Konoha kórháza

Miután befejezem a kis beszédemet a kívánt anyagról, a Sensei megdicsér. Ezt követően fellapozza a könyvét és kinyitja az egyik fejezetnél, épp annál, ami most nekünk kell. Egy általam is jól ismert jelenetet ábrázol egy kép: egy medikus, aki épp egy sérültet lát el. Majd elárulja mivel is kezdünk. A diagnózis nevű technikával, amivel végül is kideríthetem, hogy mi baja van a sérülteknek. Azonban, még mielőtt belevágnánk a lényegbe, egy újabb feladatot kapok.
- Szóval szedjem össze a leggyakoribb sérüléseket... - mormogom. - Lássuk csak. Szerintem a leggyakoribbak a vágási sérülések, különböző csonttörések és repedések. Szerintem gyakran fogok találkozni törött végtagokkal, bordákkal, kardok által ejtett sebekkel.
Miután kifejtem az első feladatot, elgondolkozok a következőn. Hogyan működhet egy technika, amivel képes vagyok diagnosztizálni az alanyt. Pár pillanatig eltart, míg összeszedem a gondolataimat, majd lassacskán újfent megszólalok.
- Véleményem szerint, a technika letapogatja a célszemély agyába érkező ingereket és azokat közvetíti felém a chakraáramon keresztül. Így megtudhatom hogy éppen hol vannak az illetőnek fájdalmai, vagy kicsit komolyabb képet kapok az állapotáról. Jól mondom? - kérdezem érdeklődve. Ez csak egy feltevés, neki jobban kell tudnia, hogyan is működik a dolog.

Kissé értetlenül nézek a shinobira, nem igazán értem a diagnosztizálós dolgot, amit mond. A mendemondáról amit említ nem tudok sokat, bár Sunagakure múltjában akadt olyan, aki képes volt emberekből bábot készíteni. Az én tudásom viszont még a közelében sincs annak. Még a saját bábokkal is alig boldogulok... Ezután a kunoichi beköti a szemem, majd úgy kezdi magyarázni a leckét számomra. Kissé kényelmetlenül érzem magam a dolog miatt. Azonban ő a Sensei, azt kell csinálnom, amit mond. Figyelmesen hallgatom amit mond, majd amikor megfogja a kezem, azonnal úgy teszek, ahogy kívánja.
Chakrámat a kezembe koncentrálom és megpróbálok rákapcsolódni a chakra hálózatára. Így első próbálkozásra konkrétan semmit sem érek el. A kezemben összesűrűsödik a chakra, de konkrétan semmit sem érzek. Így hát fogást váltok a kunoichi kezén és így próbálkozok. Azonban valahogy nem jön össze ez a "rácsatlakozás". Pár pillanatig megpihenek és próbálom átgondolni a hallottakat. Precíz chakrakontrollra van szükségem, amivel könnyen megoldhatom a dolgot. Ekkor ugrik be, hogy a bábos képességeimet kamatoztathatnám.
Így hát újra próbálkozok. Ezúttal viszont már nem a tenyerembe koncentrálom a chakrámat, hanem az ujjaim hegyébe és létrehozom a chakrafonalakat. Nem az a célom, hogy irányítsam őt, azt még nem igazán tudnám megcsinálni. Viszont! Ha kicsit módosítom a chakrafonalakat, akkor elérhetem a kívánt érzékelést. A fonalak hamar létrejönnek, majd lassacskán vizsgálgatni kezdik a kunoichi karját. Néha már megérzem a chakráját, így a kis "csápjaimat" arra irányítom. Végül elérek egy tenketsu pontot, amire azonnal rá is csatlakozok a fonalammal.
- Most jöhet a vágás! - szólalok meg halkan és még mindig koncentrálva.

//Elnézést a késésért, csak most vettem észre, hogy írtál. Ha még előfordulna hasonló, nyugodtan írj egy PM-et.//


//A második próbálkozásod sikeres, a seb viszonylag mély, de nem súlyos.//

A mai nap is egyszerűen indult. Nem volt semmi feladatom, bár már több hét is eltelt azóta, hogy belekeveredtem a háborúba, és majdnem szétlyuggatva kerültem ki onnét. Hosszú napokat töltöttem álmatlanul, az események feldolgozásával. Sokszor, ha mégis sikerült elaludnom, a halottak arcai meredtek felém, és vágták a fejemhez, hogy: „Gyilkos; Hogy képzelted; Nekem családom volt;” és hasonló szörnyűségeket. Szóval kellett az a kényszerpihenő, hogy sikerüljön kitisztítanom a fejemet. Mikor már nem álmodtam rémeket, és képes voltam ésszerűen megközelíteni azt, hogy miért is haltak ők ott meg, és ezt sikerült leszögeznem magamban, és ragaszkodtam hozzá, mint egy rögeszméhez, akkor szinte egyből minden tünetem elmúlt. Ezek után elkezdtem több időt tölteni a szabad levegőn. Sétálgattam a parkban, elmentem a temetőhöz, vagy csak egyszerűen céltalanul róttam az utcákat. Ma is éppen az utóbbi tevékenységgel foglaltam le magamat. Fel-le baktattam a főutcán, amikor egy szőke férfi kezdett el felém loholni, miközben intett is nekem. Ez az ember nem volt más, mint Kamisu-sensei. Eléggé zilált állapotban talált meg, és nem is teketóriázott sokat. Még szinte rá sem tudtam köszönni, már meg is ragadta a karomat, és elkezdett maga után vonszolni. A pillanatnyi döbbenetem nem igazán akart múlni, csak amikor már beléptünk a kórházba, kezdtem el gondolkodni, hogy akkor most mi is fog történni. A sensei arcából azt szűrtem le, hogy valami nagy gond lehet, de hogy akkor miért kellek én is azt nem tudom. Nem ismer rég óta, és nekem nincs családtagom, szóval tényleg kezdtem összezavarodni. Ezután berángatott az egyik kórterembe, szám szerint a 17-esbe. Itt aztán előadta a monológját, arról, hogy most oktatni fogy, de sietni kell, mert randevúja lesz. – Ezt nem lehetett volna útközben is elmondani?! Ezért tényleg le kellett rágnom mind a tíz körmöm! Tényleg azt hittem, hogy valami nagy baj van, és erre meg… na jó mindegy legalább csinálok is valamit, nem csak sétálgatok fel-alá egész nap. – gondoltam magamban, miközben a sensei levetette magát az ágyra és egy rögtönzött feleltetésbe kezdett. Kellett egy fél perc míg leesett, hogy most kezdődik a tanításom. Összeszedtem a gondolataimat, és az emlékeimet, és nekiálltam:
- A sebkötözés… hát maga a seb ellátása, attól függ, hogy milyen is maga seb…- kezdem bele makogva, de egyből bele is lendültem – Például, egy ütőeres vérzést, nem lehet szimpla sebkötéssel ellátni, mivel akkor az illető elvérzik. Hiszen az egyszerű sebkötés, az nem tartja vissza a vért, ami így kispriccel a vénából. Emiatt, ennél a sebfajtánál a nyomókötés az, amit alkalmazunk. Égési sérüléskor, ha jól emlékszem, akkor óvatosan kell eljárni. Olajos kötést kell alkalmazni annak okán, hogy a sebbe ne ragadjon bele a kötszer.  De általánosságban, ha valaki mondjuk megvágta magát, akkor érdemes először kitisztítani a sebet, valamiféle fertőtlenítővel, majd szorosan bekötnie.
Körülbelül ennyit tudtam mondani. Nem túl sok, és helyenként hézagos. Mivel azok a dolgok amiket megtanítottak, leginkább állatok ellátására volt jó, még otthon. Embereken nem sokat segítettem, így ezt mindenképp meg kell tanulnom.

// Nagyon szép és jó játékotokért, kaptok jutalomból +10 Chakrát. Nyomatékosítom, hogy ez még nem a kaland, lezáró chakrajutalma és nem is a részeredmény jutalma, hanem a szép játéké.
Sayuri kérnék tőled egy leírást (Jellem, Külső) Sayuri apjáról és a családban betöltött pozíciójáról. Mi a munkája, milyen pozíciót tölt be a faluban. (Természetesen ne szóljon bele a Ninják ügyeibe de lehet tehetős személy) Yuu, tőled is szeretnék kérni egy leírást (Jellem, Külső) Yuu jelenlegi gyámjáról és arról, hogy mi a munkája, milyen szerepet tölt be a faluba, valamint arról, hogy milyen a viszonya Yuu eredeti szüleivel. (Ugye az ANBU családdal) Tehát minden fontosabb dolgot. Ja és persze Yuu apjáról és testvéréről is szeretnék Jellem és Kinézet leírást kapni. Erisa, tőled már megtudtam mindent az Élményeid, játékod és a beszélgetések során. Mindezt Pm-ben kérném tőletek. A következő körökben szükségem lesz rájuk.  //


   A csapat tehát megérkezett a Kórházhoz, ahol új ötlettel álltak elő. Valószínűleg a legjobb és legpraktikusabb helyszínt választották a Küldetésük sikeres teljesítéséhez, azonban ez egyben a legalattomosabb húzás is, amire talán a Sensei nem is számított. Persze nincs megtiltva és valószínűleg egy igazi Küldetésen dicséretet érdemelne egy ilyen húzás...
   Azonban egy dolog keresztül húzta a számításaikat. Yuu eszméletlenül terült el a forró, poros talajon. Ez természetesen lehetséges, hogy nagy ijedtséget kelt majd a két társban, azonban nem tart sokáig a szenvedés. A kórházból, mint egy őrangyal, úgy rohan ki az egyik ápoló. Szokásos öltözetben: fehér szoknya, ing, felfogott haj és egy kis fejpánt. Azonnal tudta, hogy mit kell tennie. Oldalra fordította Yuu-t, majd ráparancsolt Sayurira és Erisára, hogy azonnal rohanjanak be és szóljanak be az ügyeletes nővérnek, hogy hordágyat, valamint ápolókat küldjenek a kapu elé...


Ha a lányok engedelmeskednek, akkor berohannak az üvegajtón. A bejárattól 5-6 méterre egy hosszabb sor pult volt (Talán láttátok már Konoha kórházának bejáratát) ahol egy aggódó tekintetű nővér állt. Természetesen mindent Ő irányított innen.

(Itt van néhány kép: https://www.google.hu/search?q=Konoha+Hospital&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ei=QgvmVK6fLoOAU8m9gZgO&ved=0CAgQ_AUoAQ&biw=1920&bih=914#imgdii=_ )

Épp csak befejeztem a mondatomat. Épp csak elhagyta az utolsó hang a számat. Yuu émelyegni látszott, bár próbálta tettetni, de látszott rajta hogy rosszul van. Kezdte elveszíteni az egyensúlyát, tudtam hogy össze fog esni. Teste közeledett a föld felé, azonban karjaim megakadályozták hogy feje koccanjon a talajon. Újra éreztem az erőmet a kezeimben ahogy átkaroltam Yuu testét.
- Yuu! Yuu-kun! Minden rendben? - kérdezem tőle félve, de semmi válasz, minden bizonnyal elvesztette az eszméletét. A távolból hallom hogy nyílik a kórház ajtaja, kirohan egy ápoló. A kezdeti megkönnyebbülést hamar felváltja a paranoia. Akár a Sensei is lehet. Viszont most nincs idő gondolkodni, cselekedni kell. Amíg a karjaimban tartom Yuu-t, egy észrevétlen mozdulattal leakasztom róla a csengőt, és az öklömbe szorítom, nehogy felcsendüljön a hangja, majd engedem hogy az ápoló ellássa, miközben hallgatom az utasításait. Elég feltűnően pontosan akkor rohant ki, másodpercre pontosan, mikor Yuu összeesett. Ez abnormális. Legalábbis gyanús. De elegem van hogy mindvégig a Sensei kezére játszok. Elindulok a bejárat felé, ügyelve arra, hogy bármikor hátba támadhat az ápolónak álcázott Sensei. Mikor úgy látom hogy nem figyel rám, felakasztom a csengettyűt oda, ahol elődje volt. Kicsit talán furának tűnhet, de egyáltalán nem sietek a csapattársam segítségére, gondosan körbenézek, meg kell jegyeznem ezt a terepet, akármikor jól jöhet a pontos terepismeret. Odaérek az ajtóhoz, hófehér kezeimmel megtolom, majd egy ismerős hangot ismer meg a jobb fülem. Sayurié az. Nem mond sokat. Pontos utasítás ad. Semmi okom kételkedni benne, de azért kíváncsi vagyok milyen terve van. Akárhogy is, az ajtótól már futok a pultig. Aggodalmat és nyugtalanságot tükröző hangot színészkedek a nővérnek.
- Kérem siesse!! A csapattársam rosszul lett! Kérem jöjjön Segítsen! - Kiabálom a tőlem egy méterre álló nővértől, és hogy biztos legyek benne hogy utánam jön, megragadom a karját és magam után cibálom. Ahogy kilépünk az ajtón egy bólintással jelzek Sayurinak hogy ő jön. Közben azon gondolkozom hogy ha az az ápoló a Sensei, akkor semmi okom sincs rá hogy a nálam lévő csengőt is odaszolgáltassam neki. Előre engedem a nővért, kiveszem az övtáskámból a zacskót, amit még régebben szereztem az utcákon, beleteszem a csengőt, véletlenül sem akarom hogy meglássa hogy oda fogom adni Sayurinak, meg egyébként is a zacskó csörgése remekül elnyomja a csengő hangját. Egy óvatos mozdulattal Sayuri felé dobom a csomagot, majd mit sem törődve azzal hogy elkapta-e, elindulok a nővér után, aki már vélhetőleg Yuu-t gondozza. 


Vajon mit tervez Sayuri? Az előbb nagyon az elvegyülést javasolta, csak nem? De ha az alkalmazottak között akar elvegyülni akkor... Hát persze akkor ezért akarta hogy lefoglaljam őket... Ki akarja keresni hogy kinek az alakját vegyük fel, hogy ne keltsünk gyanút... Ebben az esetben...
- Ugye nem lesz semmi baja? - lépek közelebb Yuu-hoz, miközben megpróbálom minél hitelesebben elszínészkedni az aggódó csapattársat. Mondjuk valóban aggódok érte, de nekem úgy tűnik hogy csak pihennie kellene kicsit. Az ő teste még az enyémnél is gyengébb. Áttörök az ápolón és a nővéren, és leguggolok Yuu  fejéhez - Yuu! Yuu!!! Ébredj kérlek! - kiáltom, bár érzem hogy színészkedésem hagy némi kívánnivalót maga után de... Színészkedés... Megtévesztés... Az érzelmek tudatos befolyásolása a külvilág felé... Bár ez nem teljesen igaz, de mégis... 

//Pein//

Eltökélten próbálkozok létrehozni a kért dolgokat és a kemény munka, na meg az eszem elhozza a sikert. Úgy tűnik, a kunoichi egy picit meglepődik ezen, ami azt jelenti, alá becsült engem. Majd nem teketóriázik, már mondja is mi a következő feladatom. Figyelmesen hallgatom a szavait, amikor pedig azt mondja, tegyem magamévá a chakráját, elmosolyodok. Erről teljesen más dolog jut az eszembe, nem éppen az, amire ő gondol. 
Újra létrehozom a kis fonalaimat és már rá is kapcsolódok a Sensei-re. Szépen lassan felveszem a kapcsolatot a chakrájával, majd hagyom magam sodródni. Nagyon fura érzés érezni, ahogy áramlik a testében az energia. Olyan, mintha azt érezném, ahogy a vér áramlik a testemben. Lelki szemeim előtt szinte már látom a chakráját. Hamarosan egy szisszenést hallok, ami azt jelzi, hogy megvágta magát. Ekkor furcsa "rezgést" érzek, majd mintha egy helyen megváltozna a chakra áramlása. A chakrafonalamba küldök néhány jelet, ami azonnal "vizsgálni" kezdi ezt a fura jelenséget. Biztos vagyok benne, hogy a vágás helyéről van szó, de most már megpróbálom kideríteni, hogy mekkora a kár. A fonálon keresztül kiterjesztem az energiáimat a karjára, majd lassacskán megismerem a problémát.
- A sérülés elég mély, de nem vészes. Nem fog belehalni! - szólalok meg. - Helyes a diagnózisom? - kérdezem vidáman.

A feladat rám eső részét teljesítettem, eltereltem mind a két nővér figyelmét, így Sayuri szabad utat kapott. Azonban volt egy pillanat, amikor színészkedésem élesbe váltott, mégpedig mikor odaguggolva Yuu-hoz, megéreztem a szájából eredő vér bűzét. Sokkal komolyabb a baj mint hittem. Bár azt mondták hogy nem lesz semmi baja, éreztem hogy itt nincs rendben valami. Lehet hogy csak beképzelem, de Yuu tényleg úgy néz ki mintha halál közeli állapotban lenne. A kórház ajtaja újból kinyílt, ezúttal két ápoló lépett ki egy hordággyal. Én hátraléptem és szótlanul, talán kissé sokkolva figyeltem, ahogy ellátják Yuu-t. Ha csak simán elájult volna, akkor mégis mitől vérzik? Az sem nyugtatott meg különösebben, hogy úgy tűnt, a tiszta oxigéntől kezdi visszanyerni az eszméletét. Itt nem csak ennyiről van szó. Ez veszélyes. Ebből hosszútávon... Nagy baj lesz. Mire észbe kaptam, Yuu-t már a hordágyon vitték befele a kórházba, én is megindultam, és Yuu mellé siettem. Mellettük mentem, egészen amíg az egyik betegápolóhoz nem értünk. Addig aggódó tekintettel figyeltem Yuu szemeit, és csak reménykedtem, hogy én tévedek, és valójában tényleg csak elájult. De éreztem a vér szagát. Vagy csak bemeséltem magamnak? Megrázom a fejem, és éppen indultam volna én is befele a betegápolóba, de nem engedték, úgy tűnik kint kell várnom amíg jobban nem lesz. De Yuu állapotából kiindulva, semmi kedvem kint maradni. Látni akarom. Miattam van ilyen állapotban. Hallom hogy a velem maradt nővér beszél hozzám valamit, de mit sem törődve vele, én kérdezek tőle.
- Miért nem mehetek be? Miattam van ilyen állapotban, legalább had legyek mellette. - Erősködöm, és az ajtó kilincsére teszem a kezem. Még egy pillantást vetek a mellettem álló nővérre. Kell egy kis idő, mire leesik, hogy ez az a nővér, akit a Senseinek hittem. Ha tényleg ő a Sensei, akkor a kérdései, amiket feltett... Idegesítenek kicsit... Látja hogy az egyik geninje milyen állapotban van, és még képes itt mosolyogni nekem. De most már meg akarok bizonyosodni róla. Mielőtt erőt veszek magamon és benyitok, előtte erősebben megbököm, ha valamilyen transzfromációs Jutsut használ akkor ez biztosan feloldja. Ha valóban egy nővér, akkor elnézést kérek tőle, és röviden elmagyarázom hogy miért is böktem meg, és bemegyek Yuu-hoz. 

// Köszönöm hogy megvártatok ~.~//
Éreztem, hogy ez az orvos sok mindenbe mártotta a kezét már és tapasztalt. Persze nem szabad félreérteni a dolgot nem urológusról beszélek. Inkább, csak egy sokat megélt bácsiról. Nem gondolom, hogy bármiféle negatív szándéka van. Bár biztos tisztában volt vele hogy tényleg semmi keresnivalóm nem volt a geninek között, nem kérdezősködött egyelőre. Nem is mondanék neki semmit, nincs köze hozzá végezze el a munkáját aminek elég kiterjednie erre a haszontalan testre, nem kértem lelki segélyt, sem hozzájárulását a genin létemhez.
Éppen hogy csak a mondata végéhez ér az orvos betoppan Erisa-san és a nővér, és így félbe is szakadt a beszélgetés, valamelyest tekintettel volt az orvos rám, azzal hogy nem firtatta tovább a betegségemmel járó inkompetencia meglétét.
-Ehh... ne is reménykedj, nem fogok belehalni abba, hogy egy lányt kell cipelnem, szimplán csak kiszáradtam, és megszédültem egy picit nem kell aggódni.
Úgy tűnik minden megoldódott, a orvostól megkaptam a megfelelő ellátást, bár érdekélődést kezdtem mutatni a doki iránt, talán ő segíthet nekem a későbbiekben, mindenféleképpen vissza jövök, miközben felveszem a nővértől frissen visszakapott maszkom. Valahogy azt érzem hogy ő már most tudja, hogy mi is ez az egész.
-Rendben van Morio doktor úr, köszönöm a segítséget.

Kiléptünk az ajtón, és már láttam is hogy Erisa-san lefoglalja magát valamivel, viszont én túl kíváncsi voltam ahhoz hogy érdekeljen, hogy mivel. Tudni akartam, hogy miről beszélgetnek odabent a doktor úrral. Így felvettem a pultnál álló nővér formáját és kopogás után benyitottam, majd az elnézésüket kérve elkezdtem odabent matatni, miközben igyekeztem kihallgatni őket. Persze csak reménykedhetek benne hogy rólam van szó.