Re: Határvidékek

Jiraiya Vas. Május 31 2015, 23:34

// Az az igazság, hogy sok minden kimegy a fejemből mostanság, ezért ha lehet, akkor Yuki és Taka küldjétek el nekem azt a cuccost, amit Taka már egész biztos elküldött nekem nemrég. Hogy mit is terveztek, vagy mi, valami ilyesmi volt, még a kaland kezdete előtt. Elmentem most már ^^ //

A száraz levegő és a poros talaj kellemetlen tud lenni mindenki számára. Valószínűleg ha az embernek választania kellene a nyirkos, vizes terület és a száraz, kemény és szikes talaj között, akkor az előbbit válassza. Ám a Fiatal Samurai most közelebbről is megcsodálhatta a talaj szépségét és kellemetlen állagát. Bár cseppet sem fájt ez az esés a fiúnak, hiszen egyik pillanatról a másikra már fel is pattant, fortyogva a dühtől. A kérdés csak az, hogy a meggondolatlanság hova vezet?
Az öreg férfi csak halkan kuncogott a magát most megmozgató fiún, a Farkaslány pedig nem csak ezt a kuncogást, de az életjeleket is tisztán hallotta most. A férfi újfent kinyitotta a szemét, felmérte a helyzetet, majd újra becsukta azt. A hatalmas bozonttól valószínűleg a fény nem zavarja annyira a szemét, mint a másik kettőnek - itt Accalia-ra gondolok - de azért jobb az, hogyha le van csukva a szemhéj. Az öregember megköszörülte az öreges kuncogástól ingerelt torkát, majd megszólalt.
- Micsoda szavak egy ilyen kisembertől Nomi-san. Mutasd, hogy mit tudsz, de vigyázz! Ha nem vagy elég erős, akkor az ujjad fogja bánni!
Mondta az öreg, miközben csontos és hosszú, ráncos mutatóujjával az ég felé mutatott, majd most hangosabban felnevetett. A szája még nyitva is volt, hiányos fogazata mutatta a korát, ahogy az ínyhez ragadt nyáloszlopok pedig az öregség roppant gusztustalan jeleit... Nos, jobb lenne meggondolnia a két vándornak, hogy ebben a helyzetben mégis mi lehet a teendő? Talán a harc már elkerülhetetlen, ugyanis ez egy felkérés volt. Ha pedig nem bizonyít, vagy könnyen lehet, hogyha nem bizonyítanak, akkor azt a fiatal Samurai bánja...

**Imagawa Takayama** Kedd Jún. 02 2015, 18:17

Fortyogtam a dühtől, de nem úgy, mint valami vehemens vadállat. Inkább csak a megaláztatottság szülte ingerültség volt ez a gyerekes puffogás. Noha valóban beleéltem magamat, az elvetemült szerepébe, attól még legbelül tudtam, hogy egy világi barom vagyok. De ha már elkezdtem nem hagyhatom abba… főleg hogy a hátam mögül erős nevetés harsan, amitől ismét megnő bennem a feszültség és egy hangos megjegyzésben nyilvánul meg, melyet a vállam fölött vetettem oda a nevető Hanának:
- Nem röhög, együtt érez!
Majd visszafordítottam a kobakom, a papához, és nagy megdöbbenésemre, az is nekiállt kuncogni a bajsza alatt. Na, lehet elérkeztem arra a pontra, mikor már az őrület, és a humor keveredni látszott, és én magam is nevetésben törtem ki. De ez leginkább egy ketrec mélyén évek óta sínylődő hiéna megkínzott nevetéséhez volt hasonlatos. Mint ha még én magam se tudtam volna eldönteni, hogy most nevessek-e vagy ordítsak. A tata, úgy gondolta meg kell velem verekednie, és ez a mondókája, átszakította a vonalat az őrület és nevetés határán. Fejemet az égnek emeltem, és kitörő kacagással válaszoltam, a felhívására.
- Még…méghogy – nyögtem ki két röhögő roham között – megverekedjek egy ilyen csontkupaccal?! Mi történne Papa, ha netán eltörném a medencéjét? Utána hogy menne ki a mosdóba?
Kétrét görnyedtem a nevetéstől, és csak nagy nehezen sikerült újra lehiggadnom. Kardomat kezembe vettem, de a hüvelyében hagytam, mondván, úgyse kell megsebesítenem, akkor meg minek húzzam elő a pengét. Fejem megdöntöttem hátra, hogy láthassam – noha elég fura perspektívából – Hanáékat, és odaszóltam neki:
- Ha netán eltörném a Papi csontjait… el tudod látni?
Kérdeztem és a végén egy erős vakkantás szerű nevetéssel ismét visszafordultam az öreghez.
- Na, gyerünk Tata… mutasd mit tudsz!
Kardomat leengedtem, ha netán valamiféle fegyverrel támadna, akkor könnyebben kerülhessem ki, ahelyett hogy megpróbálnám kivédeni. Hiszen az, ha ő támad és én kivédem, akkor mindkettőnktől ugyanannyi energia tűnik el az izmozásra. Viszont ha én csak elkerülök, akkor kevésbé fáradok el az első csapást követően.
Ha netán több mint húsz másodpercig nem lép semmit a papa, akkor egy mellkasnak irányzott szúrással indítanék, melyből egyből egy jobb oldalirányú vágásra váltanék körülbelül derékmagasságban. Ezt annak okán teszem, mivel a Tata, már egyszer az oldalamba került hirtelen, és így ha netán ismét oldalirányból támadna, akkor, ha jól tippeltem egyből derékon csaphatom a tokkal.

**Inugoya Yukinohana** Szer. Jún. 03 2015, 01:07

Az indulatok egyre inkább elharapózni látszanak, a tesztoszteron diadalt arat a józan ész felett, ahogy az már lenni szokott. Ahogy a két hím acsarkodva hetvenkedik, egyre inkább tudatosul Yukinohanában, hogy itt már jócskán többről van szó, mint ártalmatlan erőfitogtatás. Jó kedélyét persze megőrzi, annál több kell, hogy két ismeretlen ipse a mellét döngetve fenyegeti egymást, hogy elrontsa a napját. Még mindig tisztes távolból figyelve az eseményeket ezúttal az öregnek kiált oda:
- Na de Bácsi! Odáig tényleg nem kell elfajulnia a dolgoknak! Mindketten húzzanak bőrt a vicsorukra, csóválják a farkukat egymásnak, mit bánom én, ha nem látom.
A következő pár pillanatban ismét Takayama szitkait és eszelős nevetését hallgatja. Az ifjúnak haragtól forr a vére, ez kétségtelen. A szamurájok büszke harcosok hírében állnak, egy ilyen csorbát az önbecsülését biztosan nem megtorlatlanul hagyni. De bármennyire is önhitt a fiú, a Farkaslánynak rossz előérzete van. Persze könnyen lehet, hogy a vénember magabiztossága csak blöff, de valahogy akkor is úgy érzi, az öreg nem csak a levegőbe beszél. A gyorsasága, a képességei... Az ifjoncnak esélye sincs egy ilyen ellenféllel szemben. Ha csak pár atyai tasliról lenne szó, persze a lányt sem zavarná különösebben a dolog, de ki tudja meddig megy el az aggastyán a fegyelmezésben? Jobb lesz elébe szaladni a dolgoknak, ahelyett, hogy kivárná a végkifejletet.
- Hogy én? Ellátni?
Kérdez vissza kacagva.
- Legfeljebb nyalogathatnám a sebeit...
Mélyet szippant és elfintorodik.
- ... De az nem fog megtörténni.
A vak kunoichi az egyre inkább nyugtalan Accaliához fordul. A farkas végig erősen ficánkolt a szorításában, hogy ő is belevesse magát az események sűrűjébe, de gazdája szorosan magához karolta mindeddig, hogy ne tudjon a két harcos közé rontani. Persze ha a fenevad egyszer úgy dönt, hogy márpedig megindul, a hófalusi nem tudta volna megállítani, de az ölelés valahogy nyugtatólag hatott rá. Világtalan, elkendőzött tekintete a szukára mered. Az állat nagyon is jól ért a jelbeszédből, így képes neki anélkül utasításokat adni, hogy a másik kettő kiismerné a szándékait. Amikor kettesben vadásztak a Hó Országának fagyos erdőiben, sokszor a mardosó éhség és a bőséges zsákmány közti különbséget jelentette, hogy képesek voltak hangok nélkül megérteni egymást. Szabad kezének kitartott tenyerét mutatja: várj... Ökölbe szorítja: amíg támadnak... Mutatóujjával körző mozdulatot ír le, miközben ajkai között halkan fújja ki a levegőt: jelöld meg... Végül pedig felmutatja két ujját: mindkettejüket! A farkas remélhetőleg rendesen megértette a parancsot, és csak akkor fog akcióba lendülni, ha a férfiak egymásnak esnek, vagy veszélyt jelentenek Yukinora... Bár az utóbbihoz hasonló esetekben nem épp a Dinamikus Megjelöléshez hasonló precíz műveletek jellemzik Accaliát, hanem a vad bestialitás.
Elengedi a farkast és az egymással szemben álló felek közé szalad. Saját testével próbálja elállni az agg férfi útját Taka felé. Nagyon is tisztában van a fogyatékosságával járó előnyökkel, és nem szégyelli kihasználni őket. A legtöbb férfi büszkeségét sérti, ha egy nővel kell megütköznie, kiváltképp, ha az még vak is. Csak reménykedni tud, hogy a vénségbe is szorult annyi önérzet, hogy ne emeljen rá kezet. Ha mégsem válnának be a számításai... Hát úgyis rég harapta el valakinek a torkát.
- Bácsi, Taka! Erre semmi szükség! Miért nem ül le velünk és beszéli át a dolgot a fiúval? Nem rossz kölyök ő! Lehet rájönne, hogy egészen hasonszőrűek, csak félre kéne tenni ezt az ostoba versengést. Szagolgassák meg egymást és felejtsük el az egészet!

Jiraiya Vas. Jún. 07 2015, 16:19

A levegő egyre forróbb és ezt most nem csak azért lehet érezni, mert a Szél Országának határain állnak a résztvevők. A forró itt pedig korántsem egy erotikusan túlfűtött hangulatból ered, hanem egy talán túl stresszes és heves érzelmekkel táplált harcosból és a vele szembe álló öreg bácsitól, akinek fülét és önérzetét sérti a fiatalok tiszteletlensége. Persze nem tudni, hogy a Farkaslány hozzáállásából mit szűrt le, de egyes szavak bizony sérthetik az Iwagakurei Öreg fülét. Főleg az utóbbi megszólítás. Az öreg csak felhúzta bozontos szemöldökét, majd egy kérdő "hümmögéssel" figyelte meg a lányt és a farkast.
- Mi felénk a kutyáknak nincs beleszólása a gazdájuk dolgába. Ookami-neesan...
A mondat befejeztével a férfi szája újra mosolyra húzódott, majd kuncogni kezdett, mindeközben pedig teljesen figyelmen kívül hagyta a fiatal Samurai kifakadását, aki nem sokkal ezután kardot rántott. Azonban az öregember nem viszonozta ezt. Hátrakulcsolt a kezeit. A környéken hirtelen hatalmas szél kezdett el fújni. Északról hidegebb, míg Délről melegebb szellő találkozott. Ez a két légáramlat pedig egy nagyobb, de gyorsan csendesülő széllökést hozott létre, ami talán még kellemesen is hathatott ebben az időben...
A Farkaslány és hű társa Accalia eközben saját terveiket "beszélik meg" és arra jutnak, hogy nem szabadna összetűzésbe kerülniük, éppen ezért Accalia megindul. Ám nagy meglepetésükre nem az öreg, hanem Takayama az, aki először támad, ám amint a nagy méretű farkas elállja az útját, azonnal megáll. Eközben pedig az öreg kinyitja ismételten a szemeit, amiben pedig immáron harag és nem nyugalom látható. Egyik pillanatról a másikra eltűnik Takayama, Accalia és Yukinohana érzékei elől. A következő pillanatban pedig a Farkaslány észleli őt.
- Mint már mondtam, a kutyáknak itt nincs szavuk!
A Samurai csak a hang hallatán fordult meg, hiszen érzékei nem olyannyira fejlettek, mint egy Shinobié, ám a Farkas lány érezte a chakrát, a jelenlétet és érzékeivel is érzékelte a férfit. Ám a vér egy pillanatra megfagyott benne, amikor az öregember hangja a lány mögül hangzott fel, pontosabban szólva, egészen a füle mellől. Még érezte is a férfi száraz, bűzös leheletét...

// Reagáljátok le a dolgot, egyenlőre az öregember Yukinohana mögött van. A farkas pedig Takayama mögött. Igazából patt helyzet alakult ki, a történetet ti viszitek tovább, ezt tartsátok észben Very Happy

A harc természetesen nem kötelező, nem is arra megy ki a helyzet, de ha nem jól forgatjátok a lapokat, akkor még halál is lehet belőle. Már ha az ellenség valóban annyira képzet... //

**Imagawa Takayama** Hétf. Jún. 08 2015, 18:46

A papa nem mozdult. Nem is vártam mást tőle, hisz eddig is csak játszadozott. De ez már több mint játék, legalább is az én szemszögemből nézve, ez már becsület harc. Éreztem belül a haraggal vegyes elszántságot, láttam lelki szemeim előtt, ahogy az Öreg a fenekét markolászva csúszik a poros földön, mint valami hernyó. Kardom a hüvelyében pihenve megemelkedik a karom által, és egyenesen az öregre mered. Ez a kard, melyet én magam kovácsoltam, tudja mi a dolga. Benne van mindenem, amit tanultam, minden haragom melyet otthon kellett magamba gyűjtenem, hogy a kalapáccsal beléverjem a fémbe az elkeseredettségem, és magányom, mindent, ami fájdalmat okozott. És ez az a kard, mely mindezt visszaszolgáltatja azoknak, aki szembe mernek velem szállni. A markolat végén a sárkány amulettet megrezegtette a szellő, és aranyos táncba kezdett. Ő is érezte, hogy ez a harc mellyel szemben áll, nem lesz egyszerű, de a végén, a becsületemen ismét ejthetek egy kalapácsütést, hogy az egy még erősebb páncélként védhessen mindenkitől.
Az elhatározás testet öltött és egy gyors mozdulattal megpróbáltam rárontani a vénségre. De persze a sors egy alattomos nőszemély, aki szeret azzal szórakozni, hogy a határozott egyének szarvait le-le törögesse. Ez esetben a szarv letörést Accalia okozta, aki közém és az öreg közé állt, így megakadályozva a rohamomat. Emiatt egy pillanatra majdnem hogy felrobbantam az idegtől, de amint belenéztem az állat értelmes szemeibe, valami megnyugtatott. Vagy inkább csak lecsillapított. Észrevettem magam, hogy mégis miféle helyzetbe keveredtem, és hogy ebből a legjobb az lenne, ha harc nélkül ki tudnánk keveredni. De mint ahogy a kilőtt nyílvesszőt sem tudom semmissé tenni, így a támadásomat sem fedheti a feledés homálya. Fiatal vakmerőségemért vállalnom kell a felelősséget, annak okán, hogy másokat ne sodorhassak bajba. Ha Hana és Accalia nem lenne most itt, nagy eséllyel nem változott volna a véleményem azzal kapcsolatban, hogy mi is a helyes vagy a jó döntés. Nélkülük biztosan önfeledten ugrottam volna bele ebbe a csatába, de így hogy ők is itt vannak, ezt nem tehetem meg. Lehet, hogy le tudnám győzni, és ha meg is tenném, vajon mit nyernék vele? Azt a gyermeteg sértést mely ért máris egy véres összecsapás keretein belül próbálnám meg lerendezni. Bár igaz, ami igaz, odahaza, minden társam megtorlásra számíthatott, ha valami rosszat tett ellenem, de mint mindig a körülményeket is figyelembe kell vennünk, ahhoz, hogy meghatározhassuk a helyes döntést.
Ezen a ponton egy keresztúthoz érkeztem melynek két iránya van. Jobbra a könnyű út, míg balra a helyes út megy előre a bizonytalan jövő felé. Mind a kettőnek meg van a maga előnye és áldozata, mely nélkül nem léphetek előbbre, és visszaút már nincs. Ha a könnyű úton megyek, akkor figyelmen kívül hagyom Hanát, és nekirontok az öregnek. De feláldozom a megszerzett bizalmát, egy beláthatatlan következményű csata kedvéért. Ha a helyes utat választom… akkor a becsületemet kell hátrahagynom, ami a Szamuráj egyik, ha ne a legfőbb erénye. Le kell nyelnem a büszkeségem, azért, hogy ne okozzak még ennél is nagyobb kárt. A belsőmben lezajló háborút, hatalmasabbnak éltem meg, mint bármely eddigi csatámat, ami megvívtam.
Mély levegőt vettem, és jeleztem a Farkaskutyának egy apró biccentéssel, hogy értettem az üzenetét. Remélem, tudja továbbítani Hanának. Kardomat leengedtem, és már éppen bocsánatot próbáltam kérni az öregtől, amikor a levegő megváltozott, egyszerre volt hideg is és meleg is. Megemeltem a fejemet, hogy ismét az öreg szemébe nézhessek, de az addigra már nem volt ott.
A hangja, mint valami villámcsapás, úgy ért engem. Megpördültem a sarkamon, és láttam amint az öreg közel hajolva Hana füléhez, beszél hozzá, de úgy, mint ha csak egy koszos korcshoz szólna. Ezt már nem tudtam hova tenni. Torkomban gombócot éreztem, amit akkor készítettem mikor elhatároztam, hogy merre is indulok az utamon tovább. Ez a gombóc most mardosni kezdte a torkom, és éreztem, hogy ha nem teszek valamit nagyon gyorsan, akkor ide fogok hányni. És nem a Papi szagától, vagy kinézetétől, hanem saját magamtól. Most egy pillanatra undorodtam magamtól és attól a hozzáállástól, amivel eddig szemléltem az öreget.
- Uram! Kérem, hagyja őt ki ebből, és inkább vegyen tőlem elégtételt azért a cselekedetemért, mellyel, megsértettem önt! Nem áll szándékomban védekezni, vagy megfutamodni. Elfogadom az ítéletét, legyen akármi, csak arra kérem, Őt, kinek nem állt szándékában, ártani önnek, vagy a becsületének, engedje szabadon!
Térdre ereszkedtem, és kardomat az ölembe fektettem hüvelyében, fejemet lehajtottam, és kezeimet magam mellett lógattam, így vártam az ítéltet.
Lehet túl messzire mentem? Én, aki menekült abból a közegből, ahol szigorú szabályok és múlt kötelékein keresztül kellett túlélnie, hogy aztán rájöjjön, az életben nem csak az számít, hogy ki milyen magas rangot tölt be, hanem, hogy hogyan viselkedik egy olyannal, akinek se rangja se címe. Annak, aki úgy élte a szánalmasan rövid életét, hogy folyamatosan menekült a megkötöttségek és illem elől, és úgy érezte, hogy azzal felszabadul, ha mindezt hátrahagyja és a saját szakálla szerint cselekszik mindenkivel, akkor az lesz a helyes. Rá kellett arra jönnöm, hogy a nagyvilágban rajtam kívül is élnek olyan emberek, akikkel megéri törődni, és ehhez az kellett, hogy egy majdnem ötperces ismeretség után egy akkora pofont kapjak, ami megváltoztatna? Ez kellett hozzá, hogy rájöjjek egy szamurájnak nem csak a becsülete az érdeme, hanem az, hogy ezt képes sutba vágni amiatt, hogy jót cselekedjen? És ha már nem tudom visszacsinálni a dolgokat, akkor legalább tudom, hogy miért is vesznek tőlem elégtételt, és tudom, hogy ezt teljesen jogosan teszik. És ezt el tudom fogadni.

// Nagy lélegzetvétel, és kifúj. Nem akartam elrugaszkodni Taka jellemétől, de úgy érzem ez belefér, hisz ő csak egy "ostoba kölyök" Smile

//

**Inugoya Yukinohana** Hétf. Jún. 08 2015, 23:20

Az agg shinobi igazi hálátlan fráternek bizonyul. Ahelyett, hogy megköszönné, hogy Yukinohana próbál kötőféket tenni zabolátlan útitársára, lekicsinylő és sértő megjegyzéseket vág hozzá. A vak hajadon alig kap levegőt a felháborodástól. Mindig is fontos volt számára az idősek tisztelete, de sosem a puszta koruk miatt respektálta őket... Az emberek, ahogy a jó bor is, az évek múlásával érnek. Az aggastyánok nemespenésze a bölcsesség és a példaértékű magatartás. Míg az öregember az előbbiről még nem tett tanúbizonyságot, addig az utóbbi hiányáról már annál inkább. Egy hetvenkedő méregzsákban, aki pálcát törne akárki felett pedig semmi tisztelendőt nem talál az egyszerű elvekhez szokott kunoichi. Mielőtt azonban hangot adhatna felindultságának, ismét elveszíti az idegen nyomát, érzékei mintha egyszerűen csődöt mondanának. Karcsú, alabástrom nyakán forró leheletet érez, kissé turcsi, vadászatkopókat megszégyenítőt orrát kissé undorodva húzza el a kellemetlen szájszagtól. Testének minden pihéje rémülten ágaskodik az undorral vegyes döbbentettől.
~ Eszel vagy megesznek... ~
Ajkára forr a szemrehányás. A szavak ideje már lejárt... Halovány száját ösztönszerűen vicsorra húzza, látni engedve agyarait, s mélyről jövő morgás szakad fel szakad fel a Farkaslány torkából. Bár minden egyes porcikája reszket a jeges rémülettől, igyekszik minél kevesebb jelét adni a félelemnek. Sarkon fordul, s világtalan tekintete a vénember barázdás arcára mered, mintha csak farkasszemet akarna nézni az őt fenyegető férfival. Felhúzott felső ajkai idegesen remegnek. Ha akarna sem tehetne másképp, sosem tudott igazán uralkodni természetén, még akkor sem, ha tudta, hogy az efféle zsigeri reakciók könnyen bajba sodorhatják. Minden lehetőséget megadott ennek az aszott szivarnak, hogy békésen rendezzék a dolgot, de a vénember makacsul ellenséges maradt. Korábbi kedves mosolya bestiális acsargásnak adta át a helyét, ahogy a békítő szándék a gyilkos indulatnak. Ökölbe szorított ujjai végén akaratlanul is karmok nőnek, mintha csak a chakraáramlása válaszolna a lelkében kavargó indulatokra. Már csupán egy röpke pillanat választja el a támadástól, amikor Takayama józanítóan elszánt hangja rángatja vissza a valóságba.
Az imént még valósággal tomboló szamuráj alázatos hangon kér elnézést az öregembertől. Hana intuitív lány révén nagyon is jól érzi a fiú hangjába bujkáló feszültséget. Az ifjú rounin olyasvalamit tesz érte, akit csupán az imént ismert meg, amit talán még saját magáért sem tenne meg. Minden büszkeségét feladva esdekel a mogorva őskövületnek, hogy hagyja ki Yukinot kettejük harcából. Önként vetné alá magát egy idegen ítéletének csak azért, hogy egy ismeretlen külhoni lány biztonságban megmenekülhessen. A hófalusi vak szemeit borító kötést könnyek áztatják a megindultságtól. Görnyedt, támadásra kész tartása ellazul, karmai ismét körmökké szelídülnek.
~ Farkas a szőrét váltja bár, de szokását nem. Ez tehát a szamurájok becsülete... Hiába csavargó, le sem tagadhatná, honnan jött... ~
Bár belül még mindig tombol, szíve szerint nekiugrana az öregnek, nem veheti félvállról az áldozatot, amit az ifjú érte hozott. Ha most nekiesne az aggastyánnak, akkor semmibe venné, milyen nehéz is lehetett társának kimondani ezeket a szavakat és önként alávetni magát az ellenség akaratának. De ettől még egy cseppet sem haragszik kevésbé a vénségre... Hosszasan mered az öregre, mielőtt megszólalna. Hangja metsző és hideg, akárcsak az északi szél:
- A láncra kötött kutya megugatja a bolháit, de az, amelyik vadászik, észre sem veszi őket.
Azzal hátat fordít és mintha tudomást sem venne az ősz harcosról, elsétál Taka és Accalia felé. Persze könnyen lehet, hogy meggondolatlanság volt a részéről ilyen megalázó stílusban beszélni a veteránnal, de az igazságérzete egyszerűen kényszerítette, hogy kiálljon barátjáért. Bár az öreg bolhának nevezte a fiút, a Farkaslány csak most döbben rá, mennyire is eltörpül a vénember jellemben a szamuráj mellett. Gúnyneveket leginkább olyanok aggatnak másokra, akik valamiféle űrt akarnak befoltozni magukban. Talán ez a bácsi is ilyen, talán nem. Bár a lány minden mozdulata hanyag nemtörődömségről árulkodik, valójában feszült figyelemmel készül bármilyen lehetséges támadásra. Egy olyan büszke fickó, mint ez itt, nem valószínű, hogy megtorlás nélkül hagyna egy ilyen sértést. Bár ki tudja..? Talán csak egy fura szerzet, aki a fiatal páros morálját akarta tesztelni. Mindenesetre a kunoichi minden idegszálával pattanásig feszülve készül arra a pillanatra, amikor ismét elveszíti majd az aggastyán életjeleit. Ha így történik, azonnal a Hari Jizou kézpecsétjeit formázza, hogy ki tudjon védeni egy lehetséges támadást. Csak reménykedni tud, hogy ha támadásba lendül, ellenfelük őt fogja célozni társai helyett...

Jiraiya Csüt. Jún. 18 2015, 17:05

Furcsa jelenet bontakozódik ki a hatalmas síkságon, ahol csak egy karnyújtásnyira van a hegyekkel szabdalt és erdőkkel benőtt Madarak Országa, valamint a domboktól hullámzó, a szörnyű meleget árasztó Szél Országa. Talán ellentétes vidékek, de az biztos, hogy itt állva a válaszvonalon, talán itt a legkedvesebb az idő. A meleg és a hideg keveredése rendkívül jót tesz az embereknek, elvégre mindenki megtalálhatja a szélsőségeket és a középutat is. Ez a két vándor, talán most is ezt tette. Mindketten más és más gondolatokkal a fejükben veszik le tekintetüket a vénségről és mindketten teljesen mást éreznek iránta...
A férfi nem szól semmit, amikor a Farkaslányt körülveszi az a hatalmas düh, amely kihatva chakrájára, kihatva az egész testére, azonnal változásokat idéz elő. A vénség csak mosolyog, ám mindent megtörnek a Fiatal Samurai szavai, amik mint a villám, úgy hasítják ketté a kibontakozó harcot. Az öreg fülel, arca eltompul. Kitudja mi jár most a fejében...? A Farkaslány lassú léptekkel fordít hátat rendkívül pimasz mondandójával, készülve az esetleges megtorlása. Azonban ez nem következik be. Még nem... A lány hallja az öregember lépteit. Remegő, lassú, tompa és sánta. Sokkal nehezebben megy neki a normális járás, mint a hangtalan "siklás". Mindössze néhány lépést tesz előre, majd nyugodt hangon megszólal.
- Ha erős ellenfél érkezik, ne hódoljon be a szellemed...
A férfi ekkor kicsit oldalra lépett. Feltehetően a térdelő ellenfelét akarja látni. Amit mondott, annak mély és komoly jelentősége van, ám azok, akik nem képesek belegondolni abba, hogy ez mégis mit jelenthet, azok számára ezen szavak csak gyengeséget sugároznak. Ám a Samurai bizonyára érti, ahogy talán a Farkaslány is...
- Van neve a kardodnak, Nomi-san?
Ugyan sértő jelzőt használ, de mégis. Most olyan, mintha nem is lenne tudatában annak, olyan könnyedséggel szólítja meg a térdelő fiút. A lánnyal még mindig nem foglalkozik. Látszólag...

**Imagawa Takayama** Csüt. Jún. 18 2015, 21:37

A másodpercek hihetetlen lassúsággal vánszorognak előre, miközben megtörve térdelek a porban várva az ítéletet. Nem éreztem legbelül semmit, csak megkönnyebbültséget. Mintha minden egyszerűbbnek hatott volna a pillanat hevében. Úgy éreztem elértem valamit az életben, és ez büszkeséggel töltött el. Noha ezek mind kellemesnek hatnak, valójában ezzel csak magamat nyugtattam, hogy ne remegjek, ha netán a saját kardom sújtana le rám. Hallottam Hana hangát, amint odaszól az öregnek. Metaforája pontosan illett a szituációba, és ezt meg is kellett, hogy mosolyogjam. De csak az orrom alatt, hiszen fejem nem emeltem meg még mindig. Azután odalépett mellém, és ismét az öreg felé fordult.
~ Bolond…~
Gondoltam magamban, de mind ezt úgy, hogy közben örültem, hogy ott van mellettem, és kiáll értem. Ha ezt túléljük, akkor lesz miért köszönetet mondanom a vak lánynak és a farkasának. Megmentettek a saját haragom, forrongó vulkánjától.
Az öreg megszólalt, és én hallottam a hangján, hogy a kihívó és lenéző hangnemből, nyugodtra váltott. Elvigyorodtam miközben fejem még mindig lehajtva tartottam, és úgy, hogy ő is jól hallja megszólaltam:
- Szellemem töretlen akár a kard melyet magam készítettem. Majd ha az elhajlani látszik, csak akkor fogok én is behódolni, annak, aki a csorbát ejtette rajta!
Számomra ez a cselekedetem, nem volt egyenértékű a megadással, vagy a megaláztatottsággal. Az én szememben ez csak újabb lépésnek számított egy hosszú sakkjátszmában. Lélegzésem lelassult, ahogy újfent biztonságban éreztem magam, hangom is magabiztosabbá vált, noha ezeket én csak alig érzékeltem.
- Neve? – kérdeztem vissza és most már ránéztem az öregre, noha még mindig nem emelkedtem fel a földről. Figyelmen kívül hagytam a Nomi jelzőt, nem hiszem, hogy ezt most sértésnek szánta. Kezeimbe vettem a katanát, és megcsodáltam a tokot majd kihúztam a pengét, és azt is a szemeim elé emeltem, hogy jobban meg tudjam nézni.
- Nincs neve. Legalább is még nincs. Az nem az én dolgom, hogy nevet adjak neki. Azt ki kell érdemelnie, vagy egy ellenfelétől, vagy egy társától. Ha erre nem kerül sor… akkor ez itt nem több mint csépelt acél…
Visszacsúsztattam a hüvelyébe és jobb kezembe vettem, majd beleállítottam a poros földbe és rátámaszkodtam, noha még mindig nem állt szándékomban fölállni. Oldalra pillantottam, hogy megbizonyosodhassak mind Hana mind Accalia mellettem van, majd előreszegeztem a tekintetem bele az öreg szemeibe.
~ Na… most mi lesz… Papper?~

**Inugoya Yukinohana** Hétf. Jún. 22 2015, 03:20

Accaliával újraegyesülve ismét egésznek érzi magát. A hófalusi egészen meztelennek érezte magát, amikor négylábú társa nélkül kellett "farkasszemet" néznie a vénséggel. Mélyet szippant az állat jól ismert, megnyugtató szagából... Jegenyefenyő, pézsma és alvadt vér. Az otthon andalító illata... Mióta elhagyták szülőföldjüket, egyszer sem volt érkezése megfürdetni az ordast, de ennek most kiváltképp örül. Az állat bundájából Yuki no Kuni ismerős illata árad és ez az ismerős érzés bátorságot önt a világtalan kunoichi reszkető szívébe. Csontos ujjai mélyen az ezüst szőrmébe túrnak, hogy erőt és elhatározást merítsen az érintésből, ha a vén "shinomáj" mégiscsak úgy döntene, hogy fájdalmas leckét ad a jó modorról a külhoni triónak. A szinte biztosra vett megtorlás azonban várat magára. A lány minden feszült pillanattal egyre kevésbé találja valószínűnek, hogy vérontásba torkollna ez a fura találka. Yukino finoman hangolt érzékszervei nem veszítik el az öregembert, sőt! Többet hall belőle, mint bármikor ezelőtt. Száraz porcok sírnak fel egymáson érces zokszóval az aggastyán minden egyes tétova lépésénél. Egyik lábát esetlenül húzza maga után. Ahogy a vénember erőtlen és törődött lélegzetet vesz a beszédhez, Hanában tudatosul, mennyire beteg is ez a bácsi. Haragja egyfajta óvatos sajnálatnak adja át a helyét. Bármennyire szeretne is, képtelen komoly maradni, szórakozott félmosollyal replikázik a nyugodt hangvételű intelemre:
- Hát azt már gondolom már elszúrtuk, hogy "Veszélyben ne mondj semmit", szóval majd igyekszünk nem behúzni a farkunkat. Ugye Taka?
Jobbját biztatóan a szamuráj vállára teszi. Bár csak félszavakban utalt rá, hogy nem az a tudatlan nőstényállat, aminek az apóka bélyegezte, egészen biztos benne, hogy a célzást meg fogja érteni az ősöreg harcos. Nem szándékozik többet hozzáfűzni egyelőre a témához, mert még a végén napestig közhelyekkel dobálnák egymást... Bár időnként üdítő számára, ha céltalanul fecseghet egy picit, Yukinohana mindig is inkább arra törekedett, hogy keveset szóljon, de annál többet mondjon. Különben is meggyőződése, hogy a nyelvhasználat szükséges rossz, civilizációs betegség.
Ez a társalgás azonban igazi magaslabdát dob fel, s nem is lenne igazán Farkaslány, ha nem vetődne rá egy ilyen "prédára". Minden erejére szüksége van, hogy megpróbáljon komoly arcot vágni, s hogy hangja ne remegjen a nevetéstől. Talán egy kis fanyar humor oldhatja a feszültséget... Tettetett komolysággal, tárgyilagos stílussal próbálja előadni mondandóját:
- Lehetne a neve... Morzsa...

Jiraiya Hétf. Jún. 22 2015, 13:11

A feszültség kezd teljesen eltűnni a négy élőlény körül, között és -ben... Helyét sokkal inkább a nyugodtság és a kíváncsiság veszi át, bár ki hogyan érzi. Az öreg Iwagakurei mély komolysággal hallgatja a lány és a fiú szavait is. Voltaképpen teljesen figyelmen kívül hagyja a Farkaslány elmés megszólalását, bár legbelül talán elmosolyodott. Nem lehet tudni, az viszont biztos, hogy külső jelét abszolút nem adta ilyesminek.
- Ahogy elnézem, egy igazi, tanult Samurai vagy kölyök. Te pedig Ookami-neesan... Te pedig messziről jöttél és a vadak erejét birtoklod. Azonban...
Mondta a férfi, majd néhány lépést tette előre, most nyitott szemeivel a fiú kardjára meredve.
- Gondolj és beszélj tisztelettel a kardodról, ugyanis a kardod a lelked és tested része. Soha sem lesz több, csak egyszerű acélnál, hogyha úgy gondolsz rá. Most pedig...
A férfi lassan megmozdítja jobb karját. Csontos, májfoltos és igencsak ráncos keze kicsúszik kimonójának hosszú ujja alól, majd megmarkolja a kardot, amely a férfi bal oldalát ékesíti. Lassan kihúzza. Az efféle kardoknak fémes, hideg és éles hangja szokott lenni, amikor előhúzzák a tokjából. Ám ez a kard nem adott ki ilyen hangot. Takayama nem is hallott semmit, egyedül Yukino volt az, aki hallotta valamit: Egy tompa súrlódás, mintha csak egy egyszerű fadarabot húztak volna ki a hüvelyből... Óh igen... Mostanra már a fiatal Samurai is látja: Ez a kard egy egyszerű fából készült kard, aminek a markolata és a formája hasonlít csak egy igazi Katanához. A kard "penge" része kopott és megviselt volt már. Már-már foszlik.
- Állj fel Nomi-san! Egy harcot mindig be kell fejezni vagy így, vagy úgy.
Mondta, majd hetykén, maga mellé irányította kardját.
- Te is Ookami-neesan! Készüljetek a harcra!
Ekkor maga elé húzta a kardot, majd hogy jól látható legyen az egész, oldalra fordította maga előtt, mintha csak védekezne.
- A kardom neve: Iwagakure no Taizen // A Rejtett Kő Csendje!
Nos, úgy tűnik, hogy a harc elkerülhetetlen, az öreg már "kardot" is rántott... A kérdés csak az, hogy ezek után mennyire gondolja komolyan? "vagy így, vagy úgy?" Ez sok mindent jelenthet, többet között a halálig és a másik lefárasztásáig menő harc különbségét is, vagy éppen a harc körülményeit... Mit tesz most a két Vándor?

**Imagawa Takayama** Kedd Jún. 23 2015, 18:27

A megnyugvás óriási paplanja takarta be lelkem, mert éreztem, hogy helyes, amit teszek. Bizonyosságot akkor kaptam, mikor Hana odaért mellém, és kezét a vállamra helyezte. A dologk kezdtek értelmet nyerni, és ismét stabilizálódni bennem. Megmosolyogtam a megjegyzését és egy bólintással jegyeztem, hogy egyet értek vele. De ezután… mintha egy (10:05) kislányos sikoly hagyta volna el a szám, mivel lemorzsázta a kardom. Kellett egy fél perc, mire a sokkos állapotból, ismét képes voltam kimászni, és egy értelmes mondatot kinyögni addigra az öreg is beszállt a beszélgetésbe, így az elmés visszaszólásom váratott magára.
~ Heh? Harcolni akar? Ennek elment az a maradék esze is?~
Gondoltam magamban meglepődve, de azért nem mertem fél várról venni az öreget. Kardja miközben előhúzta nem adta ki azt a fémes/palás hangot, amit általában szokott. Ez felkeltette az érdeklődésem, de később láttam amint egy fakardot tart a kezében.
~ Mia… egy bokkenel akar harcolni? És annak a fakardnak neve is van?~
Értetlenkedtem magamban. Feltápászkodtam, és lecsupaszítottam a kardom. A hüvelyt nem dobtam el, hanem a balomba vettem, hogy legyen mivel védekeznem a tapasztalt kardforgatóval szemben. Mozgásán látszott, hogy nem először használja ezt a fegyvert, és azon is meglátszott a használtság eltéveszthetetlen jele, a kopás. Védelmi állásba állt be, és kihívóan meredt ránk. Itt két problémába látszottam beleütközni. Az első, miszerint még soha nem harcoltam Hanával és Accalia-val együtt, így biztos vagyok benne, hogy az első csatánk, nem lesz kiegyensúlyozott vagy összehangolt. DE reménykedtem benne, hogy nem az ő fejeiket fogom lecsapni a harc hevében. Oda kell figyelnem a nálam alacsonyabb Accaliára, hogy nehogy kárt tegyek benne, ha netán elém szaladna. Figyelemmel kell kísérnem a mozgásukat, miközben az öreget csépelem. A másik probléma, abban gyökeredzik, amit én tudatlanságnak neveznék. Ez igazából azt jelenti, hogy nem vagyok benne teljesen biztos, az öreg most csak szórakozik velem, vagy annak a kardnak van valami trükkje. Ha csak egy szimpla fakard, akkor maximum csonttörést tud okozni, noha az is veszélyes. Viszont a probléma ott gyökeredzik, hogy nem tudom, elképzeli, ez csak egy szimpla Bokken akar lenni. Kiskoromban, miközben a kardforgatást tanultam odahaza, a mester elmagyarázta, hogy minden Szamuráj rendelkezik a jól ismert Chakrával, noha mi nem vagyunk képesek úgy alkalmazni azt, mint a Ninják. És a tudatlanság ismét kiütközni látszik, hisz attól még, hogy én magam is rendelkezem ezzel a bizonyos Chakrával, használni még egyáltalán nem tudom. Azt csak a vizsgák után kezdtük volna el gyakorolni és tanulni, de én addigra már nem voltam a Vas országában, így tudásom eléggé hiányosnak mondható. Bár igaz, ami igaz, néhány felhasználási módot azért láthattam. Emiatt is tartok az öregtől, mert ha valami hókuszpókot akar a kardjára varázsolni Chakrából akkor benne guggolunk a kutyagumiban.
~ Kutyás poén… Köszi Hana…~
Kardomat magam mellé eresztettem, karom laza, balomban a tokot pedig magam elé emeltem, hogy védekezhessek. Soha nem szeretem kivédeni az első csapást, inkább elkerülöm. Így több energiát spórolok meg, és megfigyelhetem az ellenfelem lépéseit, megleshetem, hogy hogyan mozog, kiszámíthatom a következő lépéseit. Ha támad, akkor jobbra fordulással térek ki, és a hüvelyt meglendítem magam előtt fordulás közben, hogy ne legyen olyan jó napja.
- Rendben Öreg! Lássuk, mit tudsz!
Nem támadok, de ha nem áll szándékában sem neki sem Hanáéknak támadni, akkor kénytelen leszek. Ebben az esetben A kardommal egy egyenes mellkas közepi szúrással indítok, majd abból mind a tokkal, mind a pengével egy oldalirányú vágásra válltok. Így ha az öreg elsiklana, mint ahogy azt már párszor megtette, és oldalba akarna kapni, akkor ezzel a szeléssel, el tudom találni. De ha nem engem hanem Hanáékat veszi célba a támadásom után, akkor kénytelek lesznek nélkülem állni a sarat, mert mire odaérek, azalatt már egy ütést be is vihet nekik.

**Inugoya Yukinohana** Kedd Jún. 23 2015, 21:47

Talán hiú remény volt azt gondolni, hogy ebből a helyzetből kimászhatnak harc nélkül is... Úgy látszik az összecsapás elkerülhetetlen. De a történtek fényében valahogy mégis másképp látja a dolgokat a Farkaslány. A korábbi páni rémület és harag egyfajta tiszteletnek adja át a helyét. Talán mégsem olyan bunkó pokróc az Apóka, mint azt korábban hitte. Bár megszólításai még így sem épp kifejezetten kedvesek, az a megalázó él legalább már nincs bennük. Egy dolog biztos: a vénemberben sokkal több van, mint azt mutatta idáig... Szándékai még mindig homályba burkolóznak, nehéz lenne eldönteni, hogy halálig tartó párbajra invitálja őket az őskövület, vagy csak egy megfáradt harcos próbál méltó ellenfelekre találni a szélsőséges tájak mezsgyéjén. A hüvelyéből kiröppenő fegyver hangja cseppet sem emlékeztet az edzett acél panaszos zokszavára, sokkal inkább a fán súrlódó fa tompa neszére emlékeztet. A szemeit takaró kötés féloldalasan megemelkedik, ahogy elismerően felvonja jobb szemöldökét. Bár könnyen lehet, hogy egy ilyen veterán még egy gyakorlókarddal is végzetes sebeket tud okozni, mégis valahogy tiszteletreméltó, hogy egy bokennel áll ki három ismeretlen ellen. Persze, ahogy az öreg is mondta a fegyver csak a forgatójának a kiterjesztése, ha a harcos lelke tompa és csorba, akkor pengéjével sem fog tudni sebet ejteni. Egy olyan tapasztalt egyének kezében azonban, amilyennek a bácsi is tűnik a történtek alapján, akár egy faág is felérhet a legnemesebb acéllal. Arról nem is beszélve, hogy a fakard könnyen bírhat különleges képességekkel is... Számtalan lehetőség fut át Yukinohana agyán pár pillanat alatt, holott tudja, hogy az előtte álló viadalra kellene gondolnia.
- Mielőtt egymásnak esnénk... Elárulná a nevét Ojiisan? Én Yukinohana vagyok, az Inugoya klánból, ő pedig Accalia.
Mutat a mellette álló fenevadra. Takayamát nem mutatja be, elvégre nem az anyja, s a büszkeségén is könnyen csorbát ejthetne. Az állat helyett is csak azért tette meg, mert az maga nem képes rá. Most, hogy az illemnek eleget tettek, már minden adott az összecsapáshoz. Két marokra fogja névtelen botját. Az ő igazi fegyvere a saját teste, de amíg nem ismerte ki jobban az aggastyán képességeit, botor lépés lenne a részéről pusztakezes harcba bocsátkozni. Ellenfele fegyverével nem csupán sokkal messzebbre érne gyakorló katanájával, mint a kunoichi a karmaival, de könnyen rá is fázhatna egy-egy hárításra, amíg nem ismeri A Rejtett Kő Csendje képességeit. Lassú mozdulatokkal nyakkörzést végez, csigolyái hangosan felropognak. Fehér botját szorító kezének mutatóujja ismét kinyílik, némán utasítja Accaliát a Dinamikus Megjelölésre. Ha az állat még emlékszik a korábbi parancsra, tudja, hogy nem csupán az ellenfelet, de a szamuráj is le kell spriccelnie. Nem túl kedves dolog Hana részéről, de egy ilyen intenzív szagmintával a ruháján sokkal könnyebben követheti a rounin mozgását is, így csökkentve annak az esélyét, hogy hogy vak hadonászása közben eltalálja a fiút. A farkas felugrik a levegőbe, majd saját tengelye körül pörögve próbálja a lehető legnagyobb területet lefedve szétküldeni vizeletét. Így talán van némi esélyük arra, hogy eltalálják az öreg iwagakureit. Hacsak nem válik valósággal anyagtalanná, amikor eltűnik a lány érzékei elől, meglehetősen nagy esélye lehet, hogy a vénséget is eltalálja a pisi. A húgyesőben álldogálva facsar mosollyal fordul társa felé, s szenvtelen hangon annyit mond:
- Bocs Taka...
Majd társát hátrahagyva rohamra indul az idős férfi irányába, s amint földet ért, farkasa is követi a példáját. Bár a vas országi ifjúval még nem tanult meg együttműködni, Accaliával egészen olyanok, mintha egy lélek osztozna két testen. Mozdulataik összehangoltak és szimmetriát mutatnak. Próbálnak két oldalról az öregre támadni, hogy amíg egyikük ellen védekezik, addig a másik kihasználhassa a rést a védelmen és támadást vihessen be, Yukino a botjával, míg a négylábú karmaival és agyaraival. Már csak az a kérdés, hogy a vén shinobi mit tartogat a tarsolyában ellenük...

Jiraiya Szer. Jún. 24 2015, 00:52

Az öregember készséggel válaszolt a Farkaslány kérdésére, vagyis inkább kérésére.
- A nevem Osore Kanryuu. Iwagakure no Sato volt az otthonom.
Mondta, majd várt. Eközben a fiatal Samurai is felállt és felvette azt az állást, ami a számára a legkényelmesebb. Várta a támadást.
- Nomi-san. Ugye nem gondolod, hogy öregember létemre én foglak megtámadni?
Vetette oda kuncogva, rekedtes, szemrehányó hangon, ám amint ez megtörtén, Accalia fel is ugrott a levegőbe és beterítette vizelettel a környék nagy részét. Néhány csepp elérte az öreget is, de az a néhány csepp éppen elég volt ahhoz, hogy a Farkaslány nyomon tudja őt követni. Kanryuu a farkas mozdulatára kinyitotta mindkét szemét, ám nem kerülte el a "támadást" hiszen valószínűleg nem számított ilyesmire... Helyette inkább néhány szót intézett a lányhoz.
- Áh értem! Mily' alantas... Szóval valóban vak vagy.
Mondta, miközben Yukino és a Farkasa megindította a támadását. Cselesek voltak, ugyanis két oldalról, villámgyorsan támadtak, azonban Yukino előbb ért oda mint a Farkasa. Bár ez most nem volt döntő dolog, ugyanis a tapasztalt kardforgató megvárta a megfelelő pillanatot és amikor a két csapás lesújtott volna, hirtelen egy, a fiatalokat is komolyan meghazudtoló mozdulattal hátrahajolt: Deréktól felfelé teljesen hátradöntötte a törzsét, karjait és fejét, ezzel együtt pedig az alsó része és a felső része a dereka tájékán, majdhogynem egy 90 fokos szöget zárt be. Ám ez még nem volt elég, kisebb csípő és karmozdításokkal körözni kezdett maga felett, ezzel pedig ellehetetlenítette az éppen érkező támadást. Sőt! Yukinonak és Accaliának át kell ugornia a férfi felett, hogy ne ütközzenek a gyorsan mozgó kardnak, vagy ha a lány tartja elég erősnek magát és a fegyverért, akár valahogy meg is akaszthatja a körkörös támadást.
Eközben Takayama csak nézi a harcot, ideje sem volt reagálni, talán meg is lepődött a farkas "manőverén." Az viszont biztos, hogy jó dolog, hogy a Farkaslány előbb támadt, így Ő előbb ki tudja tapasztalni ellenfele mozdulatait, hiszen neki van rá a legnagyobb szükség... Azonban az kérdéses, hogy a fiatal Samurai most mit tesz...

//
Ha Accalia és Yukino átugrik a Samurai felett, hogy ne érje őket a támadás (mert jól időzített így nem tudnak megállni) akkor az öreg kiegyenesedik és egyből védekező pozíciót vesz fel.
Ha Yukino megpróbálja megakasztani a támadást mondjuk azzal, hogy botját a kard útjába szúrja, akkor onnantól reagál majd az öreg.
Takayama te pedig ezekre reagálj, így Yukino írjon először Smile

//

**Inugoya Yukinohana** Szer. Jún. 24 2015, 01:49

Ropogó ízületek és a levegőt hasító bot hangja. A Farkaslány döbbenten veszi tudomásul, hogy ellenfele játszi könnyedséggel kerülte ki a támadását anélkül, hogy akár csak egy tapodtat is odébb lépett volna. Csak elképzelései vannak, milyen groteszk látvány lehet a nyakatekert pózban védekező Apóka... Lendülete azonban túlságosan is nagy ahhoz, hogy megfékezhesse a rohamot, így egy tigrisbukfenccel vetődik át az öreg felett, s egy pillanattal később Accalia is követi a példáját: gazdája irányára merőlegesen ugrik át a hátrahajoló shinobi felett. Amikor földet ér, oldalasan fordítja testét, hogy még a gurulás közben meg tudjon fordulni, kivédendő az esetleges támadásokat. Halkan cöccögni kezd, majd a helyzethez mérten meglehetősen vidám hangon jegyzi meg:
- Sok mindennek nevezték már a vakságom, de alantasnak még soha!
Noha nagyon jól tudja, hogy a kritika nem világtalanságára, hanem tájékozódási módszereire vonatkozott, de eléggé félreérhetően fogalmazott az iwagakurei ninja, ő pedig kapott az alkalmon. Bár kicsit az esélye, hogy egy ilyen tapasztalt ellenfelet kizökkenthet a koncentrációjából és ritmusából pár foghegyről odavetett megjegyzés, minden lehetséges módon meg kell próbálnia aláásnia a vénség harci morálját. Tanulmányai során rengetegszer tapasztalta, mennyire perdöntő lehet a kommunikáció egyes harcok során. Arra, hogy ha dőrének és elbizakodottnak mutatja magát, általában kétféleképp reagálhat egy ellenfél: vagy bedől a blöffnek és kételkedni kezd saját rátermettségében, vagy pedig alábecsüli a hencegő felet, amiért nagyzoló és alaptalan kijelentéseket tesz. A vén Kanryuu az utóbbi típusnak tűnik, de kár lenne messzemenő következtetéseket levonni.
Az ezüstszín ordas nem habozik sokat az újabb támadással: ösztönszerűen az ő magasságának egyik legkézenfekvőbb és nem mellesleg beteg, gyenge testrészt támadja. A lábat. A nőstény mázsás súlyának legjavát beleviszi a vetődésbe, ahogy megpróbálja ujjnyi agyaraival kutyakekszként elroppantani az aggastyán térdkalácsát. Yukino feszülten figyel a neszekre és a jelölőszagra, hogy a történésekből meg tudja állapítani, hogyan reagál a ráncos veterán.
Ha a vénség fegyverével, vagy egyéb közvetlen módon akarja hárítani a farkas támadását, akkor a kunoichi megpróbálja kihasználni, hogy az öreg fegyvertartó keze épp elfoglalt, és a csukló környékét besaccolva próbálja lefegyverezni őt.
Ha Kanryuu a levegőbe ugrik, Hana a lehető leggyorsabban fogást vált a botján, mindkét kezével az egyik végén megragadva azt. Ő is a magasba szökken, ahol Accalia előző mutatványához hasonlóan megpróbál a saját tengelye körül megfordulni. Kedvencével ellentétben azonban nem lepisálni akarja az ellenfelet, azért teszi mert a forgó mozgással nagyobb lendületet tud venni a fegyverével való lesújtásra.
Ha az agg útonálló a talajszint magasságában mozdul el, a korábban tapasztalt módon, akkor Shunshin no Jutsuval utánaered, s ha közel ért támadóállással próbálja megtoldani kaszáló mozdulatának hatótávját: jobbjával nagyot lép előre, míg balja spiccben marad eredeti helyén, két kézzel tartva a botot bokamagasságban egy nagy félköríves mozdulattal próbálta kisöpörni a vénség alól a lábait.

**Imagawa Takayama** Szer. Jún. 24 2015, 13:50

- ÁHHHHH!!!
Kiálltok fel rémülten, mikor a kellemetlen illatú szalmasárga folyadék belepi az arcom, és az egész testem. Lepisiltek. Engem most komolyan lepisiltek, és nem is akárhogyan. Az egész testem árasztotta magából a bűzt, amit Accalia volt olyan kedves, és rámcsurrantott. Karjaimat széttárva próbáltam a lehető legkisebb felülettel érintkezni, ami azzal járt, hogy olyan groteszk pózban állapodtam meg, mint ha mutatnám az öregnek, hogy „nesze itt a szívem ide szúrj”. Leráztam a kezeimet, és láttam amint a folyadék elkezd lefele csurogni a kardomon, és annak hüvelyén.
~Ne-ne-ne-ne-ne!!!~
Szuggeráltam az elkerülhetetlent. Majd mikor a legrosszabb bekövetkezett majdnem sírva fakadtam, és rebegő ajkakkal, - ami természetesen nagyon hasonlított a japán animációs filmekben túljátszott mimikára -, adtam nonverbálisan a vak lány tudatára nem tetszésem.
~ Minek kellett… nem lett volna elég csak az öreget, megjelöl… oh, oké…~
Leesni látszott a tantusz, miszerint, Hana nem lát engem, de így már nem lesz baj azzal, hogy érzékeljen engem. Ki tudja szagolni társállata, jelölőszagát, és ezzel az én helyzetem ebben a csatában, ami igazán jó dolognak számít. De lehetett volna valami egyszerűbb dologgal is akár megoldani. Például, ha ad egy kis csomót Accalia szőréből, és én, mint egy nyaklánc úgy viselem. Sokkal egyszerűbb és még esztétikusabb is. De igaz, ami igaz, a harc hevében erre nem kerülhetett sor, szóval az egyszerűbb megoldást kellett, hogy válasszák. Az öregember szavai nem igazán értek el a füleimhez, hiszen az engem ért vegyi támadással voltam elfoglalva. De egy-két keresetlen szót felfogtam, a mondanivalójából, miszerint a nevét, és azt, hogy nekem kéne támadni. De Hana megelőzött. Vadállatias mozgással ott termett, az öregnél hű társa mellette, és két oldalról megközelítették a papit. De az sem volt rest, és amint a becsapódás megtörténhetett volna, az öreg mintha a talpai rögzítve lettek volna, hirtelen hátradőlt, de úgy, ahogyan a cirkuszokban szoktak csak. Hanáék támadása emiatt, csak a levegőt súrolták.
~ Hogy mi?~
Ez volt az első gondolatom az akrobatikus mutatvány látványára, és arra, ami azután következett. A kardját elkezdte maga felett pörgetni, és emiatt Hana és Accalia kénytelen volt a magasba ugrani, hogy aztán a papi mögött érkezzenek meg. Az feltápászkodott és védelmi állásba helyezkedett, nekem mutatva a hátát. Accalia nem várja meg az öreg újabb lépését és nekiront annak a lábára. A baj, hogy az öreg képes elsöpörni az ordast, egy jól irányzott alsó vágással, és közben nem kell szem elől tévesztenie Hanát. Viszont úgy tűnik nem áll szándékában a siklást alkalmazni ellenük, pedig azzal meg tudná őket téveszteni. Így viszont, a lépései lassúak és erőltettek. Viszont deréktól felfelé akár egy tizenéves. Erős és agilis, szóval a gyenge pontja leginkább a lába. Erre ugrott rá Accalia, és a prioritás most az kell, hogy legyen, hogy ő célba érjen. Remélem, nem csinálok most hülyeséget.
Nekifutásból megcélzom az öreg másik lábát, úgy hogy jobbomat magam elé tartom, így a kard pengéje a mellkasomnál van. A balomat, úgy helyezem, hogy a benne lévő hüvely, mint ha a kard végének meghosszabbítása lenne, majd miután közel értem az öreghez, becsúszom, és egy hosszú kaszáló mozdulattal, megpróbálom eltalálni azt a lábát, amelyiket nem Accalia célozza. Mivel két oldalról jön a támadás, az öreg nem tehet mást, mint felugrik, vagy arrébb siklik. Ez esetben a kaszálómozdulat után, a bal kezemmel, mely körülbelül előttem kell, hogy legyen, egy felfele irányuló visszakezes vágást, hajtok végre, míg a jobbommal, mely valahol a hátam mögött kell, hogy megérkezzen, egy előre irányuló jobboldali vágást csinálok. Így bevédem az oldalam és a fejem, amíg fel tudok tápászkodni a földről és újra szemügyre venni a csatateret. Ha szerencsém van, akkor Hana le tudja kapcsolni, amíg az a levegőben, van, és Accalia támadása is sikerrel zárul.

(Megjegyzés: ha Accalia a jobb lábat támadja, akkor értelem szerűen, én a fent említettek tükörverzióját hajtom végre, hogy ne sérüljön az ordas)

Jiraiya Vas. Júl. 05 2015, 19:54

   Az öreg Kanryuu szívós egy alaknak tűnik és legalább olyan ravasznak, mint egy róka. Ám koránt sem biztos, hogy akkora erőt birtokol, mint amekkorát mutat. Lehetséges, hogy csak megijedt volna a szembe érkező idegenek láttán és egy ilyen blöffhöz folyamodott? Kitalált magának egy nevet, ahogy a kardjának is és nagyokat szólt a lehető legnagyobb lenézéssel? Nos ez is egy taktika lehet, ám az öreg látszólag olyan képességekkel rendelkezik, ami passzol kardja nevéhez? Rengeteg kérdés, ám itt most a harc a lényeg. A Farkaslány szavaira az öreg csak "fogait" - vagyis néhány fogát és az ínye 80%-át - megvillantva mosolyodott el, majd kuncogni kezdett. Ám nem válaszolt...
   A farkas azonban igen, válasz csapást indított. Hatalmas bundája csak úgy lengett a szélben, ahogy pedig a port kavarta fel vad lépteivel, az maga volt egy kisebb csoda. Ha az ember nyugalmában lát egy ilyet, mondjuk finom gyümölcslevet szürcsölgetve egy kényelmes fa alól, valószínűleg nem bírja róla levenni a szemét... A vicsorgó farkas, aki nem ismer kegyelmet... Accalia nekiront a férfi lábának, ám az reagálva rá, elkövet egy igencsak nagy hibát: Villámgyorsan elrugaszkodik, majd felugrik. Ekkor Hana is cselekedni kezd, hófehér botjával támad.
   Eközben a vizelettől áztatott Samurai sem tétlenkedik. Miután összeszedte magát, nekiindult, hogy elégtételt vegyen, vagy éppen megmentse társát... Nos nem tudni, hogy miért indult harcnak, az is lehet, hogy csak az öreg kérésére, esetleg a saját becsülete megőrzésére. Bár, ha az ember belegondol, akkor magára hagyni egy vak hölgyet a bajban, nem lett volna etikus! A Samurai felkészült, ám azzal nem számolt, hogy az öreg felugrik, de nem kell megijedni, hiszen Takayama képes volt rögtönözni. Ő is felugrott és ahogy eltervezte, a férfi lábát támadta!
   Koppanás, csattanás... A Farkaslány botját megakasztotta a férfi fakardja, ám a Samurai támadására már nem tudott reagálni... A férfi jobb lábát érti a csapás, mire az felszisszent és kardjával ellökte magát a lánytól, vagyis annak a botjától, majd egyenesen a földre zuhant. Ám nem koppant egyet, hanem elmerült benne... Ekkor a Farkaslány és a Fiatal Samurai földet ért, de sem Accalia sem pedig Yukinohana nem érezte az öreg szagát. Egészen eddig a pillanatig. Körbe állták egymást, elvégre nem ostobák, hogy egy irányba nézzenek... A nőstény és a nő, valamint a Samurai egyszerre érzékelték a férfit. Takayama látta úgy körülbelül 20 méterrel előttük, míg Yukino érezte a vizelet szagát, ahogy a farkasa is. Mind felé fordultak. Takayama látta, ahogy az öreg sántít és nem képes a jobb lábára állni. Kardjával támassza magát.
- Pimasz kölykök! A Shinobik alávalóságával rendelkeztek mind a ketten!
Kiabálja oda felbőszülten, majd ellenfelei felé szegezi a kardját. A Samurai látja, ahogy a megviselt, ártalmatlannak tűnő fakard kéken kezd izzani, a Farkaslány pedig különös, de érzi a chakra jelenlétét és hallja a chakra vibrálását. A következő pillanatban azonban az öreg Kanryuu suhint egy vízszinteset a kardjával, mire egy kékes chakrahullám indul útnak a csapat felé. Mindenki érzékeli, hogy gyorsan közeledik, nagyjából 4 másodperc alatt eléri őket... AZ biztos, hogyha csak odébb futnak, akkor a széles hullám elől nincs menekvés.

**Inugoya Yukinohana** Kedd Júl. 07 2015, 16:39

Rég nem látott szerető - a bestiális elemi ösztön. A lány lelkébe börtönzött emberállat elégedetten sóhajtozik az adrenalinmámor delíriumában. Figyelme tompa, mégis fókuszált, ahogy újabb és újabb vad csapásokat indít a vénséges shinobi ellen. Egyedül a harc hevében válhat igazán azzá az ember, aminek a természet rendeltette: ragadozónak. Kinőtt ruhaként veti le magáról a törékeny héjat, az állatoktól való különbözés látszatát. A méltatlan félelem és hétköznapi konvenciók átadják lopott helyüket vadászösztönnek, a múlt és jövő értelmüket vesztik, csak a jelen kérlelhetetlen valósága létezik. A benne élő nőstényállat, igazi önvalója kéjesen piheg és fészkelődik a diadal ígéretétől. Ahogy a vér csiklandozó illata eléri kopóorrát, ajkai vadóc farkasvigyorra húzódnak, s Accalia sem tűnik kevésbé feltüzeltnek.
- Szép volt Taka.
Jegyzi meg, miközben szaporán szedi a levegőt. Rövid, velős. Tényszerű. Ennyire futja jelenleg a vak kunoichitől, semmi jutalomfalat. A sebesült aggastyán válogatott szitkokat dobál feléjük, de jelenleg nem igazán érik a szavai a Farkaslány vérgőzös tudatát. Talán nem is baj, amúgy sem tudná eldönteni, hogy dicséretnek vagy sértésnek fogadja a vénember sirámait. Sokkal jobban leköti a figyelmét egy furcsa érzés. Egy megmagyarázhatatlan benyomás keríti hatalmába, amit nehéz lenne szavakba önteni. Mintha egyszerre használná mind az öt érzékét, s közben egyiket sem. Több és kevesebb, mint érzékentúli tapasztalat. Az ingernek nincs konkrét helye a testében, ahogy a hétköznapi impulzusoknak, mégis minden porcikájában érzi a finom rezgést, mely közelgő veszélyre figyelmeztet, de a menekülés ígéretét is magában hordozza. Hihetetlenül felszabadító impresszió, mintha csak lénye feloldódna a világot alkotó bonyolult energiamintázatokban. Ha a harc kéj, akkor ez maga a csúcspont...
Olyasvalakinek, akinek az élet minden aspektusa kisebb hétköznapi csoda, ez az élmény valósággal letaglózó. Minden lehetséges veszély ellenére próbálja kizárni a külvilágot, hogy minden figyelmét és érzékét ennek a csodás, hátborzongató valaminek szentelje, de a koncentrációt meglehetősen kínkeservessé teszik a körülöttük rajzó rovarok zümmögése. Idegesen csapkod szabad kezével a füle mellé, az üres levegőt kapálva, de a vibráló hang csak nem akar abbamaradni. S ami eddig szelíd duruzsolás volt csupán, az egyszeriben valóságos istenharagjává, pokoli mennydörgéssé erősödik. Szinte érzi a felé tartó gyilkos energiahullámot, s a vadászban élő préda kétségbeesetten sikolt:
~ Ugorj! ~
Könnyed mozdulattal ellöki magát a földről, szorosan farkasa mellett, így hogy ha Kanryuu kihasználná, hogy a levegőben vannak és egy második támadást indítana, egymásról képesek lehetnek elrugaszkodni. Eldobja botját, hogy kézpecséteket tudjon formázni. Ha a második chakraözön elmaradna, először a Juujin Bunshin segítségével saját képére formálja Accaliát, majd a levegőben átöleli állata testét, megpróbál megfordulni a tengelye körül, hogy megintcsak nagyobb lendületet vehessen, és a megfelelő pillanatban az öregember felé dobni az ordast, aki így lényegesen rövidebb idő alatt érhetné el az iwagakureit. Amint ő is földet ér, aktiválva a Négy Láb technikát, hogy növelje gyorsaságát és kiélezze érzékeit és ő maga is rohamra indul, ezúttal a karmaival indítva átlós támadásokat a vénség ellen, ha eléri. Közben ikermása is próbálja kihasználni az alkalmat és lehetőség szerint bevinni pár támadást...

**Imagawa Takayama** Kedd Júl. 07 2015, 18:14

A kardok játéka… nem is tánca, az a kecses mozdulat, amivel megnyitottam az öreg lában a vér útját a szabadság irányában. A levegőben az ember súlytalannak érzi magát, egészen addig, amíg a gravitáció nem elégeli meg az önfeledt röpdösést. Az érkezésem kecsesnek nem volt mondható, hiszen a vágás utólendülete továbbsodort jobbra, így kellett kettőt szökkenem, míg újra stabilan meg tudtam állni. Az öreg felszisszent és… eltűnt.
~Nincs sehol, nem látom, nem hallom, nem… de érzem a szagát… jah nem, ez én vagyok.~
Megrázó dolog tapasztalni, hogy a bűzös, akit mindenki három lépéssel elkerül az te vagy. De nincs mit tenni, noha ha ezt túléljük, egy alapos fejmosásban fogom őket részesíteni a kulturált mosdóhasználatról. Hana megjegyzésére elvigyorodok az orrom alatt, és egy elismerő mordulással megpróbálom viszonozni a Vak lány kijelentését. A háromszög, amiben álltunk tökéletes volt, egy olyan emberrel szemben, aki bárhonnan felbukkanhat. És amekkora szerencsém volt, az öreg nem messze előttem mászott ki a földből, kardjára támaszkodva. Úgy nézem jó helyre céloztam. Szitkai elérnek hozzám, én pedig meglepődve konstatálom, hogy a papa a demencia jeleit mutatja.
- Öhmmm… Három… hárman vagyunk…
Mondom neki meglepett hangnemben. Persze lehet nem hatja meg, de hát mit van mit tenni. Helyette olyat csinál, amit én magam csak kismakikoromban éltem át egy bemutató alatt. A kardja kékesen felizzott, és a suhintás után egy Chakrasáv kezdett vészesen közelíteni az irányunkba.
- Feküdj!
Kiáltottam fel, de Hanáék épp az ellenkezőét csinálták. Most realizálódott bennem, ahogyan a földön gurulva sikerült egy oldalpillantást vetnem a lányra, hogy az eddigi kölyökkutya jelleme elveszett, és helyébe belépett a farkasa személyisége. Vad, és ösztönös, akár csak egy prédáját vadászó ragadozó. Nagyot nyeltem miközben próbáltam átgördülni a felettem elhúzó chakraív alatt.
~ Nem akarok az ellensége lenni…~
Ha sikerült feltápászkodnom, és még nem vágott ketté az a valami, akkor ismét támadásba lendülök. Nem vagyok gyorsabb egy Shinobinál. Nem vagyok erősebb náluk, és nem tudok Chakrát használni. Így az egyetlen dolog, amiben bízhatok az az, hogy még nem haltam meg, hála Hanának, Accaliának és a kardomnak. Szóval ismét célba veszem azt a lábát, amit már egyszer megvágtam, hogy sikeresen le tudjam dönteni a lábáról. Balomban a hüvellyel megpróbálom megütni a jobb lábát, és a jobbomban lévő karddal pedig megvágni a másik (bal) lábát. Ez úgy nézne ki, hogy nekifutásból a vállaim felett keresztbetett karokkal vezetném át a két fegyverrészt, hogy amikor kellő távolságba érek egy vízszintes X vágással bevihessem a csapást. Hanáék felülről támadnak így az öreg alja nekem maradt. Szóval vagy elsiklik, és kikerüli a támadásainkat, vagy nagyon fog neki fájni, ha betalálunk.

Jiraiya Vas. Júl. 12 2015, 16:18

   Hana állatias mivolta eluralkodott rajta, az ösztönei vezették. Persze ez még nem jelentette azt, hogy meggondolatlanná vált, így könnyedén végrehajthatta a technikáját, a levegőben, azzal a mozdulattal pedig a farkasát is előre reptetheti. A Chakra penge csak úgy zúgott el alatta, miközben a Samurai a legegyszerűbben tért ki, egyszerűen csak átbukfencezett a penge alatt. Persze érezte ő is a kést a torkán, talán jobban is, mint Hana, azonban ép bőrrel megúszta a manővert.
   Accalia érkezik, szinte úgy repül, mint egy ágyúgolyó. Meggondolatlanság, ámbár lehet, hogy pont állatias viselkedése miatt nem gondolta végig a Farkaslány ezt a mozdulatot. Az öreg Kanryuu kardját egy villámgyors mozdulattal a földbe szúrta, majd az érkező Accalia karmai elől, mintha csak lassítva látta volna, úgy hajolt el, majd elkapta a farkas lábát és ugyanazzal a mozdulattal Hana felé hajította. Persze az erőhatás gyorsan kiegyenlítődött, ezt pedig Accalia lába szenvedte meg. Az inak meghúzódtak, míg Ő a levegőben repült, ám addigra már Hana nem volt ott, így a farkas kényelmesen földet érthette, ám ekkor kissé megrogyott a hirtelen belenyilalló fájdalomtól. Ám Hana nem állt meg, hiszen támadni akart, így észre sem vette a farkas sérülését. Persze erre a figyelmetlenségre a Shikiyaku no Jutsuval járó állatias mivolta is ráerősített.
   Takayama ez alatt a jelenet alatt, újra támadásba lendült és már félúton volt, amikor csatlakozott mellé Hana. Mindkét fél ugyanolyan X alakú támadással akart próbálkozni, ám nem sokáig jutottak.
- Fuuton: Shizuka Anki // Szél Elem: Csendes Halál!
A férfi, a jutsu nevének kimondása után, még nagyobb sebességre tett szert, majd egy másodperc alatt a karja és vele együtt a kardja elmosódott folttá alakult, majd a következő másodpercben már újra csak feléjük szegeződött a fakard... Némán és üresen. Persze ez a momentum még nem törte meg a támadásukat, sem pedig a lelkesedésüket, de még ha meg is akartak volna állni, akkor sem tudtak volna, ugyanis a támadás elérte őket... Hana nem érzékelt semmit, ahogy Takayama sem, viszont a technika végrehajtása után három másodpercre, minta rinocérosz ütközött volna a két Vándornak, úgy repültek hátra. Kissé kábák voltak, a földön csúsztak végig, némi horzsolást is szereztek... Hogy lehetséges ez? Ha ismerik az elemeket és a Ninja Technikákat, akkor tudhatják, hogy ez egy Szél Elemű Támadás volt, mégsem láttak, vagy hallottak szelet, vagy éreztek bármilyen nemű légmozgást. Csak az a hatalmas ütődés maradt meg... Úgy tűnik, hogy mindhárom harcos a földön, ám még harcra készen.
- Pimasz kölykök. Úgy tűnik, hogy nem vagyunk egy szinten. Részemről elégtételt vettem... Folytatnátok?
Hangzik a közelből a hang. Hanától és Takayamától talán 5 méterre ha állhatott az öreg. Elég gyors volt, ám látszott rajta, hogy verítékezik, keze remeg, ahogy a benne lévő fakard is, valamint a lábán egy elég mély seb látható... Ám a hangja komoly és erős, viszont ha a két Vándor a testét nézi, láthatják a gyengeség nem is kevés jelét.

**Inugoya Yukinohana** Vas. Júl. 19 2015, 01:31

Vadállatias elragadtatásában észre sem veszi, hogy Accalia nem lohol mellette, sőt még nyüszítését sem hallja meg, ami igazán nem jellemző rá, főne is a feje, ha tudná milyen rossz gazda is most. Hegyes karmokban végződő ujjai csak a levegőt kaszálják, de az orrát facsaró áporodott szaga alapján már csak pár lépésre lehet ellenfele. A kellemetlen bukét Takayama húgyáztatatta ruhája teszi teljessé. Aligha hibáztathatná érte, elvégre az ő ötlete volt, hogy így jelöljék meg a harcban résztvevőket. Már csupán pár karnyújtásnyira lehet a vén Kanryuutól, amikor egyszer csak minden elhalkul. A tapasztaltak alapján nem kell túl ravasznak lenni, hogy egyértelmű legyen: ez csak a vihar előtti csend...
A semmiből jövő támadás egy postakocsi erejével találja telibe a kunoichit és barátját. Magatehetetlen rongybabaként buckázik az ellenkező irányba, miközben próbál minél gömbölydedebb pózba húzódni, és úgy helyezni a felsőtestét, hogy minél kevesebb és gyengébb ütés érje a gerincét. Még így is sok apró zúzódást és horzsolást szerez, de szerencsére semmi olyan komolyat, ami visszatartaná a folytatástól. Ahogy teste végre abbahagyja a csúszást, hasmánt fekve érkezik, arccal a porban. Hófehér tincseire piszokbarna foltokat rajzolt a több méteres csúszás, s arca sem néz ki különbül. Vicsorra húzott szájjal mered arra, amerre ellenfelét sejti, de morgása közel sem tűnik olyan fenyegető jelenségnek, mint korábban, különösképp mert a torkába tolult piszoktól krákogó köhögésben tör ki, kiöklendezve az esés közben torkába tolult port, meg egy adag gyomnövényt, amiről fogalma sincs, hogy került a szájába... Talán azt is útközben harapta fel.
~ Hmm.. Tyúkhúr..? ~
Egészen elképesztő a szintkülönbség köztük és ellenfelük között, noha az öreg gyenge életjelei nagyon is arra utalnak, hogy nincs is akkora előnyben az aggastyán, mint amennyire szeretné mutatni. Bár még mindig tombol a lány vére, nem annyira vad, hogy még csak meg sem fontolja a békejobbot. Bár szíve szerint befejezné, amit elkezdett, ahogy négykézlábra tápászkodva felteszi magának a kérdést, hogy mit nyerne azzal, hogy ha ismét nekirontana a vénségnek, ráeszmél, hogy felesleges lenne további viaskodásba bonyolódni. Ahelyett, hogy felkelne, szétvetett végtagokkal egyszerűen hanyatt dobja magát a földön, mintha csak hóangyalt készülne csinálni az apró szemű porban. Mintha csak a hasát mutatná az alfának, megadása jeléül. Kuncogva, a tőle megszokott érdes hangon válaszol a nekik szegezett kérdésnek:
- Az idős kutya, nem vén kutya... Szagolgasson meg minket és felejtsük el az egészet... Igazán remélem, hogy nem hideg az orra!
Azt, hogy mennyire egyértelmű a blöff az öreg részéről, már csak kegyeletből sem említi. Egy ilyen büszke őskövületnek csak egy újabb felhívást jelentene keringőre, ha kétségbe vonná az egészségi állapotát és kitartását... Pedig elég csak egy csöppet fülelni: a megfáradt szívizmok ütemtelenül préselik a besűrűsödő vért az artériákba. Bár a vén shinobi képzettsége alapján valószínűleg elég végezne vele az infarktus, mint a szamuráj, a kunoichi és a sebesült farkas.
- Kanryuu bácsi... Hogy képes elrejteni magát az érzékek elől?
Kérdi teljesen őszinte, leplezetlen kíváncsisággal. Bár kissé gyermeteg dolog a részéről, mégsem képes megállni, hogy ebben a szorult helyzetben ne kérdezzen rá az agg férfiú titkára, hisz már a harc eleje óta furdalta a kíváncsiság. Nem sok esélyt lát, hogy az apóka megosztaná vele a történtek után, de egy próbát azért persze még megért...

**Imagawa Takayama** Hétf. Júl. 20 2015, 18:16

Futok, loholok, már-már vérszemet kaptam attól, hogy sikerült megvágni ezt az öreget. Képes voltam kikerülni a hasító azúrkék chakrapengét, és miután feltápászkodtam máris támadásba lendültem. Méterek, lépések, köpések választottak el a célpontomtól. Jobbomban a kard szinte üvöltött örömében hogy ismét húsba marhat, és vért ihat. Az öreg beszúrta a földbe a kardját, és kimondta egy számomra ismeretlen technika nevét. Centik… ennyire voltam attól, hogy a csapás betaláljon, de helyette a semmiből egy akkor ütés érte a mellkasomat, ami kiszorított belőlem minden levegőt, a nyelvemet elharaptam, és lábam cserben hagyott. Rpültem majd csúsztam, és végül megálltam mivel bevertem a fejem egy gyökérbe, mely volt olyan kedves és útját állta hősies csúszásomnak. Fülem csengett a becsapódástól, és fájt az elejem a hátuljam, és a tetejem. Mikor ismét levegőhöz jutottam hatalmasat szívtam a poros levegőből, meg a saját véremből, melytől egyből köhögnöm kellett, és ezzel együtt kipattant a szemem, és láttam a fát melynek gyökere fogott meg. ~ Anyád…~ küldtem a fa felé a gondolatot. A kardom még mindig a kezemben pihent, de a hüvely valahova elrepült, mivel azt nem éreztem a balomban. Fejemet dörgölve ülőhelyzetbe tornászom magam, és belenézek az Öreg Kanryuu szemébe. Kiköpöm a számban görgetett vérrögöt, majd megtörlöm az arcom eltüntetve a vér nagyját, és elkenve a maradékot. A szintkülönbség döbbenetes volt. Ketten rontottunk rá, és ő egyetlen technikával a földre küldött mindenkit. Rendelkezik mind a Shinobik mind a szamurájok erejével. De ettől függetlenül egy kripli, akinek csak a szája nagy. Ha egy szinten lennék vele, és több technikát tudnék alkalmazni akkor úgy penderítettem, volna el innen, hogy nyálcsíkot hagy csak maga után.
- Még hogy mi rendelkezünk a Shinobik alávalóságával! Akkor maga mit csinált?
Szegezem neki a kérdést, Hana békejobbja után. Nem lett volna ellenemre az, hogyha abbahagyjuk a csetepatét, de azért a papi fejére olvasni a sületlenségeit csak szabad? Oldalra nézek, és látom Hanát a földön hanyatt fekve beszélgetésbe elegyedik az öreg Shinomájal… nem is, Shinobival. Mivel a szamurájok nem használnak ilyen alattomos technikák ez az ember biztosan nem szamuráj, még ha képes is olyan technikára, mint ők.
- Igaz, ami igaz nekem sincs már indokon harcolni… egyébként a nevem Imagawa Takayama… elmulasztottam a bemutatkozást.
Mondjuk hazudtam… nagyon… ugyanis nekem lett volna ég indokom harcolni, hiszen lenyeltem a becsületem, az életem adtam egy öreg kezébe, és utána még is harcolnom kellett vele, de ő csalással nyert. Jó igaz kettő az egy ellen… de mind a kettőnket megsértette. Undorító. Viszont nem akartam még ennél is több fejfájást okozni a többieknek így belenyugodtam a dologba.
Hana kérdése a technikáról engem is érdekelt. Igaz megpróbáltam teljes szenvtelenséget mutatni az öreg irányába, és közben szememmel vizslattam a tájat, hogy megleljem az elhagyott kardhüvelyemet. Nem szerencsés dolog csupasz karddal mászkálni, még a végén átutazó öngyilkosjelöltnek néznek, és akkor lesz nemulass. Felálltam, mert úgy nagyobb területet be tudok látni, nomeg leráztam a katanámról az öreg vérét, és egy a zsebemben lévő kendővel átdörgöltem az értékes pengét. Újra úgy csillogott akár új korában. Tompa felével a jobb vállamnak támasztottam úgy hallgattam tovább az érdekesnek ígérkező bájcsevejt.

Jiraiya Vas. Júl. 26 2015, 13:50

Az idős férfi szívéről is nagy kő esett le és hát mondhatni, eléggé elégedett volt magával, hiszen újfent megmutatta a fiatalságnak, hogy Ő bizony még mindig erős és strapabíró, bármennyire is koros. Nos igen, nem lehet tudni, hogy az öreg milyen jellem és hogy mennyire gyakorta kezd harcba az éppen vele szembe jövő fiatalsággal, de ezúttal látszott a megkönnyebbülés a ráncos és szőrös arcán, ahogy a két ellenfele "feladta" a küzdelmet.
A kezdeti fáradtság azonban hamarosan egy gúnyos mosolyba csapott át, majd eltette kardját a hüvelyébe, miközben pedig Takayama nekiállt keresni a kardját, a Farkaslány kedvence is megérkezett hozzá, húzva a bal hátsó lábát. Persze a fiatal Samurai megjegyzéseire csak kuncogni tudott, hiszen igaza volt a fiúnak.
- Nem áll szándékomban megosztani a technikám.
Jelenti ki az öreg, majd leakasztotta oldaláról a kardját és lótuszülésbe leereszkedve a meleg és kemény talajra, a kardot az ölébe tette. Eközben persze Takayama megtalálta a saját tokját, teljesen sértetlenül és épen. Igazából csak kissé poros lett.
- Elnézést a farkas lába miatt Ookami-neesan, de nem hagyhattam, hogy esetleg hátráltasson a technikámban.
Mondta a férfi, majd tekintetét Takayamára emelte, aki valahol a távolban motoszkált.
- Merre tartotok?
Tette fel a kérdését, amit igazából a Farkaslánynak címzett, de a fiatal Samurai is hallhatta a szavakat, ugyanis nincs annyira messze tőlük.

**Inugoya Yukinohana** Szer. Júl. 29 2015, 01:04

Yukinohana egészen addig nem kászálódik fel a finom lösszel borított földről, míg Accalia orrának nedves érintését nem érzi az arcán. A kényelmetlen balsejtelem, hogy valami nem stimmel a farkásával, bizonyossággá érik: ha az állat lépteinek fura ritmusa, fojtott szűkölése nem tudatta volna vele pár pillanattal korábban, hogy a toportyán megsérült, akkor az aszott Kanryuu bocsánatkérése biztosan. Törökülésbe helyezkedik, s mutató és hüvelykujja közé csippentve a szőrös mellső lábat. Gyengéd nyomásokkal próbálja kitapogatni, hol lehet a sérült terület... Ha az ordas acsarogni kezd, akkor biztosan jó helyen kapizsgál. Bár soha nem érdekelte különösebben a medikus ninjutsu, vagy épp az emberek gyógyítása, már egészen kicsi gyerekkora óta gyakorolta, hogyan kell ellátni négylábú barátainak a sérüléseit. Semmiképp sem tűnik súlyosnak, legfeljebb húzódás lehet. Elég kellemetlen tényező az előttük álló vándorút hosszát tekintve, de sokkal rosszabbul is járhattak volna...
~ Irigy kutya... Bújj a... ~
Olybá tűnik, az öregember fukar megosztani rejtélyes technikájának titkait a Farkaslánnyal, de annyi baj legyen. Hangosan nem meri kimondani gondolatait, félő hogy újabb párbajra provokálná az aggastyánt. A kunoichi fáradtan sóhajt. Ha a kontinensen minden idegen olyan forrófejű, mint ez a két fickó, akkor sok minden lesz az élete az elkövetkező időszakban, de unalmas biztosan nem. Időközben mindenki úgy tesz, mintha az előbb mi sem történt volna. Takayama a ide-oda sétálgat, talán keres valamit, míg a vén shinobi felől tompa, huppanó zaj és derékmagasságból érkező férfihang jelzi, hogy a veterán is kényelembe helyezte magát.
~ Nem olyan rémes alak, mint amilyennek elsőre tűnt, de... Remélem hangyabolyba ült. Mondjuk csupasz valaggal. Megérdemelné azok után, amit Accaliával tett... ~
Szabad kezének egy apró mozdulatával kioldja a szeme köré tekert kendő csomóját a tarkójánál. Táskájából előhalássza vizeskulacsát, hogy átnedvesítse a selyemszalagot. A nedű húgymeleg, de még mindig jobb lesz borogatásnak, mint a semmi. Bár sok van az öreg rovásán, valahogy mégis megenyhül a lány szíve a bocsánatkérés hallatán. Elvégre valószínű ő sem cselekedett volna másképp az iwagakurei helyében.
- Ebcsont... Aúúú!
Hószín szemöldökét szemrehányóan ráncolja a titulus hallatán finoman combjába csípő nőstény felé.
- Helyesbítek, farkascsont beforr, felejtsük el. Merre tartunk..? Jó kérdés. Ahhoz először jó lenne tudni, hogy pontosan hol is vagyok. A karavánpihenőnél mindenki azt mondta, ez a Madarak Országa, de nem hiszek nekik. Nem akarok! Egyébként Accalia és én Konohagakure no Satoba tartottunk eredetileg, csak aztán elaludtunk a szekéren... Hogy itt kössünk ki. Taka pedig...
Rövid szünetet tart, mintha társa hallgatólagos beleegyezését kérné. Ha nem kapja meg csöndben marad, de egyébként a szamuráj helyett is válaszol:
- ... A Szél Országába. Tényleg, mit akarsz te ott csinálni?

**Imagawa Takayama** Hétf. Aug. 03 2015, 16:50

Az öreg lehuppant a tomporára, és halkan pihegve tudtunkra adta, hogy nem érünk annyit, hogy ő elmondja a hihetetlen technikájának a kivitelezési módjait. Legalább is nekem így jött le, és nem nagyon akaródzott másképp állni a szememben a papi, mintsem egy felfuvalkodott öreg kripli. Gyorsan elvesztette nálam minden tekintélyét és most is csak azért nem szúrtam oda egy jól irányzott megjegyzést, mert csak fél füllel hallgattam, mivel a figyelmem a hüvely megtalálására irányult. Mikor végre kiszúrtam a kis makacsot odaléptem hozzá felemeltem, és tüzetesen átvizsgáltam az egyszerű fa tokot, hogy nem-e esett baja a bőrnek, vagy a lemezeknek, amik díszítették. De semmi komolyabb sérülést nem véltem felfedezni rajta, csak egy kis koszt, amit a becsapódáskor nyalhatott fel. Nekiütögettem egy fának, hogy a por egy része lehulljon, majd utána tenyérrel lesöpörtem a maradékot. A kardom visszacsúszott a hüvelyébe, és a hátamra kaptam, majd elvánszorogtam a táskámért, és leültem nem messze Hanától a földre. Ő éppen a farkasával volt elfoglalva. Az ordas valamijét fájlalta, de az én laikus szemeim nem igazán tudták megállapítani, hogy eltörte-e a lába, vagy csak szimplán tüskébe lépett. Akkor kaptam fel a fejem, amikor Hana arról beszélt, hogy ki merre is tart.
- Öhmmm… igazából nincs okom semerre menni. Azért választottam a Szél országát, mert a Madarakba beleuntam, és kell a klímaváltás. Ja és azt sem szabad elfeledni, hogy meg akarom kóstolni a helyi különlegességeket. Egyébiránt mondhatni céltalanul járom az utakat.
Az igazsághoz persze ez is hozzátartozik, de ahogy többször is utaltam rá, valójában a Vas országában lévő kis faluból menekültem messzire. Untam a kötelezettségeket, és nem volt kedvem még tovább parolázni a nemességgel. Bár lehet butaság volt, hiszen az első komolyabb ellenfelem, máris úgy megizzasztott, mint ahogy eddig egyik edzőtársam sem. Ebből is látszik, hogy felkészületlen vagyok, olyannyira, hogy semmire nem támaszkodhatok a kardomon kívül. Gyengének érzem magam, de mégis próbálom azt mutatni a világnak, hogy magabiztos és erős vagyok. Nem tudom kinek, hogy jön le, de nem maradhatok örökké esetlen. És ha még néha a szerencse is közrejátszik, mint amikor megvágtam az öreg lábát, az sem jelent semmit, hiszen nem biztos, hogy meg tudom ismételni. Ha meg akarom magamat vagy másokat védeni, akkor nem csak mutatnom kell, hogy bizony itt van tudás, hanem szükséges megszereznem azt.
- Egyébiránt, maga most Shinobi vagy Szamuráj? Mert mindenféle képességet használ, de a kardja és az öltözéke, inkább hajaz egy tradicionális szamurájéhoz, mint egy Ninjáéhoz. Jah igen és a másik… Elmagyarázná, hogy miért is állt az utunkba az előbb, mikor át akartunk menni a határon?

Jiraiya Szer. Aug. 05 2015, 20:58

Az öreg férfi szemét lecsukva ült a kissé meleg és egyben langyos földön. Nagyon érdekes itt a Hideg és a Meleg határvonalán tanyázni, főleg, hogy az öreg férfi meg is érzi azt, amikor az időjárás a bolondját járatja az emberekkel. Dereka fáj, a sérülése vérzik... Valószínűleg eddig nem is tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, ám miután leült és hallgatott, elővett a ruhája egyik belső, rejtett zugából egy kisebb lombikra emlékeztető, fadugóval ellátott löttyöt, amely sötétzöldes árnyalatban tetszelgett az üvegben.
Csak hümmögött egyet a Farkaslány válaszára, majd emelte volna szóra a száját, amikor Takayama megszólalt. Őt is figyelemmel hallgatta a férfi, ám eközben fogával kihúzta a fadugót abból a lombikszerű tartóból, majd kinyújtotta a lábát és felhúzta a nadrágját egészen a combja fölé. Ezután a löttyöt a sebére folyatta, mire az végigfutott a hosszú vágáson és amerre járt, pezsgő, habzó, zöldes színnel hagyott nyomot maga után, majd néhány másodperc elteltével a hab összeállt és megszilárdult. Úgy hagyta a sebet a férfi. A lány eközben érezhette a szer szagát és hallhatta a lötty mozgását, így tudhatta, hogy mi történik, ám a szagok furcsák voltak. Orrfacsaró, szúrós-szagú folyadék volt az, amely leginkább a macskapisi szagára emlékeztette a Farkaslány orrát.
- Még kérded?!
Akadt ki az öreg, majd szúrós, de egyben kissé idióta tekintetét egyből a fiúnak szegezte.
- A "Papper" és a többi tiszteletlenség neked semmi te kis Zöldfülű?
Ha fiatalabb lenne, most indulatában kapálózna össze-vissza, hiszen eléggé felingerelte a fiú kérdése.
- Amúgy meg Shinobi vagyok ha nem látnád!
Fordítja el arcát gőgös, kissé sértődött tekintettel és fennhordott orral a férfi, majd a kezében lévő üveget a lány felé dobja, nem törődve azzal, hogy a Farkaslány vak. Igazából nem arra gondolt, hogy a képességei megvannak hozzá, hogy elkapja a semmiből jövő üveget, hanem csak szimplán elfelejtette, hogy kivel is van dolga.
- Egyébként meg arrafelé ne számíts sok jóra Nomi-san... Sunagakurét Iwagakure elfoglalta és ellenőrzése alatt tartja az egész területet. Ott az ilyen alakok, mint ti nem húznák sokáig. Főleg a Sivatagban. A robbanások és a harcok felingereltek néhány elég ritka és érdekes állatfajt, akik most feldúltan keresik helyüket az Országban. Azt is beszélték, hogy Óriás Skorpiókat láttak az Eső Országában... Vajon honnan jöhettek?
Kuncogott az öreg, majd karját a fiú felé nyújtotta.
- Megengeded, hogy megnézzem a kardodat?
Tette fel a kérdését az öreg. Maga elé nézett, vagyis szemét bántotta a fény, így becsukta, ezért csak a karját nyújtotta a fiú felé.

Ajánlott tartalom