Konoha kórháza

(Köszönöm szépen, szeretném folytatni.*.*  )

A sikeres terv végrehajtása után annyira boldognak érzem magam, hogy legszívesebben mosolyogva folytatnám az utat. De tisztában vagyok vele, hogy nincs még itt az ideje a vigyorgásnak. Sőt, ami azt illeti teljesen normális, hogy egy ilyen helyzetben, egy szintemmel és korommal egyező shinobinak sikeresen meg kell oldania a felvetült problémát. Az, hogy sikeresen segítettem Mesteremnek... Nos egy átlagos és elvárt dolog. Mindenesetre nekem elég, bármennyire is elvárt ez tőlem, én azért örülök, hogy semmit nem szúrtam el. És erre most büszke vagyok. Ennek ellenére az arcom nem változik át boldoggá, hogy tükrözze az érzelmeimet. Inkább érdeklődve várom Koroshiya parancsát, és amint akad egy feladat, miszerint el kell vinnünk a két férfit a kórházba, odalépek az egyikhez, a hátamra aggatom - azért van súlya ezeknek a kreténeknek - és követem mesteremet.

A fullasztó rohanás után végre megérkezünk a kórház biztonságot adó falai közé, vállunkon támadóinkkal. Egy üres kórterem padlóján csattog szandálom talpa, ahogy betrappolok, és a vállamon vitt fickót ledobom a hátamról.

 - Nos, ezzel is megvagyunk - fordulok lelkesen mesterem felé a kezeimet összekulcsolva a tarkóm mögött. Mesterem arra kér, hogy kint várakozzak, de gyorsan megrázom a fejemet. - Nem, nem, én szeretnék maradni Koroshiya-sama - ragaszkodom kérésemhez és kérlelő szemekkel pislogok az idősebb felé. Bár sejtelmem sincsen, hogy mégis milyen eszközökkel és hogyan szeretné pontosan kiszedni a támadókból a hasznos információkat, mindenesetre jobb ha bent maradok. Nem tudom mire vállalkoztam, és lehet, hogy meg fogom bánni, de amíg tanulok, amíg részt vehetek valamiben, amivel nem csak saját magamat segítem előbbre az utamon, hanem mesteremet is, és magát Konohát... addig nem bánok semmit. Kíváncsian várom Koroshiya válaszát, és ha megengedi hogy bent maradjak, akkor helyet is foglalok a legközelebbi ágyon. És ha már itt vagyok, akkor ki tudja, talán én is a hasznára válhatok. 

Egyáltalán nem bánom, hogy van egy kis idő, amit várakozással tölthetek. Bár nem nagyon fáradtam ki a harcban, azért jól esik pihenni. Vagyis először ezt gondolom, de amikor már jó ideje várakozok, akkor eszembe jut, hogy talán megkeresem mesteremet, hogy nehogy elfelejtsen. Azonban még mielőtt erre sor kerülhetne, ő már meg is jelenik a fehér köpenyében, és nyomban sajnálatát fejezi ki a megvárakoztatásért. Csak legyintek egyet és kedvesen mosolygok rá. Általában nem szoktam mintadiák lenni, de igyekszem hozni a formámat, ha Koroshiya-samaról van szó. Mégiscsak eldöntöttem, hogy komolyabban veszem mostantól a dolgokat, nem igaz?

 - Unalmas? Ne aggódjon Mester, mellettem cseppet sem lesz unalmas, sőt sértésnek veszem, ha azt meri feltételezni, hogy mellettem bármi is unalmas lehet - vigyorodok el lelkesen, a két ujjammal békét mutatva, és már fel is pattanok az ágyról amin ezidáig hemperegtem, hogy kisétáljak az ajtón. - Köszönöm szépen - szólalok meg mesterem udvariasságára. Pár folyosóval arrébb Koroshiya bevezet egy kórterembe, ami csak úgy nyüzsög a betegektől. Az arcomon semmiféle fintor nem jelenik meg, inkább csak vágy csillan a szememben, hogy segíthessek rajtuk. Bár tudom, hogy egyelőre nem tudok értük semmit tenni. Viszont ha elegendő figyelmet fordítok a tanulásra, akkor minél előbb olyasvalakivé válhatok, aki segít. Mindig is erősebb akartam lenni. Meg akartam mutatni a bennem lakozó shinobit, és azt akartam, hogy a velem egyidősek, a nálam fiatalabbak, de még az idősebbek is elismerjék az erőmet. És ez valamiért soha nem adatott meg nekem. A medikus ninjává válás eddig eszembe sem jutott, de most hogy elhatároztam magamat... Talán egy kicsit legyőzöttnek érzem magamat. Mégis csak feladtam, hogy legyőzhetetlen harcos legyek, vagy valami hasonló. Mintha úgy döntöttem volna, hogy többé nem a közvetlen harcokra edzek, hanem más emberek segítéséért. Ez a gondolat egy kissé elszomorít, de akkor mindig eszembe jut, hogy ennél jobb utat nem is találhattam volna. És messze vagyok még ugyan a célomtól, azt sem tudom, hogy mi van az út végén, de egyelőre ráérek eltöprengeni azon, hogy mi lesz később. Hiszen még csak most csöppentem bele ebbe az egészen új világba. És egyáltalán nem bánom, sőt, kész vagyok minden energiámat belefektetni.

 - Mester, esetleg kaphatnék egy lapot, amire feljegyzem a megállapított problémákat? - Ha Koroshiya ad lapot, akkor arra jegyzetelek. Bátran lépek oda az első beteghez. Mozdulatlanul fekszik, az arcán a fáradtság és a fájdalom tükröződik. Az arca kicsit beesett. Soványnak tűnik. A frontvonalon harcolhatott, valószínűleg ezért ennyire elgyötört. Bátorítóan mosolyt engedek meg felé, és csodálattal nézek a szemeibe. Milyen erős. Milyen bátor. Az én otthonomért is küzdött. Lelkiismeret furdalásom is támad, ahogy arra gondolok, hogy hozzájuk képest én milyen hasztalan is vagyok. De vigasztal a tudat, hogy idővel én is olyan nagyszerű emberré válhatok mint ők.

... Ez a komoly gondolkozás megijeszt. Sosem voltam érett, most mégis ilyen gondolatok keringenek a fejemben. Mintha hirtelen felnőttem volna, és kinőttem volna a pelenkát. Mármint szobatiszta vagyok, esküszöm, de mégis olyan érzés, mintha tegnap még a babaágyból figyeltem volna a világot, ami hirtelen kitágult előttem, és rájöttem, hogy nem csak a gyerekszobám létezik a sarokban a bilivel.

Ahogy mesterem tanította a homlokára helyezem a kezemet. Bár forróságra számítok, mégis kellemes testhőmérséklet fogad. Minden bizonnyal adtak be neki fájdalom- és lázcsillapítókat. Lehunyom a szememet, és a chakrámat lassan a beteg testébe kezdem áramoltatni mindaddig, míg megint a hatalmába kerít az a furcsa érzés. Mintha én feküdnék ott. Mintha én érezném a fájdalmat a felsőtestemen. Igen... Valahol a borda körül talán. A chakrám villámsebességgel "tapogatja" végig minden fájó porcikáját, míg végül is valóban a mellkasánál találom meg a probléma gyökerét.

 - Bordatörés, bal oldalon, a szívhez közel - dünnyögöm, miközben fel is firkantom a papíromra. Nem tudom, hogy mennyire sérülhetett a tüdeje a csonttörés miatt, de elég nagy rá az esély.

A következő beteghez lépek. Ő alszik, de talán jobb is így. Kicsit frusztráló úgy dolgozni, hogy közben a beteg minden egyes lépésemet látja. Így mindenféle zavartság nélkül helyezem a tenyeremet a férfi homlokára, aki halkan szuszog álmában. Megismétlem az előbbi kísérletet. Ő is érez fájdalmat, de elenyészőbbet mint az előző, talán ez lehet az oka annak, hogy olyan nyugodtan alszik, mindenféle nyöszörgés nélkül. Akármennyire is koncentrálok, semminemű belső problémát nem találok. Úgyhogy tovább is állok. A következő egy verejtékben fekvő nő, akinek láthatóan nem megy lejjebb a láza. Szomorúan pislogok a szenvedő nőre. A homlokán egy valaha hideg, de most már szintén forró anyagdarab van helyezve, amit rögtön le is kapok, az ágy mellett lévő jéghideg vödör vízbe mártok, és hamar visszahelyezem a nő homlokára. Felszisszenéssel válaszol erre a kedves gesztusra, és mintha egy kis megnyugvást okozna neki a hirtelen kapott hideg. Azonban a feladatom most nem a betegek ellátása. A homloka szabad részére helyezem a kezemet, és újra a chakrámat használva igyekszem rájönni a bajára. Ami nem tart sok időbe. Ugyanazt érzem nála, amit annál a férfinél éreztem, akit a dianózis elsajátításánál kellett megvizsgálnom.

 - Vérmérgezés... - firkantom fel a lapra Okamura Seiko neve mellé. Hisz mit is várok a háborútól? Még szép, hogy rengetegen szereznek effajta mérgezéseket, hiszen amikor a frontvonalon megsebesítik őket, és még áttaposnak rajtuk ötször, majd órák vagy napok múlva tudják csak őket biztonságba szállítani... Ilyen helyzetben még szép, hogy a sebük elfertőződik. Minden csapatba kéne egy szanitéc, ez egyértelmű.

A következő egy ősz, idősebb férfi ninja. Láthatóan nem rég szállították vissza. Belső vérzései lehetnek, vagy lehettek a közelmúltban, és eltört a sípcsontja illetve a karja.

Egy újabb nő következik. Néhány csonttörést szenvedett, de hamar begyógyulhat, nagyobb bajt nem találok nála.

A következő férfinak a nyaka tört el, de hatalmas szerencséjére nem sérült nagy mértékben a gerincagyvelője, így élhette túl a csigolyatörést. Szintén felírom a papíromra.

Az elkövetkezendő percekben kisebb és nagyobb károkkal is találkozom, ahogy átvizsgálom a teremben szenvedő betegeket, és mindegyikre mély tisztelettel bámulok. Hisz valóban elképesztőek. Az utolsó nőhöz érkezem, akinek az alkarját érte egy hatalmas csapás. A nő túlélte, de elképzelhető, hogy a keze nem fogja. Megnézem a karját, és a seb ugyan gondosan be van varrva, és magas szintű gyógyító technikát is alkalmaztak rajta, de észlelhetően kevesebb vért kap, és ez az ujjai fokozatos lilulásán is látszik. Netalántán nem vették észre, hogy a karjában ilyen szinten romlott a vérkeringés? Felírom a lapomra, és Koroshiya-sama felé megyek, aki közelben ácsorog a kezében egy füzettel.

 - Mester, készen vagyok. Akimoto Kumiko-san volt az utolsó beteg, akit megvizsgáltam, és feltűnt, hogy az ujja már elkezdett természetellenes lilára váltani. Elég nagy baj lehet a vérkeringésével, a kezén ejtett seb valószínűleg nem csak egyszerű vágás volt - nézek mesteremre komolyan, és felé nyújtom a lapot, amire feljegyeztem az észrevételeimet a betegeknél.

A hazafele út gyorsan és eseménytelenül telik. Ami léggé meglep, mert bevallom arra számítottam, hogy találkozok majd valakivel vagy valamivel, ami garantáltan elcseszi az egész napomat. Nem is tudom miért... Talán mert annyira rám vall, hogy amikor azt hiszem semmi nem jöhet közbe, akkor szétrúgják a seggem. Ez ilyen rituálé, vagy nem is tudom. Nem vagyok babonás, sosem kopogom le fán alulról háromszor, ha elszólom magamat, de bevallom őszintén, gyakran gondoltam már rá hogy azzá válok. Patkókat dugok a gatyámba, négylevelű lóherék keresésével töltöm a szabadnapjaimat, stb. De akárhányszor átgondoltam már ezt, annyiszor jöttem rá, hogy hülye lennék szerencsemalaccá változni. Inkább jobb a kiszámítható galiba, amibe minden áldott alkalommal bele tudok keveredni. Sosem vagyok gyanútlan, mindig számítok rá, hogy valami közbejön és a feje tetejére állít mindent, de valamiért mégis mindig meglepődök. Ez bosszantó, de ugyanakkor röhejes is. Mint amikor számítasz rá, hogy elő fognak ugrani egy fa mögül és megijesztenek, és mégis szívrohamot kapsz... Vagy várj nem is, mégsem ilyen. Mint amikor tudod, hogy valami rossz közeledik, de addig-addig várat magára, hogy lassan megfeledkezel róla. Aztán kést döfnek a hátadba.

A kórházban mesterem már vár rám, én pedig gyorsan át is adom neki a sok-sok virágot. Az asztalra pakolászás után haptákba vágom magamat, és büszkén vigyorgok Koroshiya-samára.

Átveszem tőle a dobozt és figyelmesen végighallgatom a feladataimat. Majd határozottan bólintok.

 - Igenis! - mondom, és már ott sem vagyok. Egy tálcára pakolva egy friss vízzel töltött kancsót és a gyógyszereket, benyitok a férfihoz, és mosolyogva közeledek felé. A fél szemére vak férfi, éppen köhint párat, és rögtön oda is sietek hozzá.

 - Konichiwa! - köszöntöm, és lerakom az ágya melletti asztalra a tálcát. - Elhoztam a gyógyszereit és friss vizet is, amivel lenyelheti a tablettákat. Jobb lenne minél előbb bevenni, hallom erősen köhög.

 - Oh, nagyon köszönöm kisasszony, igazán sokat segít ezzel - mosolyog vissza rám kedvesen, én pedig bátortalanul leülök az ágya szélére, hogy segítsek neki. Kiveszek egy tablettát és öntök neki egy pohár vizet, majd a kezébe nyomom. Miután tisztességen lenyeli a szükséges gyógyszereit visszaveszem tőle a poharat és lerakom a tálcára. Már éppen indulnék is a következő beteghez, de a bácsi nagyon beszédes hangulatában van, én pedig mindig kapó vagyok egy traccspartira, szóval nem bánom, kicsit lebeszélgetek vele. Úgy tűnik szeret mesélni a chunninként végbevitt küldetéseiről, én pedig szívesen hallgatom őt, főleg hogy egy kis poénnal is fűszerezi mondanivalóját.

 - Értem... Szóval ez az oka, hogy... Hát hogy... - mutatok a szemére, aztán zavartan elkapom a kezemet és a tarkómat vakargatom. - Elnézést!

 - Ugyan már, ne szégyelld a kérdéseidet. Egyébként jól látod, valóban ezen a küldetésen veszítettem el az egyik szememet. De nem bánom. A szememet áldoztam egy csapattársamért, és akár az életemet is áldoztam volna. Azt hiszem, mondhatjuk hogy szerencsém volt. Valójában bármit veszít egy shinobi, amíg az életét megtarthatja addig szerencsés életet él - feleli elmerengve, és fél szemével a távolba tekintve. - Erről eszembe is jut egy újabb sztori, amikor is ugyanezekkel a kis csirkefogókkal mentem a Villám Országába. Szóval az úgy volt, hogy...

 - Ó nagyon szívesen hallgatnám még a meséit, de sajnos nincsen időm rá. Most nincs. Ígérem később megpróbálok visszajönni, és meghallgatni a Villám Országában lezajló történetét, de most más betegeket is el kell látnom még.

 - Ne haragudj angyalom, nem is akarlak tovább feltartani. mindenesetre köszönöm neked ezt a beszélgetést. Ayame, igaz?

 - Igen.

 - Megjegyzem a neved kicsi lány, mert veled még fog történni egy s más a közeljövőben, higgy nekem - súgja bizalmasan, és kacsint egyet, ami igen szokatlan látványt kelt, hiszen fél szemére egyébként is vak.

 - Valóban? Mégis miből gondolja ezt? - Nagyon meglep, hogy ezt mondja.

 - Úgy gondolod eddig semmi nem történt veled igaz? - kérdi, mire én lassan, de biztosan bólintok. - Cseppet se aggódj, lesz ez még így se. Ki tudja, hetek, vagy napok múlva lehet visszasírod majd a nyugalmas és békés életet. Előbb-utóbb be fog következni.

 - Nos... - nagyot nyelek - most hogy ezt így mondja, valójában csak még inkább aggódni kezdtem. De azért állok elébe az akadályoknak. Nincs olyan, amit át ne tudnék vészelni - mutatom fel a hüvelykujjamat, majd kimegyek a szobából. - Viszontlátásra! - mosolygok még vissza az ajtóból.

Monoton mozdulatokkal lépkedek el egy újabb kancsó friss vízért, amit szintén tálcára helyezek egy adag fájdalomcsillapító és egy pohár mellé. Ellépkedek az újabb beteg kórterméig, és lassan elhúzom az ajtót.

 - Konichiwaaa! - köszönök lelkesen, amint kinyílik az ajtó és beljebb is lépkedek a szobába. - Hoztam friss vizet és fájdalomcsillapítót. Hoppá, remélem nem ébresztettem fe... - fecsegek össze-vissza - úgy tűnik a másik pasas rámragasztotta a szófosást - miközben felpillantok a fiúra és hirtelen megáll bennem az ütő. - Hi...Hi... Hirotoo?! - dadogom mint egy nyomorék, és közelebb szédelgek hozzá. És tényleg ő az. Basszus. Miért? Miért épp ő? Miért épp én? Mi a...

Hu! Nyugi. Minden oké, és minden oké is lesz, nincs igaza az öreg fószernek a másik szobában, aki olyanokat mondogat, hogy visszasírom én még a békés életemet. Kellenek itt nekem a rossz ómenek, de hisz nem is vagyok babonás! A meglepett és leginkább idegbeteg arckifejezést eltüntetem az arcomról. De hisz ez csak Hiroto. Az más, hogy az álmaimban... Nos az eléggé személyes és másra nagyon durván nem tartozó álmaimban talán egy kicsit túl sokszor szerepelt az elmúlt hetekben, mióta együtt voltunk egy küldetésen... Mármint nem ÚGY együtt, csak úgy együtt, mint csapattársak szóval...

 - Szia! Hát te? Mit műveltél magaddal te béna? - rakom le kicsit talán túl nagy hangerővel az asztalra a tálcát, és zavaromban csak ennyire futja tőlem.

Meglep Hiroto válasza, vagy inkább az hogy milyen stílusban mondja, és úgy döntök folytatom amit elkezdett. Ha besértődik, hát sértődjön, én is azt fogom tenni. Hangos csörömpöléssel öntök neki vizet, veszem elő a fájdalomcsillapító tablettákat. Legalább beadok neki kettőt, döntöm el, mert ez annyira mégsem erős, viszont nem akarom hogy nagy fájdalmai legyenek. Ha ebből adok neki kettőt, abból semmi baja nem származik majd.

Miután előkészítettem mindent, szólok neki.

 - Hiroto, vedd be a fájdalomcsillapítót - ülök le az ágya szélére és áthajolok rajta, hogy az orra elé dugjam a két tablettát, és a pohár friss vizet. Ha Hiroto engedelmeskedik, akkor ugyanolyan sértődött csörömpöléssel pakolászom vissza a poharat a helyére, és gyömöszölöm vissza a dobozába a kipottyant tablettákat. Felállok az ágyról, és elindulok kifele.

 - Viszlá... - kezdek bele, és már nyitom az ajtót, amikor meggondolom magamat. - HIROTOOO! - kiáltok rá az ott fekvőre, és becsapom az ajtót, majd visszatrappolok az ágyáig. Levágom az asztalra a tálcát, és nagyon meglepődök, amiért a rajta lévő pohár és kancsó víz nem törik darabokra. Idegesen, lángoló tekintettel bámulok a duzzogó fiúra.

 - Mi bajod van te béna?! - sétálok oda elé, hogy mindenképpen rám kelljen néznie. - Valaki mond egy árva rossz szót, és máris összeomlassz mint valami kisfiú? Mi van veled, miért vagy ilyen hülye? Nézz rám, szerinted én jobb vagyok nálad? Vizet és kaját hordok, mintha állatgondozó lennék. Az a különbség, hogy én nem omlok össze egy rossz szó hallatán, mint te. Olyan idegesítő vagy! Már én bőgöm el magamat mindjárt annak láttán, hogy olyan vagy mint egy árva virágszál, akit egy taposással a földbe lehet döngölni - magyarázom ezerrel, a nyelvem olyan gyorsan pörög, hogy félek mindjárt kiesik a számból.

Leülök az ágyára, és mérgesen bámulok rá.

 - Bosszantó, hogy nem is akartam rosszat mondani, de mégis úgy viselkedsz mint egy kislány. Bocs hogy ennyi sértést vágok a fejedhez, de ahogy elnézlek ezt most nagyon megérdemled. Legszívesebben megütnélek, de akkor még orvosi ninjának sem lennék jó basszus, a mostani dolgaimat pedig nem fogom elcseszni egy nyápic miatt, aki elsírja magát egy olyan szón, amin én már az oviban is röhögtem és meglendítettem a középső ujjamat - most már valamivel nyugodtabban motyogok, és cseppet sem érdekel, hogy mennyire néz hülyének a fiú, akit szeretek. Miért vagyok ilyen hülye? Miért oktatom ki, azt akit kedvelek? Miért vagyok olyan hülye, hogy a maradék esélyeimet is elpocsékoljam, csak azért, hogy összetákoljam őt a földről. Pont ezért... Fontos nekem, és ha meg is utál, legalább ő jobban lesz később.

Már éppen sikerült lenyugodnom, de tudhattam volna, hogy Hiroto mellett nem tudom eljátszani, hogy egy nyugodt és kiegyensúlyozott lány vagyok. Nem tudok úgy tenni, mintha egy üres, mozdulatlan kő lennék egy unalmas és lassan csörgedező patak mellett.
 - Jaa, most már mindent értek. Megbántottak, és kicsúfoltak, és nem bántak veled jól. Enyje, igazad van, akkor durcizz be, sírj a sarokban, és gondolkozz azon, hogy mi lenne HA elmennél innen. Mit gondolsz egyedül számodra nehéz az élet? Nem mondom, hogy nekem rosszabb, mert valószínűleg nem így van... És igen, egy bunkó némber vagyok aki bemutat annak aki bántja őt, vagy jól megveri... Esetleg megpróbálja megverni, gyakran húzom én a rövidebbet. De tudod mit, sokkal büszkébb vagyok arra, hogy egy bunkó némber vagyok, mert sokkal jobb érzés ennek lenni, mint egy ostoba fiúnak, aki azt hiszi a világ minden baja az ő vállára nehezedik - vágom a fejéhez, és felállok az ágyról.
Megállok az ágya mellett, és összefonom a karomat a mellkasom előtt.
 - Nőj már fel végre, és vedd észre, hogy nem te vagy az egyetlen akinek nehéz. Csak azért hiszed ezt, mert lehorgasztod az orrodat, és nem látsz ki a könnyek mögül, a padlóról pedig nehéz észrevenni a többi hozzád hasonlót, akik kiegyenesedett gerinccel járnak az egekben - szomorúan rápislogok, és sóhajtok egy hatalmasat. Fura ránézni, azok után, hogy annyit gondoltam rá. De mennyit változott... Azóta... Elveszettebb lett. És legszívesebben elbőgném magamat, de túl kevés itt a por, és nem foghatnám arra, hogy belement valami a szemembe, ha random elkezdek pityeregni. Nem is kell pityeregnem. - Gyógyulj meg, és húzz el innen! - mutatok keményen az ajtóra. - Ha pedig legközelebb összefutunk, akkor ajánlom, hogy amikor lebénázlak, akkor ne ess össze, hanem mutass be, vagy legalább próbálj meg megverni. Vagy ha nem, akkor én fogom porrá törni a csontjaidat, te béna. - Aztán minden meggondolás nélkül közelebb hajolok, és megcsókolom. A száján. Valójában szinte én is sokkot kapok, de próbálom leplezni. Elhúzódok, és mérgesen rápillantok, majd megfordulok és mérgesen trappolva elindulok az ajtóhoz.
 - Bemutatni a középső ujjad felmutatásával kell. A többi ujjadat ne nyújtsd ki... - magyarázom neki - ...béna - motyogom még a végén majd becsapom magam mögött az ajtót, és összetört szívvel visszaindulok a Mesteremhez.
Furcsa... még sohasem fájt így idebent, szorítom a kezemet a mellkasomra. De miért is legyek szerelmes valakibe, aki gyenge, és akit most küldtem a jó büdös francba? Utálom őt... Bár soha ne is szerettem volna, sóhajtok.

Gondolataimba merülve lépkedek vissza mesteremhez. Olyan vagyok, mint egy hulla. Semmit nem érzek. Se fájdalmat, se örömöt, nem vagyok ledöbbenve és nem vagyok meglepve. Csak vagyok. Csak vagyok, és lépkedek, mint egy érzelemmentes senki, akinek nincsenek emlékei, és aki semmit nem tud mondani a múltjáról. Hiroto... Furcsa úgy gondolni erre a névre, hogy nem vörösödök el, vagy dobban egy akkorát a szívem, hogy majd kiesik a helyéről. Valójában... Talán mégsem vagyok egy hulla. Egy kicsit azért fáj odabent. Egy kicsit, egy icipicit fáj, amikor kimondom a nevét, vagy mikor arra gondolok hogy életemben először megcsókoltam valakit. Ráadásul olyasvalakit, akit öt perccel ezelőtt még szerettem.
Egy hatalmas sóhaj hagyja el a számat. És nem tudom az okát. Nem azért szakadt ki belőlem, mert fáradt vagyok, vagy ideges, vagy töprengek valamin... Csak azért sóhajtok, mert ettől kicsit élőbbnek érzem magamat. Hiroto szavai, az én mondandóm valahogy ráébresztettek arra, hogy hiába éltem túl mindent az életben, valójában nem éltem túl semmit, mert nem is éltem. Visszagondolok az elmúlt tizenhat évre, és szomorúan kell rádöbbennem: Fogalmam sincs ki vagyok, és mit tettem eddig. Tizenhét hosszú év alatt nem tudok mondani semmi olyat, ami bármit is jelentett nekem az életben. Voltak barátaim, voltak ellenségeim, voltak kalandjaim, volt néhány győzelmem és tízszer annyi kudarcom. De miért? Mit tudnék velük kezdeni? Mit tudnék velük kezdeni, ha semmi értelmük nincsen. Ha nekem sincs semmi értelmem.
Nem. Határozottan nem vagyok hulla. Egy senkinek érzem magamat. Egy hulla legalább valaha élt, míg én nem.
Fogalmam sincs, hogy ezek a sötét gondolatok mégis honnan szivárognak a tudatomba. Csak azt tudom, hogy az egyetlen dolog az életemben az az, hogy medikus ninjának tanulok. De tényleg ennyi volnék? Egy tanítvány? Akit majd lassan elfelejt mindenki? Vagy... vagy akit el sem tudnak felejteni, hisz azt sem tudják ki ő?
Bénultan megállok mesterem előtt, csak annyit fogok fel, hogy valami nincsen rendben vele. Az arcát idegesség és feldúltság festi vörösre, a mozdulatai feszültek és kapkodóak. Mi történt amíg elvoltam?
 - Indulnunk kell, Ayame. Most. Menj, szedd össze a dolgaidat. - A szemem elkerekedik és értetlenül bámulok rá. Ennyi idő alatt nehéz felocsúdni a hullaságból... vagy a senkiségből. - Menj! - Éles hangja átvágja a leplet, ami jelenleg teljesen elválaszt a külvilágtól, és felébreszt a mély gondolkodásból. A lábam ösztönösen mozdul, a testem feléled, és az adrenalin feléleszt. Olyan érzés, mintha felébresztettek volna egy kora reggelen, úgy hogy arcon csaptak egy ásóval. Fogalmam sincs, hogy igazából mégis milyen érzés lehet, de valahogy így képzelem. Leszámítva, hogy ettől nem kezd el a fél pofámból ömleni a vér. Ez pedig azért valljuk be, pozitívum.
A kis teremben hányódó cuccaimat egy pillanat alatt magamra kapom, megigazítom a fejpántomat a derekamon, és olyan sebességgel jelenek meg Mesterem előtt, hogy hirtelen a régi önmagamra emlékeztetem magamat... Vagyis... Az öt perccel ezelőtti önmagamra. Az arcomra egy jól megszokott Ayamés elszánt arc költözik, és éles hangon kijelentem:
 - Készen vagyok Mester!

Az agyam önkéntelenül is magyarázatot keres a történtekre, a körülöttem lezajló dolgokra. De magamtól képtelen vagyok egy használható vagy legalább értelmes feltevést kieszelni. Az agyam le van blokkolva, úgy érzem képtelen vagyok gondolkozni, és Mesterem szavára ösztönösen mozdulok. Mintha a szavai beférkőznének az agyamba, és átvennék az irányítást a testem fölött. Ő a Mesterem. Ő az egyetlen ember, aki tizenhat év alatt bármit is kezdett velem. Ő az életem központja. Ha ő nincs, akkor én is egy senki vagyok. Ezek a gondolatok sarkallnak arra, hogy minden szavára ösztönösen mozduljak. Újra és újra felteszem magamban a kérdést: Mit lenne velem, ha ő valaha, nemrég, nem vett volna a szárnyai alá? Mégis ki lennék most? Vagy... egyáltalán lennék valaki is? Most csak egy medikus ninja tanítványa vagyok... De ha belegondolok, még ez is sok ahhoz képest, hogy nemrégen semmi nem voltam. És ha ő nincs... akkor újra vissza kell esnem a tudatlanság és ismeretlenség mély gödrébe, ahonnan nem fogok tudni újra kikászálódni.
 - Me-Me-Mester! Mégis... mégis mi... hová... Miért... Mi történik? Mi ez? Hova megyünk? Mik ezek a papírok... Mi történik Koroshiya-sama? - ez talán az első alkalom, hogy nem azért botladozik a nyelvem, mert nem tudom eldönteni, hogy mit kérdezzek, hanem mert az összes kérdést egyszerre szeretném feltenni, olyan tempóban hogy a nyelvem azt már rég nem bírná.
Végig követem őt, a fehér köpenyéről csak akkor veszem le a szememet, amikor egyszer-kétszer hátrapillantok, hogy mégis mi vagy ki elől menekülünk, vagy amikor azt nézem hogy hova kell lépnem ha nem akarok orra bukni. Amikor ismét elérkezik egy pillanat, hogy hátralessek a vállam felett, megnézve mégis ki a láthatatlan követő, már nem is tűnik olyan baromi láthatatlannak. Nem is tudom miért, talán mert nagyon is látom. Egy malacálarcos ANBU férfi tűnik fel mögöttünk, és az eddigi éveimben belém vert kötelességeim arra sarkallnának, hogy álljak meg. Az ANBU szent, és sérthetetlen, az ANBU olyan szintű ninja, akinek igenis meg kéne állnom, ha követ engem. Tudom, hogy nem követtem el semmit. És bár fogalmam sincs, hogy miért követi Mesteremet, azt is tudom, hogy velem is beérné... Talán. Furcsa érzés kerít hatalmába. Van a mondás, hogy egyik szemem sír a másik nevet. Most úgy érzem az egyik lábam vinne előre, a másik pedig megállna. De mégis mit tehetnék. Nem szakadhatok ketté. Bár tudok magamból klónt csinálni, de az nem lenne ugyanaz. Akkor meg azon dilemmáznék, hogy melyik felem maradjon és melyik menjen. Még soha nem éreztem ennyire, hogy ketté szeretnék szakadni. Anya és apa mindig annyira szeretnék, hogy maradjak otthon, és én is dolgozzak a kifőzdében, de soha nem volt időm rá. És rájuk sem. Amióta csak élek azt kívánom bár két életem lehetne, bárcsak ketté válhatnék... csak egy kis időre akár. De ennyire mint most, sosem vágytam még rá. Hiszen mégiscsak komoly dolog, ha az ANBUnak köze van hozzá nem? Akár az életem is múlhat azon, hogy most megállok vagy tovább futok.
De a helyzet az, hogy túl sokat habozok. Annyi ideig gondolkozok rajta, hogy meg kéne-e állnom, hogy rájövök, már túl sokat menekültem ahhoz, hogy most meggondoljam magam. És... jó döntésnek érzem. Valahol mélyen, nagyon mélyen arra gondoltam, hogy hetekkel és hónapokkal ezelőtt megálltam volna. És hetekkel hónapokkal ezelőtt az életem eseménytelenül telt, egy helyben álltam, és semmi nem történt velem. Azon gondolkoztam, hogyha most megállnék, akkor minden olyan lenne mint régen. De én nem akarom hogy olyan legyen. A lábam, az agyam, minden porcikám előre akar vinni, hiába érzem, hogy meg is kéne állnom. Valójában menni akarok, haladni előre, és nem csak az úton, Koroshiya mögött. Hanem az életben is. Ha most megállnék, akkor az egyenlő lenne azzal, hogy megint visszaesek. A gödör mélyébe. Az ismeretlenségbe, a sötétségbe, az eseménytelen mindennapjaimba.
Legközelebb csak akkor állok meg, mikor Mesterem is azt teszi. A papírok rám nehezednek, de az istenért sem engedném el őket.
 - Mester... - a hangom halk, és tudom, hogy talán nem olyan fontos a mondandóm. Hogy pontosabban fogalmazzak teljes mértékben hasznavehetetlen. - Csak... szeretném ha tudná, hogy én Hikari Ayame vagyok. És nem fogok belefolyni, ha nem szeretné. Ha azt akarja, hogy maradjak maga mögött, és az életem árán is védjem meg ezeket az izéket, papírkötegeket, akkor azt fogom tenni. Ha azt mondja harcoljak, akkor azt fogom tenni. És leszarom, hogy mi okból kell mindezt megtennem. Ha kell, akkor egyszerűen megteszem - a szavaim halálosan komolyak. Az arcomon mosoly van. Büszke, és boldog mosoly. Azért mert rohadtul jól érzem magamat, azért.

Árgus szemekkel bámulom a két férfi összecsapását. A pengék fel-felhangzó találkozására folytonosan megremegek. Valahol az adrenalin, valahol pedig mégiscsak a félelem tombol bennem. Izgalommal töltődök fel, és ez az érzés olyan energiát és erőt ad nekem, hogy a kezemben tartott papírhalom mintha egyre csak könnyebb lenne. 
Bénultan, és mégis ugrásra készen állok, miközben az életemet is feláldoznám pár oldal tüzelőanyagért. Azta, határozottan változtattam az életemen. Az a mosoly, az az ártatlan, és mégis olyannyira őszinte mosoly még mindig ott pihen ajkaimon. Nincs benne semmiféle káröröm, nem bánatos. Semmiféle irónia nem lapul mögötte, egyszerűen boldognak érzem magamat. Vicces. Mint amikor az ember sír, és mégis nevetnie kell. Én pedig mosolyogva árulom el éppen a falumat. De valóban ezt tenném? Elárulom őket? Őket, akik valójában soha nem is voltak velem? Vajon el tudok árulni olyanokat, akik egész életemben tudomást sem vettek rólam? Képek villannak be. Emberekről. Anyáról, apáról. Jiro és Haru a régi csapattársaim, ahogy éppen rám nevetnek, én pedig mérgemben mindkettőjüket szarrá verem. Chinami és Ataru, az unokatestvéreim, akik a legnagyobb élvezettel hallgatták végig a shinobi-s történeteimet, még akkor is, ha csak szemétszedésről tudtam nekik beszélni. Daichi-sensei az első mesterem. Még Aoi is, akivel Kumogakure no Sato-ban olyan csúnyán összevesztünk. A Hokage arca, Shizune-san mosolya, és segítőkészsége, aki nélkül ma sem lenne a mesterem Koroshiya-sama. A félig vak férfi, akivel annyit beszélgettem ma a kórházban. Majd végezetül az utolsó ember, akivel utolsó perceimet töltöttem a faluban, mielőtt azt elárulom. Hiroto. A szívem most sem tudja eldönteni, hogy fájjon, és facsarodjon ki, mintha egy citrom lenne amiből limonádét gyártanak, vagy egyszerűen váljon érzéstelenné és halottá. De tökmindegy hány arc jelenik meg előttem, egy maroknyi ember, hány pillanat... Mert csak arra tudok gondolni, hogy állok, földbegyökerezett lábakkal, és nem akarok mást tenni. Nem akarok az ANBU segítségére sietni. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem azt, amit még csak most kaptam meg. Az új életemet, az egyetlen életcélomat, ami még okot ad arra, hogy haladjak tovább az utamon. Elárulom őket, mosollyal az arcomon, mint egy őrült. De inkább nevezzenek őrültnek, mint hogy ne nevezzenek semminek.
Miközben visszanézek a harcoló férfiak mögötti erdőségre, és a fék mögött épp hogy csak kilátszó falra a szememből kicsordul egy könnycsepp. Mintha ez is jelezné, hogy most el kell engednem. Csak a börtönöm ez a hely, gyűlölöm ezt a helyet, és mégis könnyes szemmel hagyom el. Mintha több év rabság után megsiratnám a cellámat. Hiába kínoztak odabent, az volt az én helyem, az egyetlen hely, ami nem volt ismeretlen. A kismadár is sír, mikor elengedi a gazdája, hiába lehet végre szabad. A vállamba törlöm az arcomat, és addig tartom nyitva a szememet, amíg fel nem szárad a könny, hogy ne kövesse az előző cseppet még egy.
Egy dróthuzal csavarodik Mesterem csuklójára, a tekintetem pedig ösztönösen átsiklik a két alak összecsapására. A szemem elkerekedik és ismét éber üzemmódba kapcsolok, hogy bármelyik pillanatban ugorhassak. Csak egy szót várok. Hogy "segíts", vagy hogy "harcolj" vagy bármi. Egy utasítást. Amire elindulhatok, hogy bebizonyítsam komolyan gondoltam percekkel ezelőtti szavaimat.
- A...A...Aya. - És most? Hogyan tovább? Remegő kézzel és lábbal ácsorgok egy helyben, miközben várom az utasítást. De semmi. Lesokkolva állok, és csak annyi jut el a tudatomig, hogy cselekednem kell. Csak egy valami jöhet szóba. A papírköteg kiesik a kezemből, de mielőtt földet érthetne, már el is léptem mellőle. Az ANBU és a köztem lévő pár méter egy pillanat alatt megszűnik létezni. A chakrámat a tenyerembe irányítom, és elektromos töltéssé alakítom át, majd a férfi hátához érintem.
 - Ranshinshou - a tenyerem hozzáér a férfihez. Ha sikeresen végrehajtottam a jutsu-t, akkor a kezembe áramoltatott chakra elektromos töltéssé alakítása miatt, a férfi idegrendszere teljesen összezavarodott. A jutsu mind a 360 idegpontot ráveszi, hogy értelmetlen parancsokat közvetítsen a többi felé. Mintha az áldozat teste rövidzárlatot kapott volna. 

A jutsu sikeres használata után remegő lábakkal állok meg Mesterem előtt. Az ANBU teste lassan, de biztosan megmerevedik, mintha a szemem láttára válna sóbálvánnyá, és meglepetten próbál felém pillantani maszkja mögül. Azonban a feje fordítása helyett a lába kapja az infót, hogy mozdulni kéne, mire a férfi elveszti egyensúlyát, és összeesik. A földön szerencsétlenkedik még pár sort, miközben felteszi a kérdést, amit a legjobban utálok a világon. Vagyis... Az elsővel ugyan még semmi problémám, bár azt is sokszor hallgattam már végig, mikor valami baromságot csináltam kisebb koromban... vagy nagyobb koromban, igazából tökmindegy. De a második kérdése elgondolkoztat.
Hogy ki vagyok én? Mégis... mégis ki vagyok én? Félve kutatom a választ az agyamban a kérdésre, amelyre sosem tudtam igazán a választ. Mégis ki lennék? Miért kéne bárkinek is lennem? Honnan tudjam? Miért tudjam? Kéne tudnom? Összezavartan, szédülve ácsorgok egy helyben, úgy érzem lázas vagyok, és mindjárt összeesek. Gyengének érzem magamat, és aprónak, a hatalmas világ egy kis zugában ücsörögve. Egyedül, elhagyottan, kegyvesztetten. Miért tettem amit tettem? Volt okom rá, vagy csak én gondoltam, hogy van? Annyi, de annyi megválaszolatlan kérdés van bennem, hogy a fejem lassan szét akar robbanni. Nem tudom ki vagyok. És azt sem tudom, hogy miért vagyok az aki nem tudom hogy ki. Úgy összességében túl sok mindent nem tudok. És csak hogy még egy "nem tudom"-mal bővítsem a már amúgy is kilométer hosszú listámat, azt sem tudom, hogy tudnom kéne-e már ezekre a választ.
A számat válaszra nyitnám, de életemben először nem tudom mit mondhatnék. Ayame vagyok, és mindig mindenre van valami frappáns visszaszólásom, de mit is mondhatnék az embernek, aki valószínűleg miattam fog meghalni? A gondolattól megremegek, és ha nem lennék teljesen kómás, akkor lehet, hogy sírva tudnék fakadni.
- Remek tanítvány. - A szívem megdobban Mesterem hangjára, és az ajkam ösztönös mosolyra húzódik. - Büszke vagyok rád Ayame. - Újabb dobbanás. Ezek a szavak boldoggá tesznek. - Amiért megmentettél, mutatok még valamit. - Szavai után a földön bénázó ANBUhoz lép, és a kezét annak a lábára helyezi. Megrezdülök a hirtelen kiáltásra, melyet fájdalmában hallat a férfi. Értetlenül bámulok Koroshiya-samára. - Shinkeitsuu - nevet rám jóízűen. - A technikával egy adott pontba tudod koncentrálni, ami elképesztő fájdalmakat tud produkálni. Tökéletes lehetőség tárult eléd Ayame. Keress egy megfelelő helyet, és egy érintéssel koncentrálj chakrat a férfiba, amíg nem hallod, hogy kellően kiált. Akkor nyomj rá még egy kicsit.
Nem értem? Mi történt? Miért történt ez? Csak annyit tudok, hogy rémesen elegem van a kérdésekből, amelyek szüntelen bombázzák a fejemet. Próbálok nem gondolni rájuk, és mégjobban próbálom nem keresni a válaszokat, mert tudom, hogy nem fogom őket megtalálni. Koroshiya-samára bámulok, a tekintetére, az arca vonalaira, és azon tűnődök, vajon miért vált egyszer csak ilyenné. Érzem a bizalmát, érzem, hogy büszke a tanítványára. És... és bár a szívem mélyén valahol gyűlölöm, hallom a fejemben azt az elnyomott hangot, ami a régi önmagamból maradt kis rész, hogy ez az ember borzalmas, és nem kéne rá hallgatnom, mégis boldoggá tesz a gondolat. Hiszen nem mindegy? Nem mindegy nekem, hogy miért tette ezt, hogy miért kell nekem is ezt tennem, és hogy miért válok olyanná, amilyenné szeretné hogy váljak? Ő az első ember, aki büszke rám egész életem során. Anya és apa... sosem szerették, hogy shinobi szeretnék lenni, sosem voltak rám büszkék emiatt, és szüntelen hallgathattam, hogy: "Mi megmondtuk, nem vagy te shinobinak való, inkább legyél szakács, valamire való ember." A régi sensei-em sem volt rám büszke, amit nem is csodálok. Soha, semmit nem tettem, ami miatt bárki büszke lett volna rám, vagy bízott volna bennem. Mindenhol csak léteztem, de nem voltam senki. Nem éreztem semmit. Az emberek, akik eddig körülöttem voltak, nem éreztek irántam semmit. Semmi olyat, ami miatt élő embernek érezhetném magamat. Soha nem szeretett fiú, soha nem bíztak bennem feltétel nélkül, és soha nem voltak rám büszkék. Miért számít az, hogy mit kell tennem a büszkeség kiérdemléséért? Nem törődök vele... Nem törődhetek, mert különben nem jár nekem. Ha rám ezért büszke valaki, akárki, a világ leggonoszabb embere akár, akkor ezt kell tennem. Mert akkor ezek szerint én ennyire vagyok jó, és ezért érdemlem meg azt, amit.
 - Ígérem Mester nem okozok csalódást. Amúgy is akartam már tanulni még valami zsír jutsu-t, amivel felvághatok majd a faluban - vigyorodok el és a lent lévő ANBU-ra pillantok. Ekkor veszem észre mit is mondtam és visszapillantok Mesteremre. Legyintek. - Mondjuk... felvágni nem csak a faluban tudok - teszem hozzá, ha esetleg vissza se mehetnék többé Konohába.
Lassan leguggolok a földre a férfihez, és a kezemet a lábára emelem. A chakrámat a tenyerembe irányítom, és onnan egyenesen egyetlen egy pontba a tag lábán. Próbálom minél intenzívebben és minél precízebben. Eleinte nem érzem, hogy bármit is elérnék vele. Kelletlenül felszisszenek, és még erősebben és keményebben indulok neki még egyszer. A lehető legtöbb chakrát irányítom a tenyerembe, szinte érzem, hogy tele van erővel, és energiával. Majd egy hirtelen pillanatban az egészet kiengedem, át a férfi testébe, egyetlen pontra összepontosítva. A vádlija közepére.
A férfi fájdalmas kiáltása ébreszt fel a transzból, amibe a koncentrálás közepette estem. Megremegek, és ijedten rápillantok. Nem tudom mégis mitől félek. Talán a hatalomtól, ami még több lett azzal, hogy egy ilyen jutsu-t is elsajátítok. Nagyot nyelek, de nem hagyom abba. Nem hagyhatom abba. Felpillantva Mesteremre új erőt kapok, és úgy érzem muszáj megtennem.
Ezúttal a háta közepére helyezem a kezemet, és akárcsak az előbb megint megpróbálom a kezembe koncentrált chakrát a lehető leggyorsabban, és legerősebben kiengedni, egyetlen egy pontba, ami éppen a tenyerem közepe alatt lapul. Ha ismét sikerül a technika, akkor az ANBU megint szenvedve felkiált a tenyerem alatt. Na jó, ebből elég lesz. Nem akarom tovább húzni. Harmadszorra épp elég lesz megölni őt.
Felállok és belerúgok, hogy a hátára feküdjön. Ismét leguggolok. Lassan, minél lassabban, miközben a kezeim remegnek. A félelemtől. Félek, hogy meg kell őt ölnöm. Mégis milyen ember vagyok én? A kezemet lassan a mellkasára emelem. Olyan nehéz irányítani a testemet, mint még soha életemben. A torkom kapar, a homlokomról lecsúszik egy izzadságcsepp. Próbálom elfojtani a bennem tomboló félelmet, a remegést pedig leállítani, mert nem akarom hogy tudják, félek. Félek ölni. Ha tényleg megölöm... akkor mégis milyen ember vagyok én? Már nem csak a kezem remeg. A vállam is akarva akaratlanul, a lábaim, a csuklóm, a fogaim vacogva összekoccannak, mintha fáznék. Egész testemben remegek. A chakrám pedig fokozatosan összegyűlik a tenyeremben. Mégis... mégis milyen ember vagyok én? A szívem olyan gyorsasággal tombol, mint még soha életemben. Akkor sem dobogott ennyire, mikor megcsókoltam Hirotot. Pedig valljuk be, akkor aztán majdnem kirobbant a helyéről. Most pedig olyan erővel lüktet, hogy szinte fáj. A fejem szintúgy, a szemem tágra van nyílva és ki van száradva. A nyelvemet néhol véresre haraptam. Mégis milyen ember vagyok én?
 - Mi vagy te?
És vége.
Ennyi volt.
Az utolsó kérdés, amit feltett nekem életében. Az első ember, akit megöltem. A chakra szinte magától szökik ki a kezemből, mintha már nem is én irányítanám tovább. Ő pedig egy hatalmas halálsikoly kíséretében meghal. A szíve egyszer csak megáll dobogni, hiszen a hirtelen fájdalom éppen ott érte el. Megöltem egy embert. Aki... Aki megkérdezte, hogy mégis mi vagyok én. Mégis mi vagyok? Mielőtt meggyilkoltam azon gondolkoztam, hogy milyen ember vagyok, de... Dehát öltem! Tényleg elvettem egy ember életét, aki egy ujjal sem ért hozzám. Úgy érzem minden hangszálam elszakadt, és képtelen vagyok megszólalni, úgy érzem a szívem ugyanúgy megállt mint az előttem fekvő férfinak. Milyen békés. Milyen szomorú. Milyen fáradtnak tűnik meggyötörve a földön fekve. És nem kiállt rám senki. Nem mondja senki, hogy nem kellett volna ezt tennem. Összezavarodva pillantok a halott férfira. Megfogom a vállát és rázni kezdem.
 - Hé... - suttogom halkan, de a hangom még ennyitől is elcsuklik. - Hé te! - mondom valamivel erőteljesebben. - Kelj fel! - rázom meg a vállát. De semmi. - Meghalt... - nyögöm fájdalmasan. - Meghalt! - És én öltem meg. Valakit... kinyírtam. Nem maradt más a helyén csak egy kihűlésnek induló hulla. Egy test, amiben már nincs élet. Remegő kezekkel a fejemhez kapok, ami olyan erővel lüktet a fájdalomtól, mint kicsivel lejjebb a szívem. Úgy fáj! Annyira fáj! Miért fáj ennyire? Mégis mi vagyok én? Talán nem is ember? Megőrültem volna? Miért van annyi fájdalom, miért okozok magamnak és másoknak fájdalmat. Miért létezik fájdalom?
 - Koroshiya-sama... - mondom halkan a nevét, miközben kiszökik egy könnycsepp a szememből. - MAGA TETTE! - sikoltom, üvöltöm, olyan hirtelen, hogy néhány madár elszáll a közelben lévő fákról. A hangom visszhangzik az erdőben, visszacsattan Konoha városfalain. - Nem én voltam! - kiáltom, és egy kunait előkapva felpattanok, és elrugaszkodok a talajtól. Egyenesen a Mesteremre akarok ugrani, hogy leszorítsam a földre, és megölhessem. Őt is megölhetném, hiszen ő vett rá, hogy végezzek az előbbivel. - Az egész a maga hibája, mindent maga csinált így! Én nem tettem semmit! Én nem akartam ártani senkinek! Én csak... én csak... én csak megpróbáltam én lenni - üvöltöm, de képtelen vagyok elrugaszkodni és tényleg nekiugrani. Csak állok magam elé tartva a kunait, fenyegetően felé böködve vele.
Mi vagy te?
Mégis mi vagy te?
 - Én... sajnálom - esik ki a kezemből a kunai, és egy halk puffanással földet ér. - Sajnálom - törlöm le a szemem alól a könnyeket, és a szemhéjamat is megdörzsölöm. - Egy idióta vagyok. Én... sajnálom. Én csak... azt akarom, hogy büszke legyen rám... - pillantok fel szemeibe, és lenézek a hullára. - Nem érdekel ő! Nem is ismertem! Nem érdekel, hogy meghalt. Bármikor megölhettem volna. - A hulla élettelen testét nézem. Csak, hogy még inkább biztosabb legyek benne, hogy nem érdekel a halála, belerugok egyet a kezébe. Leguggolok és leveszem a fejéről a maszkot. - Ez az enyém! - döntöm el, és a fejemre rakom, de nem húzom az arcomra, csak hagyom hogy a nyakamban lógjon. A férfi arcára pillantok. Nem ismertem őt. Hála az égnek, gondolom.
 - Menjünk - kérem Mesteremet, és felveszem a földön heverő kunaimat, miközben visszacsúsztatom a tartójába. Miközben felállok és Mesterem mellé bicegek, nem tudom levenni a pillantásomat a halott arcáról. De végül elfordítom a fejemet, és Koroshiya-sama arcára nézek. Attól kezdve, soha többé nem tekintek vissza az ott fekvő emberre, aki feltette a számomra legfájdalmasabb kérdést.
Mi vagy te?