Utcák és terek

Vettem az adást. Bizony ám, még én is megvártam a csapatvezető válaszát, és egyben döntését. Persze, nem mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy egyedül elinduljak a kapu felé. Elvégre elég közel voltam hozzá. A hajlott korúak távozása után vettem észre, hogy alig pár utcányira állok a főkaputól.
Most már mindegy, sóhajtok magamban amikor már Eiko-val és Hiroto-val az oldalamon lépkedek a főkapu felé. Nem sokat beszélgetünk, ezért csak lebiggyesztett ajkakkal szemezek a fiú vállán ülő patkánnyal, amitől egyszerre nevetés akar kitörni belőlem - nem tudom miért, mert semmi nevetséges nincs egy rágcsálón - és egyszerre kiráz tőle a hideg. Miután legyőz farkasszemezésben a kis állatka, feladom, hogy tovább próbálkozzak a legyőzésével, mert lassan könnybe lábad a szemem tőle. Mármint nem az állattól... Hanem a farkasszemezéstől. Amíg még azt a pár lépést megtesszük a kapu felé, valamivel muszáj elütnöm az időt. Így hát fekete körmeimről pattintgatom le a körömlakkot, de persze a kisujjamon lévő körmöm egyharmadáról ha sikerül lekaparnom, mire odaérünk a férfiak elé. Kiguvadt szemekkel bámulok rájuk, és önkéntelenül is csípős válaszokat adok nekik, míg végül sikerül a tudtomra adniuk: Innen egy Chuunin vagy magasabb szintű kísérővel, esetleg Hokage-sama engedélye nélkül, biztos, hogy nem jutunk tovább.
- Komolyan mondom, ezek az emberek egyre idiótábbak - morgolódok halkan, miközben összefont karral távozok, a csapatkapitány után, miközben hátra-hátra pillantgatok a férfiakra: És akkor most mi a fenéhez kezdjünk Baka-kapitánykáim??? Nekünk akkor is ki kell mennünk, mert veletek ellentétben nem a kapuban szobrozunk, miközben degeszre esszük magunkat csipsszel, és a felhőket bámuljuk, hogy melyiknek milyen alakja van. Ha unatkoztok, számoljanak rizst, de minket a lehető leggyorsabban hagyjatok békében! További sóhajok hagyják el a számat, miközben visszafelé tartunk az Ötödik irodájába. Ekkor jut eszembe, hogy Hokage-sama nem volt a rezidenciáján, hanem Shizune nevű asszisztense adta nekünk ezt a bosszantóan furcsa feladatot. És nem kell paranoiásnak nézni, csak mert azt gondolom, hogy valami nagyon fura van itt a dolgok mögött. Csak valamiért... Túl bonyis ez az egész, egy rohadt macska elkapásához. Mármint, nem emlékszem, hogy amikor még kezdő voltam, akkor tényleg ilyen nehéz volt e rábukkanni a keresett macskára. Pedig akkor nem volt egyiknek sem két farka. Ezért gondolom, hogy valami nincsen rendben. Túl egyszerűnek tűnik, és sehogy sem fér ehhez a gondolathoz, hogy kivitelezni a feladatot mégis mennyire bonyolult.
Na igen. Egyrészt ezért bűzlik itt valami. A másik, hogy hamarosan egy Kiba nevű fiú csatlakozik hozzánk, aki valamivel idősebb nálam, és rémlik, hogy hallottam már felőle. Persze, ki ne hallott volna Uzumaki Naruto egyik barátjáról, aki szintén ott volt nem egy létfontosságú küldetésen. Nem tudom, hogy mit lehet leolvasni az arcomról: Elismerést, mert valamiért mindig fellángol bennem a tisztelet, ha egy nagyobb hírű ninja áll előttem, aki már vitte valamire, vagy gyanakvás, amiért egyszer csak megjelent egy hatalmas kutya hátán, akinek a neve valamiért nagyon emlékeztet az öregektől hallott Aramarura, vagy Ararumarura. Kararura. Karamura... Ka... Ra... Ra... Araa... Tök mindegy, a lényeg, hogy Akamaru neve valahogy úgy cseng mint ez előbbiek. Valami kis hang - aminek páros napokon még hinni is szoktam - azt súgja, hogy talán ez az a kutyuli aki akkoriban vérengző fenevaddá változott. Vagy mi...
Megvárom, amíg Eiko válaszol neki először, de eközben nekem is mosoly szökik az arcomra. Mosolyogva üdvözlöm Kibát. Ami azt illeti ezt a mosolyt magamra erőltetem, de mindig ezt csinálom, ha éppen zsémbes hangulatban vagyok. És akkor az a hamis mosoly egyszer csak valódivá válik.
- Eiko a mi csapatvezérünk. Ő Hiroto. Én pedig Ayame vagyok - szólalok meg, miután Hiroto sem kíván felszólalni, és bemutatok mindenkit. - Te szólsz azoknak az idiótáknak, hogy engedjenek ki? - érdeklődök én is Eiko-hoz hasonlóan, a hátam mögé bökve, ahol még mindig az őrök lopják a napot.