Amegami Titkos Bázisa - Jigokutari

A tervem tökéletes volt. Mirubi-sama hamarosan elfordult és a „bábomhoz” beszélve megindult felé. Éreztem, hogy leengedi a védelmét. Ez volt a tökéletes alkalom. Testem megfeszült és megindultam. Elrugaszkodtam és megtörtem a technikám, amivel egy rövid pillanatra beterített a füst. Pengém útját mereven a célra irányítom, de ekkor a férfi mozdulata végül mégis csak eltérített. Tantom hegye kíméletlenül tört utat előre, mire végül tompán puffanva célba ért. Azonban mesterem résen volt. Alig találtam el, máris nyúlt. Tisztán láttam, hogy nem fogom tudni kihúzni a fegyverem, így elengedve rögtön hátrébb próbálok szökkenni, ám Mirubi kemény satuként ragadta meg jobb csuklóm, így nem tudtam hova menekülni. Mesterem talán azt hitte ez elég, hogy eltérítsen, de fejemben jelenleg gyilkos csönd uralkodott. Mielőtt szólhatott volna, ismét szökkentem, és még azelőtt próbálva meg reagálni, hogy magához térjen a döbbenetéből, megpróbáltam lábaimat szorosan a férfi felkarja köré fonni,miközben szabad kezemmel a könyökre fejtek ki erőt, hogy kénytelen legyen kiegyenesíteni karját, ezek után meg csak próbálom hátrafeszíteni a karját, megpróbálva eltörni, ami azonban a pozícióm miatt kevés sikerrel járhat, bár elmém ezt nem tudhatta. Csupasz testem pimaszul simult a férfi karjához mindennemű „védelem” nélkül, mely nagy valószínűség szerint sok ideig fog pírt csalni az arcomra, ha végül eszembe jut eme ösztönös állapotomról az emlékeim. De egyelőre nem foglalkoztam vele.
 
Ha Mirubi magamhoz térít (legyen ez egy erőteljes kiáltás a nevemen, vagy tompa/éles fájdalom)
 
Lihegve és remegve próbálom leküzdeni az adrenalin okozta löketeket, vöröslő arccal szedve össze magamat. Egy kis idő eltel, mire felfognám a helyzetet, de végül a már feloldott klón felé szaladva, hamar magamra kapnám a ruháimat, melyek a földön hevertek. Nem szóltam. Nem néztem fel. Egyszerűen nem volt hozzá bátorságom. Szégyelltem magam, szégyelltem, amit tettem, és még inkább azt, ahogy felrémlettek a mesterem tekintetei, mikor lesújtottam rá a tantoval. Nem tudtam a miértjét, nem értettem mi miatt kaptam ezeket az érzelmeket. De fájtak… úgy éreztem… a szívembe vájnak. Végül miután felöltöztem és a férfi elé álltam tompa „Ühüm”-mel feleltem a szavaira, mégha nem is kérdezett. Talán máskor feldobott volna a tény, hogy Mirubi-sama egyik saját technikáját tanulhatom meg... de most a szégyentől sápatagan, egészen másutt „járt” a lelkesedésem. Persze a technikára végig figyeltem, és a feladatomat is tisztán megértettem, de nem mertem felnézni, helyette a drótok mellé léptem némán és finom mozdulatokkal vettem kézbe a drót végét. Semmi kedveskedés, semmi biztatatás. Mirubi-sama mérges rám. Olyan komornak tűnik. Csalódott bennem? Megsértettem?
~ Miért…. miért kellett ezt tennem… Én… én…

Lehunyt szemmel, kavargó gondolatokkal hagytam magamat ösztönösen cselekedni. A chakrámat gyűjtöttem össze, majd engedtem bele a drótba, ám mivel nem utasítottam neki semmit és semmilyen tervem sem volt, egyszerűen, ha ismertem volna a technikát sem mozdult volna meg. Végül persze, mikor észbe kapok, hogy elkalandozott a figyelmem és nem is koncentrálok már, megrázom a fejem, és újra megpróbálva, ezúttal hullámzásra próbálva bírni a drótokat. Persze ugyanannyi sikerrel. Kezeim ökölbe szorulnak és érzem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom. Mi van, ha semmit nem fogok tudni csinálni most? Nem kellek már akkor Mirub-samanak? Olyan… olyan nem lehet… nem viselném el! Újra megpróbáltam, ezúttal szinte robbanásszerűen a drótba juttatva a chakrát, mely látszólag csak annyi eredményt hozott, hogy egy nagyobb rengés járta át a drótot… bár az is lehet, hogy a remegésem miatt van. Végül érzem, hogy elerednek a könnyeim. Úgy tűnik szüleim halála óta igazi kis bőgőmasina vált belőlem. Hihetetlen, de soha nem sírtam ennyit, mint ez alatt az egy-két hónap alatt. De egy valamire rájöttem. Az érzelmeim, néha olyan dolgokra is képesek hatni, amiről eddig nem is hittem. Elmémben minden könnycsepp után tisztább lett, és érzem, ahogy chakrám a drótba irányul. Mindennél tisztábban láttam lelki szemeim előtt a képet, melyet meg akartam alkotni és tudatalatti ezt a képet próbáltam kihozni a drótokkal. Nem tudom mennyire lehetséges, nem tudom egyáltalán sikerül, még azt sem, hogy mozgásra vagyok képes bírni ezt a fránya drótot… de azt igen, hogy tiszta szívemből kívánom és próbálok mindent megtenni ezért. Egyetlen szó volt csupán, melyet próbáltam szavak nélkül kifejezni. „Gomen”….Sajnálom…

Támadásom tökéletesen végbement és egyre jobban kezdtem kimerevíteni mesterem karját. Nem engedtem el, úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Vadul szorítom, mintha azt hinném, képes lennék akkora erőt kifejteni, hogy eltörhessem karját, vagy legalábbis kiakaszthassam karját. De nem semmi ilyesmi nem történt és nem is történhetett volna ilyen. Azonban valami megváltozott. A férfit tartó szorításom erősödött akaratlanul is. Legalábbis azt hittem. Ám kiderült, hogy hiába szorítottam keményen, érzem, ahogy a testemnek nyomódó vékony drótot, ahogy szépen lassan közém és a férfi karja közé erőlködik, eközben rátekeredve csupasz testemre, kissé nyugtalanító szorításba kezd. Eleinte nem engedtem el a karját, csak feszítettem tovább, zokszó nélkül, meredten bámulva magam elé, azonban ahogy erősödött a drótok szorítása, úgy gyengült az enyém. Egy ideig még szó nélkül tűrtem, de ahogy a drót belevágott a bőrömbe, az éles fájdalom okozta sokk szétoszlatta a ködös elmém.  Sikoltva csapódok a földnek, ahogy remegve próbálom összeszedni magam.
 
~~ történések~~
 
Lihegve támasztom meg magamat, könnyes szememtől homályos foltokat látva csak. Nem tudom mennyire sikerült az, amit szerettem volna, de Mirubi-samara felpillantva hamar kiderült, hogy nem igen jutottam el a „célig”, így mint sokadszorra már, de ismét lesütöm a szemem. Nem mertem megszólalni, vártam a szidást, de e helyett Mirubi-sama aggódni kezdett értem, ami még jobban összeszorította a szívemet. Anélkül ráztam meg szőke tincsektől borzas fejecském, mielőtt akár fel is nézhettem volna, hisz tudtam mire céloz mesterem. Nem.. nem a miatt voltam így, hogy megsérthettem mesteremet. Tudtam, hogy ennyi nem állíthatja, vagy hátráltathatja őt. Bár nem ismerem ereje teljében, mégis biztos voltam benne. Leginkább az gyötört, ahogy Mirubi-sama rám nézett, mikor megállított… miért szomorítottam el? Mégis… mi rosszat tettem? Csalódott? De akkor miért nem árulja el? Vajon ez a valódi érzései iránta? És minden más csak hamis álca? Az… az nem lehet! Én… Én…
Tompán bólintok akaratlanul is Mirubi-sama szavaira. Szipogtam, de megtöröltem a szemem és próbáltam elterelni a figyelmem. A férfi megmutatta a sebét, amely a technika okozott, de nem tett rám olyan nagy hatást, mit talán ő el akart érni. Bár lehet, hogy kissé esetlennek tűnök, de még így is rájöttem magamtól, hogy mire képes a súrlódó drót. Kemény szavai végül természetesen nem javították a hangulatom. Megint előjött a Fekete Mirubi… Őt nem szeretem… vajon ő Mirubi-sama igazi énje? Olyan pillanatok, amikor elfeledkezik a mézes mázos szavakról? Nem tudom… De a feladatot megkaptam. A chakrakontrollal nem voltak problémáim, ahhoz mindig is voltak érzékeim, hogy hogyan mozgassam a testem felszínén a chakrát. A Köpenynél is gyerekjáték volt a textilbe vezetnem a chakrám. Itt sem azzal volt a problémám, hogy a „feltöltsem” a drótot, hanem maga a mozgatás. Bárhogy próbáltam nem sikerült mozgásra bírnom. S bár néha-néha sikerült egy-egy kisebb rángást kierőltetni a drótból, komolyabb mozgások nem sikerültek.
Az áttörés persze mindig a legjobbkor támadja meg az embert. Egy idő után rájöttem, hogy lényegében én nem csináltam mást, mint egyszerűen feltöltöttem a drótot, semmi mást, mintha csak el akarnám rejteni. Azonban a technika használatához ez nem fog elég lenni. Eddig nem csináltam mást, csak a drótra fókuszáltam, a benne folyó chakrára nem, így jobban koncentrálva próbáltam elérni, hogy ne csak átjárja a drótot, de el is „hajlítsam” azt. És végül sikerült! A drót megmozdult! Fáradt mosollyal törlöm meg, felszáradt könnyektől, száraz, kivörösödött szemem, majd folytattam. A mozgásra, mint egyszerű mozdulatok ezzel viszonylag gyorsan jött utána. Rájöttem, hogy még azelőtt a megfelelő irányba kell „csavarjam” a chakrám, mielőtt akár a drót elérhetné azt az állapotot, hogy megtehesse az utat, így egyrészt lelassítom az előző mozdulatsort, míg el is indítom a másikra. Érdekes volt és kimerítő. Fel sem tűnt, ahogy telt múlt az idő, de az első fél órát a szervezetem is megérezte, ugyanis szédülni kezdtem. Érthető volt, hisz chakrám még szinte jelentéktelen, így ha Mirubi-sama engedélyt adott rá, egy kicsit elszunyókáltam a fűbe dőlve, hogy visszanyerjem az erőm. Álmom szürke és felszínes, hisz nem aludtam mélyen, de így is elegendő erőt gyűjtöttem össze, amelyet a harc során elhasználtam. Felkelve végül (ha Mirubi-sama nem hozott nekem semmit) folytatom a feladatom, a következő fázisba lépni. Mivel az alapok megvolt, lényegében az egész maga viszonylag gyorsan meglett. Hamar rájöttem, hogy legegyszerűbben úgy tudom kilövésre kényszeríteni a drótot, hogy a drót egy pontjába fókuszálom egy ideig a chakrám, majd mikor elég gyűjtődött össze, egyszerűen egy chakraárként „megtaszítom” a kötelet vele. Persze csak képletesen. Ez azonban nehezebb volt, mint amilyennek elsőre elképzeltem. A drót túl merev volt a maga módján, így nem tudtam elég „rugalmassá” tenni csak úgy, így meg kellett találnom azt a pontot, ahol elegendő lendületet gyűjthettem, hogy utána lökésszerűen kilövelljem a drótot. Persze eleinte csak alig-alig lökődött el a földtől, de mire ráéreztem elég szép távokat is megtett, kisebb rásegítéssel pedig egész gyors mozdulatokat is végrehajtottam. Az alapok megvoltak, mind a két résznek. Most már csak gyakorlás kérdése. Addig csinálom lehajtott fejjel, szomorkásan, míg Mirubi-sama meg nem elégedik velem, és ha elég gyors és manőveresnek talál, kissé bizonytalanul lépek oda hozzá.
- M… Miru…Mirubi-sama… É…én a…azthiszem… k… ki szeretnék p.. próbálni valamit. – dadogom eléggé bátortalanul.

Ha engedélyt ad, csak bólintok és az egy rövidebb drót darabbal az egyik bambuszhoz lépve, összekötöm a drót két végét. Egy hurkot csináltam rá, melyet ezután a bambuszra dobva egészen meghúztam. Így lényegében két kört alkottam. Egy nagy elipszist, mely a maradék drótot alkotta, és egy kis karikát, mely a bambusz köré csavarodott. Nagy eséllyel Mirubi-sama nem érti mit akarok, pedig egészen véletlenül pont ő maga juttatta eszembe ezt, a sebével kapcsolatban. Mezítláb voltam, így kénytelen voltam kesztyűként a felsőmet használni a kezeimre tekerve, zoknik helyett. Végül hát koncentráltam lehunyt szemmel és elkezdtem a tervemet. A drótot teljesen feltörve robbanásszerűen elindítva, egészen hátradőltem álltamba a pólómmal tompítottam a drót súrlódását kezembe. Ugyanis súrlódott. Egyszerű pálya mentén próbáltam irányítani a terveim szerint a drótot és nem kellett mást csinálnom, csak körbe-körbe irányítanom a már nagyjából elsajátított technikát, robbanásszerűen elindítva a drótot, pár másodpercen belül többször is a megfelelő lendülethez. A végeredmény, ha sikerül a tervem igen hasznos lehet még. Ugyanis terveim szerint a chakrával felerősített vékony, éles drótok egyszerűen fűrészként működve akár át is vághatják az anyagot megfelelő lendülettel és súrlódással. Mirubi-sama keze azért lett ilyen, mert rövid ideig, ám gyors tempóba csavarodott le a drót és ez is elég volt, hogy kezét mélyen felsértse. Ezáltal az én technikámnak még hatásosabbnak kell lennie elméletileg. S hogy miért próbálom ezt? Nem tudom… egyszerűen… csak úgy jött… Viszont abban biztos vagyok, hogyha a terv működik és a bambusznádat kettévágtam, nagy eséllyel kezem is véres, mély sávval díszül a vékony védelem miatt. De nem bántam volna ezt sem… szimplán elfojtott pityergésbe kezdenék, kezeimet elrejtve mesterem elől.

Kissé kimerültem a kiképzés miatt, így jólesett egy kissé kidőlni. A rossz csak az volt, hogy nem önszántamból dőltem ki, ráadásul a közérzetem is nagyon csapnivaló volt emiatt. Úgy éreztem mindjárt rosszul leszek, ha fel kéne állnom. Viszont tudtam, hogy nem kéne itt szenvednem, ha nem akarok Mirubi-sama szemében nagyot esni. Felállni azonban nem tudtam. Ám meglepő módon mégse maradtam a földön túlontúl sokáig, ugyanis Mirubi-sama odajött hozzám és felvett a hátára. Éreztem, ahogy a pír az arcomra szökik és akaratlanul is megfeszülnek ezzel izmaim, kicsit jobban szűkebbre véve ezzel nyaka köré font kezeimet, de hamar feleszmélek, így gyorsan lazítok a fogásomon és inkább arra figyeltem, hogy lábaimmal „kapaszkodjak” a férfi derekába, de ahogy amaz hátranyújt, hogy megtartson, akaratlanul is felsikkantok, ahogy kezeivel fenekemhez ér. Bár nagy valószínűséggel csak meg akart tartani… olyan furcsa volt, hogy közvetve letapizott. Ha eddig piros volt az arcom, most már vörös és nem tudtam mitől szédültem jobban: a chakrahiánytól vagy a mesterem khm…. „szemtelenségén”. Persze hamar túlestem rajta, és mielőtt még észrevehettem volna, már ágyba is kerültem. A szemhéjaim szinte, majd le is ragadtak, ahogy a puha ágyikóba feküdtem, de még épp időben nyúltam mesterem kezéért, gyengén megszorítva azt, remélhetőleg megtorpanásra bírva őt. Ha megállt és rám néz, fáradt mosoly kíséretében még annyit mondok.
- Jó éjt Mirubi-sama… - majd elnyom az álom.
 
Rémülettől lihegve ültem fel, miközben szinte csigalassúsággal nyitottam ki a szemeim. Ismét a szüleim halálának voltam tanúja. Bármennyiszer is néztem újra, bármennyiszer is tudtam, hogy fejeződik be, sosem tudtam megszokni. Egyszerűen… túl szörnyű álom ehhez. Kissé tompán néztem körbe, ahogy megnyugtatni próbálom pulzusom. Apró öklömet a szám elé téve, tompán ujjamba harapok, hogy kényszerítsem magam, hogy az orromon vegyem a levegőt, amivel szabályozhattam a légzésem. Végül megnyugszok, és csak tompán fújok egyet. Miután kikászálódtam az ágyból, mezítlábastól csattogó kőpadló zaja töltötte be a csendet, ahogy az ajtóhoz szaladva kikukucskáltam. Ha kívülről is sötét fogadott, vagy nem hallottam senkit, akkor egyszerűen fogom magam és kilépek a folyosóra, meg sem állva mesterem ajtajáig, amelyet végül résnyire kinyitva bekukkantok.  Rajta. Természetesen előtte hallgatózok és leskelődök, ha mozgolódást, vagy fényt látok felfedezni, akkor visszaosonok a szobámba, ha azonban csendet és békességet érzékelek, kinyitom az ajtót és néma léptekkel beosonok. Ha sikerült bejutnom és Mirubi-sama az ágyban fekszik, vágyakozó pillantást vetek a férfire. Nem… semmi rossz dolog nem fordult meg a fejembe. Szimplán nosztalgikusérzés fogott el. Apa bármennyire is mogorva volt, mindig hagyta, hogy melléfeküdjek, ha nem tudtam aludni, és a rémálmok után még a mai napig nehezen ment el az elalvás…
~ Talán… Mirubi-sama sem bánná… ha… esetleg…
Be sem hagyom fejezni a gondolataimat, ahogy könnyektől csillogó szemmel, kissé félénken közelítem meg az ágyat. Mielőtt átgondolhattam volna, már emeltem is fel a takarót, majd befekszem a férfi mellé. Meleg volt… jóleső meleg. Egy másik ember test hője. Múltamba cikázó gondolatokkal bújtam egyre közelebb a férfihoz, el is felejtve aggályaimat, egészen a férfihez bújva. Észre sem vettem, hogy eddig ösztönösen elrejtettem jelenlétem, sőt mivel még nem volt időm fürdeni, továbbra is Ifu szagmintája leng körbe. Elfeledkeztem arról is, mi lenne, ha véletlen felkeltettem volna mesterem… egyszerűen már túl mélyre hatoltam az emlékekben.
- Apa… - motyogom tompán, ahogy egy utolsó könnycsepp hullatása után.
Majd a férfi melege ismét álomba ringatott…
 

// a cselekvések addig tartják a szálat, míg Mirubi az ágyban fekszik és alszik/ tetteti, hogy alszik. Ha felkel, vagy ébren van és Hanae még nem bújt mellé, akkor pironkodva visszaszalad a szobájába és az ágyába bújik //

Kissé félve léptem ki a folyosóra, bár kissé fáradtan és fázva, de végül becsuktam az ajtóm és megindultam a bár nem olyan távol levő szoba felé, de mégis oly messzinek tűnő ajtóig. Csupasz lábam, bármennyire is akartam, tompán csattogott, ahogy lassan lépkedtem a folyosón. Akaratlanul is körbe-körbe nézegettem a sötétben, amelytől eddig nem igazán féltem, de jól tudtam hol vagyok. Mirubi-sama kedves többnyire és szeretek vele lenni, de nem tudhatom, kik és mik állnak még Mirubi-sama szolgálataiban. Így mikor a tompa fényben megláttam… legalábbis látni véltem mozogni valamit, rögtön gyorsabban kezdtem venni a lépéseimet. Úgy érzem, mintha valaki figyelne… nem tudom miért, de rögtön még gyorsabban kezdtem el, venni a lépteim, ám végül kissé felzaklatottan, de megállok Mirubi-sama ajtaja előtt. Párat sóhajtok, hogy lenyugodjak, majd az ajtófélfához bújva félősen benézek a szobába, s majdnem felsikkantottam, ahogy megpillantottam azokat a szemeket. Persze miután kissé megnyugodtam és meghallottam az ismerős (bár jóval intenzívebben, mint emlékeimben élt). Bár kissé megnyugodtam, ahogy ráismertem Ifura, s rögtön el is mosolyodtam akaratlanul. Ifu-senpaitól megijedni? Hát miféle shinobi vagyok én. Leguggoltam, ahogy Ifu közelebb ért hozzám, s minden félelmemet levetkőzve, mosolyogva simogatom meg Ifu-senpait, ahogy elhalad mellettem, majd miután el is távolodott, néztem egy darabig. Nem igazán értettem, hogy mit csinál, révén nem látok olyan jól a sötétben, mint ő, de mikor visszatért felém boldogan hajoltam volna le, hogy megint megdörgöljem puha bundáját, mely mindig vigaszt nyújtott számomra. De végül csak megtaszított a macska, mellyel szinte majdnem feldöntött. Nem értettem mire vélni, míg még egyszer meg nem taszított az ajtó felé. Ekkor végre megértettem a célzást. Kissé szorongva, de végül egy feszült sóhaj után végül nyelek egyet, majd belépek a vak sötétbe. Érzem Ifu-senpait, ahogy nekem dörgölőzve a szobába megy, s szinte vezet engem. Elmosolyodtam a kedvességén, hisz én továbbra sem láttam semmit, így jól esett a vezetés. De mint kiderült, nem lesz ez olyan egyszerű, mint hittem. Én csak be szerettem volna bújni más ágyába, hogy az ismerős meleg, mely más testének közelsége okoz, egyszerűen álomba ringasson. Sokszor bújtam be Apu mellé, míg otthon éltünk, és gyakran segített elaludni… de úgy tűnik túl gyermeteg gondolataim megint ostobaságba kergettek. Mirubi-samat nem fűzi hozzám közelebbi vér, mint Apuhoz… így nagy valószínűség szerint nem is egyezne bele. Így mire elértem a (nagy valószínűséggel mondható) ágyat (melybe sikeresen bele is rúgtam csöppet), már jóval kevesebb lelkesedésem maradt, mint eddig. De tudtam, hogyha most vissza is fordulnék, akkor nagy valószínűséggel egy ideig nem is aludnék, ahogy ismerem az ilyen éjszakákat. Úgy voltam vele, hogyha már ideáig eljöttem nem fordulhatok vissza. Így hát eldöntöttem és egy kis félős sóhaj kíséretében a takaró után nyúlok. Azonban nem számítottam rá arra, ami elkövetkezett, a kis híján a szívrohamot hozta rám. Mirubi-sama (hisz más nagyon nem lehetett (ha csak nem egy ismeretlen nőszeméllyel osztozott mesterem az ágyában )) hamarosan nagy lendülettel kiugrott az ágyából, kis híján azt hittem fel fog borítani közben, de egyszerűen csak elszáguldott. Viszont a hirtelen mozdulat és a sötét kombinációja akaratlanul is feltöretett belőlem egy sikolyt, s hogy fenékre csüccsentem, miután elvesztettem az egyensúlyom, így miután felálltam, sajgó medencémet simogatva, kissé szipogva nézek körbe a sötétbe. Igazából nem féltem. Tudtam, hogy itt van a közelembe Ifu-senpai és biztos vagyok benne, hogy Mirubi-sama sem akart nekem szándékosan ártani. Mindenesetre kicsit felfújtam az arcomat, kissé morcosan körbenézve a sötétben, s bár nem láttam senkit sem a feketeség miatt, biztos voltam benne, hogy nem lettem egyedül hagyva. Az ajtó becsukódása után, rögtön a kijárat felé pislantok, de mivel ez az első alkalom talán, hogy a mesterem szobájában vagyok, így nem akart teljesen vakon mászkálni, hátha megbotlok valamibe és megint elesek. A mesterem szavai egyáltalán nem leptek be, de egy fáradt nyöszörgést azért kicsalt belőlem.
- Mirubi-sama… én… én ehhez fáradt vagyok… Biztos megint edzeni szeretne? – kérdezem szomorkás hangon, és mivel nagy valószínűség szerint úgyis csak terelő, vagy semmilyen válaszokat kapnék, ez esetekben csak fáradtan sóhajtok csalódottságomba.
Szeretnék erősebb lenni… de… ehhez már késő van. És fáradt vagyok. A rémálom nem fog hagyni, aludni a saját szobámba, de úgy tűnik Mirubi-sama sem akar ezen segíteni. Kissé rosszul esett, hogy megint edzeni akar. Értem, hogy az én javamra akarja… de… már fáradt vagyok… mióta itt vagyok, csak edzünk… én… én… már kezdek kimerülni…
Mirubi-sama nagy valószínűséggel arra akart kitérni, hogy próbáljam használni az érzékeimet. A hallás, szaglás mind-mind olyan dolog, amelyekre a shinobik esetében igen fontos, és minél erősebb valaki, annál élesebbek ezek a készségeik is. De én még tapasztalatlan ninja vagyok… tapasztalatlan és kicsi. Nem tudok ezekhez folyamodni, ráadásul Mirubi-sama valami trükköt használva, többszörisítette a hangját. Úgy vélem vagy klón, vagy valami speciális jutsu van a háttérben. Esetleg csak visszhang, vagy képzelődök. Mindenestre, biztos vagyok benne, hogyha most lefeküdnék aludni, Mirubi-sama szemébe hatalmas csalódást okoznék, sőt talán még nem is biztos, hogy hagyna pihenni. Szóval nincs más választásom, mint próbálkozni. Mivel azonban nem akartam elzsibbadni, és sötétben kóválygást sem választottam, nagy nehezen felmásztam a sötétben az ágyba, és elgondolkodva lóbáltam a lábam az ágy szélén. Nem igazán tudtam mihez kezdjek. Mesterem talán nincsen tisztában, hogy még eléggé… nos… bénácska vagyok? A rejtőzés mindig az a része volt a dolognak, amely mindig is jól ment nekem, de minden más téren még elég egyetlenke vagyok. Nem vagyok képes kiszagolni, hogy merre lehet, mert nincs olyan orrom, mint a Mirubi-samanak, vagy Ifu-senpainak. Nyoooo… ez így nem ér…
- Mirubi-sama… én nem látok és érzem úgy az embereket, mint te… - panaszkodom, bár nagy eséllyel úgyse kapok választ.

Jó ideig ültem és gondolkoztam miként találjak rá mesteremre. Már más nem jutott eszembe, hogy fülelve próbáljam észrevenni, hátha véletlen, árulkodó zajt hallok meg, mely kiindulópontot adhatna ki. Észre sem vettem, mikor a lopakodásnál használt „transzba” lépek, csak arra lettem figyelmes, hogy különös érzés járt át… mintha… éreznék valamit. A különleges érzés azon nyomban alábbhagyott, ahogy felfigyeltem rá, úgy tűnt, hogy megszűnt az előidéző dolog, mikor elkezdtem koncentrálásból, ráfigyelni. Kissé eltanácstalanodtam, hogy most mit kéne tennem… fogalmam sem volt… de megpróbáltam ismét. Miközben ismét megpróbáltam felidézni azokat, amiket előbb, próbáltam felidézni honnan volt ismerős az előbbi érzés… mintha… éreztem volna már korábban is...