Re: Amegami Titkos Bázisa - Jigokutari

**Misaki Kiyoko** Hétf. Aug. 28 2017, 18:06

// Szeretik a tik a meggyeeet... ketten szeretünk mi egyeeeet //

Amikor Raion szeme újra a régi lett, még mindig összekuszáltak voltak a gondolataim. Zavart voltam. Nem akartam hinni a szememnek, még csak az emlékeimnek sem, a szemem olyan könnyes volt, mint amikor legelőször bepiáltam és úgy kiszállt belőlem a lélek, hogy még a könnyem is kifolyt. Azt hiszem, akkor voltam ilyen szarul utoljára, mint abban az emlékemben, ahol megtudtam, hogy Hibiki öngyilkos lett miattam. Olyan volt, mintha most is genjutsuban lennék. Most is? Visszagondolva arra az időszakra... azt hittem, hogy Hibiki tényleg annyira képzett, hogy az is csak genjutsu volt, hogy egyáltalán ott volt mellettem olyan hosszú ideig, és mindig győzködtem magam, hogy csak álmodom, mindez nem történt meg. Ha így lett volna, akkor elvesztegettem két évet az életemből... olyan pedig nem létezik, hogy két éven keresztül folyamatosan be legyek drogozva. A nagyapám azt mondta, hogyha úgy érzem, genjutsuban vagyok, akkor tök mindegy, melyik kézjellel, de képes vagyok ezt feloldani. Akkor nem sikerült, mert mint kiderült, nem voltam genjutsuban, aztán a nagyapám megmutatta, hogy hogy nézne ki, ha abban vagyok. A szobámban voltam Hibikivel az oldalamon. Boldogok voltunk, a hasamban már növekedett a leendő gyermekünk, már ajándékokat is kaptunk a babaváró buliban, melyek ott hevertek az asztalon és mindenhol a fal mentén. Szinte azonnal tudtam, hogy genjutsu, mert egyrészt nem létezik olyan, hogy én boldog legyek... másrészt olyan sem, hogy az ajándék közt nem volt... szaké! Persze nem jöttem volna rá, ha nem lettem volna abban az állapotban, mint akkor, és nem szerettem volna annyira az alkoholt. Ha még Hibiki élt volna akkor, amikor a nagyapám ráébresztett arra, hogy létezik a genjutsu kai, akkor bizony elhiszem, hogy teljes boldogságban élek, és valószínű, hogy a hátralévő életem is genjutsuban élem le.
Most viszont mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot és csak félig léteznék. Amikor Raion-ra néztem, akkor valami megváltozott... nem, nem lettem teljes a látványától, csupán úgy tudtam, hogy mindig is egy hideg alak volt, akiről Mirubi sem szívesen beszélt. Már rájöttem csak a hűvös válaszából is, hogy ez a kettő nem szívleli egymást. A pihenés szóra elillannak a negatív gondolataim, nem kell kétszer mondani, s úgy hátradőltem, mintha kiütöttek volna. Közben hallgattam a beszélgetést, és pár mondatot ki tudtam belőle venni, ami nem nagyon tetszett nekem. Mi a fasz? - Ja, ez volt az első kérdésem magamban, miközben a két férfi irányába néztem. Azt persze nem mutattam feléjük, hogy az arcom most is zavart, bár ezt tudták maguktól is, inkább csak... nem tudtam eldönteni, hogy mire is kellek én tényleg, ha itt van már Raion. Két csárdás nem fér meg egy kocsmában. Vagy mondhatom úgy is, hogy két liter szaké nem fér el a számban. Oh! Rácáfolnék erre. Szóval két hülye nem fér meg egy helyen. Leszámítva azt, hogy én nem hülye vagyok, csak nem normális, míg Raion.... szimplán egy fasz. Látva az ökölbe szorított kezét, most már teljesen biztosra mondom, hogy ki nem állhatja Mirubit. Most én sem tudom hirtelen, hogy hogy álljak hozzá ehhez az egészhez, mert mi az, hogy Mirubi elmegy anélkül, hogy elköszönne, ráadásul előtte nem ugrott be a boltba, hogy hozzon egy Yamazaki whiskeyt vagy kettőt? Hallatlan. Nem azért, de tényleg szükségem van valami... alkoholra, és nem arra, amit most épp Raion hoz a kezében. Oh! Most tényleg vizet hoz nekem?
- Most pedig próbálja cáfolni, hogy egy fasz... - suttogom magam elé, miközben jön felém. Tény, hogy kedves tőle. Nem gondoltam volna róla ezt. Szóval: miafaszmármegint? Egyszer hideg, utána meg meleg, váltakozik ez a pali, mint az időjárás. Persze elfogadom a vizet és azonnal megiszom. Lehet, hogy Raion számára öt perc alatt lepörgött az életem, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, hiszen az enyém volt és újra kellett élnem. Nem tenném szívesen még egyszer. Sem az elmémben, sem pedig a valóságban. Ahogy megiszom a vizet, hirtelen szédülni kezdek, és vissza kell fognom, hogy a reggelim ne Raion cipőjén vagy az arcában landoljon... igen, kicsit megviselt ez az egész, nem is gondoltam, hogy ennyire.
Miafasz? - újabb kérdéshalmaz, amikor Raion egy olyan stílusba vált, amit nem gondoltam volna tőle sose, mégpedig büszke. Úgy beszél a klánról, mint az életéről. Na, ha annyira szép és jó, meg megbecsült az a klán, akkor miért is nincs ott Iwagakuréban? Ha jól tudom, a Tensei-ek ott honosak, vagy ott gyűltek össze, meg én is onnan jöttem, de mi a fenének. Inkább lettem volna Sunagakurei, legalább a neve passzol hozzám. Suna... hehe. Celtem.
Hogy ami ezután jön, mégis mi célt képvisel, azt nem tudom. Összevont szemöldökkel figyelem Raiont, majd nem érdekel, hogy mennyire vagyok megszédülve, felállok. Az sem érdekel, ha véletlenül a cipőjére lépek, amúgy is ránézésre megmondom, hogy nem tud táncolni.
- Egy: Tensei vagy sem, a nevem Kiyoko, ezen nem változtatok. Ha valaha volt másik nevem, akkor azt már rég el is felejtettem. A Kiyoko teljesen jó, ha Kiyoi lennék, az azt jelenti, hogy csodálatos - magam sem tudom, hogy mit akartam ezzel mondani, de már rég kimondtam, hogy csodálatos vagyok. Erre nem tudsz rácáfolni, Raion... hehe... mert szarhal vagy.
- Kettő: Mi köze van ehhez Mirubinak? Nem vagyok sem a te cicád, sem pedig az övé - hát mert kutya nem lehetek, értitek. Szóval ha arra megy ki a játék, hogy bárki ellen legyek, akkor rábasztál, mert nem fordulok sosem azok ellen, akik befogadtak és adtak egy helyet, ahol újrakezdhetem. Már csak az emlékeimből kiindulva.
- Klánunk? - teszem fel a kérdésem, mert nekem is teljesen idegenül hat, nem csak neki. Azt hittem, teljesen egyedül vagyok a nagyvilágban. Talán ezért is volt mindig olyan furcsa, hogy nem tudok beilleszkedni másokhoz... sosem tartoztam máshova, csak a Tensei klánhoz, de nem tudtam róluk igazán. Oda sem tartoztam teljesen, hiszen amint megvolt a magamhoz való eszem, a nagybátyámnak álcázott rokonom, vagy családbarát el is hozott onnan. Hogy miért, az még teljes homály. Most pedig így, a húszas éveimben furcsa tudni, hogy van egy családom, amely meglehetősen nagy. Ha persze ki nem haltak.
- Nem sokat. Csak hogy a Tensei-ek Iwában vannak... vagy voltak. Nem tudom, élnek e még. A tenseiganról pedig csak futólag hallottam, de sosem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet, lefoglalt az, hogy kurva gyorsan kamaszodom és társaimnál gyorsabban nőnek a melleim - na, hát kicsit lehetnék visszafogottabb, de minek legyek? Tény, hogy furcsa, hogy mindezt most egy másik klántársammal, vagy kivel kell megosztanom, főleg úgy, hogy meglehetősen közel állok hozzá. Legalább olyan közel, hogy tökön tudom térdelni, de ez mellékes.
- Szóval... itt fogunk állni, vagy elviszel meginni egy szakét? Már nagyon rég nem voltam kint, csak itt bámultam a szürke falakat... nagyon unalmas. Kell egy kis levegő. Neked meg egy kis szín - tény, hogy alig voltam kint, sőt szinte semmit, csak amikor megejtettük Mirubival azt a kis harcot, de utána... itt ültem bent és a gondolataimba merültem. Alkohol mellett pedig sok mindent meg lehet beszélni, akár mesélhet rólunk... izé, a klánról.

Ootsutsuki Kaguya Szer. Aug. 30 2017, 19:12

//What? XD//

Miközben deklarálod, hogy a neved márpedig Kiyoko, a Raion arcáról leolvasható halovány büszkeség szinte teljesen szertefoszlik, és visszatér, régi, jól megszokott... fapofájához. Azonban, észrevehetted, hogy ahogy felálltál, már kapta is a kezeit, hogy megpróbáljon megtámasztani, de amint látta, hogy meg tudsz állni a két lábadon a segítsége nélkül is, vissza is rántotta végtagjait. Most valamiért úgy vigyáz rád, mint a hímestojásra. Eddig még nem volt ilyen. Vajon a Mirubival elhangzott beszélgetés miatt?
- Rendben, hát... Kiyoko. A Tensei nevet egyébként is ki kell érdemelni, nem elég, hogy a klánunk tagja vagy, mely talán engem, még jobban meglep, mint téged. - kezd bele Raion, majd felvonja szemöldökét. - És, hogy Mirubinak mi köze van bármihez is? Ha rajtam múlik, semmi.
„Klánunk?” Hangzik a szádból. Raion szája egy félmosolyra húzódik, azonban nem szólal meg. Megvárja, amíg továbbviszed a gondolatmeneted, és elmondod, mit tudsz róluk. Természetesnek vette, hogy te fogsz először válaszolni a kérdésére. Puhatolózni próbál, és próbálja a dominásabb félnek beállítani magát. Azaz: tiszteletet követel. Ez azonban arra enged következtetni, hogy érdeke, hogy tiszteld. Talán a klán miatt? Van valamiféle hierarchia, amiről nem tudsz?
- Ó, élnek még, de a legtöbbjük nem számít. Csak névben Tensei... micsoda? - kezd bele Raion, de amint meghallja a melleidről tett megjegyzésedet, eláll a szava, szemei elkerekednek, és egy pár pillanatra eleget téve az „élő jégcsap” megszólításnak, szó szerint megfagy, és csak tátott szájjal bámul.
Úgy tíz másodperc múlva korrigálja magát, addig viszont van esélyed akár elhúzni a kezed az arca előtt, de semmire sem reagál, még arra sem, ha tökönrúgnád. Na jó, arra talán igen, de rohadt vicces lenne, ha annyira kiégetted volna, hogy szó szerint kisült az agya, aztán mint egy jó operációs rendszer, nyomott egy indítási javítást. (Egyébként mi a faszom az az operációs rendszer? - a szerk.) Amíg Raion éppen próbál helyreállni, elhívod piára is.
- Szóval. - folytatja Raion úgy, mintha mi sem történt volna, egy gyors fejrázás után. - Csak névben Tensei-nek. Nem méltóak a klán nevére. Nekem, mint a klán vezérének, és klánunk öröksége legképzettebb használójaként, tisztem eldönteni az ilyesmit. Ahogy azt is eldönthetem, mikor beszélünk többes számról, és mikor válik a „klánom”, „klánunkká”. Világos, Misaki Kiyoko?
Raion a nevedre olyan hangsúlyt fektetett, hogy szinte a fogai közt mondta. Nézd csak, kommunikálni próbál! A tudtodra akarja adni, hogy nem ismer el, mint Tensei-t. De mire ez a hirtelen ellenségeskedés? Lehet azt gondolja, nem veszed komolyan, vagy időközben eldöntött valamit, aztán pár másodperc után meggondolta magát? Nők. Akarom mondani, pasik, ki érti őket.
Na, ezután, jut el Raion agyáig, hogy meg akartad hívatni magad valami lőrére, de előtte még azért megvárja, amíg válaszolsz valamit, esetleg tökönrúgod, hátha most már nem csak lefagy, hanem egy saját jégkorszakot kreál magának. De lehet jegelned kéne a témát. Heh. Egyébként, vajon Raion mit iszik? Jeget, dupla whisky-vel?
- De, igazad van. Engem is untat már ez a hely. Kövess hát. - mondja, majd biztos léptekkel elindul előre.
Amint kiléptek a bázis bejáratán, már nem mögötte lépkedsz, hanem mellette. Raion nem tekint rád, csak előre. És... egy rohadt szót sem szól. Meg kell törnöd a csendet, mert ő nem fogja. A klánotokról való beszélgetést valószínűleg folytatni fogjátok amikor majd italhoz jutottatok, de biztos, hogy jó ötlet nektek szabadon lófrálni? Ez elvégre a Füst Országa, ahol... nos, ez elvégre a Füst Országa. Lehet két plusz bűnöző nem oszt, nem szoroz.
Azonban, már biztosan észrevetted, hogy Raion most sokkal rosszabbul palástolja az érzelmeit, mint eddig, Talán azért volt eddig annyira szűkszavú, mert éppen hogy béna az ilyesmiben? Vagy egyszerűen csak kiszorította magából az érzelmeket, de amikor a klánjáról van szó, másképp cselekszik? Mint a legtöbb ember, neki is megvannak a maga furcsaságai, de ha valaki, hát te biztosan meg tudod törni a jeget (sose unom meg – a szerk.), hogy kiszedd belőle, amit tudni akarsz. Már egy-két kérdés talán az eszedbe is juthatott. Bár még mindig nehézkes koncentrálnod a mentális megerőltetés miatt, Kiyoko még félholtan is képes a szüntelen pofázásra, így emiatt, minden bizonnyal nem kell aggódnod.

//A Genjutsu Kai technikát felírhatod az adatlapodra. Meglepően "seamless" módon vezetted le, először észre se vettem, hogy ott van. Az írás mennyiségével pedig nincs gond, mert erről a technikáról nem igazán lehet többet írni. Very Happy

//

**Misaki Kiyoko** Szomb. Szept. 23 2017, 19:17

// Sublótarcú az én babám, szőrös mellű állat,

Ott dorombol a komondor, tépd leja ruhádat,

Ne turkáld az orrod lukát, visítson a tekkno,

Gyere ide, harapj bele a hajamba hejjho! //

Hogy Raionnak milyen tervei vannak Mirubival, vagy Mirubi ellen, az nem az én dolgom. Valahogy ráeszméltem már, hogy nem jó belekötni mások vitáiba, én pedig nem szeretnék e kettő közé állni, ha már annyira utálják a másikat, akkor pusztítsák el egymást, én meg ragadok egy popcorn-t. Biztos, hogy nem lepi meg annyira a Tensei név őt, mint engem, hiszen ő tudott mindvégig arról, hogy Tensei, én meg huszonnégy évem alatt még nem jutottam el oda, hogy egyáltalán halljak arról, hogy Tensei. Dikk, de felvitte az isten a dolgát, még páváskodik itt! Azt hiszi, hogy majd tisztelni fogom azért, mert hamarabb lett a klán tagja, mint én. Hát elmondom, Raion, így sutyiban is, hogy amíg nekem a nevet kell kiérdemelnem, addig neked az én tiszteletemet. Nem tettél le semmit sem az asztalra, hogy több legyél a szememben önmagamnál… legalábbis nem tettél úgy le semmit, hogy én azt látnám. No meg a neved is ismeretlen előttem. Ezt persze nem teszem szóvá, mert még nincs rá okom, de majd ha lesz, huhú, Raion, vigyázz az asszonyi haraggal!

- Hát persze, mindjárt gondoltam, hogy szociálisan alultáplált vagy – jegyzem meg, amikor áll és bambul előttem tátott szájjal. Vagy csak nem volt még dolga nővel, hogy jól megmondja neki, és olyan nyíltan beszéljen a serdülésről, mint azt én teszem.

A pali kajak befásult. Érződik a szavaiban és a hangnemében is, hogy mindenkit lenéz, aki nem Ő, vagy aki nem tett többet azért, hogy több legyen a szemében, mint Ő maga. Megtanultam már, hogy amikor így hallom a nevem, és a teljes nevem, az sosem jelent jót, elvégre nem azért mondják, mert valami jót cselekedtem. Pont ellenkezőleg: rosszat tettem, vagy nem tettem semmit. Persze hidegen hagy, hogy mit gondol most rólam, hümmögök.

- Változtatnunk kell majd a dumádon, mert így egy nőt sem fogsz felszedni a közeljövőben, és ha jól tudom, egy ideje már szingli vagy. Születésed óta? – kicsit sem titkolom, hogy ki akarom égetni, legalább annyira, mint az előbb, és reménykedem abban, hogy tudok hatni az idegeire. Gyökerestől ki akarom tépkedni azokat az idegeket.

- Valamint egy kis sármot is kellene kreálni az arcodra. Tudod mit? Egy napra csak neked kinyit Kiyoko szépségszalonja ingyen és bérmentve – höh. Igazából kíváncsi lennék, mit tudnék kihozni belőle. Bevallom, szabadidős elfoglaltságaim és hobbijaim közé tartozik a mások arcának átbuherálásáról való képzelgés, és egész szép, valamint vicces eredmények születnek. Elképzelem, ahogy Raion ott ül a székben, én meg vihogok minden egyes alkalommal, amikor megfordítom és tükröt adok a kezébe. Ilyen képek többek közt a Hitler-bajusz (Ki az a Hitler? – a karakter), valamint a bohócok haja. Lényeg a lényeg, jelentősen szebb külsőt varázsolnék neki.

- Zsír, te fizetsz – mutatom fel hüvelykujjam egy csábos mosollyal, amikor megjegyzi, hogy neki is unalmas itt a falak közt. Nem tudom… kellene bele valami élet, mert így elég sötét napokat élünk meg. Épp ezért vetettem fel, hogy kipingálom Raion-t, mert így egy nő sem fordul meg utána, de Kiyoko keze csodákra képes, annyira, hogy nem csak nők, de pasik is füttyenteni fognak a ringó hátsójára. Erre automatikusan megnéztem, amikor kiértünk a bázisról a szabadba. Hm… lapos. Nem minden férfi feneke lehet szép és kerek meg feszes. Ajj, fene, miért nézem meg automatikusan mindenkinek?!

- Mennyi idős is vagy? – kezdem ezzel, hogy az én gondolataimat is eltereljem. Remélem nem vette észre, hogy megbámultam a seggét. Ezt a férfiaknak szokás.

Ahogy kiértünk, észrevettem rajta, hogy valóban szociálisan alulmaradott. Nem tudom, mi oka lehet ennek, és remélem, hogy később majd rájövök és kihozhatom belőle a beszédes énjét. Úgy tűnik, hogy a klánról szeret beszélni, szóval csak meg kell találnom azokat a témákat, ami őt is érdekli… vagy éppen újonnan leesik tőle az álla. Viszont az is igaz, hogy nem szeretem, amikor valaki ilyen mélabús, így valahogy feladatomnak tartom, hogy ezeket az elveszett lelkeket visszahozzam az élők sorába, ugyanis Raion ebben a pillanatban inkább tűnik egy halott marionettnek, mintsem élő embernek.

- Kössünk egy fogadást. Mibe, hogy jobban bírom az alkoholt, mint te? Ha nyerek, egy hétig fizeted a kajámat, biztosítalak, hogy bélpoklos vagyok, de nem látszik, mert a mellem nagyobb, mint a hasam – tessék, megint a melles poénok, nem tudom, mire jók ezek. – Viszont ha nem állsz ki ellenem, akkor… szarhal vagy – arról persze szó sem volt, hogy mi történik akkor, ha ő nyer, szóval igyekeztem úgy mondani, hogy ez ne tűnjön neki fel, és a szarhal ragadjon meg benne. Ki is mondtam, hogy szarhal, tessék. Egyszerűen csak szeretném valahogy beszéltetni, s hogyha már eddig nem volt kivel szórakoznom, akkor őt bevezethessem a Kiyoko-féle életvitel rejtelmeibe. Egyszóval szórakoztatom.

**Tsunomi Ai** Szer. Szept. 27 2017, 23:24

Nem kifejezetten követtem számon a dolgok menését. A nő az előzőek alapján is leszűrhette volna a dolgokat, de úgy tűnt nem kifejezetten figyel rám, vagy egyszerűen teljes mértékben tesz rá, hogy igazából figyelmen kívül próbálom hagyni. Láthatta rajtam, hogy elmém máshol jár és bár fél füllel végig követtem, amit mond, kifejezetten nem hagytam magam elterelni magam a kutatásaimról. Nem szabadott! Muszáj volt minél hamarabb befejeznem, különben soha nem fogom elérni a céljaim. Mindenesetre valamilyen szinten egyet kellett értenem Kiyokoval. Éreztem, hogy testem nem egészen úgy akar működni, ahogy én akartam, hiába próbáltam túlerőltetni magam a szervezetem kimerült, alvásra volt szükségem. Így átgondolva, csoda, hogy ébren voltam képes maradni, hisz még azt az ingert sem vette be a testem, amikor a nő hozzámért. Még egy ideig küzdöttem, de éreztem, hogy testem egyre gyengébb, és szinte már akaratlanul is elsüllyedtem az ágyba, hogy mire kihunynak a fények, teljesen elringasson az éj… vagy reggel… kinek hogy tetszik.

Kimerült voltam, bár de valamivel jobb erőben ébredtem, majd hamarosan be meg is reggeliztem a tegnapi ételből. Nem zavart, hogy kihűlt és bár kicsit furcsa íze volt, még nem romlott meg (legalábbis elvileg). Fáradt voltam még ezt elismerem, de nem is csoda, hisz nagy valószínűséggel egy teljes napot aludtam, és a hosszas virrasztás után a szervezetemet eléggé lecsapta ez a hosszas szundi. De nem érdekelt. Úgy voltam vele, hogy nagy valószínűséggel egy fél-egy óra múlva ismét jó erőben és friss leszek… vagy nem. De ezzel nem tudok mit kezdeni. Már próbáltam is vissza-visszaszedni az elvesztegetett időt, de miközben a jegyzeteket és a könyveket pakolásztam ásítgatva, miközben bejött az idős felügyelőm jött be és átadta az üzenetet, melyre csupán egyetlen lényegre törő, bár számár a talán már megszokott válasz érkezett.
- Hüm..

Majd nem is figyeltem rá, hanem helyette rendezgettem kicsit a dolgaim, majd miután elpakoltam őket a táskámba, a felszereléseimet magamhoz véve kisétáltam az ajtón, egyesen a kijárat felé. Nem volt szükségem kíséretre. Ha nem tudom megvédeni magam, akkor fölösleges az időhúzás.

Ootsutsuki Kaguya Vas. Okt. 01 2017, 10:24

//Misaki Kiyoko, a Megasztáros lost footage//

Raion felvont szemöldökkel hallgatja a csípkelődésedet.
- Nőt? Felszedni? Én? - hangsúlyozza a szavakat hitetlenkedve, és megrökönyödve, mint egy nő, mikor a testsúlyáról kérdezik. - Ugyan kérlek, Kiyoko. Egy nő sem volt eddig méltó arra, hogy továbbvigye a Tensei nevet. Ha a tiszteletreméltó és hatalmas Raion Tensei testnedvcserére adja a fejét, az csak és kizárólag az utódnemzés, és a vérvonal továbbvitele céljának jegyében lehet.
Ahogy befejezte mondandóját, bólogat. Mintha büszke lenne magára, hogy milyen jól szituált, akademikus választ adott a kérdésedre. Arra bezzeg nem válaszolt, hogy születése óta szingli-e. Vajon miért?
- A szociális alultápláltságom pedig csak a pórnép illúziója. De, készségesen megbocsátom neked a feltételezésed, elvégre, tisztában vagyok életed minden egyes aspektusával, és tudom, hogy nem sok időt töltöttél olyan előkelő társaságban, mint a Tensei klán feje. - mondja kimérten, majd ahogy meghallja, hogy ő fizet, ismét felvonja a szemöldökét, és egyenes szája hirtelen mosolyra fakad.
Felmutatja mutatóujját, jelezve, hogy várj, majd eltűnik a Jigokutari sötétjében. Pár perc múlva ismét előbújik, egy hatalmas erszénnyel a kezében, teletömve ryo-val.
- Nem. Mirubi fizet. - mondja mosolyogva. - Ez a minimum, amit megtehet, ha már egy koszos trágyadomb közepén szállásolta el a Tensei klán vezérét.
Ismét bólogat. A ruháiból ítélve egyébként is csóró és csak nem volt pénze, ennyi bizonyos, szóval inkább lehúzta Mirubi-t. De úgy néz ki, tényleg keveset beszélgethetett bárkivel is az utóbbi időben, azaz, jobban mondva, kevés alkalma volt másoknak villogni a felsőbbrendűségével. Ez neki valamiféle hobbi lehet, bár az eddigi viselkedéséből ítélve, felsőbbrendűségét bizonygatni inkább a kedvenc elfoglaltsága. De inkább tűnhet jópofának, mint tényleg lenézőnek, hiszen látszik rajta, hogy hosszú idő óta beszélgetett bárkivel is, a fennhéjázó maszkja töréseiben pedig már felfedezhetted a törődés apró jeleit, szikráit.
A "mennyi idős is vagy" kérdésre komolyan elgondolkodik, miközben kinyitja a Jigokutari hatalmas páncélajtaját, és az aknán keresztül, a fogantyúkat használva, felugrál a felszínre. Az ajtót persze nyitva hagyja. Mit érdekli őt? Amennyiben utánamész, és felértél, először a nap fénye vakítóan hathat, de ha egy ideig erőlködsz, sikerül nyitva tartanod a szemed. Végre, nem a dohos, levegőtlen bázison, hanem a szabadban vagytok. Előttetek egy fűvel benőtt, használatlan mező terül el, mely bizonyára egykor szántóföld volt.
Raion már az állát a tenyerének támasztva vár rád.
- Azt hiszem huszonhat. Nem számoltam mostanában. Azt sem tudom, mióta vagyok itt. - mondja komoran, majd elindul előre.
Nem számolta? Érdekes. Egyébként, tudja egyáltalán, hogy hova megy? A fogadásra való felhívásodat pedig egy félmosollyal fogadja, majd felhorkant.
- Ha! Italpár... - a szarhal kifejezést meghallva megint lefagyott egy fél percre.
Elgondolkozik, majd válaszol.
- Szar... hal? Egy hal... szarból? Mégis miféle vidéken létezhet ilyen gusztustalan teremtmény, és mi eszi meg őket? Egy szarcica? Azt hiszem még mindig nem láttam eleget a világból. - ezután a szemedbe néz. - De, ez a "szarhal" egy elég közönséges, ocsmány állatnak hat számomra, mely nem méltó arra, hogy a Tensei klán címerén foglaljon helyet. Raion Tensei-ről senki se mondja, hogy ő egy... szar...hal! Tehát, a kihívásodat elfogadom. Most pedig gyere, keressünk egy lőrebódét! Lehetőleg előkelőt.
Ezután ismét elindul előre, kimért, kihangsúlyozott léptekkel. Nem áll meg, bármit is csinálsz vele, ha lefogod, még akkor is megy előre. Az eső friss illatából ítélve az előbb esett. Ahogy kiértek a fűvel agasan benőtt területről, Raion meglát maga előtt egy pocsolyát, amely széltében akkora, mint ő hosszában.
Raion felhúzza a szemöldökét. Miért nem lépi át? Megáll, és legalább egy percig nézi, szúrós szemmel. Komolyan azt várja, hogy a pocsolya elálljon az útjából? Végül aztán megunja a várakozást, és egy tűzjutsuval gőzzé változtatja a vizet, majd ekkor lép bele a megszáradt, víz által kivájt lyukba, és megy előre.
- Szóval, Kiyoko. Mihez kezdesz a tudásoddal, mely szerint Tensei vagy? Elfogadod sorsod, és elfoglalod helyed köztünk? Vagy tovább fecsérled az időd egy olyan felfuvalkodott hólyag szolgálatában, mint az a semmirekellő Mirubi? - kérdezi, éllel a hangjában.
Nagyon nem szereti Mirubi-t. De úgy néz ki, számodra van reménye. A kékvérű fickóban még mindig nehéz olvasni, hiszen tényleg váltakozik, mint az időjárás, ráadásul még szarhal is. Még mielőtt tudnál válaszolni, feltesz még egy kérdést.
- És, mondd, Kiyoko. Miért volt dolgod ennyi férfival? Mi szükséged van a testi örömökre... - egy pillanatra habozik, majd folytatja. - ...ráadásul ilyen széles tárházukra, mint a gondolataidban láthattam, és miért habzsolod ennyire az életet? Nem gondolod, hogy kezdhetnél többet is magaddal? De nem az Amegami szolgálatában, persze. A Tensei klán nem szolgál. Amit látsz magad előtt, a senkiházi Mirubi és köztem, az pusztán egy egyezség része. Menedéket kértem tőle, mikor már kezdett kicsúszni a lábam alatt a talaj. De ő, talált egy módszert arra, hogy itt tartson, aminek nem tudtam ellenállni. Most pedig csapdába estem. Ugyanúgy ahogy te is, a kéj és hovatartozás csapdájába estél. Nem érzed úgy, hogy többre vagy hivatott? Nem érzed úgy, hogy tartozol ennyivel a klánodnak, s magadnak? Elvégre, a Tensei klán birtokolja a leghatalmasabb dojutsu-t a világon. Ne tévesszen meg az Uchihák vagy a Hyuugák alsóbbrendű szemtechnikája, MI vagyunk azok, akiket igazán fél a világ. És félni is fog.
Ezzel Raion elhintett egy apró morzsát, és elhúzta előtted a mézesmadzagot, melyen elindulhatsz. Úgy néz ki, most ő vette át az irányítást. Oké, hogy be nem áll a pofája a klánjáról, de valószínűleg ezzel akarja palástolni meglepettségét, hogy talált ez magához hasonlót egy olyan helyen, mint a Jigokutari. Minden valószínűség szerint próbál egy közös hangot találni kettőtök közt, és hasonlóságokat, melyekkel egy testvért szerezhet magának. De, ahogy minden kapcsolat kezdetéről elmondható, ha az ember az elején lefekteti a határokat, akkor azok megmaradnak, és a másik fél tiszteletben tartja őket. Ha most kiderül rólad, hogy nem vagy olyan kékvérű szenzációhajhász, mint a jégcsapból emberré lett Raion, akkor ezt tiszteletben is kell tartania. Már ha, tiszteli a határokat. Szépen, lassan nyílik meg, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni. Bár abba meglepő módon beleegyezett, hogy igyatok.
Van időtök a további beszélgetésre, azonban úgy egy fél órányi gyaloglás után kiértek egy földútra, és megláttok egy eléggé tagbaszakadt épületet, mely előtt lovak állnak. Raion a levegőbe szimatol, és megérzi az alkoholszagot.
- Á, ez az. Ez jó lesz. Legalább a tető nem ázott be. Eleget gyalogoltam már a koszban és a sárban. Kövess hát, Kiyoko, és megmutatom neked, hogy egy Tensei bárkit az asztal alá iszik. - mondja büszkén, majd elindul a kocsma irányába.
Az épület előtt már duruzsolást lehet hallani, néha-néha egy-egy kiáltást, melynek keretében valaki egy újabb kört kér. Vendégek vannak bőven, pedig a helyiség nem túl nagy.
- Pórnép. - ereszti el Raion a fogai közt, majd egy mozdulattal szélesre tárja az ajtót, és belép.
Bent többnyire férfiak vannak, csak a felszolgálólányok nőneműek, és persze Te. Az elhanyagolt külsejű, sárgásfogú parasztok mind úgy néznek rád, mintha még életükben nem láttak volna nőt. Minden mozdulatodat követik, és úgy megbámulnak, mintha már a szemükkel vetkőztetnének. Képzeletben már biztosan tovább is eljutottak, de mivel férfival jöttél be, nem jönnek oda hozzád, bár nem igazán akarnak visszafordulni az italaikhoz, hisz Te jobban lekötöd a figyelmüket.
Raion felhúzott szemöldökkel, és undorral telt arckifejezéssel néz végig a vendégeken. Vélhetően már úgy gondolja, hogy ez a hely nem méltó a rangjához, de inkább ide jöjjenek, mint gyalogolni.
- Kocsmáros. - lép oda a pultoshoz, majd tekintélyt parancsoló hangon folytatja. - A legjobb, legdrágább, legelőkelőbb italodat. Kettőt belőle. Nehogy megpróbálj valami lőrével megvesztegetni, vagy porig rombolom ezt a bódét.
A kocsmáros a pult mögött, nem hatódik meg Raion szavaira, sőt, fel sem keltik a figyelmét. Vélhetőleg a Füst Országában mindenki így keménykedik, szóval, sokszor hallott már ilyesmit, annyira sokszor, hogy már a szeme se rebbenjen.
- Rendben, foglaljanak helyet. - mondja az öreg unott arckifejezéssel, Raion pedig bólint, tiszteletnek véve a közönyt, elégedett arckifejezéssel sétál egy kétszemélyes asztalhoz.
Ha te is leülsz mellé, akkor rövid időn belül ki is hozzák az italaitokat.
- Ami azt illeti... még egy dologról beszélnünk kell, mielőtt az önkívületig isszuk magunkat. -jegyzi meg. - Meddig akarsz az Amegamiban maradni?
Most, hogy már eleget kerülgette a forró kását, rá is tért a tárgyra.

//Kövi poszt ide: http://narutohun.niceboard.org/t3544-fustoskocsma#59084 //

Jiraiya Szer. Okt. 04 2017, 20:51

// Kenshiro Hanae - Innentől viszem tovább megint a kalandodat, bár nem sokat haladtatok. //

~ Egy hónappal később ~

Egy hónap megerőltető edzések sorozata, melyet Kouzenmaru és Igameku vezettek le. Persze nem csak gyakorlásból álltak a hetek, Hanae munkára is be lett fogva. Üzeneteket kellett kézbesítenie az Amegami nevében és kisebb C szintű feladatokkal is megbízták őt, persze Igameku felügyelete alatt. Most pedig éppen egy Kemurigakure no Satohoz közeli faluból jöttek meg Kouzenmaruval és Igamekuval. Egy sikeresen teljesített feladat után vették fel a jogos jussukat és ha már ott jártak, beszereztek némi élelmet is.

[...]

Az ismerős kő, melyen az Amegami jelképe díszelgett, nyitva állt. Szokatlan volt, de valószínűleg csak nem rég érkezett valaki. Lehet hogy Mirubi? Már jó ideje eltűnt Tenshivel együtt. Hanae már egy hónapja nem látta szeretett mesterét, most itt lehet az esély rá.

- Egyre ügyetlenebb vagy kölyök! - Hanae már jó előre beugrott a járatba és Shinobi képességeit használatba véve, fürgén és könnyeden landolt odalent. Ez számára már nem okoz gondot, nem úgy mint az öreg Kouzenmarunak, ki Igameku hátára csimpaszkodva ugrott be mindig a járatba. Az érkezés ezúttal sokkal rázósabbra sikeredett, így a lógó orrú vénség jókora taslit nyomott a sápadt robotra, kit Hanae szinte alig hallott eddig megszólalni.
Miközben ez a jelenet folyt, Hanae odalent várta őket, és bár az a kettő nem vette észre, de a kislány jól kiszúrta a padlón lévő vér és nyálfoltokat, valamint azt, hogy az előterem kétszárnyú, vaspántolt faajtajai tárva nyitva voltak. (Az előteremből amiben vagytok egyből a korfolyosóra lehet kimenni) Azon vezettek kifelé a testnedvek.

**Tsunomi Ai** Csüt. Okt. 05 2017, 21:08

Hosszú idő telt el, mióta komolyabb pihenést megengedhettem volna magamnak. Elég kimerítő volt ez az egy hónap, de úgy ahogy sikerült rendeznem az életem, így ritkán fordult elő, hogy ne tudjak feltöltődni egy-egy küldetés után. Igaz, hogy Kemuri rövid pórázon tartott minket és leginkább futárkofásból álltak a feladataim. Kissé berozsdásodva éreztem magam, de nem panaszkodhattam. Nem volt kinek. Ez az egy hónap kíméletlenül telt el és bár megerősödtem az óta, leginkább csak elhatározásban, mintsem testileg. De mint mondtam… nem panaszkodhattam. Ez a rövidke idő, melyet mester nélkül kellett eltöltenem gyökerestül megváltoztatott, jobban, mint amit el is ismertem magamnak. Belül állandóan üresnek éreztem magam, hiába végeztem bármiféle munkát mindig csak az jutott eszembe milyen ügyetlen és gyenge vagyok. Ezen… úgy érzem… változtatnom kell. Rá se figyeltem a két alakra, akik ezúttal is kísérőim voltak, ennyi idő után, már teljesen megszoktam a morgolódásokat. Azonban ezúttal más hívta fel a figyelmemet. Már akkor tudtam, hogy baj van, amikor a bejárat nyitva volt. Erre még nem volt példa. Valami… nem stimmel. Kissé összehúztam gyanakodva a szemeim, majd előhúztam a ruha lábszárába varrt tokból a fekete tantom, majd némán és tapasztaltan leszökkentem a lyukba. Nem kellett zseninek lennem, hogy érezzem a bajt. A véres köpet mindennél többet mond. Fejembe húzom a szövetmaszkom, mely eltakarta loboncomat és arcomat, majd a Láthatatlanság Köpenyegét felhasználva a falhoz lapulok némán. „Társaim” nagy eséllyel még csak észre se vették, amennyire el voltak foglalva magukkal. Ösztöni lényemre süllyedtem le, teljesen „eggyé válva a kőfallal” és vártam. Vártam, ami úgy érzem elkerülhetetlen. Nem tudom mi történt itt, de Mirubi-sama is megbocsájt majd nekem, ha egyszer visszatér. Talán nem fog haragudni, ha megtudja, hogy elrejtőztem két „társamat” felhasználva csaliként. Remélem…

Jiraiya Pént. Okt. 06 2017, 18:09

// Az eltelt hónapot kiélményezheted. //

Rengeteg idő telt el azóta, hogy Hanae az Amegami kötelékébe került. Ez idő alatt megedződött, embereket is ölt és kitanulta a Ninja életforma alapjait. A kérdés csak az, hogy miért? Miért volt erre szüksége? Azon túl, hogy képes lehet magát megvédeni, mi értelme van mindennek? Hiszen Hanae csak tette, amit mestere kért tőle. Mestere, ki sokkal inkább egy rokon a kislány szemében, az utolsó ismert, életben maradt családtagja, s ennek okán olyan kötelék köti őket össze, mellyel Hanae is tisztában van. Kiben bízhatna az ember, hogyha nem a tulajdon családjában?

Mirubi mégis itt hagyta őt. Hanae számára talán az Ame no Ekibiogami nem több egy helynél, ahol élhet. Számára talán mindig is csak Mirubi jelentette a menedéket, mindig ő volt az, aki az életet jelentette. Még akkor is, amikor meg akarta őt ölni... Még akkor is, amikor hagyta, hogy elfogják őt és még akkor is, amikor túl durva volt vele. Mostanra viszont, ez a személy eltűnt az életéből, maga mögött hagyva azt az ígéretet, hogy hamarosan visszatér. Ám ennek már egy hónapja és most már semmi sem biztos.

Amikor Hanae Kouzenmarut kérdezte arról, hogy mikor tér vissza Mirubi, ő sem tudott mondani semmit. Idő közben Kiyoko is távozott, bár róla csak vajmi keveset tudni, ahogyan a csuklyás férfiról sem hallani, aki ott volt azon az éjszakán, amikor Mirubi megmentette Hanaét. A bázis üressé vált, sokkal üresebbé és nagyobbá, mint amilyen valaha is volt. A folyosók lángjai egyre sűrűbben halványultak el, a levegő egyre hidegebb lett. Kouzenmaru és Igameku keveset tartózkodtak Jigokutariban és ha valamelyikőjük elment, szinte mindig vitte magával a kislányt. Így nem volt értelme az üres bázis világításának, sem pedig a melegen tartásnak. Az Amegami bázisa kietlenné, a kislány jövője pedig képlékennyé vált.

- A hátam... - Nyögte fel az idős férfi, miközben görbe derekát fogta. - Legközelebb óvatosan ugorj le, vagy kiadom az utad! - Dünnyögte maga elé, miközben Igameku csak szótlanul tűrte az öreg zsörtölődését. Egyetlen egy fáklya volt az egész teremben, mégpedig az egyik falrészre felerősítve. Kouzenmaru kutakodni kezdett táskájában, de nem talált semmit. Valószínűleg lámpását kereste, amit elfelejtett elpakolni. - Ekibiogamira mondom, ez a hely el van átkozva! Na te szerencsétlen, add a fáklyát. - Tartotta maga mellé nyitott markát, miközben Igameku csak szó nélkül leemelte a falra erősített tartóban lobogó fáklyát és Kouzenmaru kezébe adta. - Hol van ez a lány? Már megint előre ment? - Hanae már megszokhatta, hogy Kouzenmaru folyamatosan magában beszél és a legtöbbször nem vár választ senkitől. Egyszerűen csak hangosan gondolkozik...

Ami viszont a bujkáló Kunoichit illeti, ebben a homályban egyikőjük sem veszi őt észre. Igameku túlságosan el van foglalva azzal, hogy kiszolgálja az öreg szeszélyét, az pedig természetesen alig lát... Mindazonáltal, ahogyan az öregemberek többsége szokta, úgy Kouzen is az előtte lévő talajt kémlelte. Számára émelyítő volt előre nézni, mert arra csak a bázis sötétjét láthatta, lefelé legalább a padló fémes csillogását figyelhette és tulajdon lábait természetesen. Így vette észre az elkenődött testnedveket, amik kivezettek egészen a Körfolyosóra.

- Mi a pokol...? - Suttogta maga elé az öreg, miközben kifelé csoszogott. A vérfoltok balra vezettek. - Kölyök! - Vakkantott fel parancsolóan a vénség, mire Igameku kardját rántva termett mellette. Hanae hallhatta, hogy lassú léptek zaja visszhangzik a Körfolyosó óriási falairól, de idebentről csak a körfolyosón álló Kouzenmarut látta hunyorogni, valamint az előtte álló Igamekut kardját erősen markolni. A bejárat még mindig nyitva van...

// Tehát a bejáratból egyből ugye egy kisebb szobába érkeztek, amiből egy kétszárnyú ajtó vezet a hatalmas Körfolyosóra. Kouzenmaru és Igameku ugyan kilépett a szobából a körfolyosóra, de az ajtónál tovább nem mentek. Balról hallhatóak a léptek zajai, Hanae szobája jobbra van. De ugye Hanae maradt a bejárat "előszobájában" és innen látja, hogy társai a folyosón állnak. //

Ha Hanae marad és figyeli az eseményeket, akkor egyre csak erősebben kezdi hallani a kopogó léptek zaját, míg végül Kouzenmaru erélyes, ámbár öregesen remegő hangja csendül fel.

- Ki van ott?! Mirubi? - Kérdi, ám válasz nem érkezik. A rejtőző lány jól látja, hogy Igameku egyre csak erősebben markolja kardját, szinte már beleremeg.

A léptek hangja szaporábbá válik, a közelgő személy már fut!

- Ez... Ez egy... Öld meg! ÖLD MEG MOST AZONNAL! - Ordítja el magát Kouzenmaru és Hanae látja az arcára kiülő félelmet. Szemei kikerekedtek, hiányos fogai közül csak úgy fröcsögött a nyál, ahogyan felrivallott, míg Igameku kardja kéken felvillant. Suhint vele, de már késő. Hanae nem is bírja követni, hogy mi történik: Látszólag egyszerre vált el Igameku feje a testétől és hullott darabokra a Kouzenmaru kezében lévő fáklya, minek pislákoló darabkái lassan alusznak ki a sötétben... Vakság lesz úrrá Hanaén. A földre zuhanó testek tompa csapódása után, Igameku kardjának éles, a padlóval való ütközését követően csend szállt alá. Egyetlen egy dolgot hall a kislány, egyetlen egy démoni, mély szuszogást.

Míg Hanae szívverése és lélegzete lelassul, hogy elrejtse jelenlétét, úgy válik egyre szaporábbá a sötétben álló alak zihálása, mi már-már morgásként hat. Akárcsak egy igazi szörny. Vajon ő lát a sötétben, vagy ő is vakságba kényszerül, ahogyan Hanae?

// Amennyiben kapok tőled egy hosszú irományt arról, hogy Hanae hogyan próbálja felerősíteni a hallását, szaglását és látását a chakrája segítségével az egyéb reakciókon kívül, megtanulhatod annak képességét, hogy hogyan erősítsd fel chakrával az érzékeidet. Egy a Shikiyaku no Jutsu részfolyamata. Ez persze nem kötelező, csupán egy lehetőség a számodra. //

**Tsunomi Ai** Csüt. Nov. 23 2017, 16:35

Szerencsém volt talán. Nem tudom bizonyosra megmondani, hogy sikerült-e jól elrejtőznöm-e vagy sem. Igazából nem igazán tudtam felfogni még most sem a tehetségem mögötti igazi hatalmat, hogy mivé válhatok, ha valóban elsajátítok egy-két olyan technikát, mellyel lopakodásomat egy egészen új szintre emelhetem. Már voltak gyenge próbálkozásaim, de magamtól nem tudok olyan gyorsan fejlődni, mintha valaki szárnyai alá venne, ezért olyan fájó leginkább, hogy elhagyott a mesterem. Egyelőre tehát meg kell, hogy bizonyosodjak róla, hogy nincs semmi probléma a rejtekemmel, és ehhez igazából nem is kellett túlságosan sok minden, elég volt csupán várnom. Két társam, akihez nem túl sok érzelem kötött (elviekben mesterem távollétében nekik kellett volna képezniük, de jóformán csak amolyan bébi csőszködésnek fogták fel a dolgot, mely valamilyen szinten bosszantott a fiatal korom ellenére is), így semmilyen bűntudatot nem éreztem, hiába engedtem őket nagy eséllyel a veszélybe egy szó nélkül. Fontos megjegyezni, hogy igazából valamilyen szinten sajnálnám őket alap esetben, de miután a rejtőzködéshez kénytelen voltam levinni a funkcióimat „alfába”, így ebbe a rejtélyes ösztöni szintben képtelen voltam az olyan érzelmek felfogására, mint a sajnálat. Nagy eséllyel, ha történik velük valami, természetesen utólag hatalmas bűntudatot fogok majd érezni, hisz miattam sérülhetnek meg, de egyelőre nem teszek semmit. Mindenesetre valamilyen szinten őket is minősíti az a tény, hogy ilyen könnyen elvesztettek szem elől, annak ellenére, hogy közel egy időbe jöttünk le. Bár tény és való, hogy jómagam elég gyorsan reagáltam, de ő nekik még a hiányom is elég lassan tűnt fel. Ez Kouzenmaru esetén még valamennyire érthető, mert amennyire én tudom, nem rendelkezik semmilyen shinobi képzéssel, így az ő esete nem annyira súlyos, de a testőre Igameku esetén azért kissé meglepődtem. Amennyire jól informálódtam, jól puhatolóztam körbe ebben a pár hónapban annyit szedtem össze, hogy a férfinak elvileg valahol a B és A szint között kéne lennie elvileg, de mindenképpen a B középső osztályában foglal helyet technikai képzettsége miatt. Való igaz, hogy chakra és érzékelés tekintetében már én magam is valahol a B szinten lehetek, de harci tapasztalataim, még csak valahol a C szinten foglalhatnak helyet. Ezeknek az információk tudatában valóban felmerül a kérdés, hogy a férfi vajon miért hagyta elveszni a jelenlétem. De mindegy. Lényegtelen. Ez csak a saját alkalmatlanságát bizonyíja, hogy nem való testőrnek. A fáklya fényétől talán kissé jobban a falhoz simulok, hogy ne vetüljön rám a tompa fény. Az idősebbik férfi mormogását teljesen figyelmen kívül hagytam, mára már megtanultam, hogy amiket mondogatni szokott az orra alatt, valójában nem számít lényeges információnak, de mikor végül felfedezték az ellenfélre utaló jeleket, máris rájuk emeltem a szöveten keresztül a tengerkék szemeimet. Nem látom őket tisztán a szövet miatt, de nagyjából képes vagyok kivenni a körvonalaikat, ahogy előrehaladnak a fáklyafényben. Igazából hátrányom is lehetne ebből, de tudom, hogy akkor se látnék sokkal többet, ha szabad szemmel néznék, a bázison uralkodó félhomály miatt. Fáj beismernem, de sajnos elég nagy hátrányba vagyunk jelenleg, ha valóban megtámadtak minket. Mirubi-sama biztos azt javasolná, hogy ne rohanjak előre csak úgy a sötétben, illetve vigyázzak magamra. Ha itt lenne, biztos megbocsájtana, hogy két társunkat küldtem előre. Igen. Minden bizonnyal. Az információk hiánya túlságosan veszélyes a saját életünkre. Muszáj valahogy megszereznünk némi tudást, amellyel megnövelhetjük a túlélés esélyét egy rajtaütés közben. Én is így teszek, és az én esélyeimet a két férfi fogja növelni. És jól döntöttem. A két alak lassan haladt előre, egyre jobban eltávolodva a még nyitott menekülő lehetőségtől. Egyre jobban távolodtak és jóformán, ahogy kiléptek a szobából a körfolyosóra már szinte ténylegesen csak a körvonalaikat láttam tompán, de legalább a teljes sötétség vont körbe engem, egyedül némi tompa fény világította meg a kijárat előtti kis területet, de a szintkülönbség miatt nem volt elég ahhoz, hogy teljesen besüssön ide bevilágítva a teret. De ez kedvezett nekem legalább. A bestia, mely nagy valószínűséggel nem volt ember(, vagy legalábbis már nem), lecsapott a védtelenné vált shinobira és az az ügyintézőre. Villámgyorsan történt minden egy pillanatra már-már az ösztöni szintből is kiszakított a meglepettség, így kis híján majdnem megszólaltam, ám az utolsó pillanatokban megerősítettem a tudatom és nem reagáltam. Rövidke ideig azért eltartott, míg megzaboláztam a testem, de remélhetőleg a Rejtőzködés köpenye elég volt ahhoz, hogy akkor is elfedjen, ha esetleg az ellenfelem lát a sötétben. Ugyanis a terem elsötétült. Még láttam, ahogy a zsoldos fejét valami levágja, illetve széthasítja az idős férfi kezében lévő fáklyát, majd az utolsó fényfoszlányok is eltűntek. A hirtelen támadt „csendbe”, melyet csak az állatias moraj tört meg néha-néha, könnyen kigondolható volt, hogy vajon mi is történt valójában Kouzenmaruval. Nem voltam abban az állapotban, hogy sajnáljam őket, de szerencsére képes voltam átlátni a helyzetet annyira, hogy tudjam ösztöni szinten is, hogy mi a következő lépés. Természetesen nem mozdultam, mert nem tudhattam milyen erős a behatoló látása. Amennyiben lenne hőlátása, állati szaglása, vagy ultrahangos képessége, már nagy eséllyel nem élnék, abból ítélve, hogy milyen gyorsan el lettek intézve a társaim. Muszáj volt információt szereznem a betolakodóról, s bár van róla némi dolog, ez nem fogja megkönnyíteni a dolgom. A tudottak: Nem teljesen emberi tudattal, testtel rendelkezik, sokkal erősebb, gyorsabb, mint én. Ezek tudatában érthető tehát, hogy a harc nem megoldható a jelen pillanatban. Ráadásul nagy valószínűséggel segítségre sem számíthatok. A jelenlegi állapot miatt, nagy eséllyel a bázison tartózkodó összes személy halott, beleértve az ANBU-s egységeket, hisz ha jobban megfigyeljük, nem hallunk csatazajokat, ami azt jelenti, hogy senki sem próbálja megállítani a behatolót. Kissé pörgősebb chakraáramlást indítottam meg magamban, ahogy átveszem a dolgokat a fejemben. Elő kell készítenem a testemet az érzékelésre, különben elrontom, ehhez viszont fel kell élénkítenem a chakraáramlatom, mely lassú áramlásként csordogált bennem, hála a „Hibernált állapotnak”. Ujjam tompán megmozdulnak, ahogy ismét érzem magamban az áramlást és remélem, hogy ellenfelem nem rendelkezik chakraérzékelő tulajdonságokkal. Lehunyom a szemem, hisz amúgy sem látom mást, mint sötétséget. Keresem magamban azt a bizonyos erőt, mely elengedhetetlen a technika sikeréhez. Az erő, mely ahhoz kell, hogy kiterjesszem chakrám és lássam azt, mit nem láthatnék. Az érzékeim valamicskét eltompulnak, ahogy az áramlat egy rövid időre alábbhagy, majd egy hirtelen fordulattal kiélesednek, ahogy útjára engedem a chakrám. Mirubi-sama megtanította az alapokat, akár akaratlanul, akár szándékosan. Most is emlékszem, ahogy a két klónjával elrejtőzve tanított, még akkor is, amikor kimerült voltam. De ő nem kímélt és rám parancsolt. Akkor elpityeregtem és kissé kétségbeesve próbálkoztam, s bár sikerült, akkor még nem értettem mi célja volt annak az estének. De most már tisztábban látom a dolgokat. És úgy érzem, készen állok. Gyakorolgattam kissé szabadidőmben, hisz mást nem tudtam tenni önszántamból, így elsajátítottam azt a képességet, hogy gyorsabban és precízebben előhívjam ezt az adottságot, mellyel észlelhetem az ellenfelem. Érzem, ahogy a chakrám szétterül a környezetben, kitöltve a teret és egyre jobban tágul, mindaddig és azon túl is, míg meg nem találtam a célt. Az ellenfélt. Itt kissé megállok, megpróbálva teljes figyelmemet a lényre fókuszálni. Próbáltam letapogatni. Mi ő, milyen erős, milyen a chakrájának természete. Hasonlóan, mint Mirubi-samanal, ám nála ezek a letapogatások, akkor csak véletlenek voltak, mégis képes voltam rá… ha most ere összpontosítok, remélem, sikerrel járok. A lehető legtöbb információra szükségem volt, ám megvolt a veszélye annak, hogy túlságosan feltűnő lesz a chakrám, ha esetleg ő is képes erre, amire én. Chakrámmal körbefonom testét, chakrámat az övéjére kapcsolom. Muszáj, annyit megtudnom amennyit csak lehet és amennyiben sikerülne valamit „kiszednem” a chakrájából, amennyire állóképességem és technikai ismeretemen kifér, megpróbáltam feltérképezni a bázis többi pontját lelki szemeimmel (és chakrámmal), hogy találok-e még élő chakrát. Nem tudhatom, hogy hányan jöhettek be és él-e valaki. Fel kell készülnöm a legpontosabb helyzetre, mert ha elszúrom, lehet, nem leszek képes elmenekülni.

Jiraiya Szer. Dec. 13 2017, 12:14

// A Szenzor ismereteket vezesd fel az adatlapodra. //

A Sötétség Birodalmában, lélegzetét visszafojtva vált semmivé, miközben társait brutális módon lemészárolták.
Minden elnémult, Hanae pedig most kezdte el érezni, hogy őrjítő hideg járja át törékeny testét. Ahogyan a falnak nyomul, annak acélozott burkolata olyan csontig ható hideggel támad rá, mint lassan másfél évvel ezelőtt abban a barlangban. Akkor, amikor még csak gyermek volt, akkor amikor még nem tapadt vér a kezéhez, akkor amikor még ártatlannak lehetett hívni... Akkor, amikor a szüleit is elvették tőle, pontosan úgy, ahogyan azt most jelenlegi családjával készülnek megtenni.

A támadó Hanae számára tagadhatatlanul egy olyan szörnyeteg volt, mely mellőz minden emberit. Egy lény, mely arra hivatott, hogy öljön, s ki a gyermekek rémálmaiban jelent meg, az ágyuk alatt bujkált és a szekrényükből kapott utánuk. Most pedig, már csak ennek a Bestiának a lélegzetét lehet hallani. Fogai között préseli ki a levegőt, fújtatva fordul körbe. Hanae nem lát a sötétben, a fáklyák fénye sem nyújt vigaszt többé számára... Hanaénak van egy kis ideje: A lény hallhatóan elkezdi átkutatni a hullákat, a zsebeiket és a rejtett tárolóikat, még Igameku kardja is nagyot csörren, ahogyan odébb rúgja azt.

A kislány összeszedve minden erejét és lélekjelenlétét, próbál kissé visszatérni az ösztönszerű rejtezésből, majd használva Szenzor képességeit felmérni a terepet. Sokat gyakorolta már ezt és talán nem tudja pontosan, hogy mit és hogyan is csinál, de sikerül felmérnie a terepet, még ha nem is a bázis egészét. Alaposan "letapogatja" a Bestiát, kinek forró lehelete páraként tűnik tova Jigokutari hideg sötétjében. Egy ember... Legalábbis minden jel arra mutat, hogy egy emberrel van dolga. Ugyanakkor roppantmód erős. Nem érződik úgy chakrája erőssége, mint Mirubinál, de erős... Erősebb, mint Hanae. Tovább haladva, érzékelését kiterjesztve az egész Bázisra világossá válik a számára, hogy Igameku és az Öreg halott. Testük már csak egy tárggyá vált, chakrájuk kiveszett testükből... Az egész bázis kihalt, ám Hanae egy erős chakraforrást érez Mirubi szobája felől. Ahogyan tovább próbálkozik, biztos lesz abban, hogy a szobában ketten vannak, s az egyik chakrája nagyon hasonló Mirubiéhoz, talán pontosan ő az... Nem tudja kivenni, ugyanis az egyén chakrakészletei a végüket járják, és chakra hiányában az elemzés is nehezebb, azonban a másik személy ereje teljében van, sőt!

Hanae testében óriási félelem lesz úrrá: Az ereje teljében lévő Ninja maszkja villan fel szemei előtt. Egy ANBU maszk, melyen a férfi farkasfényt vető szemei csillannak át, félelmet keltve a lányban. Ebben a pillanatban a kapcsolat is megszakadt, valaki megszakította, méghozzá erővel. Ő tette volna?

Eközben a lény befejezte a keresést és lassú, kopogó léptekkel indul meg az előterembe, oda, ahol Hanae jelenleg elbújt. A lány hallja, ahogyan a "Bestia" nagyokat szagolva a levegőbe keresi őt, s minden bizonnyal meg is érzett valamit, ugyanis szája - bár Hanae nem látja - mosolyra húzódik és halk kuncogást enged meg magának rekedtes hangján.

- Úgysem bújhatsz el előlem... - A szavak nem csak rekedtesek és mélyek voltak, hanem tompák is.

**Tsunomi Ai** Hétf. Jan. 01 2018, 21:53

Megvártam a kellő időt arra, hogy kicsit kizökkenjek az éberségemből, és hogy alámerüljek kissé a tudatalattimban rejlő tudásba. Nem igazán vagyok még mestere még ennek a technikának és egy ideig meg kell szakítsam ösztönszerű lényemet, hogy kicsit össze tudjam szedni magam, de mire végül megvolt, elindult a technika ismét visszasüllyedhettem az Ösztön rejtekébe. Chakrám láthatatlan ködként kezdett el terjedni, ahogy egyre jobban kezdte befedni a helységet, majd szépen lassan a termen kívül a folyosón álló alakokat is letapogatta. Kétség sem fért hozzá, hogy a két „társam” halott, hisz nem éreztem belőlük semmilyen chakrakeringést, ellenben a férfiből igen erős hullámok érkeztek felém. Érezhető volt a kettőnk közti különbség a hatalmas akadály, melyet nem lennék képes egykönnyen túlszárnyalni. Ez így nem igazán lesz szerencsés, de talán még meg tudom oldani remélhetőleg. Jó ideg még nyugodtan fürkésztem tovább a helyet, hátha további behatolókra is lelek benn az Amegami belsejében. Nem lenne jó dolog persze, de azért jobb felkészülni, mint kudarcot vallani fél információ miatt, ezért is fedezem fel minél jobban a területet, hogy nehogy valaki meglepjen a sötétből… azonban úgy vélem ez maga volt az a dolog, amit soha nem szabadott volna meglépnem, de most már túl késő volt visszakozni. A torkomba dobogott a szívem. Éreztem, ahogy a tanácstalanság és zavar átjár, ahogy a kis csoporton is átsiklik a chakrám és „kielemzem őket”. Érzem ahogy egyre jobban szakadok ki a rejtőzködésből és a végére nagy eséllyel teljesen figyelmen kívül is hagytam. Mesteremhez hasonló chakrát érzékeltem, de tisztában voltam vele, hogy az nem ő, hisz az övé jóval erőteljesebb, ám a másiké össze se volt mérhető az én jelenléktelen kis chakrámmal, emellett a felvillanó „rémkép” bőven elegendő volt, hogy visszavonulót fújjak. Agyamat eluralta a pánik, így ezelőtt cselekedtem, mielőtt bármit is átfontoltam volna. Előugrottam és a kijárat felé vetettem magam. Tisztában voltam vele, hogy a mozgásra az ellenfelem is felfigyelt, de reménykedtem, hogy gyorsabb vagyok nála. A tőröm visszacsusszant hüvelyébe, hogy aztán két kunai repüljön el felfele a kijárat felé, amint én elszökkentem. A két kunai a falba csapódva egy drótot feszít ki, melynek végét én magam tartottam kézbe, Így ha ellenfelem követett egyszerűen a Nawabare-val csapdába ejtem, hogy meg akadjon, a lendülete a többiről meg a két elejtett robbanójegyzet majd cselekszik, ugyanis a félelmem még azt is meggátolta, hogy a szervezet búvóhelyébe vezető titkos alagutat megkíméljem. Úgy éreztem az lesz a legjobb, ha az egész bejárat beomlik, amint kijutottam és olyan messzire futni, amennyire csak tudok. Muszáj megmenekülnöm… muszáj megtalálnom Mirubi-samat különben a végén még csapdába sétál!

Jiraiya Vas. Feb. 04 2018, 16:28

// Tőled is elnézést kérek a késésért, +5 Chakrát írok jóvá érte és egy választható maximum C szintű technikát a Chuunin Vizsgára való tekintettel. A következő posztodba írd bele, hogy melyik jutsut kéred és aztán felírhatod az adatlapodra. ^^ //

Attól amit látott a lány bepánikolt. Félelem lett úrrá rajta és nem volt már maradása. Azonnal cselekedni kezdett, s kihasználva az alkalmat, amikor a Bestia egy tőle távolabbra eső sarokban kezdett kutakodni, - és ha tovább vár egészen biztosan rá is rátalált volna - a Shinobik gyorsaságával indult meg a kijárat felé.
- MEGVAGY!!! - Amint megmozdult, már hallotta is az üvöltést, s már a nyakában érezte a szörnyeteg leheletét! A sötét kis szobában visszhangzott vissza a morgással párosult üvöltés, amikor pedig a lány elrugaszkodott hátát megcsapta egy óriási kar által keltett légáramlat. Megúszta, de nem sokon múlott. - RINGU!!! - Ordította, miközben Hanae már a járatban tartott felfelé és sikeresen kifeszítette a két drótot, ám mivel ellenfele nem jött utána, így berobbantotta a Bázis bejáratát. A törmelékek fel és kifelé is törtek, nem beszélve arról, hogy a lökéshullám Hanaét is elkapta, majd kissé megtaszítva lökte odébb. Érzékei és képességei a helyén voltak, így egy akrobatikus mozdulattal ért földet, de még alig vett levegőt, máris érezte a szorítást apró vállán.

Egész teste megdermedt, de nem csak a félelemtől. Szó szerint nem bírt mozdulni...

- Nocsak-nocsak... Egy kislány? - A hang fojtott volt, mintha csak egy maszk mögül jött volna, de jól kivehetően egy nőé volt. A járatból egy nagyobb mennyiségű füst szállt ki, majd morajlás hallatszott.

- EZ A KIS KURVA!! MEGÖLÖM!!! - A rikácsolás öklendező fuldoklássá torzult.

- Ügyesen elbántál azzal a melákkal. - Kuncogott fel, majd még mindig Hanae vállát érintve kezével, jobb oldalról megkerülte, majd kezét mozgatni kezdte a kislány nyaka felé, átfuttatta az állán, ahol mutatóujját nyújtva, hüvelykujja segítségével összecsípte Hanae állát. Az alak szürke egyenruhát hordott, Hanae jól tudta, hogy ilyet csak a Kemurigakurei ninják hordanak. A maszk pedig... Egy ANBU maszk volt. Sokban különbözött a szüleit megölt Kirigakurei ANBU maszkoktól: Fehér füstminták futottak rajta egy fekete maszkalapon, míg a Kirigakurei maszkoknál kékes hullámok futnak fehér alapon. - Csinos pofid van. - Engedte el végül a lány állát, miközben Hanae még mindig nem tudott mozdulni. Bár az ANBU-k kilétét homály kellene, hogy fedje, ennek az egyednek a hosszú, szőke haja, mi kilógott maszkja alól, egészen a melléig, különös ismertetőjegyként funkcionált. - Megjegyeztelek. - Kuncogott fel ismét, majd megformálta a Kos kézpecsétet. A következő pillanatban a lány teste zsugorodni kezdett, vállai összementek, ahogyan a haja is megrövidült. A magas, nőies testalkatú nőből, egy Hanaéval egy magas, hozzá hasonlóan kislányos testalkatú lány lett. - Tökéletes, most már csak hangot kell belőled kicsikarnom... - Mondta mély, nőies hangjával, majd kezeit a maszkjára emelve lepattintotta azt, hogy Hanae szembenézhessen saját tükörképével. - Hanae igaz? A körözött bűnöző, Kauru Mirubi után loholó lány. Kérlek mond, hogy csak kényszerített, hogy vele legyél... - Tekintett rá megjátszott, szánakozó arckifejezéssel, mi jól láthatóan teli volt gúnnyal. - Egek, nem kellene egy ilyen kislánnyal ennyire kegyetlenül bánnom... - Tekintete ellágyult, majd apró mutatóujját a szájához emelte, és ártatlan tekintetet erőltetve arcára nézett Hanaéra. - Mit fogsz szólni ehhez Mirubi-sama? - Tette fel költői kérdését, majd olyan őrült, eszelős nevetésben tört ki, melyet még Hanae életében nem hallott! - Most pedig SIKÍTS!!! - Kiáltotta, majd egy Senbont dobott a lány vállába, mi olyan fájdalmasan nyílalt bele, mint még semmi más. ^1!
A Hanae utánzat nem áll le, továbbra is eszelős tekintettel nézve a kislányra, mutatóujját előre szegezve nyúl a lány vállából kiálló senbon felé.

- Gyerünk! Beszélni tudsz, csak a testedet bénítottam le... - Mosolya démoni árnyalatba fordult, miként mutatóujja hegyéből elektromos szikrák kezdtek kipattanni. - Ez a kedvenc módszerem... - Rebegte kikerekedett szemekkel. Pupillái is beleszűkültek az őrületébe. - RAITON! MOU... - Ordította a szavakat, ám nem volt képes végigmondani, mert egy kéz feszült a csuklójára, majd tovább haladva, a karjánál fogva rántotta a földre a lányt, ki nagyot nyekkenve koppant a füves talajon.

Az alak a semmiből bukkant elő, egy ugyanolyan egyenruhát viselő férfi volt, kinek maszkja fekete és fehér mintázatokat vett fel. Hanae úgy érezte, hogy ismételten tud mozogni. Ha megpróbálja megmozdítani valamijét, sikerülni fog neki, ám amint ezt megteszi a maszkos férfi lenéz rá.

- Meg se próbáld... - Suttogja neki, de nem tesz semmit.

1! --> Döntsd el, hogy Hanae ad-e bármilyen hangot. Mindegy mi történik, a lány tovább folytatja.

**Tsunomi Ai** Kedd Feb. 27 2018, 11:56

// választott Tech: Kanashibari // Paralizáció //

Nem tudtam időben elrugaszkodni. Hiába sikerült elrugaszkodnom éreztem, ahogy szinte rögtön a nyomomban jár. Páni félelem jár át, ám ahogy elrugaszkodtam éreztem, hogy a távolság csökken köztünk. Nem tudom miért, hogyan, de nem követett. Ám nem is akartam megvárni. Mirubi-sama megbocsátana nekem, ha látná, mit csinálok. Azonban nekem fájt ezt tennem, de ha el akartam menekülni muszáj volt megcsinálnom. Úgy tűnt azonban a pániktól kissé elszámoltam magam ugyanis a robbanás engem is elsodort, ám nem vesztettem el a fejem így hamarosan földet értem mindenféle gond nélkül. Hátrafordultam a berobbantott bejáratra majd visszafordulva, megkönnyebbülve felsóhajtok és már indultam is volna útnak, amikor is valaki hozzám ért. Alapjáraton elugrottam volna, amint csak tudnék, ám képtelen voltam mozogni. Erőlködve próbálkoztam szabadulni, de nem sikerült. Kanashibari? Nagyvalószínűség szerint igen. Bár nem ismertem a technikát hallottam róla. A legtöbb elemtelen technika tulajdonságát és nevét már megjegyeztem. Úgy véltem hasznos lenne számomra, ha ismerném a technikákat, melyet egyszer talán én magam is megtanulhatok… De a tudás most nem segített. Nem tudtam védekezni, nem tudtam eltávolodni a nő játszi könnyedséggel került elém. Az álarc végül beúszott elém és felismertem rajta Kemuri jelét. A dac kezdett elmúlni és kezdett erőt venni rajtam a keserűség. Összeszorítottam a szemeim és éreztem, ahogy egy könnycsepp szökik ki a szememből.
~ Miért kell vernie engem a sorsnak… miért üldöz minden nép ANBU-ja… miért nem lehet végre békém…
Ezek voltak a belső gondolataim, mígnem érzékeltem ellenfelem chakraaktivitását, mire kinyitottam szemeim. Még láttam, ahogy testalkata megváltozik és hirtelen összemegy, mikor végül azonban levette a maszkját megdermedtem. Nem ismertem ezt technikát… bár nem használt elemet, mégse tudtam mi ez. Viszont a hatást a saját szemeimmel láttam. A szavai nyomán azonban rémülettől nyitva felejtett szám hirtelen bezárult és bár szemeimből megeredtek a könnyek számat készakarva szájzárat raktam magamra. Szememben ismét elurakodott a daccal vegyes félelem keveréke. A nő eszelős nevetésbe tört ki, mely a saját testemmel párosulva furcsa érzést keltett bennem, ám a következő pillanatokban egy senbon fúródott a vállamba. Az első meglepődéstől szinte nem is éreztem a fájdalmat, de után kezdte átjárni a vállamat a szúró fájdalom, de a grimaszon kívül más nem. Éreztem, ahogy a fájdalom egyre erősödik, mintha csak valami technikával késztették volna testemet, hogy jobban szenvedjen. De nem szólalhattam meg. Nem szabad! Különben azt is lemásolja! És akkor lehet, hogy Mirubi-sama…. nem… NEM ENGEDEM! A nő a senbon felé nyúlt és láttam már a szikrázó villámokat. Nem voltam benne biztos, hogy ezt is el fogom tudni viselni… de nem engedhetem meg magamnak a gyengeséget… ekkor azonban egy újabb alak lép be a látókörömbe és küldi földre a hasonmásomat. Testem ismét engedelmeskedik, ám elgyengült lábaim nem bírták el a súlyom és térdre estem. Egy töredékmásodpercig hezitáltam, de utána már mozdultam is volna, de a férfi rám szólt. Megdermedtem. Hát hiába… nem fogok tudni elszökni. Gondolataimban menekülő útvonalakat, helyeket gondoltam végig. De semmi sem jutott eszembe. Ám ekkor egy alak képe jelent meg lelki szemeim előtt… Körbenéztem őt keresve és a veszélyre mit sem törődve felfüttyentettem. Egy hívószó volt ez, mellyel Ifu-senpait hívtam. Biztos vagyok benne, hogy elkerülte a veszélyt és valahol a közelben rejtőzik. A macskák mindig megérzik a veszélyt… ő biztos kimenekült… kérlek… csak ő legyen jól… kérlek... csak had lássalak… A macska volt az utolsó kapcsom a férfihez, ki mesterem volt eddig… és én szerettem mind a férfit, mind a macskát… ők voltak az én családom… Ifu-senpai mintha a nagytestvérem lenne… kérlek… ne essen bajod!

Jiraiya Vas. Ápr. 01 2018, 16:08

// A késésért +5 Chakrát és +5TJP-t írok jóvá, és választhatsz egy maximum C szintű technikát! Megejtettünk még egy hónap időugrást, immáron teljes a háború utáni 2 hónapos időugrás a karaktered életében. //

~ Újabb egy hónappal később ~

Amikor a fény eléri a sötétséget, árnyékok ezrei nyúlnak menekülve, mintha egyre csak távolodni próbálnának a fényforrástól. Pontosan úgy tesznek, mint a vész elől menekülők, azok, akik félelmükben nem tudnak mást csinálni, csak maguk mögött hagyni mindent és elmenni. Az emberre is jellemző: Ha valamit nem tud irányítani, akkor elfut előle, maga mögött hagyja és még a létezéséről is megfeledkezik. A vész: a háború, mit most újfent maga mögött hagyott az emberiség. Azt mondják, hogy a történelem nem felejt, de a múlt már elmúlt, s azért tekintünk előre, hogy mindazt, mi egykor szörnyű volt, végérvényesen kitöröljük a létezésből. De mi van akkor, hogyha elfeledjük őket? Csak azok nem teszik ezt meg, akik táplálkozni akarnak belőle. A gyűlöletből, a bosszúvágyból. Akik nem éreznek ilyesmit, azok csak felejtenek. Egyik véglet sem jobb. Mindkét eset elmulasztja a tanulságot... A gyűlölet hajszolta bosszúvágy új háborút provokál, míg a keserű feledés meg nem történté teszi. Így születnek újjá a harcok, azok a vérengzések, melyek egy napon felperzselik majd a világot.

A Negyedik Nagy Ninja Világháború véget ért.

[...]

Amikor egy hónappal ezelőtt azok ott megjelentek és feldúlták a teljes bázist, majd fondorlatos cselt szőve tőrbe csalták a szervezet vezetőjét, Hanae még nem tudta, hogy milyen élet vár majd rá. Kevés emléke maradt ép és tiszta. Az elmúlt évek minden emléke darabossá és képlékennyé alakult. Csupán az érzések maradtak meg benne erősen. Vágyakozása, szeretete és kötődése mestere, nagybátyja iránt. A kapocs közte és a családja között... Az otthona.

Már a fájdalmakat is elfeledte. Olyan volt, mintha meg sem történt volna. Napokon keresztül fárasztották, újra és újra átélte régi emlékeit és fájdalmait. Mindent kinyertek elméjéből, mindent megtudtak, amit ő is tudott. Cserébe a túlzó és erőltetett chakrahatás következtében az emlékei szétestek. Valóban maradtak képek és foszlányok, de azok már csak kapaszkodók voltak. Elveszettnek érezhette magát...

[...]

Újabb hét telt el, s most már kiszabadulhatott abból a sötét, nyirkos és hideg szobából. Újra napfény érinthette arcát, de szabadnak aligha mondhatta magát. Mindig mások kísérték, a maszkjuk sem volt egyforma. Sosem tudott egy tettet, egy kérdést, egy viselkedést sem kötni egy személyhez sem. Nem ismerhette ki a fogva tartóit. Nem is sokat beszéltek vele. Minden információ ami kellett, beszéd nélkül az övék lett, egyedül az "egyél, igyál, aludj, mozdulj" szavak voltak jelentősen jelen. Mígnem ezen a napon, amikor kikerült a szabad levegőre, már nem egy maszkos alak kísérte őt. Egy középkorú férfi. Sebhelyekkel az arcán, fél szemére vak. Legalábbis az a szemfedő erről árulkodott. A bal szemére nem lát... Nem sokat mondott ő sem, csak hogy kövesse. Hanae nem sokat tehetett. Akármikor próbált volna ellenkezni, fizikailag kerekedtek fölé. Mostanra már megtanulta, hogy nem célravezető az ugrálás.

- Most eldöntik, hogy milyen sors vár rád. - Mondta neki, miközben elvárta, hogy a lány kövesse a számára ismeretlen falu utcáin. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, mint amiben elfogták, mostanra már csapzott, koszos és szakadt volt. Nem beszélve a nyirkosságáról, ami legalább most a napon átmelegedve száradhat ki. - Azt javaslom, hogy cselekedj a saját érdekeid szerint, azt tartsd szem előtt, hogy most neked mi a legjobb. Értetted? - Kérdezte a lányt de egyszer sem nézett le rá. Végig maga elé meredt, a falusiak szemlátomást eloldalogtak az útjából. Hanaét is megbámulták.

[...]

A házak néhol újak, máshol lepukkantak voltak. Ahogyan az emberek is. A pórnép és a középréteg elegye alkotta az utca embereit, s ez igaz volt a teljes falu elrendezésére is. Az épület ahová érkeztek csak méretében tűnt ki a többi tégla és faépület közül, kinézetében beleillett a falu képébe. Belépve a főbejáraton egy nagyobb folyosó tárult Hanae és a szemfedős alak elé. A folyosó bal és jobb oldalán egy-egy ajtó volt, majd az út ketté ágazott. Erre indultak tovább, méghozzá a jobb oldali útvonalon. Hosszú volt, s most ajtók tucatjai foglaltak helyet mindkét oldalon. A fémes tábláik, melyekre a szobák, esetleg irodák funkciója kellett volna, hogy írva legyen, üresek voltak. Egy-egy ilyen ajtón volt olvasható néhány név és nem több. Újabb elágazás, ezúttal balra fordultak, s a folyosó kiszélesedett, majd véget ért. Egy nagyobb, kétszárnyú ajtóban végződött az átjáró, mely fölé a következő volt írva: "Elosztó Központ."

- Már várnak rád odabent. - Mondta a férfi amint megálltak az ajtó előtt. - Csak akkor beszélj, hogyha kérdeznek. - Mondta s most először nézett le Hanaéra. A szeme barna volt.

Határozottan emelte fel jobb kezét, majd koppintott kettőt a hatalmas ajtón. Hallani lehetett, ahogyan odabent visszhangzik. Választ nem várva nyomta le a kilincset és helyezte Hanae hátára a kezét, hogy ezzel noszogassa befelé. Ő utána lépett.
A lány szemei elé egy félkör alakú terem tárult, mely két emelet magas volt s két sorban helyezkedtek el székek a félkör teljes ívében. Az első sor a földön volt, kisebb fából készült, emelvényekre állított székek, míg a második sor még feljebb volt, hogy a hátul ülők is jól lássanak. Középen egy nagyobb pult volt állítva egy szélesebb székkel, melyen Kemurigakure no Sato jele volt. Egy füstjel... Ott ült egy férfi, annak balján és jobbján másik kettő. Az alsó sor szélén is ültek. Egy idősebb és egy fiatal nő, pennával a kezükben. Szemüvegesek, olyanok akárcsak egy titkárnő, míg a "pódium" tetején, a középen ülő férfi kövér, lengőtokájú, szűk szemű volt... Hanae hallotta, ahogyan küszködik a levegővétellel, minden egyes lélegzetért meg kellett harcolnia. Apró lencséjű szemüvege eltörpült óriási orrán. A két mellette ülő férfi vékony volt. Szintén szemüveget viseltek. Mind a hárman hivatali öltözetet, egyfajta talárt viseltek, mi szintén Füstjelekkel volt ellátva. Papírstócok szegélyezték őket.

- A felszámolt, Ame no Ekibiogami bűnszervezet egyetlen megmaradt tagja: Kenshiro Hanae! - Mondta a férfi, miközben hangja tucatnyi helyről verődött vissza a teremben. Az első sor szélén ülő hölgyek azonnal írni kezdtek.

A kövér férfi felemelte fejét az iratok közül, majd hunyorogva, száját kissé kitátva a lányra nézett.

- Ez az igazi neved? - Dörmögte irtózatos orrhanggal, mi szinte már röfögésnek hatott.

**Tsunomi Ai** Szer. Jún. 27 2018, 00:01

Ezernyi árny vetült a földre. Ezernyi árny, mely most végre egyenes háttal állt, miután a háború szele végre nem fújt, hagyva őket kiegyenesedni. De akkor mégis most miért vannak megrogyva? Miért térdepelnek a porban és sírnak. Nem örömkönnyek voltak ezek, legalábbis nem mindenkinél. Ez az elveszettek könnyei voltak, azoknak a családtagoknak a könnyei, kiknek gyermeke, apája, anyája nem tért haza. A háború szeleinek lenyugvása még hozzám is elért és bár megkönnyebbülés lengte be a környező várost, börtönöm rejtekébe is érezhető volt a magány és a fájdalom, mellyel az elesetteket siratták. De nem tudtam felfogni mit kéne tennem és most mit kezdjek ezzel az érzéssel. Így hát nem tettem semmit sem. Már amúgy sem tudnék semmit. Üresen bámultam felhúzott és átkarolt lábakkal a priccsemen és mást sem csináltam csak szüntelenül néztem magam elé. Egy összetört gyermek voltam csupán, ki idegen helyen egy idegen ágyon próbált megnyugvást találni szétzilált napjai fölött. Hogy mire emlékszem? Nem tudom… Szinte alig valamicskére. Emlékszem még mesteremre, a helyre ami az otthonom volt… de egyre több mindent elfelejtek… mintha… a kínok, melyeket itt éltem át… teljesen kimosták volna az agyam… én… félek… miért kellett megtörténnie ennek? Miért kell mindig ennyit szenvednem…

Nem tudom már mennyi idő telt el… mennyi perc, mennyi óra, mennyi nap… talán már hónapokkal később is járhatunk az óta a nap óta… fogalmam sincs. Zárkámban teljesen elvesztettem az idő múlását, a dolgok történéseit. De ha követtem is volna, valahogy minden elvesztette a lényegét. Nem tűnt már fontosnak, hogy kövessem a nappalok és éjszakák változását, hisz minden, ami volt elmúlt… ismét… Szinte már fölöslegessé vált küzdenem a sors ellen. Talán éppen emiatt nem ellenkeztem, mikor kiráncigáltak a helyemről, a kis zugból, ami feleslegesen tartott fogva, hisz hova mehettem volna… Némán, koszosan és kimerülten csoszogtam a férfi mögött fel sem nézve, mit sem törődve a dolgokkal. Roncs voltam, aki nem küzd tovább… Úgy éreztem minden célom elveszett. Néhány kullogtam a férfi mögött és szinte csak akkor tűnt fel, hogy megálltunk, mikor valaki a nevemen szólított. Akaratlanul is megremegtem, ahogy a visszhangok megismételték a nevem, majd tompa tekintettel meredtem fel. A kérdést át kellett gondolnom. Nem azért, mert csapdát szimatoltam, hanem olyan ködös volt a tudatom, hogy először nem jöttem rá mit kérdezett. De végül egy tompa „ühüm”-nél sokkal többet akkor sem tudtam mondani, miközben szomorúan bámultam magam elé. Ilyen az, mikor egy gyermek emlékeivel szórakoznak a felnőttek… amikor egy instabil tudatot megbizergálunk… jó idő kell neki, míg helyrejön… De ilyenek ezek a ninják… nem érdeklik őket, hogy a másik férfi, nő, fiatal, vagy öreg… nekik csak az információ kell…

**Kitsune Haruka** Hétf. Márc. 18 2019, 22:06

~~/ Kenshiro Hanae - A hely, ahová tartozom /~~

A Füst országa…Kemurigakure… egy hely, mely jelenleg számodra egyet jelent a rabsággal, mely szinte megkötözve tartja tested, s vele lelked egy részét is, mely még mindig azt keresi, ki talán sosem térhet vissza hozzá. Olyan személy után kutakodsz, vágyva rá, hogy megtaláld, kit elragadott mellőled az idő…s talán örökkön-örökké csak az árnyait követheted már…
S most mégis…kimerülten, lábadon alig bírtál elviselni aprócska tested súlyát, mely önmagában is alig nyomott valamit. Apró testedet szürke foltok tarkították, melyek a koszt jelezték, mely a rabság során kerültek halovány bőrödre. Úgy érezted az erőd véges, s minek is küzdenél tovább, ha nem látod a kiutat? Céljaid elvesztek, s életed haszontalannak tűnt, melynek fonala már-már eltűnni látszott. Minek a neved, minek az a sok dolog, mely a múltad képezi, s egésszé áll össze, ha ide vezetett, s elvész egyszerre…
- A felszámolt, Ame no Ekibiogami bűnszervezet egyetlen megmaradt tagja: Kenshiro Hanae! – Mondta a férfi, melyre végre felfigyeltél, hisz neveden szólított. A visszhangok, melyek a terem minden sarkából visszaverődtek, szinte a csontjaidig hatolt, s tested vele együtt rezdült meg. Tekinteted homályba veszett, ködös, s árnyékos , volt, mint a hely, mely körülvett. A kérdés visszhangja lassan elcsenedült, s gondolataid köré formálódtak, lassan, de válaszoltál, s mintha elméd kezdene visszatérni, mégis, csupán önmagad elé bámulsz még mindig, miközben ők téged figyelnek. Egy gyenge elme, mely önmagával sincsen kibékülve, s mely valahol csupán egy gyermek, ki még nem készült fel a világra, mely fogadta őt, s mely miután minden elveszett, egyre zordabbá válik körülötte…lehetséges ez? A választ hamar megkapod… egy bűnöző, ha gyermek is…változhat? Vagy az elme, mely helyreáll ugyan az lesz, ki elveszett? Kérdések, melyekre választ, csupán az idő múlása hozhat majd számodra.
Talán nem voltál tudatában tetteidnek, s a válasznak melyet adtál, számukra máris elárultad magad, melyről jól láthatóan jegyzetek is készültek. Tényleg helyes, hogy így..megtörve állsz itt, íly könnyedén eladod azt, mi eddig fontos volt számodra?
~~Ismeretlen hely, ismeretlen alakok, s egy gyermek, ki önmagát sem ismeri…tényleg ez lennél ez?~~
-Nos, szóval tényleg te vagy az? – Dünnyögte tovább a férfi, miközben a papírjaiban kutakodott. – Gyermek vagy csupán…- Nézett fel, majd vissza. -Mennyi is? 14 éves. Jól mondom? – Várt kicsit válaszodra, már ha adtál ki hangot, majd folytatta. – Idővel, mindent meg fogsz érteni, most elég az, hogy tudjuk ki is vagy. – Mondta, majd mintha lett volna mögötte valaki, hátra szólt, de nem láthattad kihez beszél. – Megtört teljesen? – Kérdezte, majd egy női hang válaszolt vissza. – Igen. – S elhallgatott. – Helyes. Akkor nálunk marad…egyenlőre. – Mondta, majd kivezettek a szobából, egészen le, épület alá, hol amolyan kisebb zárkák sorakoztak, láthattad, hogy van még egy szint lefelé, de oda nem vittek le. A zárkák elég tágasak voltak, s eddigi rabhelyedhez képest már-már királyinak nézhetett ki, s az egyik, mely különösen be volt rendezve, vált az új „lakásoddá” . – Egyenlőre itt maradsz! – Mondta kísérőd, majd hátat fordított, s elment. A zárka, úgy 4x4m lehetett, ahogy bementél jobbra egy ágy, mely számodra éppen megfelelt, s nem is volt beton kemény, balra egy kisebb asztal, egy székkel, s előtted egy illemhelyiség, melyet valamennyire el lehetett keríteni, persze nem annyira, hogy elrejtőzhess mögötte. A rácsok között, volt egy kisebb vágás, melyen valószínűleg az ételt fogod kapni…már ha hoznak olyat.
~~(…)~~
Teltek a napok, s talán egy hete volt, hogy idekerültél. Monotonan, nap, nap után, egy furcsa, sötét ruhás illető hozta az ételed, reggel, délbe, s este…teste, s arca is fekete lepellel volt takarva.
-Egyél! – Mondta egy vékonyka hang, melyet talán kissé így is mélyített a lepel, mely arca előtt csücsült. Az ételt, melyet kaptál nem jellemezte nagy változatosság, kenyér, s hús volt, vagy ritkán valami zöldség, de inkább csak az előbbi. Reggel, s este kaptál inni. Ezzel telt el majd egy heted, majd egyszer csak, új nap virradt, s ismét a reggeli ideje közeledett, de nem a fekete ruhás illető jött, vagy talán mégis ő volt, csupán, elhagyta a sötét leplet, s láthattad arcát, s lépteit, miként feléd közeledik.

Megállt a rácsok előtt, majd feléd fordult, s legugolt, egy ideig csak figyelt, majd megszólalt. – Hanae-chan – Nézett a szemedbe. Mintha veled hasonló korú lenne, talán 1-2 évvel fiatalabb csupán. – Így hívnak ugye? – Nézett nagy szemeivel. – Miért kerültél ide? – Kérdezte, választ várva, s látszólag, mintha nem tudná a körülményeket? Vagy csak jól játssza a hülyét? A neved tudja…tehát van fogalma róla ki vagy, de akkor miért kérdez ilyeneket? Ez alkalom lenne a szökésedre? Vagy egy csapda melybe könnyedén belesétálhatsz? De van erőd ilyesmin gondolkozni? Elég volt egy hét, kiheverni a történtetek? Vagy talán egy élet sem lenne elegendő, hogy az légy…ki egykoron talán lehettél volna…

~~// Bocsi, idő lesz míg felveszem rendesen a fonalat, de igyekszem és akkor váltunk helyszínt, ahogy beszéltük, legye akkor tovább: ITT //~~

A karaktert átveszem, s mert nekem kényelmesebb, ezt a posztot figyelmen kívül hagyjuk, ezért húztam át - Sai

Sai Szer. Dec. 04 2019, 00:01

[Hanae - Kel mag a füstből?]

//Ahogy pü-ben beszéltük, Jiraiya posztjára adott válaszodtól folytatom, az egyértelműség kedvéért Haruka posztját át is húztam szerkesztve//

Hangod, ahogy erőtlen ühümmel felelsz a dörgő kérdésre, szinte elvész a teremben a sok kopogás közepette, ahogy a két nő írt szakadatlan pennájával minden apró mozzanatot. Az egész olybá tűnt, mint valami koncepciós per, ahol már előre le vannak osztva a lapok, te maximum csak ronthatsz a helyzeteden. Már ha egyáltalán érdekel még a saját helyzeted abban a megtört, összekuszált állapotban, amelybe taszítottak már eddig is.
Kihallgatód azonban, ahogy más sem, a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy megrendítené a látványod vagy bármi más érzelmet kiváltana belőle. Továbbra is ellenszenves szörcsögéssel mered rád, újabb dörgedelmes kérdéssel bombázva, mintha nem tudnának mindent pontosan.
- Milyen szerepkört töltöttél be pontosan a szervezetben?
Ahogy a kérdések indultak, ördögi körnek tetszett. Hiszen korábban ezer és egyszer kellett a sötét cellák mélyén átélned minden pillanatát a mőltadnak, ahogy módszeresen felfejtették az emlékezeted titkait, s lám, most megint beszélned kellene magadról. Miért van erre szükség? S miért serceg ennyit a penna a papíron, mikor alig hanzik el bármi is? Mit írnak? Miért írnak? Miért kínoznak? Miért nem hagynak békén? Mit kellene érezned? Kellene érezned bármit?
"Most eldöntik, hogy milyen sors vár rád" visszhangozhat a mondat a fejedben, de lehet, még ez sem történik meg. De valóban, ha felfogod, ha nem, minden apró rezdülésed mérlegre kerül, s ha könnyűnek találtatsz, ki tudja, milyen új pokolba taszítanak majd. De neked erősnek kellene maradnod, még meg kellene bosszulnod a szüleid. Ráadásul most már... most már lehet, hogy Mirubi-samát is. Képes-e vajon megtört, gyermeki és kifejletlen lelked ebbe kapaszkodva új, életösztöntől átitatott erőre kapni? Már ha egyáltalán jó az, hogy erőre kapsz. Ebben az átok ninja világban sosem lehet tudni, valójában mi az, ami afelé vezet, hogy életben tudj maradni, amíg nem te vagy a legerősebb kutya, ami ugat.

**Tsunomi Ai** Pént. Dec. 06 2019, 02:20

Nem igazán tudtam minek ez a fölösleges időhúzás. Mindent kipucoltak a fejemből, az utolsó emlékemet, az utolsó pillanatot kiszedtek és átnéztek az engedélyem nélkül. Már nem mintha, nagyon érdekelné őket az, hogy mit engedek meg nekik és mit nem.
Sajnos ilyen ez az élet, melyet választottam, melyet Mirubi-sama rám bízott. Az egyetlen probléma csak azzal, hogy nincs előle menekvés. Hangom erőtlenül hangzott és tudtam mélyen magamban, hogy nem csak úgy hangzik, hanem legbelül tényleg gyenge vagyok… megtört és fáradt voltam, ki üresen bámul csak maga elé, fel se figyelve a sercegő tollak szüntelen zizegésére.
Mirubi-sama most nagyon el lenne szomorodva, hogyha látná, hogy mennyire leengedtem a védelmem. De képtelen vagyok már ennél többre. Túl sok minden történt. A kérdésre hosszú percekig nem találtam megfelelő szót, csak néztem magam elé és vártam, hátha sikerül kitérnem a válaszadás elől. De úgy tűnt nem igazán fogják elfogadni a hallgatás, így némi hallgatás után, végül azt feleltem, amit a legkézenfekvőbbnek találtam, mi talán tényleg közel lehet a valósághoz.
- A penge szerepét... – mondtam csöndesen.
Hogy hazudtam? Nem. Tényleg így éreztem, hogy egy szimpla fegyver vagyok? Talán… nem tudom biztosan. Egy dologban viszont nem kételkedtem: Mirubi-sama még életben van valahol és meg kell találnom minél előbb. Ő sosem halna meg csak úgy. Érzem… Így hát bármennyire is nem akaródzik, de még így is érzem… a túlélés érdekében együtt kell működnöm.

Sai Szomb. Dec. 14 2019, 21:55

[Hanae - Kel mag a füstből?]

- Penge - szuszogta röfögve továbbra is majd megfulladva a tokás, kövér hivatalnok, szűk szemén át méregetve. A megismételt szóban semmi érzelem nem volt. Az egész kihallgatásszerű színjáték, ami itt zajlott, kezdett átmenni egy újabb kínzásba. Fogalmad sem volt, mit akarnak tőled, és miért teszik fel ezredszerre is a kérdéseiket, mintha most hallanának minden választ először. Semmi értelme nem volt semminek. Még akkor se lett volna, ha van erőd logikusan és összeszedetten gondolkodni.
- Hány embert öltél meg, s milyen módszerekkel? - érkezett az újabb kérdés. Ez is színtelennek tetszett, mégis mintha mindhárom hivatalnok kicsit jobban figyelt volna. A feltételezés teljesen jogos arról, hogy vér és élet tapad a kezedhez, elvégre egy pengét nem szokás a ninják világában - főleg nem egy illegális szervezet berkein belül - azért tartani, hogy csak öncélúan díszelegjen, a pengéket azért tartják, hogy használják őket. De talán itt nem is az a fontos, hogy mennyire használtak téged - mennyire használhatóak a képességeid -, hanem talán az, hogy milyen érzelmek tapadnak hozzá, tapadnak-e hozzá egyáltalán bármiféle érzések. Talán leginkább arra kíváncsiak, milyen típusú ember vagy - mi maradt belőled a rengeteg kínzás után.

**Tsunomi Ai** Szomb. Jan. 11 2020, 05:01

A kihallgatóm gunyoros hangnemétől, még így zavart tudattal is, felébredt bennem némi harag. Harag, hisz lenézett és nem becsült meg. Mi másért ismételné meg szavaimat, ha nem találná magában szórakoztatónak. Azokat a szavakat, melyekre a lényemként tekintettem, s melyet mesterem formált ilyenre. Ez nem volt más, mint szégyen, mindennél többre becsült mesterem ellen. De nem szólhattam. Nem emelhettem fel hangom és nem ránthattam fegyvert a sértésre, melyet talán csak önön magam képeztem a semmiből. Viszont épp emiatt is kezdtem egyre inkább azon gondolkozni, hogy miért is vagyok jelen, s mivel agyam járt, tudatom szépen lassan, talán végre valahára, de lassan kitisztulni látszik. Azonban a következő kérdés váratlanul ért. Muszáj volt lehunynom a szemem, és ha sürgettek is, nem tudtam előbb válaszolni. Látszott, hogy próbálnám összeszedni a gondolataimat, s bár tőröm rajta az eszem, végül csak ennyit sikerült mondanom:
- Annyit és úgy, melyet a helyzet és mesterem kívánt.
Érezhették, hogy nem gúnyból válaszoltam ily tekervényesen, hanem erre nem is igazán tudtam volna másképp felelni, hisz az igazat mondtam. Vér tapad a kezemhez az igaz és sokszor bűntudat ébren bennem a meggyilkolt emberek után… de nem emlékszem mindegyikre, pontosan úgy, ahogy egyik másik társam se. Ez nem egy olyan dolog, amiről naplót vezet az ember, vagy legalábbis nem egy normális ember. És bár nagy valószínűséggel nem ezt a választ várták, de ez a válasz talán kézen fekvőbb lehet számukra, mint amilyen elsőként merev, semmittevő válasznak tűnt. Végül, ha úgy érzem, nem elégedettek a válasszal kénytelen vagyok kiegészíteni.
- Nem tudok számot vetni a kezemtől elhunyt emberek számával kapcsolatban, de mindegyikükkel egy orvtámadással végeztem. – vallom be végül.
Tudom, hogy azért csinálják, hogy csak tovább kínozzanak, de kezd kimeríteni ez a közjáték. Nem tudom, miért kérdeznek olyan dolgokat, melyekre úgyis tudják a választ… de nincs más választásom, együtt kell működnem, ha élni akarok.

Sai Pént. Jan. 17 2020, 11:17

[Hanae - Kel mag a füstből?]

A kiegészített válaszod, ha kicsit is, de észrevehető tetszést kelt. Mintha ezzel az apró kis gesztussal biztatni akarnának, hogy ne fogd vissza magad. Persze ez nem egy jámbor vizsgabizottság, tudod, hiszen figyelmeztettek is rá, hogy az életed múlhat a válaszaidon, így nem tudhatod, valóban bizakodnod kellene-e, vagy magukban derülnek azon, hogyan rohansz a vesztedbe. Mindenesetre ezek a játszmák nem a te asztalod, így maradsz az őszinteségnél, ahogy az a korosztályodra jellemzőbb is.
A pillanatnyi csendet azonban megint keresztülmetszi a kövér férfi röfögős légzése.
- Kenshiro Hanae - dörögte be ismét a neved az egész termet. - Az Ame no Ekibiogami tagjaként a szervezet nevéhez köthető bűncselekmények miatt a büntetésed: halál!
A szó kegyetlenül közömbösen csengte be a termet. Ilyen könnyedén határoznak emberek életéről. Igaz, magad is sok ember haláláért voltál közvetve és közvetlenül felelős, mégis, most a te életedről volt szó. Nem vehetik el csak így! Vagy mégis? Itt ér véged a sorsod fonala? Elvágja egy ilyen röfögős, remegő tokájú, magát nagyhatalmú valakinek képzelő hájpacni?
A helyzeted igen kilátástalan: feldúlták az otthonod jelentő szervezet bázisát, elszakítottak mesteredtől, akiről semmit sem tudtál, kifosztották az emlékeid, meggyötörték a lelked - kis híján össze is törték azt, ami benned te magad vagy -, s most az utolsó kincsedtől is megfosztanának, az élettől, ami benned pislákol, miközben nem hagytak igazából lehetőséget számodra. Fegyvereidtől rég megfosztottak, még a ruhád is valami kapott rongy. Bele kellene törődnöd? Vagy küzdened kellene? Tesztelnek, vagy véresen komolyan beszélnek neked, de valójában átnyúlva a fejed felett, figyelmen kívül hagyva téged, az egyént?

**Tsunomi Ai** Szer. Feb. 12 2020, 02:45

A légkör, a helyzet. Mind olyan furcsának és ismeretlennek tűnt számomra, melyeket még sohasem éreztem igazán. Persze mióta Mirubi-sama magához vett, már régóta éreztem, hogy nyomomba lohol, valami sötét, szörnyű felleg, de eddig mindig sikerült megúsznom az utolsó pillanatokban. Most végül beért a felleg és visszhangozva járta be a termet a szó, melyet megannyiszor suttogott, már a fülembe. „Az ítélet: Halál”
Furcsa. De a szavak, valamiért nem ingattak meg. Bár lelkem egy része már darabokban hullik a porba, attól függetlenül, a szó maga, mintha kissé összetartotta volna darabjaira hulló lelkem aprócska kis cafatjait. Tekintetem egészen eddig üresen meredt egy pontba, de most hirtelen ismét fellobant az akarat lángja és éreztem, hogy testemet újra átjárja az élet. Halál. Furcsa, hogy pont ez az egyetlen szó izzította fel bennem az Életet. Élni akarás? Nem… nem hiszem. Inkább az oktatás, melyet Mirubi-sama tanított. Maradj életbe és harcolj a jövődért. És most eljött az én időm. Tekintetemet lassan a bírámra emelem és kihúzom magam. Végül beszívom az levegőt és megszólalok.
- Ha Kenshiro Hanaenak, az Amegamitól halnia kell, marad-e hely Tsunomi Ai-nak, Senki Gyermekének. A Penge azért van, hogy forgassák, mely néha gazdát cserél.
Nagy rizikó volt, melyet mondtam és nem igazán volt örömömre ezek a szavak, viszont helyesnek ítéltem elhatározottságomat és Mirubi-sama is rábólintana, ha itt lenne. Holtan nem érek számára semmit sem. Ha képes vagyok életben maradni, talán még a hasznára lehetek egy darabig, még ha ezért fel kell adnom becsületemet. Ha igaz, mit gondolok, ezt ők is tudják, hisz ha átnézték a múltam, így ha végül meghozzák az ítéletet és tetszésükre való a válaszom, úgy fél térdre rogyok
- Testem és Lelkem az Ön parancsaira vár… Uram…
Természetesen ez már jóval nagyobb rizikó volt, melyet felvállaltam, mint eddig bármikor. Az alak a mondottat kisajíthatja, és ezentúl csak Ő rendelkezne felettem. Tudom mennyire tisztátlan és mocskos az itteni környék, egy kisebb ryo gazdaváltással, szinte biztos, hogy könnyedén képes lenne elsimítania az ügyet a bírának és személyesen csak ő parancsolhatna nekem. Ez lehetne a pokol is egybe, hisz csak a vak szerencsémre lennék bízva. „Testem és Lelkem”… kitudja milyen ízléssel ruházták fel életem bíráját, ha nincs szerencsém egy életre való mocsok fogja beszennyezni a jövőm… de muszáj kockáztatnom… muszáj kockáztatnom, hisz ha a Falu nagy eséllyel jóval szorosabban fogna, mint egy magánszemély, ám egy magánszemély jóval nagyobb profitot hozna belőlem, mint a falu, legalábbis a birtokosra nézve…. így hát nem volt választásom… kockáztatnom kell!

Sai Csüt. Márc. 05 2020, 22:47

[Hanae - Kel mag a füstből?]

//Elnézést a belassulásért ˇˇ' //

Úgy tűnt, az életösztönöd bekapcsolt. Eddig olyan fátyolosan születtek meg a gondolataid, nem is tudtad, mi lenne a legjobb lépés, most viszont, hogy az életed a tét, sokkal határozottabban lépsz fel a saját érdekeidért. Olyan alkut ajánlasz, amely még a felnőttek némelyikében sem fogalmazódik meg ilyen szép, határozott körvonalakkal. Igaz, ez is egyfajta oroszrulett, mert könnyen gondolkodhattál volna úgy, hogy ha most ilyen könnyen felajánlod a szolgálataid másnak, máskor is megteheted, s köpönyegforgatónak tűnhetsz, de pont az, hogy nem fordul ez meg sem benned, teszi fellépésed még határozottabbá, még természetesebbé és logikusabbá. Mintha nem lehetne megkérdőjelezni. S pont emiatt mintha most először enyhe zavar ülne ki a tokás disznó főbírád arcára, leginkább vizenyős, kis szemén látni eme érzelmet egy rövid pillanat erejéig. De aztán ismét megkeményednek a vonásai, visszaállva érdektelen pókerábrázatba, s ellenállva fogalmazza meg ismét ítéletét. - Megismétlem...

Ám alig kezd bele vehemens fröcsögéssel, a félhomályba burkolózó hátsó ajtó kinyílik, s egy férfi lép be rajta. Nemére az alakjából és a viselt öltözékéből következtethetsz, mivel az arcát valamiféle kendő takarja, csak a szeme látszik ki alóla. Hangja bár fojtott, mert felfogja a javát a kendő, mégis erőteljesen zengi be a termet. Ez, s hogy a teremben levők közt feszült csend pang üresen, világossá teszi számodra, hogy a teremben jelenleg ez a fura, kendős férfi a legnagyobb kutya. Őt megnyerned a legfontosabb.

- Tsunomi Ainak van esélye az életre, ha képes bebizonyítani, hogy nem kétélű fegyver.

Hogy tudnál ilyesmit bizonyítani úgy, hogy az hiteles legyen annak ellenére, hogy talán te sem vagy biztos benne, hogy holnap nem vágod-e át a jelenlevők közül valakinek a torkát? Mi az a valami, az az aduász, ami a kezedben van, és kellhet nekik?

**Tsunomi Ai** Szer. Feb. 17 2021, 14:32

Feszült voltam, de szerintem senki nem rótta volna fel nekem ezt, ebben a helyzetben. Az utolsó szálakhoz ragaszkodtam és a lehető legtöbbet ki kellett hoznom belőle, hogy életben maradhassak, de ennek nagy árai voltak. Az elveim és az eddigi életkörülményeim feladásáról, egy új élet vészjósló közeledtéről, mely nem feltétlen fenékig tejfel. Gyakorlatilag önszántamból ajánlottam fel a szolgálataimat egy olyan falunak, aki, ha beépít a gépezetbe, úgy fog kezelni, mint atyámat. Egy egyszerű fogaskerékként, aki, ha elhagyja a gépezetet, csak a szemetes vár rá. Érthető tehát, hogy nem fűlött hozzá túlságosan a fogam, de az is látható, hogy nincs túl sok választásom, hogyha életben akarok maradni. Látszólag sikerült elbizonytalanítanom a kövér férfit, hogy esetleg meggondolja magát, ám mire összeszedte magát és belekezdett a mondandójába, végül egy új alak lépett be a terembe, elég nagy hevességgel. Tisztán érződött a hirtelen légkörváltozás, ami átment a teremben. Még a testes férfi is csöndben maradt, ki eddig végig főnökösködött. Nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjek. Ezúttal a hely alfájával nézek farkasszemet. Hamar le is sütöm a tekintetem és reménykedve várom a helyzetet. Meg kell nyernem ezt a „vitát”, különben meg halok. Nincs más választásom. Végül a férfi elfolytott hangjától kirázott a hideg, és csak azután emeltem fel rá tekintetem, miután biztossá váltam abban, hogy döntöttem. Eddig ködös, bágyadt tekintetem, most határozott volt és biztos voltam abban: Élni akarok. Élni fogok, bármibe is kerül.
- Elvesztettem mindent, ami fontos volt egykor nekem. A családom, a mesterem, az otthonom. Nincs hova mennem, nincs mit csinálnom. Azt tettem, mit parancsoltak, de már nincs olyan, ki utamon vezethetne. Az Amegami halott, ahogy Hanae is, így a szervezet pengéje kicsorbult, most már csak Ön döntése az, hogy igényt akarnak-e tartani Ai pengéjének másik felére-e vagy tönkre teszik-e a kardot.
Szavaim igazak voltak, hisz az egyetlen személy, ki fontos volt nekem eddig munkám során, mesterem volt, kiről már évek óta nem hallottam. Nem tudom él-e. Nem tudom meghalt-e már. Keres egyáltalán? Vagy rég ellettem felejtve? Bármi is legyen… nincs itt számomra, hogy megvédjen. Így viszont… nem maradt más választásom, de már nem érdekelt. Erősebbé fogom válni és megkeresem a válaszaimat. És ha ehhez az kell, hogy egy falu kutyája legyek. Én nem bánom.

**Nohara Rin** Kedd Szept. 06 2022, 22:43

//Hosszú hosszú idők után végre elérkezett az idő, hogy Ai életét folytasd a múltban, a kimaradt idő miatt kompenzációjáról: egy választható B szintű technika, valamint +20 chakra és +20 TJP.//

A tekintélyt parancsoló figura kihúzott belőled néhány választ, már csak egy kérdés volt... elég lesz e ahhoz, hogy életben maradj. Határozottan pillantott a teremben lévő másik férfira, majd vissza rád. Nem tudod, hogy ez a pillantás mit jelenthetett, ami egyértelmű volt, hogy ennek a férfinak az összes mozdulata szándékos, mindent tökéletes kontroll alatt tart.
- Az elkobzott kard is vághat jól, ha megfelelő ember forgatja. Kár volna elvesztegetni egy olyan tehetséget, mint te, még hasznunk lehet belőled, ha mi úgy akarjuk. - mondta kimért, erős hangon. Az alak mintha tisztában lett volna valahol azzal, hogy egy gyerekkatona vagy valójában, és ezt figyelembevéve bízott abban, hogy még némileg formálható a jellemed, a hűséged. Az, amit mondott, kérdéses mennyi igazságot hordozott, az is kérdést vethetett föl benned, hogy miért akarna megtartani egy magadfajta egyént, de látszólag valami oka volt rá.
...

A terembe ezúttal egy nő lépett be. Fehér, rövid hajának és maszkjának köszönhetően arcából alig tudtál elkapni egy- egy vonást. Belépve meghajolt a férfi felé, majd rád nézett.
- Szeretném, ha velem tartanál.- hangja neki volt a legbarátságosabb eddig, azonban túl sok szimpátiát nem sugárzott. Választásod nem igazán volt, vagy őt követed, vagy valószínűleg máris haszontalan fegyvernek lennél titulálva. Egy szűk folyosóra tévedtek, mindkét oldalra jócskán nyílnak helységek, az egyik ilyenbe invitál téged is be.
- Foglalj helyet. - mutatott kezével egy székre, majd ő a szobában körbesétálgatva folytatta mondandóját.
- Nem bízom benned, neked sem kell bennem. Amit viszont tudnod kell, hogy van egy pecsét rajtad, ami ha bármi olyat teszel, ami ellenünk, vagy feladatod ellen irányul, aktiválódik.- Itt várt egy pillanatot, majd újra rád nézett. - Most hogy ezt tisztáztuk, ideje a lényegre térnünk. Van egy megbízás, egy magas rangú embertől, melyet neked, illetve nekem kell teljesítenünk. Azt, hogy szerinted mire volna szükséged a küldetés során, indulásunk előtt oszthatod meg velem, és gondoskodunk róla. Visszatérve viszont a küldetésre. A megbízónak van egy lánya, akit egy hétig helyettesíteni kéne, pontosabban a különböző megbeszélésein. A tárgyalások nagyrészt üzleti célúak. Remélem kellő információ ez ahhoz, hogy lassan útnak induljunk. - A távolságtartásra végig figyelt, semmi érzelmet nem láttál rajta már, annyit sem, mint amikor először megpillantottad.

Ajánlott tartalom