Konoha kórháza

Szemhéjaira különös nehézséggel nyílnak csak szét, valamint a szokásosnál nagyobb lélegzetvétele könnyen hallható. Eleinte nem mozdul, próbálja a látottak alapján beazonosítani, hogy hol van, felismer-e bármit is, de aztán a belső tátongó űr felé fordul, próbálva megérteni azt, megérteni a helyzetét, megérteni, hogy ki is ő valójában.

A fülében hallja, amint a szíve egyre nagyobb erővel és tempóval dobban; csak akkor próbálja megmozdítani végtagjait, tesztelve, hogy még mindig le van-e kötözve, láncolva. Ujjbegyeivel a teste alatti textúrát próbálja felmérni, szaglásával és hallásával kiegészítve az eddigi érzékeket, érzékleteket.

Bokáját biztosan fogják a szandál csatjai. Ez az érzés az eddigiekhez képest igencsak szokatlan bőrérzéklet, habár tapasztalati skálája igencsak szűkösnek mutatkozik; a csupasz lábaktól viszont alapjaiban eltér. A szandál talpa vékony, de rugalmas, a továbbiakban viszont nincs ideje a bokák, lábujjak mozgását tanulmányozni teljesen új szemmel, hiszen a férfi értetlen reakciója majdhogynem olyan erejűnek hat, mint a sajátja – hangsúly: majdnem.
A mentális kételyei, rozoga elmeállapota ellenére a férfi érintése stabil és szilárd; ideális arra, hogy a jelenben tartsa, megakadályozva tudatát abban, hogy az apróbb részletek elemzésével foglalkozzon, viszont ez a pozitív hatás nem marad meg tisztán akként. A szorítása ugyanis aggodalomra okot adó egyveleget alkot a tekintetével és arcvonásaival. A fizikailag manifesztálódó megrökönyödés, a grimasz, az elváltozó hang, az éles tekintet mindössze olaj a tűzre – márpedig a tudatában tomboló fekete infernó aligha igényelne további biztatást – és azonnali védekezési reakciót vált ki belőle. Virtuálisan összerezzen, összébb húzza magát; álla a mellkasához szegezve, apró, de számos pislogással megszakítva, némiképp nehezen tartja meg a férfi tekintetét, vállait és könyökét behúzza, még a kezét is próbálná kihúzni a férfi szorításából, de tart attól, hogy nem tudná megtenni ezt észrevétel nélkül, s félve attól, hogy a férfi reakcióján ez amúgy is csak rontana, nem is teszi, viszont a kezének megrándulását aligha tudná leplezni.
Állkapcsát láthatóan összeszorítja, ajkai egy vékony vonallá préselődnek, orrcimpái beleremegnek, ahogyan igyekszik a lehető legnémábban levegőt venni. Azt viszont sejti, hogy a férfi verbális választ követel, vagy legalábbis vár el, ám erre ő jelen pillanatban képtelen, így folyamodik a nonverbális válaszadásra: megrázza a fejét. ~ Bármennyire is próbálom, nem emlékszem rád. De ezek szerint kellene... ~
Úgy tűnik, hogy hosszú pillanatokig némán és értetlenül merednek egymásra, neki ugyanis esze ágában sincs kitölteni a kellemetlen csendet beszélgetésfoszlánnyal, amúgy sincs sejtése se, hogy egyébként miről beszélne, beszélhetne. Így a férfi oldaláról sugárzott értetlenség, csalódottság, gyanakvás a fiatal nő oldaláról érkező értetlenség, aggodalom és kérdezésvágy kombinációjával szembesül. Ha a helyzet nem lenne ennyire súlyos, akkor talán még humoros is lehetne az, hogy az emlékeivel feltehetően rendelkező férfi ugyanolyan tanácstalanul áll (legalábbis látszólagosan), mint az amnéziás nő, így viszont még meg sem fordul a fejében az, hogy nevessen.
A mellkasán növekvő súly és a fejében tomboló vihar okozott lüktetés tulajdonképpen a pánikroham előfutára is lehetne, de odáig nem igazán juthat még el, ugyanis a legközelebbi problémát a torkában felkúszó sav okozza, a gyomrának sporadikus összerándulásával együtt. Szabad kezét az ajkaira szorítva igyekszik visszaszorítani a keserű, maró folyadékot, egyelőre sikeresen.
– Kétlem, hogy ezen a helyzeten lehetne rontani... – Motyogja némileg elhaló hangon, s koncentrációtól megfeszült vonásain látható, hogy még mindig a hányingerével küszködik. Mély levegőt véve viszont ismét kihúzza magát, feloldva a védekezési mechanizmus által okozott feszültséget a végtagjaiban, hátában és nyakában is. Pár pillanatra lehunyt szemekkel próbálja kizárni az idegen közeget, de sajnos kénytelen rájönni, hogy a magára vállalt belső sötétség ugyanolyan rémisztő, mint a színpompás külvilág. – De tagadhatatlanul igazad van, tudnia kell róla. Valahogy érzem, érzem, hogy tud segíteni, kivéve, ha... – Hangja beleremeg szavaiba, arcát elfordítja a férfitól. Az orcájára kiülő pír szégyenének első jele. A halk suttogása, ami képzett hallást igényel, a második. – ... úgy dönt, hogy menthetetlen vagyok. – A beismerés a harmadik. – Amit persze meg is értenék, vagyis úgy érzem, hogy megértenék, de nem akarom! – A suttogásszerű hangja ismét felerősödik, ahogyan a férfi kezén nyugtatott fogása is; úgy tűnik, a helyzet ezen aspektusában visszatükröződik: korábbana férfi szorítása rándult, most az övé. – Nem akarom megérteni és nem akarok menthetetlen eset lenni! – A tekintetében egyértelműen villanó aggódó kétségbeesés mögött láng gyúl, ahogyan a lehetetlen helyzetben először talál rá magabiztosságára. ~ Hiszen csakis Rá, valamint a falura emlékszem... Ezek nélkül... már semmim nem marad. ~
A szapora lélegzetvétel és a homlokán, hajszálvonalában megjelenő verejtékcseppek egyértelműen jelzik, hogy a friss levegő, valamint a zárt helyiségből való kimozdulás jót fog majd tenni neki, s már most érzi, hogy addig nem fog nyugodni, míg mindent meg nem tudott a környezetéről; jelenleg a legnagyobb ellensége (melyről kognitívan tud) a tudatlanság.
Pánikrohamát ismételten kénytelen visszaszorítani, a torkában zakatoló szívverése, elszoruló légcsöve ugyanis kifejezetten baljós jeleket közvetítenek irányába, s bár nem tudja megmagyarázni, honnan származik a sejtés, sem pedig a relaxáló légzéstechnika eredetét, ami még a fejfájásán is képes csökkenteni egy árnyalattal. Értetlensége ellenére viszont jelen helyzetében nincs sem fizikai, sem mentális ereje önreflexióba kezdeni, próbálva választ találni a kérdésre. Ideje sem lenne, hiszen a távozásuk elkerülhetetlennek tűnik, ami szerencsés, ugyanis az elméjében pezsgő energia a fizikai testében is jelen van – melyet természetesen képtelen azonosítani azzal, amit valójában jelent: üss vagy fuss reakció.
~ Falu... hűség. Biztos, nagyon sokat jelenthetett számomra, ha emlékszem rá... Igaz? ~
Lépteinek monoton jellege tökéletesen ellentétben van gondolatainak pörgő mivoltával. A kettősség az arcán is tökéletesen látható, gyermeteg kíváncsisága némi félelemmel párosul, tekintete viszont egyenesen felperzseli az összes új tárgyat, épületet, személyt, illetve növényt.
Némi örömmel – és kárörömmel – konstatálja, hogy a férfi tekintete máson is működik, bár talán ő maga annak enyhébb verziójával volt megkínálva. Véleménye szerint viszont az ápoló igenis rászolgált sorsára: ~ Az én nevem nem „beteg”, hanem Shakaku! ~
Könnyűszerrel lehetséges, hogy már most is túlzott hévvel ragaszkodik azokhoz a dolgokhoz, amiknek a tudatában van, de elképesztően kevés van belőlük, s ha ez legalább gondolati szinten megfogalmazódna benne, rögtön rávágná, hogy joga van hozzá. Viszont még csak gondolati szinten sem merül fel benne.
A fiatal nő egyértelműen megtorpan, mikor a férfi tettei nyomán manifesztálódó köpeny körül szertefoszlik az aprócska füstfelhő, nem tudja viszont azon nyomban megragadni az anyagot, ugyanis az elméjében érzett kaparászás ismét felüti a fejét, igencsak elvonva a figyelmét a jelenből.
A köré terülő szövet érintése viszont nyomban visszarántja érzékeit a jelenbe.
– Ez a jel... jelent valamint. – Hangja bizonytalan, melyet azonnal megbán és próbál felülírni: – Tudom, hogy jelent valamit. – Pillant fel a köpenyt szolgáltató szemeire. – Csak azt nem tudom, hogy egész pontosan mit. – A kijelentés ellenére tekintetében egyértelműen kérdés csillan. – Ahogyan a... falu neve is a nyelvem hegyén van, de mégsem tudom kiejteni... – Az arcára kiülő frusztráció egyértelmű, leplezetlen és végtelenül emberi. Pont amennyire emberi is.


//Elnézést, hogy ennyire csöpögős lett, de feltétlenül szükségesnek találtam szemléltetni, hogy a helyzet ellenére rá tud találni a magabiztosságára. Rá is akar találni.

[Jiraiya – bennem egyáltalán nincsenek kétségek]

Ajánlott zene

A fiatal nő törékeny teste először észrevehetően összerezzen; a férfi érintése váratlannak és idegennek hat, legalábbis elsőre. A teste ugyanis a kezdeti reakciót követően ellazul és tudatlanul is erőt merít a férfi közelségéből.
Az emberi érintés pszichológiai hatását éli át, amikor a férfi karjaiba zárja őt; a kezdeti összerezzenés a mozdulat előre nem láthatóságából és a menekülési ingerből származik, ezt váltja fel a megnyugvás és illékony biztonságérzet. A hangulatváltozatok gyorsasága némileg össze is zavarja, hiszen jelenleg minden új számára; talpa alatt a talaj ropogós, recsegő keménysége, a ruhanemű súrlódása, szívének zakatolása.
Az érintkezési ponton keresztül szinte érezni véli a férfi ~ Okami... ~ energiáját és erejét, a lényéből sugárzó testhőjét – a férfi ugyanis alapjaiban különbözik a hideg kőpadlótól és a puha, de ugyanúgy élettelet ágytól, amiket eddig a háta mögött tudhatott.
A fájdalmasan újdonsült emlékkép ismét tudata elejére kúszik; a hasfalából kigyöngyöző vörös vér forró érintése, a csontokig hatoló hideg és az émelyítő rettegés ismét elakasztja lélegzetvételét. Szemhéjai pillangó szárnyaihoz hasonló mozdulattal és gyengeséggel rebegnek bele a legelső emlékébe, s már most sejti, hogy ezt sosem fogja elfeledni. Ahogyan a tehetetlen félelmét sem.
~ De már nem ott vagyok. ~
A tudatlan sötétségben visszhangzó gondolat mantrává erősödik, miközben próbál a férfi szilárd jelenlétéből erőt meríteni; úgy tűnik, örökös harc lesz ez a bizonytalan jelen és a sötét múlt között, ő pedig félúton, a két hatalom között ragadt meg, s mind a kettő magáénak akarja tudni.
Remegő ujjakkal fogja össze az idegen anyagot a nyaka előtt, átvéve azt a férfitól, szembefordulva vele; nem tudja, hogy fázik-e vagy csak a félelemtől reszket, ahogyan azt sem, hogy a sérülései miatt nehéz levegőt venni vagy sem, de a tekintete a férfi ajkaira pont akkor szegeződik, amikor a végtelen, fojtogató sötétségben gyúló jelenés felhívja magára a figyelmét: a lehulló levél egyszerre idegen és rég látott barát, egyszerre keserű és édes, múlt és jelen. Bár megérinteni nem tudja, mégis szinte érzi a bársonyos tapintását, az üde illatát.
~ Konoha. ~ A suttogó gondolatát a férfi hangja fogalmazza meg, szinte megpecsételve vele a sorsát. – Zöldellő levél... erős és fiatal. Élettel teli... – Hangjának susogó mivolta, könnyed és bódult könnyedsége egyértelművé teheti, fogalma sincs arról, hogy a szavakat hangosan fogalmazza meg, nem pedig tovaszálló gondolatként; a savaknak ugyanis erejük van, különösen akkor, ha más is hallja őket. –... Élettel teli – a férfi szemeire felugró tekintete egyszerre éles és fátyolos; az arckifejezése gyermeki, mintha csodára, kincsre lelne.
A férfi tekintetét, arcvonásait újult erővel fürkészi, mint a sivatagban bolyongó, szomjazó számkivetett az oázist. ~ Konoha. Ez az otthonom neve; én ezért élek. ~ Tudatlanul is átveszi a férfi szava járását¹ – a néma sötétség ridegen felbugyog, mintha kacagna a gondolaton, de a tudatában táncolva hulló élénk levél a bugyorgó felszínt elérve azonnal elcsendesíti az idegen lázadót, elcsitítja lelkének zavarát. A tudatának megmentője aprócska ugyan, de fényes és meleget sugároz – ez már önmagában ellentétes azzal a sötétséggel, ami fojtogatja őt, így megnyugvást talál benne.
A kutató tekintete felfelé kúszik a hulló zöld foltokra, amik ugyanolyan alakúak, mint a tudatában megjelenő testvérük, habár fényük és energiájuk közelébe sem érhet annak az egyetlen egy levélnek. Ujjait széttárva nézi, ahogyan azok áttáncolnak a réseken, kacér érintésüket hagyva hátra csupán, kecsegtetve azzal, ami nincs, de lehetne. Szemeivel követi útjukat a földre, majd pedig ő maga is letérdel, hogy óvatosan kézbe vegye az apró markában méretesnek tűnő levelet, ami leginkább hasonlít megjelenésben a mentális képhez.
A látvány hatására a rideg massza ismét buggyan egyet, szinte arra késztetve őt, hogy gyűrje össze a természet gyermekét, ezt a különös szimbólumot, de neki esze ágában sincs kárt tenni abban, ami jelenleg békét hoz viharvert tudatára, így óvatosan dajkálva emeli magához közelebb.
– Nem emlékszem az épületekre, sem az utcákra... sem az arcokra, sem a nevekre. – Félig guggoló, félig térdelő helyzetéből pillant fel az előtte álló férfira. Körülötte a földön és a levegőben a zöld levelek tánca egy pillanatra feledésbe merül, ahogyan vörös tincseinek lobogása is. A tekintete ugyan még mindig bizonytalan, hiszen a helyzete majdhogynem kilátástalan, de mégis gyúlt benne egy szikra; egyfajta béke és elhatározottság tükröződik ezüstös lélektükreiben – az ametisztesen csillanó ezüst szinte lángra lobban. – De az, amit érzek, tagadhatatlan. – A levelet mellkasához szorítva emelkedik fel, kihúzva magát, makacsul felemelve állát. – Bár lehet, hogy nem emlékszem a részletekre, de hűségem Konohához és a Hokagéhoz töretlen.
A tudatában lámpásként égő levél képe erőt ad a lehetetlen helyzetben is, fényt biztosít a sötétségben, reményt és utat mutat az úttalanságában. Noha úgy tűnik, hogy kirántották alóla a szőnyeget, ő mégis ezt a kapaszkodót találta – és most már nem ereszti.
Ugyan nem tudja, de a lehetetlen határozottsága most áll legközelebb a sötét szurok másik oldalán álló kísértet határozottságához, de hiányzik az a heves kegyetlenség, ami a múlt árnyát azzá tette, aki volt; hiányzik az a nyílt infernó, ami veszélyességének forrása volt. A parázs viszont ott van, s a kérdés már csak az, hogy ki és hogyan fogja lánggá legyezni azt.
– Jelenleg csak ennyit tudok, csak ennyiben vagyok biztos – folytatja, miközben közelebb lép a férfihoz –, de lehet, ha többet látok abból, amiért és akikért élünk, ez talán változni fog, de ha mégsem, akkor tudd, hogy nekem ennyi elég. – Elvégre ki tudja, talán nem is szeretné tudni, ki is volt ő korábban.
Az arcára kiülő mosoly nyugodt és szelíd, de mikor a férfitól elfordul, hogy az előttük húzódó épületsorokat fürkéssze, szemei gyermeteg kíváncsisággal villannak. Négy apró lépéséből az első kettő még bizonytalan ugyan, de a többi könnyed shinobimozdulat. Nagy levegőt véve szívja be a friss levegő mámorító illatát, s némileg széttárt karokkal fordul meg a hulló levelek táncának hallhatatlan dallamára. – Esetleg, amennyiben nem túl nagy kérés és nincs más teendőd, körbe tudnál vezetni?
Elvégre az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.³

//¹ Shimura Danzou hozzászólása, 2016. szeptember 3. „Gyere, Shakaku, sétáljunk a faluban, hátha felismered azt a helyet, amiért élünk!” – ezzel is szeretném érzékeltetni, hogy még nagyon könnyű befolyásolni őt, majdhogynem olyan, mint a friss agyag.
² A karakter memóriatörlés előtt még véletlenül sem térdelt volna le más előtt, különösen férfi előtt nem (még amiatt sem, hogy felvegyen valamit, amit elejtett).
³ Lao-Ce