A Végtelen sivatag

Szavai hallatára remegő kezekkel hátraugrok és a földbe dobom a kunait. Remegő szemeim körültekintenek ismét az arénán. Az emberek tombolnak. Egyre torzabbnak tűnik a képül, mintha a belsőjük is kivetülne arcukra. Az élet egy pillanatra elsuhan szemeim előtt és én is majdnem a földre bukok. Hát valóban volt oka küzdeni. A családjáért teszi, a gyermekeiért. Egy olyan kötelék, amit meg sem érthetek, de tudom, hogy többet jelenthet számára mint számomra az ismeretlen emberek sora, még ha törődöm is velük. Nem hinném, hogy hazudna, ahhoz már túlságosan a végére járunk. Túl sokat szenvedett. Azonban.. Ő volt a bajnok. Ki tudja hány harc várna még rá, ha most nyerne is. A felesége és a lányai sorsa sosem lennének biztonságban egy ilyen helyen, ilyen emberek között. Míg azok a szolgák, akikért én küzdök, valóban jobb életet kaphatnának. Ha ő bármikor máskor elbukik.. Márpedig erre a mai harc alatt mutatott teljesítménye alapján van esély, akkor a családja ugyanúgy meghal, ő pedig a semmiért küzdött olyan sokat. Nekem csak egyszer kell itt lennem és temérdek ember sorsáról gondoskodhatok.. De megéri ez az áldozatot? Persze még mindig ott a lehetősége, hogy hazudott.
Ahogy végiggondolom a helyzetemet, sikerült megnyugtatnom magam. Nyugodt fejjel könnyebb gondolkodni. Egész eddig a férfi képe volt előttem családjával, amibe betüremkedett néha az Arénában zsibogó söpredék hangja és a nemesek eltorzult arcai. Még egyszer körbefuttotam rajtuk tekintetem és megpróbálok olyan sok arcot memorizálni, amennyire csak képes vagyok.
- Hány harcot kellene még megvívnod, hogy a feleséged túlélje? Erről a helyről.. Nem fognak csak úgy elengedni, akármit is gondolsz - mondom összeszedetten. Remélem, az én magabiztosságom rá is hatással és össze tudja kapnia magát annyira, hogy reálisan végiggondolja a helyzetét, ne pedig csak a célja iránti megveszekedett küzdőszellem irányítsa. - Én azonban.. Ismerek egy befolyásos embert, akinek vannak itt ismeretségei. Ha megkérem.. Talán képes lenne megmenteni a családodat.
Ha ez sem elég a meggyőzésére, tovább folytatom:
- Én is okkal vagyok itt, amelyen sok ember élete, vagy legalábbis jövője múlik. Nem hagyom őket cserben.. De képes lennél azzal a tudattal élni vagy.. meghalni, hogy a gyerekeid utolsó pillanataik előtt még téged is elmúlni látnak? Küzdj, amíg van esélyed. Én talán segíthetek. Élj értük, az emlékükért.. Ha másért nem tudsz. Ők nem szeretnék, hogy meghalj, még értük sem.

//Elnézést a csúszásért, nem volt netem. A választott technika a Kanashibari // Paralizáció lenne, köszönöm ^^//

Lesütött tekintetemet vetem jobbra-balra, hátha a környezetem ad megoldást a problémára, de onnan csak az aréna őrjítő csendje jut el az elmémig. A korábban őrjöngő tömeg most elhallgatott, izgatottan figyelt minket, mintha számítana nekik az elhangzottak. Jól tudtam, ez csak átmeneti. Vért kívánnak. Már a férfi is feladta, nekem pedig be kellene végeznem, amiért itt vagyok, hogy ne legyen hiábavaló az áldozata. Csakhogy.. Nem hagyok meghalni egy ártatlan embert -még ha ez képletes is az adott helyzetben, hisz bár tett megvetendő dolgokat, valószínűleg a körülmények áldozata, akárhogy keveredett is bele- és nem leszek a nemesek kedvére. Még talán van kiút. Ha nem ölöm meg, a harcnak véget kell vetniük, hacsak nem akarják, hogy a nemesek lázongani kezdjenek.. Márpedig azt senki nem akarná az ő helyzetükben.
Szó nélkül leülök, lábaimat egymásba fonom és a jobb térdemre könyökölök, tüntetően csak az ellenfelemet figyelve. Reményeim szerint erre nem számítanak és nem is hagyják; hamarosan be kell küldeniük valakit, hogy közölje velem, végeznem kell vele. Ha ez megtörténik, csak odasúgom neki, hogy ha nem jelentik be győzelmemet a másik megölése nélkül, akkor itt fogják tölteni az estét, a nemesekkel együtt. Ha mégsem jönne senki, csak egymagamban ülök ott és a Chuunin Vizsgáról elmélkedek az eltöltött idő alatt. Vajon ideiglenes társaim továbbjuthattak nélkülem? Megérte idejönnöm? Igaz, itt cselekedhetek valamit, aminek igazán van jelentősége, mégis érdekelt a többiek sorsa, ahogy a többi próbatétel is. Akárhogy is, az is kihívás és én már a legelején eltűntem. Onnan nyilván csak izgalmasabb események következtek.
Sorra veszem azt is, mit fogok csinálni, ha hazaérek és mit akkor, ha a mester állja a szavát. Nem lesz könnyű feladatom eljutni a Víz Országába és valószínűleg csak ennyit tud tenni értem. Akárhogy is.. Most itt vagyok. Véget kell vetniük a viadalnak, hogy a nemesek ne legyenek elégedetlenek. Nyilván senki nem szeretné itt tölteni a napját, eseménytelenül és hamarosan lázongani kezdenek majd a porondmester ellen. Ez még nem a vége. Ez csak egy hosszú, idegőrlő harc kezdete.

//Osumi Hiroto- Álom és valóság//
// A technikát felírhatod^^//

A tömeg őrjöng. Halál. vér. Gyilkolás. Most. Mindennel véget kell vetni. Ártatlan embereket kell ölni. Pénzért kell gyilkolni. Gyilkolásért kell pénzt szerezni. Ölni, halni, menni, ölni, halni, élni. Végtelennek tűnhet a satazaj, amely a füledet csapdossa. S végtelen is. Ugyanis leülsz. A tömeg néma. A légy se zümmög. Emberek feszült figyelemmel várják a végső csapást. De nem érkezik semmi. A tetted megdöbbenti őket. S csak bambán figyelnek.
- Mi lesz már?! 
Hallik fel egy dühös kiáltás. De te meg se mozzansz. Erre már idegesebb üvültásek jönnek. Kiáltások, dobálások. Üdítős dobozok, paradicsom (Amit ki tudja honnan szereztek) Pattogatott kukorca és egy doboz instant ramen. Csoda, hogy valaki nem az egyik lovát dobja rátok. De te csak ülsz. A nemesek egyre türelmetlenebbek. Egyre kevésbé tetszik nekik a helyzet. Dühösek, zabosak, idegesek. Ők nem ezért fizettek. Nekik pénzük van ebben a küzdelemben. Az egyik, már a porondmestert rángatja, hogy csináljon valamit, vagy ő megy be és öli meg az összeset. Szerencsétlen bohócszerű férfi meg csak szabadkozik, hogy ő aztán nem tudja mi is történt, de tesz ellene.
Kisvártatva, bekövetkezett amire számítottál. A furcsa szőke férfi becsörtet a küzdőtérre, s harcra szólít fel. De te ellenkezel.
- Kölyök, meg kell halnia. Vagy neked, vagy neki. Ez az aréna szabálya. -De te ellenkezel. Ő pedig nem tud mást tenni. Mit is tenne? Fenyegetett, hogy majd beküld valaki mást. De ő se gondolta komolyan. A kihívók között egy shinobi sincs már. Veszett ügy. A férfi a monstrumra tekint.
- Csukd be a szemed- Súgja neki. A monstrum nem tehet mást. Nincs ereje másra. A kalapos -kalapját levéve- meglöki a férfit. Az eldől. Az arénába néma csend honol. A lila ruhás porondmester csititólag feltartja az ujját a nemesek felé. Az egész egy jól előadott színdarab. Fülét a féfihez közelítí. Majd egy nagy mosolll felveszi a kalapját és felállásra késztet téged. Kezedet megfogja és a magasba tartja.
- A győztes! - kiáltja - Megkérném minden kedves vendégünket, hogy induljon el és vegye át a jutalmát. Köszönjük, hogy ma is itt voltak. Visszavárunk minden kedves vendégünket!  
A nemesek morognak, de mindenki elindul a maga útján. Néhányan dobnak még egy pár dolgot dühükben. Üvöltenek, fújonak. Csak páran számítottak a te győzelmedre. 
A monstrum megpróbálja kinyitni a szemét és mozgolódni, de a porondmester rászól. Ha élni akar, így kell maradnia amíg kiürül az aréna. Szerencsére erre sokat nem kellett várni. A nemesek gyorsan tűnnek el egy alvilági helyszínről. A kalapos pedig hármat füttyent s két hordágyas férfi már rohan is, hogy elvigye a monstrumot. 
A kalapos átlendíti rajtad a karját, miközben kifele igyekeztek abba a szobába, ahonnan indultál. 
- Nos.. ifjú bajnok... mit kívánsz? Szeretnél még nyerni nap mint nap, a hatalmas pénzekért? Szeretnéd uralni az arénát? Vagy csak a nyomi szolgák kellenek? Mert adhatok helyettük mást. Pénzt. Sokat. Hírnevet és győzelmet. Rajtad áll, mit kívánsz. Mert nagyot álmodni a valóságban is. - mosolygott. 

Vártam. Csak vártam és vártam. Tudtam, hogy előbb-utóbb átjutunk a holtponton, amikor ez a dísze összegyűlt társaság őrjöngeni kezd, mert nem azt kapják, amiért a pénzüket adták. Én sem azt kaptam, amiért eredetileg fáradoztam. Várakozásom lassan gyümölcsöt terem, a nemesek ugyanis ki tudja honnan szerzett paradicsomokat dobálnak be az arénába, én pedig csak tűröm, az ő türelmükkel és a porondmester jóhírével játszadozok. Végül -részben- sikerül a tervem, mikor a játékot irányító házigazda, vagy annak egy szolgája bejön a küzdőtérre és figyelmeztet, majd fenyegetésekkel próbál meggyőzni, hogy végezzem be a harcot. Én azonban ellenállok. Nem vagyok hajlandó az ő szabályaik szerint játszani, ez pedig láthatóan mindinkább felidegesíti a bohócjelmezbe öltözött férfit. Abból, hogy senkit nem küld, arra következtethetnék, hogy elfogytak a kihívók. De odakint nem csak én voltam. Vajon azok az emberek másfajta küzdelemben vesznek részt? Én lettem volna szegény pára utolsó kihívója? Akárhogy is; meghalni nem volt ínyemre, ugyanakkor oktalanul gyilkolni sem, főleg nem ilyen alávaló alakok szórakoztatásáért. Az elképzelésem mindenesetre bejött és a porondmester sem tűnt esztelennek, rájött a gondolkodásmódomra és végül ő maga segített véghezvinni a rám kirótt feladatot. Így a monstrum élhet, ha nem ostoba. Mindkét kezemet feltartva mutatom a közönségnek, hogy én győztem; még ha nem is úgy, ahogy ők számítottak rá. Dühös morgások, kiáltások hangja kísér ki, ahogy a másikkal elhagyom a harc színterét. Elégedett mosollyal távozok, közben lopva oda-odapillantok legyőzött ellenfelemre. Az moccanni akar, de a porondmester rászól, hogy maradjon veszteg. Ez az életébe kerülhet. Remélhetőleg van olyan fontos nekik, hogy életben hagyják. Én megtettem, amit tehettem, a többi innentől rajta és "vendéglátói" jóakaratán múlik; innen már nem én irányítok. Mégsem vagyok képes levakarni azt az enyhe somolygást az arcomról. Megváltoztattam az aréna szabályait. És ha jót akarnak maguknak, nem kezdenek újabb tervekbe velem.
Éppen ezért lep meg az arénamester ajánlata. Pénzt, hírnevet ígér. Nem tudhatja, hogy nekem egyik sem kell, főleg nem ilyen áron. Bár nagy buzgalommal vetettem bele magam a harcba, azt hittem, valami nemes ügyért harcolok. Hogy nem fajul eddig a helyzet. Ahogy olyan sokszor már, most is naiv voltam, de sikerült úrrá lennem a helyzeten.
- Kegyes a felajánlása - mondom nyájasan -, de én a szolgákért jöttem és velük is távoznék. - Elgondolkodva felnézek a mennyezetre. - Azonban egy nap még lehet, hogy visszatérek.
"Hogy felszámoljam azt, ami itt folyik" - teszem hozzá magamban, ám mélyen tudom, hogy nem fogok ide visszajönni. A nemesek, az egész rendszer.. Hozzáférhetetlenek, ha meg is jegyeztem pár arcot, mit számít az én szavam az övék ellen? Nem irthatok ki minden nemest, hisz' azzal oda lenne a világ egyensúlya és engem tartanának felelősnek. Újak jönnek a helyükre. Azonban óvatosabb lehetek velük szemben, főleg, ha olyannal találom szembe magam, akinek arca a szemembe vésődött. Ez már nem az én harcom. Itt hatalmasabb erők dolgoznak nálam. Így fortyogó dühömet magamban kell tartanom és még egy kicsit az ő szabályaik szerint játszanom.

Szánakozással teli tekintettel nézek a porondmesterre, vegyes érzelmekkel viseltetve iránta követem. Megnyugvást nyújt, hogy nem erőlteti tovább a kérdést és nem akarnak engem megtenni az új bajnoknak, amitől a harc közepén estem egy pillanatra pánikba. Akkor azonban nem volt időm ezen aggódni, egyébként is eleget tettem, hogy ne akarjanak többé viszontlátni.
Mintha valami nagyobb súly terhétől szabadultam volna, mikor rápillantottam a megmentett szolgákra. Az öröm, amely arcukról áradt, ellenállhatatlanul rám is átragadt. Nem állíthatom, hogy úgy örültem a szabadságuknak, mint ők maguk, de felszabadító érzés volt. A szorongató érzés elmúlt. Aztán a lilaruhás is felfedte magát; ő is egy volt közülük. Nem hibáztattam érte. Helyzetéből valószínűleg a legjobbat hozta ki és emberismeretem most sem csalt; még ha az arénában keményebbnek is kellett mutatkoznom. Tekintetem hosszasan időzött el a karjukra égetett billogon; ez örökre emlékeztetni fogja őket sorsukra és tevékenyebb, jobb életre ösztönzi majd őket. Egy olyan életre, ahol ők nem elnyomókként fognak élni, hisz megtapasztalták annak minden gonoszságát. Segíteni fognak másoknak, remélhetőleg, ahogy én segítettem nekik, különben az átkos billog örökre a lelkükbe vésődik, nem csak a testükön hagyva sebhelyet.
Csendben, de mosolyogva tértem vissza az oázishoz, ahol most valami döntő dolog volt készülőben; egyre fokozódó nyugtalanságomat megpróbáltam féken tartani, szívem hevesen dobogott, minden egyes lépésnél mintha egyre gyorsabb ütemet véve fel, aggódó pillantásomat észrevehette, aki arra figyelt. Nem a szolgák és nem is magam miatt aggódtam. A kérésem tisztaságában nem voltam többé biztos.
Hallottam Mayo hangját, amint elsuttogja a jelszót. Illett a helyhez, legalábbis a mester terméhez. Meghajlok Shoda előtt és követem őket végig a csillagképekkel kirakott folyosókon és termeken. A ramen illatától összefut a nyál a számban, de valami ellenérzést érzek az étellel kapcsolatban.
A mester ugyanazokat a szavakat használta, amiket korábban és ebből rájöhettem, nem végleges a pihenés. Mégis.. Valószínűleg egy lépéssel közelebb kerültek szabadságukhoz. Mintha csak belém látna, mély bölcsességével megkérdezi, hogy továbbra is ugyanaz-e a tervem, mint korábban.
Lesütöm szemem és Jurora gondolok. Hazájának elárulójára, vagy megmentőjére. Fogalmam sincs ki ő, de tudni akarom. És ott vannak a szüleim. Ha most hazatérek, valószínűleg újra láthatom őket is. De túl nagy teher ez, főleg ha a rossz döntést hozom. Magabiztosan fúrom bele szemem a mesterébe.
- A bajnok története és kiállás meghatott, mester. Ha megváltoztathatom a kívánságom, az ő és családjának épségét kívánnám.. A korábban kimondott szavak helyett.
Mondandóm végére kezdek elbizonytalanodni, saját vágyam elé valaki más örömét és megnyugvását helyeztem. De így kellett tennem. Csak ennyit tehettem és belső kényszer vezetett rá erre a döntésre. Nem akartam ellenállni.

A füst még nem ült le teljesen az iménti összetűzéseket követően. Sérültek és halottak feküdtek a földön. Fák nőttek azokból az ismeretlen, fehér testű szörnyeteg testéből. Sikoltások, segélykiáltások zengték be az utcákat. Emberek rohantak és próbálták összeszedni a sérülteket, s mihamarabb kórházba, vagy legalább alapvető ellátásban részesíteni a túlélőket. A páholyban várakozó négy Nemzeti vezető kérdően állt a dolgok mögött. A háború nemrég ért véget, s igazán egyikük sem bízott a másik szavában. Vélhetően fel voltak készülve a másik nemzet árulásának, elvégre mi is lehetne jobb helyszín és esemény, mint a chunnin vizsga, ahol a nemzetek vezetői karja, valamint a következő generáció tehetségei vannak jelen? Tökéletes helyszíne az orvtámadásnak. Azonban a támadást nem Kirigakure, sem Konoha, sem Iwagakure, sem másik nemzet kezdeményezte. Mielőtt Konohagakure Kageja, Shimura Danzounak nyoma veszett volna, a harctéren felbukkant egy fiatal shinobi, kinek a hazáját nem igazán ismerték még maguk a Kagek sem. Ez az idegen fiú pedig olyan erőt oldott fel a harcának közepén, melyről a nemzetek azt hitték, hogy csupán két ember él, akik használják. Mindkét személy a Konoha történelméhez köthető, s múltjukat véres lezárás fejezte be. Az Uchiha klánból megmaradt Itachi, valamint az Akatsuki vezetője, Uchiha Madara volt, aki képes volt ezt a bizonyos képességet használni. Ugyan Konohában jegyeztek még olyan shinobit, aki rendelkezett ezen képességgel, nem hinnék, hogy Hiachi az Akatsuki kötelékeinek vetette volna alá magát. 
Márpedig az Akatsuki is jelen volt a támadásnál. Mintha csak arra vártak volna, hogy minden figyelem az ifjú Sharinganhasználó felé irányuljon, amikor is kitört a baj.
...
Vége volt a mészárlásnak. A halottakat egy kupacba gyűjtötték. A magasra emelkedő emberi hústorony "kövei" között volt konohai, kirigakure, iwagakure, sunagakure egyaránt. Minden nemzet egyszerre lett megtámadva az Akatsuki által. De vajon miért most? S miért itt? Talán a fentebb taglalt helyzet szülte. A nemzetek jelentkezőit a megmaradt jouninok összeterelték, hogy mihamarabb megkezdhessék a hazaindulást. Mikor a konohai csapat felé veszed az irányt, nem látod Yamatot, biztos a támadókat üldözi még mindig, így egy másik jounin köré gyűltél társaiddal. Ám ahogy a vezető megfordulhatott volna, hogy megindítsa a csapatot, egy harsány kiáltásra lettetek figyelmesek.
- Megállni egy pillanatra! - hangja ismerős volt a hosszas fehér hajú senninnek. Jiraiya hatalmas koppanással ért földet fapapucsos lábával, majd óriási tenyerét szétnyitva nyomta szinte a vezető jounin arcába. 
- Azzal a kölyökkel más irányba megyünk, nyugalom, a gondját viselem, majd velem fog hazajönni.
- De Jirai...
- Csak semmi de! Zauki, gyere ide.
Maga mellé állított, megfogta két vállad, majd a jounin felé villantotta hatalmas fehér fogsorát. 
- Mondom ez a fiú velem jön. A többieket biztonságban juttassák haza. 
- Értettem, Jiraiya-senpai. - hajtott végül fejet a jounin, majd odébb lépve, maga mögé intett, s elindult a kapu felé.
...
Jiraiya egy nagyobb sziklának támasztotta hátát, miközben gondolataid próbáltad némileg kifejteni az idős remetének. Úgy tűnt, Jiraiya nem csupán meghallgatott, hanem komolyan el is gondolkodott. Olykor határozottabb volt az arckifejezése, néhol azonban kételyes árnyak ültek ki szeme alá. 
- Ahogy mondod, kölyök. Nem az számít, mi történt, s hogy jutottunk el a mostani helyzetbe. Hanem hogy miként formáljuk saját sorsunkat. Vannak, akiknek az útmutatás egészen másfajta lehetőségeket nyit meg előttük. Lehetőségeket, melyeket lehet jó és rossz célokra felhasználni. Hidd el kölyök, addig jó, amíg azon a pusztán állsz. Legalább tiszta előtted minden. Volt oly tanítványom, aki... túlságosan is sok fába ütközött. Kinek a környezete nem tette lehetővé, hogy azzá válhasson, akivé válnia kellett volna. Ki nem volt képes szabadon a pusztán sétálni. Elborította agyát a sötétség és a keserűség. S bár nem tudom, mi történhetett vele, hogy idáig jutottunk, de a legutóbbi találkozásunkkor a fél karom ottmaradt, s majdnem én magam is. Nem az számított a kiképzésén, hogy honnan jött, hanem hogy az erőt, a tudást, amit kapott, végül ugyan jó célra akarta fordítani, ám önzésből vagy valami egészen másból, végül a világ legveszedelmesebb szervezetének a vezetője lett. Van azonban más diákom is, kinek a tanítása sokkalta nehezebb, sokkalta összetettebb, ahogyan maga a tanítvány személyisége is komplikáltabb az átlagnál. Naruto rengeteg hibával rendelkezik, s rengeteget kell még mindig tanulnia. Önfejű és nem gondolkodik előre, mégis...az ő akarata mentett meg engem a másik tanítványomtól. Meg tudom neked mutatni az ösvényt, de neked kell végigjárnod. Ki kell tartanod az úton, legyen az bármilyen nehéz is. Nem számít, hogy ki voltál, vagy kinek a leszármazottja vagy, ha kitartasz az álmaid mellett és a tudásod jóra használod, többen fognak emlékezni a nevedre, mint a gonosz apádéra. Na de, eleget beszéltünk, induljunk. 
Az út egészen a Tűz és a Hang határvidékéig tart, mely összesen kettő hetet vett igénybe. Ez idő alatt kérdezheted az öreg mestert. Több városon áthaladtok, nem egyben maradtok éjszakára. Jiraiya gyakran felszívódott az éjszakák során, ám könnyen rálelhettél pityókás állapotában valamelyik fürdő mellett. A Vég völgyébe szeretném a postot. 


//Ugyan az útra is terveztem régebben valamit, kicsit megcsúsztunk, így most a lényegesebb dolgokra fogunk több időt szánni.
A fatális csúszás jutalma: +2 szabadon választható technika, a karaktered szintjéhez mérten (tehát max A besorolásig, engedélyekbe beleférő technika).//

Vége hát. A mester szavai büszkeséggel teli nyugalommal töltenek el, ahogy mély levegőt veszek, mintha csak frissen talált dicsőségemet próbálnám beszippantani. Végül sikerült bizonyítanom tudásomat és elszántságomat, még ha erről senki nem is fog tudomást szerezni, számomra elég volt a tudat, hogy képes vagyok tenni valamit, aminek hatása is van. Az összes eddigi küldetésem üresnek és lényegtelennek tűnt ennek árnyékában, de mégis ott sejlett fel a gondolat, hogy itt valami nem helyes. Mégis csak alvilági üzelmekbe csöppentem. De mit számít ez, ha segíthettem? Vagy egy nagyobb dolog részese lenne az egész? Talán valaki, akinek itt segítettem, egyszer rossz útra tér. De.. Ez velem is megtörténhet. Így nincs értelme ezen agyalni.
Bár nem terveztem visszatérni, a mester bölcs szavai még hasznomra válhatnak. Remélem nem kell újra beleártanom magam hasonló helyzetbe, ahol majdnem rossz döntést hoztam. Tiszteletteljesen meghajlok és távozok Koinnal az utamat mutatva ki az oázisig.
- Köszönök mindent - búcsúzok el a skorpiótól is, majd utamra indulok, ahogy javasolta, az ösztöneimre hagyatkozva. Kissé félve tettem meg az első métereket, de ahogy egyre biztosabbá váltam célját illetően, annál magabiztosabbá váltak lépéseim. Végül egy kikötőhöz értem, ahol kétségbeesett arcú és hangú shinobik gyűltek össze, kiknek arcára félelmet festettek a.. Chuunin Vizsgai események, ha jól hallottam. Amennyit ki tudtam venni az az volt, hogy egy Sharinganhasználó jelent meg az arénában, majd kitört a káosz, a Hokagét pedig.. Örülnöm kellene, vagy félnem a hírek hallatán? Kinek áll érdekében ez? Lassan elfog a pánik, a környezet elhomályosodik körülöttem, légzésem nehézzé válik. Veszélyben lennénk?
Monoton léptekkel sétálok fel a hajóra, nem szólok senkihez, magamba burkolózva ülöm végig az utat. Az események túl valószerűtlennek tűnő alakulása végtelen örvényként morzsolja szét gondolataim, nem tudok figyelni a körülöttem zsibongó tömegre, a hazautam az elmém kitisztításának szentelem.

Hazaérve végre nyugodtan végiggondolhattam az eseményeket. Mint megtudtam, a Hokagét valóban elrabolták "A háború még csak most kezdődik" szavak kíséretében. Itt már nem fog el a rettegés, a falu határai biztonságérzetet nyújtanak, de nem épp ez volt a lényeg a Chuunin Vizsgán is? Hogy közösen, békében meglegyünk egymás mellett? Ki állhat mind emögött? Miért kell az oly nehezen megszerzett békét felbolygatni? Nem.. Egész életem során a részese voltam.. Semmit nem tudok a békéről, ahogy arról sem, hogyan kell kivívni. Talán az elrabló sem. Talán ezt találta az egyetlen megoldásnak. Talán nem is különbözünk annyira, csak ő más eszközökhöz nyúlt. Én, akit egész életében dróton rángattak, semmit nem tudok.
A kétely éjsötét árnyként rám telepedve nem hagyja, hogy örüljek győzelmemnek, sőt, még azt is megkérdőjelezteti velem. Ki ez a mester és miért pont most bukkant fel? És miért én kellettem neki?

//Köszönöm a kalandot. ^^//

// Djuka Ryusuke //
 
// Tpj felírva //
 
Búcsút vettél a szél templomától és annak egyik vezető szerzetesétől, ami a rövid ismeretség ellenére is érzelmekkel teli volt. De nem is csoda, hiszen ilyen az, ha két hasonló gondolkozású és értékrendű ember barátságot köt. A korábbi sivatagban való utazásod tanulságos volt, így apróbb praktikákkal könnyítetted meg utazásodat, mert tudtad noha tested edzett és szívósabb az átlagemberénél attól az még halandó marad. Az első nap viszonylag nyugodtan telt, még akkor is, ha a rekkenő hőségtől több délibáb pihenőt is láttál, mint igazit. Ivóvíz készleteddel csínján bántál, mivel a sivatag kegyetlen szerető és nem lehet tudni mikor, ajándékoz meg szomjat oltó nedűvel. Utad során viszont egyszer sem merült fel benned mi lehet a tekercsben, amit kaptál és vagy, hogy mi lehet a sivatag dühe, Fujin próbatétele. Az első napi utazásod este ért véget mikor már a hőmérséklet kezdett a nulla fok közé süllyedni.

Reggel már a nap első sugarai hozták a meleget, ami feltételezhetően ma is egész végig hű társad lesz. Körülbelül tíz óra tájékában romos házikót pillantasz meg a homokdűnéken, elsőre talán délibábnak tűnhet, de mikor közelebb érsz jól látszik, hogy az épület valódi. Homokkőből faragott téglákból kirakott készült falán egyetlen apró ablak díszeleg csak melyen még egy betört üveg sincs. Ahogy körbejárod a másik oldalán egy rozoga faajtót találsz, ha benézel láthatod, hogy a teteje mely nád és sár beomlott, ám ezek ellenére is hűsítő árnyékot képes adni egy fáradt utazónak. Egyébként az egész épület alig három négyzetméter. De ami igazán lényeges a helyben, az az ajtótól pár méterre található, egy félig beomlott kút. A hengerkereke nem sérült, de a kötél ami a vödröt tartotta elszakadt, így egykönnyen nem lehet megtudni van e az alján víz.
Ha úgy döntenél, nem vesztegeted az időd és tovább mész pár órán belül sötétbarna felhők jelennek meg a távolban melyek közvetlen a sivatag homokja felett képződtek, furcsa mozgásúak és vészes gyorsasággal közelednek feléd. Természetesen egy igen erős homokviharral kerültél szembe.
Ha maradsz, hogy megpróbáld kideríteni működik-e a kút és feltöltsd tartalékaidat, akkor attól fog függeni hol ér el a homokvihar, hogy mit tervezel és mennyi időbe telik lemenned a vízért. (igen, van benne víz, nem hagyom kiszáradni a karid ) Amennyiben ezt a lehetőséget választod, úgy az írásod alapján én fogom megítélni meddig tart a folyamat, és hol ér el a vihar.
Harmadik lehetőség, hogy meglepsz valamivel, ami nem a fenti két opció.

// Kérdésed van keress bátran. //

// Djuka Ryusuke //
 
A sivatagban való utazás csak annyiban volt hatással rád, hogy kezeid lebarnultak, lábaid pedig a forró homoktól kihólyagosodta, mivel továbbra is tartod magad a Kő templomának szabályaihoz és nem viselsz lábbelit. De pont ezen okból talpad ellenállóbb lett és a fájdalom küszöbödet is kitoltad, így a sebes bőröd ellenére is viszonylag gondtalanul tudtál haladni.
A sivatagi kis pihenőhely mely valószínűleg azért épült sok-sok évvel ezelőtt, hogy az utazók kicsit felfrissíthessék magukat, fáradt praclijaikat is kinyújtóztassák, számodra is hívogató volt. A romos kút mely a sivatag kincsét adományozta volna megtépázta az idő, merítő szerkezete nem képes ellátni vízzel. De számodra ez sem akadály, miért is lenne hiszen edzett, chakra használó személy vagy. Benézel a kútba, ám az túl mélyen ér véget, és a sötétben nem látod, mi van az alján. Végül vállalod a rizikót és átveted magad a gyűrűn, talpadba chakrát vezetve, hogy tompítsd az esést. Ami addig tökéletesen is ment, amíg nem arra a favödörre érkeztél, ami a fentről lógó kötélről vált le. Henger formája miatt kicsúszott lábad alól, te pedig oldalra dőlve csapódtál a 20 centis vízbe. Jobb bokád kificamodott lévén azzal érkeztél a vödörre, más sérülésed nem volt, mivel a víz felfogta az esésed nagyját, a kút alja pedig ki van szélesítve, hogy minél nagyobb vízmennyiséget gyűjthessen össze.
Felnézve látod, hogy a tározó több mint 20 méterrel a föld alatt van. A vízből óvatosan kortyolva megvizsgálod alkalmas-e emberi fogyasztásra. Természetesen igen, az összegyűlő esővizet a homok jól átszűrte. Flaskád feltöltése után még kortyoltál párat, majd kimásztál a kútból némi kézbe és tenyérbe vezetett chakra segítségével. Felérve homokvihar jeleit tapasztalod a távolban és jól láthatóan feléd közeledik. Felmérve helyzeted inkább a biztos menedék mellett döntesz, intsem hogy megpróbálj dacolni az elemekkel és az Istenekkel. Bezárkózol a kalyibába, a rozoga ajtót kiékeled és még saját testel is nekifeszülsz, hogy biztos ne vágja be a szél.
Miközben várod a vihart, egy női hangra leszel figyelmes ami a rozoga épület falainak apró résein jutnak be hozzád. Ha nem lennél szerzetes és kaptál volna speciális képzést talán meg sem hallottad volna, de közrejátszhat az is, a sivatagban vagy és nincs semmi, ami tompítsa a hang terjedését. Pecekkel később kopognak az ajtó korhadt deszkáin. A túloldalt egy megviselt utazó áll, kezében egy 1 éves forma kisgyerekkel.
- Bemehetnénk? Menedékre van szükségünk a vihar elől.
Poggyászuk nem nagy, alig egy nagyobb hátizsáknyi, látszólag az asszony kimerült, ruházata poros mintha már napok óta a sivatagot róná.

// Djuka Ryusuke //
 
A szerzetesek vendégszeretők és segítőkészek, és a sorból te sem lógsz ki, így a segélykérő asszonynak azonnal ajtót nyitsz, és köszöntéseddel egyszerre invitálod meg őket ideiglenes óvóhelyedre. Az asszony, ahogy félre lépsz gondolkodás nélkül gyorsan szedve lábait lép be az ajtón. Miközben megszabadul poggyászaitól ziháló lélegzete kezd normalizálódni. Ami arra enged következteti, hogy akár egy nagyobb távot is futhatott azért hogy még a vihar előtt elérje a romos kalyibát. Mikor ő is leült a földre és látja, hogy nézed arca elpirul szeme kissé elkerekedik.
- Jajj, bocsásson meg, nem is köszöntem és be sem mutatkoztam csak betrappoltam az otthonába. Elnézését kérem! – úgy tűnik csak azon illetődött meg egy kicsit, hogy kihagyta az alaptalálkozási etikettet - Üdvözlöm, az én nevem Tomoko!
Ahogy felméred a nőt, mérlegeled kissé felelőtlennek tűnő tettét, vagyis a sivatagon keresztülutazást egy babával. Mivel érzed ennek a tettnek a súlyosságát inkább nem is kérdezel utazásának indokára, valószínűleg nem olyasmi, amit szívesen megosztana egy idegennel.
- A homokvihart leszámítva viszonylag tűrhető, a Szél országának lakói szerencsére hozzá vannak szokva a sivatag időjárásához. Szerencsére a fiam is jól bírta. - tekintete kissé ideges, csak akkor derül fel valamennyire, amikor lenéz a kicsi arcára, akit a beszélgetés közben próbál álomba ringatni - A víz az, ami jobban fogyóban van, azt lehet később elfogadnám. Másban próbálunk nem a terhére lenni.
Beszélgetésetek közben hallható a kint egyre erősödő szél hangja, amiből néha egy kósza áramlat a fütyülve süvít át a falak résein némi homokot is becsempészve magával.
- Ön mióta él itt? Ahogy a ruházatát elnézem nem a szél templomából származó szerzetes, aki úgy döntött remeteként éli hátralévő éveit?
Olybá tűnik az asszonyt nem riasztja, meg hogy egy idegen országból származol és bátran rá mer kérdezni származásodra, de miért is kellene félnie hisz már azzal bizonyítottad kedvességed, hogy menedéket nyújtottál a bajban. 

// Djuka Ryusuke //
 
A nő lassan nyúlt a kulacsért, vagy volt még benne némi félsz, vagy csak azért mert nem akarta megzavarni a hirtelen mozdulattal a csöppséget. Minden esetre szemében nem tükröződött félelem miközben rád nézett. Levette a kulacs kupakját és szájához emelte, és csak óvatosan ivott. Lassan nehogy félrenyeljen, vagy akár egy csepp megszökjön ajka és a flaska között. Gyermekét is próbálta megitatni, de az már aludt, és nem akarta felkölteni. Mivel végeztek visszanyújtotta a vizet, és bár jól láthatóan nem volt ellenedre az osztozkodás, aminek még hangot is adtál, a nő nem tántorított és tartotta továbbra is a kulacsot, míg el nem veszed.
- Köszönöm, de egyenlőre ennyi elég! Amúgy sem tűnik fukar embernek, ezért úgy gondolom, ha később is megszomjaznánk ismét felajánlaná tartalékát. Viszont ne legyen annyira könnyelmű, hogy csak úgy osztogatja a vizet még a tisztálkodáshoz is! - Hangját ugyan felemelte a végére, de nem gonoszságból, kedvességet sugárzott, elvégre csak jó szándékból mondta.
- Még ha most menedékben is vagyunk, és a nap sem perzsel a víz attól még később is jól jöhet, pazarlás ilyen helyzetben mosdásra használni. - Mivel a Szél országában él, így valószínűleg tudja miről beszél.
Néhány óra elteltével a vihar kezd csillapodni, majd abba is marad. Mikor megpróbáltok kinézni az ajtón át, az nehezen nyílik, de egy kicsit nagyobb erővel, ha megnyomod lassan elkezd kinyílni. A homokvihar buckát képzett az ajtó előtt eltorlaszolva azt. És mintha a talajt is feljebb emelte a vihar által hozott por, vagy a kút süllyedt meg, de az kevésbé valószínű. Az égbolt kezd kékből szürkévé válni, csak a messzi nyugati horizontot festi még narancsra a lenyugvó nap. Tomoko a kezében pihenő kisdedre néz, arcán hol boldogság hol aggodalom jegyei lelhetőek fel.
- Bár jó volna most a nagy hőség nélkül utaznunk, de a fiam pihen és nem szeretném felkölteni bármennyire is sietünk. Mi itt maradunk, de ön menjen csak ilyenkor a legtöbb utazó még megtesz pár mérföldet a sivatagban. - Mosolyog rád a végén, és bár próbál erősnek tűnni jól láthatóan csak félelmét próbálja palástolni vele.
Mit teszel, mész vagy maradsz?
 
Ha úgy döntesz maradsz, láthatóan ismét megkönnyebbül a nő, bár tekintete továbbra is szomorú marad és csak akkor vidul fel ha éppen a gyermekre néz. Az este egyébként eseménytelenül zajlik, a gyerek ugyan felkel néha és nem éppen csöndesen, de Tomoko hamar vissza is altatja. Reggel a nő a kút láttán megörül, hogy saját kulacsát is feltöltheti, úgy tűnik a tegnapi menekülésben a homokvihar elől fel sem tűnt neki.
- Meg tudná nekem ezt tölteni?
Nyújtja feléd saját kulacsát, hogy segítesz e rajta az csak rajtad áll. Egyébként minden gond nélkül le és ki is tudsz, majd mászni. Az ivóvíz készletek feltöltése után útnak indultok.
Ha úgy döntesz még az este elindulsz úgy rád hagyom meddig mész, mikor és hol versz tábort, a postod ebben az esetben is addig tartson, hogy reggel tovább indulsz.

// Djuka Ryusuke //
 
// Addig nincs baj, amíg nem fél évig gondolod ezt.  //
 
A csonka család nyugalmát nem zavarva meditálásba kezdesz. Ha néha mégis kibiccentél belőle általában az a látvány fogadott, hogy az anya, alvó gyermekét figyeli. Olyan hajnali kettő óra környékén sikerült neki is elaludnia. A gyermek korából adódóan szerencsére már nem kelt fel, hogy sírásával felverje az éjszaka csöndjét.
A reggel folyamán kitekintve kicsit elbambulsz a tájat pásztázva, és a nő kérése zökkent csak ki, ám mielőtt megtennéd, amit kér te magad is kérdést teszel fel neki.
- Nincs, legalábbis az ég nem ad okot az aggodalomra. Nem lesz oly meleg sem, mint tegnap és mivel tegnap volt homokvihar, remélem az istenek lesznek olyan kegyesek, hogy ne küldjenek ránk még egyet.
Megtöltötted a kulacsaitokat, de már óvatosabban mentél le a kútba, mint egy ninja chakrát vezettél végtagjaidba és úgy másztál le. Felérve visszaszolgáltattad a hölgy víztárolóját, sajátodat pedig derekadra rögzítetted. Majd felajánlottad a közös utazás lehetőségét, illetve inkább kíséretedet számukra, hisz még csak azt sem tudod, merre mennek. A nő visszatekint a sivatag szíve felé, majd gyermekére rajta kicsit tovább tartja tekintetét, mire újra felveszi veled a szemkontaktust. Szemében a remény csillogott, de arca csöppet még mindig letört volt.
- Ha tényleg nem leszünk a terhére, akkor szívesen utaznánk önnel!
Mondandója második felében már, meg is hajolt háláját kifejezve, már amennyire engedte a mozdulatot a karjában tartott csemete. Amint kiegyenesedett folytatta.
- A folyó országában élő szüleimhez tartunk, mivel a férjem meghalt a szülei pedig még a házasságunk előtt kitagadtak minket így tőlük nem remélhetek segítséget.
Tomoko gyorsan egy abroszt kötött magára félvállasan, átlósan testén(valami ilyesmire gondoltam: kép). Gyermekét belehelyezte, hogy ne keljen mindig kezében tartania, majd hátizsákját is felvette készen állva az indulásra. Tempótok nem volt gyors, de nem is volt átlagos lassú ballagás. A nő sem akart túl sok időt tölteni a sivatagban gyermekével így inkább vállalta a kimerítőbb tempót. Ennek ellenére valószínűleg többször álltatok meg kisebb pihenőkre, mint amennyire neked szükséged lett volna. A pihenők alkalmával néha ivott a nő is, de gyermekét ilyenkor rendszeresen hidratálta is, még ha csak mértékletesen is.  Hosszabb szünetet csak az étkezések során vettetek. A sétátok, még éjszaka sem szűnt meg, bár Tomoko ekkor, már nem bírta tartani az indulási sebességet. Ez ment ismét, olyan hajnal kettőig, ekkor letáboroztatok. A nő elővett egy instan sátrat, ami eldobás után a levegőben a rugalmas rudaknak köszönhetően nagyjából fölvette egy sátor alakját, amiben aztán szinte egyből el is aludt.
Másnap ugyan nyúzottan és fáradtan, de a nő is felkelt a reggeli órákban, ahogy kezdett erősödni a hőség. A sátor árnyékában a reggeli után ismét, összepakolt és felkészítette magát az útra. Néhány óra erőltetett menetű séta után zöldet pillantotok meg a távolban. Végre véget ér a sivatag és lassan eléritek a Folyó országát. Ám a jókedvet hamarost odavész. Hátatok mögül kiáltás hallatszik, és utazótársadnak címzik.
- TOMOKO, TE RIBANC AZT HITTED ELMENEKÜLHETSZ!?
Hátra tekintve látható, ahogy négy lovas közeledik teve háton.
- Jaj ne, pedig már majdnem sikerült!
A nő tekintetében a rettegés nagyobb, mint amit eddig korábban láthattál, már-már a könnyei is előjönnek, végül újra rád tekint.
- Nem ismerem ön régóta, és nagy bajt hoztam a fejére! Mégis szeretnék egy utolsó dolgot kérni. Vigye el a fiamat Heijit a szüleimhez, Komurában élnek! Ha meglátják ezt a képet biztos befogadják az unokájukat! És némi jutalmat is adnak majd önnek! – nyújtja feléd fiát és az említett képet(a nő van rajta, mellette egy férfi vélhetően a férje, mert ő tartja a kis Heijit is) - Ezeknek a fickóknak csak én kellek, így a fiamnak még lesz jövője!
Utolsó csókot ad fia homlokára, de ekkor már nem tudja türtőztetni, magát és az eddig féken tartott könnyek patakokban csurognak végig poros arcán, fia arcára potyogva aki látva szenvedő anyját sírni kezd. A családot üldöző haramiák közben egyre közelednek, perceken belül odaérnek hozzátok.