Re: Amegami Titkos Bázisa - Jigokutari

**Tsunomi Ai** Csüt. Júl. 23 2015, 22:59

Gyengéden, minden hálámat beleadva öleltem át a fiút, amennyire csak tudtam. Mikor fél kézzel átölelt szívem gyorsabban kezdett el verni, ahogy megéreztem a takarón át a karját. Olyan gyengéd Mirubi, ő sosem bántana... nem tudom miért hittem, hogy meg akar ölni. Ahogy elszakadok tőle, majd hátrálok, végül a földre borulok új királyom előtt. Az életem során csak néhány személy volt, akire igazán felnéztem csak. Édesapám volt az egyik, majd a senseieim, majd most Mirubi-sama. Elhatározásom nem hagy kivetnivalót, és nem fogom megszegni a szavam. Ha kell életemet adom, hogy Mirubi fegyvereként segítsem, de nem felejtem el, amibe beleegyezett a fiú... azt mondta segít visszavágni anyuékért. Persze nem akarom, hogy bárki is meghalljon... de azt akarom, hogy fájjon nekik... fájjon nekik, akik ellenünk fordultak, és megölették aput és anyut. Végül felemelem a fejem, és már néznék a mesteremre, amikor is megakad a szemem a furcsán bámuló öreg emberkére, akinek a közeledését, bár hallottam, arckifejezése megrémített. Félénken betakarom fejemet a takaróval, és bár arcom fedetlen marad, a testemet teljesen elzárom a férfi elől. Furcas érzés volt, hogy bár Mirubi előtt kész voltam meztelenül állni, az öreg férfi valamiért a frászt hozta rám, és nem akartam, hogy így lásson. Végül Mirubi szavai törték meg a gondolatmeneteimet. Mivel felállt, én is felálltam, és szavaira, csak egy halk "hm" kíséretében bólintottam félénken, majd miután a férfi kiment közelebb sétáltam Mirubihoz. Nagyjából 1-0,5 méterrel mellette állt meg és a dobozra figyeltem. Sajnos az ágy magasságához hozzáment a doboz mérete, így nem egészen láttam rá, de miután Mirubi-sama letette mellém a földre letérdeltem. A takaró elterült rajtam, ahogy elengedtem, és kis híján teljesen leszaladt rólam. Ujjaim gyengéden fogták meg a képet és felemeltem. Finoman tartottam, majd magamhoz szorította behunytam a szemem. Mikor kinyitom a szemem, apró fáradt mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy visszagondoltam a régi időkre. Bár a szemem csillogott, mégsem sírtam. Mára már kisírtam magam, és nem akartam még gyengébbnek mutatni magam. Végül képpel lefelé a dölre terítem a képet, majd a dobozból előhúztam a pizsamám. A takaró ismét lehullt rólam, így újonnan pucéran állok Mirubi előtt. Miközben nehézkesen belebújok a kedvenc pizsimbe, úgy szólok Mirubinak.

- Nem tudomtam, hogy ismeri anya nevét Mirubi-sama. Anyuék sosem meséltek magáról. - mondom őszintén, majd kíváncsian megkérdezem - Mirubi-sama... ezek szerint azt is tudta, hogy aput Kenshiro Ekitorának hívták? Azt tudom, hogy híres Anbu tag volt... de akkor is... honnan ismeri Mirubi-sama a családomat...

Jiraiya Csüt. Júl. 23 2015, 23:34

Amikor a kislány ennyire vészesen közel állt a fiúhoz, Ő csak lenézett maga mellé, majd nyugtázta magában a kislány közvetlenségét és letette maga mellé a dobozt. Bizony, gondolta, hogy a lánykában emlékek törnek majd fel, így nem is igazán szentelt rá különösebb figyelmet. Látta ahogy a lány visszanyeli a sírást, majd kiveszi a pizsamát és elkezdi felvenni, miközben nem bírja ki, hogy ne kérdezzen... Ám ezekre a rendkívül jogos kérdésekre Mirubi csak egy mondattal reagált.
- Mondtam már, majd ha ettél egy keveset.
Mosolyodott el a fiú, majd lehajolt a földön heverő Amegami köpenyért. Ekkor a lány jobban megfigyelhette a mintázatot. Láthatta a ruhán lévő lefelé fordított háromszöget a szemmel és a gyertyák fényében még a mélyszürke színét is látta a vastag ruhadarabnak. Ám Mirubi nem törődött azzal, hogy a lány esetleg lopott pillantásokat vet az öltözékre, félbehajtja azt, majd megindul a nyitott ajtó felé.
- Mire megeszed az ételt, én vissza is érek. Átöltözöm.
Mondta a fiú, majd levéve a lányról a tekinteté megindul a kijárat felé és ha nem jön közbe semmi, akkor Hanae láthatja, ahogy a magas fiú balra indul meg a folyosón és nem néz vissza...

**Tsunomi Ai** Vas. Júl. 26 2015, 18:20

Bár kissé nehézkesen, de visszatartottam az újabb könnyeket, és inkább kérdeztem egy kicsit Mirubi-samatól, hogy honnan is ismeri anyuékat, de kérdésemre, csak halogató válaszokat kaptam. Egy kicsit bár csüggedt voltam, azért csak bólintottam az új mesterem szavára, és odatogyogva a tálhoz, majd szomorkás arccal elkezdtem a pálcikával ki...pálcikázni (??? o.O) az rizst, és a tojást. Azonban a gyomrom az első falat után görcsbe rándult, és hatalmasat korgott. Gyengeség futott végig rajtam, és nehéznek éreztem még a tányért is. Most jutott el csak a tudatomig mennyire ki voltam éhezve az ételre. A menekülésünk során alig-alig ehettem normális ételt, és azt sem tudtam meddig voltam kiütve. Apró könnyek fut végig az arcomon, és a légzésem is felgyorsul, majd végül szinte belapátolom a rizst a számba, miközben meg megállva megtörlöm a könnyes szememet a ruha ujjával. Többször is félre nyeltem, de nem foglalkoztam vele, hanem csak ettem, és ettem. Még az sem tűnt fel, hogy egy idő után, már puszta kézzel markolom ki az rizst, végül miután a tál kiürül, én remegve terülök el a földön, és nehezen lélegezve, fájó torokkal, de telt hassal kimerülten nézek körbe, még mindig fekve. Azonban nem találtam bent Mirubi-samat. Ekkor jutott el a tudatomig az ifjú mesterem szavai. Aprókat nyögve feltámaszkodok, majd remegő lábakkal felállok. Kicsit megszédültem a hirtelen felállástól, mivel a hirtelen ételmennyiség lesokkolta a szervezetemet, így már is sűrűn pislogva próbálok ellenállni az egyre jobban uralkodó álomnak. Az ajtó felé támolygok, ahol félősen kinézve próbálom kivenni a folyosó formáit, alakjait. Azonban az álom egyre jobban elkezdi elborítani a tekintetem, így észre sem veszem, hogy elindultam jobbra. Mint valami alvajáró baktattam előre, párszor kis híján elesve, de egyre-inkább mentem tovább. Talán még be is fordultam, ha a folyosó végetért, még talán az sem vettem volna észre. Ám egy idő után a mai nap fáradalmai legyőztek, és én kimerülten zuhanok földre, hogy elnyeljen a sötétség. Elnyomott az álom, és én itt fekszek a félhomályban kiütve, egyedül.... és kiszolgáltatottan.

// ez csak akkor lesz helytálló, ha Mirubi-sama nem ér vissza o.o //

Jiraiya Szer. Júl. 29 2015, 21:54

   A lány érezvén az éhséget, amely előtte csak úgy lappangott benne, most vadul lapátolja befelé az ételt, majd apró, gyermeteg kezeivel esik neki a rizsnek, amit mohón lapátol befelé. Persze ennek köhécselés, némi mellkasi fájdalom a vége, de végül is mondhatjuk, hogy az étel nagyja a gyomrában és nem a tüdejében kötött ki... Bizonyára, ha tudta volna, hogy ilyen életveszélyes helyzetbe is kerülhet a kislány, akkor Mirubi nem hagyta volna itt felügyelet nélkül, bár hogy őszinte legyek, talán nem is sejtette, hogy ez a csöpp kislány az egész tál ételt egyszerre, egymaga befogja lapátolni. Ám ezúttal is keresztülhúzta a fiú számításait ez az ártatlan kis lélek...
   Azonban Mirubi nem úgy tűnt, mintha vissza akarna térni, valószínűleg nagy ez a nem is tudni, hogy micsoda, hiszen Hanae még nem tud semmit erről a helyről. Ám a gyerekek azok csak gyerekek és minden egyes kis élettörvény vonatkozik rájuk, még akkor is, hogyha elszántak. A hatalmas adag étel elfogyasztása után a csöppnyi Hanae szemei elnehezedtek, pislogásai egyre lassúbbá és fáradtabbá váltak, végül odáig jutott el ez a bizonyos állapot, hogy elhomályosult előtte a fáklyák fénye, ami beterítette a szobát.
   Így hát a magányos kis lélek, álmosan indul útnak, talán maga sem tudja, hogy hova. Pizsamájában lassan csoszog előre, ám a bal helyett a jobbra utat választva megindul a sötétségbe. Eszébe sem jut félni, annyira álmos. Alatta egy fekete, sűrűn rácsozott fémszerű valami. A folyosók nagyok és szélesek, néhány méterenként több méter magas és hatalmas vastagságú oszlopok törnek a plafonig. Ha a kislány felnéz, nem lát semmit, csak a hatalmas sötétséget. Néhol mellette egy-egy fáklya látható, amely több méternyi fényt nyújt a számára, így láthatóvá válik a hatalmas folyosók szürkés és hideg acélfala. Ha a távolba tekint, csak a sötétséget látja, valamint néhány pirosan izzó fényforrást a plafonon, vagy éppen néhány pislákoló fáklyafényt a falak mentén, ám mindezek nem térítették el őt útjában, ugyanis ahogy már mondtam, fel sem fogta mindezt. Talán később rémálmai lehetnek ettől, ám jelenleg nem érinti meg őt ez a sok, gyermeki léleknek rémisztő külső behatás.
   Végül pedig a csöpp Hanaét elnyomja az álom, fáradtan terül el Jigokutari Körfolyosójának hideg, fekete padlóján. Nem tudni, hogy mennyi idő telhetett el, de az biztos, hogy a kislány nem aludta ki magát és nem éppen a legkellemesebb módon kelt fel. A pizsama nem védett sokat a hideg ellen, így teljesen átfagyott a lány teste, ám nem ez volt az, ami álmából keltette fel. Furcsa, érdes és nedves melegséget érzett az arcán, majd a kezén és vissza... Ez az érzet kellemes volt, de az érdesség és a furcsa halszag nem igazán. Hanae tudata kezdett visszatérni, ám szemei még nem nyíltak ki. Az agya nem állt át automatikusan, így csak a hatalmas dörmögés, amely nem hasonlítható semmihez keltette fel a lányt, aki kinyitotta megfáradt kék szemeit. A hatalmas sötétségben, zöldesen, kékesen villódzó szempár meredt rá néhány centi közelségből...

**Tsunomi Ai** Csüt. Júl. 30 2015, 16:21

Nagyokat lihegve, krákogva ültem vissza a földre miután végeztem a rizzsel. Égett a torkom a félrenyelések miatt, és az arcom is csupa maszat volt a tojás és a rizs miatt, de a kezem... a kezem szinte csurom kosz volt. A rizs miatt ragadós lé vette körbe, és a földön támaszkodás miatt a földön levő kosz is ráragadt a kezemre, de mindezek egyszerűen nem tudták elérni, hogy egy csöppnyi figyelem is rájuk összpontosuljanak. Tudatom ugyanis Mirubi-samat kereste, és bár rémlett olyan dolog, hogy mondta, hogy kimegy, én nem akartam, hogy itt hagyjon. Elnehezült tudattal totyogtam hát utána, pizsamám alja pedig halkan csoszogott, minden egyes lépésem után. Ha megfigyeltem volna tudhattam volna, hogy Mirubi-sama merre indult, de mivel én az ételre koncentráltam, így csak tippelhettem, így fáradtan bár, de jobbra indultam, mit sem tudva, hogy a keresett személy pont mögöttem lehet valahol. Egyre haladtam csak a félhomályba, oszloptól, oszlopig támolyogva. Bár a környezet kísérteties volt egy cseppnyi félelem sem csírázott meg bennem. Engem nem tudott megrémiszteni a sötétség. Hiába voltam ilyen fiatal, sosem hittem a mumusok, vagy a lidércek létezésében, így nem volt semmi, amitől félnem kellett volna a sötétben, sőt minél komorabb a környék annál jobb, hisz ha nem lát az ellenség sokkal könnyebb elrejtőzni. Így hát ugyanolyan nyugodtan, mint eddig tartottam előre, mígnem az álmosság maga elé nem gyúrt, és el nem szundítottam. Nem tudom meddig aludhattam, de mikor végül felébredek testem elgémberedett. Azt leszámítva, hogy elgé kemény felületen feküdtem, még a hideg is rásegített merevségemhez, és körülbelül minden mozdulat fáj, ahogy megmozdítottam fázó végtagjaimat. Azonban valami azt súgta, nem emiatt ébredtem fel, és hamarosan meg is éreztem ismét a testemhez súrlódó furcsa érződést, és a büdös szagot. Meg-megremegek fájdalmamban, ahogy a fájó végtagjaimra nehezedve, próbálok felülni (ha tudok), Végül, ha sikerül kcisit feltornázni magam, ha nem a szemeimet kinyitva, alig-alig koncentrálva nézek körül, ám rögtön elém tárul egy ismeretlen lény szemei. Halkan mormogok valami sületlenséget még félálomba, majd hunyorítva próbálom kivenni vajon milyen lényhez tartozhat a szempár.

Jiraiya Szomb. Aug. 01 2015, 12:42

   A kislánynak átfagyva bár, de sikerült felülnie a hideg padlón, majd szemeivel a furcsa szempárt kezdte el vizslatni. Nem tűnt hüllőszerűnek, ahhoz túlságosan is nagy volt és persze a sötétben nem látni rendesen, de egy emlős állatnak néz ki az, ami éppen rámered villódzó tekintetével, ami hol zöld, hol kék és néha még sárga is. Ám ahogy Hanae szemei megszokják a sötétet a másodpercek alatt, egyre élesebbé válik a kép. Egy nagy méretű Macska az, aki előtte áll mindössze fél méterrel.
   Amikor a lány felismerte az állatot, mármint be tudta azonosítani, hogy ez csak egy macska, az állat ülő helyzetből álló helyzetbe váltott. Érdekes látvány volt, ugyanis ez az állat egy szimpla macskának nézett ki, ám ahogy Hanae ott ült, az állat nagyobbnak látszott nála. (Mirubi térdéig ér a macska, hogyha ülő helyzetben kihúzza magát) Az állat lassú, kecses léptekkel indult meg a lány felé. Hatalmas bundája egyként mozgott vele, majd amint megérkezett a lányhoz, macska módjára hozzádörgölődzött, ám arra a lény sem számított, hogy ezzel az erővel kissé fellöki a csöppnyi kislányt. Hanae újra fekve találta magát, ám az állat ügyet sem vetve rá, folytatta a bújást és a dörgölődzést, miközben iszonyatosan mélyen dorombolni kezdett.
   Hamarosan léptek zajaira lettek figyelmesek. A macska már messziről hallhatta a hangot, ám nem reagált rá, ám amikor már Hanae fülének is hallhatóvá váltak a léptek, akkor a macska nyávogott egy hangosat, majd kissé odébb lépett a lánytól és váró tekintettel abba az irányba nézett, ahonnan Hanae érkezett. A kislány láthatta, ahogy a távoli sötétségben egy árnyalak jelenik meg, lassú léptekkel haladva felé. Nem tudni, hogy mire gondolhat most a kislány, de néhány másodperc után az árny elhaladt egy, Hanaétól pár tíz méterre lévő fáklya mellett, ami megvilágította az árny arcát. Mirubi volt az, aki lágy tekintettel nézte a két élőlényt.
- Látom összebarátkoztál Ifu-val. Ő az én macskám, de velem valahogy nem ennyire barátságos.
Ahogy ezt befejezte, már csak néhány méterre volt Hanaétól, ahol meg is állt. Innen már jól kivehető volt a ruházata: Egy fekete kezeslábas és egy Ninja Szandál.
- Mit csinálsz te itt?
Tette fel kérdő tekintettel a kérdést Mirubi, várva a választ, majd Ifu odasétált Hanae mellé egy lehuppant, szorosan hozzásimulva.

**Tsunomi Ai** Szomb. Aug. 01 2015, 13:36

Szépen lassan töröküléshez hasonló helyzetbe helyezem magam, és a fejemet picit oldalra döntve nézem a furcsa szempárt. Nem volt hüllő. A hüllő szempárt egy életre megjegyeztem magamnak, és már ebből a távolságból is fel tudnám szerintem ismerni... talán.... De nem... ez az állat szeme akkor sem hüllő, hanem sokkal nagyobb, és olyan furcsa, ahogy különböző színekben pompázik. Azonban miután egy végül kiélesedett a látásom, nem bírtam magammal, és tátott szájjal néztem csodálkozva a lényre.
- Wooooaaaaw milyen nagy cicus. - csodálom csillogó tekintettel.
Mindig is szerettem az állatokat, és a macskákat is imádtam, olyan selymes a szőrük. Ez a hatalmas példány viszont egyszerűen gyönyörű volt. legszívesebben magamhoz édesgettem volna, de féltem, hogy a végén elszaladna. Végül a macska megindult felém, és én egyre izgatottabban néztem őt, végül mikor közel jár kinyújtottam felé a kezeimet.
- Szia cica ugye megsimogathatlak? - kérdezem tündéri mosollyal az arcomon, izgalomtól csillogó szemmel.
A macska szinte válaszol odalépett közvetlen hozzám, ám mielőtt megsimogathattam volna, nekem dörgölőzve lenyomott a földre, majd egy halk sikkantás után, azonban akaratlanul is víg kacajba kezdtem, miközben a lehető legfinomabban, leggyengédebben elkezdtem simogatni a macska fejét, az oldalát, és ahol értem. Nagyon élveztem, ahogy dörgölődött, és puha szőrét tapintva, szinte mámoros hangulat itatott át, és alig-alig figyeltem a hangos dorombolásra, mely megfájdította kicsit a fülem. Szinte eléggé kimelegedtem, mikorra végül feltűnik a léptek zaja, majd lihegve, de mosolyogva kiterülve nézek a folyosóra, hátradöntött fejjel, mindaddig míg meg nem látom ki is közeledik. A macska szerencsére, már leszállt rólam, így miután megláttam Mirubi-samat rémülten szökkenek talpra, és bár a hirtelen helyzetváltozástól kicsit megszédültem, miután pislogtam párat, és megráztam a fejem, meghajlok a férfi előtt, és pironkodva, kicsit félősen esedezek bocsánatért.
- Bocsánat Mirubi-sama, kérem bocsásson meg... olyan éhes voltam, hogy mikor elkezdtem enni, nem figyeltem a környezetemre, és mikor végeztem Mirubi-sama már nem volt ott... - kiegyenesedek végül, és szomorú arccal a szám elé rakom a jobb kezemet, és a fiú tekintetét kerülve mormogok tovább - És.. nem tudtam hova mentél.. és.. és én mindig... melletted szeretnék lenni... Én már Mirubi-samaé vagyok, és mégis lemaradtam magától... kérem bocsásson meg. - hajolok meg végül ismét a fiú felé, öklömet szorosan összeszorítva, csukott szemmel, és várom a leszidást.
Bár éreztem Ifu érintését, mégsem mozdultam, és vártam az ítéletet.

Jiraiya Csüt. Aug. 06 2015, 01:33

Hanae lehajtott fejjel nem láthatta, de Mirubi kisebb mosolyra húzta a száját. Igencsak nagy teljesítmény, hiszen ennyit nem mosolygott és nem is nevetett a fiú azóta, hogy elhagyta Konohát... Főleg nem egyszerre és ilyen kevés idő elteltével. Ám még mindig volt lelke, volt ereje és hangulata mosolyogni, habár ez a mosoly, mint már mondtam, ezúttal nem volt annyira intenzív. Most nem hajolt le, nem ment közelebb. Nem haragszik a lányra és nem is érzi nyűgnek, szimplán sikerült "kiszellőztetnie" a fejét és így tudja, hogy nem szabad túl gyengéden sem bánni vele, hogyha még akar valamit kezdeni a kislánnyal. Éppen ezért csak így szólt.
- Semmi baj, Hanae-chan. Gyere vissza velem a szobádba, veszélyes egyedül ezeken a folyosókon.
Mondta, majd megfordult és minden bizonnyal a lány követni fogja, ha elindul.
- Megígértem, hogyha eszel, akkor elmondok mindent a családodról és a kapcsolatunkról, amit csak tudni akarsz. Pontosan mit szeretnél tudni?
Tette fel a kérdését Mirubi, miközben mindketten meneteltek előre. Ha a lány melléérkezik, akkor lenéz mellé és kedvesen mosolyog rá, majd megsimítja a fejét, ám ez nem tart sokáig, hamar maga mellé emeli a kezeit, csupán csak egy kedves gesztus volt. Ifu eközben szorosan a lány nyomában baktat.

**Tsunomi Ai** Pént. Aug. 07 2015, 08:58

Feszülten vártam Mirubi-sama hangját, esetleg, hogy megüt. Mindkettőt ugyanúgy megérdemeltem, mert rossz voltam. De ehelyett Mirubi-sama egyáltalán nem harugodott rám. Furcsálló tekintettel egyenesedek ki, és fejemet kicsit oldalra döntve nézek Mirubi-samara, azonban mikor végül befejezte elmosolyodok, és engedelmesen kihúzom magam, és bólintok.
- Igenis Mirubi-sama! - mosolygok rá, végül egy picit futólépésbe váltok, hogy utolérjem a fiút.
Végül Mirubi-sama mellett ismét lassítani kezdek, de igencsak szapora lépéseket kellett csinálnom, hogy nyomába tudjak maradni, hisz ő nagy valószínűség szerint a normál lépéseivel halad. Mirubi-sama kérdésére azonban kicsit elgondolkoztam, persze egy vidám kuncogásra tellett a buksisimi után. Jól esett ismét meleg kezét a fejemen érezni. De persze nem várakoztathatom meg, hisz a végén még rosszat gondolna rólam, ha meg kell ismételnie magát. Így rögtön meg is kérdeztem, ami igazság szerint érdekelt.
- Honnan ismered Anyut vagy Aput? Mivel anyut nevén szólítottad, így kell valamilyen kapcsolatnak lennie közted, és az anyám között. De bocsásson meg nekem Mirubi-sama, de egészen máig nem is halottam felőled. Te Anyuék barátja vagy?
Persze próbáltam nem lihegni közben, de azért nem voltam hozzászokva ehhez a gyorsasághoz.

Jiraiya Hétf. Aug. 10 2015, 18:50

A Sötét folyosón Hanae apró lábacskáinak hangja eltompult, főleg, hogy pizsamájában topogott Mirubi mellett. A magas fiú léptei azonban erőteljesen visszhangoztak a sötét folyosókon.
- Édesapádat nem ismertem, de anyukádat annál inkább...
Mondta a fiú, miközben hangja több helyről hallatszott viszont.
- Hana a nagynéném volt.
Mondta ki végül Mirubi az igazságot, ami persze nem tudni, hogy valóban mennyi igazságtartalommal bírt, ám mi oka lenne ilyesmit hazudni és honnan tudhatna ennyit, hogyha nem mond igazat?
- Az édesanyám a te anyukád testvére volt. Amikor Én gyermek voltam, a születésedkor a családommal elmentünk Kirigakure no Satoban. Akkor még béke időket éltünk, így valamivel könnyebb volt egy félreeső faluban találkozni. Akkor láttalak először. Annyi idős lehettem, mint most te. Apukád akkor sem volt veled, mint később kiderült, Kirigakure no Sato nagyra becsült ANBU-ja volt, akinek a Küldetés volt az élete. Ám az tagadhatatlan, hogy nagyon szeretett téged, minden keménysége ellenére is.
Mirubi hangja kedves és bizalmas volt. Úgy beszélt ezekről az időkről és ezekről az emberekről, mintha csak a múlt szépségén merengve vágyakozna vissza azokba az időkbe, ahol még élt az édesanyja és ahol még éltek Hanae szülei. Folytatta.
- Az édesapám és az anyukám, Kenshiro Kaiji mindig is tartotta a kapcsolatot a családoddal, ám hamarosan a szüleim meghaltak egy Küldetés során... Azóta Én elveszítettem az emberekbe vetett hitem. A Családomat Kirigakure ölte meg, majd miután ez megtörtént rá több évre végig kellett néznem, ahogy a szerelmemet, a barátaimat és az összes ismerősömet elnyelik a háborúk. Megszöktem a Falumból, de mindeközben titokban tartottam a kapcsolatot a még utolsó élő rokonaimmal, a Szüleiddel. Utam során megtapasztaltam, hogy a falvak és az országok vezetői kezei alatt az emberiség mennyire lealacsonyodott népséggé vált. Már csak az számított, hogy ki a legerősebb, kinek van nagyobb hatalma és kinek van több pénze. Az emberek egymáson áttaposva szereztek maguknak egyre nagyobb hatalmat, azok pedig akik szolgálták őket, végül megrokkanva, a fájdalmaiktól és az érzelmeiktől lelki ronccsá válva elhaláloztak. Ebbe az ördögi, véget nem érő szenvedésbe esett bele Édesapád és a az Anyukád is. Mikor megtudtam, hogy az Édesapádat Kirigakure no Sato kihasználta és úgy dobta el magától, mint egy használt zsebkendőt, majd most újra igényt tartana a szolgálatára, azonnal cselekednem kellett. Édesapád megkért, hogy segítsek nektek megszökni, ugyanis tudott arról, hogy a társaimmal megalapítottunk egy Szervezetet, ahol menedékre lelhettek és teljes életet élhettek majd egy családként. Ám nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt eltervezte. Az ANBU rajtakapta és nagy valószínűséggel a társai végeztek vele és édesanyáddal. Kirigakure nem válogatott az eszközökből...
Mirubi hangja fájdalmas és rendkívül komoly. Hanae egyre kellemetlenebbül érzi magát mellette, ugyanis érzi Mirubi dühét, amely erős auraként érinti meg a lányt. Nem tudja, hogy mi lehet ez.
- Még szerencse, hogy a találkozóhelyet elhagyva elébük mentem, mert különben téged is megöltek volna.
Áll meg Mirubi, majd fejét lehajtva, összeszorítja a szemeit. Nem akarja, hogy lássa a kislány a tekintetét, ám olyannyira apró teremtés, hogy még így is látja odalentről.
- Nem tudtam MEGMENTENI őket!
Fakadt ki a fiú, majd térde esik.
- Ezek az átkozott férgek! Az Emberiség már letért a helyes útról! Ezek már nem tiszta, emberi lények, hanem férgek... Megölték a családom, megölték a barátaim és a szeretteim... És Hanae...
Fordul a lány felé. A fiú arca vörös, a szeméből hatalmas méretű könnycseppek gurulnak ki.
- Nem tudtam megmenteni a szüleidet... Meg tudsz nekem bocsájtani!? Ígérem, vezekelni fogom a bűneimért, de előtte megbosszulom a családom és a te családod halálát! Esküszöm neked.
Néz a kislányra. A tekintete szomorú, a szemei vörösek és valóban sír, hiszen fojtott hangán érződik is mindez... Ám most válaszra vár. Leguggolt a kislány mellé, ám tekintete a talajra mered. Nem tud a csöppnyi teremtés szemébe nézni.

// Az a nagyon nagyon nagy baj, hogy nem szeretek és nem is szeretnék Jiraiyával Mirubi gondolatait és tetteit leírni, ezért nagyon zavaros lehet, hogy honnan tud ennyit és mi zajlik körülötte. Így hogy ne tarts komplett őrültnek néhány dolgot elhintek: Mirubi története több részben hibádzik, az édesanyja már a születése után időkben meghalt. De rengeteg mondandója hamis. Raion Technikája képes visszakutatni a tudatalatti emlékeket a gyermekkorig, majd képes azokat mással megosztani. Egy tíz éves ember esetében ez könnyebb dolog. Mirubi Suiton használó, és az érzelmek terén nagyon otthon van és nagy színész. A Sötét Chakrának ártó természete van a legtöbben ha használják akkor azokon érződik. Az Orvosi Chakrának kellemes, "szívet melengető" természete van de Mirubi számára dupla chakrába kerül a használata. Ezek az infók azok, amik magyarázatot adhatnak. Raion nélkül ez nem alakulhatott volna így. Smile

//

**Tsunomi Ai** Vas. Aug. 16 2015, 23:00

// gomen a rövidségért //

Mirubi-sama léptei, mint egy istenség tört előre. Egy istenség, akit semmi sem állíthat meg. Egy ideig csak a fiút néztem csodálkozó tekintettel, majd mikor felelt a kérdésemre, nagyokat pislogva egy pillalantra megállok, és összezavarodva rázom meg a fejemet. Miután nagyjából kitisztult a fejem, csak azután esett le, mit mond Mirubi-sama. Egyet, kettőt furcsálló pislantás, és meglepődve állok meg. Akkor Mirubi-sama a… hú… ha az Anyu az Anyukájának a nagynénje… akkor… akkor… akkor én az unokatestvére vagyok? Húúúú… ezt el sem hiszem. Miután ismét utolértem a fiút, csodálkozó arccal hallgattam végig, majd arcom egyre szomorúbb lett, ahogy hallgattam. A fiú volt merengő, dühös, bánatos és szomorú. Végül a fiú ott guggolt előttem és a bocsánatomat kérte. Azonban én nem haragudtam rá semmiért. Egy tündéri, ártatlan gyermek mosollyal az arcomon nézek a fiúra, aki nem nézett rám. Odalépek elé, és kezeimmel finoman megfogom az arcát, és felém fordítom. Rámosolyodok behunyt szemmel, és barátságos tekintettel néztem a szemébe, mikor újra kinyitottam a szemem.

- Nem kell semmiért bocsánatomat keresned Mirubi-sama. Én már a tiéd vagyok kívül, belül, vagyis nem számítanak az érzéseim. De ha számítanának, sem haragudnék rád. Mirubi-sama megtett mindent, amit csak tudott, és engem is megmentettél. És menedéket is nyújtottál volna hármunknak, amiért örökké hálás leszek. Szóval álljon fel Mirubi-sama, te vagy a gazdám, a mesterem, az én istenem már… örülök, hogy unokabátyám vagy, Mirubi-sama. – mondom a fiúnak.

Végül, mielőtt felállhatna a fiú, a nyakát átkarolva közelebb húzom magamhoz, és ajkaimat a szájára tapasztva egy gyermeki csókot adtam neki. Úgy tudom ezzel azt fejezzük ki, ha szeretünk valakit, és én szeretem Mirubi-samat, hisz annyi mindent tett értünk. Végül egy meleg, barátságos ölelés után elengedem a fiút, és tovább mosolyogva a szemébe nézve várom, hátha továbbindul, persze nem sietek sehova.

Jiraiya Pént. Aug. 21 2015, 23:52

// Nem otthoni gépről írok, de haladnék így, bocsánat ha kicsit fura a poszt ^^ //

Bizony a gyermeki lélek igencsak törékeny és sebezhető, ezzel együtt pedig tökéletesen formálható. Hiszen egy gyermekre nem mondhatni, hogy már elkészült formájában él. Persze a forma megvan, ám a tudat, a gondolkodás és az érzésvilág folyamatosan változik, kiskorban pedig gyökeresen formálódik. Később erre a gyökeres, néhol hiányos alapra épül a gyermek további érzésvilága, gondolkodása és minden egyéb "funkciója" amit az emberek Személyiségnek neveznek. Ám ez a személyiség amolyan "félkemény" anyag, amelyet erővel és idővel formálni lehet, alakítani lehet, de csak keveset... Ahhoz, hogy ez a személyiség teljesen új legyen, ezt a kemény "anyagot" teljesen össze kell törni, porrá kell zúzni, majd úgy kell összeragasztani, hogy az éppen megfelelő legyen a célok elérésére. Akkor pedig, hogyha ez a személyiség, ez a lélek magától áll össze, vagyis a körülmények formálják, akkor egy torz anyag születik, ami kitudja, hogy mit eredményez...

Azonban a gyermeki lélek ennél sokkalta frissebb, sokkalta puhább, így kedvünkre lehet formálni, egészen addig, amíg az anyag, vagyis a lélek el nem éri azt a pontját, ahol már telítődik, tömörebbé válik és az a teljes telítettség kíséri őt végig egész elkövetkezendő életében... A kérdés csak az, hogy mi az, amivel megtelik az a lélek?

Hanae gyermeki naivitással reagálja le és érzi át a Mirubi által közvetített többé-kevésbé igaz érzelmeket, amiért természetesen a lány nem hibás, elvégre kicsi még... Ám a saját szemszögéből és bizonyos értelembe véve, Mirubi valóban jót tesz vele és ha a Fiú megtanítja mindenre a kislányt, amit Ő már tud és érez, valamint megismerteti őt a Világ Valódi arcával, akkor Hanae valóban, egészen biztosan tudni fogja, hogy Mirubi mellett a legjobb helye van... És itt bukik ki egy újabb kérdés: Vajon Mirubi felfogása, létszemlélete és tettei mennyire pozitívak? És ha nem, akkor mennyi az igazság abban, amit Ő képvisel?

A gyermeki, piciny kezek gyengéden rátapadnak a számukra nagy, kissé meleg, de annál fehérebb, hibátlan arcra. Mirubi szemei vörösek, ám miután Hanae kizökkentette őt a révületből, gyorsan letörli könnyeit, majd a kislány mondandójára figyel, majd amikor beszél, arca elkomolyodik, miután pedig nyakát átkarolja, elmosolyodik és mint aki csak egy ölelésre számít, engedi, hogy Hanae közelebb hajoljon, ám amit tesz, az meglepi. Mirubi szemei döbbenten merednek a lányra, majd gyorsan feleszmélve, lassan elhúzza magát. Ha most elsieti, akkor valószínűleg a kislány rossz dolognak fogja fel, így a kínos dologból, amely némi pirt csalt a hófehér arcra, egy lassú elmozdulással húzza ki magát, ám egy másodpercre mindez megtörtént...

Mirubi feláll, majd meleg kezeit gyengéden a kislány fejére teszi.

- Az érzéseid azok, amely emberré tesznek téged. Ám amint mondtam, nem szabad emberként viselkedned... - Hirtelen váltás - És köszönöm neked ezeket a szavakat Hanae-chan. Általad úgy érzem, hogy sikeresen fogom zárni a küldetésem, a feladatom... Azt a feladatot, amiért én élek a világon és általad a szüleid bocsánatát is elnyerhetem, hogyha megismertetlek téged azzal a Világgal, amely a mai értelmében értett "Világot" jelenti... És ha ebben a világben fel tudlak úgy nevelni és meg tudom neked azt tanítani, amit én is tudok és ismerek, úgy érzem, akkor a Világ legjobb és legtisztább embere lehetsz, egy olyan ember, aki valóban csak azt veszi figyelembe, hogy mi a jó és mi a tisztaság! Hogy mi az az Isteni, az emberfeletti Igazság, melyet az emberek elfednek ebben a világban... Hanae! Te leszel az, aki mellettem felemelkedik majd és a szüleid... - Pillanatra megáll - Nem... Az Egész Világ büszkeségét és örömét elnyeri majd. Elvégre ha valóban komolyan gondolod azt, amit mondtál, Te már most jobb és tisztább lény vagy, mint akikkel Én valaha is találkoztam. Most pedig kövess...

Mondta a fiú, majd megindult előre. Ha Hanae mond neki még valamit, akkor arra természetesen válaszol, leregálja, ám démoni mosolyát, ami kimászott az arcára, amikor elfordul a kislány felől, igyekszik elrejteni Hanae elől, így ha mellé érkeznek, akkor azonnal ez a démoni, sunyi mosoly egy kedves, jókedű, örömteli mosollyá fakul... Vajon ez amosoly a gonoszság és a rosszindulat jele? Vagy éppen annak a tudata, hogy egy Új, hatalmasabb és tisztább lény van készülőbe, aki elsöpri majd a Gonoszságot és a Romlást a Föld színéről?

// A posztodat addig írd, hogy megérkeztek abba a szobába, ahol nemrég tartózkodotatok ^^ Mirubi odaáll a szoba mellé, majd arra kéri a kislányt, hogy aludjon, mert másnap megkezdődik az oktatása //

**Tsunomi Ai** Szomb. Aug. 22 2015, 11:14

Gyermeki, ártatlan mosollyal néztem a férfire, kezeim jóleső melegséget tapasztaltak a fiú bőrén. Talán emiatt is, de az biztos, hogy valós érzéseim miatt is válaszoltam úgy Mirubi-samanak, ahogy megtettem. Nem hazudtam, minden szavát komolyan gondoltam. Nem szeretek becsapni másokat, és lehet, ezzel a válasszal nem fogom elnyerni Mirubi-sama kegyeit. De én nem tehetek róla… én sosem szerettem hazudni. Mirubi-sama míg beszéltem komoly volt. Nem is lehetett volna más, hisz ő a vezérem, az iránymutatóm... A vezérnek meg komolynak kell lennie. De végül, mire befejezem, elmosolyodik. Jóleső érzés volt látni Mirubi-sama mosolyát, amitől furcsa érzés kerülgetett. Végül átkaroltam Mirubi-sama nyakát, és ő sem ellenkezett, mikor magamhoz húztam, majd behunyt szemmel a szájára adtam egy hosszabb puszit. Furcsa bizsergető érzés volt, aminek a miértjét nem tudtam, de mikor kicsit kinyitom a szemem Mirubi-sama döbbent tekintete fogad, és miközben a fiú elhúzódzkodik én értetlenül megdöntve kicsit oldalra a fejem, furcsállva nézem a fiút. Rosszul csináltam volna? De hisz a faluban is így mutatják ki a szeretetüket a felnőttek, és az idősebb gyerekek is. Mire a fiú felállt, én már elengedtem, és a pírt észre sem véve néztem a fiúra, ám mikor kezeinek melegsége ismét a fejemen pihent egy halk „óhh” hagyja el a számat, és halvány mosollyal, apró kezemmel a fejem fölé nyúlva a fiú kézfejére teszem a kezem. A fiú prédikációját csendesen, de annál nyugodtabban hallgattam, csillogó szemekkel magamba szívva minden szavát. Végül, ha fiú hagyja átkarolom a karját, és fejemet finoman karjának döntve a földet nézem. Addig nem szóltam semmit, míg meg nem érkeztünk a szobámig, ám mikor Mirubi-sama arra utasított, hogy aludjak elszakítottam magam a fiútól az ajtóhoz lépek, ám mielőtt bemennék, a szobába megfordulok, még egyszer utoljára a mai nap a fiúhoz szólva.

- Nem érdemeltem meg a dicséreted Mirubi-sama… de azon leszek, hogy elfojtsam az érzéseim. Még ha nem is leszek képes teljesen, ha Mirubi-samanak szüksége lesz, rám mindenképp megpróbálom! –egy kis hallgatás, majd meghajolok – Jóéjszakát Mirubi-sama.

Végül megfordulok, és becsukom az ajtót. Körülnéztem a szobába. Olyan üres… olyan… magányos. De nem is baj. Mirubi-sama kedvéért elviselem… ha erősebbé tesz, bármit elviselek! Ezzel a gondolattal tértem nyugovóra, hogy másnapra kipihenhessem magamat.

Jiraiya Vas. Aug. 30 2015, 18:51

   Mirubi ahogy már mondtam, erőteljes léptekkel tör előre Jikogutari sötétjében, miközben a kis Hanae ott "cirkál" mellette. Ahogy pedig megérkeznek a szobájához és Mirubi elmondja, hogy mi a teendő, a kislány csak szól néhány szót, majd becsukja maga mögött az ajtót. Természetesen ez is nagy meglepetésére van a fiúnak. Vajon ez a kislány ténylegesen ennyire vakon követni fogja a parancsait? Nos igen, lehetséges, ám minden megeshet. Ám Mirubi tudja, hogy a lánnyal nagyon finoman kell bánni, mert egy rossz dönté... Várjunk csak... Hm. Nem is. Egy rossz döntés is kiküszöbölhető, így végül is a kislány sorsa mind Mirubi kezében van, ám a kérdés csak az, hogy mire használja?
   Mirubi arcára nem ült ki meglepődöttség, ám legbelül tényleg meglepődött azon, hogy a kislány csak úgy becsukta az ajtót és nyugovóra tér. A nagy "Érzelmek Mestere" a mai nap folyamán eléggé hoppon maradt, elvégre nem tudta uralni eléggé sok esetben érzelmei megnyilvánulását. Ilyen még nem fordult vele elő azóta, hogy elhagyta Konohát, maximum akkor, amikor a harag és a pusztítás vágya felülkerekedett rajta. Az viszont az önkontroll és az önuralom teljes hiányát eredményezte, az érzelmek féktelen tombolása által. Az a fajta érzelem teljesen más... Az érzelmek azok, amik hátráltatják őt és az érzelmek azok, amiket ha elnyom, akkor csak gyűlnek és gyűlnek, végül pedig a Düh formájában kitörnek. Így tehát az érzelmek elfojtása nem viszi előbbre az embert és ezt Mirubi a saját bőrén tapasztalja... Ám azok, akik nem rendelkeznek érzelemmel, csak gondolatokkal, azok számára a tisztaság elérhető, a sötétség pedig uralható... Ez az, amire Mirubi nem volt képes és valószínűleg, már soha nem is lehet. Elvégre az igazság, amire Ő ráébredt, már túl későn jött el hozzá...
    Másnap reggel nyolc órakor nyílt Hanae szobájának az ajtaja. Maga a szoba nem volt megvilágítva, ugyanis amikor tegnap a lány utoljára belépett, még a fáklyák égtek, ám azok néhány óra múlva elaludtak. Így a szobában már csak egy kisebb gyertya égett, ami néhány órás fuldoklás után, szintén kialudt. Éppen ezért az utolsó 2 órát, a kislány vak sötétségben töltötte, ám ahogy mondtam, reggel nyolc órakor nyílt az ajtó. Nem nyikorgott, csupán kattant egyet, majd a fényáradat beszökött a szobába is. Sárgás, fehéres, pirosas fény ez, amely egy frissen meggyújtott fáklyából származik. Az ajtóban pedig Mirubi állt, a tegnapi köpenyében, melynek mellkasán ott terpeszkedett a lefelé fordított háromszög, benne a szemmel. A fiú szemét láthatóan zavarta a sötétség, így nem látta teljesen a kislányt. A bal kezében volt a fáklya, míg a jobban egy tányért tartott, amiben valamiféle fűszeres rizs és rántott tojás volt összekeverve.

// Mirubi a Genin éveiben főzött a JK csapatára Very Happy

Konyhai tudásából jött a Toxikológiai ismeretek szerzése. Az eddigi aktív és szép játékodért +10 chakrát kapsz. Normál esetben ez 5 lenne, de tényleg jól személyesíted meg a karaktert és le a kalappal! //

**Tsunomi Ai** Vas. Aug. 30 2015, 22:25

Végül becsuktam az ajtót, és magamra maradtam. A fáklyák többsége, már kihunyó félben volt, de egyelőre még bírták. Természetesen én nem ezzel voltam elfoglalva. Szomorkásan elballagtam az ágyamhoz, majd belefeküdve nyújtóztam egy nagyot. A mennyezetet bámulva méláztam el az alig pár napos dolgokról. Mirubi-sama előtt nem mutattam ki, de nagyon hiányoztak anyuék. Furcsa érzés volt, hogy senki se ad jó éjt puszit, vagy takar be kedves szavakat suttogva, vagy egyszerűen csak itt van mellettem mint szülő. Egy kis könnycsepp folyt végig az arcomon, amit letöröltem rögtön. Bár több könny nem folyt a szememből, bármikor, amikor aludni akartam, anyu vagy apu képe villant elém. Nehezen, de végül azonban elnyomott az álom… bár utólag belegondolva ez rosszabb volt, még annál is mintha végigvirrasztottam volna az éjszakát. Az éjszaka maga volt a rémálom. Újra és újra átéltem a gyilkosság estéjét, amelyek valamilyen formában mindig másképp történtek, bár a kimenetel ugyanaz volt. Ott álltam a hátamat a nyirkos barlangfalnak vetve, és vártam a halált. Többször is sikítva, verítékben úszva keltem fel a sötétbe, hogy aztán zokogva térjek ismét nyugovóra. Azonban a halott anyám és apám arca egész végig elkísért. Végül azonban eljött a megváltó reggel. A sötétség fogadott, mikor kinyitottam a szemeimet, amelyek égtek az éjszakai könnytől, és az álmatlanságtól. Mikor megszólaltam a torkom is kicsit rekedt volt, nem túl feltűnő, de ha az ember odafigyelt észrevehette. Végül azonban a kattanó ajtó zár keltett fel teljesen, mire én felülve a szememet takarva néztem hunyorítva az ajtó felé. Mikor végül szemem hozzászokott Mirubi-sama körvonalai váltak láthatóvá. Arcomra egy barátságos mosoly kúszott fel, és meghajolva Mirubi-sama előtt (félig feküdve) minél boldogabb hangon köszöntöttem.

- Jó reggelt Mirubi-sama.

Akaratlanul is megpróbáltam elfojtani a helyzetemet. Azonban bármennyire, is próbálom frissnek, boldognak tüntetni magam… a szemem alatti mély táskák, és a fáklyafényben is feltűnő sápadt bőröm. Pizsamám pedig még nedves volt… nem nem pisiltem be, már rég óta nem tettem ilyet, hanem a magába itta az este folyamán a verítéket, ami a megerőltető álmok okoztak. Azonban bármennyire is nyilvánvaló volt, én próbáltam úgy tenni a fiú előtt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Jiraiya Csüt. Szept. 10 2015, 21:05

// Őhm elfelejtettem, hogy mit akartam írni Xd Mert ugye elszállt a poszt, amit mondtam és azóta eltelt némi idő. De majd eszembe jut ^^   //

   Mirubi lépett tehát be az ajtón, amely egy kattanással jelezte azt, hogy valaki érkezik. A fáklya meleg fénye kitöltötte a szoba sötétségét, amely már éppen elég ideje ólálkodott a kislány körül, így valószínűleg Ő most örülhet annak, hogy világosság köszönt be.
   A fiú kisebb mosolyt húz arcára, majd úgy méri végig a lányt. Orra vadul mozog, ahogy felerősített érzékszervével végigszaglássza a lányt. Furcsa, de izzadtság szagot érez, ám nem a szokványos bűz csapja meg az orrát, hanem valami édesebb és puhább szag, ami már annyira furcsán "babaszerű" volt, hogy nem is érződött kellemesnek. Ám a fiúnak szemei is vannak szerencsére, amivel látta a lány állapotát: Alig aludta ki magát az éjszaka.
   A fiú közelebb lép a lányhoz, miután a fáklyát beletette az egyik tartóba a falon, majd leguggol elé és leteszi az ételt az ágyra. Kezeivel végigtapogatja a kislány karját és a vállát, majd a hasát. Ezek a kezek, még mindig melegek ám nem túl kellemes, amikor felmelegítik a nedves pizsamát.
- Miért nem aludtál Hanae?
Tette fel a kérdést a fiú, miközben az égszínkék szemek találkoznak...

**Tsunomi Ai** Vas. Szept. 13 2015, 11:06

Mirubi-sama lépett be az ajtón, és én vidámnak tűnve üdvözlöm őt, persze nem nagyon voltam vidám hangulatban. Mármint örültem, hogy Mirubi-sama eljött ma is hozzám, de annak nem, hogy ilyen rosszul aludtam ilyen álmokkal kísértve. Arcom halvány pírba fut át, ahogy Mirubi-sama megvizsgál. Szememet lesütve a térdemet kezdem el nézegetni, és bűnbánóvá válik arcom. Egész idő alatt tudtam, hogy Mirubi-samat nem fogom tudni átverni, és mégis megpróbáltam. Mirubi-sama lehajolt elém, és ismét megérintett. Kezei bizsergő érzést hagytak maguk után, mire én csillogó, bánatos szemmel nézek a fiú igézően kék szemébe. Kérdésére nem válaszoltam rögtön. Szemeimet ismét lesütöttem, és fel sem tűnt, de kezeim Mirubi-sama keze után nyúlt, hogy finoman megszorítsam. Alig hallgatóan szipogok párat, miközben egy könny kúszik végig az arcomon. Mikor végre megszólalok a hangom tömény bánattól nehéz. Olyan szívfacsaróan beszéltem, hogy szinte majdnem elbőgtem tőle még magam is.

- Anyáról és Apáról álmodtam. Ismét átéltem az éjszakát, többször is. Arctalan démonok, torz lények, sőt volt olyan is, hogy magam végeztem Anyuékkal… Egész éjszaka újra kellett néznem az éjszakát… ezt nem bírom! Vér és halál… egész életemben kísérteni fog. – de végül egy fáradt bánatos mosollyal Mirubi-samara nézek vöröslő szemekkel – De legalább, ha így folytatódik, olyan leszek, amit Mirubi-sama akar… egy idő után ki fog belőlem ölni minden boldogságot az éjszaka.

Legszívesebben összegömbölyödtem volna, és elsírtam magam. De nem mutathatok gyengeséget. Megtört tekintettel a tál után nyúlok, és elgyengült kezeim remegését megpróbálva elfojtani elkezdem megenni az ételt. Nem voltam éhes. De egy idő után úgyis meg kellett volna ennem. A gyomrom azonban ellenállt. Nem akarta befogadni a tányér tartalmát, így alig csipegettem ki a tartalom negyedét, a pálcikát lerakva visszateszem az ágyra azt, majd lemászok az ágyról.

- Köszönöm az ételt Mirubi-sama. – mondom kissé meghajolva – Elnézést a gyengeségemért, ígérem, legközelebb megpróbálok ellene tenni valamit. Ha van terve velem, indulhatunk, ha úgy gondolja.

Hangom megtört volt, és tudtam, hogy eltart egy ideig, míg ismét a régi önmagam leszek. De én csak egy gyalog vagyok. Nem hagyhatom Mirubi-samat cserben. Ha Mirubi-sama azt javasolja, hogy pihenjek inkább, csak megrázom némán a fejem, és a karjába kapaszkodva nem mozdulok mellőle.

Jiraiya Szer. Szept. 16 2015, 21:36

A lány iszonyatosan gondterhelt. Talán ez nem kifejezés minderre. Egy kisgyermek, aki látta és átélte szülei halálát, olyan sérüléseket szenvedett el, amely kihat egész életére. Elvégre a személyiségfejlődésben ezek a traumák olyan szinten játszanak szerepet, amilyen maga szinten csak lehet. Ám ahogy Hanae meséli mindezt, Mirubi arca meg sem rándul, voltaképpen közömbösséget látni rajta, ám amikor Hanae szipogások közepette megemlíti a boldogság kiölését, amit társít a kislány Mirubi elvárásaival, annál a résznél a fiú erősen borzolta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
Hanae csendben nekikezdett az étkezésnek, elvégre, ahogy Ő is jól tudta, valamikor meg kell ennie. Ám eközben Mirubi szólt néhány szót.
- A Boldogság az, amit én a legnagyobb becsben tartok Hanae. Azt elvenni csak akkor lehet, hogyha okot ad rá valaki. Éppen ezért én azt szeretném, hogy boldog legyél.
Mosolyodik rá a kislányra Mirubi, miközben szemeit kissé becsukja.
- És azért, hogy boldog legyél, én mindent meg fogok tenni.
Mondta, majd miután Hanae befejezte az étkezést, Mirubi csak bólintott egyet a köszönetre, majd azt kérte a lánytól, hogy kövesse őt. Így is lett. Kiléptek a szobából, majd a sötét folyosókon bal felé fordultak, hogy elhagyhassák a bázist. Ez így is történt, hamarosan a körfolyosó végén jobbra fordultak, majd egy nagyobb, fémmel díszített fakapuhoz érve átléptek rajta és egy kisebb terembe kerültek, ahol szinte nem volt semmi.
- Kapaszkodj belém Hanae.
Mondta Mirubi, majd leguggolt és a hátát tartotta a lánynak, hogy másszon fel rá.

**Misaki Kiyoko** Csüt. Szept. 24 2015, 19:44

//Jira//

Csak simán Mirubi. Akkor mondanám, hogy mától úgy fogom hívni, hogy csak simán Mirubi, de túl hosszú lenne. Köszi, lerövidítem.
- Megteszi a Kiyo is - felelem erre, nincs szükség még arra, hogy cifrázza is, ezzel beleegyezem abba, hogy nem Mirubi-sama, csak Mirubi. Ismeretségünk ezzel egy új kaput nyitott, gratula, következő lépcsőfok: "Te, Mirubi!"
Elindulok vele körülbelül ugyanabban a sebességben, mint ő, igyekszem közben mellette szorosan haladni... mármint hogy kicsivel se maradjak le tőle. Jogos, ha már mindenki akar valamit a szervezettől, én is akarjak valamit.
- Mindig is szerettem volna megváltoztatni a nevem, csak lehet, magam sem szoknám meg - bár ehhez szerintem nem kell egy szervezet, hogy megváltoztathassam, nem tudom. Álnevet azért még ragaszthatok magamra. - Általában haladok a sodrással, idővel mindenki akar valamit, majd én is - tulajdonképpen fogalmam nincs.
- De erősebb szeretnék lenni és visszavágni azoknak, akik maguk mögött hagytak. De egyelőre az is megteszi, hogy tartozhatok valahová - mint mondtam, elég volt a magányos pillanatokból, az se baj, ha éppen olyan alakok vesznek körbe, akikben nem szabad megbíznom, ezt már megtanultam a szervezeteknél.
- Különben van ez a... fogalmam sincs, mi a neve, Kouzenmaru testőre, belőtt kinézet... mi van vele? Úgy nézett rám, mint egy meg nem kóstolt pirulára - hát ha én egy drog vagyok, akkor magam miért nem vagyok olyan? Egész nap biztos szépeket látnék, körülbelül leszarnám, hogy mi folyik körülöttem, de majd biztos megkérdezem ettől a dílertől, hogy ő mit gondol erről, mit érez, amikor egy jót szippant a "levegőbe". Már csak azért is kérdezem Mirubit, hogy neki erről mi a véleménye.

**Tsunomi Ai** Vas. Szept. 27 2015, 16:18

Jiraiya

Mirubi-sama csöndesen eltűrte a panaszomat, és nem szólt közbe. Természetesen arcán nem láthattam semmit, tekintve, hogy jó ideig, nem is figyeltem rá, legalábbis az arcvonásaira, hisz nem néztem fel rá, majd mikor keserű mosollyal rá nézek, végül csak észreveszem, ahogy felhúzza a szemöldökeit. Végül lesütöm a szememet, majd végül nekilátok az evésnek. Mirubi-sama csak ezután szólt hozzám. Végül leteszem az ételt, és megköszöntem, még ha csak szinte csipegettem is. Komoly tekintettel nézek a férfira, és próbáltam elhatározott, de mégis lágy arcot produkálni.
- Mirubi-sama. Engem az tehet boldoggá, ha segíthetem elérni a céljait!
Végül Mirubi-sama arra kért, hogy kövessem. Én, bár eléggé ingatag léptekkel, de követtem, olyan közel a meleg karjaihoz, amennyire csak mertem, persze megérinteni nem akaródzott. Nem tudom Mirubi-sama mit szólna hozzá. Végül azonban Mirubi-sama megállt, alig hogy átléptünk egy díszes fakapun, majd arra kért, hogy másszak fel a hátára. Kissé összezavarodtam, és egy kis pillanatra jobbra-balra kapkodtam a tekintetem. Ám végül a fiú szemeibe néztem, majd lesütöm a szemeim, végül Mirubi hátán megkapaszkodok, finoman, alig-alig átkarolva átölelem a férfi nyakát. Légzésem kicsit felgyorsul, és alig érzékelhető remegés fut át rajtam. Nem tudtam mit szeretne Mirubi-sama, de nagyon közel voltam hozzá. Nem tudtam miért, de ez… túl közel. Egy kicsit erősebb lesz végül a szorításom, ahogy fejemet nekidöntöm Mirubi hátának, és behunyt szemmel engedtem a pillanatnak. Olyan megnyugtató volt itt…

Jiraiya Kedd Szept. 29 2015, 19:11

Kiyoko

Mirubi szorosan haladt a lány mellett, vagyis mondhatjuk, hogy Ő tartotta azt a tempót, amiben mindketten kényelmesen tudtak haladni. Eközben persze a lány beszélt hozzá, ahogy azt Mirubi szerette is volna, elvégre érdekes, hogy egy másik tag által invitált személyt kell bedumálnia maguk közé, hogyha szabad így fogalmazni. Elvégre mos Mirubi számára, az a legfontosabb, hogy megtalálja a közös hangot, amin majd képes lesz beszélni a lányhoz úgy, hogy az, az Amegami tagja akarjon lenni.
- Kik azok, akik maguk mögött hagytak?
Mirubi hangja passzív volt, egyenlőre nem mutatott nagy érdeklődést.
- Az Ő neve Igameku. Nézd el neki... Nehéz volt a gyerekkora.
Ez most úgy hatott, mintha Mirubi viccelne, vagy éppen kissé cinikus lenne, pedig nem. Ő valóban tudja és úgy gondolja, hogy azért ilyen az a fiú, mert nehéz volt a gyerekkora. Rengeteg megpróbáltatáson ment át, és ezt átérzi a fiú... Ám mindezek ellenére, egyenlőre nem szól többet, pedig lenne mit mondania a lánynak. Most azt akarja, hogy Kiyoko beszéljen, ezzel pedig megismerheti a lányt.

Hanae

Hanae gyermeki szemeinek és lelkének furcsa lehet Mirubi. A legtöbb ember messziről elkerüli őt, hiszen kisugárzása baljós, ami több okból kifolyólag ilyen... Ám Hanae valami oknál fogva nem érzi ezt a fiú közelében, ám ennek okát csak Mirubi tudhatja... Ahogy Hanae kicsiny kezeivel megragadja Mirubit és felmászik a hátára, majd átkarolja a nyakát, láthatja, hogy a fiú haja most kissé furcsán van fésülve és pont belátása van a kislánynak Mirubi halántékához, ahol több, apró izzadságcsepp gyöngyözött.
Amint tehát Hanae erősen megkapaszkodott, majd erről Mirubi megbizonyosodott, a következő pillanatban a fiú behajlította a lábait, majd felugrott. Hanae látta a nagyjából másfél-két méter széles járatot a plafonban, amin szélsebesen száguldottak keresztül, egészen a felszínre, ahol már a Nap fénye érinthette Hanae hófehér bőrét. Nagyjából a lendületük egy méterrel a talaj felet ért véget, majd Mirubi finoman landolt és leengedte a hátáról a kislányt.
- Megjöttünk. Tudod, hogy hol vagyunk Hanae?
Tette fel a kérdését Mirubi. Valószínűleg a kislány nem tudja, ezért miután reagált, Mirubi folytatja.
- Ez a Füst Országának Bambuszerdeje. Itt van a Bázisunk egyetlen rejtett bejárata, amit amint látod, iszonyatosan nehéz megtalálni...
Ahogy a kislány körülnéz, láthatja, hogy köröskörül csak hatalmas bambuszfák nőnek a magasban, ezzel elrejtve ezt a rejteket a kíváncsi szemek elől.
- Mond Hanae: Tanultál az Akadémián valamilyen technikát?
Tette fel a kérdésé Mirubi érdeklődően.

// Az lenen a kérdésem, hogy Te szeretnéd-e, hogy egy átfogó "tanítást" mondjon Mirubi a chakráról, vagy átugorhatjuk ezt. Ha átugorjuk akkor csak annyit írok, hogy Mirubi ezt és ezt elmagyarázta Hanaénak, ha viszont szeretnél némi magyarázatot és bővebb információt kapni a chakraelmélet egyes elemeiről, akkor Mirubi magyarázatát részletesen leírom. A választ majd Pm-ben vagy posztban kérem, hogy megmaradjon >< //

**Tsunomi Ai** Csüt. Okt. 08 2015, 20:17

Szemeimet lehunyva simultam hozzá teljesen Mirubi-samahoz. Közelsége jóleső megnyugvást hozott számomra. Olyannyira magába szippantott a pillanat, hogy egy pillanatra olyannyira megfeledkeztem magamról, hogy a másodperc töredékével megegyező pillanatra a beálló béke miatt, vagy talán a fiú közelségének a melegétől, de a lényeg ugyanaz. A szemem elkezdett lecsukódni, és szinte majdnem sikerült elaludnom a fiú hátán, ám mielőtt ez valóban megtörtént volna Mirubi-sama elrugaszkodott. Ez olyannyira meglepett, hogy egy kis sikkantás után szorosan karolom át a nyakát, talán picit fujtogatóan is. Bár gyorsan ismét a földön voltunk a hirtelen meglepődés kirázta belőlem az álmot, és újból felkeltem. Miután Mirubi-sama leengedett a földre lepattantam róla, és a szememet dörgölve próbálok ráfigyelni. Kérdésére kicsit összezavarodok, hisz végül is Mirubi-samanak tudnia kellene, hogy eszméletlenül hoztak ide nem? Így hát félősen megrázom a fejem, mialatt tincseim röpködtek jobbra-balra. Végül megkaptam a választ, de ezzel sem tudtam meg sokkal többet. Bár tanultunk a többi országokról sajnos nem jutott eszembe hol található a Füst országa pontosan, így kissé elszégyelltem magamat, hogy ilyen kis butus vagyok. Ám a rosszkedvem még tovább fokozódott, amikor a képességeimről volt szó. Lábujjam hegyével a földet kezdtem turkálni, miközben fejemet lehajtva lesütöm a szemeimet. A hátam mögött összekulcsolt kezemet összeszorítva próbáltam tartást álcázni.

- Csak a Láthatatlanság Köpönyegét tanultam meg Mirubi-sama… egyedül rejtőzködni tudok jól. Bár a sensei szerint, a B szintnél gyengébb shinobik elől el tudok bújni, ez nem hiszem, hogy Mirubi-sama hasznára lehet… nem vagyok jó harcos.

// átugorhatjuk, hogy gyorsabban haladjunk Smile

//

**Misaki Kiyoko** Pént. Okt. 09 2015, 20:53

//Jira//

- Átérzem - felelem végül, amikor beszámol nekem Igameku nehéz életéről. Végülis gondolhattam volna, mert egy teljes épelméjű és egészséges ember nem nyúl módosítószerekhez csak azért, mert milyen boldog, ahhoz valaminek történnie kellett az életében, hogy mindez bekövetkezzen és gyökeresen megváltoztassa. Tényleg, akkor eddig én még miért nem éltem a helyzettel? Bár felesleges is lenne. Talán... talán egyszer, csak ne vigyen rá a lélek arra, hogy abban a stázisban is maradjak.
Kicsit nehezemre esik válaszolni a kérdésére, ugyanis nem tudom, hogy mennyire bízhatok meg benne, mennyire hántorgatná fel az életem teljes egészében, s ha különben is túl sokat árulok el neki, nem tudom, hogy hogy jönnék ki belőle úgy, hogy jó is legyen.
- Ezelőtt tagja voltam egy másik szervezetnek, amit közös megegyezés alapján hagytam el. Végül másokhoz szegődtem zsákmányolás címszó alatt, de igazából sosem volt nekem való az a banda. Ha több is érdekelne, hogyan keveredtem ebbe bele... - ránéztem Mirubira, hogy kapjak tőle amolyan "érdekfeszítő" arcot, mert addig nem kezdek bele a mesébe. Tulajdonképpen talán mást is várok, egy biztató mondatot, bármit, ami segít abban, hogy elmondhassam neki a történteket.

//Bocsi, hogy rövid lett.//

Jiraiya Pént. Okt. 16 2015, 19:47

// Kicsit kevesebb mostanában az időm, ezért elnézést a késésekért! //

Hanae (- Rendben, akkor majd amikor leírom, hogy Mirubi elmondta, akkor Hanae az egész Chakraelméletet megkapja leegyszerűsítve, bár ez még így is tömör a számára)

Mirubi kisebb mosollyal a szája szélén néz le a kislányra, aki a lábával a talajt bökdösi. Milyen kislányos reakció, nem is várt volna többet tőle az ember. Így Mirubi sem, hiszen Hanae életének nagy részét, már ismeri, az okai pedig egyenlőre Hanae számára rejtve maradnak, ahogyan maga az is, hogy Mirubi ismeri a múltját. Ám ezek a dolgok nem is annyira lényegesek, hogyha éppen arról van szó, hogy Hanae fejlődjön és hasznos tagja legyen a szervezetnek. Éppen ezért, Mirubi most próbára akarja tenni.
- Akkor próbálj meg elbújni előlem, a legnagyobb hozzáértéssel. Becsukom a szemem, pontosan két percet kapsz rá. Számolj százhúszig lassan, majd amint megtetted ezt, számíthatsz arra, hogy megkereslek.
Mondta Mirubi, majd becsukta a szemét. Nos? Hanae teszi amit mondott neki újdonsült "Apukája" vagy éppen "Mestere"? Vajon Hanae most hogyan tekint a fiúra és mit gondolhat arról, amit most csinálnak?

Kiyoko

Mirubi látszólag semmilyen érzelmet nem érez, vagy éppen nem vált ki a fiatal fiúból Kiyoko szavai, ám biztos lehet benne a lány, hogy az Amegami vezetőjének a fejében rengeteg dolog fordult meg még ez alatt a néhány mondat alatt is. Persze a lány még nem ismeri Mirubit, ahogy Ő sem a lányt, de a fiú azon van, hogy ez megváltozzon. Minél többet akar tudni Kiyoko-ról anélkül, hogy Ő róla bármit is megtudjon a lány. Éppen ezért mindvégig figyelte őt és mondat utolsó néhány szavánál érdeklődő arckifejezést mutatott, vagyis úgy tűnt, hogy természetes ez a kifejezés és érdekli, ami nem is áll messze az igazságtól.
- Természetesen kíváncsi vagyok rá.
Mosolyodik el a fiú, olyan kedves és érzékeny mosollyal, ami egész idáig teljes összeegyeztethetetlenségben áll azzal a jellemmel és reakciókkal, amit eddig a lány felé, vagy éppen a lány mellett tanúsított. Most viszont valóban úgy tűnik, hogy érdeklődését felkeltette ez a történet, mégpedig úgy, hogy kedve is van a lányt hallgatni...

**Misaki Kiyoko** Pént. Okt. 23 2015, 20:29

//Jira//

Sóhajtottam. Érdekli. Biztosan? Nekem az tuti, hogy nehéz lesz róla mesélnem, pláne az akkori naivitásom miatt, meg ha már mesélek, akkor azok az emlékek újra bevillannak majd. Mindenesetre mostanra már megtanultam kontrollálni az érzelmeimet, tehát nem tudnak rajtam felülkerekedni.
- A Föld országának shinobija voltam. Már magam sem tudnám megmondani, hogy milyen lehettem akkor, de azt tudom, hogy nem voltam ennyire szabadszájú. Egy napon találkoztam egy idegennel, akivel... hát, aznap este szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat annak ellenére, hogy nem sok mindent tudtam róla. Naiv voltam, fiatal, a szerelemtől nem láttam az orrom elé se, mikoris kiderült, hogy elveszett ninja. Döntenem kellett hát, hogy maradok vagy vele tartok. Mit gondolsz? Persze, hogy azt választottam, hogy vele megyek! Így elhagytam a falum, és csatlakoztam az Unazakikhoz - róluk nem mondanék semmit, mert az információkat senki másnak nem adom ki akkor sem, ha megkínoznak.
- Minden tökéletes volt, de egy idő után kezdett... kihűlni. Végül közös megegyezés alapján eljöttem. Aztán csak tengődtem és kerestem a helyem, lassan már másfél éve, hogy egyedül járom a világot, mert úgy éreztem, hogy sehol se jó és senkivel - valahol mélyen érthető. Nem tudom viszont, hogy Mirubi számára mennyire felfogható ez, mert csak azok tudják igazán átérezni, akik átélték ugyanezt. Közben rásandítok, hátha láthatok valamit az arcán.

Ajánlott tartalom