Erdőségek

A Lidérc név, noha a jelenlévők közül csak egyvalaki ismeri, beleivódik e föld esszenciájába. Mégha az emberek tudata nem is fogja át a jelenségét, a lelkük, már ha létezik újjászületés, örök időkig emlékezni fog az övére. Ahogyan a vidék is több évtizedig az általa hozott pusztításra, ámbár mindez nem a teljes kapacitása. A töredéke elég arra, hogy átformálja a földfelszínt, s ez ritka kincs, avagy átok. Perspektíva kérdése minden.
Itanashi állja a próbát, s ki tudja, talán Ő is figyeli most, hiszen minden nehézség és viszontagság egy próba is lehet akár. A Lidérc viszont nem torpan meg, sőt tiszteletre méltó türelemmel fogadja az ellen gyermeteg támadását, s mindez teszi hasonlatossá ahhoz, mint mikor az öregapó a fürge unokáját némán dorgálja.
Az első támadója valóban az első eshetőséget követi el és esik annak áldozatául; teste felismerhetetlenségig roncsolt és csonkított darabokra szakad, s hullik véreső közepette a távoli földre, ugyanis a lökéshullám még a maradványait is a távolba hajította, szétszórva őket a kidöntött fák és eltiport bokrok árnyékában.
A többieknek nem is kell több bátorítás, azonnal támadásba lendülnek, ámbár a tekintetükben már távolról is látszódó félelem szikrája csillan, szívük hevesebben ver – de nem mint a vadászatra induló vadé, hanem mint a levadászott prédáé.
Így aztán a fáról nekirugaszkodó Itanashi gyilkosok tárt karjába veti magát, de itt a valódi kérdés inkább az, hogy ki a nagyobb gyilkos.
Az egyik chuunint már Itanashi kiiktatta, a másodikkal pedig a névtelen Testvére foglalkozik. Így a fán, melyet Itanashi is megcélzott, már csak egy chuunin (közeli shinobi), valamint a két geninnek megfelelő chakramennyiséggel rendelkező személy áll.
A chuunin nem is tétlenkedik, bár egy pillanatra mintha kézjelet akart volna formázni; feltételezheti Itanashi, hogy ő volt az, aki a Katon elemet hívta fel vele szemben – sikertelenül. Talán pont ebből a katasztrofális tapasztalatból tanulva hanyagolja a tervet, s inkább a fegyveréhez folyamodik.
Biztos markában megszokottan fekvő katana élével suhint Itanashi feje irányába diagonálisan (balról jobbra), igyekezvén kihasználni a pozicionális előnyét: ő ugyanis lefelé harcol, míg Itanashi kénytelen felfelé, hiszen az ellen magasabban lévő elrugaszkodási pontból halad lefelé, míg Itanashi alacsonyabban elhelyezkedő elrugaszkodási pontból fölfelé, valamint 6,5 méter magasan jár most Itanashi, az összecsapásig még két méter. Mindeiközben az egyik genin alulról támad Itanashi irányába (tőle 3 méterre, fölfelé irányítva) egy pár sai segítségével, melyek összeérintésénél apró villámok cikáznak és alkotnak gömböt:
– Raikyuu! – A villámlabda pedig már célba is veszi a Lidércet, miközben a harmadik ellenfele, avagy a második genin Itanashitól 3,5 méterre, vele egy magasságban indít rá shurikenzáport. Önmagában persze nem feltétlenül zápor ez, mindössze 15 darab shuriken, de mindegyik élesnek tűnik és igencsak valódinak.

A Lidérc biztosra megy a dolgában – lehet, akadnak olyanok, akik máshogy oldanák meg a szituációt, amiben a pap jelen pillanatban van és csillogtatja tehetségét, de ölni és pusztítani is lehet stílusosan. Művészeti érzékkel pedig nem sokan rendelkeznek ebben a szakmában.
Nagy kár, hiszen a vér színével a leggyönyörűbb alkotásokat lehet megteremteni.
A katanával lesújtó férfi szemei elkerekednek, mikor a fizika, valamint Itanashi ereje kifog rajta – bár nem is számíthatott volna arra, hogy egy tűzgolyó átvészelése után akár a legkisebb maradandó karcolást is megejthetné a titokzatos ellenfelén. A büszkeség és az ostobaság viszont elhanyagolhatatlan tényezők egy harcban – ahogyan sok egyéb megvetendő emberi tulajdonság.
Itanashi ereje viszont töretlenül csap le mindazokra, akik – immáron – a szó minden egyes értelmében alatta helyezkednek el: a szörny, amire más kifejezés nemigazán illik, hiszen nem éppen evilági, még úgy sem, hogy chakra alkotja, könyörtelenül súlyt le, megállíthatatlan hatalmával először megdermesztve az ellent – de ez mindössze a tizedmásodperc töredéke, hiszen a leszálló sors, az élők között járó halál mindig megköveteli magának azt az önkényes tiszteletadást.
Az alatta lévők mindössze pupillatágulásra képesek, ugyanis a következő pillanatban a halálos közeg karjai könyörtelenül átölelik őket, eltörölve az életet; annak írmagja sem marad. A halálos ítéletet a Shinigami szentesítette.
A Lidérc bár tömege miatt erőteljesen landol, mégis látható körülötte egy különleges könnyedség, mint mikor a sólyom magasba rugaszkodik a sikeres vadászat után. Ő mégsem száll tova, mint aki jól végezte dolgát, hiszen a dolga még nincs teljesen bevégezve. Úgy tűnik, ezt ő maga is jól tudja, hiszen nem tétlen. Az általa elért görnyedt alak viszont nem burkolózik némaságba, noha talán megkönnyítené a saját dolgát, bármennyire is lehetetlen ez, főleg azok után, amit tett. De Itanashi hallását biztos megkímélné, a sikoltozása ugyanis igencsak hangos és fület sértő magasságokba csap:
– Kérlek, KÉRLEK!!! Könyörülj meg rajtam, Idegen! Ne bánts, könyörgöm, KÖNYÖRGÖÖÖM!!! – a férfi könnyei és nyála összefolynak földtől poros arcán, a lehető leggusztustalanabb és legméltatlanabb elegyet alkotva. Mikor az utolsó kézjel is felmutatásra kerül, ő artikulálatlanul felsikolt, de mindezt csak a néma fák, a két hívő és a felismerhetetlenségig gyalult emberi maradványok hallják.
S talán maga Jashin.

//Kedves Olvasó! Ha erkölcsi probléma merülne fel az előbbi hozzászólás tartalmával kapcsolatban,  tudod, hol találsz. Üdvözlettel, Naka//

– Ké...kér..lek...!
A görnyedt alak most még a szokásosnál is jobban megnyomorodottnak tűnik; elhaló hangja az élő hulla keserves recsegésével mászik Itanashi fülébe, keserédes mocsokként átsöpörve tudatán. Úgy tűnik ugyanis, hogy a velejéig romlott hazug kígyó megroppan tettei alatt, mintha kannibálnak kannibáltársát elfogyasztani a leghatalmasabb bűn lenne a földkerekségen.
Vagy csak az életét félti.
Annak ellenére, hogy az már valójában rég véget ért.
Csak még nem tud róla.
A Névtelen alak, akiből hamarosan névtelen holttest lesz, megállíthatatlanul reszket, néha nagyobbakat is rándul; főleg a rettegéstől, de talán még igyekszik küzdeni az invázió ellen, noha nincs remény már számára. Arcán izzadtság is keveredik a korábbi nyál és könny által alkotott festékbe, valamint a társa vére tölti meg élettel a falfehérre vált arcát – bármennyire is ellentétes ez önmagával.
Aztán minden megváltozik.
A kocka továbbfordul, annak ellenére, hogy Itanashi oldalán már rég megállapodott – Itanashi már győzött, ez már csakis kizárólag Jashin kegyeibe illő lehet: a Pap akarata ugyanis acélszilárdságot nyer, mely könyörtelenül, kúszik az ellenfele tudatába, körültapogatva a halandó elme egyszerre szöges és ívelt pontjait; az érzés maga eleinte idegen lehet, mint gyermek számára az új felfedezés, az új tapasztalat, s bár Itanashi korántsem gyermek, ha mégis az lenne, akkor igencsak gyorsan tanulna.
A hatalom íze igencsak édes, a Lidérc mégis stabilan állja veszélyes csábítását, rezzenéstelen akaratával fordítja azt a saját oldalára, győzedelmeskedik felette – amit csakis egy olyan személy tud elérni, aki már átélte a mámorító érzést és nem hódolt be előtte. Az is segítheti őt, hogy egy stabil kéz vezette az útra.
Amit csakis Itanashi láthat.
A görnyedt alak torkából egy megtört, állatias hang erőlteti ki magát, artikulálatlan és hitetlen, mint aki abban reménykedik, hogy mindez csak egy rémálom, s nem maga a valóság. A fájdalom viszont valós, még akkor is, ha a sokkhatás következtében a szervezete folyamatosan lezárja magát, elvonulva a környezettől, s főleg a paptól.
Jashin viszont áldozatban részesül, s valójában csakis ez számít.
Mikor Itanashi a másik hívő felé fordul, láthatja, hogy a férfi saját homlokára az Ő jelét rajzolta ellenfele vérével, s pont abban a pillanatban csúsztatja a markában tartott katanát hüvelyébe.
– Akkor ne késlekedjünk.

//Esetleg tudnál nyitni egy topicot leírással? Oda mehetne is a postod. Előre is köszönöm!//

- Akkor még találkozunk.... – Veszi tudomásul verbálisan a vérpap búcsúzó szavait, majd pedig esetlenül, ügyetlenül mintha egy apró meghajlást is végezne; hogy is lehetne többre képes, mikor egyértelműen iskolázatlan személy, akitől az illem, illetve a protokolláris magatartás, szokások mérföldre vannak? Az emberiségből azonban több évezrednyi evolúció során sem tud kihalni, kinevelődni az az állatias, ösztönszerű magatartás, mely alapján a nagyobb ragadozó előtt behódolnak. Ez a cselekmény minden bizonnyal ennek a jele, nem holmi túlgondolt illedelem. - Ha arról van szó, küldessen értem, és csakis értem. Nem bíznám meg a többieket ilyennel, és talán Ön se tegye. És ha kérhetem... maradjon ez a kettőnk kis titka még, hiszen olyan helyeken is ki kell kötnöm, ahol a... szövetségünk, már ha lehet ezt annak hívni, vagy talán inkább az üzleti, közös érdekeink... igen, inkább így a helyes, szóval ezek igencsak elnehezítenék az üzleti céljaimat, céljainkat. Elvégre ilyen az üzlet. – Von vállat tehetetlenül az alak, és mintha feltenné a kezeit is, hogy márpedig ő erről nem tehet. Ugyan nincs is messze a valóságtól, elvégre jelenleg a vérpap igenin a nemkívánatos kisebbséget képviseli keleten, legalábbis sokak szemében. A kapitány a pénzt zsebre téve még egyet int a vérpap és különös társa irányába, majd ugyanazzal a felemelt kézzel jelez a legénységének: indulnak.

A talaj jóval szilárdabbnak hathat lábuk alatt, kifejezetten ilyen hajóút után, az már csak hab a tortán – mi más is lehetne, főleg a nyugati fertőt követően -, hogy végre olyan terrán jár, ahová teremtetett. Nem csoda hát, ha az erdőségbe érve ismét otthon érzi magát – elvégre a nem is annyira régmúltban ellenfeleinek vérével dekorálta az egyébként semmitmondó fás természeti képződményt -, ezzel azonban mégis ellentétes a képességének aktiválása. A gyönyörű színeket ugyanis a szürke és fehér, valamint ezeknek ezernyi árnyalata váltja fel, hol reszketve, hol torzulva, hol élesedve, esetenként szédítve, máskoron viszont mámorító élességben: Itanashinak tisztában kell lennie azzal a puszta ténnyel, hogy a szemek birtoklásán túl – bármennyire is viszontagságos volt megszerzésük, bármennyire is emberfölötti képességek voltak szükségesek az elérésükhöz – még igenis akklimatizáció és gyakorlás vár reá. Nem vérbeli örököse a képességnek, s bár Ő a kegyeibe fogadta a vérpap emberi mivoltját, ez nem jelenti azt, hogy váratlanul és hirtelen az ellen egyik vérvonalába is tartozik. De ha a vérpap ennyitől megtántorodna, illetve a kihívás, vagy esetleges nehézség eltántorítaná a képesség használatának elsajátításától, mesteri szintre fejlesztésétől, akkor ő csakis kizárólag füst, mindennemű tényleges tartalom nélkül. Egy hazugság, hamis próféta.

Nem. Tanulnia kell, hogyne, de azt csak egyféleképpen teheti: gyakorlással. Már rég túl van azon, hogy pergament és tintát bújjon, arra rég képes. A magafajta már csak a gyakorlatból tud új trükköket elsajátítani, sokak kárára, szenvedésére, és végül kárhozatára. Elvégre a nyugaton aratott sikere is gyakorlati lecke volt, nemde?

A férfit tehát nem tántorítja el a lopott – elnyert? - képesség használatától – kihasználásától? - semmi sem. Másodpercek során ugyan, de minden megnyugszik, minden fókuszba kerül; igaz a szokatlan információk hada, a hozzá nem szokott tudata, elméje a szemei által közvetített adatokhoz. A világ azonban rengeteg újdonságot rejt, és Itanashi rendelkezik valószínűleg az egyetlen olyan dologgal, ami mindenről lerántja a leplet. Az lehet, hogy még a feje lüktet, szemei körül mintha elviselhetetlenül feszül a bőr, és egyenesen le akarná kaparni magáról a szemkörnyéki izmokat, mégis kénytelen megtagadni a teste késztetéseit – túl sokat tett azért, hogy most mindezt érezze, bármennyire kellemetlen is. Mindenesetre átlát azon, amin eddig nem; lát olyan részleteket, amiket eddig soha. Rovarok, állatok, növényzet: semmi sem képes megszökni észlelése elől. Elvileg.

A távolban, szemeinek határán túl egy olyan világ húzódik, ami várja a felfedezést: rengeteg titkot és veszélyt rejtve várja lesben azokat, akik eléggé bátrak ahhoz, hogy elmerüljenek benne, próbálva felfedni, megoldani minden egyes különlegességet. Talán a vérpap is sejtheti, hogy most már olyan szinten és formában is megtapasztalhatja a keletet, mint eddig még soha senki.

Azonban a legelső különös jelenséggel akkor szembesül, mikor a korábban már bejárt útjára térve indul meg a jelenlegi célja felé. Szemei ugyan némi akadozással, de aktiválásuk után nem sokkal beálltak a megfelelő fókuszra, és ugyan az általuk látott vidék, illetve táv még korlátozott, a testének haladásával folyamatosan új vidékrészleteket vesz be tudata. Centiméterről, centiméterre, méterről méterre halad előre, testének haladásával, és talán pont emiatt érzékeli ilyen váratlanul – és mégis lassan, bármennyire is ellentétes a két koncepció -, hogy az ösvényen fej van kitűzve.

Pár lépést előre haladva újabbat érzékel.

Aztán már fejekről van szó. Tucatjaikról, egymást követve, méterekre elhelyezve. Tekintettel arra, hogy még ehhez hasonlóra, nevezetesen szinte egy bűntény nyomainak felfedezésére sem használta a képességet, így nem kevés koncentrációt igénylő, akár perceket is igénybe vevő műveletről van szó: nem elég a szemeket használni, meg kell tanulnia arra használni, amire éppen szüksége van.

Igen, látja, hogy a fejeket karóra húzták, ezt már képes messziről kiszúrni. Azonban közelebb kell kerülnie ahhoz, hogy ráfókuszáljon a bőr, az izomzat, a csontozat, de kifejezetten a csigolyák állapotának felderítésére. Már ha egyáltalán érdekli őt, hogy mivel fejezték el. Honnan támadva. A holttest, illetve az akkoriban még életben lévő áldozat magasságához képest milyen feltételezhető testmagasságból érkezett a támadás, milyen erővel. Ezekre a kérdésekre mind választ lehet kapni a képességével.

A szemeivel látottak viszont mintha valami halovány emlékképeket bolygatnának meg tudatában, a közelmúlt eseményeiben. Mintha látta volna ezeket az alakokat, arcokat, egyszer, pár másodpercre, legfeljebb egy percnyi időre. Akkor nem figyeltek, vagy legalábbis nem figyeltek fel rá, és már sose fognak: akkoriban köpönyeg, csuklya, remeteszerű csuha volt rajtuk, különböző láncokkal, medálokkal – a lánc és medál mind jelezték rangjukat, azok eltérését. S egyben megtestesítették eltérő.... mit is? Hát hogyne. A fémrács, bármily szép megművelésű, elválasztotta a tudást a tudástól, sőt, az érdeklődőt az információtól. Már a fémnél sokkal tartósabb választja el a drágalátos tudásától; a halál – számukra – áthághatatlan tényező, elhárítatlan akadály.

Első látásra úgy tűnik, hogy jashinisták fejeit tűzték ki a korábbiak helyére – az eddigi eretnekek fejeit Jashin követői váltották fel. Az alvadt vér szaga – egyre közelebbre érve – megüti a vérpap orrát, a távolban pedig sas sír fel. És mintha egy róka iszkolna fel az ösvényen, el a kitűzött fejek mellett és alatt.


//Az összeget vond le az adatlapodról, tekintettel arra, hogy a kapitány átvette, elfogadta azt tőled.

A múltbéli, erdővel kapcsolatos tapasztalatainak köszönhetően megfelelően ismeri fel a helyzetet. Ugyan mások szemében a vérpap cselekedetei egyértelműen a pszichés zavarokra, paranoiára utalnának – elvégre talán némileg eltúlzó ilyen szintű védelem emelése egy amúgy átlagosnak tűnő erdei séta során -, jelen esetben tettei mégis igazolást nyernek.

A szemek által adott képességek nyomán helyesen célozva indítja meg a pusztító energiaformát. Az irányt tartva, célpontját el nem tévesztve éri el az azóta már iszkoló emlőst. Itanashi sejtése bebizonyosodni látszik: az aranyló szálakkal tarkított vörös bunda napbarnított bőrre, állati eredetű szőrmére és – feltételezhetően gyümölcsökből és virágokból kevert – arcfestékre vált. Természetesen nem ez a hirtelen, azonban várva várt alakváltás az egyetlen következménye a technikájának, ugyanis az állatból lett emberi alak kínjában felüvölt.

A hanghatás a fákon fészkelő madarak tucatjait riasztja elreppenésre.

A letámadott alak még rókaformában szenvedte el a becsapódást, és a váratlan fizikai behatás, löket még rókaformában billentette ki őt, tehetetlen gurulásra kényszerítve a testét. Ezen mozdulatsor végén egy kidőlt farönk tövébe ütközve, immáron emberi formában torpan meg, bal lábát, illetve annak hiányát fogdosva – az ugyanis bal combtőtől kezdve leszakadt, megsemmisült, nincs már többé. Helyén csak egy kezdetleges csonk, és mérhetetlen fájdalom marad.

A váratlan riadalmán és embertelen fájdalmán azonban derék férfi módjára kerekedik felül: jobbját elemeli a csonktól és azt ökölbe szorítja, majd ráharap. Fogsora vért csal bőréből, homloka eresedik a fájdalomtól, orcája egyszerre elsápad a sokktól és kipirosodik a rosszulléttől. Így viszont képes magába fojtani a helyzetének elárulására alkalmas sikoltásait.

Másfelől az ismeretlen, amputálást elszenvedő alak nem rest, nem tétlen: az egyik kezével a csonkját kétségbeesetten markolja ugyan, de a másikkal a talaj felé nyúl. Éles, állatszerű körmeit a földbe vájva próbálja magát húzni, vonszolni. Próbál a támadás irányával ellentétes irányba menekülni, el onnan, ahol elesett, elszenvedte debilizáló veszteségét és fájdalmát. El attól a személytől, akiről csak feltételezni tudja, hogy közeledik.

Jelenleg a vérpapon áll a dolog, hogy megkörnyékezi-e az áldozatát, vagy tovább halad az ösvényen a célja felé. Kitől akar vajon elsődleges válaszokat kapni: a sorstársaitól, vagy egy ellenségtől, akinek még az alakja is gyakorta hamis?

A vérpapnak nem kell sietnie, sőt, kifejezetten komótosra veheti a tempóját, elvégre a leterített rókaember csak kúszni tud, azt is keservesen és kimondhatatlan kínok között. Arról persze nem is beszélve, hogy lassan - a pap persze mindezzel tisztában lehet, elvégre most már majdhogynem mindent lát.

Azonban hozzávetőlegesen itt marad annyiban a vérpap terve: nyilvánvalóan nem elsődleges célja volt az áldozatából információt kiszedni, elvégre akkor máshogyan járt volna el. Így azonban, hogy a torkánál emelte fel a kvázi állathasználót, annak még csak lehetősége sem akadna, hogy a jelen testhelyzetben, a hangszalagokra ekkora ráhatással ő bármit is verbalizáljon. Az persze más kérdés, hogy a rókaember sem igazán akar diskurálni elfogójával és megkínzójával, ugyanis a viszontagságos pozíciójában is képes annyi erőt venni magán, hogy szemen köpje a vérpap terveit.

Szó szerint értve, ugyanis a vérpap köpönyegén egy véres nyálkaköpet landol. Ezen felül némi cafatka is, méghozzá a férfi szántszándékkal leharapott nyelvéből. A rókaember a vérpap arcába vigyorog véres, hegyes fogsorával. Arcán egy ilyen mániákus kifejezéssel küldi kárhozatra lelkét a vérpap, aki jelenleg egyáltalán nincs előrébb.

Itanashi tehát kénytelen kelletlen megindulni a bejárt úton, ahol a célpontja már várja: a paranoiás rögeszmék azonnal szertefoszlanak, mikor meglátja, hogy a hely áll, épségben van és szinte egy karcolás sincs rajta. A helyszín aurája változatlanul magasztos és ősi, mint ahogyan eddig is volt. Az ősi energia szinte zizeg a talpa alatt.

Mikor a tenyerét a kőajtóra helyezi, oda, ahova legelső belépésekor is, az most is megvágja azt. Vér csöppen a legendás mechanizmusba, és ezáltal nyer bebocsájtást a vérpap. Úgy tűnik, a hely megmaradt olyannak, mint amilyennek itt hagyta. A kövek szilárdságát nem kezdhette ki a barbárok hordája, ahogyan az állatias ösztönök sem a véráldozat tradícióit.

A kapu mögötti térre érve Itanashi láthatja, hogy az üres, de ennek több oka is lehet: egyfelől megtizedelhették soraikat, másfelől egyéb teendőik miatt az épületek belsejében tartózkodhatnak. Erre is természetesen gyorsan választ kaphat a képességével: immáron átlát a falakon is. Némi megnyugvással konstatálhatja, hogy a vértemplom nem elhagyatott, csupán a tagjai egyéb elfoglaltságokkal töltik ki mindennapjaikat. Elvégre nekik ez a nem semmiben nem különb a többinél.

A vérpap szemei előtt nem titok, hogy felé egy férfi közeledik. Arca ismeretlen, csuhája tiszta, friss anyagú, mintha jobb minőségű is lenne. Arca rezzenéstelen és semmitmondó, ráncokkal közepesen barázdált. Egyben ismeretlen is. A nyakában lógó lánc és az azon megcsillanó medál viszont arra enged következtetni, hogy bárki is legyen ez az ember, magasabb kasztból származik.

– Áááá, igen, már várták magát. Érkezhetett volna némileg korábban is, de talán eltekinthetünk eme... nos, udvariatlanságtól. Elvégre erre való a testvériség... – Hangozna fel a férfi negédes monológja, majd int a hálókörletek irányába. – Kérlek, Itanashi-testvér, kövess. Ugyan érkezésedet epekedve várták feljebbvalóink, mégsem vezethetlek eléjük eme pillanatban, bezárkóztak tanácskozni. Roppant fontos ülés, roppant fontos. Addig viszont Te magad és.... névtelen társad kipihenhetitek az utatok okozta fáradtságot. Erre tessék, erre tessék! - A férfi enyhe orrhangja tökéletesen párosul fontoskodó mivoltával. - Itanashi-testvér, magának már megvan a kijelölt hálója, a társát pedig elhelyezzük egy szabad fülkénkben. Iroh-testvér, kísérd el az urat, hogy nyugovóra térhessen!

A sarkon egy fiatal, húszas éveiben járó, rövid hajú férfi fülét-farkát behúzva iszkol az eddig még ismeretlen elnevezésű paphoz, kurtán biccentve egyet, kettőt. A két apró mozdulat között sután felpillant Itanashira és mintha a felismerés szikrája gyúlna amúgy lesütött tekintetében.

– Azonnal, Ozai-mester. – Biccentget tovább, majd szó és minden további nélkül magával húzza Itanashi kísérőjét. A kiválasztottnak még csak reagálni sem marad ideje, tekintettel arra, hogy Ozai fontoskodva megérinti a vérpap karját, ellentmondást nem tűrő módon felhívva rá a figyelmét.

- Ha minden igaz holnap hajnalban, pontban pirkadatkor nyitják meg újra a tanácsnoki nagytermet. Érted küldetek, sőt, nem is, magam jövök el, hogy Őméltóságuk elé kísérjelek, drága testvérem. – És mikor már a mondatai végére ért, ismét régi hálójánál találja magát Itanashi.

A szoba semmit sem változott: minimalista, mindennemű komfortot mellőző, egyenesen ronda kis lyuk. De legalább tiszta, az ágyban nincsenek tetvek, sem egyéb undormányok, és olyan helyen van, ami spirituálisan egyfelől otthona, másfelől a fellegvára is. Az egyedüli fényforrás a helyiségen kívüli folyosón található fáklya, amit ha felhasznál, meggyújthatja az aprócska, roskadozó asztalon található magányos gyertyát. Szegényes a környezete, hogyne, de Itanashi nagyon jól tudhatja, hogy a köznép az egyházi tizedet nem arany és ingóságok képében fizeti. A vér elvégre számukra jóval értékesebb kincs és áldozat.

A maga részéről nemigazán tudja megmondani, mikor megy le a nap és mikor kel fel, azonban az ajtaján hangzó kopogtatás felmenti tudatlansága bűne alól. Ozai majdhogynem változatlanul vár rá az ajtó túloldalán és egy néma biccentéssel tárja ki a karját maga elé, egyfelől átadva az elsőbbséget Itanashi részére – ami nagy szó, ha a kasztok rangsorelvét vesszük -, másfelől jelzés is, hogy ideje indulni.

A tanácsnoki nagyterem kapuja épp akkor tárul ki, mikor ők megérkeznek, és a mozdulattal egyszersmind füsttel árasztja el mind a folyosót, mind pedig az azon állókat, így Ozait és Itanashit is. A füst természetesen nem egy sűrű fajta, hanem a füstölők százai, és alaposan megtömött pipák mellékterméke csupán; fátyolos és ezernyi aromájú. Ám még ezen keresztül is tökéletesen kivehető a falakat díszítő festménysor, a különleges karakterek sora.

A padlózaton szinte visszhangzanak a léptek, melyek a jelenlévőket a félkörívben ülő vénekhez viszik. A középső, talán legvénebb férfi, akinek amúgy igencsak békaarca van, kiguvadt szemekkel mered maga elé. Ekkor láthatja csak Itanashi, hogy a férfi valószínűleg vak lehet: sem az alakokat, sem pedig a fény változását nem követik szürke szemei. Ez az alak nagyot szív pipájából, majd a füstöt körré formázva leheli ki. Itanashi arca pedig a kör, a karika kellős közepén található.

– Várva voltál, és megmérettettél. Vagy talán megmérettettél és várva voltál. Akár a farkába harapó kígyó, se vége, se eleje. Feladattal, küldetéssel távoztál, s most visszatértél. S ha jól hallom, nem is egyedül.... Azt hiszem, van miről beszámolnod. Kezdd hát el, eme öreg fülek már túl sokat hallottak az éjszaka alatt, de ez még meghallgattatik. – Az alak int maga elé, hanyag mozdulttal, melynek nyomán Ozai felveszi pozícióját az írnoki helyen. – Tudva levő, hogy az elmondott szó leírattatik.

– Az archiválás kedvéért – súgja oda Ozai – legyél a lehető legpontosabb.

A férfi szavait a Tanács teljes némasága kíséri; arcukról nem tud sem véleményt, sem érzelmeket leolvasni. Vonásaik csiszolt, rideg márványmaszkká merevednek, fejeik fölött még a füst is kimért komolysággal gomolyog, mintha még az is hallgatná a Vérpap szavait, várva az ítélkezés eljövetelét. Itanashi hangján kívül egyedül a penna sercegése hallható, ami az üres falak között felerősödni tűnik.

Itanashi pont emiatt veheti észre, hogy az írószer helyenként megakad a papiroson, bizonytalankodva lebegve felette a másodperc töredékéig csupán – mintha tétlen volna a gazdája, mit és hogyan is írjon, vagy csupán a saját fülének nem hisz, nem mer hinni az írnok? Viszont saját szavaihoz híven a penna tovább lendül, igyekezve behozni lemaradását. Talán a jelenlévők közül maga az írnok az, aki a leghálásabb azért, hogy Itanashi viszonylag rövidre fogta monológját.

Szavai befejeztét követően hosszú percekig némaság honol a tanácstermen. Szöges ellentétben a szavak zengette környezettel, a némaság kifejezetten terhes, ezt érezve az írnok az első, aki zavart mocorgásba kezd.

– Hosszú utad volt tehát... – kezdi a középen ülő, vaknak tűnő aggastyán mély, rekedtesen zengő hangján, melybe azonban belerondít egy másik, Itanashitól jobb szélen ülő, viszonylag fiatalabb tanácstag. – Mely út itt bevégeztetett! – Hangja ostorcsattanásszerűen dörren a levegőben, s nyomán még a füstön is mintha egy hullám remegne végig.

A feldörrenő tanácstag ültében előre hajol, térdein öreges kezei ökölbe szorulnak. Ősz szemöldökei alól mélykék szemei villámokat szórnak, szakálla fölött látható orcája kipirosodik az indulattól: – Nem volt elég, hogy egy utcai jöttment beszennyezte a Szentség Jelét, nem volt elég, hogy úgy festette fel mindenhova, akárhova, hogy annak jogát nem érdemelte ki! Ó, nem, saját dicsőségre mertél törni, Fiú. Saját hatalmad hajszolását a magasabb hatalom igéivel takargattad, s illúzióidat, pazar káprázataidat próféciaként regélted és híresztelted. Eretnekség mindaz, amit műveltél!

A tanácsnok szavai hallatán az írnok kezéből kiszalad a penna és a kőpadlón hangosan koccanva ér földet, majd gurul hosszasan. Mikor Itanashi talpába ütközve megakad kénytlen-kelletlen útja, elszabadul a pokol; az első felszólaló tanácstag kifakadását mások is követik.

– A saját céljaidat hajszolva vadállat módjára estél mindenkinek, aki eme vidéket járta más istenség égisze alatt! Pont mint azok a barbárok, akiknek a fejét kitűzted; mégis mi célból? Mit értél el vele? Megpiszkáltad a méhkast, és nem tudtad kezelni a következményeket, amiket aztán jól hátrahagytál reánk! Eme világnak megvolt a rendje, mindennek és mindenkinek a helye benne – ezt háborúk útján, harcok árán, életeket elvéve és áldozva vívtunk ki a saját fennmaradásunk érdekében. De te ezt a saját dicsőségedbe mámorodva felrúgtad és a Testvéreid az életükkel fizettek mohóságodért!

A vaknak tűnő tanácsnok némi késlekedéssel emeli fejét hol az elsőként felszólaló tanácsnok irányába, hol pedig a teljesen ellentétes irányban elhelyezkedő második tanácsnok felé, aki szavai közben fel is emelkedik ülő testhelyzetéből. Különösebb tekintélyt ezzel a mozdulattal aligha tudna nyerni maga részére, tekintettel arra, hogy egy igencsak alacsonynak tűnő, görnyedt vénség csupán, aki fölé Itanashi könnyűszerrel tornyosul míg így, több méteres távolságban is.

Minderről azonban Itanashi figyelme gyorsan elfordulhat, mikor egy újabb vén szólal fel, immáron egy jóval magasabb, szinte fülsértő hangon: – S míg te távol voltál, a hordák, bármilyen hihetetlenek is a primitív jellemüknél és fragmentáltak istenségüknél fogva,  összefogtak! Méghozzá ellenünk! Minden egyes barbár fejének helyére a testvéreink fejét tűzték. Elvágták útvonalainkat, sarokba szorítottak bennünket. A készleteink egyre inkább, és egyben vészesen fogynak; a véráldozat talán a legkisebb probléma, az amúgy is csekély alamizsna azonban kétségbeejtő módon megcsappant! Kár volt a régi tanokat követve böjtölni oly' sokszor... Mindezek a Te rovásodra írandóak, Itanashi, melyekért bűnhődnöd kell! A verembe vele!

Még mielőtt azonban a Vérpap bárminemű védekezést, ellenvéleményt, illetve észrevételt előterjeszthetne, a füst ismét kavarogni kezd. Mintha a szürke fátyol életre kelne, az megelevenedve kígyózik, s emeli fel a fejét, mint a veszélyhelyzetet érzékelő vipera; éles és hegyes fogakkal ugyan nem bír, de a mérge ettől nem kevésbé potens. A füst, amiben az első pillanatok óta áll, közel sem közönséges fajta; elsőre ártalmatlannak tűnő ugyan, de az utolsó tanácsnok kézjelére reagálva elkerülhetetlen helyzet áll elő: a füstölők és pipák füstjébe valami más is keveredhetett, talán már a legelső pillanatoktól kezdve is, mivel a füst különleges, egyben természetellenes mozgása nyomán, valamint azt felismerve sem képes érdemi reakciót kiváltani Itanashi.

Ekkor szembesülhet csak azzal, hogy ő túl sokra értékelte a tanácsnokokat, őt pedig túlságosan kevésre – vagy akár semmire se. Okkal merülhet fel a Vérpapban, hogy mindezt eltervezték, ha nem is mindannyian, de legalább a többség – túlságosan kifinomult és egybecsengő mindez ahhoz, hogy rögtönzött előadásmód legyen csupán. A felismerések sorozata egyben keserű, ám túlságosan elkésett is: a füst, melyet már a terem előtt a tüdejébe szívott – elvégre hiába halhatatlan, ha nem egy olyan behatásról van szó, ami közvetlenül a halálát eredményezi – elkábítja.

Sötétség, egyben végtelenségben tűnő lebegés. Mintha a közelmúltban tapasztalt volna ehhez hasonlót. Mintha.

Azonban az, amire ébred egyáltalán nem a hitének igazolása, inkább talán annak próbatétele. Szemhéjait felnyitva valóban egy veremszerű képződményben találja magát: legalább ezzel kapcsolatban nem hazudtak, ha nagyjából minden mással kapcsolatban meg is tették azt. A hely, ami joggal viseli a Verem elnevezést, kupolaszerű, egyértelműen csak kivésett, kivágott kőzet, mindennemű megmunkáltság nélkül. Nincs finomra csiszolt fal, csak a sziklatest repedezett élei: ez börtön. Melynek falaira mintha egy teljes értelmetlen nyelven, vérrel egy őrült festett volna értelmezhetetlen jeleket.

A verem szélét képező falakon elszórva mécsesek pislákolnak. Mindösszesen az általuk adott gyér megvilágítás az, ami elérhető számára; még mindig érzi a szervezetében kavargó kábító, lassító mérget, amit mintha még a chakrafelszabadítására is kihatna – most még csak a legújabb fegyverét, a Byakugant sem tudja aktiválni. Egyedül a hétköznapi látására hagyatkozva mérheti fel a környezetét: a különleges jelek alatt mintha csuhás alakok kuporognának, guggolnának, hevernének. Tucatjaik, elsőre még csak megszámolni sem tudná őket. Az egyébként viszont kopár, csupasz veremben azonban meglehetősen sokan húzódnak meg, de nyilvánvaló a körülményekből, hogy nem éppen a Tanács vendégszeretetét élvezik.

Balra Itanashitól a verem kőpadlózatán egy aprócska kavics szalad a Vérpap felé, méghozzá egy csuhás alak irányából, aki a kuporgó testhelyzetéből felemelkedve, önmagát közel álló helyzetbe erőltetve fordul Itanashi irányába. Az egyébként erőtlen mozdulat – vajon milyen rég lehet itt étlen-szomjan? - a lábának megbotlása következtében egy kósza kavicsot indít el. Mint ahogyan az események, ez a kavics is  gördül és gördül, tovább és tovább.

– Itanashi-mester, tényleg maga az? – Kérdezi egy erőtlen, öreges hang, mely a Vérpap számára még ismeretlen. A kopott köpenyes alak azonban mégis felismerni véli a Vérpapot.

És egyébként is...

Mester?

A Vérpap dühöngését látva az ismeretlen csuhás pár óvatos lépéssel hátrál, egyben kivárja  a dühroham végét türelemmel. Mindeközben a környezetük is felfigyel a legújabb érkezőre, és ódzkodó figyelemmel kísérik haragjának megtestesülését a némán kuporgó rendtagok. A Vérpapot megkörnyékező, jelenleg még névtelen, ismeretlen csuhás kivárná, mígnem a magas férfi megnyugszik legalább annyira, hogy szavaival ismét megszólíthassa úgy, hogy közben nem kell az életéért rettegnie. Csak akkor vonná fel magára ismételten a férfi figyelmét:

– Itanashi-mester, kérem, nyugodjon meg.... bár beismerem, hogy a helyzet korántsem rózsás. Tudomásunk van róla, elvégre vad hírként terjedt el a templom falain belül, hogy Nyugatra ment, keresve, kutatva valamit. Talán már Manabutól hallhatta, hogy mindeközben megerősödtek a falainkon túli barbár hordák, és a testvéreink életére törtek. Manabu tudta, hogy vissza fog térni, de eredetileg a Tanács nem hitt neki... mígnem mégis átpártoltak erre a felvetésre és egyeztetésekbe kezdtek a hordák új vezetőjével, akit csak Ezüst Farkas néven emlegetne a törzstársai. Mi itt mind azért vagyunk a Verembe taszítva, mert elleneztük, hogy egy testvérünket átadják egyezség jelképeként az eretnek csürhének. – A férfi még így is pár lépés távolságot megtartva próbálná felvilágosítani a Vérpapot a jelen, illetve közelmúlt eseményeivel kapcsolatban.

Teljes hát a káosz, legalábbis ennyit könnyen leszűrhet a Vérpap abból az igencsak limitált információhalmazból, amit az utóbbi pár órában a rendelkezésére bocsátottak. Az persze megint más, hogy nem tudhatja, ki a szavahihető: a Tanács, vagy a több tucat alacsonyabb rangú, vagy legalábbis már rangfosztott pap. A saját tapasztalatai, amiket az erdőben áthaladva szerezhetett közvetlenül a keleti kontinensre történő érkezését követően valójában mindegyik oldal információit megerősíti. Maga a Tanács pedig eddig sosem képzett olyan lényeges erőt, illetve hatalmat, ami képes lehet megállítani a szokatlan összefogást tanúsító hordák támadásait – mind öregek, elvénültek, meggyengültek. A béke és stabilitás képzete pedig téves megnyugvásba ringathatta őket.

Jelenleg Manabu talán az egyetlen, akitől következetes gondolkodásmódot és logikát várhat el: az idősebb pap rendkívül gyakorlatiasnak mutatkozott, egyfelől hétköznapi módon elvet mindenféle felesleges pompát és attitűdöt. Elméje éles volt, mint a penge, vallása pedig közvetlen, mikor Itanashival először találkozott. Nem csoda tehát, hogy Manabu – már ha hinni lehet a szóbeszédnek – némileg titokban tartva a dolgot, de egyfajta szerveződésnek az atyja a templom falain belül: a férfi bölcsebb, mint a Tanácsnokok együttvéve. Tekintélye pedig már akkor a tanácsnokokéval vetélkedett, mikor Itanashi először lépett a templom falai közé.

Mikor a Veremben kuporgó többi pap azt látná, hogy Itanashi dühöngése alább hagyott, szépen lassan, fokozatosan szállingózva közelítenének hozzá, mint moly a fényhez. – Annyira talán nem is meglepő a Tanácsnokok félelme: a testvéreink fejeit tűzdelték ki, és nem tudtak ellene tenni. Próbáltak fellépni ugyan, hogyne... őrjárat és egyebek, de az erdő mintha elpártolt volna az oldalunkról. A vadak pedig szokatlan összefogásuk nyomán egyesével szedték testvéreink fejét, a testeket pedig az állataiknak adták, eledel gyanánt. Undorító.... még az utolsó áldozat jogától is megfosztották, így a lelkük már sosem szolgálhat örökkévalóságig az Ő seregében a hitetlenek elleni harcban. – Szól egy újabb alak, aki fiatalabb, mint a legelső, de talán még így is egy pár évvel idősebb a Vérpapnál. Arcán egy hosszú sebhely húzódik, ami még viszonylag frissnek tűnik, és inkább korbácsolásból eredhet, mint kardpárbajból.

– Manabu-mestert már rég nem láttam, de tudom a többiektől, hogy még itt ténykedik a templom falai között. De állítólag a hétköznapi közös cselekedetek, mint az ima és a véráldozat, az utóbbi időben elmaradtak. Állítólag biztonsági okokból... – Próbálna némi válasszal szolgálni a vérpap részére a meggyötört férfi.

Itanashi azonban aligha figyelhetne a közvetlen környezetére ennél tovább, ugyanis a meditációja egy egészen más eredménnyel ér véget, mint amire számít: nincs fehér helyiség, ami olyannyira jellemző a jelenlegi helyzetére. Ahelyett színek, szagok, hanghatások százai ostromolják tudatát: a képkockák villámgyorsan szaladnak szemei előtt. Először még azt látja, ahogy emberek szűk csoportja azonos vallás keretein belül összeállva védik egymást, támogatják és segítik egymást mind harcban, mind az azon túli mindennapi életben. Testvériségben, különbségtétel nélkül. Ezt követően azt látja, amint a kisebb csoport folyamatosan bővül és bővül, mígnem épületeket emelnek maguknak és vallásuknak is, mivel már túl sokan vannak ahhoz, hogy sátrakban, illetve a csillagos ég alatt háljanak. Aztán meg amikor már az épületek állnak, akkor már mindenkinek megvan a maga helye; ezzel még nem is lenne baj, de amikor a tanítványainak-a-tanítványainak-a-tanítványai tekintetében már leginkább csak a becsvágy fénye csillog.

Itanashi ennél több információt nem kap – de vajon kell ennél több? –, mivel a képkockák amilyen gyorsan jelentek meg, ugyanolyan gyorsan végződnek, és mintha a vízfelszín alól bukkanna fel, úgy kapkodna levegő után. Mikor a szemeit nyitja viszont már azzal szembesül, hogy a szemközti faltól a papok feltápászkodva iszkolnak el, és sokan Itanashi oldalán keresnek menedéket. Itanashi a kőzetről felemelkedve hallhatja, amint az egész verem rezeg, akár egy harang, melyet azonban nyilvánvalóan kívülről kongatnak.

Ez a megfigyelés egyáltalán nincs messze a valóságtól, mikor a rezgő hanghatás egyenesen dübörgéssé, döngetéssé fajul, és a legvégén már a fogaiban érzi a szinte fájdalmas körülményt. De mint minden, ami egyre fokozódik, ez is eléri a csúcsot és a végkifejletet: a verem fala kívülről úgy reped be, mint a tojás fala, és a repedezések nyomán a következő behatással szinte berobban feléjük.

– Jó újra látni, öreg barátom. – A hang a lyuk felől érkezik, a porfelhőből, és már így is az az érzés töltheti el a vérpapot, mint Yogenshát az elsők gyülekezetének látványa. Valójában a férfi már most kénytelen azzal szembesülni, hogy hazatérése nem abban teljesedett ki, mikor a falak közé ért, hanem abban, mikor a társai közé. – Testvéreim, figyelem! Rendezett sorokban elhagyjuk most a Vermet, egyben a Tanács hatáskörét is. Mindazok, akik az igaz utat keresik, lépjenek felém! – Emeli fel a hangját Manabu, akinek az arca az elült porfelhőből kikörvonalazódva egy megnyugtató, szilárd támpontot alkotva csal reményt a meggyötört lelkekbe. Az idősebb pap nem tétovázik sokat, rögvest Itanashi felé fordul. – Nem időzhetünk soká, minden bizonnyal már úton vannak felénk... ha ide tudtak pont téged börtönbe vetni, az csakis az átkozott füstjük miatt lehetett. Chakrablokkoló, de gyorsan kiürül a szervezetből, igaz, utána is köti a chakralenyomata a helyszínhez az elszenvedőjét. Pont emiatt sietnünk kell, hogy kijussunk mind a templomból, mind pedig jelenleg a veremből. De bevallom, egymagam semmiképpen sem tudok ennyi embert kivinni innen.

Amint Itanashi a törmeléken fel- és átmászva a mélybe és a távolba pillant láthatja, hogy még így is van jó pár méter a talajig, legtöbben nem élnék túl a zuhanást. A távolban pedig az erdő lombjai takarják ki a horizontot; ideális elrejtőzésre az erdő sűrűje. És ha megfordulna a fejében, hogy aktiválja már itt a látását... rádöbben, hogy képes rá. – A templom védelme és pecsétrendszere már nem a régi... persze úgy, hogy nem volt senki, aki megfelelően táplálja azt... – Szól még oda Manabu, mikor Itanashi mellé ér a kirobbantott lyukon, járaton. – Oda megyünk... – mutat el a távolba, méghozzá egy olyan település irányába, amit Itanashi jól ismer. – Nem gondoltam volna, hogy az a szakadár lesz az egyik legbecsesebb társam a fivéreink kimenekítésében és a vallásunk túlélésében, de mégis így történt. Ő szívesen lát minket. Persze előbb valahogy ki kellene innen jutnunk.

Mikor Itanashi a balusztráddá redukált falrom szikláira, korábbi építőköveire lép és a távolba tekint, mintha valaki, vagy valami fellépne vele oda vele egyszerre, és mintha árnyékot is vetne le reá, oly módon magasodna fölé. Válla fölött eltekintve viszont az éppen magukhoz térő, káprázatukból felocsúdó jashinistákon és Manabun kívül nem lát mást, csak kavargó füstformákat. Még Itanashi szilárd és megtörhetetlen gránitból faragott tudatán, végtelen akaratán is kifoghat a különös érzés: a benne lévő hatalom egyfajta módon ugyan egy vele, mégis vadidegen és különálló entitásként hat.

Ébredése, feléledése, vagy inkább feleszmélése talán csak tovább bonyolítja az évek óta fennálló megbizonyosodását mindamellett persze, hogy igazolást is nyújt a számára: igaza volt. Az efféle igazságnak azonban mindig ára volt, van, illetve lesz, és Itanashi lassan, de biztosan kénytelen szembesülni azzal, hogy van olyan ár is, amit nem vér, hús, csont és életek nemében mérnek, továbbmenve van olyan ár, amiről azt hittük, hogy már megfizettük, ezzel kiegyenlítve a mérleg nyelvét. A hatalomért fizetett ár azonban csupán részeredmény az események teljes tükrében.

A kasihin imája nyomán mintha a levegőben keringő szemcsék tánca egy pillanatra lelassulna, mintha a körülötte lévő jashinisták lassabban mozognának, vontatottan, akadozó képfeltételként -  a saját mozgása, a saját ruházatának szélben való lengedezése azonban akadálytalan, dinamikus. Egy pillanatra azonban olyan érzése támadhat, mintha valaki az egyik vállára helyezné a kezét.

A következő minutumban a föld egyenesen megelevenedik: morgás, zúgás és dübörgés mentén újabb porfelhő kerekedik, és a fal szinte megnyílva szakad ketté. Mint a pokol szörnyei, úgy emelkednek ki a semmiből az óriások, felhasználva a templom alapzatát, a vallásuk utolsó mentsvárának titulált szent templom köveit, szikláit, alkotóelemeit arra, hogy a vallási vezetőknek nemet mondjanak, megtagadják akaratukat és rendelvényeiket.

A látomásából sejtheti azonban Itanashi, hogy hanyatlásuk akkor kezdődött, mikor a halandók, nevezetesen a tanácstagok elkényelmesedtek titulusuk ölelésében. Megszokni a hatalmat ugyanis veszélyes dolog, mely képes elcsalni  az embert az igaz ösvényről; Itanashinak tudnia kell, hogy az efféle szirén csábítás elől senki sem rejtőzhet el, bárki az áldozatává válhat.

A földképződmények azonban alkalmasnak bizonyulnak arra, hogy az igaz hívőket a kaishin és Manabu kimenekíthesse, el Yogensha által kijelölt ösvényről letérni kényszerült társaiktól – persze a kérdés ott motoszkálhat Itanashi fejében, hogy mégis mit mondhattak, mit taníthattak számukra, hogy valamennyien ennyire eltávolodjanak az igazságtól, miféle fejmosást kaphattak a Tanácstól? Na és persze: vajon Itanashinak felmerül-e a fejében a másik oldalon, hogy mit tehet annak érdekében, hogy az elcsábított bárányok, birkák – mik mások lehetnének – vajon visszatéríthetőek-e az igaz ösvényre? A Vérpap eddig ugyanis talán inkább a merevségéről, csatatéren pedig a könyörtelenségéről volt híres, de már most tudnia kell, hogy mindez a jelen helyzetben inkább csak hátráltatja majd. A többiek ugyanis nem olyan képzésen és kiképzésen, olyan tapasztalatokon és megmérettetéseken estek át, mint ő, így hát a saját példáját mások elé emelné mint követendőt csaknem indokolatlan balgaság volna. Nehéz a vezetői szerep, így talán még jó is, hogy Manabuval az oldalán nem kell mindent egyedül véghezvinnie. Nem kizárt, hogy jelen helyzetében és állapotában az idősebb jashinista nélkül belerokkanna a teherbe.

Amikor a földszörnyek a talajszintre érnek, ismét szabadon fellélegezhet, több szempontból is: itt már ténylegesen tiszta a levegő és nem szippant be minden egyes alkalommal maréknyi port és homokot, másrészt ilyen távolságra érve már a chakrahálózata is egyszerűen fellélegezhet, minden maradék utóhatás elillan. A tudatára is némi megnyugvás telepedhet, elvégre némi távolságot sikerült tenni a hívőcsoportok közé, persze a meglátás alapos lenne: így, ilyen kilépővel felhívták magukra a figyelmet, és az efféle nyomokat igencsak könnyű lesz lekövetni, lereagálni. Észrevételezése szintén helytálló: könnyen kerülhetnek cseberből vödörbe, ha az erdőség vadait vesszük figyelembe. Nyilván ők is érezték, érzékelték a fal kirobbanását, valamint a méretes földképződmények adta apokaliptikus látvány sem éppen mindennapi ezen a földrészen.

Leérkezésük azonban sérülés- és akadálymentesen történik, úgyhogy egy pillanatra mintha fordulna a sors kockája – a javukra. Mikor az utolsó pap is lekászálódik a földszörny hátáról, a templom magaslataiból távoli kiáltások hallatszódnak. Még ugyan messze van az ellen, de mindannyian sejthetik, hogy vészesen közelednek jelenlegi helyzetükhöz. És ha mindez nem volna elég, akkor Itanashi az erdő mélye irányából mintha farkasüvöltést is hallana, úgy, hogy az égbolton nincs Hold, amit vonyíthatna ilyen erővel és megrögzöttséggel vadállat.

Minden bizonnyal mindezeket Manabu is érzékelte, mivel Itanashi vállára teszi a kezét, méghozzá a másikra, mint amire korábban valami...., vagy valaki a kezét nyugtatta. – Tudod, merre tartunk. Vezess minket, én hátulról zárom a sort.

Itanashira ekkor több szempár is szegeződik: némelyek teljes bizalommal, vannak azonban, akik még a korábbi erődemonstráció után is némi bizonytalansággal pillantanak felé. Nem csak Yogenshát kell hát meggyőznie arról, hogy készen áll-e a szerepre.

//Az út leírásával kapcsolatban szabad kezet adok, konfrontálódhatsz állatokkal, shounistákkal, de csakis kizárólag a realitás keretei között. Ne feledd, védelmező szerepköröd áll fenn jelenleg.//

A település határára érve, mikor a fák között megcsillannak az emberek lakta utcák fényei, gyorsan szembesülnie kell azzal, hogy nem sétálhat be csak úgy ennyi hívővel mögötte: a szökött Jashinistát előbb egy legfeljebb pár főből álló követséggel kell felkeresnie, elvégre sosem tudni, hogy az idő múlása nyomán állítottak-e nekik már ide csapdát.

//Te határozod meg, hogy hányan mentek előre, kikből teszed össze a csapatot, de arra is ügyelj, illetve azt is írd le, hogy a maradék hívőt milyen eszközökkel, technikákkal véded le abban az esetben, ha Itanashi is azok között van, akik felkeresik Shoukant.//