtassa csak meg. A termetes férfi a kardjához nyúl, de nem mozdul a nő mellől, csupán feltartja maga előtt az offenzív pengét – láthatóan nehezen alkalmazkodik a látása a tűz fényébe meredés után a szürkületi félhomályhoz.

[Misage]

A terv alapvetően igencsak tetemes részében hagyatkozik ki- és visszaugrálásra, valamint dobálózásra – legalábbis egy hozzá nem értőnek egyszerű hógolyózás tűnne fel mindebből, de valójában a környezet ideális kihasználásáról van szó; csak egy féleszű táncolna ki a tisztásra (sérülten), ahol egy íjász és egy közelharci gorilla várja.
Az elterelés tökéletesen működik; az első pillanatban sem a nő, sem a gorillája nem tudja, hogy egész pontosan mit is akar a frontálisan megjelenő alak – a fentebbi kifejtett komikus jelenettel ugyanis ösztönszerűen aligha tudnak mit kezdeni –, és épp ez a tizedmásodpercnyi tétovázás teszi azt lehetővé az ifjú shinobi számára, hogy a meglepetés erejét teljes mértékben kihasználja, annak ellenére is, hogy a sérülése bizony nem hagyja nyugodni, húzódik, mintha sóval kenegetnék a hidegtől pergősre száradt bőrt.
A fájdalom ellenére a célzása tiszta, elvégre konohai, és a méretes fegyver megállíthatatlanul suhan, majd ért célt: a férfi mellkasába vágódik, olyan erővel, lendülettel, hogy a férfi egyensúlyát is elveszti – de nem hal meg azonnal, az átvágott artériából még fröcsög a vér, cselekedni viszont már semmi esélye.
A nő füléig húzza a húrt, de nem elég gyorsan, így a nyílvessző céltalanul suhan el ott, ahol épp egy pillanattal korábban még Misage feje okkupálta a levegőt, de már húzza is a következőt, számolva a shinobi ismételt megjelenésével – azzal viszont nem, hogy oldalvást érkezik majd a következő támadás, nem pedig Misage irányából. A nő elhajol ugyan a felé tartó kunai elől, célba veszi a rangidős tisztet és lő is, de a következő pillanatban ő maga kerül lefegyverzésre; az árnyékokban meghúzódó alakokról nem tudta megállapítani, hogy nem egy, hanem rögtön kettő támadóval van dolga, így nem számított arra, hogy az első támadás, tehát Misage irányából is érkezhet még offenzíva.
Az útjukra indított shurikenek pedig szintén célba érnek: a nő végtagjaiba főleg, ezek közül a legszebb dobás egyértelműen az volt, ami az íjat tartó csuklójába érkezett. Ez még talán okozhat problémát, hiszen láthatóan átvágta azokat az ereket, amelyek igencsak tudnak vérezni, viszont a beszúródott fém jelen pillanatban elzárja a vér szabad útját. Pozitívum viszont, hogy nem fogja tudni használni az íjat, sőt, azt eldobva elesett társának kardját veszi fel, mint amolyan utolsó mentsvárat.

Bár az ifjú shinobi hivatásához méltó kötelességtudattal kész szembenézni az ellenfelével még sérülten is, pont ahogyan a nagy legendákban is áll, jelen pillanatban a végső csapás nem az ő erejéből telik ki, bár egyértelmű, hogy közvetlen köze volt ahhoz.
A sérült nő ugyanis állatias vicsorral, fájdalomtól és dühtől eltorzult arccal kapkodja a fejét a támadói között, mint holmi megzavarodott és csapdába szorított áldozat, mikor vadászai már utolérték és bekerítették. Karjáról stabil tempóval csöpög a kiontott vére és ezt a végtagját láthatóan nem is tudja használni. Így mindössze a másik karja van maga elé feszesen kinyújtva – már ebből a mozdulatból tökéletesen kivehető, hogy nem kardforgató. Viszont egy felajzott (bármilyen értelemben) nőnél kevés veszedelmesebb szörnyeteg van.
A képben ismét feltűnő Chuunin viszont egyrészt férfi, másrészt magasabb, harmadrészt láthatóan közelharcban is képzett, noha ez utóbbi alapfeltétel. A nemek közötti különbség pedig kristálytisztán kitűnik, mint ahogyan ezen a pályán sokszor: nemcsak a férfi mentalitás, de a szilárdabb fizikum az oldalán áll, melynek következtében könnyen a nő fölé tornyosul mind testben, mind képességben, ehhez pedig már csak kifinomultságot kölcsönöz a gyakorlatias mozdulat; nekifutásból felugorva ront a nőre, aki természetesen automatikusan a magasba emeli a kardját. A Chuunin a szandál talpával a kard – nő felé eső – kétharmadánál lépi meg azt, ráhelyezve teljes testsúlyát és a röppályával eltolva a hegyét és élét a testétől. Ez a mozdulat egyrészt nemcsak gyors, de kiszámított is ahhoz, hogy a nő ne engedje el a kardot, így azzal együtt a földre zuhanjon. A férfi következő mozdulata shinobi-ridegséget sugároz, hiszen a sérült karját erősen megragadva – körmeit a vérző részekbe vájva – tekeri azt a háta mögé és kényszeríti hasalásra az ellent.
– Volnál szíves némi kötelet vagy drótot adni? – Kérdezi a válla felett rápillantva főhősünkre. – Vagy ha pornót hoztál helyette, akkor van a bal combomon tekercsben, de neked kellene előszedned, Szépfiú... Miért van egy olyan előérzetem, hogy a nővérkék csak téged fognak észrevenni?
Úgy tűnik, hogy elöljárói rang vagy sem, a győzelmi mámor minden (hímnemű) ember nyelvét megereszti, kedvét belengi.
Amennyiben sikerül a kötözés, a Chnuunin megragadja a nőt az ép karjánál fogva és elkezdi az utat visszafelé. Még hátrasandít Misage-ra:
– Pecsételd el ezt a sok motyót és irány haza!

A háború szörnyű dolog; gyűlöletet szül, agressziót nevel és halált hagy örökül. A véráztatta csatamezők, a felszaggatott tisztások, a lerombolt építmények és a parázsló tüzek mind annak a jelei, hogy volt valaki, aki nem adott alább, nem hunyászkodott meg a konfliktus hevében, legyen mögötte koholt vagy valós eszme – de az eszmék gyártói és kikiáltói viszont mindig sértetlenül sétálnak el.
De talán Danzou mindenkinél jobban tudja, milyen embereket kiküldeni a frontra úgy, hogy esetenként tudja, a közvetlen és elkerülhetetlen halálukba küldi őket. Amikor elmeállapota kifogástalan, lucid, feltenné a kérdést, hogy érez-e még bármit a sakkmestert megtestesítő vezér, vagy már minden ehhez kapcsolódó emóció kihalt lelkületéből? Érez egyáltalán bármit is, mikor genin csapatokat küld az ismeretlenbe? Miért nem kutatja olyan hévvel a hidra fejeit, mint ami az elvárható lenne? Ő ugyanis aligha hiszi el, hogy nem tudná felkutatni a főszereplőket; az arzenáljában továbbá elképesztő aduászok is lapulhatnak, akik kifejezetten az árnyékokból operálnak; a sötétség az, amit fogyasztanak, amit lélegeznek, s nevüket is csak a sötétség ismeri. A hatalom ugyanis az árnyakkal hál és diskurál, sosem a könnyed szentimentalitással.
Ő maga – legalábbis állítása szerint – sosem lenne képes ilyen, álláspontja szerint szívtelen és felesleges áldozatokat meghozni, még letagadott naivitással hisz az elhatározottság erejében. Ilyen értelemben valóban hevesen a mellkasát püffölő titán, aki ádáz harcokba is előre megfontolt tervek nélkül csörtet és törtet, akinek az első válasza a teljes és megkérdőjelezhetetlen pusztítás – legyen az penge, tűz vagy robbantás által. Namármost tűzből és robbanásból van jelenleg bőven; ezek ez az ő lételemei, úgyhogy ő köszöni szépen, de a humorérzéke pompásan szikrázik, nem is szorul tupírozásra (“Danzou meg maradjon a kerestzrelytvény után következő szóvicceknél”); sőt, talán ki kellene hívnia az ellent egy kiadós Humorpárbajra – avagy: amikor a csivava felugat a dobermannak.
A kérdés tehát adott: mi történik akkor, ha egy megállíthatatlan erő ütközik egy mozdíthatatlan tárggyal? Divatkatasztrófa alaphangon, de ezen felül okkal feltételezhető az is, hogy Danzou gyorsan elveszítené rokkantnyugdíj jogosultságát, mert nem csoszogó személyekből lesz Kage, hanem általában rendelkeznek zselé-lábas boogie táncmozdulatokkal, arról nem is beszélve, hogy a botja is feltehetően ágyút rejteget, de legalább egy varázspálcát. ~Persze nekem is van pár olyan mozdulatom, amitől lehidal itt helyben…Uhlálá!~
Ami pedig a Jéghercegeket illeti? Nos valóban, feltételezhetően bárki másnál beindítaná az önostorozás biokémiai reakcióját – nála? Hát ott némileg másként alakulnak az ilyenek: “Én mindig mondom, hogy a férfiak csak útban vannak és tessék, itt az élő bizonyíték!”, meg természetesen a kihagyhatatlan: “Na legalább most nem engem döntenek le a lábamról! Nemzetközi nőnapot mindenkinek!”, hiszen náluk a családon belüli erőszak személyiségbeli velejárója a házasságnak, ezt tagadni botorság volna. Az uniform verbális reakció viszont most sem marad el: – Bocsi, szívem, szeretlek! – Ami, természetesen az összes sérelemre automatikusan érkezik: rongálás, fizikai vagy verbális abúzus; nem számít, miről van szó.
Az arcára kiülő kaján és tagadhatatlanul őrült vigyor viszont minden rápirító szót a fejébe fojt, ahol az egyre őrültebb koncepciók kavalkádjában el is vesznek; az adrenalin ugyanis tombol, a hormonháztartásáról nem is beszélve.
A meglátás viszont hibátlan: nem a terveiről híres, de még csak nem is az összeszedettségéről – ezek számára aligha ismert koncepciók. S bár a chakrájának szabadon engedése eufóriával tölti el, a precizitás kivitelezéséből erősen hiányzik – ismét: nem erről híres.
Az élet iróniája természetesen ismét bekopog, hiszen – bár nem tudhatja biztosan – feltételezései szerint pont az a művészet kényezteti, melyre sosem adta fejét, azt sosem tanulta, de például a kenjutsuval szemben ezzel igencsak ki lehet őt gáncsolni.
~Robbanás jóóó, a robbanás szexi. A robbanás füstöt generál – az annyira nem szexi. Kivéve, ha mégis. Márpedig ez jó cucc. Atyagatya, Vénember, miért nem mondtad, hogy ilyen cucc van nálatok készleten? Zokszó nélkül jöttem volna...~
A szirmok egyre közelebb táncolnak és bár szíve szerint bökdösné, hessegetné őket, ahogyan néha a macskák is teszik, viszont a gondolatai azok, melyek nem hagyják nyugodni: „Nézzenek oda, a vén kujon de kis perverz, rózsaszirmos előjáték? Hát végülis van itt olvadt jégből víz, meg kráter; ez tulajdonképpen egy posztmodern jakuzzi. Meg van itt tűz is rendjével; majdhogynem gyertyáknak tűnik. Tudtam ám, hogy mélyen legbelül – valahol igazán mélyen, a szívműtött sarokban – egy ízig-vérig romantikus! Én ezt titi-tutira megértem, hiszen én magam is adom itt a normálisat folyamat, mert enélkül talán bezárnának a dilisek közé. És ott aztán nincs manikűrös!”
– Legalább egy vacsorára igazán meghívhattál volna, Danzou, még ha ez az utolsó is. De a háború biztos leterhelte a büdzsét és nincs egy garasod se erre... – Ugyan már nincs annyira tisztában magával, hogy tudja, ezt bizony hangosan ejti ki, de talán nem is kifejezetten érdekelné.
Még szinte látja is elhomályosuló lelki szemei előtt, amint a vaginája rákiált a felfelé kommandózó rózsaszirmokra: „Itt úgysem jössz át!”, mikor tesz egy utolsó bágyadt kísérletet arra, hogy az esetleges genjutsut megtörje (mindenét feltéve erre a kérdéses elméletre), mondván, hogy „őt bizony nem egy hetvenes csóka fogja életében először gerincre vágni”, de a szándék túl későn érkezik: a fények kialszanak, a függöny aláhull.




//Nagyon szépen köszönöm a játékot, valamint elnézést kérek, hogy ennyire elhúzódott miattam; amennyiben fennakadásokat akadtam, őszintén sajnálom!