A Végtelen sivatag

A találkozópontra érve, melyet saját ösztöneim szerint jelöltem ki, egy lelket sem találok, aki a feltételezett hang forrása lehetne. Azt hittem, jó helyen járok. Erre kellett mennem, éreztem, a lábaim vezettek, szinte öntudatlanul, a hang csábított ide. Mégsem láttam senkit. Egész eddig azt hittem, a magam útját járom. Hogy saját döntésemből jöttem el a Chuunin Vizsgára és senki nem befolyásolt. Most mégis más utasításait követtem, ráadásul egy olyan entitásét melynek létéről nem is lehettem bizonyos. A sivár táj csak növelte kételyeimet a helyzettel és saját akaratommal kapcsolatban. Környezetemben csak a sivatagban megszokott és elvárható terep volt látható, érdes, szél vájta kövek, ritkán felbukkanó, világoszöld növényzet, ám életre utaló nyomot nem találtam a homokbuckák mögött el-elillanó állatokon kívül. Semmi nem adta jelét annak, hogy nekem valóban itt kellene lennem. Tulajdonképpen.. Nem is ez az elvárás. Talán épp ezért vagyok itt.
A nap által tűzött meleg lassan bekúszott bőröm alá, belülről éreztem testem melegségét, a kültakarómat hevítő hőség tovább rontotta amúgy sem derűs kedvemet. A meleget nem nagyon bírtam, bár edzettségem szépen ellenállt a kihívásnak. Mégsem akartam sokáig maradni, amiért idejöttem pedig sehol nem találtam. Nehéz is volt úgy, hogy nem tudtam, mit keresek és főleg hogy miért. Nem volt különösebb okom ide jönni saját kényszerérzetemen kívül, mely egyre csak szűnt. Egyre kevésbé tűnt jó ötletnek elhagyni a biztos kimenetelt kínáló termet. Zavarodottságomban a fejemet vakartam mély sóhajtások közben és kezdtem kilátástalannak érezni a helyzetet. Elhagytam azt a helyet amit célul tűztem ki magamnak és eldobtam magamtól azt, amire egész eddig készültem egy bizonytalan, igéző kihívás hatására.
Ahogy múltak a percek, egyre elégikusabb hangulat kerített magába és két lábamra felváltva támaszkodva korholtam magam. Aztán.. Ismét hallottam egy hangot. Egy rövid mondatot mormolt, melyből nem voltam biztos, hogy ugyanazt hallom, mint korábban. De ez is reményt adott. Körbenéztem, de még mindig nem láttam semmit. Amíg meg nem adta a következő instrukciót. Ahogy magam elé néztem egy skorpiót láttam a homokból kibújni, tűzvörös szemei úgy fénylettek mint a nap. Nem léptem hátrébb, bár nem is vonzott túlságosan a látvány. Nem szeretem az ízeltlábúakat, főleg a pókszabásúakat nem. Márpedig a skorpió az volt. Mégis ez volt az egyetlen reményem hogy választ kapjak a kérdéseimre. Semmi más nem vezethetett ide, csak ez, legalábbis másnak nyomát nem láttam és a szavak is erre utaltak.Ha ez a hang forrása.. Jobban örültem volna, ha csak hang marad. Kissé kiábrándultan fogadom az élőlényt és nem igazán tudom tudom, mit mondjak. Késő lenne már az okokkal foglalkozni és túl korai is, amíg ő nem szól hozzám. A felkavarodó homok hatására eltakarom arcomat a kezemmel és kissé hátralépek, hogy a por ne menjen a szemembe. Mire befejeződik a káprázattal felérő látvány, a homokba nézve egy pár lábbelit pillantok, melyek egy nálam magasabb testhez tartoztak. A homokból kitűnő egyén fekete ruházatot viselt, mely illett fekete hajához és opálos bőréhez. Nem volt ijesztő látvány, bár nem is nyugtatott meg különösebben. A pulóverének hátulján egy skorpiót jelképező minta volt látható.. mily' meglepő, Egyszerre csalódottsággal és izgatottsággal figyeltem az eseményeket és én is bemutatkoztam mikor ő is megtette.
- A nevem Osumi Hiroto -mondtam, bár úgy éreztem, már tudja.
De még ezek után sem voltam képes lábamat mozdítani egy idegen lépteit követve, akiről semmit nem tudtam, ráadásul csak újabb rejtélyek felé vezetne. Lassan léptem egyet, de megvetettem lábamat a kialakuló lábnyomban.
- Ki vagy te? - kérdeztem elhűlten, mint aki nem képes elhinni, mi is történt most vele és a szemben álló férfit okolja. Nem voltam megelégedve a válaszával, többet kellett tudnom.
- Pontosan.. Mi közöm van nekem hozzád?
Természetesen nem felejtettem el, hogy miket mondott és mivel is csalt ide. Emlékeztem miért jöttem és választ akartam találni a miértekre, melyek körülöleltek. A mester pedig a legkevésbé volt érdekes ezek közül - nyilván ő volt az okozója ittlétemnek, így általa fogom megkapni a gyógyírt vágyaimra. De egyelőre azt kellett tudnom, hogy miért és hogyan kerültem a látókörébe.

//Te késtél? o.o//

A nap egyre elviselhetetlenebb forrósàgot sugárzott az ég felől a talajra, mely felszállva hőhullámok formájában kezdett megszédíteni. A meleg idő, a párás levegő mindig is a gyengém volt, de ezt igyekeztem nem kifejezésre juttatni. Koin bizonyára egy erős shinobit keres Mesterének, nem olyasvalakit, aki már egy kis hevültségtől is meginog. Ráadásul ő egy fekete pulcsiban tűrte mindezt. A stílusa nem állt messze az enyémtől, de valahogy nem tűnt alkalomhoz illőnek. Én már a saját ruhámba is majdnem belefulladtam. Ha ez lett volna a Chuunin Vizsga második része, már valószínűleg elbuktam volna. De épp az elől csaltak el, így nyilván más céljuk van velem. A közelben pedig nem találtam mást, csak ezt a végtelen homoktengert.
Egy pillanatra felugrok lábujjhegyeimre és az ajkamba harapok mikor a vágyaimról kezdett el beszélni. Azt ígérte, be fog teljesülni, de abban a pillanatban nem is tudtam mi lenne az. Üres sötétséget találtam agyam zugaiban ahol a választ kerestem ami majdnem pánikba ejtett. Arcom eltorzult egy pillanatra, felső ajkam grimaszt vágott, de igyekeztem úrrá lenni magamon. Hirtelen nem tudtam mi a vágyam. Mintha agyam azon része mely ezt az információ tartalmazta üres lett volna. Vagy szerette volna elrejteni. Vagy megzavarodott sok információtól. Nem tudtam mi az a vágy, mi volt az a késztetés ami idehozott. A szülő szóra pattantam ki az asztal mögül a Chuunin Vizsgán, de nem voltam biztos benne, hogy ez a vágyam. Tudatomban még mindig az volt, hogy védelem alatt állnak Kirigakuréban és élik mindennapi életüket; legalábbis azt, amire én emlékszem. De hogyan tehették volna ezt meg úgy hogy valami hiányzott az egységből ami ezt végrehajtotta? Mégis, valami idevonzott engem és az nem a férfi volt; hiszen nem is tudtam hogy egy férfi az. Felemelem a lábam lépésre készen, de nem haladok tovább, csak visszahelyezem lábam a perzselő homokba. 
Koin egyre inkàbb veszíti el szimpátiámat, amikor prófétikus hangon a Mesteréről kezd beszélni, aki állítólag végre tudja hajtani a kívánságaim, ha cserébe én is megteszem amit kér. Kezdtem úgy érezni mintha egy szektába küldenének, amiről a "12 alárendelt tagja" szerepkör is megerősített. De ha a Mester valóban képes végrehajtani mások kívánságait, akkor mi szüksége van rám? És vajon mit kell megtennem cserébe, ha érdekel az ajánlata? Még én sem tudom eldönteni, kit is szolgálok jelenleg, moat pedig egy harmadik résztvevő is beszállna a rajtam való osztoszkodàsba.
A vonzó hang egy taszító emberré, vagy ideává alakult át, ami inkàbb megrémít mint hogy reménységet adna. Mégis, muszáj volt megtudnom, miről szól ez az ajánlat felém és úgy éreztem, ennyivel tartozok is szüleimnek, ha már miattuk jöttem el.
Szó nélkül indultam el az üres sivatagban, de néhány lépés után rájöttem hogy nem tudom merre kell mennem, most nem vezetett hang belülről. Kérdőn visszanéztem és miközben folytatjuk utunkat -ha vezet engem- feltettem a kérdést, ami a leginkàbb érdekelt.
- Mi lesz ha nemet mondok? - Majd néhány másodperc után a következőt. - Honnan tudjam hogy bízhatok bennetek?

Nem csak, hogy semmit nem tudok a férfiról, aki utamat vezeti, az még ki is nevet - teljesen jogosan. Én álltam fel a Chuunin Vizsga első fordulóján, egy teljesen könnyű teszt után, anélkül hogy egy pillantást vetettem volna a következő részére. Én voltam az, aki mindent hátradobva követte belső hangját, pedig látszólag a semmibe vezette. Az én döntésem volt, hogy most itt vagyok és mégis megkérdőjelezem döntéseimet, amik ide hoztak engem. A férfit, aki ide vezetett engem. Még most is voltak kételyeim, de lábaim maguktól vezettek. Most már meg kellett tudnom hova megyek.
A férfi egy tégelyt nyújt át mely valami nagyon erős mérget tartalmazhatott, mert első érintésre végigégette Koin kézfejét. Nyúltam volna utána, de rájöttem, hogy nem tudok segíteni. Csak még jobban megégettem volna, ha véletlenül kiborítom az üvegcsét. A körülmények miatt, amikbe magamat sodortam, most ennyire bizonytalan voltam magamban. Bár a ruhája az is meglepett hogy árt neki a meleg anyag.
Szavait végighallgatva ismét követni kezdem, még mindig nem tudom, hogy hova. A sivatag végtelensége és a tűző nap fénye egyre elviselhetetlenebbé tette ezt a bizonytalan helyzetet, amely most körülölelt. Mégis, bíztam a férfiban, akiről semmit nem tudtam. A vágyban.. Amiről még nem tudtam semmit. De valószínűleg köze lehet szüleimhez. Ha nem is lettek volna ezek a körülmények, az események folyása akkor is kíváncsivá tett. Már kíváncsi voltam, ki ez a mester és mit szeretne tőlem. Nem tudtam, hogyan teljesíthetném én a vágyát, mikor azt sem tudom, ki ő és mi a vágya. Talán ő sem tudta. Talán ő is olyan volt, mint én. Talán azért gyűjt ennyi embert maga köré, hogy rájöjjön, mi a vágya.
Engem mindenesetre meggyőztek a férfi szavai. Még mindig küszködve önmagammal, de lábaim maguktól léptek. Nyilván tudatalattim már rég eldöntötte, hogy követni fogom őt. Ha bajt szeretnének, lett volna rá alkalmuk, hogy megtegyél. Így már csak egy kérdésem, mielőtt odaérünk a mesterhez.
- Egyébként mi ez az anyag amivel leöntötted magad?

Percekig tartó séta után végre megérkeztünk egy helyre, ami akár utunk céljául is szolgálhatott, legalábbis nagyon reméltem, hogy ez lesz a szerepe - egy oázishoz. Az égető hőség után végre valami hűsítő is ígérkezett, a végtelen sivatag végtelen porát üdítő frissesség és végre valami otthonra emlékeztető váltotta fel - zöld. A homoktenger sivársága helyett végre valami élőt is láthattunk, bár Koint ez nem tudom mennyire hatotta; végül is részben az otthona, vagy legalábbis már azzá vált, de nem mintha a nagy hőséggel bármi problémája lett volna, mint egy normális egyénnek.
Még egy pillantást vetettem a kezemben található tüzes méregre, majd átnyújtottam Koinnak. Bármi is volt az oázison belül, magam döntöttem úgy, hogy idejövök. Nincs szükségem biztosítékra, ráadásul nem is bírnék egy embert csak úgy elsorvadni látni - még ha erre is tanítottak szülőföldemen.
A liget üdesége az én hangulatomat is kellemesebbé tette. Bár nem voltam magamba húzódva és készen álltam megismerni a mestert - kíváncsiságom, amit megölt a sivatag melege, újra előtört.
Egy sziklához érve körbenézek, hogy megcsodáljam a liget szépségét, mely most jóleső békességet nyújtott. Ha nem a sivatagban lettünk volna, akkor is elcsodálkoztam volna élettel teliségén és élénk színein, így azonban az élet egy teljesen más szintjére emelkedett. Visszapillantva megláthattam a méreg készítőjét, Shodát, aki ruházatát és küllemét tekintve hasonlított Koinra, csak sokkal élettel telibbnek tűnt - lehet, hogy a hely miatt, ahol dolgozott társával ellentétben.
- Örülök, hogy megismerhetlek - hajoltam meg én is és nem csak illemből. Nem volt kötelességem megtenni nekik, még az udvariasság legapróbb jelét sem mutatni feléjük, mégis megtettem, mert így éreztem helyénvalónak. Zsémbességem eltűnt és átvette helyét az érdeklődés megannyi fokozata. Egyre kíváncsibb lettem és már vártam, vajon a mester mivel szolgálhat számomra, illetve én mivel számára. Készségesen követtem kettőjüket a mester irányába.

Egy folyosóra érve végre megpillanthatom, miről is szól ez az egész; láthatóvá válik számomra lakhelyük. Lámpások világították be a kikövezett utat, sejtelmes fényt vezetve az ösvényre, amin haladtunk. A falon megannyi papír és kép helyezkedett el rajtuk számomra ismeretlen, mégis szemet gyönyörködtető írásjelekkel. Ez a része tetszett a helynek, a rejtélyek megannyi sora tükröződött a falakon, a misztikus légkör bejárta az egész helyiséget. Mintha a bekezdő fejezeténél nyitottam volna ki egy történelemkönyvet és az beszippantott volna. A tudás és emlékek amik itt felhalmozódtak nem mérhetők ryoban, annál sokkal többet érnek; ez maga az élő szobája lelkeknek, melyek áthaladtak itt. Ha hihetek Koin szavainak a papírok kívánságokat tartalmaznak, melyeket a mester már teljesített, bizonyára minden alkalommal emlékeztetve őket céljukra, reményt adva azok beteljesülésére. Előre haladva egyre fehérednek a fakó, elsárgult lapok, amik sok évnyi munkásságról árulkodnak. A barátságos légkör és ez a tiszteletet parancsoló lista kezd magába szippantani, már nincs bennem ellenérzés, még ha a kétely nem is hagyott el teljesen; képes vagyok alkalmazkodni a helyzethez, de nem hagyhatom el önmagamat. Még mindig lehet, hogy ez egy kelepce, bár valószínűleg már túl mélyre sétáltam benne; ki tudja hány emberrel találnám szembe magam, ha most meggondolnám magam. Persze ez nem tartana vissza, ha úgy alakulna a helyzet. Éppen ezért mindent igyekszek megfigyelni, hogy ha menekülésre kerülne a sor, legyen mire támaszkodnom.
Az ételek mámorító illatát érezve eszembe jut, hogy már napok óta nem ettem hála a megpróbáltatásokat hozó Chuunin Vizsgának. Gyomrom fel is kordul egy pillanatra, mire szégyellősen összehúzom magam, remélve, hogy nem hallották meg "gyengeségem" jelét. Nem csak azt árulná el, hogy nem vagyok a legjobb fizikai állapotban, de talán még azt is kinéznék belőlem, hogy az étel miatt vagyok itt. Talán ez a kívánságom. Ezt könnyű lesz teljesíteni.
A szobák nagy része zártnak tűnik, de engem jobban lekötnek a falakon és ajtókon található feliratok és firkálmányok, valamint egy lehetséges menekülési útvonal keresése, egyelőre azonban úgy tűnik, csak az az egy kijárat van, amelyiken bejöttünk.
Az egyik kapun bepillantva egy férfit és egy nőt pillantok meg, akiket Koin a maga szokott alázatosságával be is mutat. Illedelmesen meghajlok előttük, majd tovább haladok az engem vezetők nyomában.
Néhány szoba mellett elhaladva végül egy nagy faajtóhoz érünk, rajta egy nagy kopogtatóval. Shoda bebocsátást nyer nekem a terembe, ahol újabb csodák tárulnak szemem elé; a hely hasonlított valamire amit szívesen neveznék otthonomnak. A roskadásig megtelt könyvespolcok, a képek és a régiségek mind helyet kaptak volna saját lakhelyemben. Csakhogy ez a lakhely nem az enyém volt; a mesteré volt. A mesteré, akit végre annyi mesésnek tűnő ígéret után megpillanthatok. Tipikus bölcs öregnek tűnt, valakinek, aki tudja, amit neki és másoknak tudnia kell és azt is, hogyan bánjon az emberrel. Még ruházata is azt a mesékben élő mindentudó idős embert ábrázolta, aki mindig választ adhat a főhős a kérdéseire. A probléma itt csak az volt, hogy én nem voltam hős. Éppen ezért nem is értettem, miért engem választott ki, bizonyára mást is alkalmasnak találhattak volna a Chuunin Vizsgán résztvevők közül.
Tisztelettudóan meghajolok előtte is, bár ez még nem alázatom jele. Végül csak egy kérdés jut eszembe, amit mindennél jobban tudni szerettem volna az adott pillanatban.
- Miért? - bukott ki belőlem némi gondolkodást követően. Mikor rájöttem, hogy ez így önmagában kevés lesz, kiegészítettem a kérdést. - Miért pont most? Miért a Chuunin Vizsga ideje alatt? Nem ért volna rá egy kicsivel később?

Kissé zavart, hogy a mester ennyire lekerekítette a dolgokat, hiszen kissé többről volt szó arról, hogy a mézédes szavak idecsábítottak volna. Illetve.. Nem a meggyőzőkészségük miatt fáradtam ide, hanem a saját kíváncsiságom vezetett. Vagy ők vettek volna rá, hogy mindent félredobva idejöjjek? Azt hittem egy magasztosabb cél miatt vagyok itt, de.. nem, a mesternek igaza van. Azért jöttem, mert meggyőztek. Ahogy előtte másokat is, én sem volt különb tőlük. Pedig azt hittem ez fontos és az is, de mások kívánsági odakint épp ugyanennyire lehettek azok; én még azt sem tudtam mi a kívánságom.
A mester szavaira végigfutott fejemben a gondolat, hogy azt kellene kérnem, hadd folytathassam a Chuunin Vizsgát, ám a mester tiszteletet parancsoló jelenléte visszafogta a számra görbülni kívánó mosolyt.
Egy pillanatra rámeredtem az elém helyezett üvegcsére. Néha jó lenne szerepet cserélni azzal, akire most ez a munka vár. Néha jó lenne csak papírt ragadni és írni, az úgyis közel állt hozzám és szívesen lecseréltem volna a poros felszerelést. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és rátértem a mester által kért kívánság hosszas ecsetelésére, melynek végkifejlete még engem is meglepett. Bár az elején még magam sem tudtam, mit kívánok, elragadott a hév.
- Mester, nem vagyok biztos benne, mit kívánhatnék. A kecsegtető szavak, az ígéret, az új kaland közelsége megbolondította elmémet, ám a kérdésre a válasz közel sem egyszerű; a családomat szeretném látni, az bizonyos. De nem csak ez. Nem csak, a háború vége által hozott békét kihasználva akarom több ellenőrzést követően ismét látni őket, szeretném, ha minden akadály nélkül bekövetkezhessen ez, hogy ne úgy nézzenek az emberre, mintha préda lenne a saját országában, hogy ne lehessen csalétek. Azt szeretném, hogy két ország közt békésen utazhasson az ember félelem nélkül, hogy az ellentétek eltűnjenek és így, ezáltal képes legyek arra, amit a legjobban szeretnék jelenleg.. Újra látni a családomat. Képes lenne ezt végrehajtani, mester? - Mondandóm végeztével észreveszem, hogy kezem remegése abbamarad. Egész eddig észre sem vettem, hogy szinte borzongtam saját szavaimtól, a lelkem mélyéről jött nem várt kívánság intenzitása megmerevítette testemet és gyengévé tette azt az efféle reakciókra. A kezdeti szerény kérésnek induló rövid mondatból egy érzelmi kitörés született, ami megreszkettette testemet. Ökölbe szorítva kezemet erőt vettem magamon és megpróbáltam magabiztosan a szemébe nézni. Nem szégyelltem azt, ami az imént rám tört, sőt, még inkább próbáltam erősnek tűnni utána, miközben a válaszra vártam.

A mester beszédének végeztével furcsa nyugalom öntötte el testem. A szívemben tomboló káosz lecsendesült és végre tisztán láttam a békesség áldásával. Nem képes végrehajtani a kérésemet, még ha ez nem csak az és ő, hanem az egész emberiség üdvét szolgálná is. Bár szavaiban volt igazság. Az emberek akarata hozta létre ezt a háborút, az egységes akaratuk, amit nem változtathat meg egy egyén kívánsága. Az emberségünk, vagy pont annak hiánya hozott ebbe a helyzetbe és ennek a megváltoztatása önmagam elvesztésével is járna, nem csak a szabadságoméval. Helyette egy sokkal hatékonyabb terv kezd körvonalazódni elmémben, amiben rám is szükség lehet. Nem csak a háborúhoz van köze, de ezáltal talán szüleimet is láthatom majd, ha úgy alakulnak a körülmények. Egy pillanatra lesütöm a szemem és a csapatomra gondolok, akik még a Chuunin Vizsgán vesznek részt. Mennyivel jobb szórakozási lehetőségnek ígérkezne most. Legalább nem kellene ilyen mélyen beleásnom magam a szellemembe.
- Nem kívánom megváltoztatni az emberek belsőjét - nézek vissza félszegen a mesterre. - Remélem maguktól is képesek lesznek tanulni. Helyette azt szeretném tudni, mi a részem nekem ebben az egészben. Miért vagyok most itt. Miért engem választottak erre a feladatra. És ha lehet.. Ennek során talán viszontláthatom a családomat is. Nem vágyok másra. Szeretném felelősségre vonni azokat, akik ezért felelősek.
Mondandóm befejeztével mintha valami láthatatlan súly szakadna le rólam, megkönnyebbülök. Bár nem voltam biztos vágyam felől, hogy miért is jöttem ide, abban egészen biztos voltam, hogy ez a helyes út, ami többféleképpen is megtérülhet számomra. Már csak egy dolgot kellett tudnom erről.
- Mit kér tőlem cserébe, mester?
Ezúttal rajtam volt a kérdés sora, így ezt ki is használtam.

Szívem hevesebben kezd verni amint a mester kimondja a "harc" szót és szememben az új remény szikrája csillan fel. Egy párviadalban kell tehát bizonyítanom rátermettségem, ami nem csak az én, hanem mások élete felől is dönteni fog. Részben ezért is jöttem el a vizsgára. Fel akartam mérni saját képességeimet, másokhoz akartam mérni magam és most itt a lehetőség. Ha értesüléseim helytállóak, most a Chuunin Vizsgán is egy hasonló megmérettetés vette kezdetét, így nem maradok ki semmiből. Én is részt veszek a magam vizsgáján és már az is értelmet nyert, miért most van rám szüksége a mesternek; habár arra még nem derült fény, miért engem választott ki a feladatra. Bizonyítanom kell, hogy nem döntött rosszul és képes vagyok helyt állni bármivel is állok szembe. Persze.. Jobb lenne mindezt legális keretek közt végezni, a Chuunin Vizsgán, ahol ez némileg kulturáltabban zajlana, ám ez mégis magasztosabb célt szolgál; vajon a szolgál is a mester kezei alá tartoznak? És ha veszítek, én is ott végzem? A kérdések ellenére sem riadok meg a kihívástól, bár a "bajnok" szó kissé eltántorító hatással van rám. Ha a bajnokot leváltják, újat kell avatni, remélem nem nyúlik hosszabbra ez a "találkozó", mint terveztem.
Ha vesztek, nyilván nem kaphatom meg a kívánságom, amit a mester elé tártam, de itt már többről van szó. Mások életéről, vagy legalábbis szabadságáról is én felelek, nem hagyhatom őket cserben. Mégis, a harc iránti vonzalom és izgalmam elnyomja ezeket a kételyeket és lélekben már az összecsapásra készülök.
Meghajolok "szolgám" előtt és rápillantok a papírra, amin a címet láthatom, bár ez a segítőm számára érdekesebb információkkal szolgálhat.
- Köszönöm a bizalmát, mester - búcsúzok el a férfitól egy meghajlás kíséretében és indulok egyből a megadott cím felé, amennyiben Mayo útba igazít engem. Küllemileg a lány is hasonlít a már korábban megismert társaira, mintha itt mindenki ugyanolyan lenne. Ugyanaz lenne. És részben azok is; vajon én is ilyenné válok majd? Sápatag, fekete göncös szolgálóvá? A sápadton kívül mind igaz rám jelen pillanatban, úgyhogy nincs jogom ítélkezni; ugyanazért vagyok itt, amiért ők is. A reményem vezetett ide, én mégis élvezem a helyzetet. Ezt nem hiszem, hogy sokan mondhatják el magukról ezen a helyen.
- Te is a mesternek dolgozod le a kívánságod? - Kérdezem a lánytól érdeklődve, ahelyett, hogy valami szóviccet kreáltam volna a nevéből, remélve, hogy nem veszi tolakodásnak a kérdésem. Még mindig rengeteg válaszra vártam volna, de most csak erre irányulóan csillapíthatta tudásszomjamat. A többit Koinnal teszem fel, amint visszatértem.

Nem voltak kételyeim a mester szavait sé terveit illetően, a megkérdőjelezése nélkül vágtam bele új küldetésembe, amit ezúttal nem a falum bízott rám, jutalmam pedig egy kétséges találkozó lett volna szüleimmel, vagy azokkal, akik a kialakult helyzetről tehetnek. Túl sok titok lengte körül a helyzetet, de egyelőre kénytelen voltama jelenre koncentrálni és a megbízásomra; már késő lett volna visszakozni.
- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog - próbáltam biztatni a lányt.
Nem volt több kérdésem Mayohoz (a nevéből még mindig nem akartam valami ostoba viccet kreálni), így szótlanul haladtunk egymás mellett, amíg végül a kijelölt helyszínre nem értünk. Társam utasításait követve elsodortam a homokot az elszáradt növényzet alatt, majd a kis fémdarabon kopogtam háromszor.
- Hervadó virág - felelem a komor hangú férfi kérdésére. Ideillő. De valóban csak a sivatag okozta kopárság adta neki ezt a nevet?
- Imai Tashiro - feleltem az újabb kérdésére. Ezek voltak a mester utasításai, így ezek szerint is jártam el.
Érzelmeimet visszafojtva, érzelemmentes ábrázattal lépek be a kapun és tekintek mérem végig a férfit. Csak egy apró pillantás, semmi több.
- A lány a szolgálóm - felelem a végső kérdésre, bár egy pillanatra megbicsaklik a nyelvem; nehéz volt kimondani a szolgáló szót. Bármennyire is fontos most higgadtnak maradnom, nem könnyű így bánni valakivel, akivel ráadásul közös átmeneti otthonon osztozunk.
A kör alakú terembe érve elgondolkodok. Vajon kik lehetnek ezek az emberek? Kik a közönség? Mit keresnek itt? Vajon unott, szórakozásra vágyó nemesek? Mások kínjain mulatozó söpredék? Ki az, aki mindennek tudatában idejön? Vagy talán azt hiszik, ez egyszerű cirkuszi bemutató? Vajon a mester mennyit tud erről? Azon az oldalon áll amelyiken mondja, vagy szemet huny ezek fölött?
Megrázva fejemet haladok tovább a férfi mögött; később is ráérek igazságosztót játszani.
A küzdőtéren végigfuttatom a tekintetem, de semmiféle stratégiával nem rukkolok elő; egyelőre. Jobb szeretek ösztöneimre hallgatni, intuícióm erejével meglepni az ellenfelet. Így majd ha odaérünk, ott remélhetőleg tudni fogom, mit kell tennem. Három másik ember várakozik mellettem, három másik szolgálóval. Vajon mind a bajnokot jött legyőzni, vagy mindhárommal meg kell küzdenem idővel? Halvány mosoly húzódik végig arcomon a gondolatra. Nem vagyok híve a vérengzésnek, de a kihívás csábító hatással van rám. Mayo szavai arra engednek következtetni, hogy máris én következek; én leszek a látványosság következő eleme. Ideje egy jó kis mutatvány felmutatni.
- Készen állok - felelem élénken és nyújtásokat kezdek végezni, mintegy bemelegítésként a harcra. Valóban készen álltam szembenézni mások életének megrontóival, vagy legalábbis színre lépni azok előtt, akik ezt élvezik. Ugyan azt senki fogja látni, én mit gondolok erről, de ha jól teljesíte, talán szerezhetek itt némi befolyást és megtudhatom, miről is szól ez a hely. Persze ahhoz előbb győznöm kell. Igen, valóban állok az előttem álló kihívásra.

Nem érdekel már a közönség torkaszakadt üvöltése, hogy kit raktak meg tétre és kinek az elbukásáért fohászkodnak, vagy kinek a szolgája került terítékre a párviadal kimenetelétől függően. Elég időm volt átgondolni idejövet a helyzetet és képes vagyok kizárni fejemből a gyötrő gondolatokat, melyek elhomályosítanák elmémet. Csak a harcra koncentrálok, figyelmen kívül hagyva az üdvrivalgást, vagy épp a lehúzó hangokat. Nem érdekel a söpredék. Csak a harc és a cél, amiért küzdök. De azzal is csak annyira hagyom foglalkoztatni magam, hogy megfelelő lendületet adjon ellenfelem ellen. De ezt sem hagyom harci koncentrációm fölé kerekedni.
Támadásom nem ér a végére, ugyanis a monstrum is mozgásba lendül. Az egyik fegyver ugyan betalál, mégsem ejt súlyos sebet és a másik nem úgy tűnik, mint akit nagyon meghatna. Bár nem ismerem fel a jutsuját, a szájából előtörő anyagot jobb lenne elkerülni, ezért oldalazó ugrásokkal térek ki előle. A Fuuma Shuriken csak felesleges súly lenne a kezemben, így azt az első ugrás előtt eldobom, ám chakrafonalakat kötök rá, amiket az ellenfél -reményeim szerint- nem lát. Ezután nem sok időm marad cselekedni, hiszen nem várhatom meg amíg a fegyver beleütközik egy akadályba, vagy elveszíti lendületét; hagyom szabadon repülni, miközben másik kezemmel előkapom a drótokkal összekötött kunai-okat is. Ha az ellenfél folytatja eddigi taktikáját, a Fuuma Shurikent visszairányítom felé, mely így egyenesen a háta felé kezd repülni, míg a másik a fegyveremet szintén elhajítom, ami így elölről támadja ellenfelem. Ha szerencsém van, vagy rácsavarodik, így mindkét késsel sebet ejtve rajta, vagy -termetéből adódóan- nem tud elég nagyot ugrani, hogy kitérjen valamelyikük elől. Amennyiben mégis így lenne, a Fuuma Shurikenemnek még van elég lendülete irányt váltani, így azt próbálom belerepíteni az oldalába. Ha mégis másik jutsuba kezdene, a fegyvereket megpróbálom célba juttatni, chakrát azonban még így sem használtam, ami talán előnyhöz juttathat a későbbiekben; fegyvereim száma ellenben rohamosan csökken, pedig egy ilyen ellenfél ellen nagy hasznomra válhatnak.

//Azért írtam ennyit, mert nem tudtam, hogy mennyi sikerült belőle. De rendben ^^//

A férfi csak úgy hányja a ragacsos folyadékot. Fogalmad nincs róla mi az.. mégis tudod, hogy biztos nem jó ötlet belelépni. Mikor a jutsu neve elhangzott a közönség még hangosabb rikácsolásban tört ki. Nagyon élvezik már most ezt a viadalt. Valószínűleg nem kevés pénzük is van ebben a harcban. Lehet rád is fogadott valaki? Vagy mindenki biztos abban, hogy el fogod veszíteni a csatát? Lehet túlzottan is bíznak a monstrum erejében. Itt már csak az a kérdés: te bízol eléggé magadban?
A chakrafonalakka ellátott Fuuma Shurikent a férfi felé dobod, aki még el volt azzal foglalva, hogy a pályát a maga sajátosan undorító ragacsával borítsa be. S így.. nem figyelt a felé repülő fegyverre. A nem kis méretű shuriken egy mozdulattal csapódott bele ellenfeled lapockái fölé, az pedig a fájdalomtól egy hatalmasat kiáltott.
A közönség elcsendesedett. Mind meghökkenve, némán, feszült figyelemmel nézték az eseményeket. Valószínűleg ilyet még sose láttak korábban. A férfi összeesett, így a kunaiok elől sajna -bár véletlen- de kitért. Azonban akármennyire is szeretnéd, a monstrum még nem adta fel. Bár fájt a belé állt fegyver, ő nem itt fog meghalni és végképp nem hagyhat téged nyerni. Nem szedte ki magából az éles shurikent. Valószínűleg nem tudta, hogy ég bármit is képes vagy kezdeni vele. Nyertél egy kis időt. Sőt, előnyben is vagy. Azonban nem sokáig élvezheted a helyzet magaslatát mert ellenfeled azonnal másik technikába kezd. Mozgása látványosan darabos. De nem adja fel. Azonnal kézjeleket kezdett formálni.
- Suiton: Suikoudan no Jutsu - hallottad megint mélyen dörmögő hangját.
Hamarosan láttad amint tőle nem messze a vízből egy cápa emelkedik ki, ami nem sokkal később feléd indul meg. Lehet nem tanácsos hagyni, hogy elkapjon. Mégis... most előnyben vagy.. ne hagyd veszni!


Állapot:
Chakra: 100%
Fizikai állapot: 99% (A fáradás)


És íme egy nagyon nyomorék paintos rajz arról, hogy néz ki felülnézetből a csatatér: (hogy könnyebb legyen elképzelni) Katt ide!

Elmosolyodok dobásom sikerén, míg a közönség  elhalkulásával egy halvány grimaszt is megengedek magamnak. Ezek szerint mégsem voltak sokan akik az én győzelmemben reménykedtek; mégis hány küzdelmét láthatták ennek a férfinak? Kik járnak ide, szórakozván mások küszködésein, akik talán hasonló céllal érkeztek ide, mint én? Felszabadítani másokat. Pont úgy, ahogy ők azt nem szeretnék. Véget kell vetnem undorító játékuknak és meg kell mentenem azokat az embereket, akik most számíthatnak rám - még ha nem is tudják ki vagyok. Nem hagyom, hogy ez korlátozza figyelmemet, a kezdeti örömöt hamar elhessegetem, nem becsülöm le az ellenfelemet, de nagyobb önbizalommal indulhatok neki a következő támadásnak, anélkül, hogy elbíznám magam. Fókuszálásomat mindvégig fenntartom, feszült koncentrációm -még ha egy pillanatra el is vonatkoztattam a harctól- pedig most előnyömre válik, ugyanis ennek köszönhetően a chakrafonalak továbbra is a shurikenre vannak kötve. Ahogy kézjelekbe kezd átveszem a kezdeményezést és előre ugorva megrántom a fegyvert, hogy az kijöjjön a hátából, remélhetőleg átszúrva közben fejbőrét. A Ranji Shigumi no Jutsuval meghosszabbítom hajamat és átvezetem a Fuuma Shuriken közepén, majd magamhoz. Ahogy a jutsu neve elhangzik, ismét elhajítom, ezúttal a hasfalát célozva, majd a falra ugrok és felfutok rajta, így kitérve a cápa alakú vízzuhatag elől. Ha az követne, vagy eleve arra indulna, megvárom, míg az az közel ér és akkor ugrok arrébb a falon, hogy belecsapódjon. Ezután ismét a Ranji Shigumi no Jutsut alkalmazva újra megnövelem hajam méretét és két keze felé irányítom a szúrós, tüskeszerű hajtömeget. Megpróbálom körbefonni mind a két kezét, ezzel kárt téve benne, hogy ne tudja megragadni, ha pedig a Fumma Shurikent is megragadta, még élesebbé teszem őket, hogy ne tudja használni, egy harmadik tüske pedig egyenesen a hasa, vagy, ha el kellett ugranom a cápabomba felé, a háta felé indul meg, hogy átszúrja azt.

//Ezt köszönöm ^^//