Re: Erdőségek

Orochimaru (Inaktív) Szer. Feb. 26 2014, 11:12

// Az első turné kaland lezárult, a Baljós végkifejlet c. kaland kezdetét veszi; Chen, Hariko //

A társulat végig hallgatta a mondandód, átfutották a művet, figyelték a párbeszédeket, dédelgették szerepeiket, majd a végén tapsviharban törtek ki, főleg Genki, akinek odaadtad az egyik legjobb szerepet. Még a tulajdonos is elismerően bólintott, de azért odaléptél hozzá, hogy még több pénzről és darabról mesélj neki, és hát ő erre fente a fogát, vagy nem. Nem számított a lényeg, hogy rábólintott az ügyre, azzal a feltevéssel, hogy az előadás előtt két nappal megmutatod neki azt, hogy mivel lépnél fel. A munka ki lett adva, a szerepek megvoltak, már csak emberek kellettek, akik megcsinálják a jelmezeket, és csinálnak egy próba színpadot, az erdő közepén, hogy a társulat itt készülhessen. 14 munkás jelentkezett ezekre a feladatokra, abból 10 ács volt, míg 4 jelmezeket varró idős hölgy, mind a faluból jöttek segíteni, természetesen pénzért cserébe. És az első hónap is letelt, így a fizetésed is megérkezett, egy kis prémiummal, hiszen te mutattad meg az irányt, hogy merre haladjon tovább a csapat. Lefeküdtetek aludni, hiszen véget ért egy újabb nap, az ácsok is abbahagyták a munkát, ám másnap reggel az egyik holtestére bukkant a kis csapat, már csak kilencen végezték a munkájukat, és betudták ezt az egészet balesetnek, valószínűleg ráesett egy gerenda. Talán annyi furcsaság volt, hogy megégett bőrt találtak a közelében, méghozzá az áldozat bőre volt, ám lenyúzva a jobb ujjáról. Ez merőben eltérő egy egyszerű balesettől, viszont ezt csak a társulat néhány tagja látta, a főnök, Chen, és Genki, mert épp ők jártak reggel arra, és a főnök tüntette el a bizonyítékot, a megállapodás után, hogy nem kell ide baj, nehogy leálljon a munka, és ne tudják elkezdeni a próbát, ám mást is tett, amit nem kötött a fiúk orra alá. Elment a városba, hogy felkérjen segítőül egy shinobit, a munkára, hogy kiderítse ki ölte meg a férfit, és megpróbálja megakadályozni a többi esetet, nehogy abbamaradjon az építkezés. Miután visszatért az erdőbe titoktartást kért a két fiatal fiútól. A shinobi megkapta a feladatát falujától, el kell mennie egy bizonyos faluba, ahol segítséget kértek egy üggyel kapcsolatban, ám csak ennyit tud róla. A post, és a kaland úgy kezdődik, hogy Chen jelentést tesz az eddigi munkáról, hogy ebbena három napban mennyi időt tudtak gyakorolni a darabjában, illetve ő maga (ez legyen reális) a saját művében. És ekkor megérkezik a shinobi, aki küldetésért jött, így Chen is megtudja, hogy kicsit komolyabb az ügy, a véletlen összehozta a két karaktert. Először Chen írjon, majd Haruka.

// Chen: Az előző kalandért a jutalmad, a fizetésed+prémium: 75.000 ryo. És +15 chakra //

**Chen** Csüt. Feb. 27 2014, 00:00

Kis társulatunkban az élet hamar kibővül. Úgy terem a sürgés forgás vihara körülöttünk, mintha hangyabolyba ültünk volna. Kis falusi gyerekként fel sem tudom fogni milyen az ha egy ilyen szűk helyre ennyi embert összezsúfolnak. Mindenki teszi a dolgát egy cél érdekében értem. Mármint a társulatért a darabért, na meg főleg értem. Végigjártatom a szemem a siserehadon, kissé beleborzongok a látványba, ám a kezdeti kellemetlen érzések valami mámorítóvá csapnak át. Oly jó látni ennyi dolgos kezet, és még jobb hogy az enyém nincsen közte. El sem tudnám képzelni, milyen lehet hogy az életem, na meg a napom nagy részét hasonló kétkezi fáradságos munkával töltsem. Széles mosollyal vonulok végig az emberek között, akik csak néznek rám mint munkaadójukra, mégis csak a társulat tagja vagyok.

Az első dolgos nap hamar eltelik, gyakorlás, vagyis jobban mondva gyakorlatoztatása az társulat többi tagjának, a szorgalmas cselédek kik az új színpadot, na meg a jelmezeket varrják nekünk. Csak néha szólok oda egy-egy ácsnak, vagy fafaragónak, hogy mivel nem értek egyet, vagy hogyan kellene jobban csinálniuk. A varrómunkásokkal sincs sok baj, a jelmezek nagyrésze egészen egyszerű így csak a megszokott fensőbbséges hangnememben utasítgatom őket, mit hogyan tegyenek. Ám arra figyelek, hogy a két női szereplőnek igazán nőies ruhát, és póriasan díszeset hozzanak össze. Hát csak az én képzeletem szüleményét akarják létrehozni.

Mikor már minden készen van, mármint arra hogy elboldoguljanak nélkülem, ezt csak az egóm mondatja velem, tudom hogy nélkülem is ugyanolyan jól megcsinálnák, de hogyan vehetném át a szemükben a tulajdonos helyét, ha egyszer meg sem mutatom magam, mennyire tudok utasításokat osztogatni, vagy hogy mennyire nem érdekel a munkájuk. Csak azért teszem, hogy később mindenki elvárja tőlem, és fel sem merüljön bennük, hogy egyáltalán máshogy is lehetne a dolog. Főleg ha Tsubara "úr" megtartja jó szokását és több napos kirándulásokat tesz. Ha már minden megy a maga dolgán, én is megteszem saját lépésemet a rengeteg felé, múzsámat várom. A csókját, ajkai a homlokomat illessék, és megszülethessen végre a társulat új két tagja.

//Itt szeretném kijátszani a …és Chen megteremté a bábot. pályázatomat//

Mikor visszatérek, már eléggé sötét van, pár tűz meggyulladt a rögtönzött színház körül. Nincs mit tenni, ha már előadók vagyunk akkor tegyünk úgy mintha tényleg nem a pénzért csinálnánk. Ujjaimból Chakra szálaimat csápokként nyújtom ki, először pár érdekesnek tűnő ruhadarabon akad meg a szemem, de Nana még nincs az pergő ujjaim köré csavarva hogy a nézők közönség előtt való vetkőztetését jó szemmel nézze, hát a tábortűzben lévő fadarabok felé nyúlok. Csak két zsarátnokot ragadok meg, és könnyed mozdulatokkal próbálom meg keltegetni őket. A tűz megannyiszor válaszol utasítgatásaimnak, először elég esetlen és incselkedő, de mikor kezdek ráérezni az ízére, a körülötte ülő alakok is rájönnek az én művem. A tűzet táncoltatom, még ha nem is közvetlenül, fel-felcsap az egekig, vagy éppen a világos is felperzselő konoksággal égeti el az utolsó fadarabot is. Zenei aláfestés sem kell, az éjszaka zajai pont megadják azt a percegést, vagy dürrögést, mitől egyszerűségében is nagyszerű lesz. A lángokat mindenki némán figyeli, valami megfoghatatlan ősi imádat veszi körül az embereket, ahogy engem is. Nem is tudom abbahagyni, a kezem minden ina görcs határán van, de addig kell ezt játszanom míg az utolsó lángnyelvecske is elmegy aludni. Sajgó végtagokkal követem "bábom" példáját rögtönzött vackomba bedőlök, és fejem még a földet sem éri máris alszok. Alszok és álmodok, néha száraz de annál pompázatosabb jövőről, kicsit gyakrabban na és nedvesen Hanáról kire holnap kerül majd a sor. Legalábbis így terveztem.

Lassan múlik a reggel, és kivet az ágy, vagy jobban mondva az a bátor poloska ki jelmezeimet nézte nappali nyughelynek miken fejemet nyugtattam, és kerülve a konkurenciát méreteset csípett fülcimpámba. Még akkor is sajgó csonttalan testrészemet masszíroztam mikor nem meglátok egy lazsáló munkást. A földön fekszik fényes nappal, mikor értem is dolgozhatna. Már éppen azon vagyok hogy belé rúgjak, csak a miheztartás végett, úgyis csak egy jelentéktelen karakter, akinek egy jól megírt darabban halál lenne a jussa. Mikor Genki felbukkan. Először farkasszemet nézünk egymással, felmérjük a helyzetet, és a már levegőbe emelkedő lábam nem sok tévelygést hagy a szituáció felől, hát nincs mit tenni. Játszanom kell a szerepemet, ami maga a való élet.

- Kelj már fel te lusta ördöge, hát ezért fizetünk mi? - Kissé felháborodva, és ebben már benne van valódi érzelmeim is, még ha nem is sok, felemelve hangomat rúgok belé méreteset. Legalábbis testi adottságaimhoz képest méreteset. Az első rúgás nem segített rajta, de mielőtt még egy adagot adhattam volna az ébresztő koktélomból rühellt vetélytársam közbelépett. Na meg felhívta a figyelmemet, hogy a fején lévő nem túlságosan természetes seb, amiből életellenesen sok vér folyt a földre a halál csalhatatlan jelei lehetnek. Hát én ilyet még nem láttam, ennyire éles szemű színészt még legalábbis nem. Hogy így elboldoguljon a mindennapi élet furcsa dolgaiban.

Rokujorobo mesterhez fordultunk azonnal, hova máshova? Egyetlen tanítványaiként más gondolatunk nem is lehetett. Mivel engem egy ember halála nem ráz meg, csak az elvégzetlen munka az ami kissé kihoz a sodromból, más döntött rajtam kívül. A holttest már ha tényleg az volt, honnan is tudhatnám ezt én, hamar elkerült az egyik félreeső ficakba. Nem kell senkinek sem tudnia mi történik itt, még a végén nem jönne el senki a darabomra. A titoktartási kötelezettség természetes volt, a dolog rém egyszerű ha jót akarunk magunknak nem szólunk, és mivel én még nem láttam egyetlen egy élő hajót sem, hát még szép hogy befogtam.

A nap további része próbával telt, mind a társulat társ tagjainak, mind nekem. Kezdő vagyok még, ebben a pálcával való ujjverés, amiben a mester részesített, nem hagyott háromságot. Mert hát a kétség túl kevés lenne kifejezni ezt a kézfájdító érzést. Mikorra is megérkezett a főnök egy igen csak különös alakkal. Még soha nem láttam ilyen öltözetű egyént, hát még ilyen furcsa kiejtést sem. Míg kölcsönös bemutatkozáson túlestünk, amire megint nem nagyon figyeltem, csak gépiesen mondtam magam elé.

- Chen Yuen Lung a nevem, nagyon örülök. Remélem gyümölcsöző lesz találkozásunk. - És közben mosolygok miközben az idegen szavait rágom meg jól. Egy újabb beszédforma, hát még szép hogy eszembe vésem. A Tsubara gazda közben hozzám szól, és kérdez is, amire már jó lenne figyelni, ám nem sok sikerrel. Szerencsére még az utolsó hangfoszlányokat elkapom, hát legjobb tudomásom szerint válaszolok is neki.

- Tsubara úr még nem telt el túl sok idő, hála istennek a falusiak kedélyesek, és örülnek hogy ha segíthetnek. A munka jól halad a legnagyobb szekérből kipakoltunk minden kelléket, amit nem hoztunk azt azonnal készítettem az ácsokkal. A díszlet nem sok, de már így is jó ütemben haladunk, még ha nem is látszik ezen a nagy rumliban. - Mutattam szét a széthordott faanyag közé, na meg a tiri-tarka festékes lécek halmaza felé. - Úgyhogy még van mit tenni. A többiekkel való munka jól megy, igaz megsínylettük hogy nem volt itt, de remélem meg lesz elégedve. A darabot többször is átvettük, és megpróbáltam beleírni mindenki észrevételét. Így remélem végül mindenki megelégszik vele, és már legalább tudják a helyüket. Vita eddig nem volt, de ami késik nem múlik. Az utóbbi napokat nagy részét gyakorlással töltötték, ahogy én is. Igaz kissé merész kijelentés, de Rokujorobo mester a körmömre néz. - Kuncogom el belül magamat, és próbálom elrejteni véresre vert ujjhegyeimet. - A báb mozgatásom nem tökéletes, de mire színpadra állunk meg lesz mindenki elégedve. Főleg a gyerekek. - Kissé önelégült vagyok, de remélem ennyi önbizalom az amit elvárnak tőlem. Több már kissé gyanús lenne, kevesebb meg nem illik a gazda leendő helyettesének. Végül igaz kissé önhatalmúlag rátérek a halál dologra.

Legbensőbb színészi tehetségemet kell előkaparnom, hogy egy kis együttérzést, megbánást, vagy érdeklődést tudjak mutatni a beszélgetőpartnereim felé. Nagy sóhajjal indulok, és fejemben kutatok hátha ráakadok emlékeim között a névre, melyen hívták ezt a húszsákot.

- A... az ácsra tegnap találtunk rá... - Célzok Genkire, hogy ha már gyanúba keverem magam, ne egyedül vigyem el a balhét.-, már halott volt, és kissé megdermesztett a tudat hogy egy életrevaló erős férfi kilehelte lelkét. El sem hittem mikor elsőnek láttam, azt hittem csak alszik. Majd Nozamu színésztársam monda, hogy őt már nem kell keltegetnem. A fején egy hatalmas seb tátongott, majd a mester tette még hozzá, hogy az ujja le volt nyúzva, és a bőrt összeégve találta meg. Elborzasztó egy eset - Hangom remeg, és már a sírás határára zavartam magam. Magamhoz térek gyorsan, hátha Nana figyel, férfinek kell maradnom, egy érzelmes, ám kőkemény férfinek akire bármilyen helyzetbe számíthat. - Elrejtettük a holttestet, hogy senki se tapogathassa össze, vagy hogy is hívják azokat anyomokat a testen ami elvezethez a tetteshez? - Teszem fel a költőinek szánt kérdést, amivel le is zárom szóáradatomat. Nem kell túlzásba vinni semmit. Mégis csak színész vagyok, tudom mikor az elég.

**Matuke Hariko** Vas. Márc. 02 2014, 20:42

A falu minden egyes lakóján lehetett érezni a feszültséget, azt az apró kis megfoghatatlan valamit, ami a közeli háborúk illatával terjengett. Igen, Amegakure pontosan tudja, hogy mit is jelent a Shinobi Háború és azt is tudta, valószínűleg megint ők fogják a rövidebbet húzni, mint ahogyan a múlt folyamán minden egyes alkalommal. Yukigaureról még mindég nem lehet túl sok dolgot tudni, annyi biztos, hogy nem áll valami jól a szénája. Tea országában Konohai shinobik csaptak össze régi tengeri ellenfelükkel, míg Sunagakuret pedig Iwa ostromolja. Igaz az utóbbit a külvilág nem biztos, hogy tudja, ám számunkra nem volt túlzottan nehéz észrevenni azt a hatalmas hadat ami elvonult nem is olyan messze országunktól.
- Nem is csodálom, hogy az emberek félnek, hisz lehet nemsokára hozzánk is betör a viaskodás. Egyenlőre az egész helyzet a falunkban olyan, mint a már sokszor emlegetett "vihar előtti csend", csak itt megszokott az állandó esőzés. Mondtam halkan az orrom alatt, miközben a felhős égre emeltem tekintetem és hagytam, hogy az esőcseppek átjárják minden egyes porcikámat. Vannak akik nem szeretik az esőt, vannak akik mindent megtesznek azért, hogy ne legyenek vizesek, ám én azon kevesek közé tartoztam, akik élvezték ha az eső hűvös csókja végigsuhant bőrük felületén.
Miközben semmitmondóan az égre meredtem, arra figyeltem fel, hogy pontosan felettem egy parányi pontban a felhőpárna vastag takarója megnyílik és utat enged a napfényes égboltnak. Ritka és egyben gyönyörű látvány volt az ilyen, hisz az esőtől szürke falu, egy pontban újra éles, élettel teli színvilágra lelt. "Angyalok lépcsőjének" szokták nevezni ezt a jelenséget, mert az idősek úgy tartották, hogy ahol az ég megnyílik és fényoszlop szeli át az eget egyenesen a föld felé, ott ereszkednek alább eme nemes lények. Persze már nem tartoztam azon gyerekek közé akik higgyenek ebben a mesében, hisz én tudtam, hogy csakis egyetlen angyal létezik széles e földön, az is a mi falunkban, Tenshi névre hallgatva. Ezért is emeltem fel a kezemet a magasba, hogy átvegyem vezetőnk üzenetét, melyet ily módon kívánt eljuttatni hozzám. Egy papírlap landolt a kezemben, melyre egy küldetés részletei voltak leírva.
- Tehát újfent az én segítségemre számítasz? Természetesen örömmel teljesítem, hisz ez is az ön akaratának része. Mondtam az égbe, ahogyan meghajoltam a fénynyalábban, majd fedezékbe húzódtam, nehogy elázzon a papír. Gondosan olvasni kezdtem azt és kiszűrtem belőle a lényeget. *A Hang országa melletti erdőségbe egy társulat kéri a segítségünket? Érdekesen hangzik, viszont nem derül ki túl sok minden ebből a felkérésből. Nem lehet tudni, hogy mi maga a feladat, mire számítson az ember, pusztán a pontos hely van megadva.* Kicsit elméláztam az üzeneten, ám hamar útnak is indultam. Első célpontom az otthonom volt, hogy mind a felszereléseimet tekintve, mind az élelmet, felkészüljek az útra. Miután összepakoltam minden szükséges dolgot, útnak is indultam a Hang országa felé.
Elég nehéz és veszélyes út elébe néztem, hisz csak két lehetséges útvonal jöhetett a képbe, vagy a Tűz országát átszelve közelítem meg a Hangot, vagy pedig áthatolok a Fű és a Vízesés országán is. Akárhogy nézzük, ellenséges területre kell behatolnom, hisz mint a két út a Tűsz szövetsége alá tartozik. Végül a döntésem a Tűz országa mellett esett, hisz az volt a leglogikusabb döntés. Igaz erős nemzet, azonban sokkal nagyobb az ország területe mint Takigakure és Kusagakure területe együttvéve, így nagyobb esélyem van arra, hogy észrevétlenül átsurranjak rajta.
Az út javát nem úgy tettem meg mint a shoinobi, sokkal inkább mint egy közönséges utazó és ez főleg akkor volt igaz amikor a Tűz országának területén voltam. Hozzáverődtem egy vándor csapathoz és velük (igaz több időbe telt, de) sikeresen elértem Hang országát.

Ott álltam álltam a Tsubara Hachi nevezetű férfi mellett a nagy sátor kellős közepén és hallgattam a fiatalabb srác jelentését. A felállásból, na meg az egymásnak szánt mondanivalójukból kiderült, hogy ki kicsoda és mi szerepe van jelenleg. A fiú aki jelentést tett, nagy valószínűséggel valami műsorfelelős lehetett, míg a mellettem áll férfi a porondmester. Nem igazán voltam jártas a színészi világba, őszintén szólva egy előadáson sem voltam még így nem igazán voltam tisztában a megnevezésekkel, jómagam inkább az a fajta volt, aki inkább a könyveket olvasgatta. Na de hamar véget ért a jelentés első része és át is tértünk a valószínűleg rám eső részre. Habár még pontos felvilágosítást még nem kaptam, az elmondottak alapján már tudatosult bennem, hogy nem csak egy szimpla beugrószínésznek béreltek fel.
Egyenlőre nem kívántam megszólalni, a jelentés befejeztével is a mellettem állóra tekintettem, hogy adja ki az utasítást valamint a feladatomat.

Shimura Danzou Kedd Márc. 25 2014, 11:48

// Chen, Hariko // ( Hariko: Nem válaszoltál a levelemre, de tovább nem várok )

Chen: Jelentésed megtetted, mint ahogy az el is volt tőled várva. S vezetői tevékenységedben egyetlen igazi negatívum volt, történetesen a haláleset, mely nem konkrétan a Te hibád, mégis neked kell elszámolni vele. A sajnálkozó jelenetet Hachi úr elégedett tekintettel nézte. S megfordult a fejedben, hogy talán átlát a szitán és látja teljes érdektelenségedet, vagy ha nem is az egészet, de nagy részét. Ebből pedig következik, hogy talán aggódnod kellene, mert ugyan mégis egy ilyen dolog alaposan tönkreteheti a társaság jó hírét. Mi van ha emiatt egy komolyabb mentalítású írányítót választ maga helyett legközelebb Hachi. Vagy pont azért választott téged, mert heves fiatalsággal és célratörő hajlamokkal rendelkezel? Mert nem érdekel semmi saját sikeredet leszámítva, ami viszont a főnökúrnak szintén sok-sok garast hozna? Talán bele sem gondolsz ezekbe, sőt valószínű, hogy eszedbe sem jut semmi ilyesmi, hiszen fiatal vagy, pártfogóid tehetséget látnak benned, tömören: tiéd a jövő!

Hariko: Veszélyes útra vállalkoztál, mely ellenséges országokon vezet át, méghozzá nem is rövid. De miért ne tetted volna, ha egyszer ez Isten Angyalának parancsa! Vándorutad alatt semmi fennakadással nem találkoztál, ha azt nem számítjuk, hogy a Tűz Országának határán a kis csapatodba - melybe csatlakoztál - belekötött egy fiatal Konohai Genin, mindenféle engedélyeket kérve, de mi az neked, hogy kijátsz egy ifjú Shinobikezdeményt? Célod elérted, különösebb megerőltetés nélkül, ráadásul még csak nem is lepleződtél le. Érdekes lehet továbbá, hogy ilyen sürgés-forgás, boldog munka folyik, két ellenséges ország határa felé háborúban. Látszólag a színészek és munkások nem nagyon törődnek manapság a világ dolgaival. Aggodalmat nem sok arcon látsz, sőt ha látsz is, az is inkább csak sajnálat a haláleset miatt, semmi több. Viszont szegény országban nőttél fel, átlátsz az emberi mosoly álarcán. Hachi-sanban látod meg a gyengeséget. Gondterhelt tekintet, tartás, mindez mesterien álcázva. De Téged nem tud átverni. Shinobi vagy, egész életedben azt tanultad, hogyan lehet a legkisebb jelből a legtöbbet kideríteni.

Közös: Hachi-san elégedetten végighallgatja Chen jelentését, majd mintegy ellenőrizendő percekig a tábor állapotát vizsgálja, hogy felmérjen ezt-azt. Végül felétek fordul, de addigra már Genki is odasomfordál mellétek.
- Rendben van Chen, ügyes voltál. Továbbra is titokratásra kötelezlek titeket, nem akarom, hogy ez a sajnálatos eset kitudódjon és rossz hírünket keltse. A Hölgy itt mellettem Shinobi, akinek az a feladata, hogy megvédje a tábort és megelőzze a további kellemetlenségeket. Biztonsági ügyekben a szava parancs! Folytassátok a munkát! - ezzel elviharzik a sátrába.
Ki mire véli eme viselkedést, sok mindent leszűrhettek belőle, de akár az is lehet, hogy hidegen hagy titeket. Látszólag Hachitól nem lehet ma kérdezni, de egy próbát talán mégis megér, ha utóléritek... Genki ahogy jött, úgy megy, miután gyanakodva végigmérte Harikot. Kettesben vagytok, akár egy barátság, vagy gyűlölködés kezdete is lehet ez, bár ki tudja, lehet, hogy a szimpla bemutatkozás is már eredménynek számítana.
Négy teljes óra telik el, egy minutummal sem több vagy kevesebb. Ez alatt beszélgethettek bárkivel, tehetitek a dolgotokat, vizsgálódhattok, tehát azt tesztek amit akaratotok és kedvetek diktál. Eme időintervallum leteltével bizony, éppen a varrósátor közelében tartózkodtok, egymás szemébe pillantani is alig van időtök, amikor hatalmas sikoly járja végig a tábort és félemlíti meg az emberek szívét. Az egyik öregasszony az, kirohan a sátorból, éppen felétek:
- Ó jaj, jaj jaj jaj jaj, Ó jaj... - amint közelebb ér, többet is ki lehet belőle húzni - Chen-chan, Hachi-san! A ruhák, felgyúllattak! ... Volt ott egy, egy...
Kezében egy téglalap alapú kis papírkát fog, melyen mintha Kanjik lennének, ilyen távolságról nem tudjátok elolvasni. Ám Harikonak - és ha a megfelelő ismeretek birtokában van akkor Chennek is, de Harikonak másodpercekkel hamarabb - feltűnik, hogy ahogy a nap átüt a papíron, a másik oldalán is vannak jelek. Ezeket sem tudjátok elolvasni, de Amegakure ninjájának nem is kell. Többször láthatott már ilyet még a saját tükörképénél is. Jibaku Fuda ( Robbanójegyzet)! S a vénasszony már csak méterekre van tőletek. A bökkenő az, hogy a sikolyra mindenki abbahagyta a munkát és rohant, hogy megnézze mi van, s a vénség a nagy tömeg felé rohan, talán tudatában a dolgoknak, de mi van ha nem...

// A négy óra alatt beszélgethettek satöbbi, ezekre értelemszerűen majd a következő posztomban reagálok, sorrend nincs. Hariko: a társulat tagjait megtalálod Chen adatlapján, azokon kivül kilenc ács és négy varrónő a jelenlegi személyzet. Off: Bocsánat a posztért, nem mondom hogy rossz, de egy igazán ütös nyítányt akartam, másfél órán keresztül írtam is egy jó posztot, csak amikor rámentem az előnézetre lefagyott és buktam az egészet. Töredékét megmentettem emlékezetből, de azért mégis... Szóval szebbet akartam, bocsánat, de akárhogy is káromkodtam nem jött vissza az eltünt szöveg. //

**Chen** Pént. Márc. 28 2014, 22:48

Mint megrettent madárraj, úgy reppen szét a társaság. Egyik lábuk itt a másik meg ott, és máris csak ketten maradtunk a harcias amazonnal. Szívesen megismerkednék közelebbről is vele, azonban most van jobb dolgom is. Nem más mint a szemem sarkában ellebbenő Nana. Mélyen meghajlok, és én is odébb somfordálok. Nem tartozok a nyomozós fickók közé, sem nindzsa nem vagyok kikről amúgy sem tudok túl sokat. Hát én is bevetem magam a dolgok sűrűjébe.

Csak két lépést teszek, és fülemet hangok csapják meg, akár ha mézet csöpögtetnének bele. Távolban kopácsolás hangjait hallom, az ácsok dolgoznak a díszleteken. Azonnal oda sietek, mert hát nekem is kell egy ilyen ketyere bárminek is hívják ezt a fém fejű izét. Nana teszi a dolgát, és néha rá-rá pillanatok hátha ő is erre figyelne. A porond előttem van, de életet kell még bele lehelnem. Pár szót szólok a bábjátékom díszleteiről, majd beülök a tumultus közepébe. A zenemű kicsit hamis, és rendezetlen, ellenben a ritmusa máris megvan. Becsukom szemem és figyelek, percekig szívom be magamba a világ nyers, mégis emberi szózatait.

Szemem kipattan, ujjaimat megmozgatom, kezdődhet komponálás. Közelemben ácsok kalapálnak, fúrnak, faragnak, fűrészelnek. Tíz ujjból, tíz chakraszál pattan ki. Nem akarok senkit sem gátolni, akadályozni, még csak segíteni sem. Csak egy kicsit irányítani. Fém csattan fémen, megannyi súlyos tárgy, mit erős vaskos karok hoznak mozgásba. A egy-egy szál kalapácsot talál magának, a munka hangolás elkezdődik. Homlokomon kidagadnak az erek, kezemmel úgy csalapálok, mint törött szárnyú madár. Egyik kicsit gyorsabban csap le, másik sebessége lelassul, míg a ritmust mindegyik fel nem veszi.

"Csatt, csatt, csatt... csatt, csatt, csatt... csatt, csatt, csatt"

Az alap megvan, már csak a csodát kell felhúzni rá. Zakatolnak a fűrészek, zúgnak a fúrók, pár szó, kevéske buzdítás, és máris megindul a zengés. Éppen csak tudatalatti az összhang, tökéletes hallás kellhet hozzá, hogy bárki is már észrevegye a változást, de még csak az első lépéseket tettem meg. Arcokon talán mosolyt veszek észre, már tudják jó kedély, és víg munka vár mindenkire.

"Zimm, zumm, zimm, zumm, zimm, zumm, zimm, zumm"

A szakmunka megvan, most jön a pór nép. Vannak kik alapot ásnak, ülő helyet készítenek, cipekednek, és becsvágytól fűtve verejtékeznek értünk. Szót nem érdemelnek tőlem, ahhoz túlságosan is más világban élünk. Én a mennyek határát próbálgatom, míg ők a porban csúsznak, földet túrnak. Még rágondolni is rossz, hogy ha újra társaságukba kerülnék.

Akár egy táncos úgy sürgölődök forgolódok. A teherhordó sort, még ha csak egy pillanatra is de megtorpantom. Nem foglalkozom az utánam küldött szidalmakkal, csak haladok tovább. Belekontárkodok egy kicsit mindenbe, míg már szinte kedvet is kapok a dologhoz. Ám bárhogy is próbálkoznék még mindig marad az eredeti talánynál. Ütemes trappolásra váltanak, észre sem veszik, csak a szokásos munka válik kicsit rendezettebbé. A vaskos lécek dübbennek a földön, új emelkedik levegőbe, férfiak nyögnek, és kúrjantanak, ha valami nem tetszik nekik.

"Trapp, trapp, trapp... bumm ... trapp trapp trapp... hörg."

És mint egy jó duett úgy vált a munkásbrigád két szólamra. Ellentétesen róják útjukat, talán direkt talán nem, de nekem tökéletesen megfelel. Az emberek erőlködnek, és nézve őket élvezkedek.

"Trapp... bumm... trapp, trapp, trapp... hörg... trapp, trapp."

A harmónia most már egy vájt fülűnek is feltűnhet, talán még jól is jön. Lassú munkás dallamot dúdolgatva tartok az első fejezetem végcélja felé. A jelmezkészítő sátor. A nők kik lehetővé teszik számomra, a hírnév felé vezető utat. A ruhák surrognak, a jelmezek súrlódnak, ez kevés hozzá, hogy bármilyen taktust is hozzá adjon a nagy műhöz, de ezeknek a fehérnépnek van valamije, mit csak ők tudnak előhozni. A sóvárgást, a vidámságot. Hát elébe is lépünk a dolgoknak.

Kis kacérság, kevéske pipiskedés, pár kedves szó, na meg az érces hangom megadja a kezdő löketet. Kedves kis dallam melyhez lassanként minden nő csatlakozik. A szél körbelengi a falu szélét, mindenkit körülölelve. Magába vonja a keményen dolgozókat, és még a szívek is együtt kezdenek el verni. Hát kell ennél több, mint megannyi ember egy lényként, egy célért ugyanarra a ritmusra dolgozik. A fizikai munka varázsa, hogy közben vidám az ember, énekel, és szinte táncoltatja a nehéz tárgyakat.

Én szívem is megdobban, olyanra vetemedek mire eddig még soha nem volt példa. Dolgozni akarok, tudja szívem, érzi lelkem, kezem a legközelebbi kalapácsra fonódik. Kinézem magamnak a színpad barkácsolókat, és nagy hévvel bele is vetem magam a munkába. Na persze eszem azért még helyén van, még ha most ebben a pillanatban nem is gondolkodik teljesen józanul, mert másik szervem parancsol neki. Úgy állok hogy Nana látóterébe kerüljek. Ledobom felsőmet... Egy kis chakra manipulációra vetemedek, koncentrálok, saját testemen belül áramoltatom az energiát. Felső testem a középpont, nem túlságosan kidolgozott, de ezen a lelemény segít. Apró pukkanás, kicsiny változtatás, és máris hat kocka sorakozik hasamon, karjaimon izmok feszülnek. A látszat csal, de ez soha nem zavart.... Megszorítom kölcsönzött kalapácsomat, és megérzem a súlyát. Húzza tökéletes ujjaimat, dörzsöli sima tenyeremet, túlságosan is érdes. Lassan lohad lelkesedésem, az elme embere vagyok, ezért hát kelletlenül is gondolatok formálódnak fejemben. Ezzel nem biztos, hogy tényleg jó érzés dolgozni.

Megemelek egy szeget, célra tartom, kalapácsot lendítek, és lesújtok vele egyszer, majd még egyszer. Csuklóm megfeszül, karom elzsibbad, a szörnyű hang sérti a fülemet. Ez nem élet, a kínok kínját élem át, a testi munka miatt. Ez már túl sok, ennyit nem bír ki szervezetem, kalapács kihullik kezemből, és máris feltűnés nélkül megpróbálok odébb állni. Nana mikor nem figyel, újabb feladatot nézek ki magamnak. Nem kell ahhoz dolgoznom, hogy úgy nézzen ki dolgozok. A mímelés mestere vagyok, hát neki is kezdek.

Itt-ott sürgök egy kicsit, csakis az egyetlen női színészünk varázslatos szemei előtt. Úgy feszítem "izmaimat", hogy a legjobban mutassanak. Kívánatos legyek, és buja gondolatokat csíráját juttathassam el fejébe. Telnek a percek, a hosszú órák, és a csábítás legtöbb fortélyát megpróbálom bevetni. A múzsa körülöttem lengedez, a zene átjárja a világot, hát mit tehetnék én, engedelmeskedek a magasabb erőknek, és megpróbálom elcsavarni a nő fejét.

Hirtelen füst csapja meg orromat, diszharmónia fokozza az események drámaiságát. Lángok csapnak fel a varrósátorban, majd a szövet engedelmeskedik az ezeréves hatalomnak, és átadja magát az enyészetté. Lángkoronát von a nemrég még sátor formájú ponyvák felé, és rémült öregasszony ront ki belőle. Talán az egyik énekes az, de nem számít számomra érdektelenek, még csak az arcukat sem vagyok képes megjegyezni, hát még felismerni a sok közül. Kicsiny papírdarabot fog kezében, felém szalad vele, és nem értem szavát sem. Tettei számomra érthetetlenek.

Hogy képes bárki is magát menteni, holmi harmadrangú életformát erőszakolni bele a csodás életbe, mikor a jelmezek bent ragadtak a veszedelembe. Az óbégatása sem segít, de én érzelem ember vagyok. A világra hatással vagyok, ám a világ is hatással van rám. Ahogy a kétségbeesés és pánik végigszáguld a társulat területén, úgy vájja be magát szívem legmélyébe. Kiragadva belőle a bátorság utolsó utáni maradt ragacsos, sűrű csöppjeit. Szájam sikolyra nyílik, karjaim magasba emelkednek.

- Óóóó jajj, a jelmezek, a ruhák, a díszletek! Mindenki mentse mi menthető, ne foglalkozzatok a sátorral, csak az értékeket hozzátok ki! - Ordítom torkom szakadtából. Gyenge tüdőmből hamar kipréselődik a levegő, bent hagyva a égető érzést. A fájdalmat, mely megállásra késztetne minden normális embert, ami én nem vagyok. Megveszekedett őrültként rontok a veszedelem felé. A nőt már nem látom, lelki szemeim előtt csak a ruhák vannak. A ruhák, melyek nélkülözhetetlenek számomra, és célom elérése érdekében. Ha semmi baj nem történik, megpróbálok mindent kimenteni, amit csak lehet. Amit csak tudok. Bármennyi áldozatába is kerüljön a dolgozóknak...

**Isumi Saya** Csüt. Ápr. 03 2014, 09:33

Minden ígéretem ellenére eszem ágában sem volt Konohában maradni. A ninják gusztustalan és durva emberek. Ráadául háborús készültség van minden fele. Nem tudom mit gondolt a daimjo de a shinobik fővárosa lesz az első célpont támadásra. Szó szót követ a lényeg hogy eljöttem. Tsunade-sama adott mellém egy öreg urat. Egyszerű fekete ninja ruhában volt. Ő kísért az országon keresztül. Az országhatáron azonban vissza kellett fordulnia. Kocsit fogadtam tehát és tovább haladtam a hang országában. A hosszú út fáradalmait kipihenve aludtam a kocsiban amikor sikoltás ütötte meg a fülemet. Az erdőben égett valami. Utasítottam a kocsist hogy menjünk arra.
-Saya-sama!-kezdte.-Nem biztonságos. Lehet vannak ninják is.
-Akkor is segíteni kell az embereknek. A ninjákkal majd foglalkozok én.
Látta az elhatározást a szememben és nem mert vitatkozni. Nemsokára megérkeztünk a lángokban álló táborba. Szerencsére a drága kimonóim a ládában vannak. Rajtam a sokkal kényelmesebb de kevésbé szép kyuudooruha volt. Leugrottam a szekérről és a sátrak felé futottam. Egy fiúra lettem figyelmes aki egy csomag ruhával rohant ki az egyik sátorból. Odasiettem és átvettem a kupacot tőle.
-Menj hozd a többit!

**Chen** Csüt. Ápr. 10 2014, 22:40

Lángok kapnak utánam, vörös ujjak akarnak húsomba marni, de nem engedem. Nem engedhetem, a darab mindenek előtt. Életem árán is, mármint ha nem kell ténylegesen az életemet veszélyeztetni érte, de akkor is nagyon sokat kockáztatnék érte. A testem megfeszül, és sípoló tüdőmmel nem törődve rontok ki a sátorból. Karjaim között színészeknek készült ruhakölteményekkel. Kilépek a szabadba mindenfele a mögöttem hagyott lángokra jellemzően harapózik el a pánik. Valaki megbontotta a jól működő művemet.

Megkomponáltam, hogy a munka haladjon, és most mégis valaki belenyúlt. Szétzilálta, megbolygatta, csak hogy újra átvegye a világ irányítását a diszharmónia. Ez pedig kifinomult füleimnek egyáltalán nem tetszik. A fogaim csikorognak a kiáltások, és az ütemtelen talpak dobogása közben. Éppen csak bele nem rohanok az előttem feltűnő, feltűnően szemrevaló teremtésben. Első látásra nem láttam meg, úgyhogy már a másodikra tudtam csak megállapítani, hogy kibe is botlottam bele.

Haja akár az ében, ajka maga a vérvörös mámor, és ruhája, pont ott domborodik ahol kell, még ha nem is annyira, amennyire az elvárható lenne. Ám most nincs időm ezzel foglalkozni, mármint az elkövetkezendő pár órában nem lesz. Az agyamon még átfut a gondolat, majd milyen élvezet lesz bemelegítésképpen Naná-hoz, mikor kiragadja kezeim közül az életénél is értékesebb ruhákat. Nem mondanám temperamentumosnak, legalább annyira, mint ebben a szakmában az össze előadó. Fel sem fogom mit mond, csak lendül a kezem. Nem vagyok harcias típus, nem vagyok vérgőzös gyilkológép, de az életem első főművének kellékeit ha kiragadják a kezemből, akkor cselekednem kell, még ha nem is teljesen logikus az. Jobb kezem lendül...

Erdőségek - Page 3 MacrossFrontier03SUB%5B(009442)20-11-28%5D

tenyerem hasítja a levegőt, célba véve a hamvasnak tűnő pofikát. Erő van a pofonban, még ha nem is túl sok egy átlagosan edzett férfihez képest. Ám hozzám képest elég harag van benne, hogy aki kapja megérezze a dolgot, és tudja szavak nélkül is a véleményemet. Mármint az ellenvéleményemet a tetteivel. Ami az enyém, azaz enyém, ennek pedig senki nem szegülhet ellen.

**Isumi Saya** Hétf. Ápr. 14 2014, 17:54

Hazudnék ha azt mondanám, hogy erre a reakcióra számítottam. A pofontól oldalra fordult a fejem. Néhány pillanatig a földet néztem majd visszafordultam a fiú felé. A fejemet követte a kezem is. Most rajtam a sor hogy felpofozzam. A törékeny lánytól nem feltétlenül számít valaki túl nagy pofonra, csakhogy a kyuudoo megedzett annyira hogy felvegyem bármelyik fiúval a versenyt. pofozásban.
-Akkor legyél bolond és hagyd elégni.-kiabáltam az arcába, és a kezembe fogott ruhacsomót felé löktem. Kiléptem oldalra és elfutottam a sátor fele és otthagytam hadd gondolkozzon. A sátor belseje mindenhol égett. A ponyvához közel ládákban álltak az előbbihez hasonló ruhák. Odaugrottam az egyikhez és megpróbáltam kirángatni ládástul. Sajnos túl nehéz volt és nem mentem semmire vele. Ha a ponyva mellett marad akkor viszont gyorsan lángra kap az egész. Már a bőrömön is éreztem a meleget. Ha nem ez a vastag ruha lenne rajtam hanem valamelyik kimonom akkor már én is lángra kaptam volna. Felkaptam egy rossz lepedőt és a sátor közepére kiterítettem. Kikapkodta a ládából a ruhákat és a rongyra fektettem. Közben sokat forgolódtam magam körül. Talán ez is hűti a ruhámat. Az okiában tanult táncok tökéletesen jól jöttek a lépéseknél. Amikor az utolsó ruha is a sátor közepén feküdt felkaptam a lepedő szabad csücskét és visszahajtottam a ruhákra. Ezután kirohantam a sátorból, térdre rogytam és köhögtem a benyelt füst miatt.
Ha chen esetleg megpróbál megállítani gondolkodás nélkül fellököm. Hogy lehet olyan ostoba hogy nem fogad el segítséget egy lánytól, hanem inkább feláldozza a sok értékes ruhát.

Shimura Danzou Csüt. Ápr. 17 2014, 10:03

// Eddig vártunk Harikora. Természetesen ez után még írhat, ha kedve tartja, de mostantól Hetente posztolok, nem lesznek hosszas várakozások! //

Chen végül úgy döntött, hogy nem csak komponál, hanem - talán a világ omlik össze, de - dolgozni is akar. Meglepő fordulat, viszont az ifjú ebből is próbál valamelyest hasznot húzni. Nem létező izmok jelennek meg testén. S az órák melyeket Nana körül tölt talán nem maradnak eredmény nélkül. Hiszen néha elkap egy kósza pillantást, rejtetlen mosolyt, a női szem kapzsi pillantását. Bár Chennek feltűnhet, hogy talán Nana is hasonló játékot játszik vele. Az ifjú közelében dekoltázsa és ruhájának feszessége változó, attól függően, hogy Chen éppen milyen sikerű trükköt visz véghez. De minő katasztrófa, hogy az a lángolás megszakad, egy másfajta, sokkal kézzelfoghatóbb tűz miatt.
Mindenki rohan az ifjú utasít, ruhát mentenek égnek, sikoltoznak, ijedketnek, röviden teljes a káosz, mely a pánik elemeit viseli. A sátor már félig leégett sok ruhát sikerült kimenteni, némelyiknek csak darabjait, de nem egy veszett a tűzben. Ekkor a hangyabolyhoz hasonlatos kép megváltozik, rejtett rend alakul ki. Ez nem Chen és az ifjú hölgy pofonokkal való üdvözlési formája miatt alakult ki, hanem hangos robbanás szakítja ketté a teret. Hangja betölt mindent, borzalmas dobhártya szaggató. Lassan-lassan egy újfajta pánik kezd elharapózni. Az emberek még mozdulatlanok, de a félelem, mint valami vírus támadja egyiket a másik után, s ha eléggé kiterjed, ha eltűnik a pillanat varázsa, akkor megtörik a látszólagos rend és...
Az egyik sátorból tűzijáték szál fel, majd robban nem is egészen messze. Hasonlatos az előzőhöz ez a hang, mégis más. De mint az orkán, úgy csap le az emberekre a megkönnyebbült lélegzés.
Milyen furcsa, hogy Hachi-san alakja jelenik meg, amint kilép a tűzijátékos sátorból. Sikerült elterelnie néhány ember figyelmét, s álcázta a robbanást is. De itt azért ez... érdekes. A főnök árnyékát csak hárman látták - Chen, Saya, Hariko - de ők különös gondolatokat szűrhetnek le.
A sátor leégett, hogyan tovább. Valakinek rendet kell teremtenie ebben a káoszban, hiszen az emberek - még ha meg is könnyebbültek - gyanakszanak valamire, s el akarják kapni a rendbontót aki nem csak hogy a tűzijáték készletet pazarolja, de rémisztget és valószínűleg Ő gyújtotta fel a jelmezes sátrat is. Legalábbis a munkások ezt hangoztatják és már eléggé biztosak is benne. Páran dühösen meg is indulnak...

// Nos a helyzet, ami kialakult az vezetőt kiván. De ha gondoljátok itt akár mehettek több kört is, elvégre egy ilyen pofon verseny után... komikus illetve szórakoztató dolgok is történhetnek köztetek. Ha nem történik részetekről szockodás, akkor kábé egy hét múlva írok, ha úgy döntötök, hogy több kört futtok, abban az esetben figyelni fogom az eseményeket és ha leül a dolog, vagy valami érdekeset látok a helyzetben, amit jobban fel tudnék dobni, nos akkor jön a poszt. Persze minden azon múlik mennyire van kedvetek egymással szerepjátszani, mert ha nincs, akkor ütemterv szerűen mehet tovább a kaland. //

**Chen** Szomb. Ápr. 19 2014, 23:39

Méretes csattanás, és csak a fájdalom az amit érzek. Valahogy nem értem a helyzetet, valaki el akarta rabolni tőlem a darabom jelmezeit, ugyanazt a valakit meg akartam állítani, aminek a hatás csak annyi lett, hogy a kezem megfájdult, és jött a csattanás. Na meg az arcomat ért ütés. Meg kell vallanom nem sokat éreztem még ilyet, csak csalfa lányoktól kik előjátéknak hitték, vagy szerető anyámtól. Ám egyik sem fájt még ennyire.

Könnyem kicsordul, és mint egy kalapács úgy nehezedik újra rám a külvilág. Tűz, forróság, és most robbanás is. Agyam csak úgy issza magába a látottakat. Ez most nem vicc, nem tanulás, itt most mi vagyunk a célpontok a társulat, a darab, és ami a legfontosabb maga a rendező én! Szemeim majd kifordulnak a helyükből, nem tudom kitől féljek, a nő ki megadta nekem az első lépést a pánik felé, most a sátor mélyén van, és azt teszi amit nekem kellene. Ez csak még egy lapáttal lök a túlcsorduló érzelmeimre.

Lassan feltérdelek, majd jön a robbanás, a gazda ott van közepébe, csak a sötét emberalakot látom, mögötte a lángokkal. Mindent elemészt a tűz, semmi esélyem sincs. Én csak egy színész vagyok. Talpon termek, a kezeim önkénytelenül a magasba emelkednek. Lelki szemeim előtt látom drága múzsáimat elreppenni, itt már nincs remény. Se dallam, se ütem, még csak egy árva akkord sem. Csak egyetlen hangot hallok, ami mindent betölt, és nem szabadulhatok tőle.

Sikoly az, mit senki más nem tud megérteni. Sikoly mely mindenki lelkébe pánikot plántál. Sikoly melynek gyógyírja csak a fizikai fájdalom, bármilyen erőteljes is legyen az. A torkom bedagad az erőlködéstől, a lábaimon az izmok majd görcsbe rándulnak, és nem tudok tenni ellene. Ez már nem emberi. A legmagasabb szólamban eregetik hangszálaim a sikolyokat, mintha levegőre sem lenne szükségem. Őrült módjára hajtom magam, és cél nélkül rohanok előre, hogy beleütközve valakibe új irányba fordíthassam megtébolyult lelkemet. A folyamat megállíthatatlan, nyúlként remegek, nyúlként futok, és nyúlként akarok elbújni egy dús levelű bokorba, de nem tudok. Mindenfelé csak lángok és emberek állják el utamat. A vég közeleg.

**Isumi Saya** Pént. Ápr. 25 2014, 11:28

Amint összeszedtem magamat egy hatalmas robbanás döntött ismét a földre. Az egyik sátor tele tüzijátékokkal szintén égett. Egy árnyalak állt a sátornál. Valószínűleg a gyújtogató. A ruhamentő fiú ugyan ezt láthatta. Elkezdett ordítani. Teljesen bepánikolt. Mindenkitől megijedt aki szembe jött. Össze vissza rohangál. Az egész felforgulás szokatlanul kaotikus volt számomra. Az okiában mindent szépen lassan szertartásosan csináltunk. Itt most gyorsan kell döntenem. Vagy a gyújtogatót kapom el és vonom felelősségre vagy a fiút nyugtatom le. A srác vezető egyéniségnek tűnt. Ha ö össze tudja szedni magát akkor talán rendet lehet teremteni. Utána még mindig nyomozhatunk a gyujtogató után. Krákogtam egy utolsót és felugrottam. Hátúlról futottam oda a pánikoló fiúhoz és átöleltem leszorítva a két kezét. A térdemet a térdhajlatába nyomtam és a vállát lefele húztam. Én a földre zökkentem ő meg egyenesen beleült az ölembe. Szorosan átöleltem hogy ne tudjon kiszabadulni és elkezdtem simogatni a fejét.
-Sss.-suttogtam a fülébe.-Semmi gond. Minden rendbe jön.
A hazugság ilyenkor a legjobb módszer. A ruhám ujjával betakartam az arcát hogy ne lása a lángokban álló tábort. A másik kezemmel addig simogatom ameddig le nem nyugszik. Ha megpróbál kitörni mindent megteszek hogy ott tartsam. Nyugodt légzést erőltetek magamra. Talán az én látszólagos nyugalmam átragad rá.

/*Bocs a késésért.*/

**Chen** Vas. Ápr. 27 2014, 19:02

//stílusos megoldás, tetszik Very Happy

//

Vörös köd lengedez szemem előtt. Szívem majd kiugrik helyéről. A mellkasom elhasználódott levegővel van teli, tüdőm sípol, alig bírok már lábon maradni, de az elmém ebből semmit nem fog fel. Csak a halálos félelmet érzi, ami agyam minden porcikáját szorongatja. Testem akaratomnak nem engedelmeskedve, mozdít előre. Eszeveszett sebességgel rontok az emberek közé, csak hogy utána a tömegtől rettegve váltsak irányt, és az ámokfutásomat egy angyal szakítsa félbe.
Fájdalmat nem érzek, nem is érezhetek, egy pillanattal korábban még a lángok fénye égette szemeimet, mire feleszmélek már egy gyönyörűséges nimfa az aki karjaiban tart. Szemem még mindig káprázik, de már nem a pusztító lángok miatt, hanem a perzselő szempártól, ami csak pár centire van az enyémtől. Magamba szívom a bódulat illatát. Magát a varázslatot, mely csak egy igazi nőből származhat. A szívem oly hevesen kalapál mint eddig, de ez már nem a pániki hatása. Szívem hevesen ver, vérem buzog, tagjaimba erő költözik, ahogy újra és újra hozzám érnek az égető ujjacskák. Negédes hang költözik fülembe, agyam helyreáll, ahogy a szavak értelme is eljut tudatomig.
Úgy látszik kissé elragadtattam magam. Az érzelmeim felém kerekedtek, ami egy színésznek jó, csak nem ebben a helyzetben. Megköszörülöm a torkomat, de szememet nem veszem le az égi tüneményről. Nagy levegőt veszek, és a kellemes helyzetet a legteljesebb mértékig kiélvezve várok még éppen elég időt, hogy ne legyen kínos a helyzetem.
- Nagyon köszönöm ébenfekete hajú tünemény. Visszahoztad lelkem távoli világ zugaiból. Soha nem tudom majd meghálálni ezt neked. Azonban minden erőmmel azon leszek, hogy megpróbáljam. Te ki kicsapongásaimnak gátja vagy, maradj velem, és fékezzük meg e világi őrületet. - Válaszra sem várva, megpróbálok ajkaira nyomni egy ártatlannak tűnő kis csókot, csak hogy után felpattanhassak. Támogatómmal remélhetőleg felvértezve szabhassak gátat a pokoli lángoknak, és balga birkáknak. Na persze ha kapok egy kis segítséget múzsámtól mi tévő is lehetnék én.

**Isumi Saya** Csüt. Május 08 2014, 23:22

Szép lassan megnyugodott a légzése, és lassult a szívverése. Rutinmunka ha szabad így kifejeznem magamat. Ahogy a túlságosan szemtelen urak lecsillapítása is. Ahogy felnézett rám egyből tudtam hogy szükségem lesz a másik szakmai képzettségemre is. A túldíszített megfogalmazások a szépségemről egyenesen vészjelző zászlóként lebegtek a háttérben. Kedvesen elmosolyodtam hát és a mutató ujjamat az ajkaira nyomva hűtöttem le a kedélyeket.
-Talán várjunk ezzel a káosz csillapodásáig.-mosolyogtam rá továbbra is és a homlokára nyomtam a csókot az ajkai helyett. Ha valaki azt mondja hogy egy lány nem lehet erős akkor az bolond. A legkevesebb erőkifejtéssel is olyan energiát tudtam biztosítani az előbb még félelmében remegő fiúnak hogy az egy méteres ugrással kilőtt az ölelésből és teljes erejét visszanyerve küzdött meg újra a lángsárkánnyal ami a tűzijátékos sátrat kóstolta meg éppen. Mit volt mit tenni, menni kell. Elég szégyen hogy míg mindenki dolgozik addig én csak ülök itt és az ifjú színész mozdulatait követem hátulról. Felkeltem és leporoltam a hakamámat. Azért mégiscsak a kinézet az első. Az előbb még forró ruháim már elviselhető meleggé húltek így semmi nem akadályozott hogy újra belevessem magamat a forgatagba. Valahol vizet kell találni. Merre lehet ilyenkor víz.

/*Bocsánat a késésért. Kár is szépíteni elfelejtettem írni. Remélem többet nem fordul elő.*/

**Chen** Szomb. Május 10 2014, 23:36

Széttárom karjaimat, és hatalmasat lélegzek. A korom a pernye beszennyezi ruhámat, ahogy a pánikoló emberek sikolyai a lelkemet. Most már tenni kell ellene valamit. A múzsám támogat engem, a kiegyensúlyozottság mintapéldánya vagyok, már vagy tíz másodperce. Csak egyetlen cél lebeg a szemem előtt, megszerezni a nőt Nanát, na és az új ismerősöm alakja is beleégett eléggé agyamba. Azonban az sem elhanyagolható, hogy megmentsem a darabom tartozékait.

- Na akkor kezdjünk bele... - Ujjaimat kitárom, láthatatlan (talán nem tudom bizonyosan, hogy látható-e a chakrafonál) fonalak kezdenek el kígyózni céljuk felé. Első dolgom, megakadályozni a tűz terjedését, és talán elfojtani azt. Szemeim és fonalaim Kazamát keresi. Tűz ellen tűzzel kell harcolni. Ha meglátom megpróbálom szóval, és karlendítéssel, na meg egy kis fonál ráhatással magam felé terelni, hogy rám figyeljen.

- Kazuma-san a legnagyobb műsorra van szükség amit eddig csak csináltál. Egy hatalmas robbanás kell, akkor hogy megmozgassa a földet, és mindent betakarjon akár egy rendes lavina. Földhullámot akarunk, ami elfojtja a tüzet. Mond mi kell hozzá? Azonnal neki is látunk... - Bármit is mond, emberekre lesz szüksége, pár ácsot, és építőt próbálok hasonló módszerrel magam felé csalni, hogy segítsék a pirotechinkosunkkat a robbantás előkészítésében.

Akkor most jön a nagy bravúr megmenteni a nézőközönségemet. Az emberek menekülnek, és veszélyeztetik egymás életét, na meg az előre jutásomhoz való lehetőségemet is porba tiporják. Hát ezért én fogom nyeletni velük a földet. Egy-egy ágat rudat, vagy bármi hasonlót, amiben egy nem figyelő ember kényelmesen el tud esni "ragadok" meg fonalaimmal. Most nincs zene, nincs ritmus, csak a sikolyok, és a fájdalom marad. Hát adjunk hozzá még egy kicsit. A legtöbb embert mozgásképtelenné akarom tenni, csak egy pillanatra, hogy ne magukkal legyen elfoglalva, felfogják a környezetüket, és végre felfigyelhessenek rám is, ha még eddig nem tették volna. Megpróbálom a legtöbbet elgáncsolni, egymásba rohantatni, vagy hogy bukjanak fel, hogy végre vége legyen a talán általam generált félelemhullámnak. És ha sikerül következhet a belépőm.

Kemény lesz, de csak egyszer kell véghezvinnem. Grandiózus belépőt kell produkálnom, különben nem szerzem meg a teljes figyelmüket. Transzformációs jutsuhoz folyamodok elsőnek. Ennyi technikát még soha nem használtam egyszerre, de most kénytelen leszek. A magasságomat, és termetemet megnövelem, amennyire csak telik tőlem. Hogy kimagasodjak mindenki közül, majd jöhet a klón technika. Újra és újra áramoltatom chakrámat a testemben, koncentrálok a rám váró feladatra, és megidézem a két klón társamat, akik ugyanúgy lépkednek az emberek felé. Egyre közeledünk majd megköszörüljük torkunkat, és még egy sor kézmozdulat következik. A láthatatlanság köpenyét vetem be, ruháim, és remélem bőröm is színekben kezd játszani, hogy kitűnjek a világból, szembántó legyek, de mégse tudják levenni rólam szemüket. Na és ha minden megvan, és minden porcikám fáj a szörnyű megerőltetéstől, belekezdek a nagy monológba.

- Emberek! Szörnyű helyzetbe kerültünk! Álljatok fel, tegyetek ellene. Tudtok, megvan az erőtök hozzá. Induljatok el a faluba, ragadjatok vödröt, kancsót, és bármit amit csak tudtok, hozzatok vizet. Hozzátok el a megmentésünket, legyetek a hőseink, hogy neveitek a legendák között szerepelhessen. Induljatok és mentsétek meg a jövőtöket! - Kicsit fellengzős lett, de talán megteszi a hatást. Most úgysem tudhatnak rendesen gondolkodni, a rövid és egyszerű mondatok megindíthatják a testüket, ha már az agyuk nem rendesen működik. Női társamra kacsintok, tudok összehozni olyat, mit még ember nem láthatott, persze csak ha tényleg összejött minden amit akartam.

**Isumi Saya** Szomb. Május 17 2014, 11:44

A fiú felugrott és azonnal rohant is rendet teremteni. Nem zavart jelentősebben. Majd ha nyugodtabbak lesznek a körülmények akkor beszélgetünk. Ahogy vízért rohantam egy seprű borult ki elém. Felugrottam hogy ne tudjon kigáncsolni de a seprű is felemelkedett. a bokám megállt a levegőben a testem azonban nem. Hosszan csúsztam a fűben mire megálltam. A hátamra fordultam amilyen gyorsan csak tudtam és egy teljesen lenyűgöző látvány tárult elém. Az előbb még pánikoló fiú most három méter magas és szivárványszínű teste közeledett felém. Ahogy körbenéztem mindenki a földön feküdt. Senki nem tudta levenni a szemét a csodáról. Amikor az óriás dörgő hangon megszólalt már senki nem foglalkozott a tűzzel. Még akkor sem ha az a tűz éppen a ruháját nyaldosta. A lángoló úr képe egy pillanatra kizökkentett de amikor meggyőződtem hogy velem nincs gond visszanéztem csillogó szemmel a szivárványóriásra és hallgattam a lelkesítőbeszédet. Nem tudom a végén vajon rám kacsintott e vagy valakire a tömegből de mindenesetre olyan lelkesedés öntött el ami csak nagyon ritkán szokott. Ahogy a földön ültem felemeltem a kezemet és az egész csendben figyelő tömegből először kiáltottam világgá a gondolatomat.
-Induljunk!!-kiabáltam.-Gyerünk!
felkeltem és futottam tovább a víz irányába. A cél nem változott azonban most valahogy több volt. Nem tüzet oltani mentem hanem megmenteni a jövőmet.

Shimura Danzou Szomb. Május 24 2014, 15:37

Nehéz megállapítani, hogy az események formálták hőseink cselekedeteit, vagy hőseink cselekedetei az eseményeket. Chen pánikrohama a legrosszabkor jött, de nincs ezen semmi meglepő, mert a pánik rossz tulajdonságai között van, hogy kizárolag rossz időpontban jön. Ám az "ébenfeketehajú tünemény" okos és begyakorolt mozdulatokat, illetve gesztust alkalmazva lecsillapította az ifjú színészt. Aki ezen felbuzdulva elhatározta, hogy csókot nyom az ara ajkaira, természetesen kizárolag művészi "hála"-ként, ám ez nem jött össze, mert a fiatal gésa sem most tanulta mesterségét, tudja mi ilyenkor a teendő, ha partnerét elragadja a hév...
Kazuma, aki egyébként talán a leginkább megőrizte lélekjelenlétét, Chen szavaitól felbuzdulva már rohant is, hogy segítői társaságában előkészíthesse a nagy bummot. Igen ám, de ezzel még nincs vége. Míg arája rohant menteni a menthetőt, addig Chen embereket gáncsolt ki, ezzel próbálván összehozni azt, hogy lenyugodjanak. A dolog valamelyest be is jött végül. Majd a transzformációt és a bunshint használva hirtelen színes jelenséggé vált, pontosabban jelenségekké. Szónoki beszéde megtette a magáét. de ahhoz hogy a tömeg valóban elinduljon Saya buzdítása is kellett. Így hát megindult az ár, s bizony eme hevenyészett sereg látványától remegő kötelekkel átkozhatja mozdulatlanságát minden kút, mely a közelben van, mert nincs kimélet. Értékes nedüjét hordószámra viszik, s még csak egy köszönömöt sem kapnak az évezredes őrök, a kövek, kik jelölik a szent folyadék helyét. A nagy rohanásban több dolog is történik. Kazuma nem tétlenkedik és ki is robbantja a tüzet eme világból, a kárhozat síkjára száműzve azt, egyfajta álkaszásként. Na de vannak még kisebb tűzfészkek erre kell a víz.
Saya két férfi társaságában rohan éppen a vízzel amikor meglátja az egyik fa mellett kuporogni azt az alakot, akit az első robbantások után látott meg osonni.
Chen pedig még a táborban van, amikor főnöke, a cirkusz tulajdonosa odlép hozzá és megszólítja:
- Szegény színész palánta, hát mire vettelek rá? NE, ne is mond, tudom fel akarsz mondani. Tovább már nem biztosíthatom megélhetésed, mert így az életed kerül veszélybe, védeni nem tudlak tovább. Menj, fogd a darabod. A szomszéd faluban találsz egy rivális cirkuszt, velük jobban jársz...
Mi ez a nagy pálfordulás? Nem olyan embernek tűnik a főnök, aki csak úgy elküldené a tehetségeket. Itt valami nem stimmel, vagy csak a pánik hatása. Chen felfedezheti, hogy főnöke alig tud elnyomni egy elégedett mosolyt. Gyanús.
Hőseink kölün váltak, s mindketten tetteikkel formálhatják az eseményeket. Vajh' megteszik?

**Isumi Saya** Szer. Jún. 04 2014, 10:22

Ahogy futottam ismét megláttam a sunyi figurát a bokroknál. Most már van elég ember aki a tűzzel foglalatoskodik. Ráérek utánanézni az ügyeknek. Fogtam a vödröt és a mellettem futó pasas kezébe nyomtam. Nem is figyeltem hogy megfogja e vagy fogy van-e szabad keze csak odaadtam.

-Fogd! Dolgom van.-szóltam oda kicsit későn miután elengedtem a vödröt.
A válaszát azonban nem vártam meg. Megfordultam és a kocsimhoz rohantam amilyen gyorsan csak tudtam. Fél szemmel mindig a sötét alakot figyeltem. A kocsinál Beck úr még mindig tanácstalanul állt. Amikor megjelentem sárosan és vizesen teljesen elképedt. Valószínű hogy gondolatban már Okasannak magyarázkodott. Az elképedése csak még nagyobb lett amikor előrángattam az íjamat és a tegezemet és futva megindultam az erdő felé. Egy fél percre álltam csak meg ameddig beakasztottam a húrt a helyére. Futás közben ráhelyeztem egy vesszőt a felajzott íjra és úgy eredtem a sötét alak nyomába. A nyilam ugyan le van gyengítve egy normális samurai nyílhoz képest de száz méterre még mindig pontos. Ha futni akar hát legyen. Nem lesz sok esélye.

**Chen** Pént. Jún. 06 2014, 14:21

//Bocsánat a késésért, MMO betegséget kaptam.//

A tulajdonos Tsubara nekem beszél, és elsőnek nem is értem hogy mit, ami a legnagyobb probléma hogy miért. A világ olyan amilyennek kell lennie, káosz és pusztulás mindenfelé, csak egy ilyen alak nem foghatja fel. Felhúzom szemöldökömet, és csak bambán nézek rá, mire a szavai értelme is eljut tudatomig, már kikristályosodik minden fejemben.

- Tudja Hachi-san ez nem fog megtörténni. Tudom hogy van itt valami csúnya dolog, nem értek hozzá, és nem is érdekel. Az egyetlen fontos dolog az életemben a Kóborló Kárhozott. Turnéra fogok indulni vele, ezzel a társulattal. Nem állhat senki az utamba... - Hatásszünetet tartok, míg felfogja szavaimat. A világot nem úgy látja, mint én és ez lesz a gazda veszte. Rá már nincs rá szükségem, talán már elég befolyást szereztem, hogy megoldjam a dolgot, csak Rokujorobo mester okozhat gondot, de mire menne a művészet falak nélkül, amiket át kell törni a mű megszületéséhez.

A hangnemem megváltozik, nem vagyok már tisztában azzal, hogy egy fiatal suhanc vagyok, szinte semmi tapasztalattal, vagy tudással. Homlokom ég, a múzsa csókja megszáll. Ösztönösen cselekedek.

- Vénember... nézz körül, a te társulatodnak annyi. Nem vagy vezetésre méltó, feltűnt a probléma, és megoldással nem tudsz elő állni. Ezt már nem te irányítod, és már nem is fogod. Egyetlen szavamra cselekedtek, egyetlen utasítást adtam ki, és senki nem kérdezett vissza. Felismerték a vezetőt, hát nyugodj bele, vagy békében fogsz. - Remélem elég mély hatást tettem rá, és a tűz, na meg a fejetlenség rá is hatott annyit, hogy ne tudja felfogni teljesen szavaimban bujkáló blöfföt. Átható tekintetet vetek rá, ösztönzőleg, hogy ebből a felfordult világból tűnjön el, és soha nem lássam újra. Túl fogom feszíteni a húrt tudom, de még meg kell adni a lökést a szakadék szélén állónak, hogy eltűnjön az életemből.

- Most pedig kotródj innen, mielőtt még meglincselnek a sok kár, és sérült miatt, amit meg is érdemelnél! - Csikorgatom a fogam, haragom átjárja testemet. Elfordulok, lezárva ezzel a beszélgetést. Remélem vagyok elég jó színész, hogy egy társulat igazgatójával is el tudjam hitetni azt, amiben még én sem vagyok teljesen bizonyos, vagy jöhet a tőr a bordáim közzé. Talán lyukra futok, de ez a show business.

Shimura Danzou Vas. Jún. 08 2014, 12:32

Saya nem sokat tétlenkedett és vízhordó lánykából harcos amazonná avanzsálódott az események fodrában... Az öregember még mindig ott ül egy fa tövében, szemét meresztgeti az íjra, szeméből mintha eltűnne az élet. Csak nézi a lányt és fegyverét, kezeit combján nyugtatja. Ajkait szétnyitja, de hangot nem ad ki. Ezt kétszer "játsza" el, majd a harmadik próbálkozásra már szöveg is társul a látvány mellé:
- Hát Te volnál az orgyilkos? Jó álca, mondhatom.... Szólj hozzám leány, ha az vagy egyáltalán. Fivér az ilyen? Vagy inkább démon? Beszélj nyugodtan, miután megöltél Ő úgy sem tudja meg...
Mi ez? Nem úgy tűnik, mintha különösebben megrettent volna. Sokkal inkább olyan, mint aki beletörődik a sorsba. Bár Saya számára valószínűleg értelmetlen hadoválásként hat az amit mond az előtte ülő férfi. Talán csak színészkedik...

Chen első szavaira a főnök összehúzza szemöldökét, rejtegetett mosolya végkép lefagy. De miért, hiszen azok éppen az ifjú kitartásáról biztosították a tulajdonost. Talán Őrült ez a Tsubara?
Újabb szavaid, melyekkel erődet, készségeidet, de mindenekelőtt uralkodási vágyaidat felfeded mintha nem is okoznának neki semmi érzelmet, csak zavart. Megszólalni alig tud, észre sem veszi hogy még nem fejezted be és értelmetlen mekegésbe kezd, ám hamar összeszedi magát ebből az állapotból. Hogy azért mert egy még rosszabb helyzetbe taszítottad, vagy egyszerűen csak most tért vissza a lelkiereje, az bizony kérdéses. Amikor utasítod, hogy távozzon, persze közel sem barátságos hangvételben elneveti magát, noha Te már elfordultál.
- Azt hiszed tudnád írányítani ezt az egészet? Én felajánlottam, hogy tisztességes helyen dolgozz abban a másik társulatban, de Te inkább ragaszkodsz ehhez a posványhoz!
Mivel háttal vagy, ezért arcát nem láthatod, de azt hallod amint dühöngő léptekkel elviharzik. Amit mondott, az érdekes. Kérdés már csak az lehet, hogy lelked állapota engedi-e az elviharzó fönököd szavainak ellentmondását felfedezni. Rajtad áll.

**Chen** Szer. Jún. 11 2014, 22:17

Tudatom küzd az ex-főnököm szavaival. Azonban úgy látszik nem fogom megemészteni, legalábbis még nem. Majd az élet megadja a választ nekem, még ha hatalmas pofonnal is adja tudtomra a dolgot. Nagy beletörődöm sóhaj, és mire megfordulok, hogy pocskondiázó nevetésben törjek ki főnökömet végleg a mocsokba taposva már nem látom.
Jobb így, reménykedek benne. És most nagyon nincs más dolgom mint utánanézni a mentő csapatnak. a jutsuk hatása már rég semmivé lettek. A belsőm ég, ahogy az utolsó energiatartalékokat is megemésztettem. Lábam kissé remeg, de adrenalinnak köszönhetően tovább hajtja tudatom a testemet. Már nem akarok chakrát használni a nem muszáj. Megkeresem a társulat igazi tagjait, legalábbis szememmel. Első és legfontosabb a csillagunkat, a mindenkori főszereplőt keresem elő. A társulatunk nem egy nagy hírnévnek örvendő csoport, de még mindig Gambare az aki közelbe csalja a közönséget. Azt a kevéske hírnevet neki köszönhetjük és játékának. Ha megvan a sztárunk, jöhetnek a többiek, senkinek nem szabad megsérülnie míg én nem akarom. A mestert a lányokat, na meg a maradék erőembereket keresem. Csak a múzsa a megmondhatója, hogy túlélte-e mindenki ezt a "balesetet". Bárki megsérült azonnal megpróbálok segítséget nyújtani valami úton módon.
Ha jól sülnek el a dolgok, megkeresem a ranglétrán következő helyen álló a nindzsát ki védelmünkre, és nyomozásra lett felbérelve. Hachi ex-tulajunk mondott valami érdekeset.
- Hariko-chan. Szerintem te is úgy látod, hogy ezek a dolgok, nem lehetnek véletlenek. Fülembe jutott, hogy a közeli faluban van egy másik társulat. Ennyi véletlen egy napra már megfontolandó. Menj és nézz utána, lehet hogy el akarják lehetetleníteni a fellépésünket, hogy csak náluk szórakozhasson a nép. - Az első találkozáskor is megmutatta közreműködő készségét, hát megpróbálkozok vele, hátha most sem hagy cserben. Minden oldalról be kell magunkat biztosítani, és ha el kezd kérdezősködni a pletyka szelek szárnyán fog terjedni, hogy a konkurencia áll az egész mögött. Ez nekünk csak jó.
Végül pedig ha tényleg számításaim szerint alakulnak a dolgok, a munkások jönnek. Remélem a legtöbbjük teszi a dolgát, és elég épségben vannak, hogy megfékezzék a tüzeket. Mindent megteszek azért hogy irányítani tudjam őket, és egy szervezett csapatként dolgozhassanak együtt, és mindent megmentsünk amit csak emberileg lehetséges.

**Isumi Saya** Hétf. Jún. 16 2014, 14:01

Ahogy odaértem a közelébe még mindig ott ült a földön. Furcsa volt hiszen ha valaki felé elkezdek felajzott íjjal rohanni az az elég szokatlan látványtól inkább elfut. Pláne most hogy nem éppen vagyok kicsinosítva. A hajam szétjött és a ruhám is koszos. A festék el van mázolva az arcomon. Förtelmesen nézhetek ki. De ez egy ideig nem is baj. Ráijesztek a rossz kislány arcommal. Wáááá! Nem mintha sokszor csinálnék ilyet.
Amikor megálltam előtte és szélesre tártam a karomat benne a nyíllal a húron szinte meg sem rezdült. Azt hiszi hogy nem tudom eltalálni pár lépésről? Éppen a szemébe célzok a vesszővel! Hogyhogy nem ijed meg? Amikor megszólalt még jobban meglepődtem. Olyannyira hogy egy kicsit lazítottam is az íjon. Még hogy én orvgyilkos? Álca? Lány vagyok-e? Zavaromban nem is tudtam mit mondani. Nem úgy nézett ki a fickó mint aki tényleg bűnöző lenne.
-Itt egyetlen orvgyilkos van és az te vagy!-kiabáltam rá és újra megfeszítettem az íjamat.-Mit akartál elérni ezzel az ostoba szöveggel? Válaszolj! Ki az a démon akiről beszélsz?
Zavarodottságomban tényleg nem tudtam mást tenni mint meghallgatni hogy mit mond. Lehet hogy a testvére bérgyilkost küldött rá? Akkor lehet hogy itt van valahol a közelben. Gyorsan körülnéztem de a nyilat továbbra is a férfi bal szeme felé tartottam.

Shimura Danzou Szer. Jún. 18 2014, 11:30

Saya meglepődöttségére a férfi csak hangosan felnevet. Szánalmasan néz ki, ahogy ott üll a fa tövében. Olyan jót kacag a lány szavain, hogy utánna a könnyeit kell törölgetnie. Saya valószínűleg nem érti mi ilyen vicces, talán a férfi sem fogja fel, hogy pontosan min is nevet. Lehet, ezt nevezik halál előtti kacajnak, vagy csak minden bánata egy ilyen nevetésben szabadult föl...
- Ne játssz velem leány! Vagy talán nem az Ikerbátyám bérelt fel? Mindig is írigykedett a társulatomra, mert jobbak vagyunk mint az övé. Most, hogy ők is a környéken vannak... Biztos úgy gondolhatta megszabadulhat tőlem. Bár nem gondoltam volna, hogy egy ilyen szépség fog megölni. De jó is így. Legalább nem valami koszos gégemetsző lesz az utolsó ember, akit látok.

Szavai vagy teljesen összezavarták a lányt, vagy pedig gondolkodóba ejtik. Az is lehet, hogy Saya elengedi a húrt és tényleg bevégzi ezzel a férfi. De a szavai érdekesek, furcsák és gyanúsak. Több van itt, mint amire az elején gondolhatott a lány. És az a Fiú? Ő is benne volna? Mi van ha Ő is cinkos? Már persze, ha ez a férfi most itt igazat mond.... Mert nem lehet kizárni, hogy az alak hazudik. Igaz, nem úgy tűnik mint aki nagyon szövögetné a szálakat. Bár sose lehet tudni, ennyi színész között, mint amennyi ebben a társulatban van. Saya rádöbenhetett, hogy itt bizony veszélyben van. De mivel eddig sem tűnt félős kislányak, ez talán nem érinti olyan rosszul, hogy kétségbe essen.

Chent sem ejtették a fejére kiskorában. De főnöke már elviharzott, mielőtt még kinevethette volna. A fiú felkereste a társulat tagjait. A tekintetével legalábbis. Valami csoda folytán, vagy csak a szerencse kereke most jót jósolt ennek a tábornak, de mindenki ép és egészséges. Azt leszámítva, hogy sokan kormosak és szereztek néhány horzsolást, de csak olyan helyen, amit ruhával el lehet takarni. Bele nem halnak, úgyhogy baj nincsen. Ekkor az ifjú felkeresi a shinobit, aki szintén kivette részét az oltásból, sőt valószínűleg éppen neki köszönhető, hogy csak néhány horzsolás keletkezett. Hariko nem sokat tétlenkedik, miután megkapta megbízója helyettesének az utasítását, el is indul, hogy kiderítse, amit ki kell derítenie.

Mindeközben Chen további feladatokra figyel. Írányítja az oltást, így a tűzek maradéka is szép lassan kialszik. A varró asszonyok siránkoznak, amiért munkájuk tetemes mennyisége elégett, vagy megégett, de ezen már nem lehet segíteni. Ekkor egy ember lép Chenhez. Közel sem olyan művészi lélek mint az ifjú. Az egyik munkás az, magas, izmos alak. Modora nem a legkellemesebb és nem úgy beszél az ifjúhoz, mint alkalmazott a főnökhöz.

- Az a nő... Szép ruhákban... - talán nem tudja hogy utaljon rá - megtámadott valakit az úton. Nem láttam, hogy kit, de szerintem megöli...

Ezután elviharzik és folytatja munkáját. Ha Chen elfut, hogy megnézze mi történik, akkor hamarosan megpillanthatja Sayát, íjjal a kezében, amint két bokor közé céloz egy fa tövébe. Ha az ifjú elég közel megy, megláthatja, hogy főnöke fekszik ott, szánalmas állapotban. De más ruhában van, mint az előbbi találkozásukkor. Hogy a fenébe öltözött át ilyen gyorsan?

**Chen** Csüt. Jún. 26 2014, 23:19

//Megint csak elnézést a lassú írásért, csak komponáltam a versenyre és elszaladt az idő.//

A dolgok jól haladnak, már szinte meg is mentettek engem, mármint a darabomat, akarom gondolni a múzsának köszönhetően senki sem sérült meg súlyosan. Ez pedig a legfontosabb. Kaján mosolyra húzódik számra, a jó színésznek még magával is el kellene hitetnie a hazugságot, ehhez még messze állok.
Felelősségteljesen végigsétálok az üszkös romok között, szólok pár jó szót ennek is, annak is. Érezzék, hogy törődök velük, még ha nem is teljesen igaz. Megnézem a sebeiket, és bátorítom őket szóval. Az nekem semmibe nem telik, de talán annyi haszna van, hogy növök valamennyit szemükben. Szemem egyetlen egy dús keblű alakot keres, Nana-t. A csodálatos látványt nyújtó hölgyeménnyel most lehet az legmegfelelőbb alkalom, hogy közelebbi viszonyt ápolhassunk.
Igaz nem vettem ki túlságosan nagy részt a tábor megmentésében, sőt egy követ sem mozgattam meg érte ténylegesen, de nem is azért vagyok én. A durva fizikai munka maradjon csak a tudatlan bábok dolga. Hát kénytelen vagyok smink tudásomat igénybe venni, egy kis korom, egy kevéske víz, és máris olyan látványt nyújthatok, mint aki órákat dolgozott a forróság mellett. Nagyokat lihegek, és mire odaérhetnek lágyékom választottjához, egy alak elragad.
Legszívesebben elzavarnám, de ha ezt teszem oda a renomém. Hogy tündököljek a megértő, figyelmes vezető szerepében, ha már az első eshetőségnél is keresztbe teszek magamnak. Hát türelmesen végighallgatom, majd a legaggódóbb hangomon válaszolok, amit csak ki tudok préselni tikkadt hangszálaimból.
- Nyugodj meg barátom, nincs semmi baj. Pihenj és gyűjtsd az erődet, szükségünk van még az erődre és a kitartásodra. Nagyon jót cselekedtél. Hát most menj, és légy bizonyos benne, nagy szolgálatot tettél a Föld Vándorló Színészeinek! - Megveregetem a vállát, és határozottan nézek rá. Most már mennyen innen, nincs rá szükségem.
Kissé bosszankodva, de azért ütemesen lépkedek a jelzett irányba. Minél gyorsabban leszek ezen túl, annál gyorsabban ölelhetem a hölgyeményt. Mármint ha végre lenne időm ujjam köré csavarni. Éppen a bizonyos testrészek fonódásán gondolkodok, mikor megtorpanok a megdöbbenéstől. Hát ez nem lehet igaz, az előbb még elzavartam most pedig már itt játszik a szépséges Saya-val. Csak egy pillanattal időzök többet a látványon mint kellene, és máris rájövök itt aztán semmi keresni valóm nincs. Hachi már nem köp a levesembe, hát nekem dolgom nincs is vele. Pontosan száznyolcvan fokot fordulok testem körül, és mielőtt még bármi is történhetne, már el is oldalgok. Mindenki tegye a saját dolgát, az enyém a ledér cselédek megtörése.
Az első dolgom fájdalmas arccal, kissé bicegve tevékenykedni a nő körül, aki sérült vagy csak úgy tesz, én lelket öntök bele. Oly "fájdalmak" között teszem ezt, remélem hogy még egy kőszívű banya is oda jönne nekem segíteni, és fájdalmamat csillapítani. Várok míg tényleg megteszi az első lépést, és ha sínen vagyok jöhetnek a következők.
Első az elutasítás, én erős férfi vagyok, még ha sérült, és szörnyű kínokat kell is megélnem, nem fogok senki segítségét elfogadni.
Második nőből van, hát nem figyel, és erősködik tovább, hát megmutatom a gyenge oldalamat is, mikor elég közel kerül, lábamból kiszalad az erő, és éppen annyira távol rogyok össze hogy még ölébe tudjon kapni ha akar.
Hát innen már csak egy közeli árnyékos helyet kell találni, hogy az új főnök, kiről nem még teljesen derült ki, hogy tényleg az, erőre kaphasson.
A védett helyen megmutathatom érzékeny természetemet, egy méretes könnycseppet kell kicsikarnom magamból, és elcsukló hangon vallhatom be, mennyire aggódtam az emberekért, az épségért, és mennyi hálát rebegek el azért hogy senki nem sérült meg.
Végül még egy ájulás közeli állapot, egy szentimentálisnak kikiáltható pillanat, és egy félig nyitott ajak, mely csábítóan közeli, hogy a nő azt higgye ő akarja, és nem én vezettem rá.
Ha minden jól megy, már félig meztelenek leszünk mire bárki is észrevenné, hogy eltűntünk, és mire megtalálnak minket már csak a jóleső pihegés marad kettőnk közül, na meg a préda elkapásának szívmelengető érzése bensőmben.

**Isumi Saya** Pént. Jún. 27 2014, 18:23

A férfi utolsó megszólalása teljesen összezavart. Nem az a fiú vezeti a társulatot akivel találkoztam? Ez az alak biztos nem az ikertestvére. És miféle másik társulatról van szó? Képtelenség kiigazodni ezeken a színészeken. Én legalább is nem tudok rendet tenni a fejemben. Megkeresem Chan mestert hátha tud valami magyarázattal szolgálni. Ő úgyis kipihent és ráér. Legalább is én nem láttam tüzet oltani.
-Nem engem fogsz utoljára látni!-kiabáltam rá a férfira és leengedtem az íjam.-És senki nem hal meg!
Azzal elkaptam a ruhája gallérját fél kézzel és felemeltem a földről. Elindultam vele a táborba befele. Nem volt gond hiszen saját lábán jött mint egy levágásra terelt birka. Én csak vezettem. A tömegben észrevettem Chent amint kormot kent az arcára. Valakinek biztos fel akar vágni a hőstetteivel. De az még ráér kicsit. Előbb beszélgetnünk kell.
-Chen!-kiáltottam felé és az íjal integettem. A csúcsára kötött szalagok mint egy győzelmi zászló lengtek a szélben!-Cheeeen!
Másodjára már ugráltam is hogy felkeltsem a figyelmét. Közben szorosan fogtam rabom grabancát.
-Ismered ezt az alakot?-kiáltottam át a téren.

**Chen** Vas. Jún. 29 2014, 19:57

Na már olyan szépen elgondoltam pedig, erre most a másik oldalról rám ront a rajongók tömege. Vagy legalábbis úgy gondolom hogy ez a tünemény is az enyém lesz, és máris a lábaim előtt hever, vagy legalábbis egy férfit hevertet előtte. Ki más is lenne már megint a lábaim előtt ha nem Hachi-sama, kissé megtépázva, halálfélelemmel a szemében. Ennyire azért jó vagyok, hogy tudom milyen érzelmek bolydulnak fel az emberben. Mondjuk a sírós száj, a remegő kezek, és a vacogó fogak erre utalnak.
Nagy dilemma elé nézek, mármint az lenne, ha nem tudnám mit fogok lépni, de színész lévén megrágom minden lehetőséget, mit elém kínál a múzsa. Egy jó ember, amik közé magamat nem sorolnám azonnal megmentésére indulna a szegény léleknek, átrágná hogy mi is történt vele, és megoldaná a rejtélyt mely az agyam leghátsó traktusából próbál kitörni, szerencsémre nem túl sok sikerrel. Remélem a börtönbe zárt megérzés hamar éhen hal, és nem zargatja tovább fontos teendőimet. Egy gonosz ember azonnal halálba küldené az alakot, hogy megszerezze értékeit, a társulatot, és mindent amit csak képvisel, és irányíthasson, na meg láthassa a vér színét.
Na és itt a dilemma, és egyik közé sem tartozom, még csak emberek sorába sem tartozok szerintem, én művész vagyok. A lényeg a darab annak mindenképpen színpadra kell állnia. Rajongani kell érte, és a legmagasabbak közé kell emelni, hogy az előkelőségek, és a nemesek, na meg talán az államok vezetői is elragadtatásukat fejezhessék ki, na és magasztalják azt aki létrehozta. Ennek Tsubara Hachi kerékkötője. El akart küldeni a társulatból, egy olyan helyről ahol már berendezkedtem, ahol már nem kell sok hozzá, hogy irányíthassak. Hát ezt nem hagyhatom.
- Soha nem láttam... - Gyorsan körbe pillantok mennyire lát minket valaki. Nem lenne túl jó, ha közbeavatkoznának. - Hol találtad? Ki ez a mocskos férfi? - A legártatlanabb arcomat öltöm fel, a tényleges érdeklődést tükrözi. Mintha valóban érdekem fűződne hozzá, hogy a férfi túlélje, és végére járjak a rejtélynek. A kérdésem újdonsült társnőmnek szegeztem, és csak remélem hogy a Hachi nem mer válaszolni a kérdésemre.

Ajánlott tartalom