Re: Konoha kórháza

Shimura Danzou Szer. Feb. 25 2015, 05:36

// Isha Dansei - Annak ellenére, hogy a játéktéren kalandozol írhatsz az élmények topicba kalandot, vagy küldetést, vagy bármilyen más élményt az ott kiszabott megkötésekkel. Mindössze azért mondom, mert feltűnt, hogy ez eddig nem volt tiszta. ^^ //

Kamisu arcán boldog, már-már önfeledtnek mondható vigyor jelenik meg, amikor kiderül, hogy egész jól értesz a dologhoz. Magától értetődően az is lehet, hogy mindössze annak örül: gyorsabban végeztek. Mindenesetre gyorsan fel ül az ágyban, a zsebéből előkotor egy tekercset, amiből viszont jó adag kötszert idéz meg.
- Egész jó, Dansei, egész jó. De valóban tudod, hogy mi az a nyomókötés, vagy csak a nevét ismered? Szeretném, ha minden egyes általad ismert kötésfajtát felsorolnál és elmagyaráznád, hogy pontosan miből is áll. Eközben mutasd is be a kezemen. Ez kifejezetten fontos, mármint a szélesfokú ismeret. Ha tudom, hogy mit tudsz, akkor könnyebben oktathatlak.
Nem csak a kötszereket, de a kezét is feléd nyújtja, elvégre saát magát jelölte ki, mint tesztalany. Persze ha ennyi az egész, akkor egyelőre érthetetlen, hogy mindezért pontosan miért is kellett a korházba jönni. Talán csak Kamisu-sensei szeszélye az egész.
Ami azt illeti, tanárod teljes figyelme rád és csakis rád írányul. Annak ellenére, hogy elméletileg piszkosul siet, most nem zavar. Könnyen lehet, hogy arra vár: kibontakozz. De ugyanilyen esélye van annak is, hogy ez nem több, mint néma sürgetés. Csakis rajtad áll, hogy eddigi ismereteid alapján melyik következtetést vonod le. Odakintről hő árad befelé, hatványozottan igaz ez az ablak környékére, elvégre ott könnyebben átfurakszik az nap hője. Dél körül járhat, a folyosóról lábak csoszogása hallatszódik. Valaki a szomszédban a kelleténél is hangosabban felkacag.

// Rád bízom, hogy mennyit sorolsz fel. Én már hárommal megelégszem, elvégre ez nem egy bonyolult technika. Illetve bocsi a késésért, de nekem még a tegnap is Mának számít, mert éjszakai műszakot tolok ^^ //

**Isha Dansei** Szer. Feb. 25 2015, 22:15

A monológom végeztével Kamisu megkönnyebbültnek látszott. Vagy amiatt, hogy nem vagyok egy barlangi troll értelmi szintjén, vagy annak hogy hamarabb elindulhat. Vagy mindkettő. Mindenesetre, mikor megdicsért, én is megkönnyebbültem. A zsebéből előkapott egy tekercset, amiből egy halom kötszert idézett meg. Azok szépen komótosan lepuffantak a Sensei mellé az ágyra, és bevetésre készen várakoztak. Kamisu kinyújtotta felém a jobb kezét és utasított, hogy azon mutassam be, mit is tudok. Elsőre rácsodálkoztam, hiszen erre nem bábokat szoktak használni? De nem tettem szóvá, hanem a kötszerek közé túrtam, és előhalásztam onnan, amit kell. Elsőnek egy tekercs kötszert, majd néhány vattát, és gézlapokat. Először a nyomókötést végzem el. Kamisu csuklóján kétszer körbetekertem a kötszert, majd vattával és egy gézlappal hengert készítettem, amit az ütőere fölé helyeztem a kötszerre. Ezután a kötözőszer maradékát szorosan körbetekertem a hengeren rányomva azt az ütőérre. Elsőnek talán kicsit túlszorítottam, mert a sensei kezéből a kelleténél picit gyorsabban szökött ki a vér, emiatt lazítottam rajta egy kicsit.
- Ez a nyomókötés! Lényegében az ütőeret elszorítjuk, de el nem zárjuk. Így a vér többsége tovább tud áramolni a szervezetben, és nem folyik ki.
Ezután levettem a kötést, és belekezdtem egy újba. Ez a kisebb vérzések ellátására szolgál, egyszerű és könnyen kivitelezhető. Először Kasumi-sensei felkarjára, - valahol közép tájt – egy gézlapot helyeztem, amit a egy ragadó gézzel – amit a kupacból ástam elő – letapasztottam.
- Ennek a lényege, hogy a felszíni sérüléseket, vagy a nem túl mély – azaz olyan seb, amit nem szükséges összevarrni – vágásokat, el lehessen zárni, és ne vérezzen el. A gyorsabb gyógyulás érdekében a gézlapot be lehet kenni, krémekkel, amik segítik a regenerálódást.
Miután elmondtam, lekapartam a kötözést a sensei karjáról, és ismét belekezdtem egy másikba. Bár igazából, a kupacból előástam egy kis ragtapaszt, aminek a két vége „Y” alakú volt, és az őket összekötő részen nincs vatta.
- Ezt a sebtapaszt a fejen, vagyis leginkább a homlokon esett vágásoknál használjuk. Úgy, hogy a sebesült homlokán a vágást összehúzzuk, és ezzel rögzítjük. Mivel a homlokon keletkezett vágás jobban szétnyílik, mint másutt, így ha ezt nem tesszük, akkor gyógyulás után csúnya vadhús maradhat. És… Öhmmm… azt hiszem, ezeket ismerem részletesen… vagyis… ezekre emlékszem biztosan. De biztos van még valami, amit kihagytam. – Bizonytalanul nézek a Sensei-re és várom a válaszát. Nem tudom, hogy jó volt-e amit mondtam, csak apám régi szavait ismételtem.

Jiraiya Pént. Feb. 27 2015, 12:55

// Sayurinak azért írtam, mert Yuu és Erisa ténykedése az Orvosi Szobában hosszabb, mint ami Sayurival történt. Most újra együtt a csapat //

   Miután Yuu és Erisa kilépett a rendelőből, Erisa elkalandozott kissé, miközben Yuu észrevétlenül felvette a Henge no Jutsuval a nővér alakját, majd benyitott a szobába. A bent lévők, érdeklődő tekintettel néztek a hölgyre, vagyis Yuu-ra, ám Ő biztosította őket, hogy csak egy perc, keres valamit. Persze az Orvos rábólintott, majd folytatta a beszédet.
- Tehát vér... Súlyos szövődmények léphetnek fel később. Látta a fiú szemét?
- Igen. Más volt.
- Pontosan. A szemkötő alól is sugárzott némi energia. Nem vagyunk chakrahasználók, de éreztük. Ha visszajön, akkor megvizsgáltatom egy Szanitéccel.
- Hatsuda sensei. Mit gondol, mi történhetett velük?
- Nem tudom, de nem ez a lényeg most. A Ninjáknak teljesíteniük kell a feladatukat, még akkor is, hogyha veszélyekkel jár. Valószínűleg így omlott össze a fiú.
Ekkor a férfinek feltűnt, hogy a nővér még mindig kutakodik.
- Seigi! Megtalálta amit keresett? Segíthetek?
Tette fel a kérdést a nővér és csak abból tudhatta Yuu, hogy neki szólnak, hogy felé fordult az orvos.
- Akkor Én megy...
Abban a pillanatban, ahogy befejezte volna a mondatot, egy robbanás rázta meg az épületet. Mindhárman egy pillanatra megdermedtek, majd az Orvos és a két nővér, kirohant a folyosóra. Balra, faldarabokat és némi port lehetett látni...
   Sayuri nem tudta végigmondani mondandóját, mindeközben pedig a férfi, csak nagyokat pislogott. Ám a robbanást megelőzve, Sayuri érzékelte, hogy valaki be akar jönni, ahogy azt is, hogy mi készül, így a robbanás pillanatában a földre nyomta a férfit, aki a kétszeres sokk után még csak reagálni sem tudott... Erisa eközben az ajtótól jó pár méterre állva vette szemügyre, ahogy a robbanást nagysága, sokkalta nagyobb, mint amire számított. Az fém ajtót, (Amibe nem tudta beleszúrni fegyverét, viszont a fal és az ajtó közé tökéletesen beékelődött) kirobbantotta a helyéről a robbanás, ahogy a fal nagy részét is. AZ odabent lévő papírok és polcok már a földön voltak, Sayurira és a férfira borulva. Persze a polc nem volt olyan nehéz, de azért kellemetlen foltokat fog majd hagyni.
   Ekkor érkezett meg a másik orvos, valamint a két nővér is. (Yuu te írd majd le, hogy mit teszel, mivel ahogy kilépsz meglátod a nővért a recepción. Az ijedségtől azonban az Orvos és a bent lévő nővér nem fogta fel a dolgot, viszont Ő meglátott téged)

// ÍRjátok le, hogy mit tesztek. Sayuri és a Jóképű Orvos a földön. Mindketten eszméletüknél vannak, egyikőjük sem sérült meg, csak néhány lila foltot szereztek. Erisa mögött megjelenik az idősebb orvos és az egyik nővér, majd a recepciós nővér is, aki sietve fut oda, amikor meglátja, hogy a Fiatal Orvos a raktárban van. Egyenlőre csak reakciókat kérek a robbanásra... //

**Kenshiro Erisa** Pént. Feb. 27 2015, 18:25

Hangos robbanás jelezte sikeremet, mely azonban egy csepp sikerélményt sem váltott ki bennem elsőre. Legalábbis elsőre. Nem sokat robbantgattam még, de most bebizonyosodtam benne hogy legközelebb még távolabb kell majd mennem. El sem tudom képzelni, milyen lehet a front. Én már ettől a kis robbanástól is megijedtem pedig számítottam rá. Tudtam hogy robbanni fog, de azt nem hogy ilyen nagyot. Testem beleremegett, meg is szédültem tőle kicsit. A hangja sem volt túl kellemes. Egy pillanatra megingott bennem az elhatározásom, hogy Shinobi válik majd belőlem. Hogy tudja valaki ilyen robbanások között leélni az életét? Ez rettenetes. Igazából ez a robbanás jelezte felém, mennyire nem vagyok Ninjának való. Gyenge vagyok. De már nem fordulhatok vissza. Vagy mégis? De ha feladnám ugyanúgy semmi lennék... Nem. A robbanás nem azt jelezte felém hogy nem vagyok Shinobinak való. Azt jelezte hogy erősebbé kell válnom.

Lassan szertefoszlott a robbanás okozta füst, és sikerült megállapítanom, hogy itt bizony nem csak a robbanásnak a hangja volt nagyobb a várnál. Egy nagyobb darabot sikerült kiszakítania a falból, a jegyzetből felszabaduló erőknek. "Ajjaj... Lehet ide Mugo-Sensei fizetése kevés lesz." Gondolom magamban, és egy kicsit izgulok, hogy vajon mennyire is a felelőssége a Senseinek ez a dolog. Mondjuk azt mondta hogy az egész falu a "játszóterünk", és azt is mondta hogy vessük be nyugodtan a leghalálosabb technikánkat. Gyakorlatilag ő adott felhatalmazást nekem hogy robbantsam ki a kórház egyik ajtaját. Elmosolyodok, és hátrafordulok az időközben felbukkanó orvosokhoz. Bár még így is a torkomban dobog a szívem, pedig a fejemben levezettem hogy ezzel csak Mugo-Sensei járt rosszul. Hamar megfogalmazódik a fejemben, hogyan tudnám az előnyünkre fordítani a helyzetet. Itt az ideje átvinni az elméletet a gyakorlatba. De hogy szólaljak meg? Ha a szokásos hangnememben szólalok meg, nem lesz súlya amit most mondani készülök... Hogyan... Színészkedés? Persze. Szóval akkor ha félénk lányként szólalok meg akkor talán végig sem fognak hallgatni. De ha...
- Üdv! - Szólalok meg zavarba ejtően kedves, de még így is alig észrevehetően remegő hangon - Az itt okozott károk pénzben való megtérítése Kumori Mugo-Sensei pénztárcáját terheli. Ő adott engedélyt a robbantásra is, engem nem terhel semmilyen felelősség. Valószínűleg a közelben van, biztosíthatom önöket,hogy a közeli jövőben hasonlóan hozzánk, ő is be fog térni a kórházba. Akkor elintézhetik a részleteket. Addig is, a küldetésünk miatt nekünk a kórházban kell maradnunk. Még egyszer emlékeztetem önöket, hogy ami itt történt, minden Kumori Mugo felelőssége. - Mondom majd a kacsintok rájuk egyet. A kacsintásnak egy célja van: ezzel próbálom nyomatékosítani hogy tudom miről beszélek, és biztos hogy úgy van amit mondok. Bár lehet nem ez a legmegfelelőbb jel erre, valamit ki kellett találnom, hogy mesém hihetőbb legyen. Egy 14 éves kislánytól ilyen dolgokat nem hisznek el az emberek, főleg attól nem, aki meg sem képes normálisan szólalni. Magamat is megleptem ezzel az előadással. Ha magamat adtam volna... De ez most mindegy, még mindig lehet hogy kiteszik a szűrünket a kórházból. Viszont ha nem, akkor hatalmas előnyre tettünk most szert. Az egész kórház Mugo-t fogja keresni. Nem fog a közelünkbe jutni. Az üldözőből üldözött lett. Mellesleg, érzem a számban a bosszú édes ízét. Ráadásul pont itt van előttünk, a berobbantott ajtó mögö... "He?"

Eloszlik a füst és a por megmaradt része is, és szemügyre vehetem hogy a szobában bizony egy árva Mugo-t sem lehet találni. Egy árva Mugo-t sem... De legalább Sayuri megvan, és az oldalán lévő két csengő is a helyén van. Itt valamit nagyon kellemetlenül elszámoltam. Az orvos, akit Sayurinak hittem valóban egy orvos, és a recepciós volt Sayuri.

Már épp mentem volna segíteni Sayurinak, és bocsánatkérések armadája között kérdeztem volna meg tőle hogy mi folyik itt, mikor visszapillantva, egy újabb érdekes jelenség szemtanúja leszek. A recepciós nőből megint kettő lett. Mi a franc? Mi folyik itt? Most akkor melyik az igazi? Vagyis ami fontosabb, ki is pontosan az imposztor? Ha Mugo az egyik, akkor biztos a csengőkre fáj a foga. Odaugrok Sayuri mellé, és készenlétbe állok a támadására. Közben egy gyors pillantást veszek Sayurira és a férfira. Hát igen, ha akkorát robbant volna mint amit elképzeltem, most kutya bajuk se lenne.
- Minden rendben? Nem esett bajod? - kérdezem tőle, majd újra visszafordítóm a fejem a két recepciós nőre. Az egyik biztosan igazi. És akkor biztos hogy fel fogja bontani az imposztor álcáját. Csak meg kell várnom.

**Suzuhito Sayuri** Pént. Feb. 27 2015, 19:33

Arca vörös mint egy paradicsom, hangja alkalom adatán szakadozó, megremegő, szemeivel pedig kerüli a férfi tekintetét, csupán fel-fel pillant rá, viszont képtelen egy másodpercnél tovább annak a férfinak a szemébe nézni akit ilyen galád, aljas módon átvert. Borzalmasan érezte magát amiatt amit tett pedig, nem a rossz szándék vezérelte, és végig azzal nyugtatgatta magát, hogy a küldetés érdekében cselekedett, és egy shinobi számára a küldetés teljesítése, jobban mondva sikerrel való teljesítése a legfontosabb. Nem voltam elég körültekintő. Hála az óvatlanságomnak, most mindennek vége. Én bolond! Miért nem egy férfi alakját öltöttem fel? Vívódik, szenved, viszont bármennyire is próbálja beleképzelni magát "mi lett volna ha" kezdető történetek áradatának buta kis fikcióiba, mégis tudja, hogy ez elsősorban a hibás tervének következménye, és most már kár a múlton rágódni, amikor a jelen ezerszer rosszabb. Végre összeszedte a bátorságát, és hozzákezdett egyfajta magyarázáshoz, lényeges információk kihagyásával, viszont nem sikerült összeszednie a gondolatait mit is akar a férfinak végül mondani amivel meggyőzheti majd, hogy ne árulja el valódi kilétét, és nyújtsa át a szigorúan titkos dokumentumokat amiket egy kulcsra zárt szobában rejteget a kórház. Esélytelen. Persze, hogy esélytelen. A személyiségi jogok, és a félelem, hogy emiatt bajba kerül majd. Túl nagy lehet rajta a nyomás, ezért inkább a pozicióját fogja félteni mintsem rajtam segíteni. Hiszen egy vadidegen vagyok számára.. De ennek ellenére mégis hozzákezdett a beszédéhez, ami végül befejezetlenül maradt, hála a gyanús csikorgó, hangoknak az ajtó irányából. Azonnal a halk zajforrás felé veti tekintetét, majd pedig a beszűrődő hangokból, lett egy halovány sejtése mi is van készülőben. Reflexszerűen a férfira veti magát, hogy ezzel megóvja a robbanástól miközben hangosan felvisít.
- NEE! - persze késő volt. A robbanás kirobbantotta az ajtót a helyéről és megbontotta a falat, kisebb nagyobb darabok repkedtek mindenfelé a hatalmas porfelhőben, és a polcok az iratokkal egyetemben dőltek is el. Szerencsére sikerült az orvost földre taszítania, ami talán a félelmének volt köszönhető amit a váratlan robbanás okozott. A lány pedig ügyesen négykézlábra állva próbálta védelmezni az esetleges rájuk dőlő törmelékdaraboktól az orvost. Maga sem tudja miért vetemedett erre, hiszen egészen idáig azt hajtogatta magának, hogy a küldetés az elsődleges, és bizonyára nem halt volna bele ha ráborul valami, csupán megsérül. Az első irattartószekrény/polcsor dőlésétől pedig elernyednek karjai, és fejét a férfi mellkasára támasztja, majd teljesen kiterül. Arca vörös, szíve zakatol, talán az első csók miatt, talán a jóképű férfi miatt, vagy talán a robbanás miatt. De az is lehet, sőt több mint valószínű, hogy ennek hármasa okozzák az izgalmát. Sajnos nem élvezhette sokáig ezt a pózt, bármennyire is romantikus, összeszedte magát, és ismét felnyomja testét, és leszenvedi magukról a bútort, ami könnyebb mint amilyennek látszik. A feje csak úgy sajog, vállai fájnak, ezt egy hangos szisszenéssel jelzi is. De ügyet sem vetve az időközben az ajtó elé csoportosuló tömegre, azonnal a némán fekvő férfira pillant, kezeivel kétségbeesetten ragadja meg a férfi vállát, picit megrázza, de csupán gyengéden, halkan, szólongatni kezdi.
- Uram? Uram?! Ébredjen kérem! U-ugye nem sérült meg nagyon? Fáj valahol? Kérem válaszoljon.. - szemeiből lerí, hogy aggódik, és szíve szerint azonnal elnézést kérne amiért belekeverte ebbe az egészbe, de valamiért mégis inkább visszafogja magát, és az állapotával foglalkozik. Mármint a férfiéval. - Kérem válaszoljon! Azonnal hívok segítséget! - Száját összezárja, majd egy utolsó sajnálkozó pillantást vet az ismeretlen orvosra, ajkába harap, majd pedig kezével valami után kutat amibe támaszkodhat amíg két lábra sikerül állnia. Ha nem talál ilyent, elmászik a falig, és onnan küzdi fel magát, amint ez sikerül az ajtó előtt csoportosuló tömegre néz, akik ez idő alatt talán már hívtak segítséget, talán nem, viszont bármi is legyen a bámészkodás nem visz senkit sem előre, a lány pedig nem bízza a véletlenre a dolgot.
- Azonnal hozzanak egy hordágyat! Ki kell innen vinnünk! Biztosan beverte a fejét az dőlés közben... - kétségbeesett segélykérése közben, többször is szünetet tart, kapkod a levegőért, a portól nem olyan egyszerű a légzés.

**Yuu** Pént. Feb. 27 2015, 21:02

Pontosan az történt amire vártam, éreztem, hogy rólam lesz szó idebent, szerencsére az álcám tökéletes volt és engedélyt kaptam arra hogy kutakodjak egy kicsit. Persze nem a kutakodás volt a cél inkább hallgatóztam. Eléggé meglepő és fura dolgokat hallottam, a szememmel kapcsolatban. Bár nem teljesen értettem de valami olyasmiről volt szó, hogy valamiféle chakra áramlika szememből. Kicsit megijedtem, és elkezdtem gondolkodni azon, hogy nem kéne ide visszajönnöm, először apámmal kéne beszélnem erről, biztos vagyok, hogy valamit titkol előlem, hiszen olyan sokat jártam a magánorvosunkhoz, hogy ennyi idő alatt biztos ki kellett volna legalább ennyit derítenie ha ez a doktor észrevette ezt a fura dolgot. Egy robbanás rázza meg az épültet, mely a válaszadástól ment meg, kivágott a helyzetből ez a robbanás, de mégis mi lehetett ez. Mind a hárman kirohanunk a szobából, ami talán butaság volt részemről, hiszen a pultnál álló nővér észrevett. Minden esetre megtudtam amit akartam, kacsintok a nővérre, majd jelzem neki, az ujjamat a szám elé téve, hogy hallgasson az esetről. A tömeg felé futok, egyrészt kíváncsi vagyok, hogy mégis mit műveltek másrészt, tökéletes hely arra, hogy visszaváltozzak. A tömegbe érve, látom ahogy Erisa-san Sayuri-san a félig felrobbant szobában van. Érzem, hogy valami óriási ostobaságot csináltak, így mivel egy kórházban vagyunk és bizton tudom, hogy segítenek a pasasnak aki a földön feküdt és akit, bizonyára egyikük ütött ki, elrángatom mind a kettő lányt onnan. Sayuri-sant felkapom, mert úgy látom kisebb sérülések vannak rajta, de nem tűnik komolynak.

- Mozgás Erisa-san! Itt nem maradhatunk.
Majd elindulok kifelé az épületből a vészkijáraton és remélem, hogy nem akar senki sem feltartóztatni minket. Úgy érzem, hogy a főbejáratot elállnák előlünk.

Pein Vas. Márc. 01 2015, 20:19

//Kaito//

– Még szép, hogy nem fogok belehalni! Medikus kunoichi vagyok, semmibe se halok bele! De most már te is jó úton haladsz a halhatatlanság felé… – Senseid cinikus hangsúlya egyre lágyabbá vált, majd hirtelen lekapta a fejedről a kendőt. Láttad, ahogy tágra nyílt pupillákkal vizslat téged, majd sűrűn bólogatva újra beszélni kezd: – Egyébként szép munka! Ha nem szóltál volna semmit, akkor is tudnám, hogy a diagnózisod helyes. Jól kamatoztattad a bábmesteri tudásodat.
A seb valóban egész mély volt, ahogy sejtetted. Kotone egy laza kézmozdulattal elállította a vérzést, majd miközben egy kis kötszert helyezett a sebre, folytatta:
– Ha nincs több kérdésed, akkor szerintem a Diagnózis technikával ne is foglakozzunk többet. Gyakorlásra viszont mindig szükség van, és éppenséggel a segítő kéz is elkél, úgyhogy néhány ajtóval arrébb, ha gondolod, besegíthetsz az ápolóknak a belső sérülések feltérképezésében. Az egy kicsit nehezebb, de ha ez ment, az is. Csak némi koncentráció kérdése… Aztán tudod, egy nap, egy technika, többre nem szerződöm. Holnap is látjuk egymást?

//Még beszélgethetsz vele, ha gondolod, illetve elmondhatod neki, hogy mik a jövőbeli terveid. Mint látható, Kotone szívesen vállalja a további képzésed – ami akár egy kaland formájában is testet ölthet. A technikát felírhatod az adatlapodra, valamint +5 chakrát is.//

**Obake Kaito** Hétf. Márc. 02 2015, 20:39

Elmosolyodok a kunoichi szavain. Kissé meglep, hogy a halhatatlanságról beszél, mert tudtommal nálunk volt már olyan, aki bábot készített magából, csak hogy halhatatlanná váljon. Sok hasonló történettel riogattak bennünket annak idején.
- Igyekeztem! - válaszolok a dicsérő szavakra. - Szeretnék a közösség hasznára lenni és azt hiszem a medikus képzés egy nagyon jó pont lenne ez ügyben.
Csendben hallgattam végig a kunoichi további szavait, majd pár pillanatig gondolkodtam csak.
- Szívesen segítek a kórházban! - jelentettem ki. - Ha nem számít szemtelenségnek, akkor örülnék a találkozásnak holnap is! - mondtam egy hatalmas mosollyal az arcomon, majd már indultam is, hogy segíthessek az ápolóknak.

//A zárásom kissé gyenge lett... Köszön a technikát és a chakrát! Smile

//

Jiraiya Kedd Márc. 03 2015, 15:28

Yuu számításai beigazolódtak. A robbanás észlelhető volt Konoha egy részén és a Kórház elég közel volt a Hokage Rezidenciájához is. Így, bizonyosan számíthatnak némi társaságra és a bejáratnál már fel is tűnt az első Genin csapat, akik kunaiial a kézben álltak lesben a Kórház előtt. A Kötelességüket tudták, de nem mertek bemenni. Ha robbantás volt, akkor az egy terrortámadás. Bizonyára nem a falut támadták, mivel akkor már több helyen is robbantottak volna, hanem ez egy célzott támadás volt valaki, vagy valami ellen. A nővérek és az orvosok értetlenül álltak az eset előtt és azonnal mentek segíteni a földön lévő Fiatal Orvoshoz, amíg Yuu és Erisa távoztak. Yuu persze cipelte Sayurit. Úgy tűnik, hogy mivel Ő a csapatban a férfi, így mindig neki kell majd ellátnia az ilyen teendőket, de a hirtelen cselekvés is csak rá fog marad, ahogy Erisa kimentésénél is Mugo karmai közül. Persze Erisa sem tétlenkedett, hiszen máris agyafúrt módon Mugo-senseire terelte a dolgokat, aminek következtében egy nevet, már tudnak mondani a tanúk... Ez még kapóra jöhet a későbbiek során. No meg persze, ne hagyjuk ki Sayuri-sant sem. Ő ugyan nem a küldetéssel foglalkozott, sokkal inkább a sérültek ellátására figyelt oda. Még akkor is, amikor Ő akar lenni a leginkább kitűnő ninja és a legjobb a Küldetések során. Mégis... Talán belé szorult a legtöbb emberség és együttérzés, amely a legjobb alapanyaga egy Orvosi Ninjának. De az is lehet, hogy csak az első csók teszi...
Yuu és Erisa tehát elől mentek. Yuu hátán a kissé gyenge Sayuri. Erisa ment elől, hiszen neki kellett az utat biztosítania. Elértek a vészkijárathoz, ami egy vas lappal volt rögzítve. Egy kart kellett meghúzni, ami lepattintotta a kilincset fedő vaslapot, majd ki tudtak menni. A kijárat egy sikátorba vezetett, aminek két kijárata van. Ők a bal oldalin távoztak. Most el kell dönteniük, hogy hová mennek, hiszen a távolból már láttak három ANBU-t akik a háztetőkön közlekedve a Kórház főbejárata felé siettek...

**Kenshiro Erisa** Kedd Márc. 03 2015, 17:29

"Meggondolatlanul cselekedtem volna? Lehet... Bár az is igaz, hogy egy újabb előnyhöz jutottunk. Az egész faluban felfordulás van, ráadásul, az emberek egy jó nagy része most Mugo-t keresi" Gondoltam magamban, hisz nem számítottam rá, hogy az egész falu fel fog csördülni. Azt hittem csak a kórházban fogják keresni. Így viszont valóban semmi értelme sem lenne ott maradni, főleg hogy nem túl barátságos emberkék közelítették meg a kórházat, nem sokkal a robbanás után, mind a földön, mind pedig a háztetőkön. Egy kicsit aggódom, nem lesz-e ennek súlyosabb következménye, egyelőre nem szívesen űzetném ki magam a faluból. De legalább újra együtt vagyunk, és látszólag sikerült is biztonságba jutnunk. Nem tudom, Mugo-Sensei eddigi tanoncai hogy teljesítették a feladatot, de véleményem szerint sikerült túltennünk rajtuk, ha csapatmunkában nem is, de pánikkeltésben biztosan.

Aggódó szemekkel nézek vissza Yuu-ra, aki minden erejével azért küzd, hogy Sayurit megtartsa a hátán.
- Yuu-kun... Majd én viszem Sayurit, neked pihenned kellene. - mondom neki, a biztonság kedvéért halkan. Bár látszólag Sayurinak nem sok baja van, azért mégsem mondhatom, hogy álljon lábra, és menjen tovább. Bár lehet ez lenne a legcélszerűbb.Közelebb megyek Yuu-hoz, és ha engedi, átveszem Sayurit. Remélem nem tervezik szóvá tenni a robbanást, mert... Fogalmam sincs hogy néznének rám ezek után... Ez volt a harmadik alkalom hogy hülyeséget csinálok. Bár mondjuk ennek a hülyeségnek legalább volt valamelyest haszna is. Főleg mert sikerült Mugo-t kellemetlen helyzetbe hoznom... Ahj annyira megnézném a képét, mikor kérdőre vonják, hogy hogy mert engedélyt adni robbantgatásra...

De vajon mit tervez most Mugo? Most már neki is rejtőzködnie kell, nem csak nekünk. Nyilván kerülni fogja a forgalmas helyeket. Számítanunk kell rá, hogy bizonyára rengeteg ANBU csapat pásztázza a falut. Mit tudhatnak? Az orvosok elmondhatták nekik, a külső leírásunkat, illetve bizonyára ismerik Mugo nevét. Remélhetőleg őt keresik leginkább, hisz ő vállalt értünk felelősséget. De ebben nem lehetünk biztosak. Ő is ugyanúgy használhat alakváltást mint mi. Mit kellene tenni... Mit kellene tenni... Ha felvesszük egy három fős ANBU csapat alakját, talán nem keltenénk feltűnést de... De ha belegondolok hogy az ANBU csapatok tagja is lehetnek olyan képzettek mint Mugo... Nem tudom milyen hamar szúrnának ki minket... *gyomorkorgás* De talán... Hol keresnének minket a legkevésbé?

Eszembe jut egy ötlet, amitől kicsit elmosolyodok, hisz egyszer már alkalmaztam, nem túl sok sikerrel.. De.. Mennyi esélye van annak hogy Mugo megint ott lenne? Meg elég régen volt már a reggeli, és kezdem elveszíteni az erőmet is étel nélkül. És az is biztos hogy nem a ramen a legkedvencebb ételem. De meg lehet oldani.
- Elmehetnénk az Ichiraku Ramenbe - osztom meg az ötletemet a többiekkel - Kizárt dolog hogy pont ott keresnének minket... Végül is melyik az az elvetemült terroristacsapat, amelyik egy sikeres robbantás után elmegy megünnepelni a sikert Ichiraku Ramenjében... Valahogy a többi hely ahová mehetnénk egyáltalán nem csábít. Bizonyára rengeteg előnye van annak is, ha elbújunk az erdőben, vagy a kórházban keresünk menedéket, de a "hunyó"-nak is bizonyára ezek jutnak az eszébe. Meg ez egy egész napos küldetés, én meg nem hoztam magammal semmi ételt...

**Suzuhito Sayuri** Kedd Márc. 03 2015, 17:42

A szoba gyakorlatilag romokban hever, amit korábban iratok tárolására, használhattak a kórházban, az ajtó előtt kíváncsiskodó nővérek sorakoztak akik a hangos robbanásra gyűlhettek össze, bizonyára értetlenül állnak a helyzet előtt, és a hirtelen sokk következtében nem rohannak azonnal a földön fekvő férfi segítségére aki történetesen egy orvos. Bizonyára ők sem számíthattak arra, hogy valaki a város egyik legközpontibb épületében fog robbanást előidézni és ezzel zavarja meg a falu csendjét. Minden olyan hirtelen és váratlanul történt, a lány még igazából fel sem tudta fogni mi is történt körülötte, a robbanással ezidáig nem is foglalkozott, sokkal inkább a férfi épségével foglalkozott, és azzal, hogy mihamarabb segítséget kapjon, és megfelelő ellátásban részesüljön. A por újabb köhögéseket idéz elő, így még csak alkalma sem volt arra, hogy megállítsa a fiút aki engedély nélkül kapja a hátára az elgyengült lányt. Aggódó tekintettel fordítja hátra a fejét, és figyeli a férfit, reméli, hogy talán megmozdul, felkel onnan, vagy legalább felköhög. Valamit, akármit csinál ami legalább egy hangyányit megnyugtathatná a lelkiismeretét. Az én hibám. Nem szabadott volna hagynom, hogy a többiek beleavatkozzanak a küldetésbe. Már megint elbuktam... Apámnak igaza volt, azzal kapcsolatban, hogy ha valami tökéletesen akarok csinálni, akkor egymagam kell megoldanom a problémát.
- Tegyél le. - hangzik fel az utasítás, bizonyára a fiú nem fog engedelmeskedni, hiszen épp oly önfejű mint Sayuri, vagy talán még tőle is jobban. A lány ismét megismétli, ezúttal egy heves mocorgással egybekötve, próbálja leküzdeni magát a fiúról, feltéve ha a korábbi utasításra nem engedelmeskedett. Ha a fiú már a parancsra letette, vagy pedig magától kellett leküzdenie magát végül ugyanaz lesz a végkifejlet, megigazítja szoknyáját, és a fal mellé áll, kezével nekitámaszkodva.
- Nem fogok elmenni. - válaszolja teljesen komoly arccal, közben pedig két társa tekintetét keresi - Hatalmas nagy bajban vagyunk most a robbantás miatt. Nem tudom, hogy gondoltátok ezt a felelőtlenséget, vagy, hogy mi motivált benne... nem is érdekel... Ha most elmenekülünk, mindennek vége. Valószínűleg azt feltételezik majd, hogy ellenséges ninják törtek be a falúba, ezért készenléti állapotot hirdetnek majd... El kell magyaráznunk a helyzetet különben valami visszafordíthatatlan fog történni. Nem várhatunk. - a hangja a már megszokottól kicsit félénkebbnek, aggodalommal telinek hallatszik, beszéd közben többször tart rövidke szüneteket.
- Ha lezáratlanul hagyjuk a dolgot, és elmenekülünk semmivel sem leszünk különbek a bűnözőknél. Vissza kell mennünk, semmi nevetséges nincs abban, hogy veszélybe sodrunk ártatlan embereket. Ha most elkezdik kihallgatni a dolgozókat ki fog a betegekkel foglalkozni? Nincs értelme elrejtőznünk, hiszen úgyis felforgatják értünk a várost. - mindkét társára haraggal gondolt, nem tudja pontosan mi történhetett odakint amivel előidézték a robbanást, még egy okot sem kapott rá mi történhetett. De egy kórházban, egy közintézményben robbantgatni? Ennél felelőtlenebb tett eszébe sem juthatott volna. A beépülés is kockázattal járt.
- Ilyen komoly kihágások mellett, a meneküléssel még távolabb kerülünk a geninségtől...Talán még helyre hozhatjuk valahogyan.

//Természetesen ha Yuu nem engedi el akkor is ugyanúgy elmondja a hátán a véleményét a dologgal kapcsolatban//

**Yuu** Kedd Márc. 03 2015, 21:40

Az érzelmek tengerében.
Egy embert, élete során rengeteg érzés fon körbe, ragad magával, taszít a sötétbe, és ad szárnyakat, melyek bárhová elrepítik őt. Már születésünkkor felsírunk, mert nem csak az anyukának fáj a szülés, hanem a gyermeknek is. Majd jönnek a megnyugtató anyai karok, melyek magukba zárnak és megnyugvással töltenek el. Ezekre az érzelmekre nem is emlékszünk, pedig ezek voltak első emlékeink, érzelmeink, melyek teljes mélységükben árasztottak el minket. Elkerülhetetlen hogy valamilyen érzés magával ragadjon, ez az embernek egy szörnyű tulajdonsága és lehetetlenné teszi az objektivitást.
Épp hogy csak megragadtak be nem első emlékeim, melyekre még ma is emlékszem édesanyám meghalt, az emberek negatívan fogják fel a halálnak hívott változást. Egy három éves gyerek nem fog fel mást a halálból, mint hogy anya elment és nem jön vissza többet. Akkoriban voltak korábbi emlékeim is, vele kapcsolatban, rengeteget sírtam. Nem azért sír az ember valaki halála után, mert egy üres test van előtte, hanem azért, mert az együtt töltött idők, a közös emlékek elő-elő bukkannak. Ha már rég meg is halt valaki, előfordulhat, hogy hozzá hasonló emberrel hasonló mozgású emberrel találkozol az utcán és a könnyek akarva akaratlanul is elő akarnak jönni és hiába küzdesz minden erőddel, egyetlen egy könnyet mindig el fogsz morzsolni. Az ember lehet érzelmeinek ura, de nem feledheti el őket. Mert ha minden érzelem kivész belőled, akkor nem marad más ami irányít, akkor csak az ösztön marad, és akkor már nem vagy ember. Egy szörnyeteg, egy vadállat leszel ember testbe zárva, mely nem enged szabadulni emberi korlátaid alól.
Az ANBU kiképzőosztagába lépve, vagyis inkább léptetve, megtanították, hogy hogyan tartsam testen belül az érzelmeket, és hogyan gyűrjem le azokat. Egyetlen egy dolgot nem sikerült legyőznöm, és ez a harag, talán a kelleténél több volt belőle bennem mindig, ezzel küzdöttem a legjobban és küzdök még mindig. Bár az ember ébren ura az érzelmeinek, ha megtanulja, hogyan kell, de az álmodból felkelve, mikor könnyek gördülnek le az arcodon, nem igen tudod már vissza fogni őket.
A Kiképzőosztagon kívül nem ismertem senkit, és ők kevés érzelemmel bírtak, nem is nagyon beszélgettem velük, hiszen kívülállóként kezeltek, a féltékenység és a harag nagy hatalommal bíró érzések. Vannak akik tökéletessé fejlesztették az érzelem kizárását, mások pedig komoly károkat okoztak bennem. Mikor vissza kellett térnem az átlag élethez, melyet korábban sosem élhettem meg, szörnyű volt és fura. Az első küldetésem alatt, társaim teljesen szabadon engedett, egyáltalán nem korlátozott, a legkisebb visszaösszefogott nélkülöző, viselkedést mutattak, melyek belőlem is fura dolgot hoztak ki. Bár végig próbáltam rejtegetni az érzelmeimet, a fáradtság elgyengített és harapóssá tett. Ha megfigyeljük egy átlag ember viselkedését észrevehetjük, hogy a fáradtság, az éhínség, illetve a benne lévő feszültség nagy mértékben összefügg. Sokkal kevésbé tudja vissza fogni magát egy ilyen helyzetben lévő ember főleg ha másokkal is törődnie kell és nekem igen csak kellett, hiszen ott voltak a társaim, akik igen csak bugyuta dolgokat csináltak, miközben én egyre több vért veszítettem, míg nem ki is dőltem.
Tehát mért is gondolnák mások azt hogy túl negatív vagyok mi joguk van eldönteni, mi joguk van azt gondolni, hogy másokon akarok felkapaszkodni és ezért engem büntetni. Egész életemet fájdalmak közepette éltem le nem volt nap, hogy nem úgy keltem volna, hogy majd szét robban a koponyám. Mi a jó ebben? Hogyan is kéne pozitívan gondolkodnom? Azt tanították semleges gondolataim legyenek na most ezt hogy valósítsam meg, ha legszívesebben kitépném a saját szemem a helyéről. Az élet nehéz, és ha más azt mondja nekem hogy az övé nehéz hát kinevetem csak azon tudok igazán jót mulatni. Megmutatnám neki csak egy napra, csak egy napra átadnám neki a fájdalmat, azt a szúró érzést, mintha késsel döfködnék az agyad. Felvilágosodna és megértené, hogy nem, az ő élete nem nehéz. Az hogy meghalt valaki neki az ha az egész családja a fronton van semmiféle valós fájdalmat nem okoz elég kizárni ezeket a gondolatokat, de a fizikai fájdalmat kizárni nagyon nehéz.
Most, egy kórházban vagyok és a boldogság tünetei jelentkeznek rajtam, megtudtam, hogy van aki talán választ tud adni néhány kérdésemre. De elszomorít a gondolat, hogy apám talán előbb is tudta, hogy mi van velem, ez nem fair. Lehetett volna talán teljesen átlagos életkorom. Azt hogy a szemembe több csakra megy mint kéne azt eddig is tudtam, de ez pecséttel szabályozva lett viszont az hogy ez a chakra kívülről is érzékelhető meghökkentő dolog. Tehát a legerősebb érzelem benne a harag, hogy ez mért is volt fontos?
MERT ÚGY ÉRZEM FELROBBANOK!
Tényleg nem értem hogy mi a fene történt, de szinte biztos vagyok benne, hogy Erisa-sannak van hozzá köze. Egyértelmű jeleit véltem felfedezni annak hogy próbál magyarázkodni, míg Sayuri-san akit nekem meg kéne védenem majdnem a robbanás martalékává vállt. Egy háború kellős közepén képes volt egy kórházban robbantani, legszívesebben hasba döfném egy kunaial és itt hagynám lábadozni. Persze nem teszem meg, mert mért is tenném, itt meg tudnák gyógyítani, nincs abban semmi mókás, ha felgyógyul. Megkaptam a csapatomba azt az embert aki szerintem az egész faluban egyedülállóan minden egyes rohadt mozdulatával ki tud hozni a sodromból, a puszta jelenléte irritációt vált ki, szinte allergiás rohammal küszködök a közelében, és ennek a rohamnak az egyik tünete, hogy ki akarom vágni a szívét, a másik hogy nekem kell rögtönöznöm, és biztos hogy valaki megsínyli a dolgot. Szerencsére megint itt vagyok én aki tisztán átlátja a dolgot és hideg fejjel képes gondolkodni akkor is ha felrobban mellette valami. Tökéletesen egyértelmű volt számomra, hogy elöl bizony nem jutunk ki egyben. Felkaptam a kissé gyenge lelkű és sokk hatása alatt álló Sayuri-sant és azonnal vészkijárat felé indultam Erisa-sannal egyetemben. Majd Erisa-san tovább húzza az agyam azzal hogy azt feltételezi, hogy nem bírok el egy pehelysúlyú kislányt. Szúró tekintettel nézek rá és közben tikkel a bal szemem, de nem szólok semmit. Egyértelműen nem adom oda neki a lányt, főleg hogy közben Sayuri-san feleszmél és arra kér, hogy tegyem le.
Ééééés jön a kollektív lecseszés. Elpattant a cérna, megfordulok és Erisa nyakát elkapom, és falhoz nyomom őt. A legmérgesebb még korábban nem látott tekintettel indítom felé a kezem, mikor is észbe kapok és a kezem a falban végzi. Erisa szemébe nézve mély levegővételek sorozatával próbálom csendesíteni haragom, miközben az öklöm továbbra is a falat nyomja és csöpög le alatta a vérem. Nem szólok semmit, lenne mit mondanom, de egy nagy nyeléssel visszanyelem az undorral együtt amit, reflux szerűen hányadék is követett volna. Nem egészséges idegesnek lenni ezt tudom, hihetetlen savat tud képezni az emberben. Elengedem Erisa nyakát és Sayuri-sanra nézek, nem engedek a szúrós tekintetből.
- Ninja vagy, nem orvos! Ha orvos akarsz lenni akkor bizony pályát tévesztettél! Szerinted egy kórházban nem képesek ellátni valakit megfelelő szinten!? Mégis mit gondolsz szerinted te több segítséget tudsz nyújtani, mint, egy szakképzett orvos?
Nem érdekelt a válasza a kérdés költői volt. Elindultam vissza felé, eldöntöttem, hogy vissza megyek és tisztázok mindent így talán Sayuri-san is megnyukszik.
-Csak gyakorlat volt, és remekül reagáltak.
Az ANBU ninják felé fordulok, remélve, hogy felismerik a volt oktatójuk fiát. Majd Erisa felé fordulok, ismét mérgesen a robbantása miatt, és hogy ezek után képes volt egy olyan javaslatot tenni, hogy menjünk el kajálni és ünnepeljük meg a csodás munkáját.
-Az épületben esett kár összegéről Mugo-senseinek kell egy részletes leírást adniuk. A robbantásnál figyeltünk, hogy a szétszóródáson kívül ne legyen adatveszteség és ne essen tűzkár az épületben. Köszönöm, folytathatják a munkát, nekünk további teendőnk van. A vészkijáratot átnéztük, stabil, nem történt benne kár. Köszönöm a figyelmet, vissza térhetnek a munkájukhoz.

E-közben az ingemmel amelyet már korábban félreraktam törölgettem a vért a kezemről. Ha elhitték amit mondtam, akkor még mielőtt bármelyik lány elronthatna valamit, jelt adtam neki az induláshoz és elindultam a kijárati ajtó felé.

Jiraiya Kedd Márc. 03 2015, 23:06

// Wohw

- Tehát, ha jól vettem le, akkor most Yuu vissza is ment a robbanás helyszínére, ahol az ANBU már nyilván felmérte a terepet. Tehát akkor innen folytatjuk. //

Erisa nyakát Yuu sikeresen elkapta, lévén, hogy a törékeny kis termet, nem volt felkészülve ilyesfajta cselekvésekre. A csapatmunka eddig perfekt volt, de most vajon ez mennyire bomlassza majd a morált, hiszen Yuu kezeinek már mindkét csapattársa áldozatul esett egyszer... Különös dolgok történnek, vajon minden csapatban tettlegességig fajulnak a dolgok? Na mindegy is, hiszen Yuu-ra kisebb fulladásos érzet jött rá, ám kissé visszafogva magát, le tudta nyugtatni a megfelelő szintre kedélyállapotát és mivel Yuu és Sayuri is vissza akartak menni, így ők ketten mindenképpen visszamentek, Erisa szabadon dönthetett.

A folytonos meggondolások után, most újra visszafordult a csapat és belépve az épületbe az ANBU tagjai azonnal felfigyeltek rájuk. Az egyik éppen az Orvossal beszélt, a másik a nővérekkel. A maradék kettő valószínűleg a robbanás helyszínén volt. És való igaz, hiszen az egyik, támogatva a fiatal orvos, be is fordult a sarkon. Természetesen az ANBU tagjai kapcsoltak és a gyors reagálás a specialitásuk, így azonnal a Geninek mellett teremtek. Pontosabban az a két ANBU, akik a nővérekkel és az orvossal beszéltek. Az egyik a csapat előtt, amíg a másik a csapat mögött termett, majd kinézett az ajtón. Ha nem találja a harmadik tagot (Vagyis Erisát) akkor kimegy és körbenéz, majd rövidesen Erisával tér vissza (Ez esetben az ANBU másodpercek alatt megtalál és elkapva a karodat, hátrakulcsolva azt, visszavisz az épületbe) Most a csapat be lett kerítve. Végighallgatják Yuu beszédét. Szinte már-már nevetni támadna kedvük a Genin próbálkozásán - ami lássuk be, ha nagyobb rangban lenne, akkor még hatásos is lenne - majd a három Genin előtt álló ANBU kézjeleket formál. Nem tudjátok, hogy mire készül, de úgy érzitek, hogy hirtelen a testetek elgyengül, majd egyre álmosabbak lesztek. Végül elveszítitek eszméleteteket és elájultok...

// Nos. Megpróbálkozhattok valamivel. Ha a karaktereitek hagyják magukat, akkor az ájulásig írjátok le a posztot, ha nem, akkor írjátok le, hogy mit reagál a karakter //

**Kenshiro Erisa** Szer. Márc. 04 2015, 16:58

Kellemes melegséget éreztem a torkomon. A kéz puha volt, de erős, nem szabadulhattam. Minden csupán egy pillanat alatt történt. Nem számítottam rá. Hogy is számíthattam volna? Az embernek meg kell bíznia a csapattársaiban. Ha akár fel is merült volna bennem, hogy Yuu ilyesmire készülne ellenem, nyilván én lennék a csapatmunkánk legnagyobb hátráltató eleme. A kéz másodpercről másodpercre egyre szorosabban szorította a nyakam. Mégsem tettem semmit. Nem tudtam tenni semmit. Az egész testem leblokkolt, mint a kiképzőtereknél. A meglepődöttségtől talán? Nem, az is közrejátszott, de nem azért. Különös hidegség járta át a testem. Éreztem keze melegét, de mégis, hidegséget árasztott. Levegőt sem mertem venni. Yuu szemei, tekintete... Már attól is átjár a rettegés, ha a szemébe nézek. Mégsem veszem el róla a tekintetemet. Tartom a szemkontaktust. Egy kéz landol nemsokkal a fejem mellett, és belefúródik a falba. A fal karmai körbemarkolják Yuu kezét, ami így ugyanúgy fogságba esett, mint én. Vöröses nedű csurdogál le a falon. A csapdába esett kéz szökési kísérletének eredménye ez a folyadék. Érzem ahogy elválok a külvilágtól. nem hallok hangokat, nem érzem a levegőben terjengő illatokat. Nem látok semmit. Nem látok semmit, csak Yuu szemeit. Azokat a szemeket, amik most oly annyira látnának engem holtan. Bal szememből könnycsepp csordul ki. De miért? A félelemtől? A meglepődöttségtől? Vagy hibáztam? Végül Yuu szabadon enged fojtó szorításából valamit mond Sayurinak de nem hallom. Letérdelek, nem tudom hova rakni ezt a dolgot. Yuu tényleg holtan akarna látni? De miért? A robbantás miatt? Vagy mert a kórházban robbantottam? Hisz nem esett senkinek sem baja, akkor miért? De egy biztos: Azok a szemek nem Yuu szemei voltak. Azok a szemek egy szörnyé voltak

Lehet tényleg meggondolatlanul cselekedtem. Lehet mégis elrontottam. Lehet valami olyat tettem, ami Yuu-t különösen érinti. Lehet ezért ennyire ideges. De miért nem ütött meg? Mi akadályozta meg ebben? Talán azok az érzései, amiket oly feltűnően rejteget? Két társam visszaindul a kórházba. Szívesen mennék de... Nem merek Yuu szemébe nézni. És Sayuriéba sem. Csak most eszmélek rá, mekkora hülyeséget is csináltam. Nem éreztem a következményeket. Nem láttam a következményeket, holott láthattam volna. Vajon tart még egyáltalán ez a hülye vizsga? Vagy most már a faluban maradásunkért küzdünk? Akárhogy is, megérdemeltem volna azt az ütést. Az lett volna az Élet sokadik pofonja, ami tanított volna. Bár igaz, így is oly kába lettem, mintha megkaptam volna. Elnézek jobbra, egyenesen Yuu felé. Nem tudom mit tervez, az ANBU-kkal beszélget valamit. A másik szememből is előtörnek könnycseppjeim. Yuu mentett meg. Yuu volt az aki elcipelt a kórházig. És most Yuu volt az, aki meg akart ütni. Lehet csak jót akart. Lehet az az ütés lett volna, ami kizökkent az álomvilágomból és visszaránt a valóságba. Még hogy az Ichiraku Ramenbe... Hogy lehetek ekkora barom. Úgy veszem ezt az egészet, mintha csak egy játék lenne. Lehet félig-meddig az is volt, amíg nem robbantottam. De én élesítettem a játékot. Vállalnom kell a felelősséget.

Megpróbálok felállni, ami elsőre nem is sikerül, és hasra esek. Bár fizikailag semmi bajom, egyszerűen alig tudok talpra állni. Megtámaszkodok a falnál, és szép lassan felegyenesedek, majd botladozva elindulok a többiek, vagyis inkább Yuu felé. Még mindig szédülök. Talán a fejemben lévő gondolatok miatt. Erre a 10 percre megszűnt létezni a világ. Ebben a tíz percben nem volt vizsga, nem volt Mugo. Csak én voltam és Yuu. Még mindig megnyugtató csöndet hallok magam körül. Elém áll az egyik ANBU, de én kikerülöm, nem állok meg Yuu-ig, aki egyébként már csak két méterre van tőlem. Óvatosan, gyengéden megfogom a vállát, majd mindenféle érzelmet mellőzve, egy mondatot mondok neki:
- Üss meg!

//Abban az esetben, ha nem üt meg//

Könnyeim egyre csak nedvesebbé teszik arcom. Ismét Yuu szemeibe nézek. Nem értem a helyzetet. Mire gondolhat? Mért nem üt meg? Miért nem? Az előbbi erő, elszántság, és düh nyomát nem találom. Yuu nem üt meg.

Miért... Miért vagyok egyedül? Arra sem méltat hogy megüssön. Semmi vagyok mások szemében. Egy semmi vagyok. Ezért hagynak mind egyedül. Ezért vagyok mindig egyedül. Ezért vagyok magányos. De miért kellett mindig egyedül lennem? Próbálok visszaemlékezni, hátha volt-e valaki, aki mellettem állt. Csak két arc jut az eszembe. Az egyik egy szőke férfi arca, a másik pedig az apám arca. Ők ketten voltak eddig a legközelebb. Bár sosem éreztem a törődést apámtól, abban biztos voltam hogy szeret. Vagy szeretett? Biztos szeretett... Biztosan... De meghalt. Megölték. Isami pedig? Itt hagyott. Ismét egyedül.

Nem tudom visszafogni az érzelmeimet. Nem tudom visszafogni a sírásomat. Egyre hevesebben, gyakrabban veszek levegőt. Bal kezemmel megtörlöm a bal szememet, majd úgy érzem hogy a fejem elnehezedik. Mi ez? Nem tudom megtartani. Homlokom lassan Yuu vállaihoz közelít, majd ott nyer megtámasztást. Miért csinálom ezt? Nem tudom. De jól esik. Jól esik valaki közelébe lenni, még ha az az ember utál is. Jól esik hozzáérni valakihez. Jól esne érezni a szeretet. Soha nem akarok többet egyedül lenni.

Yuu vállán folytatom a sírást, s közben eszembe jut egy érdekes jelenség, amit még csak másoknál tapasztaltam. Egy olyan jelenséget, ami tudom hogy jó, mindig is vágytam rá, mégsem jutottam hozzá soha. Eszembe jut egy kép. Egy kép amin egy anya a gyermekét öleli. Öleli. Ölelés. Oly triviális dolognak tűnik, nekem mégis ez az ami sokat jelent. Egy ölelés.

//Elnézést ezért a kiegészítésért, de akadt ma egy kis szabadidőm, így tudtam elmélkedni a reagomon, és hamar megtaláltam a hiányosságát. //

**Suzuhito Sayuri** Csüt. Márc. 05 2015, 17:20

A lány ledöbbent majd picit elvörösödött a fiú szavain, a válaszadás előtt elkapta a tekintetét, és kissé bátortalanul kezdett hozzá a mondandójához. Saito-san félreértett. Valóban megfordult a fejében az a gondolat, hogy majd ö ápolgassa a férfit, aki valószínűleg soha többé nem kívánja majd látni őt, azok után amit tett, és ö is hasonlóan érez. Ha összetalálkoznának a folyosón biztosan nem bírna a szemébe nézni, nem tudna emelt fővel elsétálni mellette, a férfi megvető pillantásai, az undor a szemében. Tökéletesen eltudja képzelni miként is gondolhat rá most. A jó híre, a becsülete, a párkapcsolata forog kockán egy tizenöt éves lány gyermeteg csínytevése miatt.
- Nem úgy értettem... - viszont a magyarázásba már nem kezdett bele. Csendben maradt, és figyelte az eseményeket, ahogyan a fiú agresszíven ezúttal a másik lányra veti rá magát. Undorító. Mocskos. Szánalmas. Ezek a szavak tökéletesen jellemzik. Nevezheti valaki férfinak magát, ha gondolkodás nélkül képes lenne megütni valakit? Természetesen nem. Nevezheti valaki magát embernek ha a szükségleteit, és indulatait nem tudja megfelelően kezelni? Nem. Hogy is lehetne nevezni most őt? Jó kérdés... Végül mégiscsak megérthette mit is próbált vele közölni a lány, elvégre visszasétált az épületbe, Sayuri pedig követte, gyors aprócska léptekkel a nyomában volt, legalábbis számára gyorsnak tűnt, már amennyire, elvégre továbbra sem érezte jól magát, szédelgett, a feje hasogat, talán egy kiadós alvás esne a legjobban most.
- Várjanak. - emeli fel a bal kezét, a jobbjával továbbra is a falat tapogatja, egyfajta biztonságérzet járja át, mintha abban bízna, hogy amíg érinti nem fog eldőlni, elesni. - Meg tudjuk magyarázni a robbanást. Ha adnak egy kis... időt.. mindent részletesen el fogunk mesélni. - Kezével elengedi a falat és a magasba emeli, természetesen a balja is követi, megadva magát. Nincs ok az ellenkezésre, nem egy ellenséges falu foglyai, leendő foglyai, talán egy részletes magyarázat után, némi kártérítés fizetése mellett meg fogják érteni a dolgot..

//Low quality reag...//

**Yuu** Csüt. Márc. 05 2015, 22:18

A bennem lévő szörnyeteg.
Az emberek félnek attól amit nem ismernek, vagyis valójában, ebből kiindulva az életük nagy részét félve élik le, nem rettegve, de félve. Minél több dolgot ismersz annál bátrabb vagy, annál kevesebb félnivalód van a világon. Majd rájössz, hogy egyetlen egy dologtól kell félned, és az nem más mint te önmagad vagy. Te és a gyengeségeid, te és az érzéseid, te és a tudásod, minden ember félelmetes és veszélyes magára nézve. A legrosszabb dolog az életben, mikor rájössz, hogy nem vagy teljességgel a saját tested irányítása alatt. Vannak olyan reflexek érzések, melyeknek nem lehetünk urai és vannak olyan cselekedetek melyeken nem tudunk úrrá lenni.
Épp az imént csapódott be az öklöm Erisa feje mellett a falban. Amit éreztem előtte, fura volt, és heves, olyan mély érzések és olyan mély erő árasztotta el a testemet, mint még soha, majd elhomályosult minden és mintha csak az idő lelassult volna, láttam ahogy a kezem, Erisa arca felé tart, megállítani nem tudtam, épp hogy csak kitérni sikerült az elől, hogy végleg véget vessek a ninja karrierének. Akkora erőt éreztem magamban, hogy az a törékeny lány nem állt volna fel abból az ütésből. Félek, mert ezt, a bennem lakozó erőt nem ismerem és nem értem mi volt, sosem tapasztaltam, de a hideg futott végig bennem tőle. „Meg akarom ismerni ezt az erőt tudni akarom, akarom, akarom, akarom AKAROM!” Egy pillantás alatt térek vissza önmagamhoz, nagyot nyelek, miközben elengedem Erisa nyakát, akinek egy könnycsepp csorog le az arcán. Tekintetem lassan változik, most már inkább határozott és szúrós, mint mérges. Az a hihetetlen energia ami eddig bennem volt, most egy pillanat alatt elszállt. Nem tudom mi volt ez, de már másodszorra esem neki egy társam nyakának. Persze ez egyáltalán nem volt véletlen és nem volt indokolatlan mozdulat. Minden egyes mozdulatával veszélyt jelent ez a lány a csapatra és kontrollálni is alig tudom magam mellette. Elindulok vissza a kórházba Úgy tűnik Erisa elsőre nem követ, de Sayuri-san jön utánam.
A tervem az volt hogy azzal hogy egyértelműsítem Sayurinak hogy itt nincs kivezető út számunkra errefelé, megmutatom neki hogy milyen naiv is volt. Természetes hogy az ANBU nem hitt el egy ilyen ócska szöveget, egyébként is bármit mondtam volna az a dolguk, hogy felülvizsgálják a dolgot. Ismerem a módszereiket amivel kiszedik az emberből az igazat.
Nagyot csalódtam a csapatomban, Sayuri.san és a magyarázkodása, nem jött rá hogy ez nem a játszótér, ahol ha eltörsz valamit bocsánatot kérhetsz. Ez egy kórház és komoly kárt okoztunk benne. Nekünk van egy küldetésünk, a küldetés szerint kell eljárnunk, nem veszíthetünk el csengőt. Itt volt az idő bevetni a tervem. Amint lépkedtem, hogy előadjam azt a buta szöveget, végig azon agyaltam, hogy mit is kéne tennem, mik azok a lépések melyekkel segíthetem a csapatom megmenekülését, miután vissza vezettem őket a farkasverembe. Egyértelmű volt számomra, hogy Sayuri-san tökéletesen alkalmas a döntéshozatalra jelenleg, Erisa meg mindig is az volt.
Az ötlet ami megfogalmazódott bennem három nagyon fontos részből áll és neki is kezdek.

Először is veszek egy nagy levegőt és leveszem a maszkom, majd, mivel Sayuri-san mellettem áll a falnak támaszkodva tökéletesen alkalmam nyílik arra, hogy gyorsan, a szoknyája alá nyúljak és ismét letapizzam, persze a tapizáson azt kell érteni, hogy gyorsan megpróbálok füstbombát szerezni tőle, és ahogy ez sikeresen megtörtént, ledobom a füstbombát a földre és Sayuri-san arcába nyomom a maszkot, Erisa nem igazán érdekel, de azért remélem, hogy Sayuri kiviszi innen. A füstben nagyjából három másodperc alatt leveszem a pólóm, és további hét alatt az arcomra kötöm, hogy tudjak lélegezni, de továbbra is vissza tartom a levegőm a füstben, nem hiszem, hogy a póló kiszűrné azt. Igyekszem létrehozni két klónt a társaim alakjával és ha sikerült, akkor úgy ha nem akkor egyedül távozom a füstből, a kijárat felé remélve, hogy az ANBU követni fog, és ezzel valamiféle előnyhöz juttatom a társaimat. Ha sikeresen végrehajtottam ezeket, akkor, amint, beérek egy tömegbe, alakot váltok, és a Suzuhito birtok felé veszem az irányt.

Jiraiya Csüt. Márc. 05 2015, 23:07

   Erisa miután beérte a csapatot és ráförmedt Yuu-ra nem törődve a helyzettel, a fiú csak lerázta magáról Erisa kezeit, így a lány kissé hátrahőkölhetett. Ilyen helyzetekben az ilyen mértékű visszautasítás és a hideg, kőszívű tettek, még inkább taccsra vághatják az embert. Még akkor is, hogyha ezeknek a könnyeknek és érzelmeknek, nem lenne itt és most helyük. Sayuri természetesen a legjobban járt el, elvégre megadta magát. Az egy dolog, hogy vajon a küldetésen is ezt tette volna-e, hogyha kelepcébe kerülnek - tegyük hozzá, hogy önszántukból - vagy pedig, ott megpróbált volna harcolni. Nos mindez helyzetfüggő...
   Yuu volt az, aki még ebben a helyzetben sem adta fel. Ismerheti az ANBU természetét, azonban amit Ő az edzések alatt látott, csak egy tized része annak, ami az igazság az Igazi ANBU-tól. Az Ansatsu Senjutsu Tokushu Butai, vagyis (Szabad fordításban) a Kivételes Képességű Orvgyilkos Alakulat minden rejtett faluban még a jelöltek előtt is igyekszik a teljes titoktartásra, még akkor is, hogyha úgy tűnik, mindent megtudhatott az egységről. Éppen ezért Yuu ismeretei ugyan hasznosak lehetnek, de rendkívül hiányosak is. Ezért történhetett az, hogy amikor Yuu felülkerekedve a Genjutsu hatása alatt - De nem megszüntetve azt - megközelíti Sayurit, a hátul lévő ANBU, azonnal cselekszik, míg a másik egy fél kezes kézjelet mutat - Fél Patkány - és ártalmatlanítják Yuu-t. A hátul lévő ANBU elkapta Yuunak azt a karját, ahol a maszk volt, így az a földre esett, míg másik kezével átkulcsolt a nyakát. Ám nem tartott sokáig ez a kínos pillanat - már amennyire egy Geninnek kínos lehet egy ANBU ellen veszíteni - mivel Sayuri, Erisa és Yuu is egy szempillantás alatt elájult...
   Két óra telt el a Kórházas eset óta. Sayuri és Yuu könnyen megúszták az ájulást, ugyanis Yuut tartották, míg Sayuri a fal mellett volt. Erisa azonban erősen beütötte a fejét, de semmi vészes. Legalábbis ezt állapította meg az egyik hozzáértő ANBU-tag. Azonban az ébredés, már senki számára nem volt kellemes. Ahogy elmúlt a Genjutsu meghatározott hatóidejű hatása, mindhárom Genin elkezdett ébredezni és egyikőjük sem volt a legjobb helyzetben. Yuu, Sayuri és Erisa sem látta maga körül a társait, csak a fájó érzést érezték a csuklójukon és a rettentő hideget. A hideget, ami a csontjukig hatolva rémiszthette meg őket. A szemük ugyan szabad volt, de beletelt némi időbe, amíg a látásuk kitisztult és megláthatják az előttük lévő fémasztalt rajta egy alig pislákoló gyertyával. Egy rögzített fém székhez voltak kötözve mindhárman, ám külön-külön terembe, így nem láthatták egymást. Körbenéztek és csak a beton és fém falakat látták, valamint baloldalt, velük szemben egy fémajtót. A szoba körülbelül 6x6 méteres volt. Nem tudhatták, hogy mi ez az egész, ám az ajtó hamarosan megmozdult és nyikorogva nyílni kezdett...

// Az ajtó nyitódásáig írjátok le a dolgokat. Smile

Következő Posztot a Kihallgató Épülethez! A sorrend mindegy. //

Shimura Danzou Szomb. Márc. 07 2015, 21:55

// Isha Dansei //

Kamisu továbbra is téged figyel, illetve ahogy a kezeddel ügyködsz a karján. Magyarázatodat, illetve okfejtéseidet egy pillanatra sem szakítja félbe. Türelmesen, jó páciens módjára viseli a "sebkötözést". Ami azt illeti, az iménti nagy siettség szinte semmivé lett, amint diákja oktatására elkezdett jobban odafigyelni. Hiába, mégis csak Konohagakure no satou shinobija volna...
A zsebéből elővesz egy könyvet, mely kemény borítású, tenyérnyi méretű. Kék és fehér szinű. Kissé talán gyűrött, enyhén dohszagú, de az írás rajta és benne olvasható.
- Ebben a könyvben számtalan sebkötözési módszer fel van sorolva - mondja és odanyújtja neked a harminckét oldalas irományt - Használd egészséggel Dansei! Úgy vettem észre, hogy alapvetően megfelelő képzést kaptál és ennek kifejezetten örülök. Meg vagyok veled elégedve.
Barátságos tekintete valahogy idegenól hat ebben a szobában, ahol egyébként ki tudja, hogy hányan és mennyiféle betegségben, sérülésben haltak meg. Noha igyekeztek barátságossá varázsolni ezt a korházat, azért mégis csak egy korház. Kamisu ezt ki is hagsúlyozza:
- Nem véletlenül hoztalak éppen ide. Elvégre ezt bárhol másutt is megcsinálhattuk volna. Tudnod kell Dansei, hogy a Medikusok élete és foglalkozása nem gyerekjáték. Gyakran ők az első célpontok és mások életéért is rendszeresen felelniük kell. Nehéz élet, de nemes célt szolgál. Nem elrettenteni akarlak, csak jó, ha mindezt tudod. Sőt, kifejezetten fontos.
Kamisu feláll, leszedi a kötéseket a karjáról. Biccent egyet feléd és mintegy emlékeztetőül, hogy Ő mégis randira siet, megindul az ajtó írányába. Azonban mielőtt kinyitná azt, megáll. Fejét féloldalasan hátrafordítja, félmosolya láttatni engedi fehér fogsorát. A kis ablakon átszüremlő fényt visszaveri a fejpántja, pechedre éppen a szemedbe villan.
- Ó, igen, Dansei... Jelentkezz Ichirakunál, van egy faladata a számodra. És ez a Hokage-sama parancsa. Furcsa, de határozottan téged akart erre a küldetésre, ami egyébként C besorolású. Tehát nem kell aggódnod, noha igencsak érdekes a dolog. Most pedig...
Felemeli a kezét, int feléd egyet. Kilép az ajtón és eltűnik a folyosó kékjében. Isha Dansei egyedül marad. Egy unalmas, fehér, korházi szobában.

// Jutalmad a könyvecske, a Jutsu, amit írj fel, kiérdemelted, illetve három chakra a tanulásért. ^^ //

**Isha Dansei** Szomb. Márc. 07 2015, 22:54

Kamisu-sensei teljes nyugalommal tűrte azt, hogy a kezén ügyködök. Bár nem úgy csináltam, mint egy gyakorlott orvos, mégsem láttam rajta, hogy sürgetne. Mint ha el is feledkezett volna arról, hogy randija lesz. Miután mindennel végeztem és eltávolítottam a karjáról a maradék kötszert is, ő egy könyvet adott nekem. Kicsi, vékony, kék-fehér könyvecske, amit már megtépázhatott az idő vasfoga. Ebben még több sebkötözési praktika volt leírva, mint amit én eddig ismertem. Értékes olvasmányt tartottam a kezemben, hiszen a sebkötözés majdnem mindennek az alapja az orvoslásban. Csak úgy kedvtelésből belenyitottam valahol a közepébe. Szép ábrákkal, és könnyedén értelmezhető szöveggel volt írva a könyv. Eközben a Sensei elmagyarázta, hogy mégis miért éppen itt tartotta meg az „órát”. Nem igazán lepett meg amit mondott. Tudtam nagyon jól, hogy Medikusként hatalmas felelősség nyomja az ember vállát, és nem kis veszélynek van kitéve a harcokban. De már rég elhatároztam, hogy ezt az utat fogom követni, történjék bármi. Egy bólintással jeleztem, hogy megértettem. Ezután Kamisu-sensei felállt és megindult az ajtó felé. Lehet, hogy eszébe jutott, hogy neki találkozója van. De még azért visszafordult néhány mondat erejéig. Mikor a fejét hátrahajtotta a fejpántjáról a fény visszatükröződött pont bele a szemembe, ezért tettem néhány lépést arrébb, hogy kikerüljek a hatósugárból. A Sensei szerint küldetésre megyek. És a Hokage engem akart személyesen? Ez érdekes dolognak hangzott. Mit tudhatok én, ami miatt egy C besorolású küldetésre pont engem jelöljenek ki? Kamisu nem mondott többet, hanem kilépett az ajtón és eltűnt a szemem elől. Ott maradtam egyedül a kórházi szobában a gondolataimmal. Kezemben a könyvvel gyorsan Kamisu-sensei után siettem. Kiléptem az ajtón, de őt már sehol nem találtam. De nem is ácsoroghattam tovább, mivel állítólag már vártak rám. Szóval egyből megindultam Ichiraku Ramenezőjének irányába, habár tettem egy kis kitérőt és hazaugrottam a táskámért, amibe beletuszkoltam az újonnan szerzett könyvemet. Fölcsatoltam a fegyvertáskámat is, és összepakoltam a gyógyszereimet. A fegyvereim nagyját az utolsó csatámban elhasználtam, így azokból is be kellett szereznem néhányat. Szóval házam után a fegyverboltba mentem ahol kiegészítettem a készletemet 4 új Shurrikennel, és Kunai-al. (összesen 1600 ryu). Ezután már csak a Ramenezőhöz kellett mennem. Mikor odaértem és beültem az étterembe odaköszöntem az öreg szakácsnak és megérdeklődtem tőle, hogy tudja-e kivel van itt találkozóm.
- Jó napot! Nem tudom, tudja-e, hogy kivel lenne itt találkozóm? A nevem Isha Dansei. – adtam elő ártatlanul a kérdésemet, de ha már itt voltam, és beültem illetlenségnek tartottam, hogy nem rendelek semmit. (Ezt persze csak akkor teszem, ha nincs senki itt rajtam kívül, és az öreg sem tud semmit.) – Kérnék egy csirkehúsost, erősen fűszerezve. Köszönöm!

**Chen** Vas. Márc. 08 2015, 23:45

//Kusuki Eiko magánkaland kezdő reagálása//

Hosszú és még annál is fájdalmasabb hetek vannak a hátad mögött. A lábad mintha semmit sem javult volna. Az égési sérüléseid soha nem múló kínokat okoznak neked. Az arcod már meggyógyult, de ez semmit sem csökkent a kínjaidon. Az utolsó nap is eltelt a kórházban, így már felkelhetsz.

Lábad mintha porcelánból lenne. A legkisebb mozdulat, a legapróbb szellő is, oly tortúrához vezet, mintha csak újra átélnéd a tűzförgeteget, mi ezt okozta. Lábadra rá tudsz állni, de nem nagy öröm az sem. A legkisebb izommozgás, vagy bőrhúzódás újra felfakaszthatja a sebeket. A friss babarózsaszín bőröd oly vékony mint a selyempapír. A legkisebb rossz mozdulatra is megszakadhat. Hát vigyázni kell rá.

Már leszállhatsz az ágyról, eddig csak az ablakon keresztül nézhetted, ahogy a lomha felhők el-elreppennek szemeid előtt. Azonban már állsz, mehetsz amerre akarsz, el innen a fertőtlenítő szagú odúból. A sok beteg látványától, a megannyi aggódó nővértől, mi csak még betegebbé teszi az embert.

Az idő ránézésre is kellemes, nem túl hideg, nem is túl meleg. Pont tökéletes, hogy megkezd hátralévő életed első nagy lépését, és kilépj ebből a vészjóslóan fehér épületből, és útra kelj megint. A leleteid jók, a nővérek még ha nem is nyíltan de engedélyezik az eltávozásod, még egy kicsit örülnek is neki. A gyógyszereid az ágy melletti asztalon, mára már megkaptad a fájdalomcsillapítódat, de soha nem szokott teljes körűen hatni.

Mint ahogy lélegzel oly természetes a gyötrődés.

Most csak rajtad áll mi legyen a következő nagyon, nagyon óvatos lépés, a külvilágba. Otthon tudod várnak rád, ám a város nagy, a világ még nagyobb ,és egy ilyen apróság mint egy összeégett láb, csak megerősíthet téged bármi is kerüljön szembe veled.

**Kusuki Eiko** Hétf. Márc. 09 2015, 19:05

A kórház, mintha itt kéne leélnem hátralevő életem, oly sokáig tart ez a felépülés. Súlyosabbá nem vált ez a pokoli seb és a kórtermek illata mit sem változott, de kár, hogy most itt vagyok, bár a háború tényleg nem volt nekem való. Tán jobb is itt, a többiek erősek, el tudják intézni. Vagy nem..., de eddig nagyon valószínűnek tartom, hogy saját időm valahol ezek között a falak között fog tengeni még egy kicsit. Apám sincs otthon, tehát aligha szerez tudomást a háború vége előtt arról, hogy mily sérülésem van. Mondjuk nem is gond. Egy ideje azért már itt vagyok és a reggeli gyógyszerem után...
- Basszus... - kaptam észbe. - Vajon a Tsukival minden rendben van? Szegényemet el is felejtettem átvinni a szomszédhoz..., bár talán egy szokásos jótevő magához vette és megszokottan visszaszolgáltatják.
Jo lett volna utána nézni ennek, de az otthonunk innen..., bár... elég közel van, szinte csak egy kőhajításnyi, legalábbis jó állapotú lábakkal, alig 5 perc alatt oda lehet érni sietős tempóban, de ilyen lábbal a sok utcán beletelik nagyjából 20 percbe..., ha ünnep van akkor még több is, de most háborúban aligha tartanának bármit is. Talán még hazáig is eljutnék vagy fél úton összeesnék és fél lábbal kúsznék vissza. A nővéreket nem ragadhatom ki innen, a barátok is biztos valami küldetésen vannak. Veszélyes ez így.
Reménykedve vártam, hogy valaki csak benéz ide is eltévedve és társaságot fog nyújtani a dolgozókon kívül. Csak az ablakból figyelhettem meg mit csinálnak éppen azok, akiknek nem teher annyira a háború és vígan játszanak. Hozzájuk is lementem volna, de sajna akkor is csak egy néző vagyok.
Az állapotom jelenleg stabilnak mondható szóval nyugton kikelhetnék és mehetnék egy sort, ha csak a környéken is.
Lassan kaptam össze magam és egyenlőre, inkább csak az ágy szélére ültem ki.
- Valami mankó szerűséget igazán adhattak volna... Nem ártana meg.
Panaszkodtam ki magam és amint a lábam a talajt érte kicsit elbátortalanodtam.
- Oké, ennyi elég is volt.
Lassan visszahelyezkedtem és csak a planfonra meredtem.

**Suijin Benzaiten** Kedd Márc. 10 2015, 23:11

//Pein

Utolsó küldetésünk után, amin hajszál híján sikerült otthagyni fogunkat. Igaz, sebeim nem voltak frissek, de annak érdekében, hogy a következő küldetésen a lehető legjobb állapotban legyek, úgy döntöttem, hogy meglátogatom a kórházat.
Nem jártam még nagyon sokszor ilyen helyeken, amit az orvoslásról tudtam, egy kis falucskában tanultam, és inkább olyan ismeretek voltak, amit bárki elsajátíthat, nem volt feltétel az orvosi chakra, esetleg technikák használata.
Mindig is érdekeltek ezek a technikák, előnyös, főleg elveszett ninjáknak, ha el tudják látni saját és bajtársaik sérüléseit, arról nem is beszélve, hogy egyes technikákkal szinte örök életűek is lehetnek. Természetesen nem számítottam arra, hogy ilyen technikákat fogok tanulni, mikor bajtársammal, Motoival betértünk. Sebeinket magam próbáltam elkötni, a tőlem telő legnagyobb szakértelemmel.
Mikor megérkezett a medikus ninja, kicsit megtapogatta a sérült testrészeimet. Kis melegséget éreztem, talán a chakrája miatt, esetleg már a kezelés része lett volna? Szemem láttára kezdtek gyógyulni az apróbb sérülések, vágások. A mélyebb sebek, igaz lassabban, de érezhetően javultak. Ámulva figyeltem, amint összezáródnak, majd eltűnnek sérüléseim. Mikor a ninja végzett, kicsit bizonytalanul kérdeztem:
- Mennyi ideig tartott elsajátítani ilyen technikát? Nagyon nehéz?
Miután kimondtam a kérdéseket, gondolatban a falba vertem a fejem, hogy lehet ilyen hülyéket kérdezni, biztosan nem egyszerű, és biztosan nem egy két napba telt, mire elsajátítja valaki. De ami történt megtörtént, várom válaszát, hátha megtudok valami érdekeset.

Shimura Danzou Szer. Márc. 11 2015, 10:43

// Isha Dansei //

Nem sietsz túlzottan Ichirakuhoz. Előtte még vásárolgatsz picit ( fegyvereket írd fel, pénzt vond le), illetve összeszeded magad. Miután már teljes harci díszben vagy nem is vacakolsz sokat, bepattansz Ichiraku Ramen standjába. Ott nem ül senki, a szakács kissé elkenődve a tűzhely mellett kuporog. Amint megjelensz felpattan és hamis mosolyt ereszt meg. Üdvözöl, majd kérdésedre egyszerű válasszal reagál.
- Végre, már azt hittem elutasították a kérvényemet! Isha Dansei, igen, igen, ezt a nevet mondták ők is... Ninja!... Dansei! Nagy szükségem van a segítségedre. Ki akarnak rabolni, tönkre akarnak tenni, a sárba akarnak paszírozni! Árulás, árulás történik!
Danseit kissé azért meglepheti ez a hirtelen kirohanás, nem jellemző túlzottan az öregre az ilyesmi. Mindenesetre ezzel még nincs vége, amint összeszedi magát a szakácsmester, újabb szóáradatot zúdit ifjú shinobink fejére:
- Egy gonosz alak elcsábította a lányomat, Ayamét! De csak kihasználja, tudom. Arra kell neki, hogy kiszedje belőle a titkos szószóm ( X vegyszer xD) receptjét és így tönkretegyen. Kapzsi cselszövés áldozata vagyok, az a férfi egy aljas ember! A Múltkor rajtakaptam, amint a receptjeimről kérdezősködik. Találd meg és... és... találd meg!
Nos ez Dansei küldetésének talán nem a legtökéletesebb vázolása volt, sőt mintha konkrétan túl sok információt sem kapott volna az ifjú. Azonban a shinobinak nem csak tervezni, de rögtönözni is jól kell tudnia, éppen ezért minden Danseien múlik. Ichiraku kidüllett, haragos szemekkel, falfehér arccal elszántan csapkodja az asztalt, bár könnyen lehet, hogy nem is tud erről a tevékenységéről. Egyáltalán nem lehetetlen a dolog. Egy fiatal, kopasz férfi húzza el a függönyt és kérdő tekintettel néz előbb Ichirakura, majd Danseire.
- Mit csináltál az utca legjobb szakácsával? - Kérdezi a Genint.

// Következő a Ramenezőbe menjen Very Happy

//

Pein Kedd Márc. 24 2015, 17:20

//Benzaiten//

Konoha kórháza feltűnően zsúfolt volt aznap, még az ilyen gondterhelt, háborús időkhöz képest is. Várnod kellett egy kicsit, hogy sorra juss, noha halomnyi kunoichi sündörgött a nagy teremben, ahol a betegek ellátása folyt. Amikor végre megérkezett a melléd kirendelt medikus shinobi, az csak intett neked, hogy ne aggódj, minden rendben lesz, majd hozzá is látott a dolgához. Minden úgy történt, ahogy gondoltad: egyszerűen a chakrájával meggyógyította a sebeidet. Ámuldozva pillantottál a fiatal nőszemélyre, aki már ekkor tudta, hogy hamarosan megszólítod őt. Aztán mikor valóban megtörtént, aminek meg kellett történnie, a következőt felelte:
– Nehéz, persze. De az életben mi nem az? Nagyon precíz chakrakontroll kell hozzá, ez a nyitja. Na meg ez egy eléggé „gondolkodós” stílus, nem olyan, mint az elemi jutsuk… De ha egyszer ráérzel, nincs megállás.
Nagyot sóhajtott, majd dolga végeztével még címzett hozzád néhány szót.
– Manapság nagy a kereslet a medikus shinobikra. Ha gondolod, próbálj szerencsét. Kopogj be a kék ajtón, ott – mutatott jobbra –, a folyosó elején. Kotone-sama eléggé házsártos tud lenni, de mostanság valahogy megszaporodtak a látogatói… lehet, segítőkészebb lett.

**Suijin Benzaiten** Csüt. Márc. 26 2015, 21:29

Kérdésemre választ kapva elindulok a megadott irányba. Örömmel hallottam, hogy nagy a kereset a medikus shinobikra, jó esélyt láttam arra, hogy tanulhatok valamit. Furcsálltam, hogy általában csak kunoichikket láttam, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik, talán a nőket jobban érdekli ez az irány, kevésbé agresszív. Rövid sétám során elgondolkodtam azon, mit is fogok mondani. Valójában nem is tudtam, hogy mit is kellene, nem tudta, nem lesz e tolakodás, ha bekopogok, és egyből a lényegre térek. Mint vándor ninja nem nagyon tudtam, hogy a medikus oktatás milyen módon folyik, az egyetlen ehhez hasonló képzést egy öreg embertől kaptam egy falucskában, akinél a jellemformálásnak nagy szerep jutott.
Megérkezve a kék ajtó felé, vettem egy nagy levegőt, majd bekopogtam, amennyiben belépést nyerek, belépek.
- Jó napot!- köszöntök hangosan, majd meghajoltam. Kotone-samat keresem, egy medikus kunoichi irányított hozzá, nagyon szívesen vennék részt medikus képzésen.
Miután befejeztem beszédem, kiegyenesedtem, és körbenéztem a szobában. Kicsit kevésnek tűnt a mondandóm, de a lényeg benne volt, néha a kevesebb több, főleg ha valaki olyannal beszélünk, aki elfoglalt. Majd nyugodtan, csendben várom a választ.

Ajánlott tartalom