Konoha kórháza

[Jiraiya – villámjáték]

A kitörő vulkán mindent elsöprő erővel és lendülettel kezd megállíthatatlan térhódításába; az, akit célba vett, bár próbált elmenekülni, mégis a Sors fintorának hála végül találatot is szenvedett.
– Hát... a sárgászöld nem a te színed. – Jegyzi meg arcán egy kaján félmosollyal, miközben próbálja a légzését normának megfelelőre regulázni; a kihívás méretes ugyan, de ez az akadály sem leküzdhetetlen. A szájában hátramaradó keserű íz viszont mégis annak bizonyul. De ahogyan az efféle gyomortartalom-bemutató esetében lenni szokott, a láncreakció elindult.
– Te jó isten, neked miért ilyen színű a hányásod?! – A kérdés egyértelműen csak kitör belőle. Szemei ismét óriásira nyílnak, álla ismét leesik, s még a trutyi fölé hajolva, guggolva böki azt meg jobbjának mutatóujjával. – Hát... ez aztán kifejezetten undorító. Undorító vagy, mondták már? – Kérdezi felpillantva a törpe szőkére. Aki talán már annyira nem is törpe, hiszen ő maga is azon a magassági szinten van. ~ Milyen kellemetlen... ~
Szörnyella közeledtét aggodalommal nyugtázza, majd pedig fel is egyenesedik – na nem mintha ez segítene rajta, sőt! –, s szinte látszik rajta, hogy kész bármelyik pillanatban elmenekülni a helyszínről.
Az, amit a tükörben lát viszont, ami egészen új, habár számára minden az, mégis letaglózza – olyannyira, hogy a tudta legalsóbb zugából hallható csörömpölést, zörgést nem is hallja, de mégis, mintha valaki, vagy valami a rácsait zárná, a falakat kaparná –, így képtelen a szökését kivitelezni.
– Nem... egyáltalán nem rémlik. Mi az, amire nem emlékszem, de kellene? – Kérdezi remegő hangon, majd pedig a tükörképéről elpillantva szembesül a telt keblekkel, amik igencsak felháborítják már a puszta létezésükkel is: – És nem vagyok törpe, sem cukorborsó!

[Jiraiya – villámjáték]

– Mégis hogy érted azt, hogy nincs hol laknom, te?! – A fogai közül mérges szisszenés hallható, valamint érezhető, hogy az apró testben felgyülemlett feszültség kezd a felszínre bugyogni. Tekintete vészjóslóan villog, ahogyan a Kebelbará... Felebarátjára tekint fölfelé. ~ Ez az átkozott magasság! Mégis mi a francért kell ilyen magasnak lennie?! ~
Az arcára kiülő viharos, majdhogynem lázadó kifejezés kereteiben elönti arcát a dühös pír, szemei elkerekednek, s mintha mérges, ámbár tehetetlen könnyek vékony rétegétől csillognak az a két gyönyörű ékkő; ajkát mérgesen lebiggyeszti, s még a talpával is toppant egyet, amit ő maga szinte nem is érez, ugyanis a teste természetesen, ösztönösen végzi a mozdulatot.
A hangulatán csöppet sem javít az, hogy a két „felnőtt” a feje fölött teniszezi a sorsát – szinte látja maga előtt, hogy a feje két, nála jóval magasabb ~ Legyen átkozott mind a két troll! ~, idősebb személy között pattog, s az általuk képviselt nézőpont, vélemény az ütő.
Valahogy ez nő mindig győztesként kerül ki a szóváltásokból, ugyanis a férfi az, aki ezúttal bedobja a törölközőt és kapitulál a csatatérről – talán bölcsen. Így viszont kettesben maradnak, s ő cseppet sem nyugodtan döfi át makacs és dühös tekintetével a magasabb nőt; szemeivel hunyorog, homloka összeráncolódik, ajkai vékony pengeéllé préselődnek össze: – Miért van egy olyan érzésem, hogy Te csak megerőszakolnál álmomban, Rua? – Szándékosan használja az Okami által említett nevet, ugyanis számára a Trampli máshogy mutatkozott be; ki tudja, talán még fel is tudja dühíteni vele. ~ Óriás Trampli! Ha egy picit is alacsonyabb lenne, akkor még normális is lehetne trampli létére. De így...! ~
– És mégis hová megyünk? – A hangjából egyértelműen hallható a gyanakvás, a bizalmatlanság; esetleg okkal is, hiszen ki tudja, talán éppen egy ruhásszekrénybe akarja becsalni, vagy éppenséggel a szerveit eladni jó pénzért, mondván, hogy „nemlopott”.

[Jiraiya – villámjáték]

– Mi testvérek vagyunk?! TE JÓ ISTEN!!! – Tör ki belőle a sikítás; a hangja olyan magasra szökik, hogy egy pillanatra azt sem lehet érteni, mit mond, vagy legalábbis kiabál. Az arcára kiülő pír nyomban lesápad, úgyhogy kísértetiesen fehér képet fest az apró energiabomba.
~ És az előbb még csak poénból kérdeztem rá a családi kötelékeire; csak viccből gondoltam a bolondéria vér szerinti öröklésére. ÉS MOST VALÓRA VÁLT! ~
Fogsora hallhatóan kocog, térdeinek látható remegésébe még a hajszálak vége is megrezdül; feje fölött pedig a kétségbeesés sötét fellegei gyülekeznek. Már csak a szőke nőket megfigyelve is egyértelmű, hogy ők hárma egy alomból származnak, de hogy ő maga is?! Annyira mondjuk nem tartja lehetetlennek, hiszen egyáltalán nem emlékszik ilyesmire, sőt, igazából semmire, és hát miért hazudnának neki, de a családi kapcsolatukra tekintettel szinte várható, hogy ő is az őrület jeleit produkálja. Sőt még az is lehet, hogy egyszer olyan lesz ő is, mint ez a Trampli. ~ Ha választanom kellene, akkor inkább hasonlítanék Yuukira... Jesszusom, mégis mit képzelek, az is egy bolond! ~
Belső reszketeg gondolatainak köszönhetően körülbelül egy szavát sem érti Szörnyellának; hallja a hangokat, amelyek szavakká állnak össze, viszont a feje akkora sors által bevitt kiütést kapott, hogy jelen pillanatban megnézné, nincs-e valamelyik lábas alá rejtve az öntudata. Bár feltehetően már az egerek is megrágták volna.
Élettelenül nézi a nő ajkait, amint azok az általa értelmetlennek tűnő szavakat darálják le. Jókora fáziskéséssel tudja csak összerakni a képet: vagy a Démoni Triád, vagy egy hadseregnyi szatír vár rá. Vagy pedig... – Ha nem gond, szeretnék először Okaminál lakni. Ő tűnik a legnormálisabbnak... nos... mindenki közül, úgyhogy. Ja. Bocsesz-csocsesz, ugye nincs harag, Legidősebb Nővérem? – Meg akarja találni a nő gyengepontját, s ki tudja, lehet, hogy épp a kora lesz az. – Ja amúgy... nem hiszem, hogy illő dolog elszórni a szarjaidat – int egy gondatlan mozdulattal az elejtett csomag irányába –, és egyébként igen, megtartották a Hyuuga nevet, de mégis hogy érted? A nevet megtartani szokás, nem? – Kérdezi összeráncolt homlokkal, oldalra döntött buksijával.

[Jiraiya – villámjáték]

Meglepetten pillant a semmiből előbukkanó férfira, majd egyenesen megütközik azon, amit húz magával; legalábbis a színén. – Mégis mi ez a förtelem? – Mindkét szemöldöke felszalad az offenzív szín láttán; már egy másodpercnyi nyílt stíröléstől migrénje van. – Kérlek mondd, hogy ez nem az enyém, hanem Soráé! Kérlek mondd, hogy nem nekem van, izé, volt ilyen szörnyű színérzékem! – Könyörgése talán drámai, viszont teljes mértékben őszinte. ~ Ha viszont Soráé, akkor nagyon remélem, hogy hiányozni fog neki... Ki tudja, talán valami döglött állatott kellene elrejteni benne, mielőtt visszaadom neki. Biztos örülne a kis meglepetésnek. ~
A feje búbja két ponton is fáj; megtapogatva azokat viszont még nem talál ördögszarvacskákat, bár érzi, hogy a koponyája kész kinöveszteni őket.
– Új külső, régi külső, új személyazonosság... – sóhajt mélyen – Ez mind eléggé, nos, bonyolultnak tűnik, főleg így. – Hanyag mozdulattal bök a feje, pontosabban a homloka irányába, jelezve a mentális problémáját. Mármint az amnéziát, nem pedig az őrült vérét. A hasonlóság ugyanis tagadhatatlan, egyenesen kísérteties; szerencsére nem az összes vonásuk egyezik, így talán a mentális sorsát tekintve is lehetnek eltérések. Érdekes viszont, hogy egyszerre érzi őket rokonléleknek, és teljesen vadidegennek is – de nem tart tőlük; ez vajon miért van?
– Nos, Trampli-neesan kukkoló szatírokként írta le ezt a bizonyos klánt... a Hyuuga klánt. Valahogy... – húzza el a száját és magatehetetlenül toporzékol, mintha félne kimondani azt, amit gondol – nem akarok hozzájuk költözni. – A tudatában érzi a kaparászást; mintha apró kezek, karmok, csápok kaparnák az általa ismert világ nem létező, sötét falait. Vajon mi lehet a fal túloldalán? – Esetleg nem lakhatnék nálad? – Hangja lágy, szinte suttogás; az a világtalan személy, aki szinte pár órája a kórházban legelőször ébredt fel, az a bizonytalan, kétségbeesett jellem ismét elsőbbséget élvez: most, hogy nem támadnak rá szőke nőszemélyek, ismét ott áll, ahonnan elindult. – Ígérem, hogy nem leszek terhedre... kérlek...!
A személyisége még formálható, kifejezetten manipulálható; hiányzik belőle a biztos pont, a rutin, a kötelék, ami megakadályozza, hogy elsüllyedjen vagy éppen elszálljon a szélben – nem csoda tehát, hogy az ébredése után az egyik legjelentősebbnek tűnő, legbiztosabb pontot szimbolizáló férfihoz kötődik.

[Egyben záróposzt (Kaguyának), valamint nyitány is (Kagaminak)]

Sötétség. Kietlen és rideg, áthatolhatatlan sötétség, mely koporsószerű lepelként fojtja el a fény minden szikráját, a levegő édes leheletét. Karmaival tép lelkébe, hozzátapadva, el nem engedve, akár a pióca, mely a vérét szipolyozza – úgy szívja a reményt a lelkéből most a masszaszerű közeg. Létezik egyáltalán penge, amin ezen át tud hatolni?
Szíve szaporán ver, miközben mellkasa ritmikusan emelkedik – torkát elszorítja a pánik, valamint az ennek hatására érzett düh, melyben talán valami más is megbújhat. Valami, ami ennél sokkal mélyebb, sokkal feketébb, szinte vákuumot képez a sötétségben. Bár azt lehetne hinni, a feketénél nincs sötétebb árnyalat – mennyire tévednek. Aki még nem látta a sötétséget, az nem is tudhatja valódi mélységét, mely égetően bugyog fel, elmarva minden mást az útjából, mégis névtelenként maradva meg a homály tisztátalanságában.
Ez az érzés perszelő billogként égeti tudatát, amint az ereiben csordogáló vér szinte dalra fakadva vágtat keresztül törékeny testén. Ujjai karmokká feszülnek; minden egyes ízülete hófehér, minden egyes izma megfeszül apró csontjain; véresre rágott körmei borotvaélessé válnak – s mindezt a sötétség leple alatt, elrejtve veszélyes jellegüket a kíváncsi szemek alól.
Aztán hirtelen mindez abbamarad; mint a fuldokló ember, aki éppen áttöri a víz felszínét, úgy szívja magába most ő is a tiszta levegőt, miközben ágyában villámgyorsasággal ül fel. Vad tekintetével pillant körbe, de a fojtogató sötétség sehol sincs, ahogyan az égető érzelmek is szertefoszlanak a köddel együtt.
Egyre lenyugvó szívének zakatolása még fülsüketítő dobolásként hat, viszont ismét tud nyelni, amiért hálát ad mindazon istenségeknek, akik éppen nyomon követik ébredés utáni pillanatait. Kusza alvókontyából tucatnyi ezüst tincs lóg alá, s élénk táncot lejtenek, mikor a fiatal lány megrázza fejét, hogy a rémálom utolsó foszlányait is elhessegesse.
Bizonytalan ujjaival simítja végig az ágynemű egyes ráncait, körmének megmaradt élével enyhén karmolva a puha anyagot. A ránc által vetett árnyékot alaposan szemügyre veszi, ahogyan a körme által hagyott halovány nyomot is, mely fehérebbnek tűnik az anyag többi részénél – közelebb hajolva láthatja csak, hogy még egy ilyen gyöngédnek szánt mozzanat is képes felsérteni a finom anyag szöveteit.
Az ágyban hátrébb kúszva húzza fel maga elé lábait és öleli át térdeit – bár fizikailag úgy tűnhet, befelé fordul, mégis kifelé figyel; elvégre mit is találhatna belül? Kérdéseket válaszok nélkül; de a testén és a falakon kívül? Ott egy egész világ van, ami arra vár, hogy felfedezzék.
~ Vajon léteznek a könyvekben szereplő szörnyetegek és kastélyok, hercegkisasszonyok és hősök?~ Elméjének hangja tudtán kívül csendül a sötét némaságban. Önmagát viszont nem tudja elképzelni sem szörnyetegként, hiszen ahhoz túl kicsi, de legfőképp kastélyként nem, hiszen ahhoz meg túl mobilis. Hercegkisasszony talán még lehetne, hiszen van szép hosszú haja, na de hős...? Valószínűleg túl nagy lenne rá a páncél. Bár ki tudja, egyszer majd talán bele fog még nőni.
~ Hát... igazából uniformis még mindig lehetek; szabadon száguldozhatnék a zöld mezőkön, a kék ég alatt. Na az lenne ám az élet! ~
Az viszont bizonyos, hogy ő maga egy szörnyeteggel szembesült; izomzata ösztönösen pattanásig feszül, mikor villanásszerűen jelennek meg tudatában a közelmúlt eseményei. Az élőlény mérete, hangjának mélysége, chakrájának töménysége tökéletes pontossággal ivódott egyébként szegényes emlékezetébe, ahogyan a fájdalom, és a fizikai megterhelés is.
Ami ehhez hasonló kristálytisztasággal telepedik elméjére, az a tény, hogy elbukott. Nem volt elég jó a feladatának teljes körű ellátásához; túl lassú és óvatos, túl félénk volt, tehát túl gyenge. Jól tudja, hogy ezt csak egyféleképpen lehet orvosolni: azáltal, hogy erősebbé válik.
– Elnézést... hé... van itt valaki? – Kérdezi, miután megköszörüli torkát annak reményében, hogy a hangjának alvás által okozta rekedtsége ezen mozdulattal és ténykedéssel elkerülhető lehet.

[Kagami]

//Figyelmeztetés: trágár kifejezések használata.

A fiatal lány felvont szemöldökkel mustrálja a bőre alá fúródó fémet. Ezüstös tekintete acélosan csillan, és nem kevés undor tölti el tudatát. Ez utóbbi még arra is alkalmas, hogy gyomortartalmát – ami, mint kiderült, igencsak csekély – felforgassa. A gyomorsav ízét érzi talán, vagy a kudarc az, ami rohasztja őt már belülről is?
~ Tényleg elb@szhattuk, méghozzá eléggé látványosan, ha szükségesnek érezték mindezt... ~
A kunoichi – már ha egyáltalán hívható ő annak egyáltalán a kudarcai árnyékában - örömmel fogadja az ajkai közé helyezett gézcsíkot, s szíve szerint tehetetlen dühében bele is sikítana, üvöltene, ha az anyag egyáltalán képes lenne felfogni a szánalmas és megvetendő hangokat.
Így viszont kénytelen szégyenében lesütni ezüstös lélektükreit, és nehézkes, szögecses palástként maga köré vonni a keserű érzést, ami az egyértelmű, katasztrofálisan tagadhatatlan bukásukkal érkezik, akár egy vészjósló vihar első felhője, ami baljós árnyakat vet mind a természetre, mind annak lakóira.
És ahogy minden viharnál, itt is érkezik a tomboló energia.
– Szép csata...? – Hangja halk suttogásként, egy gyöngéd szellőként indul, majd pedig heves orkánná csap fel: – Szép?! Maga szerint mégis mi volt szép benne? Talán az, hogy másodpercek alatt szét tudott kapni bennünket az az izé, vagy pedig az, hogy mekkora pusztítást okozott már érkeztünk előtt, és mekkorát hagyhatott hátra?! – Ugyan még eleinte bizonytalanul állna, de ahogy a szervezete ösztönösen reagálna az adrenalinra, úgy kezdenének el feléledni a végtagjai is, hogy a végén nyomatékosító kézmozdulatokat inthessen a levegőben, akár egy lelkes karmester, aki a pusztítást himnuszát vezényli. – Esélyünk sem volt; a remény, hogy hárman valamit elérhetünk? Na hát az például darabokra lett köpve egy kurv@ teknős által! – Kiborulása után hátsójával dőlne az ágy szélének, ezáltal megtámaszkodva a berendezési tárgyon. Ez a testtartása talán még a tehetetlen, ájult állapotánál is jobban jelzi reményvesztettségét.
Ezt követően, legalábbis addig, míg a helyiségben jelenlévők maguk között vitatják dolgaikat, csupán a légzésére koncentrálna, valamint az arca elé emelt kezeire, ujjaira. A tenyereit az arca irányába fordítaná, megcsodálva a madárcsontú vázakat, de mintha egészen újnak látná őket.
A helyiségben maradó medikus utolsó kérdésére egy pillanat erejéig nem válaszol, mintha vitatná magában, melyik a fontosabb: a verbális kommunikáció, vagy pedig kezeinek tanulmányozása. Talán épp emiatt tűnhet váratlannak, mikor a fiatal lány elmerengő tekintete egyik pillanatról a másikra villan borotvaélesre; szavai az előbbi hisztériáját meghazudtoló rideg és határozott higgadtsággal metszenék a levegőt:
– Amire szükségem van, hogy engedjenek ki már a mai nap folyamán. Nem hiszem, hogy lenne időm itt henyélni, miközben egy ilyen kudarc áll mögöttem. Az efféle mocskos foltot a lehető leggyorsabban kell kisikálnom, mert különben kirohad a fogam is. – Shakaku az ágytól pár lépést tenne az ajtó irányába, hogy felmérje, a medikus valóban elengedi-e, mikor eszébe jut: – Persze némi herbált se utasítanék vissza. Ha viszont ez utóbbi nem áll jelenleg a rendelkezésére, akkor egyrészt keresnem kell valakit, akitől szerezhetek, másrészt ki kell találnom valamit, amivel azt a roh@dt díszteknőst feltálalhatom a Hokage-samának vacsora gyanánt. A segítségüket mindenesetre tengermély tisztelettel fogadom és hálás vagyok érte; ha gondolták, szívesen kifejezem a neves intézményük iránt érzett hálámat lopo... khm, idegen nemzet fatty... khm, tagjaitól levámolt opiátokkal.

//Bocsi a minőségért, na meg a hosszért, de nagyon fáradtan írtam.