Konoha kórháza

[Jiraiya]

Zene

A fiatal nő érzi a tudatát megvilágító fény melegét, ahogyan az rávetül a hideg sötétség által kínzott elméjére. Noha nem érti a jelenséget, sem annak okait, de már sejti, hogy az indokok keresése nem az ő feladata, hiszen arra egész egyszerűen képtelen. Mégsem érzi viszont magát teljesen reménytelennek, hiszen az általa eddig megismert aprócska világban is mindenkinek megvan a saját szerepköre; senki sem ugyanolyan.
~ Habár el sem tudom képzelni, hogy az én szerepem vajon mi lehet… ~ A gondolatfoszlány egy pillanatra képes arra, hogy a fellelt megnyugvását megingassa, de a tudatában gyúlt fénypászma és a kezében dédelgetett levél ismét a felszínre emeli a végtelen mélységű sötétségből feltörő gránitszilárdságú oszlopot, avagy a hűségét. A felülmúlhatatlan sötét gomolyagból mintha kezek akarnának felkapaszkodni az oszlopként manifesztálódó elkötelezettségére, de a karmos és eltorzult végtagok még csak hozzá sem tudnak nyúlni ahhoz; mintha égetné az érintésüket a képződmény, ugyanis hirtelen egy elkapó mozdulattal vonulnak vissza a sötét felszín alá, így ő maga az oszlop tetején biztonságban lehet.
A biztonságérzetének tudatosulása lehetővé teszi számára azt, hogy a fizikai jelennek szentelje teljes figyelmét. A lábai alatti talaj nem olyan kemény, mint az épület padlózata; érzi, hogy a sokak által taposott felület az ő talpai nyomát is felveszi, ahogy a porszemek felszállnak egy nagyobb toppantás nyomán. A kísérletező toppantás nem csak a porszemek táncát eredményezi, hanem azt is érzi, hogy a mozdulat által ébresztett rezgés és hanghatás lényegében különbözik a kórházi kőpadlón kifejtetett hatásoktól.
Tekintetével kíváncsian követi a porszemek táncát a levegőben. Íriszei viszont a körülöttük lévő levelekre terelődnek, mikor azok a porszemekkel keverednek. A levelek tánca felvezeti tekintetét a környező épületekre. Alaposan szemügyre veszi azok magasságát, formáit, éles vonalait és természetesen az alapanyagokat, amikből építették őket. ~ Minden elemnek van saját helye. ~ A gondolatnak ugyan van egy belső, jóval mélyebb jelentése, de arra jelenleg képtelen rábukkanni.
Így viszont folytathatja az épületek szemrevételezését, folyamatosan hasonlítva őket az első felfedezett létesítményhez, a kórházhoz. Szívében titkon azt kívánja, bárcsak betekintést nyerhetne a falak mögötti világba, hiszen a kérdés, hogy vajon az épületek berendezése hasonlít-e a kórház berendezéséhez, illetve az épületekben lévő személyek hasonlítanak-e a már ismert személyekhez, így különösen a nővérhez és Okamihoz ~ De ismerem én egyáltalán így Okamit?¹ ~, folyamatosan és elképesztő erővel foglalkoztatják fantáziáját, ami viszont üres, vagy legalábbis akkora arzenállal bír, amivel már megismerkedett legalább vizuálisan.
Ekkora hozzá közelebb lépő férfi felé fordul. A cipőtalptól indulva veszi szemügyre minden porcikáját, még így, ruhán keresztül is. Az első pillantás elég számára, hogy levonja a következtetést: nem csak magasságbeli különbség van közöttük. A férfi lábfeje jóval nagyobb és szélesebb, ahogyan a vádlijai és combjai is sokkal erősebbek, a karjairól és a széles vállairól nem is beszélve. Ezt követően éles tekintettel méri fel a férfi arcvonásait is, állának éles vonalát, szemeinek színét, hajának hosszát és árnyalatát, mosolyának ívét.
~ Boldogabb? ~ Kérdez vissza elméjének szűk végtelenében. Arcáról némileg lehervad a mosoly, átadva helyét némi értetlenségnek. Fejét is oldalra biccenti, mint ahogyan a kiskutya is teszi, ha nem érti gazdája szavát.
A férfi aggodalmát viszont némiképp tudja értelmezni, habár talán nem épp úgy, ahogyan maga Okami: – Semmi kedvem visszakerülni abba a magányos szobába, mikor ennyi felfedeznivaló vár rám! – Mosolyodik el ismét, majd pedig az apró kezét a férfiéba csúsztatva kezdi el őt húzni a statikus környezetből a dinamikus felé.
A zajos utca felé közeledve a férfi érezheti a fiatal nő kezén, hogy remeg, és ez egyre erősödik; a két utca kereszteződésének pontjában megtorpan, nem lép be a forgatagba, hanem először gyermeki módon nagyra nyílt szemekkel konstatálja az idegen arcokat. Számára mindenki és minden ismeretlen.
A gondolat tudatosulása nyomán viszont nem mérhetetlen magány kaparintja meg törékeny elméjét. Ugyan fizikailag nincs jelen, mégis érzi, amint a Hokage-sama figyeli. Ez, valamint a mérhetetlen kíváncsiság ösztönzi őt, hogy megtegye az első lépést a forgalmas utcán, belépve a szállingózó emberek közé. Forró keze lassan, de biztosan csusszan ki a férfiéból.
Minden arcot igyekszik megfigyelni, minden gesztust és elcsípett beszélgetésfoszlányt megjegyezni, minden anyagot megérinteni; legyen az a mellette elsuhanó nő ruhája, vagy a standokon kihelyezett portékák. A fémek hidegétől, a kerámiák matt vagy fényes felületéig, a gyümölcsök és zöldségek puha vagy érdes tapintásáig próbál mindent az emlékeibe vésni. ~ És ezek az illatok! ~
Úgy tűnik, minden gyümölcsnek és zöldségnek más az illata, ahogyan minden embernek is: a gyönyörű ruhában lépdelő hölgyé és az izzadt agyagosé, a poros orcájú gyermeké és a botjára támaszkodó idős úré. Az egyik lépcsőn ülő macska bundájának illata (aminek a megtapasztalásáért három párhuzamos karomnyomot sikerül bezsebelnie a jobbkézfejére) merőben eltér a zöld növények illatától, amit a végtelen színkombinációjú virágok illata múl felül.
Minden mimika, gesztikuláció számára kincset ér (így amennyiben valakinek elkapja a tekintetét, arra rámosolyog, ha távolabb van, akkor integet is); minden mosoly, minden indulatos arckifejezés, minden ökölrázás, nevetés felbecsülhetetlen, ahogyan a hangok is. Ugyanis feltűnik neki, hogy mindenki más hangszínen beszél, s egy pillanatra megfordul a fejében a kérdés, hogy vajon tudná-e őket utánozni – viszont nincs ideje elmerengeni a gondolaton, ugyanis az utcaszintről az égen szálló madarak röpte csalja el a tekintetét.
Egy pillanatra hunyorog és a szemét eltakarni kényszerül, de mikor szemei hozzászoknak az erős fényhez, megpillantja azt, ami eddig leginkább nyűgözi le.
– Arcok nőttek ki a hegyből. – A kijelentés váratlan, de látszik is az arcán, hogy a szavak jóformán kiszaladtak a száján.
A tekintete szinte engedélye nélkül ugrik a távolból egy közeli épületre, ami terebélyes, szintenként szűkülő kupolához hasonlatos; méreteit tekintve könnyen látható. A rajta lévő szimbólum látványára a szíve szaporán kezd verni. A lüktetéseket hallja a fülében, érzi a torkában. Talán épp emiatt szökik ki mindössze suttogásként, pillangó szárnyának gyöngéd rebbenéseként²: – Tűz…

¹ Mindössze a „sama” honorific-re emlékszik, én meg nem tudom, hogy szakszerűen hogy kell fordítani ilyen esetben a honorific kifejezést :DD
² Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon – pillangóhatás

[Jiraiya – Bocsi a késésért, de láttam, hogy Hétfőre vagyok beosztva, így élek is az idő adta lehetőséggel, mert sűrű egy kicsit az egyetem]

A világ végtelen színei elvakítják világtalan szemeit, ahogyan a felfoghatatlan formák tengerén hánykódik; de tenger az egyáltalán? Ugyanúgy színpompás az is, ugyanúgy végtelen mind távolságra, mind pedig mélységre. Ugyanúgy végtelen formákra és méretekre képes, kiszámíthatatlan és felmérhetetlen teljes valójában.
~ De ez nem az a tenger... Ez maga a... ~
Pokol.
A tudatában tajtékzó végtelen sötétségre csakis ez a kifejezés használható. A sötét, bugyogó hullámok orrfacsaró bűze kísérti a valóság angyali aromáit; az alma édes illatát a keserűség bűze kíséri, ahogyan a fűszerezett húsét a kudarcé.
A tudatában egyedüli fényforrásként jelenlévő levélre koncentrál ugyan, de a háttérből hallja felsusogni az általa érthetetlen hangok, szavak sikolyát. Bár az egyetlen biztos pilléren áll, menedéke mégis a végtelen sötétség bugyraiból emelkedik ki, s más nem is veszi őt körbe, csakis a tapinthatatlan, láthatatlan és áthatolhatatlan sötétség.
A színek, az alakok, arcok, formák, anyagok felvillannak egy-egy röpke pillanatra, majd pedig elmerülnek a sötétségben; bár próbál beléjük kapaszkodni, a képzetek átcsusszannak idegen ujjai között, mint a megmarkolhatatlan vízcseppek folyama. Beleolvadnak a háttérbe, de el nem felejtődnek. Mintha eddig is ott lettek volna.
A felfedezés öröme egyszerre mámorító és józanító; számára minden csak a jelenben létezhet és csakis abban. Nincs sem múltja, sem jövője – vagy talán mégis? ~ Tűz. Levél. Árnyék. ~ A szavak visszhangoznak a tudatában, mintha léteznének ott falak, melyeket képtelen látni. ~ Levél. ~ Megszorítja a markában tartott levélkét, hálát adva a jelenlétéért, hiszen fényt hozott a világtalan végtelenjébe; ám ennek ellenére mégis sejti, sőt tart tőle, hogy össze tudná morzsolni azt, ha kellőképpen szorítaná azt. Vajon a fény is elpusztulna vele; és ha igen, akkor vajon még mi más? ~ Árnyék. ~ Akaratlanul is felismeri, hogy csak a fényben tudnak a dolgok árnyékot vetni, ami pedig folyamatosan változik, nem csak a formák és méretek szerint, hanem a fényforrás állása alapján is. Ha viszont lenyugszik a Nap, a sötétség uralkodik; ahogyan a tudatában is, viszont ott nincs árnyék. Vagy legalábbis még tapasztalja, de talán majd idővel egyszer arra is szert tehet... vagy mégsem? ~ Tűz. ~ Valójában mindezek közül ez az, ami leginkább belemarkol kapaszkodók nélküli lelkébe. A férfi által szolgáltatott információk valahogy nem alkotnak számára teljes képet, ámbár mégis az a megmagyarázhatatlan érzése támad, hogy rendelkezik a kirakós részeivel, csak a végeredmény képével nem; hogy tehetné össze a darabokat, ha nem tudja, mit is alkot majd valójában? A szavak mögötti tartalmak viszont ismert ismeretleneket alkotnak, külön-külön lebegve kognitív elméjében, asszociációkat alkotva, majd ismét ellibbenve. De már tudja róluk, hogy ott vannak.
A tűzről viszont egész más érzése támad; nem csak az elméje kezd el pezsegni, hanem a vére is, amint felgyorsulva száguld erein keresztül. Hallja, amint szíve a füleiben dobog, érzi, amint a szájában nyál gyülemlik fel, mintha lakomára készülne. Látja, ahogy a karján lévő szőrszálak az égnek merednek, mintha energiával töltődnének fel abban a pillanatban, amikor a felfedezés oltárán találja magát. Azt a jelet ismeri. Azt a jelentést is ismeri. Sőt, nem is egyszerűen ismeri, hanem átéli, mert tudja, tudja, hogy...
Mit is?
A szemöldökei egy pillanatra összeráncolódnak – mi az, ami ott volt a tudata perifériáján? Mégis mi az, ami testét ilyesfajta reakcióra késztette? A felismerés lehetősége tovaszáll, ahogyan az ajkairól a sóhaj is; az izgalom tünetei enyhülnek, majd teljesen elmúlnak.
~ A tűz... meleget és fényt ad... vagy eléget. ~ A végtelen mélységből egy embertelen kacaj tör fel, melynek következtében az elméjének ékkövét képező levele pulzálva villan fel – így azon gondolat tudatosulása is elmarad, hogy a Fa bizony a Tűz martaléka lehet. Lehetett volna...
Konoha – a név kísértetiesen ismerős a számára; újnak tűnik, ámbár mégsem teljesen.
A válla felett pillant hátra, szemügyre véve az utcán nyüzsgő embereket; öregek, nők, fiatalok, gyerekek – összehasonlítja őket az emlékeit gyötrő vénember kegyetlenségével, valamint a megmentésére siető arctalan alakok villámgyors tetteivel. Kénytelen megállapítani, hogy első látásra a különbség hatalmas, talán behozhatatlan. Az az ember kegyetlen kacajjal az ajkain metszette fel. Az arctalanok habozás nélkül rontottak rá.
~ Nem számít, hogy őrült vénemberek vagy pedig arctalan alakok rontanak rájuk, mert nem tudnák magukat megvédeni... Ahogyan én magam sem tudtam, nem is tudnám. ~ A gondolata kétséget ébreszt benne, miközben a tudatát a megszokott kaparászás érzete tölti meg. ~ Vagy talán mégis...? ~
A nyaka váratlan mozdulattal rándul vissza az eredeti állapotába, némileg oldalra biccentett fejjel, tágra nyílt szemekkel veszi szemügyre a Tűz jelét – a felfedezés érzésének kísértete ismét visszatér kecsegtetni meggyötört elméjét. Orrcimpái beleremegnek, ahogyan megszokottnál mélyebb levegőt vesz; a teste szinte zizeg a lehetőségektől.
– És még meg is fogom védeni. – A tekintete ezüstösen csillan, mint a közelgő penge az éjszakában. Hangja határozott, ahogyan minden élet végkimenetele is. Arca biztos, akár még talán erőszakos is. – Igaz? – A pillái belerebbennek egy pillanatra; a mélyből feltörő határozottság és sziklaszilárd elkötelezettség egy pillanatra meginog, mintha utólag cenzúrázná saját magát; a régit az új. Vagy talán csak arra kíváncsi, hogy vajon a férfi mer-e neki ellentmondani...?
A férfi arcáról sugárzó áhítat és remény viszont megtöri a jeges szemeiben égő tűz egységét, habár a parázs kiolthatatlannak minősül. A kérdés kellőképpen váratlanul éri, így egy pillanatra csak pislogni tud. A férfi arcáról le is csusszan a tekintete, ismét a sziklába vésett arcokra téved, kifejezetten az egyikre.
Apró nyelvével nedvesíti meg ajkát, nem is észlelve az apró, számára magabiztosságot kölcsönző aktust. A felismerés viszont most elkerülhetetlen: a fa ad otthont az ezernyi méretű és árnyalatú levélnek, melyek, ha eljön az idejük, aláhullanak, s a földre érve elenyésznek, visszatérve oda, ahonnan a fa is származik. A levelek martalékából megújul a fa, új energiát nyer a növekedésre, ami által növekszik az árnyéka is. Ezt az energiát pedig nem más veszi fel, mint...
– A gyökerek.


//Tudom, hogy az előző körhöz képest eltérő emóciók uralják a karaktert, de ezáltal is jelezni szerettem volna, hogy még egy bizonytalan, kiforratlan személyiség. Bocsi a rövidségért, sajna beteg vagyok :/

[Jiraiya]

Színek, formák. Arcok és mozdulatok. Állatok és növények; élő és élettelen dolgok. Végtelen lehetőségek megszámlálhatatlan kombinációi; anyagok, alakok, árnyalatok, életkorok. Egy valami viszont közös ezekben a felmérhetetlenül és felfoghatatlanul változatos jelenségekben: mind léteznek, méghozzá a jelenben. A fizikai világban. Mind tapintható és érzékelhető. Mind egyszerre idegen és felfoghatatlanul ismerős. Mind ott van, de mégsem; mind illékony, akárcsak az igazság maga.
Az ég kékje és a hegyek szürkésbarna recéi, a zöldellő lombok és a színes háztetők tökéletes keretet nyújtanak eme színpompás világnak, s annak minden illatának, dallamának, érintésének. Akárcsak a tökéletes tájkép a mester ecsetjéből, úgy áll össze az apródarabos kirakó, összeforgatva a darabjait egészen addig, mígnem azok teljesen összepasszolnak. Minden darabnak van szerepe, de nem mindegyik darab tud erről – a tudatlanságukban rejlik vajon az erejük?
A tudás hatalom. A tudás áldás. A megfoghatatlan felismerések tömege több kérdést vet fel, mint az elgondolójuk szeretné – tényleg hatalom és áldás a tudás? Minden éremnek két oldala van: egyik sem létezhet a másik nélkül. A sötétség párja a fény. A vízé a tűz. Az életé a halál. Egymás nélkül nem is létezhetnek; de mi van a tudással? Lehet az érem másik oldalán a tudatlanság? Ha feldobod ezt az érmét, akkor mi vár a másik oldalon, ami elkerülhetetlenül kéz a kézben jár a tudással, s csakis annak birtokában lelhetsz rá a szemközti oldal által rejtett tartalomra? Nem a tudatlanság az...¹
A tökéletes csendélet annak ellenére – vagy talán pont ezért? –, hogy tökéletesnek tűnik, élettel telinek és valósághűnek, kifejezetten zajos is egyben; a különböző hangnemek és hanglejtések, a szavak, mondatok, kacajok és kiáltások; a dicsérő szép szavak és a dorgáló kifejezések, a dúdolt vagy éppen énekelt dallamok életteli és színpompás madárvilágra hasonlítanak – vagy talán pont majmok rikácsolására?
A megszámlálhatatlan hangkifejtés először mesterien komponált műnek tűnik számára, viszont mégis a másodpercek csigalassú kúszása mellet összefolynak az emberi hangszerek által adott hangjegyek, kaotikus zűrzavart képezve. Ahogyan a viharos óceánon eltévedt legénység feje fölött a sós hullámok, úgy csapnak most össze az övé felett a hanghullámok is; de vajon az ő árbocát is szét fogják zúzni, fojtogató sötétségbe taszítva őt?
~De hisz már ott vagyok... ~
És valóban.
Vagy mégsem?
A tudatában húzódó sötét massza áthatolhatatlan és leigázhatatlan, ahogyan korábban, de most mégis színtiszta tükörképét villantja vissza számára; vérvörös haját, hófehér arcát és értetlenkedő tekintetét.
~ De hiszen a visszatükröződés látszatához is kell fény, de itt viszont... ~
Itt csak a sötétség lakozik.
… de mi van, ha a sötétség nincs egyedül?
A tudatát uraló alaktalan, határtalan mélység most mozdulatlan, mint a gyilkos tekintet útjába tévedő préda, vagy mint a manipulatív trükkmester, mikor a leleplezés elkerülhetetlen pillanatára vár – de ez a rezzenéstelen nyugalom mégis a korábbi állapotoknál nagyobb mértékben ad okot az aggodalomra; a sötétség szentiens? Mi van, ha a sötétség létezik csak és ő annak mindössze egyfajta lenyomata? ~ De ez legalább az enyém. ~
Az őt körülvevő világ először orkesztrálisnak tűnő műve követhetetlen ricsajjá torzul, majd pedig fehérzajjá módosul. A színek sárszerű pacává mosódnak össze, ahogyan a formák is vagy túl élesek, vagy túl alaktalanná alakulnak. Lelki szemei viszont nem csak az élettelen dolgokat látják más fényben, ugyanis hirtelen a fiatal bőr is megöregszik, vagy éppen egyik pillanatról a másikra ölti magára a hullamerevség tüneteit és a kékeslila árnyalatot. Az öreg bőr ugyan nem öregszik tovább, mégis elsorvad, az alatta húzódó csontok pedig elporladnak. A fák zöldjei elbarnulnak, lehullanak, majd a fa kérge hangyássá és kukacossá válik, vagy éppen gombateleppé válik. A sziklafal leomlik. A felhőtlen égbolt csillagtalan fekete masszává torzul. Az épületek falai és gerendái elhasználódnak és elaszódnak; az üvegek berepednek és betörnek, a növények elburjánzanak, majd kiszáradnak.
Talán nem is arról van szó, hogy mindaz, amit mutatnak és reprezentálnak, hamis volna, hanem arról, hogy...
~ Mind annyira törékeny. Mulandó. ~
A látókörét egy pillanatra kitöltő hegyoldal megremeg előtte, mintha illúziót látna, de a másodperc töredékéig mintha az arcok vérrel lennének kifestve. Mintha a hegybe vájt arcokból ömlene a vérvörös, gőzölgő, friss vér – de a villámgyors pislantásának köszönhetően rádöbben, hogy csak fényjáték lehetett, semmi más, a következő pillanatban ugyanis minden a régi. Csak ő maga nem.
– Ez csak tőlem füg...? – Kérdez vissza a férfiéhoz hasonlatos bizonytalansággal, de a hangjából kicsengő kétség a következő másodpercben elillan, noha talán nem úgy, ahogy a férfi arra számít. – Nem tőlem függ. És nem is tőled. – Tekintetében harcias fény csillan. – A Hokage döntésétől függ. – Az állkapcsa egy pillanatra megfeszül, ahogyan a vállait is öntudatlanul hátra szegezi, aminek következtében kihúzza magát; na nem mintha magasságbeli előnyre tenne ezzel szert. Az ő jelenléte ugyanis egészen más paraméterekben mérhető – és még csak nem is tudja.
A férfi arckifejezései viszont épp annyira változók, mint az évszakok, viszont közel sem annyira kiszámíthatók; de egyre többet lát, egyre mélyebben – és lassan minden alaphangulatot képes feltérképezni, kategorizálni.
Ahogyan a fa ágai és ezáltal lombkoronája terebélyesedik, úgy teszi azt az ő tudata is, viszont a gyökerek nem csak az energiaforrást fémjelzik, hanem a múltat is – az elméjében emelt pillérről mélybe tekintve látja, hogy a kőépítmény nem ágazik el, nem bomlik gyökerekre, sőt, a vége teljesen a sötétségbe merül.
A sötétség viszont még mindig mozdulatlan; nem bugyog és nem is nyúl felé. Nem kiált, nem sikít. Néma és mozdulatlan.
… és rádöbben, hogy a gondolatai is azok.
Nincs múltja, amiben ő maga gyökeret vethetne, így tehát fa sem lehet.
A felismerés pillanatában az oszlop fatörzset és leveleket idéző művészi vésései fakulni kezdenek, majd végleg eltűnnek.
Viszont ha fa nem lehet, akkor nem is lehet gyökere, ami táplálná őt és növekedésre serkentené. Így nincs is mi, ami kiemelné őt.
A gondolat hatására az immáron díszítetlen oszlop süllyedni kezd.
És ha nincsenek gyökerei, sem törzse, akkor ágai és ezáltal levelei sem lehetnek. A tudatát megvilágító levél ugyanis más fájáról hullott az ő útjába.
A világító levél ugyan megmarad a levegőben lebegve, de az egyedüli fényforrás szerepét nem úgy tölti be, mint ahogy eddig tette.
A talpai alatt lakozó végtelen sötétség mozdulatlanul üdvözli őt; a kézszerű csápok nem ragadják meg a bokáit, mint ahogy gondolta, sőt, még csak el sem süllyed; a szandál vékony talpa alatt ugyanolyan szilárd a felület, mint a valóságban az ezrek által koptatott utcakő, viszont torzítatlanul tükröződik; önmagát szinte fejjel lefelé, különös perspektívából látja – a valóságot mutatja, de mégsem: a tükörképe ugyanis mosolyog. Az arcizmain viszont érzi, hogy ő maga korántsem ennyire vidám.
A valóság illúzióival ellentétben ez a képzelt délibáb kifejezetten élethűnek és igaznak hat – pedig tudja jól, hogy épp az ellenkezőjével van dolga.
~ Emlékszem... Emlékszem...? Emlékszem? Emlékszem... ~ A gondolat visszhangja először fülsüketítővé erősödik, majd enyhe, elhaló suttogássá halkul; a tudata bizonytalan osztottsággal értelmezi a koncepciót, hiszen kézzelfogható emlékképe nincs a Gyökér nevű intézményről, sem a mögötte álló koncepcióról és eszméről, viszont a megfejtés mégis játszi könnyedséggel pattant egyébként bizonytalan ajkaira; azokra az ajkakra, melyeknek formájáról, ívéről mit sem tud, de mégis tisztában van létezésükkel és azzal, hogy szavak formájára használatosak – ó, és még mi másra!
Mélyen legbelül, a tudata sötét zugában guggolva, a tükörfelületet érintve némileg meglepődik azon, hogy a férfi emlékezést, konkrét emlékképeket vár el tőle, bár állította korábban, hogy sejtése sem volt az állapotáról – ami csak átmeneti, igaz?
De a férfi mosolyát látva a nyakában található egyik izom felenged feszüléséből; akaratlanul is keresi a férfi megerősítését, de hiszen ez természetes...
~ Nem igaz...? ~
Elvégre a férfi az egyedüli kapocs a homályba, nem is, sötétségbe merülő múltja és a bizonytalan jelene között; az egyetlen biztos pont, ami a káoszban bizonyosságot és menedéket adhat. Így talán érthető, ha önbizalomhiányos gyermekként tekint a férfira. ”Nem igaz”?
~ De a hűségem nem hozzá köt, hanem Konohához és a Hokage személyéhez... ~ A bizonytalan önmegkérdőjelezés viszont egyre ingoványosabb és bizalmatlanabb terepre vezeti; hiszen nincs emléke Okamiról, sem a kettejük feltételezett ismerettségéről. Miféle kapcsolatban álltak? Mit jelentett Okami az életében? Mit jelentett ő maga Okaminak?
Mivel nincs emlékezete, sőt, emlékfoszlánya sem a férfi személyéről, így nem is igazán tudja hova kötni, sem pedig hova helyezni őt – bízhat-e benne? Érzései ugyan azt diktálják, hogy bízni akar benne, de vajon bízhat-e az érzéseiben?
Mert még az érzéseiről sincsenek emlékei.
Csak Hokage-samáról és Konoháról, és még azok sem koherens egészek, de mégis mélyre hatnak – pont annyira mélyre, mint a tüdejébe szívott levegő; egészen a szívéig.
Csak az ösztönei maradtak, meg a neve és a teste. Minden más új, idegen.
Minden más sötét.
A sötétség még mindig rezzenéstelen, de mégis sokkal nehezebbnek tűnik a közeg. Mintha nagyobb lenne a nyomás – esetleg a szapora szívverése és a ritmustalan légzése teszi ezt vele?
A férfi jelenléte ugyanis változást mutat – vagy talán ez is csak egy mulandó képzet volna talán? –, a kisugárzása egyszerre kápráztatja és riasztja el. Érzi, amint a szívének dobogása gyorsul; hallja dobogni azt a fülében, érzi azt a torkában, amint gombócot formál, érzi azt, amint a mindössze ökölnyi méretű izom az egész testét életét kelti. Érzi a levegő illatát és ízét, amint egyre nagyobbakat vesz; érzi, amint minden egyes lélegzetvétel feltölti törékeny bordái mögött lapuló tüdejét. Egyszerre hall, lát és szagol élesebben, minden apró részletre kiterjedően, de bőre alatt valami más is megbújni látszik; skarlátvörös életesszenciáján kívül még valami más is csörgedezik, de ez utóbbi szinte suttogva könyörög azért, hogy szabadjára engedjék.
A megdermedt helyzetén mit sem segít, hogy a férfi lendületes könnyedséggel közelíti meg őt, méghozzá olyan sebességgel, hogy még csak meg sem fordul a fejében, hogy tegyen egy lépést hátra – persze kérdéses, hogy a férfi hagyná-e a távolodását, illetve az is, hogy követné-e őt hátráló lépésről lépésre.
Testük érintkezési felülete az eddigieknél jóval nagyobb és intimebb; váratlanul éri őt, és már ez önmagában zavarja, ahogyan a közelség zavarba ejti – nem tudja ugyan, de nem csak az arcát melengető napsugarak hőjét érzi orcáján, hanem a bőrére kiülő arcpír forróságát is. Az eddigi érintések már önmagukban érzékinek tűntek, hiszen számára minden új, művészi, még akkor is, ha végtelenül mulandó és törékeny, de ez az új helyzet olyannyira meglepi, hogy még csak pislantani sem képes; minden izma megdermed. Az egész teste lefagy; csak expresszív lélektükrei mutatják érzéseit és gondolatait nyitott könyvként – vagy mint a könyv, amit megfosztottak borítójától?
A férfi karja körülöleli mindennemű nehézség vagy ellenállás nélkül; nem nehéz, hiszen egyrészt megdermedve áll, mint az olvadozó jégszobor a tavaszi nap alatt, másrészt hozzá képest a férfi egy óriás, így tehát a karja is jóval vaskosabb és hosszabb, könnyen átöleli apró derekát és hátát.
Az érintése rezzenéstelen, ahogyan az arckifejezése is, de érzi bőre melegét, amint az átsugároz a vékony ruhaneműkön. Szinte érzi a karjában megfeszülő izmokat, amikkel magához közel öleli az apró madártestet, mintha kalitkába akarná zárni.
Érzi a férfi által viselt ruhák eltérő tapintását, azok különös és a férfi egyedi illatát, amint együtt állva keverednek, de meg tudja különböztetni a különböző aromákat, elemeire bontva a legújabb tapasztalások egyvelegét.
~ Men...tol. Mentol... ~
Az illat mintha ismerősnek tűnne rövidke pillanat erejéig, de abban a minutumban fellázad a talpai alatt szunnyadó sötétség, hogy ez a gondolat megfogalmazódik: silány utánzatnak tűnik, de vajon van a mentolnak utánzata? Vagy talán valami másnak az utánzata a mentol? Valami másból ered a hasonlat? Mintha nem lenne eléggé mentolos a mentol. De létezik ilyen egyáltalán? Hogy lehetne mentolosabb a mentol? Nem, nem egészen...
A bizonytalan merengés alatt a bugyogás csökken, már csak apróbb buborékok törik meg szétszórtan a sötét felületet. Mintha várna arra, hogy a felismerés az apró elemekből képpé álljon össze.
Nem mentolosabbnak kellene lennie, hanem hidegebbnek – bár első látásra nem tűnik logikusnak a megfejtés, és azt sem tudja, hogy honnan ered a gondolat, de ez a koncepció és kontextus nélküli gondolat hirtelen mégis teljesen elfogadhatónak tűnik. Szinte megkérdőjelezhetetlennek.
Lehet, hogy a mentolnál nincs mentolosabb dolog, de van olyan, ami hidegebb, de ugyanennyire mentolos.
Ekkor a bugyogás teljesen aláhagy.
A torkát maró keserű gyomorsav viszont kizökkenti elmélkedéséből; a teste által produkált pánikrohamszerű tünetekről egy pillanatra ugyan képes volt megfeledkezni, viszont azok nem feledkeztek meg róla; gyomra összerándul, amint az üríteni akarja savas tartalmát, méghozzá a férfi arcába (hiszen igencsak közel állnak). Pislogni kényszerül, ugyanis az igencsak kellemetlen szájíz vékony nedvességréteget csal elő könnycsatornáiból – de nem hagyja, hogy elhányja vagy elsírja magát; mindkét esemény ellen megátalkodottan küzd, persze úgymond csakis az istenek joga eldönteni, hogy mekkora sikerrel.²
~ Ez... túl... TÚL... közeli! ~
Hallja a férfi titokzatosan suttogott szavait, de a jelene így is túl zsúfolt, hát még a férfi váratlan és szokatlannak, indokolatlannak tűnő jelenlétével. Ennek hatására érzi, ahogyan a tenyere izzadni kezd, tarkóján felállnak az aprócska szőrök; zavarban és zavart állapotban van, ugyanis jelenleg nem tudja, hogy tehetetlen energiától remegő kezeivel eltolja vagy ellökje őt magától, vagy lábközön térdelje őt, esetleg közelebb rántsa magához és engedelmességbe kényszerítse őt égő ajkaival. De egyvalami biztos:
~ Add vissza a színeket! ~
Ennél az átmeneti, összemosott foltparádénál még a sötétség is jobb. A külvilág végtelen színpaletta, míg a tudata végtelen sötétség.
… leszámítva a visszatükröződő alakon, akinek a haja vörös, akár a frissen kibuggyanó vér. Bőre fehér, mint a márvány. Az őt körülvevő sötétség pedig pont olyan, mint a titkok végtelen kútjának árnya.
… és ő maga is márványból van, melynek éleit a váratlan, forró dühe kihangsúlyozza.
~ Nem veheted el úgy tőlem a színeket, hogy nem láttad a sötétségemet! ~
A kijelentés egyszerű és kivételesen nem is visszhangzik végtelen, ámbár láthatatlanul lekorlátolt elméjében, viszont egy pillanatra mintha most ő szippantaná be a férfi elképesztően céltudatos, pásztázó, mélyre ható tekintetét – mintha tudatosan fel akarná tárni előtte a tudatában rejlő sötétséget, ami nyugodt, mint a vihar előtti tenger, csendes, mint a lopakodó vadász, amint az elejtendő vadat követi és számító, mint a szemeit szűkítő, karmait készítő vadmacska.
Jöjj.
És láss csodát.
A múlt ugyanis csupán az előjátéka mindannak, ami következni fog.



//¹ Boldogok a tudatlanok: a tudatlanságból eredő könnyelműség és könnyedség illúziója alól nyernek feloldozást azok, akik rendelkeznek a tudással, viszont épp ezzel átkozzák el magukat, mert már nem élhetnek a tudatlanság által nyújtott védelem lehetőségével, biztonságával.
² AN: tőlem aztán nyugodtan lehányhatja Okamit ;P Alapvetően ezzel szeretném elérni, hogy kizökkenjen ebből a – számára rendszeridegen – transzból, de nyilván ez is rajtad áll.

[Jiraiya]

A tudatában uralkodó sötétség megfoghatatlannak tűnő masszaként telepedik rá gondolataira; ivódik bele, szilárdul meg az aprócska hajszálrepedések által alkotott végtelen pókhálóba – szorgalmas pók szőhette ezt a mesterművet, ugyanis a kétségeket és a bizonytalankodást megtestesítő repedések a személyiségének alapköveti is beszövik, átszövik, mélyükből pedig egy, még ennél a sötétségnél is sötétebb, mélyebb, s talán gonoszabb füst szivárog fel, mint az éppen forró vassal beforrasztott emberi sebből a kiégetett testnedv gőze. A mentális fájdalom ugyanolyan elvakító szenvedés, mint a fizikai, sőt, talán még mélyebbre is hatol.
Az ő esetében a mélységnek nincs vége; a kútnak nincs alja. De van egyáltalán abban bármi is, amit ki lehetne merni?
A sötétség ugyanis nem csupán egy könnyed selyemszemkötő, melyet játék keretében örököl meg, s még csak nem is hozomány. Sokkal inkább következmény; az elmúlt tetteinek láthatatlan, de megbéklyózó velejárója – a tökéletes elfedése mindannak, ami volt, felégetése annak, ami talán lehetett volna. A múlt éppúgy merül feledésbe, mint a fákról lehulló levelek; egymás kavalkádjában vésznek el, válnak azonosíthatatlanná, mint az arcok és az események a múltjában.
Aki viszont emlékezik, a súlyt maga viseli, ő feloldozást nyert az emlékezés kötelezettsége alól, de hatalmas árat fizetett – a kamat pedig az elméjét felölelő sötétség. De vajon ki fogja kamatoztatni – ki akarná kamatoztatni, ha ilyen felmérhetetlenül megtört?
~ Nem megtört... csak megrepedt... ~
A különbség felmérhetetlen; a felismerése felszabadít.
Az emlékek hiánya és az ismert világ teljes sötétségbe borulása tagadhatatlanul zavaró, frusztráló, továbbá kifejezetten kétségbeejtő, hiszen ki ő? Ki volt? Az öndefiníció, az önértékelés elkerülhetetlen velejárója a személyiségfejlődésnek, de ha ezeket valaki elveszíti, mi marad meg neki? Ki lehet utána?
Erre természetesen nem tud választ adni, s talán ez nem is fog változni; a múltja homályba, sőt teljes sötétségbe merül, elbújva szemei elől, mint a félős kisgyermek, mikor a rossz ember elől menekül. Mikor nyúlna érte, hogy előcsalja, a kezei hirtelen eltűnnek lelki szemei elől; mintha ott sem lennének, ő maga sem létezne.
A sötétség áthatolhatatlan.
… és mintha élne – lehetséges ez egyáltalán? Eltérő sűrűségűnek mutatkozik, ahogyan az általa öltött alak is folyamatosan változik. ~ A sötétség egyáltalán képes erre? ~ A gondolatfoszlány halovány megfogalmazódása még csak visszhangot sem vet a végtelen, mégis lekorlátolt tudati világában; emlékeiből – már ami van – előhívja az épületek, személyek által vetett árnyékokat; azok nem mozognak, változatlanul színesítik vetületükkel az emberlakta környezetet. De nem is olyan sötétek, mint a tudatában lakozó massza.
Az ugyanis a feketénél is feketébb; érdes, mint a töredezett sziklafal, melybe az arcokat vésték, mégis folyékony, mint az árus korsójából töltött nedű, könnyed, mint a szélben libbenő selyemsál. A mélyből felnyúló kezek viszont mind apró, de karmos kézfejek – női kezek lehetnek talán?
Most viszont némaság telepszik a sötét világra; a kezek a tükörsima üvegfelület alatt tűnnek el, ami mindössze a saját tükörképét adja számára kiindulásként; hófehér bőre és vérvörös haja szinte világít a sötétben, de nem a fényt adó levél világában – mintha belülről jönne a fényerő.
A tükröződő üvegfelületet tapintó guggolásából felegyenesedve fordul a tudatában magasan lebegő levélképhez. Az stabilan és töretlenül foglalja el a legmagasabbnak tűnő pontot a korlátok közé szorított tudatában, de még ebből a távolságból is könnyen kivehető a levél eres oldala, az enyhe recékét leszámítva egyenes éle, az élettel teli, üde levélnyele – mintha épp ebben a pillanatban hullott volna kezei ölelésébe ez a példány, tudata pedig örök lenyomatot készített róla, hogy megmaradjon szépségében.
De vajon ez is elsorvadna, mint ahogyan a többi élőlény sorsa is?
Érdekes íz kúszik nyelvének teljesen szűznek tűnő ízlelőbimbóira; először egyáltalán nem tud jelentéstartalmat kapcsolni az ízhatáshoz, de az mégis szépen, lassan, mondhatni kimérten fogalmazódik meg: az irónia keserédes mivolta lengi körbe tudatát. Keserű, mint a kudarc, de édes, mint az újonnan fellelt remény – vajon erősebb lesz az utóbbi az elsőnél vagy a megmagyarázhatatlan kudarc érzete eltiporja a lehetetlen helyzetben rügyező reményt?
~ Nincs múltjuk, nincs jövőjük? De ezek szerint mégis van; a küldetésük alkotja a múltat, a jelent, a jövőt. A cél e három síkból ered és tér vissza. ~
Akár a farkába harapó kígyó – a kép kifejezetten hasonlít a fa folyamatos körforgására; a lehulló levelek a talajt táplálják, amiből a gyökerek merítik erejüket, továbbítva azt a fa törzsébe, ágaiba, leveleibe. Ahogyan a gyökerek lefelé nyúlva növekednek, úgy az ezernyi irányba törekvő ágak felfelé; az ágak a fény felé kapaszkodnak, a gyökerek a sötétség felé.
De ha az ANBU NE a gyökereket testesíti meg, az otthonuk és annak lakosai a leveleket, akkor a Hokage melyik szerepet tölti be?
A gondolat viszont, hogy a férfi által megnevezett szervezet tagjainak nincs nevük, nincsenek érzéseik, nincs múltjuk, nincs jövőjük végtelenül ismerősnek tűnik; elég csak tükörbe pillantania, hiszen jelenleg mindez igaz rá; a neve talán a sajátja, de mégsem érzi annak, ahogyan még a végtagjai is rendszeridegennek hatnak. Az érzései sem egészen az övéi, hiszen a végtelen, felmérhetetlen, megfoghatatlan sötét kavalkád az, ami vagy generálja, vagy pedig elszállásolja őket; azok az ismeretlen-ismert síkok konfliktusából származnak. A múltja teljes egészében tudatának határán kívül tartózkodik, számára elérhetetlennek tűnő délibáb, amiről még csak azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik-e vagy sem. A jövője pedig… bizonytalanabbnak tűnik minden egyes elmúló pillanattal. 
Minden jelzőt a sajátjának tart, de csakis egy vastag, teljesen átlátszó üvegrétegen keresztül látja azokat.
A mellkasát és a tudatát szorongató erő hol némileg alábbhagy szorításával, hol pedig az életet is kipréselné belőle erejével; egyedül a sötétségre nem hat ez az külső erőként ható hatalom, az ugyanis rendíthetetlenül van jelen – hiába próbál átpillantani a sötét fátyolrétegeken, a fekete, felfelé táncoló füstfoltokon, az egyszerűen nem mozdul. Zavartalanul és megdönthetetlen diktátorként uralkodik elméjének bejáratlan királyságában – Vagy mi van akkor, ha ezt a szerepet más tölti be?
A küzdelem viszont számára a teljes valóságot tölti ki; érzi, ahogyan a fékezhetetlen és lassíthatatlan tudata ostromolja az áthatolhatatlan közeget, vagy legalábbis próbálja ostromolni, ugyanis minden egyes alkalommal egyre mélyebb masszában találja magát, miközben a talpa alatt lévő tükörfelület fényével kacéran csillan meg, szinte kegyetlenül kacagva naiv próbálkozásán és elkerülhetetlenül könyörtelen kudarcán.
Tudatának fáradozásai nyomán érzi, ahogy a testének minden porcikája megfeszül, talán azt remélve, hogy ezzel a tudata sikert arathat a láthatatlan ellenfele fölött, de mindez hiú ábránd csupán; sem a szaporán zakatoló madárszív, sem a szorgosan dolgozó tüdejei, de még a vékony karjaiban megfeszülő izmok sem elegek ahhoz, hogy a láthatatlan fegyverét eredményesen ütköztesse a sötét bástya pajzsos falának; tudatának éle hatástalan vele szemben, sőt, mintha az érintkezés előtt el is tűnne, ezáltal mintha csak saját csupasz ökleivel dörömbölne a végtelenségben, mint holmi hisztériázó gyermek, aki bebocsájtást kér a sötét, hideg és esős éjszakából.
A férfi eltávolodása azonban egy pillanatra kizökkenti nemszűnő dilemmájából; a korábban érezhető testének melege most átadja a helyét az előzőekhez képest hűvösnek érződő szellőnek, amik körbetáncolja vonalait, kivillanó karjain égnek állítva pehelyszerű szőrszálait – vagy talán ezt a férfi tekintetében látott csillanás okozza?
~ Mi-micsoda? Mi ez? ~
Elméje a folyamatos kutakodása ellenére csikorgó fékezés nyomán áll meg, mintha valami olyanba szaladt volna, mibe egyáltalán nem akart; akár egy rossz utcába.
[/i]És nem akármilyenbe; ez az utca ugyanis zsákutca. A végén található fal ugyanolyan, mint amit ő lerombolni akar.[/i]
Tudatosan ugyan saját magától nem képes azonnal jelentéstartalmat kapcsolni a férfi szemeiben felcsillanó pillanatnyi emócióhoz, azonban úgy tűnik, hogy a sötét massza mégis jó valamire. A kavargó, elűzhetetlen füsttömegből mintha apró hangok százai, sőt, ezrei suttognának neki, de mivel mind egyszerre hallható, így a betűk koherens kifejezéssé való összefűzése némi időbe és nem kevés erőfeszítésébe kerül.
Az esetleges jelentéstartalom viszont azonnali megállásra, szinte megfagyásra kényszeríti zavart tudatát.
~ Mit láttál a szemeimben? Mi az, ami miatt így elhátrálsz? ~
A kérdést nem meri hangosan megfogalmazni, de számára bőven elég az is, hogy az a tudatában visszhangzik; a gondolat átjárja testét, elméjében pedig az előbb említett zsákutca végéhez tereli mentális jelenlétét: ujjbegyeivel szinte érzi, ahogy az árnysötét fal égető hidegével űzi el óvatlan érintését, elriasztva őt a további tapogatózástól, kutakodástól.
Elvégre mit találhat a falak mögött, a sötétségen túl? Valóban rá akar bukkanni arra a dologra, arra a valamire – bármi is legyen az –, ami a férfi hátrahőkölését okozta? Tényleg tudni akarja, hogy egész pontosan mi csillant a férfi tekintetében; mi volt az, ami ezt az érzést előidézte?
Úgy tűnik viszont, hogy a tudta és a teste is elárulja őt, méghozzá ugyanazon a napon, sőt, egyazon pillanatban: még csak a kétségbeesett, ámbár tűnődő gondolatmenetének sem jut el a végére, mikor szemei előtt apró csillámporszerű képződmények kezdenek el kavarogni – vagy csupán káprázat volna mindez?
A pillanat egy aprócska töredékéig szinte emelné is a törékeny kezét, hogy elhessegesse az apró, kuszán szálló és röppenő fényfoltokat, de valahogy nem bírja végtagjait emelni; az akarata ugyan tökéletesen leképződik, viszont a kezei erőtlenül lógnak a helyükön, mit sem törődve tudatának parancsával.
Még az ujjbegyeit sem érzi.
A felfedezés igencsak nagy meglepetéssel érkezik, habár hirtelen nem is érti, miért ennyire meglepő a dolog; ~ Miért kellene éreznem az ujjaimat egyáltalán...? ~ fut át rajta a gondolat, de mélyen legbelül tudja, hogy az érzékletek elvesztése is gond, hát még a nemtörődöm magatartás, amit jelenleg tanúsít.
Saját gondolatmenetének cenzúrázására, hozzáállásának korrektúrájára viszont nincs ideje, hiszen a táncoló pontok mintha egyik pillanatról megtöbbszöröződtek volna; immáron alig egy-egy folt, amin keresztül a valóságot látja. Ennek következtében a kétségbeesés íze ismét érezhető a nyelve hegyén; levegővétele gyorsul, a szíve ismét a torkában és a fejében zakatol, mintha képes lenni utazni a számára jelenleg még ismeretlen testen belül – és ki tudja, lehet, hogy tényleg képes erre, csak ő nem tud róla; ami nem meglepő, hiszen alig van olyan dolog, amiről biztos tudomása lenne.
A szapora légzése egyik pillanatról a másikra vált sípoló zihálásra, mikor az alhasi tájékon szúró fájdalmat érez, ami egyszerre idegen, szokatlan és további kétségbeesésre ad okot. A szapora légzés a fejére is súlyos következményekkel bír, ugyanis a megszédülés elkerülhetetlen ez esetben, ahogy a tünetek keveredése folytán megmorduló, felforduló gyomortartalom is – reflexszerűen hajol előre, hogy mindaz, amit eddig elfogyasztott, bármennyire kevés is volt az, most undorító egyvelegként törjön ismét a felszínre. A hányás következtében szempilláira szökő könnycseppeket már nem is észleli; az utolsó dolog, amivel tisztában van, az a gyomortartalmának gusztustalan utóíze, valamint a szívének szapora dübörgése – mintha éppen csatába készülne, vagy pedig a saját kivégzésére indulna.
És talán nem is áll annyira messze az igazságtól...
Ezt talán sosem tudja meg az apró, de kifejezetten fontos szerv, hiszen a gazdájára csakis a mély sötétségbe zuhanás vár.




Úgy tűnik, minden sötétségnél van egy sokkal sötétebb árnyalat; minden szertefoszló árnyjátéknál van egy sokkal foszlékonyabb verzió – az álmában, amiről még csak azt sem tudja, hogy álom egyáltalán, pont ilyesfajta képződmények suhannak el, még csak lehetőséget sem adva számára, hogy utánuk nyúljon.
Eltűnnek.
Ahogyan a bizonyosság is, hogy egyáltalán ott lettek volna.
Szemhéjai szinte súlyokkal vannak leterhelve, mikor nyitni próbálja őket; félénk pillangó szárnyaiként remegnek az egyébként nem megerőltető feladattól. A kezdeti gyengeségük azonban nyomban elillan: szemei tágra nyílva merednek a világos szoba falaira, elsősorban a feje fölött húzódó plafonra. Mellkasa láthatóan emelkedik, mikor a légzési ritmusa és mintája átvált alvásból éberségre; nyelni próbál, hogy a torkát kaparászó szárazságot és a korábbi megpróbáltatások által hátrahagyott undorító ízt eltávolítsa, habár nem sok sikerrel.
Ujjbegyei alatt ismét meleg, egyszerű, habár kifejezetten tiszta tapintású szövetanyagot érez, ahogyan a testét betakaró anyag is kifejezetten puha – legalábbis a legelső emlékezetéhez képest, ami történetesen egy hideg kőlap volt. A körülötte lengő levegőre viszont már könnyen ráismer az illatok nyomán: ~ Tehát ismét a Kórházban vagyok... Csodás... ~
A nem kevésbé megvető gondolat eredete ugyan nem ismert számára, ahogyan az érzésre okot adó indokok sem, hiszen eddig rossz tapasztalata nemigazán volt az intézményben: az étel egyszerű (habár nincs mihez hasonlítania), de finom, az ágy és az ágynemű puha (ismét nincs összehasonlítási alap), a nővérke kedves, habár nincs nála minden problémájára ír, mint például az emlékeinek hiányára – némi tapogatózás után ugyanis nem kevés csalódottsággal tapasztalja, hogy még mindig nem emlékszik semmire, legalábbis sokra nem; rádöbben kényszerül tehát, hogy ez nem csak egy álom, hanem a komor valóság.
Örömmel konstatálja viszont, hogy ezúttal képes a kezeit mozgatni; jobbját arcához emelve tűnődik el a különös anyagon, ami az ujjbegyeit nedvesíti. Először értetlenkedve tekint le rá, nincs leíró kifejezés a fekete ürességtől süvítő tudatában – még a plafonra is felpillant, hátha rátalálna a származási helyére. Viszont nem a plafonról származnak ezek a cseppek.
~ Hanem a szemeimből... ezek... könnyek! ~
Útjukat ujjaival követi egészen szemekig, óvatosan eldörzsölve őket, s csak ekkor tudatosul a torkát szorító, feszítő érzés, ami szinte szétmarja hangszálait. A tüdejébe hirtelen szív be levegőt, ami viszont nem szándékozik a megfelelő módon és ritmussal távozni, így prüszkölő köhögésbe kezd, hogy kitisztuljon a légcsöve, nyelőcsöve.
Arcát oldalra döntve próbál elbújni a világ elől, mint a félős gyermek. Az enyhén sós cseppek az előbb eltörölt nyomon szaladnak végig, elveszve a kósza tincsek között, s halovány foltot képezve a párnahuzaton. Arcát a párnájába dörzsölve próbálja megszabadítani az inkrimináló nyomoktól, mikor a nővérke belép a szobájába.
Bizonytalanul pillant fel a körülötte szorgosan tevékenykedő nőre, nem tudva, mit is kellene mondania – valahogy mintha tartana is a csacsogó nőszemélytől; mintha tudna vele olyat tenni, amit ő nem feltétlenül akarna elszenvedni? Vagy az ittlét az, ami ennyire feszélyezi? Esetleg az álom felidézhetetlensége okozza zavartságát?
A nő szavai hallatán viszont élesen pillant személyére: ~ Magázódás? Mi lett a kezdeti tegeződéssel...?¹ ~
Egy pillanatra természetesen felszökik a bal szemöldöke: először nem tudja, hogy ki érdemel meg és mit; ő érdemli azt, hogy felszakadt a sebe, amiért valaki más kivitte innen, vagy pedig Okami érdemli azt, hogy a női társának sebe szakadt fel – ez esetben viszont azt a következtetést nem látja, ami miatt ő érdemelné meg, vagy talán...
~ Nem, elég lesz ennyi egyszerre. ~
Saját magát úgy tűnik, nem is annyira nehéz cenzúrázni, de amúgy is zavarodott elméjét tekintve ez csekély megnyugvás; legalábbis pont annyi, hogy egyszerű szófordulatokat nem kell most elemeznie. ~ Elég annyit tudni, hogy... aggódott értem... talán. ~ Füleinek hegye ekkor a hajszínével hasonlatos árnyalatban úszik.
Csupán fél (elvörösödött) füllel hallgatja a fiatal nővér csacsogását, de egy biztos pillantással konstatálja annak a bizonyos csengőnek a hollétét; a nő távozásánál viszont csak sóhajtani tud – talán megkönnyebbüléstől?
Viszont az ajkait elhagyó sóhaj hangja nem az egyedüli dallam, amit a füleivel jelenleg hall; a fiatal nővér léptei tűnnek fel először, de már azokat is a falon túlról hallja. Az apró, könnyed léptek nesze társul és keveredik több, feltehetőleg eltérő testfelépítésű és testsúlyú személyek lépteivel. A különleges egyvelegbe vegyülnek még a szavak, mondatok hangjai különböző hangmagasságban és ritmussal.
De nem csak a Kórház belseje felől hallja ezeket a zajokat, neszeket, hanem az utca felől is: beszédhangok, nevetések, kiabálások, zacskócsörgés – hétköznapi zajok, számára mégis a világot jelentik. Kezdeti értetlenkedése mellett is valahogy természetesnek tartja a hangokat, de leginkább azt, hogy hallja őket – még csak meg sem fordul a fejében, hogy képzeli azokat, sem pedig az, hogy erre nem is lehetne képes; hiszen egyáltalán nincs emlékképe arról, hogy mire képes, sem pedig arról, hogy mire nem.
Ekkor tűnik fel neki, hogy minél jobban koncentrál, annál jobban hallja az utcán történő dolgokat, párbeszédeket. ~ Mintha én magam is ott lennék... ~ Elámulva lebbenti fel magáról a takarót, s az újonnan „felnyílt sebével” mit sem törődve mászik ki az ágyból. Érzi a talpa alatti linóleum hidegségét és simaságát, ahogyan a léptei által keltett rezgéseket is, mígnem rádöbben, hogy tud úgy is lépkedni, hogy ne hallja saját magát.
Az ablakhoz érve szinte szétrántja a függönyöket, hogy mindennemű akadály nélkül pillantson ki az ablakon, hogy meggyőződjön, valóban jól hallja a dolgokat – állkapcsával elernyedve bámul ki az ablakon, majd pedig arcát az üres falak felé fordítja; onnan is hall különböző dolgokat, különböző életjeleket: nevetés, hörgés (bár talán ez nem éppen egészséges), sietős léptek zaja. Mind ott van, mind tagadhatatlan – és mindet hallja.
Még a függönyök anyagát markoló kezeire pillant le, érezve bennük a tudatában is pezsgő felismerésszerű tudást. Tudatának sötét kastélya beleremeg, ahogyan a kezei is; a hirtelen támadt gyönyör, ami szinte olyan, mint a hatalom érzete, azonnal megmámorítja; emlékezett valamire!
~ Hokage-samának azonnal tudnia kell róla... és Okaminak is! ~
Arcára mániákus arckifejezéssel és vigyorral nyúl az ablak kallantyújáért, megpróbálva felnyitni azt, égő tekintetével az ablakon túli világot bámulva.
Nem is törődik a tudatában hallható enyhe suttogással, amely szerint talán jobb esélyei lennének, ha az ajtóval próbálkozna, nem pedig egy ismeretlen magasságban lévő ablakkal. A reménytől, boldogságtól és a felfedezés vágyától ittas fiatal nő viszont mit sem törődik a halk észérvekkel; remegő ujjakkal babrál a kilinccsel, nem is tudva, de talán sejtve, hogy valójában össze is tudná azt zúzni...

...

Ekkor még csak nem is sejti, hogy életét eközben mások tervezik, hogy személyét lassan előveszik a dobozból, legalábbis a többi bábu közé helyezik, amelyek arra várnak, hogy a megfelelő időben, a megfelelő kéz által a megfelelő helyre helyezzék.
Fogalma sincs róla, hiszen nem is lehet – hogy is lehetne; kifejezetten alapos munkát végeztek –, hogy az általa megismert aprócska világ hamarosan tágulni fog. Ha magától nem, akkor mások rásegítő kezei által; elvégre ő most már egy üres kancsó és máson áll – vagy bukik – az, hogy mivé formázzák, hogy mit töltenek bele. Ez ugyanis elsülhet vagy nagyon rosszul, vagy pedig nagyon jól.
De úgy tűnik, már megvan az erre alkalmas személy.
A kérdés már csak az, hogy Ő készen áll-e az ilyesfajta alkotásra.
Elvégre az alkotás az istenek joga.
És feladata.

//¹ Csak azért jegyzi meg, mert számára minden új, szokatlan, minden feltűnő és fel is tűnik (nem pedig akadékoskodni akar a felhasználó ;D)

[Jiraiya – villámjáték]

A fiatal nő ereiben cikázó érzés kifejezetten szokatlan, különösen a jelenlegi helyzetében; a tudatlanság sötét, keserű massza, a bizonytalanság pedig fojtogató póráz, ami nem csak a nyaka köré tekeredik, hanem a sorsa, ezáltal az élete köre is – de vajon ki van a póráz másik végén?
Szívének heves zakatolása mellett még csak a közeledő vihar előszelét sem érzi a levegőben, nem veszi észre, amint az méterről méterre ér közelebb tudatának definiálatlan partjaihoz; a hibája, bár még egyáltalán nem sejti, hatalmas következményekkel járhatnak – de ugyan kinek az oldalán manifesztálódnak ezek, már ha egyáltalán manifesztálódnak?
A vihar előszele csak akkor csapja meg egyébként tapasztalatlanul érzékeny orrát, mikor már túl késő az orkán elől menekülni; az általa hozott illat különös és különleges is egyben, hiszen fogalma sincs, mihez hasonlít – már ha hasonlít egyáltalán bármire is –, illetve azt sem, egészen pontosan miből származhat, elvégre az eddig tapasztalt szagok és illatok egyikét sem közelíti meg. Az illat ugyan hasonlít az utcán sétáló idegen férfi által tartott eledelre, méghozzá annyiban, hogy a szájában összefut a nyál ennél a különös, azonosíthatatlan illatnál is. Az érzés viszont mégis merőben más: nem a gyomrában érzi az éhséget, hanem egy pillanatra egészen máshol.¹
Az ablak kilincséről úgy kapja el kezeit, mintha égetné apró kezeit, s mikor megfordul, haja vérvörös uszályként lebben a levegőben. Hófehér arcán különös színű szemei hatalmasra nyílva mérik fel az előtte álló fiatal teremtényt. A talpától a feje búbjáig fürkészi, szinte minden apró részletre kitérve, minden egyes bőrhibára is, a hajszálainak állására – egyenesen megszállott a tekintete, ahogy szinte felfalja a teremtést, ami ugyan miniatűrnek tűnik elsőre, de alaptalan a gondolat, hiszen ő maga sem valami magas; a kettejük közötti különbség ugyan jelen van, de majdhogynem elhanyagolható, mikor magasságról van szó. A többi fizikai különbség természetesen sokkal szembeötlőbb, de nem is ezek fogják meg őt, sokkal inkább a megjelenése, a jelensége az, ami valójában teljesen fogságba ejti érzékeit.
Milyen különös, hogy egyik pillanatról a másikra egy ehhez hasonló teremtményre szűkül le az egész jelen, az összes érzékszerve, minden tapasztalása – a vihar megérkezett, s úgy tűnik, nem kíméli a törékeny elméjében felépülni tűnő rozoga kunyhókat, melyeket egyszerű, majdhogynem evidens tapasztalásokból rakosgat össze.
És lám, ott száll el minden, ints nekik búcsút!
Nem tudja, miért, sem azt, hogyan, de valahogy mégis van valami a levegőben, ami egészen hasonlít a sors vörös szalagjára, mely összeköti a halandókat ebben az életben, és mindben, ami ez után következik.
A meglepettségét tükröző arcára először a hitetlenkedő mosoly ül ki, amely egy teljes fogsoros – talán őrültnek tűnő – vigyorra vált át; a jelenben legyökerezni tűnő figyelme nem is tér ki a tudatában zajló változásokra: a sötétségben mintha valami megmozdulna, s mintha... kuncogna is talán?
– Miből gondolod, hogy ugorni akarok és azt, hogy a hullámat kellene felkaparni a betonról? Már... ha ez egyáltalán beton. Mert természetesen lehet döngölt föld is. Vagy macskakő. Bár egyáltalán mi a beton, döngölt föld és a macskakő? – Hangja a végén némileg elhalkul, de tekintete ismét kiélesedik, mikor visszatér eredeti gondolatmenetére. – Szóóval... dolgod van velem? Egész pontosan mi, ha szabad kérdeznem? Na nem mintha lenne bármi ellenvetésem, nos, ellened, elvégre sokkal... hogy is mondják... mi ez a gondolat, szó a nyelvem hegyén? Áh, megvan, tehát sokkal cukibbnak tűnsz, mint Okami. Bár mondjuk talán nem ildomos efféle összehasonlításokat tenni, mert hát... nem tudom, miért nem, de mégis úgy érzem, hogy nem volna az, szóval... Ehmm...
És mindössze egy 150 centiméteres fiatal nő kell ahhoz, hogy az egykoron hatalmas kunoichit dadogó maszlaggá redukálják.
Meg persze pár pecsét, de ugyan, mit számít az.


¹ Nem leszbikus, inkább biszex, de valójában sokkal inkább az ösztöneinek felsejléséről van itt szó, hiszen számára még az alapvető pszicho drive-ok is teljesen idegenek.

[Jiraiya – villámjáték]

A tekintetek éles ütközetében mintha villámok is csillannának a levegőben, hiszen úgy tűnik, a különös teremtény a kék tekintetével minden további nélkül tudja felvenni a sajátjával, amiben végtelen kíváncsiság csillan: ki lehet ez a személy, miért van itt? Mi lehet vajon a kettejük közötti kapcsolat? Mit jelenthet ez a jövőre nézve? A kérdések természetesen megállíthatatlanul cikáznak a sötét masszán keresztül, nem is törődve a felmérhetetlen közeggel, miközben annak fátylain átcikázva visszhangzanak tudatában.
– Ehhhm, nem, tényleg nem... Sajnálom? – A hangja némileg bizonytalan, hogy ne lenne, hiszen úgy tűnik, a múlt ismét számára jelenleg ismeretlen információkkal kecsegteti; a jelen némileg erős pofonnal illeti ismét, de valahogy a szőke teremtés külseje és jelleme mégis képes a jelenben tartani őt, megakadályozva ezzel, hogy az önsajnáltatás feneketlen medrébe merüljön. A szemei viszont pengeélesen villannak, hiszen: ~ A Hokage az, akire hallgatnom kell, Ő az Én Uram.~ Viszont nem ad hangot a belső kijelentésnek, ugyanis majdhogynem teljes bizonyossággal tartja elégnek azt, hogy ő maga ezzel tisztában van. Ezzel legalább, ha mással nem is...
– Igazán örvendek, Niyo-chan. – Hangjának csilingelése tökéletesen egyezik az arcára kiülő kaján vigyorral; ugyan nem tudja kategorizálni a fiatal nő reakcióit, nem tudja azok okát, sem célját beazonosítani, mégis a tudatlansága ez egyszer nem rémisztő, sokkal játékosságra serkenti; érdekli, milyen reakciókat tud kicsalni a fiatal szőkéből.
Niyo jelenléte viszont olyannyira leköti, hogy a férfi érkezését sem hallja – bár ki tudja, lehet, hogy ez a két vendégére mindig jellemző –, s némileg zavartan pislog, mikor Okami belépése kifejezetten személyes interakcióra ad jelet.
~ Felégetni...? ~
A fejét némileg oldalra biccentve méri fel a két alakot, akik úgy tűnik, a múltjában is jelen voltak, viszont Niyo szavai egy azonosíthatatlan érzésnek adnak táptalajt – vagy talán ez az érzés mindig ott lett volna?
Túl sok elmélkedésre azonban nincs lehetősége, ugyanis Niyo léptei közelebb hozzák az apró, de gyönyörű testét, s még most is csak ámulattal tudja nézni; emlékei, ezáltal összehasonlítási alapja ugyan nincs, de mégis sejti, hogy különleges szépség lehet, akit megnéznek, bármerre is jár.
– B-b-b-borzalmasan?! – Az arcát elönti a pír, aminek következtében olyan, mintha a feje helyén egy méretes paradicsom lenne. Hangja szokatlan magasságba szökik, emlékeztetve arra, hogy bizony ő is nő, még ha nem is emlékszik a dolgokra, neméből adódóan egyértelmű, hogy vannak férfiakra nézve kellemetlen tulajdonságai. Hápogva fordul a férfi felé, talán remélve, ellent fog mondani Niyo megállapításának, viszont az említett szőkeség ellopja a reflektorfényt.
Nem igazán érti, miért és hogyan, de kifejezetten szórakoztatónak tartja a jelenetet, bár annak ellenére, hogy tudná még nézni talán napokon keresztül, mégis egy igen szembetűnő problémát vetett számára az apró szépség.
– Ne is törődj vele; biztos az agyára ment a sok púder. – Arcára kiülő szelíd mosolyával közelíti meg a férfit, s csupán tudatában merül fel a kérdés, hogy ez a következtetés ugyan honnan jöhetett, érdekesnek tartja továbbá, hogy a vigasztalás, vagy legalábbis a konfliktus elsimítása természetes reakcióként érkezik, miközben egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy bárkinek az önbecsülésével foglalkozzon. – De mégis mit értett az alatt, hogy kezdeni kell valamit a külsőmmel?

[Jiraiya – villámjáték]

A fiatal nő apró ujjai közé emeli egyik kósza tincsét, az élénk árnyalatra pillantva dörzsöli az selymes szálakat, némileg elmerengve a lehetőségek végtelenségén. Jelenleg ugyanis úgy tűnik, tiszta lappal indul abban a játékban, amit Életnek hívnak, habár a tiszta lap kifejezés mégsem írja le kellő pontossággal a jelenlegi helyzetét; a lap nem tiszta, csupán üres – mintha egy láthatatlan kéz lesöpörte volna eddigi életének karaktereit. Ez jelentheti azt, hogy semmi jelentőset nem alkotott, semmit nem hagyott hátra?
A gondolat egy pillanatra nehéz köpenyként telepszik korlátolt tudatára, ugyanis valahol legbelül gyászhoz hasonlatos érzés keríti hatalmába, bár nem tudhatja, mit is jelenthet ez számára, de még azt sem, hogy egyáltalán a gyász micsoda, mi idézheti elő azt egy emberben. Azt sem tudja továbbá, egészen pontosan mit és miért érez: talán azt gyászolja, hogy nem alkotott maradandót, amiről most emlékezhetne magára, vagy pedig azt, illetve azokat, akiket hátrahagyott? ~ De hisz ők most itt vannak, nem igaz...? ~
Lelki szemei előtt felvillan a Hokage képe, amint belép a sötét verembe, magával hozva a külvilág fényét; mellé társul Okami, valamint Niyo; de vajon kik vannak még, akik csatlakozhatnak az üres, de teltségre vágyó tudatában? És vajon hol lehetnek azok, akiknek az oldalán már sosem sétálhat?
A különös páros szóváltását követően valóban lepillant az eddig sérült részre, ami ujjainak óvatos tapintása alatt sem adja fájdalom jeleit; meglepettségét eltakarni sem tudja, hiszen majdhogynem csodaértékű a jelenség – bár számára mi nem az. – Ez esetben jobb, ha nem felejtem el kifejezni a hálámat... Valódi kellemetlenség volt sérülten mozogni... – Húzza bizonytalanul a száját, látszik rajta, hogy nem akarja felemlegetni az ájulásos incidenst, habár tagadhatatlanul kíváncsi arra, hogy ugyan miféle fejmosást kaphatott a nyugodt férfi a kedves nővérkétől; úgy találja, hogy nem teljesen zökkenőmentes a nőkkel való kommunikációja.
Az energia – és jellem – bomba kisasszony a világon létező összes magabiztossággal felvértezve masírozik végig a folyosón, nem kis aggodalmat okozva a puszta jelenlétével – most, hogy Niyo nem közvetlenül lopja el figyelmének egészét, képes a belső gondolataira is fókuszálni; a nosztalgiaérzés keserű ízt hagy a nyelve hegyén, amitől most valahogy képtelen megszabadulni.
Legalábbis egészen a lépcső eléréséig, ott ugyanis bizonytalanul pillant a férfi szemeibe, nagyot nyelve, mikor Okami előtte indul el a lépcsősoron lefelé, egészen addig a bizonyos ajtóig.
~ Ez a hely kísértetiesen hasonlít arra a veremre... ~ A karjain található szőrszálak az égbe merednek, tarkóján pedig némi izzadtság kumulálódik kétségbeesettségében; vajon mire készülnek?
Szapora pislogással próbálja elűzni a komor emlékképet – és lám, még a békának a hasa is szinte úgy van felvágva, mint az övé volt! –, ezáltal igyekezve leküzdeni váratlan pánikrohamát.
– Nagyon örülök... Yuuki-sama. – A kontroll érzetének visszaszerzésére irányuló kísérlete egyszerű és átlátszó; ha Niyo arcába dörgöli, hogy az általa egyértelműen konfliktusos személyként kezelt nőt akként szólítja meg, ahogyan azt a saját esetében elvárta, talán el tudja vonni a saját figyelmét az elképesztően morbid analógiákról. Vagy legalább ráveheti a fiatal szőkét, hogy szórakoztató reakciókat produkáljon. – Esetleg megkérdezhetem, miért vagyunk itt?
A két szőkén nyugvó tekintete lassan, de biztosan csúszik fel az egyedüli férfira, miközben az eddig történteket próbálja elemezni, főleg a különös jelenséget, ami az ajtó előtt történt – párosítva azt, amit tapasztalt azzal, amit Yuuki mondott arra a megdöbbentő következtetésre kényszerül, hogy ~ Tán csak nem BE AKARTA RÚGNI az ajtót?! ~
A mentális megrökönyödése teljesen kiszorítja az ismeretlen, ámbár egyértelműen női kacaj távoli dallamát.