Déli Tenger

// Hyuuga Hanabi: Néma évezredek története //
 
Az Ikazuchi Hakai technika elsajátítása után, elmosolyodott. Szemeiből a megszokott fáradtságot pislogással űzte el. Majd egy elismerő fejbiccentés után szóra nyílt a szája. Ám az első mondata után egy új eddig sosem hallott hang üti meg fülem. Ez azért volt furcsa, mert látszólag a hang gazdája engem jól ismert. Persze a szigeten töltött évem után nem hinném, hogy ne lenne sárkány, aki ismerné a nevem. De az hogy a nevemet tudja és ténylegesen is ismer az két különböző dolog. Miután a mély reszelős hang elhallgatott valami furcsa dolog vette kezdetét.
Fejem hasogatni kezdett, a világ pedig elhomályosult, színes pacákban láttam mindent. Végül már ennyit sem, csak a fény és árnyék végeláthatatlan harcát, hogy ki maradjon. Testem zsibbadni kezdett, aminek következtében lassan nem éreztem semmit. Úgy éreztem zuhanok a végeláthatatlan semmi be. Hogy fülem se maradjon ki a jóból egy magas vékony hang, bántotta dobhártyámat. Kínzásnak is első osztályú lett volna. Végül teljesen megfosztottak látásomtól, nem mintha sok mindent láttam volna a villódzáson kívül. Immár teljesen tehetetlenül zuhantam, nem hallottam nem láttam még mozogni sem tudtam. Kétségbe esetten kiáltozhattam volna, de minek? Ha lenne is körülöttem valaki, hozzám hasonlóan zuhant volna. Majd hirtelen újra érezni kezdtem, sajnos jót nem hozott magával a változás mivel csak égető, feszülő fájdalmat éreztem. Testem minden porcikája felrobbanni készült. Már-már tényleg azt hittem itt a vég és szétrobbanok, amikor a fájdalom elszállt és visszatért a zsibbadás. Látásom lassan visszatért hivatott mutatni az egyre erősödő fényesség. Bár mást még nem láttam. A sípolás is kezdett abba maradni. Végezetül pedig a zuhanás is a végéhez ért. Ám meglepő módon nem így értem földet mintha percek óta zuhantam volna. Hanem mint aki álló helyzetben dől ki hátra. Fejemet jól be is vertem mikor találkozott a talajjal. Jobb kezemmel oda is kaptam. Szerencsére nem lett komoly bajom. Szemem előtt végtelen kékség terül el, egyetlen karika alakú vakító fényességet látok csak. Tudtam jól, hogy az égboltot látom.
* Úgy látszik egy újabb genjutsu rabja lettem. De vajon mi óta, és mi célból?
A mély, reszelős hang pedig üdvözöl. Közben látásom teljesen helyre jött, ezért lassan próbálok felkelni a homokból. Ég csak ülök kezeimen támaszkodva, mert felkelés közben egy pillanatra ledermedtem az ismeretlen sárkány láttán. Méretei Shouét is felülmúlták. Fehér pikkelyes teste pedig még félelmetesebbé tette. Szemei világoskékek, karmai ehhez hasonlóan pasztellkékek voltak. Hatalmas fehér szárnyait, amik egybe voltak forrva karjaival átjárták a villámok. Sőt inkább úgy tűnt, ő maga a villám.
Miután megcsodáltam a lényt jobban körülnéztem, felmérve a környezetet. Mintha egy teljesen másik szigeten lettem volna. Mindent elborítottak a felhők, ezért a látóhatár lecsökkent. De az élmény kárpótolt érte.
A sárkány bemutatkozott. És elmondta genjutsuja csak egy teszt volt. Ami megadta korábban magamban feltett egyik kérdésemre a választ. Ahogy tovább mesélt, és a sárkányok száma sorra került. Egy második kérdésemre is választ kaptam, pontosabban inkább irányadást. Ami újabb kérdéseket vetett fel bennem:
* Ha a szigeten töltött idő is egy genjutsu akkor Toshigoroval és legénységével mi lett? Illetve mennyi idő telt el a valóságban? Igaz a genjutsuban máshogy telik az idő, de ez akkor is egy egész év volt.
Miközben agytekervényeim egy része ezeken gondolkozott, a másik fel Hisanobu beszédére figyelt. Aki kifejtette miért én lettem kiválasztva a próbatételeire. És hogy sikeresen vettem az összes akadályt. Végezetül pedig ő maga kérdezett meg engem, hogy szeretnék e szerződésre lépni vele. Ami külön örömöt okozott és büszkeséggel töltött el. Hiszen egy nem mindennapi lény az, aki ezt az ajánlatot teszi. Arcomon meg is jelenik egy őszinte, vidám széles mosoly.
- Számomra a megtiszteltetés Hisanobu-sama! Kicsit csalódott vagyok, hogy az a sok megismert sárkány csak illúzió volt. És őszintén sajnálom, hogy így megfogyatkozott az önök száma. De ha tényleg ez a helyzet csak még nagyobb megtiszteltetés, ha ön egy ilyen bölcs lény elfogad engem szerződőfelének. – válaszolok, majd rövid szünet után ismét belekezdek. - Szeretném megkérdezni öntől, hogy mennyi ideig voltam a genjutsutja hatása alatt. És mi történt a tengerész utazótársaimmal?
Kérdezem a sárkányt reménykedve, hogy rendben haza érkeztek.

// Hyuuga Hanabi: Néma évezredek története //
 
Miután hallotta tőlem Hisanobu, hogy sajnálom, ami a fajával történt mondandójába tett egy kitérőt. Amiben kifejtette saját véleményét, hogy szerinte miért irtották ki az emberek a sárkányokat évszázadokkal korábban. De végül szerencsére a kérdésemre is megadta a választ.
* Szóval egy hónap. Ez több szempontból is lenyűgöző. Elvégre nagyon részlet gazdag volt, annyi sárkányt hozott létre és helyszínt, hogy az már önmagában megterhelő. De még az időt is sikerült annyira felgyorsítania, hogy egy egész évet megéltem. Azt nem tudom hogyan tartott életben ez idő alatt, de talán jobb is nem tudni. Ami a társaimat illeti örülök, hogy épségben vannak és senki sem vesztette életét Shou miatt. Talán csak emiatt örülök az ő eltűnésének.
Fejem ismét hasogatni kezdett, bár már koránt sem olyan nagy fájdalommal, mint korábban. Közben pedig emlék foszlányok kezdtek vissza térni az egy hónnappal ezelőtti dolgokról. Az enyhe fejfájás elmúlásával az átírt emlékeim hiánytalanul megvoltak.
 
Az emlék:
Ahogy az Azarashi szelte a habokat a Sen’in által megadott irányba hirtelen a semmiből sűrű köd jelent meg előttünk, és mivel már reagálni sem volt időnk egyenesen bele mentünk a víztetején felénk kúszó lélekvesztőbe. A legénység minden tagjának, köztük nekem is végigfutott a hátán a hideg a félelemtő. S míg ők nem is tudták mire vélni, én éreztem egy baljós jelenlétet a ködben. A hajó egyik oldalához siettem, hogy körbenézzek, és így akartam tenni a másikon is, akárcsak a hajóorrban és farban. Ám mielőtt megkereshettem volna nyugalmatlanságunk forrását ő szólt hozzánk megszólítva engem. Legalábbis azt hittem mindenki hallja mert, ahogy nyakamat tekergetve kerestem a hang gazdáját a többieken végignézve láttam rajtuk, hogy ők semmit nem hallottak továbbra is csak a ködtől rettegnek. Ismét megszólított mire úgy cselekedtem, ahogy korábban akartam. És szétnéztem a hajó minden pontjáról a hang gazdáját szólogatva.
- Ki vagy?! Hol vagy?! Mit akarsz tőlem?!
Ezután a hang arra buzdított kövessem. Magam sem tudom miért, de így tettem. Odasétáltam az egyik csónakhoz, majd kötelek és csiga segítségével a vízfölé emeltem, és leengedtem. Közben a matrózok próbáltak vissza tartani.
- Hagyjatok! Valaki hív engem és csakis engem. Utána kell járnom ki az és mit akar tőlem, titeket pedig nem akarlak veszélybe sodorni.
Ezután leugrottam a csónakba. Megragadtam az evezőt és ellöktem vele magam a hajótesttől. Ahogy eltávolodtam a hajótól, forgattam a fejem merre kéne tovább haladni. Elvégre a hang irányát nem tudtam bemérni. De még, ha sikerült is volna ebben a sűrű ködben nincs semmi, ami alapján tájékozódni lehetne. Max az Azarashi, de az sem tudja igazából, hogy éppen melyik égtáj felé tart. És azt is kezdi elrejteni a köd. Végül egy villám csapott le a tiszta mennyboltról. És fénye egy pillanatra utat mutatott számomra, mint egy világítótorony. Evezni kezdtem irányába, noha egy idő után ismét nehéz volt megmondanom, hogy jó felé megyek e. Hiszen a hömpölygő víz eltéríthetett a nélkül, hogy tudnék róla. Majd a csónak neki ütközött valaminek, és kicsit csúszott is még rajta. Az elejébe mentem, ahol a legjobban tapintható mire is mentem rá. Kinyúltam a csónakból és kezemmel megérintettem a szemcsés talajt.
* Föld! Szerencsére nem tévedtem ebben a sűrű ködben.
Kiszálltam a tengeri járműből és óvatosan tettem pár lépést, mivel a talajt nem láthattam így azt sem tudhattam mi van előttem. Pár méter megtétele után hirtelen minden elsötétült…
 
Miután elfeledett emlékeim visszatértek, Hisanobu lehajol hozzám és érdeklődik, lesznek e még további kérdéseim.
- Igazából már alig van pár dolog, ami fúrná az oldalam. Főleg mivel a genjutsuban már föltettem őket, a válaszok pedig vélhetően attól még igazak voltak. Azért leginkább csak meg szeretném ismerni önt. Gondolom ez fordítva igaz, hisz a genjutsuban végig követte tetteimet. Mesélne magáról pár dolgot? - Vártam egy kicsit, majd egy kis félelemmel, hogy vajon mit gondol majd rólam feltettem még egy kérdést. - Lenne még valami. Tudom, hogy végül is csak most beszélünk egymással pár perce. De az utam is hosszú volt, és noha nem történt meg, de a genjutsuban eltöltött év bizony nagy honvágyat okozott. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy majd hogyan juthatok haza?
Kérdésem úgy teszem fel, hogy titokban azt remélem ő visz, majd haza. Ki szeretném próbálni, milyen lehet egy sárkány hátán utazva repülni.

// Hyuuga Hanabi: Néma évezredek története //
 
Az óriási fehér sárkány lehajtott feje miatt, szemtől szemben beszélhetünk. Ezáltal, még jobban láthattuk hogyan reagál a másik a mondandóinkra. S csak ekkor láttam meg a sárkány tengerkék lélektükreinek ragyogása megtompult. A hosszú évek, és amiket átélt tehették ilyenné, de még így is mesébe illő szépsége volt. Magamban pedig azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna teljes ragyogásában látni. Elszomorított, hogy ezt az emberi gyarlóság tette.
Kérésemre mesélt magáról, szűkszavúan. Kezdésként elég homályosan elmondta, hogy hány emberöltővel ezelőtt is már régen megszületett. Behatárolni életkorát továbbra sem lehetett, de jól mutatta mennyit tapasztalt. Ezáltal pedig mekkora tudásnak és bölcsességnek lehet tulajdonosa. Említésként mesélt háborúiról, melyek közül némelyik igazolására testén megannyi heget visel. Az áldozatokról mindkét oldalon, s hogy ezek mit okoztak a természetben is. Nekem ezek nem mások, mint szomorú történetek, ellenük már nem tehetek semmit. De neki ezek fájdalmas emlékek, melyekkel félek régi sebeket is feltéptem kérdésemmel. És ez volt az, ami a legjobban elszomorított. Majdnem meg is könnyeztem, de tartottam magam, ha már ő maga is így tesz. A maradék sárkányok bujdosásával folytatta történetét, ami századokat foglalt magába. Majd végül, magától válaszol egy kérdésre, amit úgy vél amúgy is megtennék. Hogy miért is beszél akkor most velem.
Rövid szünet után, második kérdésemet is megválaszolja, ami nagy örömmel töltött el. Mert egy éve dédelgetett vágyam végre megvalósulni látszik. És utazhatok egy sárkánnyal, megízlelhetem, hogyan utaznak is ők. Akkora örömöt okozott nekem, hogy noha próbáltam palástolni. De valószínűleg egy boldog mosoly kiült az arcomra.
- Bocsáss meg az arcomon lévő mosolyért. De már azóta vártam, hogy egy sárkánnyal repülhessek, szerettem volna megérezni legalább egyszer, hogy milyen lehet nektek utazni. Ezért mikor mondtad, hogy veled utazhatok nem tudom visszafogni örömömet, hogy teljesül ez a vágyam.
 
Végül elém helyezett, egy hatalmas tekercset, amit már a genjustsuban is láttam vagy valami nagyon hasonlót. Öreg volt már akár csak Hisanobu, és amikor kinyitottam a látvány felemás érzéseket keltett bennem. Egyrészt szomorú voltam, mert a sárkány neve, melyet vérével írt rá egymagában barnult a hosszú évek alatt. Másrészről viszont örömmel és büszkeséggel töltött el, hogy én vagyok az első olyan ember, akit méltónak vél arra, hogy szerződést kössön és a nevem a neve mellett szerepeljen. Szemeim ismét elfojtott könnyektől csillogtak. Letérdeltem a tekercs elé, majd jobb mutató ujjamat megharaptam, aztán amint kibuggyant a sebből a vérem, felírtam vele a nevemet. Örömmel töltött el, hogy végre nem lesz magányos a sárkány neve többé.
- Ezzel meg is volnánk. Kérlek ne habozz és hívj, ha bármiben segítségedre lehetek. Titkodat pedig őrizni fogom, amíg tudom. Vagy amíg a világ készen nem áll visszatérésetekre. Remélem az utóbbi fog hamarabb bekövetkezni.

// Hyuuga Hanabi: Néma évezredek története //

// Szeretném még egy szer megköszöni, hogy lemesélted nekem a kalandot, és azt hogy viszel tovább! Nagyon tetszett a játék, remélem a többi is hasonlóan élvezetes lesz!  //
 
A szerződés megkötése utáni szavaimra, Hianobu bizakodó hangnemben válaszolt. De még így is meglapulva ott volt benne a félelem is, hogy ez a kísérletünk a békére előbb utóbb kudarcba fullad. Lassan feltekerte és lezárta a vérszerződésünket tartalmazó papírtekercset. A lezárt papírtekercset, hogy szét ne nyíljon selyemkötéllel áttekerte, majd elrakta. Ez után már nem, totojáztunk Hisanobu feltette a kérdést.
- Igen, indulhatunk. - válaszoltam neki
Ezt hallva, lábait begörnyesztette, hogy egész teste lejjebb kerüljön, közelebb a talajhoz. Majd nyakával lehajolt teljesen a földre, tőlem pár méterre. Egészen olyan volt mintha, meghajolna előttem. Persze tudtam, csak azt segítette elő ezzel a testtartással, hogy könnyebben felmászhassak rá. Megközelítettem a fehér pikkelyekkel borított hatalmas nyakat, és felkapaszkodtam rá. Próbáltam úgy mozogni, hogy ne rúgjam meg véletlenül mászás közben, vagy húzzam meg valamiét. Utóbbi persze elég nehéz, hisz csak a pikkelyei vannak. Amint a sárkányon voltam elhelyezkedtem, a feje mögött vártam az indulásra. Ezt követően Hisanobu nyaka felemelkedett a földről, felvéve az induláshoz a testtartását, majd kapaszkodásra intett.
* Mégis mibe? * Gondoltam magamban cinikusan, elvégre csak a sima fehér pikkelyi vannak a kezem ügyében. Abban nem lehet megkapaszkodni. Fején a fehér szarvak pedig túl nagyok ahhoz, hogy megfogjam őket. Ezért nem mondtam semmit. Inkább megoldottam okosban, ahogy egy shinobi tenné. Chakrát vezettem tenyereimbe, amiket a sárkány bőréhez érintettem ezzel hozzá ragasztva magam.
- Kész vagyok!
Miután jeleztem, hogy kész vagyok életem első és remélhetőleg nem utolsó repülésére Hisanobu egyik hátsó lábával, óvatosan megfogta a csónakot, amivel érkeztem. Majd megemelte szárnyait aztán ahogy lépni kezdett csapott velük. Két szárnycsapás után már a levegőben voltunk szinte függőleges repülésben törve az ég felé. Hiába próbálkoztam testéhez simulni, hogy kisebb legyen a légellenállásom nem sikerült. Alig bírtam megmaradni a sárkányon, mert az ellenszél folyamatosan tolt hátra, vagyis jelen esetben lefelé.
* Ha ilyen a repülés, akkor többet nem szeretnék a levegőben utazni!
Gondoltam magamban. De ahogy elértük a megfelelő magasságot és Hisanobu teste függőleges helyett vízszintesen volt mindjárt jobb lett. A sebességünk látszólag lassult, hiszen leginkább csak siklottunk, az ellenszél emiatt pedig gyengült. Az elején még továbbra sem volt könnyű, de ehhez már hozzá lehetett hamar szokni. Amint megtörtént, hatalmas vigyor ült az arcomra, ahogyan a felhők közt repdestünk. Fél napos utazásom végig a helyzet és a táj csodálatával telt. Elvégre nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen helyről csodálhatják meg a világot. Kellemes utazásunk egyszer csak hirtelen véget ért, amikor a sárkány hatalmasra kitárt szárnyait testéhez szorította, majd zuhanni kezdtünk az égboltról a végtelen kék óceán felé. Nem tartott olyan sokáig, mint a fel út, de annál rosszabb volt. Ha hirtelen nem vezetek chakrát a lábamba is, akkor valószínűleg le is visz róla a menetszél. Ha lett volna mit talán ki is engedtem volna magamból hányás, széklet vagy vizeletként. De az egy hónapos genjutsunak köszönhetően nem vittem be semmi folyadékot vagy ételt a szervezetembe. A süvítő szél pedig elnyomta sikolyomat, remélhetőleg Hisanobu sem hallotta. A sárkány egészen addig fokozta az izgalmat, hogy csak méterekkel a víz fölött engedte szét szárnyait, és módosította röppályáját.
- Huhh!
Fújtam megnyugodva, de még nem mertem elengedni a sárkányt nehogy hirtelen bedobjon még egy figurát és aztán lepottyanjak róla. Végül lelassított, majd egy helyben verdesett. Szárnycsapásai meghullámoztatták a tenger vízét. Alig bírta ráhelyezni a csónakomat a felszínére. Ám amint ez sikerült, felálltam és a vízre ugrottam. Könnyű volt megmaradnom a felszíné hála a sok évvel korábban elsajátított vízen járásnak. Közben Hisanobu kicsit hátrébb repült, hogy lecsendesedjen a víz. Csak ez után tudtam bemászni a hömpölygést abbahagyó csónakba.
- Köszönöm, hogy elhozott idáig! A repülés hagyott bennem némi félelmet az emelkedés és zuhanás miatt. De a többi dolog, amit megtapasztalhattam közben az feledteti a kellemetlenséget. Szóval mindent összevetve remek élmény volt, és remélem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom. A búcsú mindig fájdalmas, ha egy baráttól kell búcsúzni, de mivel tudom nem végleges ez édesíti a keserűséget. Tudom ön még látni fog, de azért én mégis úgy búcsúznék, hogy: Minden jót a legközelebbi viszont látásig!
Nem sokkal később, Hisanobu visszarepült az égbe, onnan követte utamat. Nekem pedig maradt a jól bevált kétkezes evező. A csónakban utazni sajnos nem volt sem olyan kényelmes, sem gyors, mint a sárkánnyal. De nem panaszkodhatok, ha magamnak kellene végig vissza eveznem az jó hosszú időbe telne. Mivel tájékozódási pontom a végtelen vizeken nem nagyon van, így amíg meg nem pillantottam a Tűz országának partjait, addig időről időre egy kósza villámcsapás jelezte a helyes irányt. Kora estére, el is értem azt. Akkor pedig egy furcsa érzés eltűnt, ami nem volt más, mint egy szempár, ami megbújva, messziről figyelt engem.
* Szóval Hisanobu is visszaindult. Fáradtság ide-oda nekem is menni kell. Talán, ha kicsit jobban szedem a lábaimat még időben Konohába érhetek és mielőtt elaludna, még találkozhatok Ayaméval.
Sajnos ez nem tudott, megtörténni. Későre járt már mire elértem a falu határát. A szolgálatban lévő kapuőrök pedig nehezen akartak beengedni. Ami nem is csoda hiszen éjjel tértem vissza, és ráadásul elég hosszú idő után így hosszúra nyúlt az igazoltatásom. Végül feladtam vágyamat, hogy lássam szerelmemet. Mert nem akartam őt vagy a családját felzavarni. Inkább egyből haza indultam, remélve hogy idő közben szüleim nem cseréltek zárat. Mert őket sem szerettem volna felzavarni. Az előszobába lépve halkan levetettem lábbelimet és hanyagul a szoba közepén hagytam. Ellenben a többi szépen elpakolt cipővel. A szobámba lépve, viszont majd hanyatt esetem a meglepődöttségtől. Ugyanis Ayame az ágyamban aludt. Gyorsan behúztam az ajtót, résnyire hagyva, hogy csak kevés fény jöjjön be. Odaléptem hozzá, félrehúztam az arcát eltakaró vörös tincseit és a homlokára adtam egy puszit. Majd változtatva tervemen miszerint csak bedőlök az ágyamba úgy, ahogy vagyok, inkább elővettem egy váltás alsóneműt és elmentem gyorsan lezuhanyozni, hogy szagom ne riassza el, vagy fel. Miután megvolt a tisztálkodás, lefeküdtem mellé, átkaroltam és azonnal álomba merültem.

//Aokaze Atsushi - A vér kötelez //

//Először is, elnézést kérek, hogy ennyit késtem >< sajna az utóbbi időben nem volt túl sok szabadidőm... no, de közeledik a nyár, és reményem szerint kicsit gyorsabban tudok majd írni^^ Addig is, a várakozásért választhatsz 10ch( amely átváltható tjp-be) vagy egy választható maximum C szintű technika. Kérlek választásod a következő kör elején jelezd^^// 

Körülbelül két hét telt el már azóta, hogy visszatértél a sárkányok szigetéről. Azóta, hogy megannyi élménnyel és egy új barátsággal gazdagodtál. Talán hatással is volt rád. Új bölcsességeket és remény kaptál. S természetesen adtál is. A bölcs ezeréves lénynek, lealábbis biztos, hogy sok reményt adtál. Ebben a két hétben, lehetőséged volt pihenni. Újra találkozhattál rég nem látott ismerőseiddel, barátokkal, családdal.. és persze Ayaméval. Szóval, biztosan kellemes időtöltésed volt. Azonban, mint minden jónak.. egyszer ennek is vége szakadt.
Szép reggel ez. Sőt, gyönyörű. A nap fénye melegen süt, szinte égeti az ember bőrét. S neked ezen a csodás napon, jelenésed van. Nem is akárhol: A hokagénél. 
A reggeli készülődések után, lassan meg is indulhatsz, hogy megtudd: Miért is keres téged. 
Mikor odaérsz, egy kopogás után már be is engednek. A hokage ül veled szemben, s egy aktát olvasgat épp ezerrel.
- Szerbusz. - Köszönt - Atsushi, mint azt már gondolhattad, egy küldetés miatt hívattalak ide. A történet igazán egyszerű - nyújtotta oda neked az aktát. - Egy nemesi család sarját kell elkísérned az esküvőjére. Fokozott figyelmet fog igényeni. A hercegnő fontos szerepet fog betölteni a két nemesi család békéjében. Holnap reggel kell indulnod. A térkép, a nevek és a fényképek az aktában vannak. Sok sikert! - mondta, majd egy újabb aktát vett elő és nekiállt az olvasásnak.
A feladatod tényleg egyszerű. Talán már kissé klisés is. De a küldetés az küldetés. Egy teljes napod maradt, hogy összekészülhess. 
Másnap reggel korán már indulnod kellett. Ne felejtsd magaddal vinni a felszerelésed. A térkép egy nem túl messzi kis faluba vezetett. Ninja tempóban egy óra alatt könyedén odajuthatsz. Nem egy nagy falu. Sőt.. egyészen cseppnyi. Mégis csodaszép volt. A házak mind színesek voltak, a fű a zöldnél is zöldebb. A fák köralakban ölelték a falut. Virágok, ezerszínben pompáztak. olyan volt, mint egy mesevilág. 
Egy idősebb férfi csoszogott eléd. Ruhája a földet súrolta. Szépen hímzett kimonot viselt. Ősz szakálla be volt fonva, fejtetője pedig teljesen kopasz volt. Égkék szemeivel rádmeredt és pár pillanat alatt végigmért. 
- Maga a ninja akit Konoha küldött? Shinogake vagyok - Hajtotta le enyhén fejét. - Jöjjön.. elmagyarázom a feladatát. 

//A következő postodat ide írd kérlek: https://narutohun.all-up.com/t28-erdosegek //