Konoha kórháza

Tanulás – Dinamikus inakció

A lány figyelme a környezetéről gyorsan az érkezőkre ugrik. Arca, akár a márvány: rezzenéstelen és rideg, figyelme pedig akár a lézer. Mikor azonban a különleges adminisztrációs malőrrel kénytelen szembesülni, fagyos tekintete és vonásai ellágyulnak. A három férfi közötti interakció hallgatása során szemöldökei megugranak homlokán, szája sarkai megremegnek, majd hitetlenül kanyarodnak fel.

Ha tudta volna, hogy retorzió nélkül bántalmazhatja a beosztottjait, vagy fegyelmi eljárás nélkül egymásnak uszíthatja őket vérre menő szikepárbajra, akkor egészen biztos, hogy inkább a kórházi hivatást választja. Ezen utóbbi párbajt őszintén szólva végtelenül szórakoztatóként élné meg, különös tekintettel arra, hogy még sosem vélték őt idős asszonynak, sem pedig halottnak, leszámítva azt az egy alkalmat….

Emlékeinek végtelen tengerében elmerülve figyelme ezer irányba szóródott, egyidejűleg olyan részletek kerültek előtérbe, melyeket a korábbiakban vagy kifejezetten el szeretett volna feledni, vagy pedig nemes egyszerűséggel az idő elteltével elhomályosultak. Előtérbe, vagy legalábbis felidézésre kerültek lényegtelen apróságok is: néhai mestere milyen plusz feltéteket kért a ramenbe, hol tudtak alkudni az árakból a különféle posztók és ruhaneműk tekintetében, volt csapattársa melyik épületben, hányadik emelet hányas ajtószáma alatt lakott családjával. Éles pofonként csapta őt arcul a jelentősebb harcainak minden egyes részlete: minden ellenséges mozdulat és gyengeség. Szinte most is érzi az orrában Kirigakure sós levegőjét, amint az az ostrom alatt a kiontott vér és halál bűzével keveredik.

A kórház jellegzetes szaga nyomán nem is csoda, hogy a tudata akaratlanul és felidézi azokat az alkalmakat, amikor a múltban kórházba kényszerült – ritka alkalmak ezek, minekután a kiképzése leginkább a támadások elkerülésére fókuszált, illetve az esetlegesen elszenvedett sérülések minimalizálására, hogy a saját maga által eszközölt gyógyítás ne ütközhessen ismereti akadályokba. Természetesen a kórházi élmények hiányát okozza az is, hogy nem is sétálhatott volna be mindennemű elővigyázatosság nélkül egy nemzeti kórházba.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy maga a kórház intézménye sem változott, nem modernizálódott a távollétében, ahogyan a kórházi személyzet is változatlanul egy egészen különleges társadalmi réteget alkot. A maga részéről kifejezetten örül annak, hogy legalább ez nem változik annak ellenére, hogy a világ körülöttük megállíthatatlan transzformáción megy keresztül.

Akár a sas, úgy követi tekintetével a kórteremben maradó főorvos mozdulatait. Szemöldökeit ráncolva mélyül el saját önvizsgálatában: - A szokásos érzet, ami a kórházi ébredésekkel összeköthető: némi éhség, enyhe izomgyengeség. Minekután a beosztottjai alapjaiban tévedtek velem szemben, így talán felesleges feltennem a kérdést, de ehhez túlságosan kíváncsi vagyok: esetleg valamiből kideríthető, hogy mióta vagyok itt? Illetve, hol is van az itt egészen pontosan? – Fogalmazná meg a kérdéseit még mielőtt a főorvos a sztetoszkópos vizsgálatát megkezdené.

Tudja, hogy ájult állapotát megelőzően hol volt – legalábbis átvitt értelemben, a pontos helyszínről természetesen fogalma sincs -, így legalább a jelenlegi közérzete indokolt. A jövője azonban bizonytalan, és túlságosan sok kérdés öleli keblére, hogy azt aggodalommentesen fogadja el sajátjának. Mi lesz a feladata? Innen hova tovább? Bizonytalanságában nem is csoda talán, hogy mind a reakcióit, mind a verbális megnyilvánulásait minimalizálni kívánja.

A főorvos önellentmondásos megnyilvánulása azonban nem kerüli el a figyelmét: az eredeti adminisztrációs hiba, illetve tévedés ellenére a főorvos akként nyilatkozik, hogy ő egy „fontos vendég”. Egy főorvos a kórházi hierarchiában magasan foglal helyet, egyidejűleg ha a főorvos – a beosztottjainak tévedése ellenére – vendégként nevezi meg, márpedig vendég az, aki idegen, a jelenléte tolerált (márpedig ez rá igaz abban a tekintetben, hogy ő tényleg idegen és tényleg csak tolerált, abban a tekintetben viszont nem feltétlenül felel meg a teljes valóságnak, hogy ő itt vendég), akkor a helyzetével legalább egy alapvető szinten tisztában kell lennie. Az persze, hogy ő mennyire „fontos”, azt csakis a rajta kívülálló erők, illetve a vezetőség tudja talán meghatározni, de pusztán az a tény, hogy egy főorvos vizsgálja meg – mely vizsgálat elvégzésére bármely alacsonyabb beosztású medikus, de akár egy civil orvos is képes lenne tekintettel arra, hogy nem történt különösebb orvosi behatás, orvosi vizsgálat – már önmagában arra enged számára következtetni, hogy igenis komoly figyelem és fegyelem alatt tartják, illetve kívánják tartani. Na nem mintha lenne ellenvetése: ez még mindig jobb, mint a börtön.

Tudja tehát, hogy megfigyelik – ahogyan ő is megfigyeli saját magát, és a környezetét, valamint az abban tartózkodókat. Ezen gondolatmenettel párhuzamosan végzi el az ütés kivitelezését úgy, ahogyan azt a főorvos kéri. Na nem mintha arcon kívánná csapni a főorvost, elvégre a maga részéről kifejezetten díjazta, amikor a beosztottjai közé dobta a párbajfegyvereket képező szikéket. Csak azt bánja, hogy nem került sor a rezidensek csatájára.

- Mi a javaslata, Főorvos Úr?

Ebisu
Tanulás: Dinamikus Akció – és filozófiaóra