Konoha kórháza

A kórházban valóságos látványossággá válsz, ahogy fel-alá szaladgálsz és Shizune-t keresed. Végül megtalálod a kunoichit, aki kissé mérgesen néz rád: 
- Ha nem vetted volna észre, ez egy kórház! - szólal meg dühösen. - Itt nem szokás szaladgálni és kiabálni, bármit is szeretnél! Úgy hogy legközelebb ehhez tartsd magad! - mondja, majd megvakarja a fejét. - Szóval szeretnél medikus lenni... lenne itt egy Medikus, akinek nincsenek tanítványai, de eddig mindenki elmenekült tőle, mert állítólag nincs rendben minden vele...
- Kivel nincs minden rendben? - kérdezi egyszer csak egy hang a hátad mögül.
Ha odafordulsz, akkor már láthatod is a férfit, akinek ruháját több öltés is tarkítja, ráadásul az arca bal oldalán, a szeme alatt is varrás nyom látható.

Shizune ekkor a férfi mellé áll és egy hatalmas mosollyal az arcán bemutatja neked az illetőt:
- Ő itt Koroshiya san. Koroshiya san, ő itt Hikari Ayame, szeretne medikus képzésben részesülni.
- Hmm, ez a kis mitugrász akar medikus lenni? - szólal meg a férfi. - A boncasztalomon szívesebben látnám... mit szólsz hozzá? Szerintem mindketten jobban járunk, előbb utóbb úgyis oda kerülsz és hát, mind gyakran szokták mondani, inkább előbb, mint utóbb. Szóval a tanulás és megvárod, míg elhalálozol, vagy már most vihetlek az én kis boncolóasztalomra?

*Eksön után*


Túlságosan is sokba került, talán nem kellett volna. Mi előtt találkoztunk gyakoroltam, és a harc. Legvégül pedig, hogy használtam azt.
Lehet nagyobb erőt biztosít használat ideje alatt. Megvan az ára, túlságosan is sok speciális chakrát emészt el, végén már nem képes fenntartani magát. Lehet közben pótolja az elhasznált menyiséget, de nem elég gyorsan. Ezért volt tehát tiltott a tapasztalatlanok számára. Most már értem, tudom legközelebb nem használhatom. Talán nem fogom kibírni ha elragadtatom magam túlságosan is.
Még elcipelem Akumát a kórház bejáratáig. Igaz nagy nehezen, hisz rajtam is van sérülés.
- Kérem lássák el. Gyorsan mert ő nagyon fon... fontos a számomra....
Aztán össze estem immár szerencse nem volt Akuma a karomban vagy is a vállamon. Mert magammal rántom a földre. Itt most eszméletemet vesztettem egy pillanatra. Akumát elviszik, de nem tudom hova és merre. Még utoljára hallom..... Gyengül a szívesére......

Jelenleg fekete masszában fekszem. Kezem felemelve figyelem ahogy a nyúlós anyag csepeg. Tudatom tompa ezért talán nem is tűnik fel mit is szemlélek vagy hol vagyok.

- Szerencséje van, hogy életben van.
Szól az ápoló amikor belép a szobába. Kezébe veszi a korlapot és át olvasva hümmög egy kicsit. Majd meg hallgatja az ágyon fekvő lány szívverését.
- Szép, lassan kezd normális lenni. Talán hamarosan fel és ébred, ha van elég ereje. Nem tudom mit csináltatok, de felelőtlenség volt a részéről ide cipelt téged. Nem maradt szinte arra sem chakrája, hogy szívverését fenntartsa. Biztos nagyon szeretheti a barátját ha ezt meg tette.
A doktor nő alá írta a korlapot és kis sétált.

Talán nem épp azt mondta amit hallani szeretnél.

Eközben én meg mozdultam, halkan felnyögtem.
- Ak...u..ma..... nekem....mu..szály. neked... muszáj...kórházig.....
Talán már nem is az ájult állapotban voltam, csak valami álomban és nemrég történteket élem újra. Vajon milyen erős érzelem lehet az ami erre késztet. Amit még így álomban is nyöszörgök. A feketeség percek múlva lassan eloszlik és levegőt is könnyebben veszem már.
Lassan percek múlva ki nyitom szemeimet. Azokban semmi erő, bágyadt fáradt tekintetem a plafont nézi. Majd újra lecsukodnak a szemeim. Fejem oldalra fordítom és szemeim lassan ki nyitom. Szemeim ugyan olyan bágyadtak és fáradtak.
- Akuma....
Mosolygok és köhögök, de köhögésem inkább fuldokláshoz hasonlít. Majd mosolygok és ki nyújtom a kezem, de nem is tudom mit remélek. Azt meg fogja mikor annyira utál. Még is reménykedek benne.
- Őrölük, hogy ilyen hamar lábra állát.

Lassan felébredek, de Akuma nyers kemény modora fogad. Szinte talán már örülök neki, ha ilyen ahogy meg ismertem biztos semmi baja. Még sétál is legalább magamban örülhetek, hogy egyben van. A fenébe utoljára akkor sikerült így ki ütnöm magam amikor ránk támadtak az úton Gőz országában. Nem volt valami egyszerű és kőnyű dolgom akkor, igaz most sem volt.
Tehát nem szabadot volna... félre értette.
Meg szeppenek amikor rám parancsol és meg szem szólalok. Felülök lassan és elveszem a poharat majd nagyokat kortyolok. Csak figyelem vagy is próbálom figyelni, de szemeim még le csukodnak. A fenébe is kelet ezt csinálni, de nem igen láttam más esélyt. Szemeim újra ki nyitom, de most nem nézek a lányra. Inkább mellette egy pontot a falon.
- Nem mosolygok, mert meg kértél rá. Azt hittem tudod miért hoztalak ide, elmondom neked. Nem találtam hozzánk hasonlót, pedig sok országot bejártam. Mind végig kutattam azt aki kicsit is hasonlít rám. Közben az üresség, az érzés egyedül vagyok a világban folyamatosan mardosót belül.
Újra köhögtem, de ez úttal porbáltam meg fékezni.
- Amikor meg tudtam, hogy te is boldog voltam. Tudom ezt nem hallod szívesen és most inkább megölnél mint hallgatnád a fecsegésem.
Kortyolok egy kis vizet ismét próbálok mély levegőt venni. Ami most sikerül is, köhögés nélkül. Lopva rá nézek, de meg probálok nem tükrözni érzelmeket. Mégsem sikerül talán olyan jól. Arcomon a boldogság és hála keveréke található furcsa arányban. Mint mikor rég látott és szeretett rokont látunk újra.
- Azért mentettelek meg, mert rokonomnak tekintelek. Bármit csináltál a múltban, bár hogy is viselkedtél velem. A vérünk valahol egy ágról fakad. Ezért meg kell, hogy mentselek bármennyire tiltakozol ellene. Ha nem ütlek ki, hogy eszméletlen legyél akkor nem tudlak ide hozni.
Poharat leteszem és meg próbálok felállni, az ágy mellett de az egészből az lett térdre estem.
- Bocsánatot kérek tőled, mert fájdalmat okoztam neked.

//Ayame//

A férfi csendben nézi a jelenetet, amit előadsz. A szavaidat követően nagy csend áll be, de Shizune felől érzed, hogy nagyon gyűjtögeti az energiáit. Mintha valami rossz készülne a következő pillanatban... Végül Koroshiya megmozdul, mire a kunoichi már ugrásra készen megfeszíti izmait. Végül a fickó hangos nevetésben tör ki.
- Ez jó, ez tetszik! - szólal meg a könnyeivel küszködve. - Nah, gyere akkor velem és megtanítalak egy két trükkre. - mondja, majd megérinti a tarkódat és máris húz magával.
Azonnal elindultok a folyosón, majd pár perc múlva már egy kórterembe léptek be, ahol több beteg is fekszik.
- Nos, a harcmezőn, ha nincs sok időd megvizsgálni egy sérültet, akkor van egy technika, amivel nagyon gyorsan ki tudod deríteni, hogy mi is lehet a baja, főleg ha kívülről nem látszik semmi. A technika neve Shindan(Diagnózis). A legtöbben végig húzzák a kezüket a célpont minden testrészén, miközben létrehozzák a speciális medikus chakrát, de én egyszerűen csak megérintem a célpontom homlokát, vagy bárhol máshol a fejét és úgy alkalmazom. Azt majd te eldöntöd, hogyan hozod létre a technikát, de az én módszerem gyorsabb, ugyanis én az agyból szerzem az infókat. Na szóval, menj oda az egyik beteghez és mondjuk tedd a kezed a homlokára. Csukd be a szemed és kezdj chakrát koncentrálni a kezedbe, majd azt lassacskán vezesd a beteg testébe. Ha ez megvan akkor csak koncentrálj arra, hogy kiderítsd mi lehet a baj. Én pedig szépen leolvasom a kórlapjáról hogy igazad van-e. Hajrá!


//Rád bízom, hogy milyen betegséget mondasz  //

- Akuma.... azt mondod te más vagy.
Ahogy az ágyra kerülök cseppet sem finom. Végül is az ágyra kerülök vissza. Nem pedig a földön, bár lehet magamtól is vissza tudtam volna mászni. Most teljesen lényegtelen, az ágyról figyelem ahogy morgolódik.
- Még is itt vagy most velem. Annak ellenére, hogy azt mondod és mutatod amit most látok.
Nem szolok, csak várom a reakcióját. Mondatom vagy felzaklatja vagy valami teljesen más. Talán egy pillanatra megáll és..... de az hiú remény. Jelenleg biztos nem tenne még csak hasonlott sem, talán egyszer majd a jövőben évek múlva.
- Még is csak van bennünk közös, egy legalább is van. Tudod én is tartozok valakinek.
Intek neki jöjjön közelebb.
- Neked elmondom, mert egyszer ha bajban leszel. Ő segíthet rajtad is, csak hajolj közelebb füledbe súghassam.

Ha közel hajolna és meg tenné, elmondom neki:

- Jó pár hónapja, fejpénzért járó egy millióval és Yuuzuval utaztunk. Biztonságos hely felé akkor támadtak meg minket. Kilencen voltak, túlerő jó pár haramiát elintéztem. Még is utolsó kettőre már nem maradt erőm. Ugyan így jártam akkor is mint most. Ha nincs ott, akkor meghaltam volna és Yuuzu is. Pontosan illik az a helyzet a mostanira.

HA nem hajolna:

- Én is tartozok valakinek, valamivel ahogyan te. Talán nem csak ez a közös bennünk, mert még mindig nem hagytál itt.

- Talán.. talán ... meg sem kellett volna születnem....
Valóban így mi értelme van, hogy ha az akire vágytam. Egy rám hasonlító, na jó nem teljesen hasonlító egyén. Még is valahol rokonok vagyunk és ilyen. Mikor ahh végül is fölösleges.
- Ha ennyire utálsz hagyd, hogy meghaljak és ne siess segítségemre. Olyan általadnak ostobának vét szokás szerint ami Yuureiket jelemezte év tizedeken át.
Nedvesség jelent meg az arcomon vagy is egy csepp gördült le bőrömön. Forróvolt szinte égetett az a nedvesség. Elfordulok ellenkező irányba és fehér lepedön egyre nagyobb folt jelenik meg. Nem nem csak sírok és enyi, ezt probálom halkan művelni. Vállam testem meg remeg és halkan elfojtva üzöm ezt a tevékenységet.
Nagyon régen volt már az mikor így sírtam, nem is emlékszek mikor. Őt ez meg sem hatja a szíve szikla kemény tele gyülölettel. Hát gyűlöljön csak, de eszébe fog jutni majd amikor magányos lesz. Eszébe jut volt valaki aki kereste és szeretett volna a közelében lenni.

- Óv..vo..dás....Nem tudod... mi...
Eddig jutottam a mondandómban vagy is amit akartam mondani. Halottam ahogy vissza fordul és egyenesen az ágyamhoz sétál majd. Ez teljesen váratlanul ért. Letepert az ágyra és igen csak közel voltunk egymáshoz. Túlságosan is közel kinos közelségben. Csak alatta heverek és alig merek rá nézni. Előzőleg amugy is meg tiltotta, de most ez most más. Látom ahogy vörösodik, de most nem haragtol. Talán maga a helyzet vagy az én arcom is mint szemem teljesen piros lett. Ilyen közel lenni hozzá és ilyen váratlanul, talán csak véletlen volt.
Nem ugrik fel talán még magamhoz is ölelem. Ez nem történt meg csak le ugrott fenekére huppant és fejét be verte. Fel ülök, pontosabban az ágy szélén ülök és öt figyelem pár pillanatig. Arcomon látszik semmit sem értek az egész teljesen ledöbbentett. Lehet véletlen volt, de az arca tekintete. Arra számitottam engem hibáztat azért mert rám eset vagy is letepert az ágyra. Le csuszanok az ágyrol és remegő léptekkel le ülök Akuma mellé a földre.
Tétován bevert feje felé nyúlok és ha nem figyel, vagy engedi meg simogatom. Simításban érintésben rengeteg szeretett összpontosul. Talán még érezni is lehet tenyeremből áradó meleget, benn ezeket az érzéseket. Féltés, a szeretett vegyes érzelmeit szemeim is tükrözték.
- Remélem nem ütötted meg nagyon.
Legszívesebben most átölelném mint testvérek egymást. Félek ellökne és utasítana azért amit teszek. Még a szavaim a mondatom is erre fogja ösztönözni, hogy nekem essen.

Nem válaszolok ismételt kirohanására, csak ülök tovább és nem moccanok. Nem mozdulok csak figyelem, de nem mosolygok. Kezem magam mellett tartom mintha csak egy báb lennék kit most nem irányítanak.
- Mert más vagyok ennyi, és mert elfogadlak olyannak amilyen vagy. Bármit is tettél a múltban, engem hidegen hagy.
Figyelem ahogy felém lép. Még mindig nem álok fel csak felkészülök egy esetleges pofonra vagy rúgásra. Előbb túlságosan is merész voltam. Nem tetszett neki amit csináltam. Pedig csak jót akartam vele, kellemes érzést amit talán régóta nem tapasztalt. Nem fogja hagyni, hogy nevessen rajta. Csak talán nem rám gondol? Miért nevetnék én rajta egyáltalán? Nincs okom ilyet tenni, ilyen dologal a lelkébe gázolni. Maga a tény az egész csúnya és rossz. Le hunyom a szemeim, és várok. Várom azt mi mindjárt bekövetkezik, de szavam a lélegzetem is elakad. Elöször még csak moccani sem merek. Az hogy letérdelt elém és nyakamba akaszkodva pihen. Eme szándékát szavakban is kifejezve teljesen ledöbbentett. Az érzés ami hirtelen meg rohant, valami egészen új volt. Szívem nagyot dobbant szinte ki ugorva mellkasomból.
Lassan felemeltem kezem és óvatosan át öleltem. Finoman ha engedi oldalra döntöm és vele szemben fekszek a földön hagyom továbbra is nyakamba kapaszkodva pihenjen. Miközben továbbra is ölelem óvón, igyekezve azon biztonságban érezze magát.

Közben egy régi altató dalt kezdek el dúdolni amit régen halottam. A dallam lágy és nyugtató, igen kellemes. Talán lenyugtat egy háborgó szívet kicsit.

**
Ha még mindig térdelnénk és nem engedte volna, földre feküdjünk. Térdepelve ölelem át és fejem vállára hajtom.
Miközben egy régi altató dalt kezdek el dúdolni amit régen halottam. A dallam lágy és nyugtató, igen kellemes. Talán lenyugtat egy háborgó szívet kicsit.

Türelmesen végighallgatom Koroshiya-sama mondanivalóját. Az arcomról le sem vakarható a mosoly, úgy vigyorgok mint egy vadalma, és kicsit lelkiismeretfurdalásom van, amikor a beteg közé úgy lépkedek be, mint akivel lepkét lehetne fogatni. Végül nagy nehezen mégis sikerül levakarnom magamról a 200wattos vigyort, még is csak komolyabb szeretnék lenni, főleg, hogy olyan dologról van szó, ami életeket menthet majd. Amivel én magam is életeket menthetek majd. igaz, ez még nem gyógyító technika, ez a legalapvetőbb orvosi jutsu, ami létezik. A célja a beteg sérülésének, betegségének, problémájának kiderítése, mielőtt még túl késő lenne. Sok könyvet elolvastam már a könyvtárban és tisztában vagyok az alap dolgokkal nagyjából, de még rengeteg mindent kell tanulnom.
A háborúban rengeteg sebesülttel fogok találkozni. Ez csak természetes, de minden megmentett ninja élete további életeket menthet. Falvakat, családokat, barátokat. Ha sikeresen elérem a célomat, és én lehet a világ egyik legjobb medikus ninjája, akkor elérem azt, amire mindig is vágytam: Hogy bebizonyítsam, én is lehetek shinobi, és hogy a shinobi létezésemnek értelmet találjak. Tudom, hogy nem kötelességem ez a ninja út, de azzal is tisztában vagyok, hogy ha ezt az utat nem tudom megjárni, később hiába próbálkoznék újjal. Nem meg kell próbálnom tökéletes tanonccá válni. Tényleg azzá kell válnom. Ez kötelesség, nem pedig álom. Többé már nem.
Nem szólok semmit, komoly tekintettel mérem végig az első beteget, aki előttem fekszik az ágyán. Az arca fájdalmas, mintha közel lenne a vég. Hatalmasat nyelek. Olyan érzelmek tombolnak bennem, melyek eddig még soha. Vagy csak nagyon ritkán. Betegekről és sérültekről hallani és olvasni egy dolog. De egy hús-vérrel szemben állni, aki csillogó szemekkel bámulja a plafont, és csak azt várja, hogy jöjjön a vég vagy az élet folytatása... Egészen más tészta. Mintha hirtelen rémálomban találnám magamat. Körbepillantok a szobában, még több beteg arc, fájdalmas arckifejezés, szomorú suttogás. Érzem, hogyha nem lennék ennyire biztos magamban, akkor elszaladnék, és többé be nem tenném ide a lábamat. Talán ezt is várnák tőlem mások. Hogy miután szembesültem azzal, hogy mivel kell majd szembenéznem nap mint nap, elmenekülök, és máris meggondolom a döntésemet. De a sarkamra állok, és csak egy szomorú sóhaj hagyja el a számat. Az arcom azonban nem válik szomorkássá. Összeszorítom az állkapcsomat, mérgesen vonom össze a szemöldökömet, és olyan elszánt arckifejezéssel fordulok vissza az első beteghez, amilyet még soha életemben nem vágtam. Egy árva szó sem hagyja el a számat, többé nem jön ki rajta semmi. Még az sem jut eszembe, hogy elpoénkodjam a feladatot és benyögjem hogy: "Hm-hm, a betegségeeee.... hígfosás! Hahaa!" Nem. Ezúttal nem érzek késztetést, hogy bunkó módon elpoénkodjak valami halálosan komoly dolgot. Semmi másra nem koncentrálok, csak a mesteremre, akire máris felnézek, a betegemre, akié jelenleg minden aggodalmam és reményem, és magamra, akire végre az életben, először, igazán nagyon büszke vagyok.
Lehunyom a szememet és a kezembe koncentrálom a chakrámat. Eleget fejlődött a chakrakontrollom ahhoz, hogy egy pillanat alatt teljesítsem ezt a könnyű lépést. Miután ez megvan a beteg homlokára emelem a kezemet, ami ég a láztól. Nem foglalkozva a forrósággal elkezdem a testébe áramoltatni a chakrámat. Megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába abban a minutumban, hogy ezt megteszem. Mintha hirtelen éreznék mindent, amit ő érez, mintha hirtelen a részemmé válna az előttem fekvő személy. Leborulnék az ágya elé, és sírva könyörögnék neki, hogy legyen erős, bírja ki, de tudom, hogy most nem ezt kell tennem. Annyi chakrát szabadítok fel, amennyit éppen elegendőnek találok ahhoz, hogy átfésüljem minden egyes porcikáját, de maradjon még dögivel. De ahogy sejtettem, elsőre sehogy sem megy. Bárhogy keresgélek, próbálom megtalálni a fájdalom forrását, sehol semmi. ~ Gyerünk Ayame, te is tudod, hogy ez semmiség. Ez az első lépcsőfok. Még nem fáradhattál el, még nem nyafoghatsz a kilométeres lépcsősor legalján ácsorogva. Még semmi okod nincsen rá. Gyerünk Ayame, csináld! Csináld már! ne tökölj! ~ A szavak a fejemben egyre gyorsabban kiáltoznak. Nem emelem le a tekintetemet a betegemről, csak éppen akkor, amikor Koroshiya-sama szemeit keresem. ~ Újra! Nem vallhatsz kudarcot! ~ parancsol rám a hang, mire szó nélkül visszafordulok a beteghez, megint ráemelem a kezemet a forró homlokára, és újabb chakralöket indul a testében. Mintha mindenhol érezném a fájdalmat. Sőt... mintha...
 - Olyan mintha hideg-meleget játszanék! - mosolyodok el és komoly tekintettel pillantok Koroshiya-samára. - Tudja, amikor eldugtak egy tárgyat Ön elől, és meg kell találnia. Csak úgy segíthetnek, hogy azt mondják, hideg - ha távol van tőle az ember - vagy meleg - ha közelebb ért hozzá. Így érzem magamat. Talán... de csak talán, az egész testére kihat a betegsége. Ahogy a combja felé áramoltatom a chakrát, mintha... Nem is tudom elmagyarázni, csak egyre rosszabb és súlyosabb a kár. A combján... - odalépek és feljebb húzom a kórházi köntösét. És... bár ne tenném. Meglátom a combján lévő seb körül a lilás, alvadt vérre emlékeztető színű foltokat és ereket, mintha egyre csak terjeszkedne. - Vérmérgezés? - kérdezem. És az már nem is kérdés, hiába van kérdőjel a mondatom végén. Ez minden bizonnyal az lesz. Talán túl sokáig nem találtak rá a harcmezőn, ahol megsebesítették, és rengeteg kórokozó és baktérium került a vérébe, melyek rögtön megtámadták a sejtjeit. A seb láttán hátrébb lépek és visszahajtom a lábára a köntöst. Ez az amit inkább nem kellett volna látnom. A feladatot így sem sikerült teljesítenem. Ha a betegsége nem látszana meg a testén, hanem testen belül lenne, fogalmam sem lenne, hogy mi baja lehet. Sokkos állapotban lépek arrébb, és próbálom elfelejteni a látottakat, miközben a következő beteghez is odalépek, némi tanácsot vagy reakciót várva mesteremtől.

// Elnézést a késésért  Nyaraltam és elfelejtettem írni, lent meg nem volt net. <33 Gomen!!!

Kicsivel később vagy is pár nappal. Na jó talán egy hét is eltelt.
Már jó ideje nem láttam Akumát, került talán sőt biztos így van jenéletem nagyon zavarja. Utoljára mikor láttam a földön feküdtünk, rémlet morgot valamit. Franc beléd Yuurei vagy valami hasonlót. Nem teljesen emlékszek, az emlék túl tompa. A kimerültség és chakra hiány meg tette a hatását alaposan.
Most ki pihenten, vagy is viszonylag gyógyultan és feltöltődve a helyzet már más volt. Legközelebbi harcnál okosabb leszek, és gondolkodok majd.
Nyújtózok és meg igazítom két kardot az oldalamon. Lassan itt az ideje, hogy tovább álljak. Túl sokáig voltam egy helyben, még rám telepszik ez a nyugalom és hát szóval ez az egész. Meg még valaki bele rángat valamibe amit nem szeretnék jelenleg.

Kórház kapuja előtt állva azon agyalok merre is induljak. Talán most északnak, vagy nem is talán nyugatra kellene menni. Jobb lenne országot választani és egyszerűen oda menni és kész? Pffffúúhh a döntés elég nehéz menyek a lábam lógatni talán tenger partra és lebarnulni, nem az nem tóul jó ötlet. Nagy gondolkodás, teljesen meg feledkezek magamról észre se veszem egy padra is le ülök.
- Vajon Akuma is felépült már? Ah biztos így van elégé strapabíró, vagy is erősnek tűnik.
Nagyot nyújtózok, majd felállok tehát eldöntetett akkor iránya..... A fenébe azt hittem ez bejön. Hirtelen próbálok ki nyögni valamit egy várost vagy valami talán bejön, de tévedtem. Csak egy egészen kicsit, lehet a legjobb lenne ha haza mennék.

- ÍÍÍÍÍ
adtam ki magamból a hangot. Nem véletlen és kérdés miért. Mert meg ijedtem a hirtelen meg jelenestől, ne persze a hangjától is. Most mi van mi, még nem foglalkoztam másokal? Ezt meg honan veszi én igen is... ahhhh néha komolyan, sodorja a határt. Rokon ide-oda egyszer alaposan vissza vágok neki.
- Jól van na, nem fog érdekelni akkor mi van veled testvérkém.
Tudtam ez a szó, valószínűleg dühíteni fogja és még egy lapáttal is teszek rá.
- Pedig az idősebb testvérnek ez a dolga, hogy vigyázón a fiatalabbikra.
Tárom szét kezeim meg adóan, arcomon egy nagy mosollyal. Majd meg vontam a válam és nagyot sóhajtottam lehetőleg színlelve a döbbenetet.
- Ahhááá szóval leskelődtél utánam, sejtetem én ám!
Sőt még kezem is ki nyújtom és rá mutatok, egyenesen a lányra. Majd hangot halok, fejem körbe fordítom de sehol semmi. Senki nincs a környéken aki leszólított volna minket. Jóbra balra de még fentröl sem, pedig nagyon akar valamit.
- Héé a füle......
ugrok is hátra felé, hogy elkerüljem a nénit aki előttünk áll. Mi a fene ő most itt honnan került elő, ez valami jutsu lenne? Ahaáá genjutsu a kórházban biztos volt.
- Nyaaaaahhhh.
Hördülök fel kisé felháborodva.
- Ilyen egy perverz öregasszonyt! Talán meg kellene mondani mi a fenét szeretnél néni.