Konoha kórháza

Hallottam pár perc múlva, ahogy kinyílik a szoba ajtaja. Kinyitottam a szememet az érkező felé nézve... és enyhén meglepődtem. Ugyanis most nem Rika érkezett, aki eddig is szemmel tartotta a lábadozásomat... hanem egy nála jóval idősebb lány. Annyira megilletődtem ettől a változástól, hogy még köszönni is elfelejtettem a dokinéninek. Az már csak hab volt a tortára, hogy a vörös hajú illető, aki amúgy Matusko néven mutatkozott be, nem is igazán mondta, hogy miért jött. Mondjuk arra magamtól is rájöttem, hogy meg akar vizsgálni, a ruházatából, de hogy csak úgy lehúzta rólam a takarót... na még szerencse, hogy valamelyest fel voltam öltözve.

Matsuko megjegyzésére, hogy szépen el vagyok intézve, csak egy sokat sejtető tekintetet vetettem rá: ,,Ezt pont nekem mondod?" Nagyjából ezt olvashatta ki a tekintetemből.
- Tudsz valamit arról, hogy meddig fog tartani a lábadozásom? - kérdeztem Matsukot.
Rika eddig nem tudott biztosat mondani ezzel kapcsolatban, így most a vöröst is megkérdeztem, hátha van neki valami használható információja.

- Kedveském az sok mindentől függ. A seb mélysége és kiterjedése. Melyik test részeden van. illetve függ tőled is nagy részben.

Hm jó papírok szerint elég súlyos sebek. De a kötés nem vérzett át súlyosan. Néhol egy kis folt látható. Ezt viszont kikel cserélni.
Látni a sebet bekeni és újra kötözni.
Meg fogom a mappát és felírok néhány dolgot. Pontosabban a páciens vagy is Crono állapotát első szemre vételezéskor.
Kezem szét terpesztet újakkal mellkasa fölé tettem és végig húztam testétől pár centire derekáig. Kicsit segített összpontosítani. ÉS jobban felmérni a test állapotát. Igen kétség kívül gyógyul hála a kezeléseknek. Vissza fordulok és ki nyitom az ajtó. majd betolok egy kis fiókos kocsit. Kicsi üvegcsék zörögnek benne.
- Most jön a kellemetlen része. Ha szegyélős vagy.
Oda lépek a fiú mellé. A köpenyem szét nyílik ahogy lehajolok és látni lehet, hogy milyen ruhát viselek alatta. Illetve a méreteim kicsit megdöbbentőek tudnak lenni az arra fogékonyak szemeiben. Oda hajolok jobb karom óvatosan háta alá fűzöm és segítek felülni neki. majd párnával kitámasztom, hogy könnyebb legyen neki ülni. Nem tekergetek egy szerűen elő veszek egy ollót és szét vágom a kötéseket.
Majd szépen vissza fektetem az ágyba. Kis polcot kihúzok és elő veszek egy nagyobb üveget. Mosolyogva ki nyitom az üveget. Kellemes illatú a kenőcs. bele mártom ujjaim és karokon bekenem finoman a sebeket.
- Bocs el felejtettem szólni. lehet egy kicsit hideg lesz. De kellemes érzés lesz amit elkezd hatni. Bizsergető érzés mintha simogatnák a sebeket. Ahogy azok gyógyulnak.
Karok után át térek a mellkasra és a hasra. minden sebet gondosan aprólékosan bekenek a zöld színű kenőcsel. Majd az ágy mellé húzol egy széket és leülök. közben meg törlöm kezeim egy fehér ruhába amit erre a célra készítettem elő.
- Egy kis idő és újra bekötözlek. De ha akarsz beszélgethetünk is. De ülhetünk csendben egymást figyelve. A te döntésed.

Csendben hagytam, hogy Matsuko tegye a dolgát. Talán furcsának tűnhet, de bár a lány igencsak szemrevaló külsővel rendelkezett, nem igen reagáltam a dologra. Még akkor sem, amikor ,,behajolt". Igazából igyekeztem nem is odanézni, ahová egyes nemtársaim elsőként figyelnének célpontként. Naigen, volt egy olyan negatív oldala a kiképzésemnek, hogy nem pont úgy reagáltam a hasonló helyzetekre, mint ahogy az elvárható lehetne hasonló helyzetekben. Ugyanígy voltam a szégyenlősséggel is: nem voltam az. Minden ellenkezés nélkül hagytam, hogy matasson rajtam. Elvégre, ő ezt most a munkája végett tette, valszeg csak magamnak ártottam volna, ha elkezdek ellenkezni. Szerencsére a jelek szerint elég jól értett a dolgához, mert hasonló végeredményre jutottunk, mint amikor eddig kötöztek.

Viszont ezután következett inkább a kellemetlenebb része. Matsuko ugyanis előre vetítette, hogy a kötözés még várat magára egy darabig, így addig is csinálni is kell valamit, hogy menjen az idő. Ő a beszélgetést javasolta, de az meg pont hogy nekem nem volt valami hű de nagy erősségem. Ám ha már szóba hozta, sejtettem, hogy neki inkább ez a fajta időtöltés felelne meg... és tekintettel arra, hogy a konohai medikusoknak köszönhetem az életemet egyáltalán, talán ennyit igazán megtehetek érte... még ha hülyén is fogja kivenni magát.
- Miről szeretnél beszélgetni? - kérdeztem.
Ennyit azért megkérdeztem. Nem voltam az a fajta, aki fejből levág hirtelen egy témát.

- Nekem az mindegy. Bármiről beszélhetünk. Zene, ételek, de kérdezhetsz is ha akarsz. Amugy van egy jó hírem. Szépen gyógyulnak a sebeid. párnap múlva akár ki is mehetsz sétálni. Ha addig nem szakítod fel a sebeid.

Nem az a beszélgetős típus. De csak van amit szeret. Kardok, kések zene ételek. Vagy bármi más téma.
Meg tornásztatom újaim és keresztbe teszem kezeimet. És figyelem a fiút ahogy néha meg moccan. Látszik elég kalandos úton került ide. Ezt nem a sebekből olvastam ki. Sebeket az is szerezhet akit meg támadnak az útónálok és az állatok.

- Akkor kezdem én. Szeretem a különféle ruhákat és kicsit különc vagyok. Ezt már biztos észre vetted. A kérdésed van kérdez. legyél határozott maga biztos. Ne félj nem harapok meg senkit aki kérdez.

Hm, ez nem is tűnik nehéznek.
- Nos, én szeretem a...
De itt elakadt a szavam. Gondolkoztam, törtem a fejem, talán még látványos is lehetett a mellettem ülőnek, ahogy próbálom kitalálni, hogy mit is mondjak. De... akárhogy is gondolkodtam rajta, egyszerűen semmi sem jutott eszembe. Talán vicces lehetett, de ezen még életemben nem gondolkoztam el, hogy mi az, amit szeretek és mit nem. Pedig annyira általános egy kérdés volt, könnyen is lehetett rá válaszolni az esetek többségében... de a jelek szerint én nem tartóztam az esetek többségébe. Na remek, ez van akkor, ha az ember csak a képességeivel foglalkozik, de a benső dolgaival aligha.

De aztán eszembe jutott valami... bár így majd egy perces gondolkozás után valószínűleg röhejes lehetett, amikor kinyögtem. Szerencsére az ilyesmik, na meg az, hogy mit szólnak hozzá az emberek, nem igen szokott érdekelni.
- ... furulyázni.
Kicsit megvakartam a tarkómat, ahogy Matsukora néztem. Amolyan: ,,reménytelen eset vagyok, nemigaz?" tekintet volt.

- Én néha rajzolok. Bár inkább nevezném firkálásnak és nem rajznak. De leginkább főzni szeretek és azt megenni. Meg néha edzeni futni ilyesmi.
Felállok a székről meg fordulok és az asztalkához lépek. Ki veszek néhány kötszert az egyik fiókból és néhány vastagabb gézlapot.
Le teszem őket a steril tárcára még mindegyik be van csomagolva. Majd újra a kenőcsös tégelyek közt matatok és elő veszek egy másikat.
Illata kicsit kellemetlen. De csak rövid ideig érződik.
- Ennek kicsit kellemetlen illata van. De legalább a sebek nem viszketnek tőle annyira amikor gyógyulnak.
Ismét kezelésbe veszem a sebeket. Csak most a végén kibontom a vastag géz kockácskákat és a lg komolyabb hasi és mellkasi sebeket végig pakolom velük. A kenőcs miatt azok még megállnak a helyükön egyelőre.
Felültetem vagy is segítek neki felülni és gyorsan precízen bekötözöm hasi és mellkasi sebeket. Majd a karján lévőket. Végül hagyom ha akar ül ha akar vissza fekszik. Én meg törlöm a kezeimet amin még ott van nyomokban a kenőcs maradványai. De le tisztítom és vissza ülök a székre.
Kezemben a kis mappával és papírokkal. Mosolygót egy üres lapra néhány vonalat firkantott. Egy ágy. Egy szoba elnagyolt változatát egy alakot aki felülve kinéz az ablakon. Az egész olyan volt mintha csak árnyék lenne. Kép amit akár hogy nézünk kicsit elmosódott. De még is meg ragad egy bizonyos pillanatot. Amiben mindenki mást lát. Vágyakozós, szomorúság, előre tekintés a jövőbe. A rajz készült de közben fél szemel Cronot figyeltem.
- Egyéb ként nem vagyok szégyenlős. úgyhogy egy két kérdéstől nem fogok sikongatni és elpirulni. Csak bátorítani akarlak.

- Arigatou - mondtam Matsukonak, amikor végzett az ellátásommal.
Azt vártam, hogy ezután elköszön és kimegy, de nem így történt. Csak visszaült a helyére és elkezdett rajzolgatni... legalább is a ceruzájának surrogásából ezt vettem le. Ebből azt szűrtem le, hogy vagy nincsen most jobb dolga, vagy szimplán csak nem akarja, hogy egyedül érezzem magam. Abból, amit a kérdezésről mondott, az utóbbit látszódott megerősíteni. Ez pedig, valahol a lelkem legmélyén, de hálát ébresztett a vörös leányzó felé. Elvégre, nem is ismert pár perccel ezelőttig, de mégis igyekszik normálisan viselkedni velem. Sóhajttotam egyet.
- Sajnos én nem vagyok beszédes féle - jegyzem meg, ahogy kinézek az ablakon.
Sehol egy felhő, hét ágra süt a Nap. Kedvem lenne kimenni, de okulva a reggeli nyújtózkodásból valszeg egyenlőre még nem lenne tanácsos kikellni az ágyból. Így jobban belegondolva eddig egyetlen egyszer feküdtem hosszabb ideig egy helyben: amikor a kiképzés idején belázasodtam és majdnem meg is haltam...

- Én is lehettem volna ninja. Volt és van hozzá tehetségem. De az a sok kötelezettség soha nem vonzót. Szeretek szabad lenni anélkül, hogy másoknak tartoznák. Anélkül, hogy mások rendelkeznek felettem.

Nem túl beszédes. Látszik rajtad a szemeidben ahogy rám néztél. Láttok mindent, tudom valami bánt. Láttam már hasonló szemeket.
De talán idő igen az idő az majd segít neki. Van egy mondás az idő be gyógyít mindent. Félig igaz is talán. Szerintem vannak dolgok amiken még az idő sem segít.

- Azt megoldható. De csak később mehetsz ki. még túl korai lenne mozgolódnod. Ha csak kezed tört volna el márt kint ülnél az udvaron. Ha más nem kivitelek volna. De hasadon a seb rósz helyen van. Idő kell, hogy be gyógyuljon. De talán tudok egy módszert arra, hogy a gyógyulásod gyorsabb legyen. Persze kérek valamit cserébe.

A rajz elkészült felálltam és a széket közelebb toltam a lábammal egészen az ágy mellé. Fogtam a lapot amin eddig rajzoltam és Crono felé fordítom. Szemöldököm fel vonom és várom a választ.

- Nos akarod tudni?

Eléggé megilletődtem, amikor Matsuko kitalálta, hogy min jár az agyam. Pedig csak annyi jelét adtam annak, hogy nem ártana ki is menni a szabadba, hogy kinéztem az ablakon. Bár kicsit furcsának is tűnhet ez az elgondolásom, elvégre az elmúlt két hónapot odakint töltöttem a vadonban. De ez most mellékes. El kellett ismernem, hogy a lány eléggé érthet a betegek gondolataihoz, ha képes volt kitalálni a gondolataimat. Még jobban meglepett a felajánlása. Hirtelen el nem tudtam képzelni, hogy mire gondolt, az pedig még nagyobbá tette a fejemben a kérdőjelet, amikor felém fordította az általa rajzolt árnyalakot. Hááát... nem tudom, ahhoz képest, hogy a lány irka-firkának titulálta a saját rajztudását, nem volt az annyira vészes. Legalább is én így láttam, hogy aztán nekem mennyire van érzékem a művészetekhez, megint egy másik kérdés. A rajzról hamarosan a lány szemébe tévedt a tekintetem.
- Az attól függ, hogy mire gondolsz - mondtam csendesen.
Láthatta rajtam, hogy érdekel a javaslata... mondjuk hogy mit kérhet tőlem, azt hirtelen nem tudtam kitalálni. Ilyen állapotban aligha tudnék tenni neki valamit is... na majd mindjárt kiderül, mit szeretne.

- Jól áll neked ez a stílus. De egy kicsit legyél bátrabb csak ennyit kérek.
Kezem vállára tettem és elmosolyodtam.
- A módszert mindenki ismeri már azok is akik még csak akadémiára járnak. Ha egy justut létre tudsz hozni ezt is meg tudod csinálni. Csak a sebekre kell koncentrálni. És erősen hinni benne, hogy gyorsabban gyógyul. De, hogy pontosan hogyan is megy ez én nem tudom. neked kell rá jönni.

Zöld szemeimmel a fiú szemeibe nézek. Kicsit közvetlen vagyok. De én ilyen vagyok ha jó kedvem van. És a fiúban valami meg fogott. Segíteni akartam neki. Legalább a gyógyulásban ha már másban nem is.
Vissza ülök mosolyogva a székre és nagyot sóhajtok. Ha nem hát nem. Úgy látszik nehéz eset és tényleg nem akar beszélgetni. De még várok egy kicsit hátha lesz valami.

Először enyhén tanácstalanul néztem a lányra. Nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni. Koncentrálni és erősen hinni? Na ez valahogy inkább valami vallásos szövegnek tűnt első hallásra. Fejemet a plafon felé fordítottam, ahogy elkezdtem jobban átgondolni Matsuko szavait. Ahogy így tettem, azt vettem észre, hogy szépen lassan kezd összeállni a kirakósjáték a fejemben. Az elméleti része nem is volt olyan bonyolult, mint azt gondoltam. Azt mondta, hogy mindenki ismeri, akinek van ninja előképzettsége. Ez pedig azt jelenti, hogy a chakrával kell, hogy kapcsolatban álljon. Ezt a koncentráció még jobban megerősítette bennem. A fejemben úgy született meg a megoldás, hogy majdnem Heurékát kiáltottam. Ha jól vettem ki a szavait, akkor valami olyasmit kell csinálnom, hogy a chakrámat a sebesült rész felé koncentrálom és az talán fel is fogja gyorsítani a gyógyulásomat. Milyen egyszerű.

Viszont egyenlőre nem kezdtem bele. Tekintetemet Matsuko felé fordítottam. Láthatta benne, hogy nem vagyok elveszett az üggyel kapcsolatban. Viszont valami még hátra volt.
- Értem. Nos... hát ne érts félre, de nem amiatt vagyok ilyen halk, mert nem mernék megszólalni. Csak egyszerűen nem volt alkalmam eddig hosszabban tartó beszélgetéseket folytatni senkivel sem a kiképzőmet leszámítva, és ezért vagyok alapjáraton csendes típus.
Oké, most hallhatta tőlem az eddigi leghosszabb összefüggő mondatokat. Haladás, és a szemembe látva láthatta, hogy nem csak viccből mondtam az előbbieket.

Hát legszívesebben kihámoznám magam ebből a fehér köpenyből. Gondolataim sebesen járnak. Nem lankad a figyelmem végig mérem Cronot újra és újra.
Nehéz utat járt be idáig. Képzés és mester igen eddig ez volt az élete. De most mit fog csinálni? Nem Konohai és, hogy pontosan honnan való melyik falu azt nem tudom.
Akár, hogy is de élete változni fog. Már most meg változott de ha itt marad na a falúban és befogadják. Minden más lesz a kis meg szokót világában.
- El árulok egy titkot. Sok nő vonzónak találja azt ha valaki csendes. Csendes de határozott. Határozott és erős akihez ha oda bújunk biztonságban érezzük magunkat. Csak azért mondom, mert sok csinos lány van Konohában.
A fiúra nézek zöld szemeimmel.
- Bocs nem akartalak zavarba hozni. Csak én ilyen különc vagyok. És látszólag minden ok nélkül egy kicsit meg kedveltelek.
Bármilyen gondod van. Vagy csak beszélgetni szeretnél vagy teázni keres meg nyugodtan.
El mosolyodok felállok és a rajzot a fiú kezébe nyomom.
- Most mennem kell. Ott a címem a papíron ha azt akarod, hogy valaki meg hallgasson. Ha egyszer bő beszédűbb leszel.
Meg fogok mindent és szépen ki sétálok az ajtón. Majd percekkel később sokall később. Kilépek a kórház ajtaján miután mindent elintéztem.

Egy hét telt el azóta, hogy a vörös hajú lány járt nálam, amikor:
- Nos, azt hiszem, most már kimehetsz sétálni - mosolygott rám Rika, miután megreggeliztem.
Ez jóleső érzéssel töltött el. Végre már nem csak a négy falat kell bámulnom. Lassan felülök, de be is szúr az oldalam, mire felszisszenek.
- Azért óvatosan, hé - int meg játékosan az egyik ujjával. - Beletelik még egy kis időbe, mire ugrálhatsz.
- Meddig mehetek ki?
- Sötétedésre gyere vissza, különben én rángatlak ide. Ne feledd, az én felelősségemre vagy vissza, ne élj vissza vele.
- Ne aggódj, bízhatsz bennem.
- Ajánlom is - vigyorgott, miközben kitárja a szoba ajtaját. - Gyere, lekísérlek a recepcióig. JA igen, ezt azért vidd magaddal - adott a kezembe egy mankót. - Ja, és azt se felejtsd itt, amit Hatate-san adott. Nem kellene bajba keveredned.
Szinte homlokon is csapom magam, ahogy a zsebembe süllyesztem az apró kis jelvényt. Miután Rika segítségével, talpraálltam és a mankó is bekerült a helyére, elindultunk. Szerencsére az elsőn volt a szobám, így nem okozott túl nagy fennakadást, amikor lebaktattunk a lépcsőről. Aztán a főajtóban megálltunk.
- Ne feledd, sötétedésre itt akarlak látni. Nehogy elkéss - mosolyog.
- Rendben, itt találkozunk.
A lány még kacsint egyet, majd elsétál. Veszek egy mély levegőt, majd hátra arc és elindulok a szabadba.

Egy héttel az Ayamival való találkozásom után:

- Minden teszt jobb lett a vártnál - szólt Rika a korlapomat olvasni. - Legszívesebben még bent tartatnálak pár napig, de a főorvosúr azt mondta, hogy kiengedhetünk téged - a lány itt az ölembe adott egy nagyobb légzárt zacskót. - Benne van minden, amit akkor találtunk nálad, amikor behoztak a kórházba.
Zene volt a fülemnek. Ezek szerint végre kimozdulhatok... hogy aztán meghozzak egy újabb fontos döntést életem során. Elvégre, most már el kell határoznom, hogy hogyan folytatom az életemet.
- Mihez kezdesz most? - kérdezte a lány.
Sóhajtottam.
- Eldöntöm, hogy itt maradok-e Konohában vagy sem. De előtte még... életet lehelek a tagjaimba.
Rika elmosolyodott, majd becsukta a mappámat.
- Köszönök mindent - mondtam a lánynak.
- Ugyan, ez a dolgom - vigyorgott Rika. - De ha itt kötsz ki pár napon belül - emelte fel játékosan az öklét - Megbánod. Na szia. És... járj sikerrel.
Azzal Rika kiment, én pedig átöltöztem. Negyedóra múlva kijelentkeztem a recepciónál, majd el is hagytam a kórházat. Elindultam Konoha forgalmas utcáin, egyenesen az uticélom felé.

A szőke boszorkány, csak mondta a magáét. Látszólag cseppet sem törődött azzal a ténnyel, hogy a geninjei "haldokolnak". Persze ez nem volt így, de nem voltak éppen a legjobb formájukban. Nagy részben igaza volt Niyo-senseinek, de akkor is. Nem kellett volna így elvernie szegény geninkéket.
- Kíváncsi vagyok mit kaptunk volna, ha tényleg elmegyünk és itt hagyjuk. Akkor tuti mehetünk vissza az akadémiára! Nem baj majd legközelebb, azt csinálom amihez kedvem van.
Mirubi szépen lassan fapofával odakúszott Kitorihoz és Takefumihoz. Megnézte, hogy van-e egyáltalán pulzusa a megrázott barátjának. Hátha csak temetni kell. De nem. Szerencsére, volt pulzusa. Mirubi sem volt jobban két társánál, de az biztos, hogy ő volt a legnyűgösebb. Mire a kórházhoz értek, addigra már a sírás kerülgette. Eszébe sem jutott Ifu, akit valószínűleg a kiképzőtéren hagyott.
Végre beléptek... vagy is beestek a kórház bejárati ajtaján. Nem lehetett szép látvány. Egy afro hajú genin, akinek szivárog a vér a lábából, egy villámhárító, és egy grillcsirke. Takefumi, eldőlt a hideg, fehér csempén. Így már csak Mirubi tartotta Kitorit. De ő is elengedte, majd a földre fektette és leült. A hátát a falnak támasztotta
- Mit is mondott a banya?! Yumi? Vagy Yuki?
Mondta hangosan, nem törődve azzal, hogy hányan voltak körülötte. Csak várta, hogy történjen valami.

Ennél szebb álma még soha nem volt. A csapat sikeresen földbe tiporta mesterüket majd felgyújtották és levágták a haját. Olyan szép és olyan gyönyörű pillanatok voltak míg nem a végén a sensei el nem kezdte őket vízbe fojtani. Ez volt az a rész amikor a hideg zuhany telibe találta Take-chant aki magához tért az egyre rosszabbodó álmomból. Mindezt persze még tetézte, hogy rögtön a levegőbe hasított drága tanárának hangja, aki idő szerint kitudja már pontosan mikor, jól helyben hagyta. Na puff ez még egy hideg zuhannyal ért fel ám mentálisan állta a sarat, amíg meg nem hallott egy a mesterhez ijesztően hasonlító hangot. Nem igazán örült annak, hogy klónnal érkezett látogatóba, ám amikor a jövevény elhaladt az ágya előtt szabályosan leesett az álla. Emlékezett még arra, amikor Funsai és Mirubi tátott szájjal bámulták az apró tanerőt. Őkegyelmét nem igazán hatotta meg a látvány, ami miatt már a megismerkedésük pillanata előtt nagyot nyekkent és kenődött szét egy falon. Ám ez a helyzet más volt. A doktornő kísértetiesen emlékeztetett a párkányon ücsörgő Niyo-senseire akit, mind viselkedésben és khm… testi adottságban messze felülmúlt. Persze ez nem volt meglepő, mert ahogy a két látogató között elhangzott beszélgetésből a jelenlévő geninek megtudhatták, hogy bizony nem klónokról van itt szó, hanem egy testvérpárról igen csak nagy különbséggel. Ahogy hősünk a jelenetet figyelte egyszer csak összetette kezeit és idétlenül kezdett vigyorogni.
~ Milyen aranyos! ~ - még jó hogy a nyála nem folyt ki, amikor mestere megmutatta szégyenlős, pirulós énjét persze a gondolat gyorsan tovaszállt, amikor úgy megrázta a fejét, mint mikor szegény ázott ebek szabadulnak meg a víztől. Persze a furcsa reakcióinak itt nem lett vége, mert a nővér kacsintása szíven találta, amitől rögtön kiugrott az ágyból, hogy a doktor nőt ölelő karjaiba zárja.
- Onee-san legyen a mesterünk! – akciója közben mindössze ennyit sikerült kinyögnie ám meg kell hagyni ezt az oldalát még senki, nem láthatta. Lefogadom barátai jelen pillanatban, döbbenten figyelik, ahogy megpróbálja magát rávetni a doktornőre. Szegény Take-chan kisebb agyrázkódást kaphatott, vagy lehet hogy ez mindig benne volt?

Alvás. Hmm alvás! De rég is volt már az. Mármint Mirubi számára. Nagyon nem aludt kényelmesen, sőt, inkább félálomban volt. Hallott minden egyes szót.
- Cöh, lusta kölkök
- Mah, mah, igazán lehetnél kedvesebb is a diákjaiddal néha napján.
Mirubi, figyelmen kívül hagyta az igen csak ellentétes, látszólag skizofrén mondatokat, és vigyáz állásban felpattant, a jéghideg víz után.
- Niyo-sensei jelen!
Kinyitotta a szemét, és látta maga felé közeledni a szőke démont. Összerezzent, majd nyelt egy nagyot. A nő az ablak felé lépkedett, ahol egy másik, valamivel kisebb szőkeség ücsörgött. A nagyobb szőkeség megborzolta a kisebb szőkeség haját, mire a kisebb szőkeség elpirult, és eszeveszett gyorsasággal próbálta a haját, eredeti állapotába vissza állítani. Mirubi egyből tudta, hogy az ablakba ülő sensei az igazi sensei.
- De akkor ki az a másik?
A nagyobb szőkeség, kacsintott a kis csapatra, amit Mirubi úgy vett, hogy az neki szólt. A névtábláján látta megcsillanni a nevét: Niyo Yuuki
- A... akkor! Ön a bosz... izé Niyo-sensei testvére!!!!!
Ordította fel Mirubi.
- Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket. A kishúgom sokat mesélt rólatok.
Take-chan, felpattant, majd Yuuki-chan felé ugrott, hogy megölelje.
- Onee-san legyen a mesterünk!
Mirubi sem volt rest, egy igen csak rafinált vigyorral ő is oda lépett Yuuki-hoz. Elbújt mögötte, hogy ne lássa Niyo-sensei, majd rákezdte.
- Íííígen! Ő is mesélt önről. Mindig csak rosszakat! És minket is mindig csak bánt! És kínoz...
Mirubi nem merte folytatni, mert tudta, hogy már így is jócskán túllépte a határokat. Nagy boci szemekkel nézett Yuuki-chanra, és néha az ablak párkány felé pillantott.

Az én kis álmocskámból ami valójában nagy sötétség volt, sajnos felébredtem. Egy nagy vödör víz hullott a fejemre amit én a nem is olyan távoli szikrakisülésnek éltem át... megint. Ennek következtében amikor felriadtam és a vízre azt hittem, hogy újabb villám ( a hirtelen hidegségből adódóan)kapott el...abban a pillanatban felpattantam és kiestem az ágyból.
- pfuuu... de rosszat álmodtam... - mondtam, majd észrevettem a senseit - Bocsánat az elöző...
A sensei nem is figyelt rám, hanem az ablakpárkányhoz ment... ez furcsa... most kellene meglépni...
Észrevettem egy a senseihez nagyon hasonló nővérkét aki valójában teljesen máshogy nézett ki, mint a sensei, de akkor is valami nagyon hasonlított...
Amikor odament a senseihez és összekócolta a haját akkor abban a pillanatban eldőntöttem, hogy történjen bármi én itt sem vagyok. Pedig nem történt semmi...
Az elpirult senseit látva majdnem elnevettem magam, de aztán tartottam a póker arcot egészen addig amíg ki nem derült, hogy egy testvérpárról van szó.
- ???? - reakcióm az információ hatására.
Ebben a pillanatban a társaim elég érdekes dolgokat vittek végbe...
- ??????????... Wakatta
Hát lehet nekem is mennem kellene... de mi van ha a sensei nővére is ugyanolyan mint a sensei és csak megjátsza magát? De akkor is... és mit fogy majd csinálni a sensei? Végülis mit veszthetek?... - léptem egyet - hát mondjuk az életemet... - azonnal megtorpantam -.
Gyorsan tudok futni nem igaz? Viszont a sensei biztos utol ér...
Hát... lesz ami lesz...
Odamentem a Yuuki néven futó nővérkéhez.
- Köszönöm, hogy meggyógyított, de ezek után azt hiszem fölösleges volt... - mondtam szomorúsággal leplezve a félelmet és közben az ajtó felé oldalaztam.
Nem mertem ránézni a senseire...
- Mert most már biztos nem látjuk sokáig konohát... sőt... - a mondatot már inkább nem fejeztem be, mert éreztem... mit is? Ja igen...azt amit senki se érezne szívesen... vagy lehet, hogy csak én képzeltem el.
Már közel az ajtó... - és jött a gondolat ellenkezője ami nem derített jobb kedvre - Itt úgyse jösz át! ( Nem! Nem a gyűrük urából csoringáltam a mondatot )

A jelenet lassan már szappanoperába volt illő, ahogy a jó és gonosz úrnő között „nonverbális” vita folyt. Drága geninkék próbáltak minél közelebb maradni a fényhez nehogy a végén még széttépjék őket. Take-chan ez idő alatt teljes nyugalommal majdhogynem nyitott szemmel alukálva csüngött a drága nővérkén, míg az bájos eszmecserét folytatott egyetlen húgával. A jó shinobi és ismérve az információgyűjtés és bár hősünk nem volt az a nagy szakavatott infó gyűjtő most csupa fül volt, sőt szem is, ahogyan ezt az érdekesen ellentétes párost figyelte. A mozdulatok, a különféle reakciók és akár egyetlen szó is milliónyi adatot hordozhat, na de ha annyit nem is jó párat biztosan. Tanárát szemügyre véve látszott rajta hogy kész a gyilkolásra, ami nem volt újdonság ám a következő pillanatban úgy zsugorodott össze, mint a papírzacskó a tűzben. Ez persze mind az után történt, hogy a drága nővérke kedvesen lefejtette magáról a srácot, majd lefogta a mestert mielőtt az mindnyájukat kasztrálta volna. Ezután indult be az a kerék, ami az adatokat elemzi, és hát lássuk be elég lassan pörgött a sokévnyi kihasználatlanság után. Egyetlen egy mondat volt az, ami lenyugtatta ezt az őrjöngő fenevadat már csak a megfelelő szót kellett megtalálni.
- Megmondalak neki… - mormogott magában Take alig hallhatóan és bár az egész árulkodásról szólt még is ostobának érezte magát, hogy arra gondolt ezen el kéne gondolkodni.
Bizonyos volt hogy egy konkrét személytől tart drága mesterük, aki szinte bármilyen kapcsolatban állhat tanárával. Úgy döntött ezt az információt lementi és majd mikor alkalma lesz rá, megosztja barátaival. Ahogy így mélázott a teremben már csak a három genin maradt így teljesen lemaradt egy aprócska információról.
- Nézzenek oda hova lett a két bájos hölgyemény? Lemaradtam volna valamiről?
Ezek után egyedül csak a válaszra várt, majd ahogy megkapta mindazt, amire szüksége volt bejelentette, hogy ő most szépen elmegy és összeszedi a szétszórt fegyverzetét a többi pedig, csak utána jön.

A terv bevált, Niyo-sensei rávetette magát a két geninre. Pontosabban vetette VOLNA, ha Yuuki-chan meg nem állítja.
- Sora-chan, nyugalom! A végén még megijeszted őket...
- Engedj már el! Valakinek muszáj móresre tanítani ezeket a kölyköket!
A nővérke, úgy állt a vad, és az áldozatai közé, mintha valamilyen őrangyal lenne.
- Ha így viselkedsz, akkor meg foglak mondani neki...
Ez a mondat megrémítette Niyo-senseit. Fülét, farkát behúzva fordult a csapata felé.
-Na jól van, csapat! Ma éjfélkor Konoha kapuinál gyülekező. Aki késik, az gumikesztyű nélkül fogja sikálni a kórház ágytálkáit egy hónapon keresztül. Hozzatok elég kaját és vizet pár napra. Odakint kempingezünk! Itt az ideje egy kis túlélőtúrának...
Azzal, Niyo-sensei és a nővérke is eltűnt. Mirubi nyelt egyet, majd leült a kórterem jéghideg kövére. Jól esett neki ez a kis hűvös, hííídeg érzés.
*Sóhajtott.*
- Ezt jól megcsináltuk. Ez ki fog nyírni minket a túlélő túrán... Ráadásul, még Ifu sincs meg. minél előbb meg kell találnom. Remélem estig meglesz. Mindegy... Én nem fogom keresgélni a fegyvereimet. Takefumíííí. Az én ott lévő fegyvereimet is összeszedheted. Majd én veszek a küldetés előtt másikat. Kitori! Csak ügyesen. Akkor éjfélkor, a kapunál.
Mirubi felállt, majd zsebre tett kézzel kisétált a kórterem ajtaján, majd a kijárat felé vette az irányt.


/// A fegyverek számát, feltüntettem az adatlapomon. ///