Kitaki no Sato

[Szilánkok]

Saki összerezzent, amikor meghallotta az öreg szavait. Azt hitte a medál miatt élte ált a kellemetlen élményeket, viszont talán maga a hely volt rá ilyen hatással. A chakrával átitatott kő pedig megvédte, legalább is valamennyire. Tekintetét elkapta a férfiról, jobban mondva a szakálláról, amikor jelezte, nem szereti, ha arról filozofálgatnak.
*És ezt honnan tudta?* Futott át agyán a kérdés, ám szerencsére nem okozott neki komolyabb gondot a többfelé figyelés. Éppen ezért pontosan hallotta a részleteket, amiket a mesemondó megosztott vele. Csupán újabb részleteket tudott meg, viszont legalább szűkítette a kört, hogy valóban gyerekeket raboltak el, a felnőttek és idősek biztonságban voltak.
Az előbb oly' hevesen támadó idegen gondolatok elcsitultak elméjében, a férfi hangja békén hagyta. A gyilkolástól még mindig megriadt, hiába emelte ki az öreg, ez lenne a feladata. Inkább az ifjak megmentésére akart koncentrálni, az elrablók kiiktatására kevésbé.
- K-köszönöm - préselte ki halkan ajkai között, majd meghajolt a férfi előtt. Tovább nem akart kockáztatni, végül mégse vizsgálta meg közelről azt a szakállat és szerette volna, ha ez így marad.
Gyorsan megfordult, majd elindult vissza a többiekhez, hátha ők nagyobb sikerrel jártak és több mindent derítettek ki. Miután sokadszori próbálkozásra sem tudta eltávolítani a medált, inkább békén hagyta. Elhatározta, amint egyedül marad este a szobájában, átvizsgálja magát. Emberek között egyelőre tartózkodott medikus technikáinak használatától, nem tudhatta, milyen következményei lesznek, ha a nyílt utcán hozza elő gyógyító chakráját. Bárkinek árthatott volna vele, ha nem figyel.
A Reggeli Fény fogadójába tervezett visszatérni, mégis egy hirtelen gondolattól vezérelve irányt váltott. Tegnap érkezett Kitaki no Satoba, ezért szinte lehetetlennek tűnt, hogy ismerje az útvonalat. A térképen nagyjából megjegyezte a főbb épületeket, mégis újfent furcsa érzés lenge körbe a kékesfekete hajú genint. Hófehér arcát némileg kicsípte a hideg idő, na meg a sietős iram, amit diktált. Vonzotta a fogadó, hívogatta akárcsak egy régi ismerős.

Az épületbe belépve szinte azonnal megtorpant. Alig vette észre, hogy Naoki szintén visszaérkezett, majdnem egyszerre lépték át a fogadó küszöbét. Akane és Yoshitaro a medáljukat fogták, a földön térdeltek. Kawachi még ennél is rosszabb állapotban volt, elterült a padlón. A vendégek minden bizonnyal észrevették, mi történt, mégsem tettek semmit. Mielőtt még három társához siethetett volna, egy hang zavarta meg. A pultnál egy férfit látott, aki saját levágott fejét tartotta a hóna alatt, másik kezével pedig italt töltött a szájába.
*Mi... mi történik?* Arcára kiült az aggodalom.
- Adhatok erőt, hogy segíts nekik - amint a férfi megszólalt, fejét oda fordította és egyenesen rá pillantott. Csakhogy szinte rögtön eltűnt, amikor rá fókuszált. Szem sarkából ismét felderengett a kép.
- Csak kérned kell és elmúlik a fájdalmuk. Meggyógyítom őket. A tiéd is elmúlhat. Egy időre elmúlik minden késztetésed. Nos?
Saki mellkasába égető fájdalom kúszott. A medál okozta ezt és minden bizonnyal a férfi felbukkanását is. Valakivel próbált szemkontaktust találni, szavak nélkül segítséget kérni. Végül meglepő helyről érkezett a segítség. Társai közül Shibot pillantotta meg, aki fejrázással jelezte, ne engedjen a hangnak. A genin fejében élesen száguldottak végig a Miko szavai: a medál egyszer segít ingyen, utána fizetséget kér.
*Ha most elhasználom... ki tudja később mi lesz.* Kezeit ökölbe szorította, így próbálta leplezni remegését. Az égető érzés ahogy sugárzott szét, úgy vert egyre hevesebben a szíve.
- Nem - suttogta alig hallhatóan a hófalusi kunoichi. Tekintetével szinte lyukat égetett a padlóba, arra koncentrált, a levágott fejű alaktól igyekezett valamilyen szinten megszabadulni. A pólyába kötött ninja kérdése rázta vissza némileg a valóságba.
- Zouo-san nincs itt? Mialatt kint voltam, egyáltalán nem láttam - mondta Shibonak és Naokinak. Előbbi bármennyire is furcsának tűnt, megnyugtatta kicsit a jelenléte. Igyekezett közben lassú és mély lélegzetek venni.
- Kawachi-san, tarts ki! - sietett oda a legrosszabb állapotban lévő ninjához.
*A Miko azt mondta Kawachinak hívják, nekünk mégis a Samba nevet mondta.* Jegyezte meg magában a genin. Tudatának minden része erősen sikított az orvosi technikák bevetése ellen, ám végül a segítő szándék diadalmaskodott felette. Keze körül halványzölden derengő chakra jelent meg, aztán a Shindan technika segítségével próbálta felmérni.
A nyaklánc hatását megpróbálta elviselni, bármennyire égette, azzal foglalkozott, hogy talpra állítsa a ködfalusit.

Ha elmúlik a medálok okozta állapot, igyekszik beszámolni mindenről, amit csak megtudott. A gondolatait és a hangokat inkább elhagyja a beszámolójából, bár sejti, hogy mások is tapasztaltak hasonlót.
- Az öreg, akivel találkoztam azt mondta... csak gyerekeket raboltak el. Kortól és nemtől függetlenül tűntek el, viszont a felnőtteket békén hagyták. A férfi úgy hiszi, a jövőjüket akarják elvenni. Bárkik is legyenek az eretnekek.
Magához képest sokat beszélt, viszont fontosnak tartotta, hogy minél előbb összerakják, mi folyik ebben a faluban.
- Egyetértek... meg kéne keresnünk Zouo-sant - fordult Shibo felé, aztán rögtön el is kapta a tekintetét, amint szóba került a szoba. Remélte, ez a téma hamarosan elfelejtődik, amint előállnak egy tervvel a Kusagakuréből érkezett kunoichi megkeresésére.

// Szilánkok //

Naoki nem sietett vissza, bőven volt még idő a kijelölt találkozóig. Nem is bánta, ez a küldetés egészen speciális módon állított elé kihívásokat, így szüksége volt egy kis sétára, hogy kiszellőztesse a fejét. Shinobi élete során még sosem volt kitéve ilyen folyamatos és intenzív mentális támadásoknak, mint amit itt tapasztalt. A genjutsu kicsit hasonlított ehhez, de valamiért mégsem gondolta hogy jelen esetben erről lenne szó. Ez valami más volt... De ha már ide jutott, miért ne próbálná ki? Persze tisztában volt vele, hogy még ha véletlenül tényleg egy genjutsu is lenne ez az egész, nem fogja a saját kis technikájával megállítani, de úgy volt vele, hogy veszíteni valója nincs. Elkezdett befele koncentrálni, majd elmormolt egy halk "Kai"-t, ahogy egy pillanatra megszakította a saját chakraáramát.

Természetesen semmi sem történt - ha mégis, akkor azt majd külön lereagálom -, így Naoki egy sóhajtás kíséretében újra a fogadó felé vette az irányt. Persze, túl egyszerű lett volna. A legfrusztrálóbb az egész szituációban az volt, hogy nem volt világos, hogy ki az ellenfél. És itt nem pusztán arról van szó, hogy az ellenségeik rejtőznek, mert akkor legalább tudnák, hogy ott vannak valahol, és annyi a dolguk, hogy megkeressék őket. Nem, itt még csak nem is tudta Naoki, hogy ki ellen küzd. Ki az aki támadja, mit akar tőle és miért? Nem csoda hogy a történtek kikezdték a tudatát, ez az ő logikus kockafejének túl sok volt.

Ezekkel a gondolatokkal küzdve érkezett meg a fogadóba, ahol egy igencsak különös kép fogadta. Már ha a történtek fényében bármit is különösnek lehetett itt nevezni...
Yoshi és Akane a a földön térdeltek és a medáljukat szorongatták, ami mintha égette volna őket. Viszont ők közel sem voltak olyan rossz passzban, mint a kirigakurei társuk, akivel kapcsolatban 2 név is rémlett Naokinak. Valószínűleg a Miko által használt az igazi, szóval Kawachi. Tipikus kiri ninja, egyszerűen képtelen az őszinteségre. Kivéve most, mert most az biztos hogy nem fakeordított. Ez az őszinteség legelemibb megnyilvánulása. Naoki enyhén pszichopatának érezte magát, amiért a helyzet komolysága ellenére, alig tudta visszafojtani a mosolyát. Aztán ez nyomban megszűnt, ahogy a fájdalom őt is hullámként kapta el és egy halk nyögés kíséretében térdre rogyott.
Ezzel még nem is lett volna akkora baj, de ráadásul elkezdett hallucinálni is. Legalábbis eleinte annak hitte a hangot és az élőhalott kinézetű gyereket, de aztán eszébe jutott hogy hol is van és mik is történtek velük eddig és arra az igencsak kellemetlen következtetésre jutott, hogy talán ez mégis a valóság. Ami meglehetősen... hátborzongató. Ez már jóval túl megy a furán, ahogy eddig jellemezte a történteket.
Sajnos nem volt túl sok ideje rettegni, ugyanis a fájdalom egy picit lekötötte az agykapacitását. Illetve annak az elviselése. Maradék energiáit pedig a válasz megtalálására irányította, ugyanis válaszolni akart a lénynek. Aki persze a falusiak reakciói alapján csak számára létezett.

Reménytelenség? Igen, pont azt érezte idefele jövet is. Nincs ellenfél, nincs remény a legyőzésére. Mit tehetne ő? De ez így nem egészen igaz. Bár ellenfelük még nincs, de céljuk az lehet. Az információ amit gyűjtött a közeli Hegy felé mutatott. Oda kell menniük. Ott megtalálják amit keresnek, ott visszakaphatják a reményt!
Naokinak fogalma sem volt, hogy ez valóban így van-e, de próbálta magát is győzködni és egyben harcolni a hang ellen.
- Nincs szükségem rád! - üvöltötte Naoki az elméjében a lény felé, mintha ezzel legyőzhetné, elzavarhatná.
Akárhogy is alakul, minden energiájával azon lenne, hogy ura alá vonja a gondolatait és reméli hogy akkor megszűnik a fájdalom is.
Amennyiben ez bekövetkezik, a saját információit megosztaná és beleegyezne a Zouo utáni keresésbe.

//Szilánkok//

Yoshitaróval és Akanéval tartok, vagyis már lassan visszajutunk a kocsmába, ahonnan elindultunk. A klónok sok mindent megtudtak, de nem igazán volt időm feldolgozni az információkat, mert a helyzet sem, amiben kaptam őket, sem volt túl kellemes. Már éreztem, hogy valami kezdi átvenni a hatalmat. Az érzés kezdetben ismerős volt, sőt magam is gyakran érzem, hogy legszívesebben elvágnám a mellettem álló csapattársam nyakát vagy egyszerűen félbevágnám, de a következő érzés már annyira nem volt kedvemre való. Mintha hasbaszúrtak volna, majd egyre több szúrást éreznék és összeesek. Egy ideig tartom magam, de ez nem működik. Ugyan nem vagyok képzett gyógyító, képzettségem az elsősegélyre és fizikai segítség nyújtásra korlátozódik, technikát nem ismerek, de még magamon is felismerem, hogy a fájdalom nagyjából olyan, mint a genjutsu, vagyis azon kívül, hogy látszik az, hogy összeesek nem igazán van külső tünete a adolognak. Körbenézek és próbálom a saját állapotomat is felmérni, látom, hogy többen is hasonló vagy valami nagyon más hatástól, de szintén fetrengenek. Körbenézve egy alakot vélek felfedezni, de nem tűnik élőnek, mint valami szellem. ~Ha Miko szabadította rám ezt azt érzést én esküszöm, hogy kinyírom.~ A dühöm némi erőt adott, hogy annyira összeszedjem magam, hogy világosan lássam a figurát. Beszélt hozzám, hogy ő képes megszüntetni a fájdalmat és ezt az egészet. Még néhány másodperc és fel is fogom a szavait.
- Mit kérsz érte cserébe?
Kérdezem a fejembe, talán a szám is mozog, de nem hagyja el hang. A választól függően, amennyiben olyat kér, amit úgy érzek, hogy nem ár azért, hogy fájjon a hasam és képes legyek újra rendesen mozogni, csak akkor, már ha válaszol egyáltalán, elhagyják a szavak a gondolataimat. ~Kérlek, szüntesd meg a fájdalmat.~

[Szilánkok]

Saki igyekezett segíteni Kawachinak, arra fordítani minden figyelmét, ám a hang továbbra sem szűnt meg. Ahogy próbálta előhívni gyógyító chakráját, mintha elvesztette volna ezt a képességét. Bármennyire igyekezett, a zöld aura nem izzott fel, ahogy korábban már oly' sokszor. Arcára aggodalom ült ki, amit bárki jól láthatott, ha elég ideig nézte a hófalusi genint. Szeme elég ködfátyol úszott, pont úgy, mint amikor először a nyakába akasztották a medált és elfogták azok a furcsa gondolatok.
De az árat meg fogod fizetni a visszautasításért. A társaid számodra mostantól csak testek, semmi többek. Akkor sem fogsz tudni segíteni rajtuk, hogyha elhasználod az összes chakrádat.
Visszhangoztak fejében a lény szavai. Tényleg hatalmas árat fizetett a visszautasításért. Lényének egy része elveszett, eddig legalább orvosi ismeretei miatt hasznát vették, viszont szép lassan lángra lobbant benne a felismerés: újfent kudarcot vallott. Talán Zouonak volt igaza, amikor éreztette, ő a legalacsonyabb rangú és legértéktelenebb a küldetésen. Szeme sarkában apró könnycseppek gyűltek, amiket igyekezett gyorsan kipislogni, még mielőtt bárki észrevette volna.
Közben a Kirigakuréből érkezett ninja talpra állt, megszűnt minden fájdalma, vagy legalább is Saki ezt a következtetést vonta le. A kunoichi szintén felállt a földről, amúgy sem tehetett semmit annak érdekében, hogy segítsen. Közben tovább koncentrált, hátha a levágott fejű férfi eltűnésével megszűntek a tünetei. Sajnos továbbra is fennállt állapota, Irio chakrájától megfosztották.
*Miért engem küldtek?* Kérdezte magától a kékesfekete hajú lány. Kezei remegtek, ezért felsőjébe mart bele, hogy kevésbé legyen feltűnő. *A gyógyításhoz értek, ebben vagyok jó... de most nincs semmi...* A fogadó padlóját nézte néhány pillanatig, igyekezett kitisztítani a fejét.
Miután megbeszélték a történteket, következhetett Zouo felkutatása. Próbált a háttérben maradni, követte a többieket, amikor kiléptek az izakaya ajtaján. A faluban uralkodó fehérség és a hó ismerős roppanása némileg megnyugtatta. Az út alatt csak akkor szólalt meg, amikor valaki konkrétan őt kérdezte. Shibo láthatóan fesztelenül beszélt a történtekről, mintha teljesen megszokott helyzetekkel találta volna szembe magát. Bekötözött arca miatt azonban csupán hanghordozását és testbeszédét figyelhette meg. Kérdésére hallgatással felelt. Tisztában volt érzéseivel, furcsa gondolataival, amik fel-felbukkantak elméjében. Láthatóan mindenki más is ettől szenvedett, azonban túlságosan félt kitárni előttük szívét. Néhány órával ezelőtt mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül fantáziált arról, milyen kísérleteket végezhetne rajtuk, mennyire jó alanynak bizonyulnának az ötleteihez. Összerezzent, és nem a hideg időtől.
*Eddig a gondolataim jelentettek veszélyt, most pedig segíteni sem tudok rajtuk.* Belső hangja kétségbeeséstől csengett, ahogyan egyre inkább kezdte elveszíteni a reményt. A lénynek igaza volt, mintha csupán testeket látott volna maga előtt társai helyett, hasonlatosakat a Chuunin Vizsgán feltűnő fehér alakokhoz. Egy pillanatra talán még látta is őket megváltozni. Sosem tartotta magát babonásnak, bármennyire is meseszerűnek hatott valami, a Ninja Világ magyarázatot adott rá ilyen-olyan formában. Még Nui anyó meséje is igazságon alapult, Yukigakure alapításának történetére. Kitaki no Sato azonban elbizonytalanította, olyan gondolatokat ébresztett fel benne, amiről azt hitte, nem is léteznek.
Habár a fűfalusi kunoichi említette, merre indul és hol igyekszik válaszokat keresni, így is nehezebb dolga akadt a csapatnak. Saki meg sem tudta volna magyarázni, hogyan találtak arra a helyre, csak annyit értett az egészből, Yoshitaronak köze volt hozzá. Üvegcsörömpölés zaja hasított át a levegőn, ebből tudták pontosan, hol keressék a chuunint. A házba belépve a genin alig tudta megállni, hogy ne kapja az arca elé kezeit. Ninjának képezték, találkozott a halállal, sőt ő is vett el életet, mégis ez a látvány majdnem földhöz ragasztotta. Kisgyerek feküdt a padlón, már halott volt. Egyik kezét levágták, valószínűleg Zouo tette, vagy valaki mindkettejükkel elbánt. Sírás ütötte meg a fülét, Shibo azonban gyorsabbnak bizonyult, odaugrott a kislányhoz és átölelte.
Sakinak azonban máshová terelődött a figyelme, méghozzá a fehér hajú kunoichira. A földön görnyedve feküdt, vér szivárgott ki a testéből. Rögtön tudta, nincs ideje késlekedni, a fűfalusi komoly sérüléseket szenvedett. Zöld chakráját viszont most sem tudta előhívni, bármennyire próbálkozott. Letérdelt a kunoichi mellé és amikor kezével közeledett hozzá, egyszerűen remegni kezdett.
Én megmondtam, Saki...
Gúnyos hanglejtéssel kúszott be a mondat a sötétkék szemű lány agyába. Valóban megmondta a hang. Akárcsak a többi, évekkel ezelőtt. Akadémiai osztálytársai, majd későbbi csapattársai, akik azt mondogatták folyton, mennyire béna, semmire sem jó, soha nem lesz belőle igazi ninja. Aztán megtalálta a gyógyítás útját, amit most elvettek tőle. Akane szintén medikus kunoichiként mutatkozott be, ám a genin nem hagyhatott mindent rá, muszáj volt segítenie. Nui anyó tesztjében választott, meg akart menteni mindenkit. Jelen helyzetben csupán az előtte fekvő Zouon próbált volna segíteni, csakhogy még erre sem volt képes. Megmarkolta a nyakában lógó medált, ujjai teljesen elfehéredtek a szorításról.
*Kérlek... segíts kérlek! Bárki is vagy.* Még a nevét sem tudta a levágott fejű férfinak. Korábban Shibo jelezte, ne fogadja el a segítséget, éppen ezért szegezte tekintetét a földre. A korábbiakból kiindulva amúgy sem látta volna a lényt, ha közvetlenül rá figyel.
*Rajtam nem kell, de Zouo-san kritikus állapotban van. Ingyen sem kérem, megfizetem az árát. Miattam... az én hibámból nem halhat meg. Kérlek... kérlek... kérlek... kérlek... segíts!* Ismételgette folyamatosan magában a kunoichi.
Amennyiben újból megjelenik a lény és tényleg segít, visszaadja a gyógyító chakráját, a másik orvos felé fordul.
- Akane-san, mondd meg mit tegyek! Sokféle orvosi technikát ismerek, még műtétben is tudok segíteni - hangjából az összes bizonytalanság eltűnik, minden erejével azon van, hogy sikeresen megmentsék a fehér hajú chuunint.

//Szerkesztés oka: beleírtam, hogy Yoshi vezetett el Zouohoz és egy helyen elszúrtam a színezést, azt javítottam.//

//Kagami- Szilánkok//

[A vallás nappali fényben nem működőképes. Csak a sötétben virágzik.]
Itt a hideg és sötét hegyekben más lehetősége nincs az embereknek csak a hitük. A hit, hogy valami felsőbb erő segít a túlélésben, hogy valamilyen módon eléjük vezeti istenük, hívják akárhogy, a vadakat, amiket elejthetnek. Mert ha nem, akkor bizony éhezni fognak és az éhezés betegségekhez vezet, ami aztán rövid úton halálhoz. A halál pedig nem jó dolog. Sem az élőknek, sem a halottnak. Nem vagyok hívő, de valószínűleg a hely teszi, kezdek valamiben hinni. Egyelőre nem metarializálódott a fejembe, hogy miben, de érzem, hogy valami többnek is lennie kell az életben, mint csak a létezés. Ebben sokat segít az előttem álló egyén, aki meg tud menteni a fájdalmaktól. A gyilkos vágy valahogy nem zavar, mindig is bennem volt és mindig bennem lesz, a vérköd gyermeke vagyok. Már gennin korom óta úgy gondolom, hogy az ellenséget csak akkor győztük le, ha elpusztítottuk. A szellem a rövid eszmefutattás után mintha csak úgy varázsütésre minden elmúlt volna, mintha sosem lett volna. Éreztem, ahogy a szellem chakrűja végig megy a chakrahálózatomon, mintha az enyém lenne, de mégsem. Éreztem, hogy ott van, viszont a segítségéhez csak akkor juthatok hozzá, ha kérem. Lassan összeszedte magát a csoport. Nem tudom, hogy a többieknek mi lett az eredménye a dolognak, én éreztem, hogy mintha újra a testem úrává váltam volna. Tiszta volt a fejem és a lelkem, az eddig éppen csak kezdődő hitem eltünt, mint a kámfor. Megint úgy voltam, hogy csak magamban, a kardomban és a mizukagéban hiszek. Aztán lassan elindultunk megkeresni Zout, hiszen a klónom elvesztette a szeme elől, bár ezt rajtam kívül senki nem tudhatta. A többieknek egyszerű felfogása volt, csapattárs, akit meg kell találnom. Nem számítom csapatnak magunkat, nem is viselkedem úgy velük, ha az útamba állnak, úgyanúgy levágom őket, ahogy ellenségeinket. Attól, hogy egy a célunk, nem leszünk csapat. Érdekes hangokat hoz a szél, így elindulunk az irányába és meg is találjuk a vérben fürdő társunkat. Nem vagyok gyógyító chakra "tulajdonos", így nem igazán tudnék segíteni, de annyira azért értek az orvosláshoz, hogy rájöjjek, hogy itt hagyományos módszerek már nem segítenek. Túl sok vért veszített ahhoz, hogy chakrahasználat nélkül megmenthető legyen, így csak csendben állok a csapat mögött és nézem, hogy ki mit csinál.
[Akiben sötétség lakozik, az jobban is lát a sötétben.]

//Komolyan még hányszor fogod posztban felemlegetni az álnevemet?]

// Fórumkaland - Szilánkok //

//Elnézést kérek a késésért! Hirtelen inspiráció által vezetve, Naokit elvittem egy picit más irányba. Remélem belefér a történetbe és nem kavarok be nagyon... Természetesen ezt rádbízom Kagami, de szerintem esetébe beleférne akár egy komolyabb épelme vesztés is, mivel most konkrétan elvesztette az eszét.  // 

Naoki mintha gúnyt vélt volna felfedezni a lény arcán, ahogy ott állt előtte. Ekkor hasított bele a chunninba az érzés, hogy lehet hogy hibát követett el. De már késő volt ezen sajnálkozni, szembe kellett nézni a következményekkel.
- Nincs rám szükséged? Valóban? Majd meglátod, hogy mennyire szükséged van rám.... ennek most ára lesz - közölte vele a lény, majd hirtelen eltűnt, mintha sose lett volna ott.
Viszont nem egyedül távozott, magával vitt két dolgot. Egyrészt azt az intenzív reménytelenséget, amit eddig érzett a küldetéssel kapcsolatban. A kétségeit, félelmeit, fájdalmait. Mintha soha nem is érezte volna ezeket a negatív érzelmeket. Ez így nagyon szép is lett volna, de sajnos nem ez volt minden, ami eltűnt a chunninból. 
Hirtelen felrémlett előtte egy emlék. Egy temetésről. Kinek a temetése volt? Ott voltak a szülei, rengeteg ismerős arc, de valaki hiányzik. Valaki aki fontos. Naoki nem tudta megragadni hogy ki ez a személy, de egy megmagyarázhatatlan fájdalom kezdte szép lassan magával ragadni, ahogy peregtek előtte a képkockák. Végül elérkezett az emlék végéhez, a koporsó. Belenézett, hátha többet megtud az elhunytról de legnagyobb döbbenetére a koporsóban fekvő lánynak nem volt arca. Teljesen lebénultan bámult maga elé a chunnin, ahogy ez az utolsó képkocka kimerevedve ott maradt lelki szemei előtt. Össze volt zavarodva és a mély fájdalom kezdte teljesen elborítani. Arcán megkezdte magányos útját egy könnycsepp, amit Naoki nem is észlelt, csak állt ott mintha csak a porhüvely maradt volna meg a lényéből. És ez nem is állt olyan messze a valóságtól. Naoki-t alapvetően a húga indította el azon a pályán, amin jelenleg is volt. Nélküle nem is lett volna belőle shinobi, egyáltalán nem lett volna motiválva arra, hogy haladjon előre. Bár időközben saját elemek is megjelentek, összességében még mindig az volt az alap mozgatóerő a tettei mögött, hogy betöltse húga álmait és egy kitűnő shinobi legyen belőle. Ezt az alap igényt formálta Naoki a saját személyisége szerint. De mindez hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. Mintha elvágták volna minden eltökéltségét, minden motivációját, akaraterejét. Egyetlen dolog maradt. Fájdalom. És ez túl sok volt a chunninnak.

Naokinak van egy különleges képessége. Ez többször is megnyilvánult már a küldetés során, de korábbi szituációkban is, amikor stresszhelyzetbe került. Az a képessége, hogy rendkívül magas kontrollal rendelkezik a saját tudata felett. Ez néha jó, néha rossz. De hogy mit is jelent ez tulajdonképpen? Képes bizonyos dolgokat kizárni a fejéből. Mások talán nagyfokú koncentrációs képességnek hívnák és talán így is van. Mindenesetre Naokinak ez egybefüggött azzal, hogy teljesen ki tudta zárni a külvilágot és el tudott merülni a saját gondolatai között, eközben mintha otthagyná a testét és egy magasabb szintű létezésbe emelkedne. Harc közben ez nagyon hasznos tud lenni. Ugyanis képes az érzelmeit elzárni magában, kizárni a félelmet, kétségeket, stb és csak hideg fejjel a feladatra koncentrálni. Ezalatt a küldetés alatt is ezt használta, hogy harcoljon a mentális támadások ellen.
Jelen helyzetben viszont ez a képessége okozta a vesztét. Alapvetően mivel Naokinak nagyfokú kontrollja van a tudata felett, ezért a különböző külső hatásokat, érzelmeket könnyebben tudja elviselni, mint mások. Viszont abban az esetben, ha valami áthatol ezen a páncélon, az egész rendszer nagyon könnyen összeomlik és jóval rosszabbul reagál rá, mintha bárki másról lenne szó. Itt pedig pontosan ez történt. Az iszonyatos mentális teher alatt megroppant és átbillent egy bizonyos ponton, amin túl beláthatatlan következmények lapultak. Mivel az elméje nem volt képes elviselni és feldolgozni azt a mennyiségű fájdalmat, amit húga emlékének elvesztése okozott, elkezdett összeomlani, aminek következtében vészüzemmódba kapcsolt és hogy megvédje önmagát, egyszerűen lekapcsolt. Pontosabban fogalmazva, kizárta a fájdalom forrását. Azaz az érzelmeket.
Naoki szemeibe hirtelen visszatért az élet. Felegyenesedett az összekuporodott pózból, ahova a fájdalom kényszerítette és körbenézett a szobában. Láthatóan a többiek se vették nehezen a történteket, de ez Naokit a legkisebb mértékben sem érdekelte. Zouo sem érdekelte, egykedvű arccal hallgatta a többieket, ahogy a megkereséséről beszéltek.
- Csináljatok amit akartok, én megkeresem a Miko-t. - közölte végül velük színtelen hangon és válaszukat meg sem várva távozott. Az agyában jelenleg ki volt iktatva minden gát. Nem érzett félelmet, nem voltak gátlásai, nem érzett elkötelezettséget a faluja iránt, semmit sem érzett. Egy dolgot tudott jelenleg, illetve vélt tudni. Hogy ez a dolog a nyakában veszélyes. Szóval eltökélte magában, hogy megkeresi a Miko-t és leszedeti vele a medált. És az a szomorú helyzet, hogy jelen állapotában mindenre képes, hogy ezen célját elérje.
Útja egyenesen a szentély felé vezeti, ahol elváltak a Miko-tól. Bárki próbálná megállítani, azonnal támadóan lépne fel. Ebbe beletartoznak a csapattársai is.

[Szilánkok]

Saki érezte Akane kezét a sajátján, ahogy megpróbálta kitépni a medált belőle. Hiába győzködte, ne kérjen segítséget a yokaitól, ám ezzel elkésett. A kékesfekete hajú kunoichi egyre erősebben markolta a nyakláncát, keze egészen kifehéredett. Szinte tudomást sem vett a szobában folyó egyéb történésekről. Kizárólag arra koncentrált, hogy visszakapja gyógyító képességét és segíthessen a magasabb rangú gyógyítónak megmenteni Zouo életét. Mintha a messzi távolból hallotta volna a kislány hangját, aki a bátyja után sírt. Mielőtt még oda fordulhatott volna, ismerős hangot hallott a fejében.
- Most már segítsek? Rendben. Akkor megfizeted érte az árát...
*Köszönöm!* Hadarta el a választ magában.
Ekkor mintha új erővel töltődött volna fel. Újra érezte magában a gyógyító erőt, bár azt nem tudta volna megfogalmazni, mégis honnan. Ritkán folyamodott energiatablettához, viszont jól ismerte a hatásait. Pontosan ezeket tapasztalta magán, holott nem vett be. Közben újra visszaszűrődtek tudatába a külvilág zajai. Akane ugyan nem járt sikerrel a lebeszéléssel, mert végül segítséget kért a benne lakozó entitástól, a kék szemű genin munkája koránt sem ért véget.
- I-igen - válaszolta, amikor a másik gyógyító megkérte, készítsen elő fertőtlenítőt és kötszert.
Visszapillantott a földön fekvő fehér hajú kunoichire és ekkor látta meg, mit is kapott a gyógyításon kívül a yokaitól. Korábban is tisztában volt az emberi test működésével, technikái segítségével fel tudta mérni az állapotukat, aztán a megfelelő módszert kiválasztva elkezdeni a kezelésüket. Ezúttal viszont többet érzékelt, mást látott, mint korábban. Egy pillanatra megijedt ettől, olyan hirtelen törtek rá a képek. Anatómiai ismeretei sokszorosukra nőttek, Zouo teste innentől szó szerint nyitott könyv volt a genin számára. Mielőtt még bármit szólhatott volna, újból felcsendült a lefejezett orvos hangja.
Megfizetted az árat...
Kérdeznie sem kellett, mégis miféle árat fizetett a gyógyító chakrájáért, érezte keze remegését. Pillanatokkal korábban fel se tűnt Sakinak, annyira belemerült az új élményekbe, érzésekbe. Amikor táskájából elkezdte előkotorni a kötszert, kicsit lassabban ment a folyamat. Amennyire meg tudta állapítani, harci képességeit egyelőre nem befolyásolta kezének remegése, ám a szike biztos fogásáról, a Tekishutsu és a Shinreiten no Jutsu használatáról le kellett mondania. Végül csak sikerült előszednie a kötszert és a fertőtlenítőt is.
- Sa-sajnálom... - nézett először Akanéra, majd pedig a kezeire. Kissé felemelte mindkettőt, így jobban látszott, mi történt, mégis mit veszített amiatt, hogy segítséget kért. Szemében könny gyűlt, viszont gyorsan lehajtotta fejét, nehogy bárki meglássa pillanatnyi gyengeségét.
*De tényleg nem akartam cserben hagyni Zouo-t.* Tette hozzá magában a kékesfekete hajú kunoichi.
Mintha más erő is munkálkodott volna, amikor Akane nekilátott a gyógyításnak. Bár kissé messzebb térdelt a földön, annyira rálátott a procedúrára, hogy megállapíthassa, könnyen és gyorsan sikerült a fehér hajú lányt stabilizálni.
- Akane-san, mi történt? - kérdezte Saki, hiszen kíváncsi volt, hogyan sikerült ilyen gyorsan a gyógyítás.
Hallotta és érezte a dobolást, majd észrevette, medálja a ritmusra kezdett el kéken fényleni. Olyan volt, mintha mindenhonnan és mindenfelől érkezett volna. Kezét hiába rakta a fülére, semmit sem segített. Valószínűleg a többiek szintén érzékelték, legalább is Shibo hangot adott ennek. Újabb meglepetés következett, Saki csak ekkor vette észre Yoshitaronál a könyvet. Mintha látta volna, mielőtt segítséget kért a yokaitól, de megfeledkezett róla, amikor Zouo állapotára koncentrált. A könyv hirtelen felemelkedett, majd a közepénél nyílt ki, felfedve egy hegy sziluettjét. Az eddig történtek is eléggé furcsának tűntek, mégis az ismeretlen jelek feltűnése, félelemmel töltötte el a medikus ninja szívét. A földről felállva tett néhány lépést hátra. Maga sem tudta, mi késztette erre a cselekedetre.
*Oda kéne mennünk.* Csupán magában mondta ki a szavakat, hiába próbálta szólásra nyitni ajkait, egyszerűen képtelen volt rá. Ugyan félt ettől az egésztől, mégis mintha hirtelen sürgetővé váltak volna a válaszok. Eszébe jutottak a gyerekek, miattuk érkezett ide, meg kellett őket menteni.
A pólyával betekert férfi szólította meg kissé váratlanul, ami miatt elterelődött a figyelme a dobolásról és a medál villogásáról, na meg a furcsa könyvről.
*Mégis... mégis hogyan lehetnék jól?* Tette fel magának a kérdést.
- Um... nem tudom - bökte ki végül a választ, ami jelen helyzetben teljesen fedte a valóságot. A hangok, a ritmikus dobolás a hegyek felé hívták, úgy érezte ott választ találhat állapotára és a gyerekeken is segíthet. Csakhogy személyiségéből fakadóan a döntés meghozatalát mindig ráhagyta másokra, ha úgy adódott a helyzet. Jelenleg pedig elég sokan voltak, akikre valamilyen szinten támaszkodhatott. Egyben azonban teljesen biztos volt, akárhová is mennek a többiek, követni fogja őket. Újabb ismeretlen érzés szökkent szárba a lányban, kereste a társaságot, nem akart egyedül maradni. Eddig sokszor bíztak rá szóló küldetést, amit minden gond nélkül elvállalt, most viszont valami megváltozott.

//Bocsi, kissé gyér lett, ha majd beindulnak az események, igyekszem többet írni!//

// Fórumkaland - Szilánkok //

Naoki mindenféle habozás nélkül lépett ki az ajtón, vissza se pillantott. Gondolatai tiszták voltak, még ha az érzelmei ki is égtek, a kognitív képességeivel semmi baj nem történt. Még azzal is tisztában volt, hogy elvesztett valamit. Valamit vagy valakit, ami/aki korábban fontos volt. Nem tudott az esethez most érzelmet kapcsolni, de igazából nem is akart. Egy dolog zakatolt az agyában, a küldetés. Célja világos volt: felkutatni a Miko-t. Jelenleg ez tűnt a leglogikusabb döntésnek, hiszen eléggé nyilvánvaló volt, hogy rengeteg információt nem adott át nekik. Ott volt a hegy is, mint opció, de túlságosan oda mutatott minden és ez zavarta a szél falusi chunnin-t. Amikor valami nagyon egyértelmű, sosem az a megoldás. Persze kivétel az mindig van. Még az is lehet, hogy ez a mostani lesz az egyik ilyen speciális eset. Hogy miért? Mert a szituáció hirtelen gyökeresen megváltozott.

Először a dobok hangját hallotta meg. DUMM DUMM DUMM DUMM. Naoki megtorpant. DUMM DUMM Úgy érezte mintha a teljes teste berezonált volna, ahogy hanghullámok átcsaptak rajta. Mintha a dobok belőle, a testéből szóltak volna. És akkor megérezte a hívást, mintha csak húzta volna valami a hegy felé. 
Szemeivel követte a hívás irányát és a csúcson megpillantott egy fénylő, pulzáló valamit. A chunnin alig tudta levenni róla a szemét, de azt megfigyelte, hogy a pulzálás a DUMM hangokkal szinkronban történt, azaz ez volt a dobolás forrása. Figyelmét ekkor a megváltozott falu látkép vonta magára. Gyerekek vonultak az utcán, fel a hegy felé. Innen nem tudta tökéletesen megállapítani, de mintha lett volna valami természetellenes a mozgásukban. Ez azzal karöltve, hogy sehol egy felnőtt nem volt, igencsak kísérteties képet festett, figyelembe véve a zenei aláfestést is.
Ha Naoki nem lett volna ebben a speciális állapotban, valószínűleg leblokkolt volna. Így viszont agya tiszta maradt, ahogy megpróbálta elemezni az eseményeket. Nem jutott sokáig, ugyanis az eseményeknek nem volt semmi értelme. Időközben kántálás hangja is megütötte a fülét, ismeretlen nyelven szólt, soha nem hallott még ilyet. Kezdte úgy érezni, hogy a történések jóval túlmutatnak rajtuk és az általuk ismert és megértett dolgokon. Ennek pedig meg kellett volna ijesztenie a chunnin-t. Most viszont képtelen volt félelemre. A fejével tudta, hogy van egy elég komoly veszélye ennek az egésznek, de sokkal inkább elkezdte foglalkoztatni az újdonság ténye. Az is lehet, hogy valami egészen rendkívülire bukkantak itt. Ha pedig így van... akkor ez egy lehetőség! Amit nem fog hagyni elúszni!
Tekintete visszatért a hegyre, most már mint célpontot vizsgálta. Egyértelműen ez volt az események középpontja, így oda fog menni.
Indult is volna, amikor hirtelen elfogta egy nagyon fura érzés. Mintha rászakadt volna az ég! Bár nem volt erős az érzés, annyira váratlanul jött, hogy Naoki megtántorodott, egészen annyira, hogy vissza lépett az ajtón keresztül a fogadóba... ahol azonnal megszűnt az érzés. A chunnin-nak fogalma sem volt hogy mi történt, de az egyértelmű volt, hogy az ég akart rá szakadni és ahogy belépett a helyiségbe, az érzés megszűnt. Ezt gyorsan le is tesztelte, vissza kilépett, majd vissza ahogy megint jött ez a fura érzés. Most fel volt készülve rá, szóval nem is volt olyan durva, de épp elég volt ahhoz, hogy kellemetlen legyen. Naoki nem időzött túl sokat ezen, felírta a helyzet furcsaságai közé, főleg hogy úgy ítélte meg képes lesz elviselni rövid távon.
Ekkor hallotta meg Shibo tanácsát.

- Téged pedig megértelek Naoki, hogy egy újabb ingyen műsort szeretnél, de ne feledd, a másodiknak már ára van. Nem tudom mit érezhetsz, de bármi is az, ha fontos számodra, akkor ne kérd a medál segítségét, amíg véget nem ér ez az egész. Akkor ingyen megválthatod magad. 

Naoki-t háttal érték a pólyás shinobi szavai, de itt visszafordult. Zöld szemei megkeresték Shibo szemeit és ha a másik is tartja, akkor farkas szemet nézett vele egy jó pár másodpercig. Arca nyugodt volt, szemeiben nyoma sem volt kihívásnak, mintha csak egy festményt nézne a falon, ami nem elég érdekes ahhoz hogy lenyűgözze, de valamiért mégis csak megragadta a figyelmét.
Mégpedig azért, mert az események sodrásában majdnem elfelejtette az egyik leglényegesebb motívumát a történteknek: a lényt, aki a gondolatain keresztül beszélt hozzá. Amihez most már gyökeresen megváltozott a hozzáállása, mondjon bármit is a társa.

- Hé! - szólította meg a yokai-t. - Nem tudom mi vagy és honnan jössz, de úgy tűnik csak akkor fogom tudni ezt kideríteni, ha elfogadom amit ajánlasz. És ne fárassz a segítség szóval... - Itt szemei-t elszakította Shibo-tól, hátat fordított neki és újból kilépett az ajtón, útja ezúttal már a hegy felé vezetett. 
A mondandóját suttogva fejezte be, inkább csak úgy magának, már ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni egy, a fejében zajló beszélgetésről.
- Tudom, hogy nem lesz ingyen.

//bocsi a késésrt, remélem nem lesz gyenge poszt//

Zouo, aki úgy döntött, hogy egyedül folytatja az útját és nem kell neki bébiszitter, eltünt egy jó időre a látómezőnkből, viszont valami furcsa háttérzaj formájában került elő. Mi már csak egy halott gyerek és az éppen elájult lány látványára értünk oda. Amúgy sem érdekelt a sem a főfalusi, sem a többiek hogy léte, segíteni is maximum a végletes megoldást tudtam volna javasolni valamint végrehajtani. Akármennyire nem érdekel az állapota, még én is fel tudtam mérni, hogy a csapat azt nem értékelné, vagyis de, csak nem éppen barátságosan. Ami sokkal jobban érdekelt a korábbi közjáték eredményer, a hiány és az ár. Egyelőre nem sejtem, hogy mi történt, de valószínűleg hamarosan megtudom. A kislány Shibonak kezdett el beszélni, bár inkább sírni, Shibo nem igazán tudoitt válaszolni és mire válaszolni készült a kislány megindult tovább. A többieken is érzem, hogy valami nem stimmel, de hirtelen megrohan egy érzés, nem érzem pontosan, de mintha Yoshi felől furcsa jönne. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de mintha megzavarodott volna a chakrája. Aztán ez is elmúlik. Pár másodperc telhet el, mikor felocsúdok, hogy a kislány az őrökért kiált. Megpróbálom megállítani, de Shibo előbb leindul és megpróbálja vigasztalni a kisasszonyt. Nem tudom, hogy mi történt a házban, de nem is érdekel. Aztán én is megéreztem, ami talán korábbi zavart okozhatta. Dobolás egy bizonyos ütemre, mintha a fejünkbe és a testünkbe dobolnának, de ez nem a felerősített szívritmusunk volt, nem, ez valami más, valami rajtunk kívül álló. A medálok egyszerre fénylettek fel. Már nem a társaimra haragudtam, hanem a helyre, a bennünk élő démonra, a papnőre és úgy mindenre, ami a helyhez köthető. A hang szólt mindenhonnan és sehonnan. Idegesítő volt, de mind azonáltal hivogató is. Éreztem, hogy nem csak engem, de a többieket is vonzza. Vonzza valamerre, nem tudni hova. Lehet, hogy ostobaság, lehet, hogy késő, de érzem, hogy menni kell, minél többet vagyunk a városban, annál inkább elvesztünk valamit. A párbeszédeket és az ugratásokat csak messziről figyelte, két dologban viszont benne lettem volna, a vérangyal készítésbe, sőt még én magam is bővítettem volna a vér mennyiségét. Akár a sajátommal is. Figyelek és várok, de az idegeim már indulásra készen. Ha valaki felhozza, hogy irány a hegy, kérdés nélkül követem.