Utcák és terek

A bemutatkozások után rögtön neki is állunk a feladat megoldásának, bár még mindig kissé húzom a számat, ha belegondolok, hogy egy szőrgolyó megkeresésénél biztosan nem kapunk érdekesebb feladatot. Vagy legalábbis egy ideig. Sokszor hallottam, hogy ne becsüljem alá se az ellenfelet - ezek szerint a macsek lenne az? - se pedig a küldetést. Nos, mindkettőt alábecsülöm jelen pillanatban, de nem érzem, hogy ezzel hibát követnék el, vagy hasonló. Sőt, szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz ebből a küldetésből valami nagy durranás. Mármint most komolyan: Egy macska mekkora galibát tud okozni?
Hamar az utcák köveit koptatjuk, amikor érdekes párbeszéd fültanúi leszünk. Vagyis, annyira még nem is lenne érdekes, ha épp nem egy macska megtalálása lenne legfőbb célunk. Valószínűleg elengedném a fülem mellett a szavakat, vagy az "egyik fülemen be másikon ki" verzió játszódna le bennem, de most mégis, a küldetés sikerének érdekében felfogom a kihallgatott szavak értelmét. Úgy tűnik nem csak az én fülemet nem kerülte el ez a pár mondat, Eiko hamarosan fel is tesz nekünk egy jogos kérdést. Jó csapatkapitánynak tűnik, és ami tetszik, az az, hogy nem rám akarja erőltetni a véleményét, hanem megkérdezi, hogy szerintünk mi lenne a helyes. Általában azért nem engedelmeskedem, mert úgysem hallgatják meg a tökéletes ötletemet, ami valamiért mindig akad. Na az már más kérdés, hogy ő vajon meghallgatja, aztán megy a saját feje után, vagy a mi ötletünket is beleszövi a fejében összetákolódó tervbe.
- Hmm... - hümmögök egyet, és a gondolataim azon zugát keresem, ahol mindig akad valami ötlet. Legyen az jó vagy rossz, akkor is elmondom, már csak azért is, hogy megfelelően kivegyem a részemet a küldetésben, és ne csak hátráltassak mindenkit. - Ez a legelső dolog amit hallottunk elveszett állatról, én azt mondom járjunk utána ennek. Ha kiderül, hogy nem a mi macsekunkról van szó, akkor legalább nem a végén bánjuk meg, hogy majdnem megvolt, de mégse. Jobb kilőni már az elején a lehetőségeket. Meg... Információt szerezni még mindig jobb, mint a sötétben tapogatózni - vonok vállat miután megfogalmaztam gondolataimat, hogy a "kívül" állók is hallják azokat.
Ha Hiroto mond valamit, akkor őt is meghallgatjuk és ezek után már csak Eiko parancsát várom. Nah remek, ilyen se volt még, hogy én várjak valaki parancsára. De egye-fene, miért is ne? Soha nem lesz belőlem jó ninja, ha nem alkalmazkodom a csapattársaimhoz, és jelenleg Eiko-nak vagyok alárendelve, így ő az akinek joga van parancsolni. Ha már így alakult, akkor legalább örülhetek, hogy valami épelméjű vezetőt kaptunk, és nem valaki olyasvalakit aki vaktában rohangálna fel-alá, egy sonkadarabot tartva a kezében, hogy azzal előcsalogassa körözött személyünket.

Hiroto-ra pislogok, és kicsit kuncogok, ha elképzelem őt halakkal játszadozni. Ami azt illeti elég hülye módon sikerült megoldaniuk azt a küldetést, de mégis csak sikerrel jártak, és azt hiszem ez a legfontosabb ha egy megbízásról van szó. Eiko parancsa az parancs, bár nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar szét is válunk. Megkérdezném Hiroto-t, hogy nem megyünk e együtt kérdezősködni, de nincs kedvem megszegni a csapatfőnök parancsát, még ha ez nem is annyira jellemző rám. Nem akarok hátráltatni senkit, és pontosan ezt érném el azzal, ha összevissza lófrálnék itt mint aki megkergült. Ha Eiko szerint szét kell válnunk, akkor az nyilvánvalóan így van, elvégre ő a főnök. Ha meg mégsem sikerül teljesíteni a feladatot- amit azért erősen kétlek, mert nem épp a legnehezebb feladatot adták - akkor ő elviszi a balhét helyettünk is, vagy legalábbis a legnagyobb részét. Pont ezért csapatfőnök, a csapatfőnök. Mindenki egyért, egy mindenkiért.
Apropó... Most, hogy eszembe jutott a feladat könnyűsége, és hogy nem kell sokat társalognom, hiszen egyedül folytatom a kutatást, és csak adóvevőn tartom a kapcsolatot társaimmal, van egy kis időm elgondolkozni a helyzeten. Nyilvánvalóan nem áll semmi nagy dolog a háttérben, és mégis, akárhányszor elgondolkozok ezen, előjön a paranoiám. Mi van, ha azon kevés alkalmak egyike a mai, amikor a látszat csal? Lehetséges, hogy a látszatnál komolyabb feladatot kaptunk. Oké, nem túl valószínű, sőt, egyenesen a lehetetlen határán ingadozik ez a gondolat.
Elég legyen. Valljuk be őszintén: Az elveszett macskán kívül semmi különösebb nem áll a dolgok hátterében.
Közben amikor Eiko lelépett, én is megindultam valamerre. Pontosabban visszafelé indultam, hogy utolérjem a macskáról társalgó párocskát. Ha Eiko a tetőn nézelődik, akkor majd én lecsapok arra az információforrásra ami csak úgy az ölünkbe hullott. Még mielőtt Hiroto tenné meg. Elvégre, minél előbb megoldjuk ezt a dolgot, annál hamarabb kapunk valami értelmes küldetést. És bármennyire is nagyképűen hangzik, én magam szeretnék beszélni azokkal, akik már amúgy is nagyon benne vannak a macska témában.
- Srácok, én visszamegyek a két emberkéhez, akiktől hallottunk a macskáról - mondom az adóvevőbe, és a válasz után, miszerint hallották mit mondtam az előttem haladó emberek elé vetem magamat. Jaj de szeretek ninjásat játszani... Igaz, hogy most nem játszok.
- Elnézést... - mondom nyomban a két alaknak. - Nem mintha kihallgattam volna Önöket, vagy bármi ilyesmi. Csupán hallottam, hogy egy eltűnt macskáról van szó. Érdeklődni szeretnék, mennyit tusnak még erről? Vagy ha semmit, akkor egyáltalán ki adta Önöknek ezt a pletykát? - kezdek is bele a vallatásba. Na és gyerünk emberkéim, haladni akarok, gondolom magamban, de nem tűnik el az arcomról a kedves mosoly.

Kissé furán érzem magamat a nénikék figyelmének középpontjában. Mármint... Amikor a szájukat nyaldossák már ösztönösen is megrándul az egyik ujjam, hogy a másodperc törtrésze alatt előrántsak egy kunai-t és felnyársaljam vele őket. Mégsem teszem, kihagyom a remek lehetőséget, és végül is ártani nem akarnak nekem. Csak felkészülnek a pletykálkodásra. Nem harapnak meg, nem változnak kígyóvá, és semmiképpen sem készülnek fel a késsel-villával való elfogyasztásomra. Ennek örülök, de nem újdonság, hogy örül az ember, ha normális öreg nénikkel fut össze a falujában, és nem mutánsszerűekkel. Már láttam párat, ha nem is sokat... És soha többé nem akarok olyannal találkozni.
Eltértem a témától. Majdnem lekésem az öregek beszámolójáról úgy elsodortak gondolataim. De mégis sikerül elcsípnem amikor rekedtes, öreges hangjukon - talán mert öregek, nyilván - elkezdenek beszélgetni valamiii... ostobaságról. Gondolhattam volna, hogy nem a jelenről, hanem a múltjukról kezdenek majd hadoválni, de be kell érnem ennyivel. Tudom, hogy bármennyire is próbálnám megmagyarázni nekik, hogy én a mostani esetről szeretnék hallani, egyre csak mélyebbre visszanyúlnának a múltba, és végül ott kötnénk ki, hogy mi az első emlékük, vagy mit reggeliztek hat éves korukban. Emlékszem, hogy volt valami kalamajka, mintha nagyjából derengene amiről beszélgetnek. De régebben volt már, és nem emlékszem rá annyira jól, hogy tudjak a saját emlékeimre támaszkodni. Ez rossz hír. Annyit jelent, hogy csak az övékére támaszkodhatok. Mindenesetre nem bántam meg a kérdezősködést. Csak egy kis időmbe telt, és erőm teljében vagyok még a küldetéshez.
- Nagyon szépen köszönök mindent - maradok az udvarias stílusnál, és az utolsó mondat után én is visszakiáltok nekik, elköszönés gyanánt. - Ne aggódjanak, tudok én vigyázni magamra. Én egy ninja vagyok! - kiabálom, és fekete körmeimmel megkocogtatom a derekamra kötött fejpántom fémrészét.
Kissé elgondolkozom a hallottakon, de csalódott is vagyok, amiért nem kaptam rendes választ a kérdésemre. Mármint minden kérdésemre válaszoltak, ez igaz. De valljuk be, ez nem túlzottan volt rendesnek titulálható. Mármint... Még mindig erős kétségeim vannak. Főleg, hogy még az akkoriban kalamajkát okozó állat nevére sem emlékeztek pontosan. Aramaru, vagy Ararumaru. Kararu. Karamura... Ka... Ra... Ra... Araa...
- Mi a...? - megállom egy káromkodást, és tovább gondolkozva azon, hogy vajon melyik név hangzik a legjobban, már nyúlok is az adóvevőért. - Itt Ayame - emelem a számhoz a készüléket. -, és megkérdeztem ezeket a néniket, hogy mit tudnak. - Dióhéjban összefoglalom nekik a hallottakat. Bár, nem volt túl sok információ abban amit hallottam, és annál tömörebben amit ők mondtak, nem tudok rövidebb monológot az asztalra tenni, mégis, valamelyest sikerül rövidebben összefoglalni nekik a dolgokat. - Nem tudom, hogy ezzel mennyit segítettem a helyzetünkön, ami azt illeti talán az egésznek semmi köze a mi esetünkhöz, de gondoltam megosztom veletek amit hallottam - biggyesztem oda a szövegelésem végére ezt az egy mondatot még, de olyan hangnemet vélek felfedezni, mintha én lennék a világ legnagylelkűbb embere, hogy megosztom ezt a csapattársaimmal. De valljuk be, hogy igenis nagylelkűbb vagyok a saját átlagomnál, mert általában elhallgatom, ami szerintem nem annyira fontos. Ha pedig az akkor végképp csöndben maradok, hogy én arassam le a babérokat. Na igen, egy kis önzőség belém is szorult, de minden ninjának van egy gyenge pontja. Nekem ez az egyik.
Most már csak Eiko, a csapatfőnököm döntését várom. Elvégre, ha a mai napot már ilyen jó kislányként kezdtem, akkor miért ne várnám meg a csapatkapitány döntését, mielőtt a saját fejem után megyek? Aztán majd meglátjuk, hogy érdemes lesz e eltérnem a tervtől, és azt csinálni ami nekem tetszik.