Yori

Hová tűnt három év?


~...Merre tovább? ~ Hangzik fejemben a sokszor ismételt kérdés, mely egész eddigi életemben végig kísért. Mindig is voltak hasonló gondolatok kérdések bennem, de szerintem ez természetes, hogy keressük a helyünket a világban. Igen, természetes, de az, hogy valakivel annyiszor kitoljon az élet, mint ahányszor velem, azért az már nem egészséges. Annyiszor kellett már újra terveznem, a semmiből újra valami jót, valami kézzelfoghatót csinálnom, hogy lassan kezdek bele fáradni...
 
De nézzük csak az elejétől. (Kedves olvasó, most kérlek foglalj helyett, készíts be magad mellé zsebkendőt, valami italt és készülj fel egy olyan történetre, ami teljesen megváltoztatta egy ember életet)
Ködlő hajnal volt mikor elindultam új megbízatást, új munkát, új célt keresni. Szívemben a teljes bizonytalanság, hogy mit is kezdjek az életemben. Annyit tudtam, hogy a legutóbbi megbízatásom után el kell hagynom az eddigi helyet, ahol voltam, ugyanis felfigyeltek a mozgolódásomra, és tudtam nem maradhatok tovább. Egyre jobban távolodtam, magam mögött hagyva azt az életet, amit igazából nem is én választottam magamnak, az választott engem. Céltalan utazásom kezdetét vette, minek célja (kis irónia) egy jobb élet reménye volt.
Kezdett ki világosodni mikor elértem a határt. A nap erőt vett magán és átszakította a sűrű köd fátylat. Menetelésem alatt a percek órák lettek, a nappalok éjszakák. Nem volt velem más, csak a felszerelésem, némi étel, és egy kevés magány. Több naposra duzzadt utam a vége felé közeledett mikor megpillantottam a távolban egy kicsiny tengerparti kereskedő falut. A közeli tenger sós levegőjét fújta arcomba a szél. Ez egy jó hely lesz. Ahogy közeledtem a faluhoz az eddigi csöndes, nyugodt természet hangját egy nyüzsgő, élettel teli hangzavar zavarta meg. Ez a dolgos hétköznapok hangja volt. Szívemben furcsa melegséget éreztem. Talán megtaláltam azt a helyet, amit eddig kerestem. Amint beértem a faluba megcsapott a frissen fogott tengeri gyümölcsök “szaga”, a pékségekből kiáramló friss kenyér és egyéb pék áruk illata. Nagyon kedves, barátságos helynek tűnt, ahol az emberek jókedvűen üdvözölik egymást, segítenek egymásnak. Ahogy körbe sétáltam a falut, feltűnt, hogy valami hiányzik belőle. Nem volt egy kovácsműhely, vagy egyéb más üzlet, ahol az emberek beszerezhették a mindennapi munkájukhoz szükséges eszközöket. Azonnal megláttam benne a potenciált, és a falu vezetőjéhez vettem az irányt. Amint elértem a vezető irodájához, nagyon szívélyes fogadtatásban részesültem és azonnal fogadni is tudott a vezető.
- Örvendek, a nevem Yori, azért kerestem fel önt, hogy egy fontos a faluja jövőjét befolyásoló kérdést tárgyaljak meg önnel. - kezdtem meg a beszélgetést az, egyébként elsőre nagyon szimpatikus vezetővel.
- Üdvözletem kedves Yori, az én nevem Monoga Moia. - mondta és a bemutatkozása végére egy kedves mosolyt is varázsolt az arcára.
- Kérem ossza meg velem a gondolatát, hiszen a falum jóléte számomra mindennél fontosabb. - mondta a vezető, és innentől át vettem az irányítást a beszélgetésbe.
- Kezdem az elején. Igaz, még csak a mai nap érkeztem a faluba, de feltűnt, hogy a falu többnyire halászatból, mezőgazdaságból és a megtermelt termények eladásából tartja fenn magát. Ezzel önmagában semmilyen probléma nem lenne, hiszen egy ekkora falut ezen tevékenységek teljesen jól ellátnak és stabilan tudják tartani a gazdaságát, lehetőséget adva a fejlődésre. Na, de! Feltűnt, hogy a felsorolt munkákhoz szükséges eszközöket a falu úgy szerzi be máshonnan, és itt érkeztünk el ahhoz, amiről beszélni szerettem volna önnel. Az elején csak a nevemet mondtam, azt nem, hogy pontosan ki, és mi vagyok. Én egy jelenleg keveset foglalkoztatott kovács vagyok, és megláttam a potenciált a faluban. Az ajánlatom az, hogyha támogat egy műhely kialakításában és biztosítja nekem a termékeim forgalmazását én ezekért cserébe én ellátom a falut a szükséges eszközökkel teljes mértékben ingyen. Mi a véleménye Moia-sama? - kérdeztem a vezetőt és vártam, hogy végig gondolja az általam felvázolt ajánlatot. Hosszú percek teltek el és közben azon gondolkodtam hogyha esetleg nemet mondana az ajánlatomra szám adatokkal együtt vázolom fel neki a tervet, hiszen, ha az ember látja miként fog megtérülni a befektetése könnyebben hoz jó döntést.
- Yori-san! - szólalt meg asztala mögül a vezető.
- Elnézést ezért a hosszan tartó kínos csendért, de egy olyan témát boncolgat, ami már régóta szívem vágya, így nem tudok mást mondani, mint igen. De! A falutól semmilyen anyagi támogatást nem kap, a parthoz közel van egy tökéletes állapotú épület, azt tudom fel ajánlani. Ez az épület nem csak a munkára kiváló helyszín, ott lakhat is, és akár családot is alapíthat. - fejezte be a vezető.
- Moia-sama kezet rá! A héten meg is kezdem a műhely kialakítását. - mondtam a vezetőnek, majd távozásomkor egy segítőt küldött velem, aki megmutatta az új otthonomat. Amíg kísérőmmel a faluban sétáltunk Moia-sama szavai jártak a fejemben. Család. Be kellett látnom, hogy abba a korba léptem, hogy ideje lenne tényleg komolyan elgondolkodom a családalapításon. Ismerve a múltam nehéz lesz bárkit is találnom magam mellé, aki úgy is velem akar lenni, hogy az igazi valómat soha nem ismerheti meg. Míg ezen elmélkedtem megérkeztünk újdonsült műhely/házamhoz. Moia tényleg nem hazudott egy remek állapotban levő épület volt tengerre néző kilátással. A falu apró, de annál forgalmasabb kikötője csak pár perc sétára volt. Éreztem, hogy valami kezd bennem megváltozni. Az évek óta tartó sötétségből kezdtem látni a fényt. Azt a fényt, ami talán egy jobb jövő fele vezet. Miután kísérőm ellátta a feladatát magamra is hagyott. Be szabadultam a házba és ki pakoltam. Egy halk sóhajtással nyugtáztam magamnak, hogy amit látok az nem sok. Hát igen, szó mi szó azokon a dolgokon kívül, amit egy táskába el tudok rakni nem volt semmim. Igaz ez csak a kisebbik baj volt, hiszen pénzem sincs sok, így nehéz lesz elkezdeni a műhely kialakítását és felszerelését. Éreztem, hogy megint olyat kell tennem, amit normális, rendes értékrenddel rendelkező ember nem tenne meg. A nap lezárása képpen megágyaztam magamnak, és kényelmesen, és hosszú idő után először, aludtam egyet. Másnap korán kezdtem a napot, ugyanis ki akartam érni a kikötőbe mielőtt a helyiek ki hajóznak, hogy információkat gyűjtsek arról, hogy egyes eszközöket (üllő, kemence) hol, és kitől tudok beszerezni. Épp egy indulni készülő halásszal beszélgettem mikor egy szakadt vitorlájú törött árbocú hajó kötött ki. A helyieket szemmel láthatóan nem viselte meg annyira a látvány, mint engem. Beszélgető partneremtől megtudtam, hogy a közelben kalózok ténykednek és a most kikötött hajó még szerencsésnek mondható. Mindezek mellett megtudtam, hogy komoly pénzjutalom ütheti annak a markát, aki elüldözi őket. Tudtam, hogy ez az én nagy lehetőségem, és ha csak elzavarni kell őket akkor még vér sem fog tapadni a kezemhez, több. Megköszöntem a fontos információkat, elköszöntem és azonnal haza siettem. Magamhoz vettem szokásos eszközeimet és elindultam. Minden fontos tudnivalót megkaptam, így bérletem magamnak egy csónakot és “kihajóztam”. Úgy készültem, hogy a tengeren éjszakázok. Bátor vállalkozás volt egy kis lélekvesztőn, de a cél szentesíti az eszközt. Szerencsémre nem került sor a csónakban éjszakázásra. Nem sokkal azután, hogy eltűnt a horizontról a szárazföld egy nagyjából közepes méretű viseltes fekete árbocú hajó jelent meg előttem. Ahogy mellém értek a meglepetés erejét kihasználva a hajóra ugrottam és kardot rántottam a fedélzeten. Meglepetten tapasztaltam, hogy a kapitányon kívül három középkorú matróz volt, akik látva a fegyvert a kezemben rám támadtak. (Hogy is fejezem ki magam) képzetnek nem nevezhető módon a levegőbe hadonászva rohantak felém. Miközben, mondhatni, játszi könnyedséggel fegyverzetem le őket és egy-egy tőrrel a térdkalácsuk fölé szúrva a fedélzetre szögeztem őket, azon gondolkodtam, hogy csak azért lehetnek sikeresek mert a helyiek, akiket eddig terrorizálták egyszerű, békés halász emberek. Miután végeztem a legénységgel a kapitány felé vettem az irányt. Katanámat eltettem egy és újabb tőrt vettem a kezembe. Nekem támadt és mire észbe kaptam már háttal az árbocnak voltam. Az öreg kapitány fiatal korában biztos kemény ellenfél lett volna, de az öregedés rajta is kifogott, így mikor lesújtott volna rám, megrándult a háta és magatehetetlenül zuhant a földre.
- Most komolyan?! Ti lennének a helyieket zaklató hírhedt kalózok? - jegyeztem meg gúnyosan. Felsegítettem az összeesett kapitányt és nem kicsit, de legalább nagyon megfenyegettem. Választhatott, hogy kihajózunk a szárazföldre és feladják magukat, vagy hullámsírban vesznek mind. Nyilvánvaló volt, hogy melyiket választják, így meg is indultunk a szárazföld felé. A csónakot, amivel érkeztem a hajó mögé kötöttem, ne vesszen el a bérleti díj. Mielőtt ki kötöttünk feltettem a maszkomat, hogy elfedjem vele a kilétemet. A kikötőben teljes pánik vette kezdetét mikor megláttak a fekete árbocú hajót. A pánik akkor csillapodott mikor a parthoz közel értünk és megpillantottak engem, vagyis egy zöldbe öltözött alakot, akinek a kezében egy katanára fel volt tűzve a kapitány kalapja. Mire dokkolásra került sor a falu őrei már vártak minket. Elvitték a megkötözött legénységet a kapitánnyal együtt engem pedig a vezetőhöz kísértek, hogy kifejezhesse a háláját. Lassan de biztosan elértük Moia-sama irodáját.
- Fáradj beljebb fiam, a falu hatalmas hálával tartozik neked amiért elfogtad az évek óta a készleteinket dézsmáló kalózokat. Itt van a jutalmad, amit megérdemelsz. De fiam, kit rejt az az álarc?
- Moia- sama én vagyok az a falu kovácsa. - mondtam mikor félre húztam a maszkom és elvettem a jutalmamat tartalmazó borítékot. Moia és én egyszerre mosolyodtunk el, majd meg beszéltünk mi is történt. A mai nap után mert lett elég pénzem, hogy felszereljem a műhelyemet és elkezdjek dolgozni. Néhány kapitánnyal szerződést kötöttem, a beszállított alapanyagok ért cserébe én javítom a felszerelésüket. Végre kezdett egyenesbe érni az életem. Apám hivatását vihettek tovább, volt hol laknom, a közösség megbecsült tagja lettem. Annak, hogy a faluban mindenki ismert és tisztelt megvolt az előnye. Elkezdtek érdeklődni irántam a nők. Úgy gondolták, hogy egy jól szituált fiatal férfi jó partner lesz. Ennek köszönhetően erősen megnőtt irányokba az érdeklődés. Sokan tényleg csak a pozíció miatt, de volt egy lány, akivel én is szimpatizáltam. Az egyik halász lánya volt, Ao Hana. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy milyen típusú lányok jönnek be nekem. Hana Viszont egy földre szállt angyal volt nagyszerű humor érzékkel kedves természettel és lenyűgöző testi adottságokkal. Úgy éreztem ha lenne számomra tökéletes nő akkor biztos ő lenne az. Elkezdtünk ismerkedni az elején minden a lehető legjobban alakult, A folytatás annál is sokkal jobb lett. Három négy hónap randizás után hatalmas elhatározás született bennem. Meg fogom kérni a kezét. Annak rendje módja szerint kiválasztottam a legszebb gyűrűt, megkerestem a tökéletes helyszínt és feltettem a nagy kérdést. A lány azonnal igent mondott és már a szertartás részleteiről kezdett beszélni. Így teltek boldogan a napjaink, a szertartáson az egész falu részt vett, az utána rendezett bulin három napig mulatott mindenki. Nagyszerűen alakult minden hiszen Hana apjának köszönhetően a vállalkozás szárnyalni kezdett és lassan mi lettünk a falu legtehetősebb családja. Nem is történhetett volna velünk ennél jobb dolog, míg nem egy nap ki nem derült, hogy Hana gyermeket vár. Amikor megtudtam a jó hírt a fellegekben jártam és boldog boldogtalanok elújságoltam a nagy hírt. A gyerek érkezése teljesen felforgatta az addigi életünket. Ahogy teltek a hónapok és a pocakninja egyre nagyobb lett bővíteni ő kellett a házunkat, hogy legyen hely az apró jövevénynek. Míg élek nem fogom elfelejteni, gyönyörű szép tavaszi reggelre virradt a falu mikor megszületett a kisfiam. Az anyja család nevét kapta, de az én apám keresztnevét, így lett Ao Naga a fiunk neve, aki egy életerős egészséges csöppség lett. Egy gyerekkel most már igazi család lettünk. Úgy éreztem a fiam megszületése után teljesen elfelejthetem a zord múltamat. Ám túlságosan mesébe illő lett volna az életünk, ha minden így marad. A világban tomboló háború a mi békés vidékünket is életre. Álig felfegyverzett katonák kezdtek garázdálkodni a faluban, és miután mi egyre csak ellen álltunk egy éjszaka tömegesen támadtak ránk. Képzett fegyver forgatóként és családapaként a családom védelme volt az elsődleges. Hana a gyerekkel a kikötő felé menekült, míg én igyekeztem időt nyerni nekik. Hana apja a halászhajón indulásra készen várta az unokáját és a lányát. Éreztem, hogy nekem nem lesz már helyem a hajón, de ha elég időt nyerek nekik akkor ők meg menekülhetnek. Kezdetét vette hát az élet halál harc. A támadók felkészültebbek és képzettebbek voltak, mint én, de én a családomért küzdöttem és a többi falusi életéért, tehát nem volt választási lehetőségem, ha itt kell meghalnom annyit viszek magammal amennyit csak tudok. Hana, Naga és még páran a faluból elindultak a hajóval. Volt még annyi időm míg közelebb értek a támadók, hogy a Doton: Moguragakure no Jutsu- t használva elhelyezzek több robbanójegyzetet a kikötő felé vezető út alá, így még több időt nyerve a menekülőknek. Miután végeztem a csapda állítással katanát és tantot ragadtam és készültem a legrosszabbakra. Tudtam, hogy több ellenfél ellen nem lesz esélyem, hiszen csak a kínzáshoz és a lesből való támadásokhoz értek. Ekkor jött az ötlet, hogy a műhelyemet használom majd katalizátornak a robbanójegyzetek aktiválásához. Nehéz idők, nehéz döntésekkel járnak. Amit vérrel és verejtékkel építettem magamnak, most saját kezűleg készülök elpusztítani. Megtagadtam pár acélrudat és újra használtam a csapda készítéséhez használt technikát ezúttal viszont egy acélrudakkal bélelt gödröt hoztam létra. Miután ki másztam a földből megcsapta az orrom a tömény füst szag. A falu lángokban és egyre közelebb vannak. Nem tudtam mennyi idom van még hátra ezért ameddig még volt rá lehetőségem gyorsan alá kapcsoltam a kohónak, hogy a benne levő vas minél hamarabb elkezdjen olvadni. Ide értek. Hangos kiabálás, mondhatni csatakiáltást hallottam amikor rám rúgták a műhely ajtaját.
- Mi van kovács? Te miért vagy még itt? - kérdezte az egyik támadó majd a társaira nézett és felnevetett.
- Na gyertek fiúk intézzük el gyorsan!!!- intett a társainak, és elkezdődött az elkerülhetetlen. Nem várt előnyből indultam, hiszen semmi nem utalt arra, hogy képzett lennék, egyszerű kovácsnak néztek, így nem is vettek komolyan. Nagy bánatukra. Miközben felém tartottak volt időm rá pillantani a kohón levő hőfokmérőre. 1538 fok. Ezen a ponton az amúgy szilárd vas megolvad és formálható lesz. Nekem nem az volt a fontos, hogy meg formáljam. Gyorsan a kohó mellé ugrottam, kinyitottam az ajtaját és tantomat a forró olvadt vasba mártottam, és a támadóim felé vágtam egyet a levegőbe. Vaktában csapkodásnak tűnt, de a cél az volt, hogy akkora lendülettel sújtsak le, hogy a megolvadt vas a pengéről a támadóim felé csapódjon. Nagy kiabálás és az égett textil és hús szaga jelezte, hogy a tervem sikerült. A fele társaságot mozgás képtelenné tettem, de a másik fele rendületlenül támadt felém. Sötét volt, a hold fénye nem tudta átvágni magát az égő házak generálta füstön. Mivel hónapok, sőt évek teltek el azóta, hogy éles helyzetbe kerültem volna, nem voltam képes minden támadást kikerülni, vagy hárítani, így csúnyán megsérült a bal karom. Igaz rég volt már, de amit az emberbe egyszer az életet nem sajnálva bele nevelnek azt nem felejti el, így én is komoly károkat okoztam a támadóimnak. Egyik sérülések se volt halálos, de arra elegendők voltak, hogy megpróbálják elmenekülni előlük. A kijárat felé indultam mikor még több támadó érkezett, ám ők másabbak voltak. Nem volt náluk annyi fegyver, elszántabbnak és nem utolsó sorban képzettebbnek nézték ki, mint az előzők. Biztos ninjak. Nem volt mit tennem egy robbanójegyzetet erősítettem egy kunaihoz és azzal próbáltam aktiválni a “halál vermet”, amit előzőleg készítettem. Mikor eldobtam volna az egyik ninja eltűnt a szemem elől, hirtelen előttem termet, megragadta a kezem.
- Azt hiszed mi is ilyen kispályások vagyunk, mint ez a söpredék itt? - jegyezte meg gúnyosan, ám nem tudta folytatni mert egy füstfelhő után az, aki előtt állt egy zsákká változott vissza.
- Te kis rohadék! Gyere elő merre vagy?!- akadt ki a ninja miközben engem kereset.
- A soha viszont nem látásra. - intettem nekik a műhely ablakából egy-egy kunaira rögzített robbanójegyzetet dobtam a lassan már 2000 fokos kohóba. A robbanás, mint vártam aktiválta a többi robbanójegyzetet, amit előzőleg elhelyeztem így egy hatalmas robbanás pusztította el a hazámat és remélhetőleg a támadókat is. A robbanás ereje engem sem kímélt. Sérült kézzel és legyengülve nem tudtam elég messzire menekülni egy majdnem a robbanás epicentrumában voltam. Éreztem, hogy több helyen megégtem, valószínűleg eltört jó pár bordám, de még éltem. A kikötő felé vettem az irányt és igyekeztem utolérni a családomat. Nem hittem volna, hogy lehetőségem lesz újra látni a szeretteimet, de az élet mindig tud meglepetést okozni. Ahogy a dokkokhoz értem borzalmas látvány tárult elém. A családom minden tagja meg kötözve térdelt az előtt a ninja előtt, akit az előző robbanás sorozattal szerettem volna kiiktatni.
- Na mi van kovács? Nem sokkon múlott, hogy a mocskos kis terved beváljon. - mondta, és a leszakadt karjára nézett.
- Tudod te mennyi emberem veszett oda abban a robbanásban? De nem baj, szemet szemért, életet életért. - mondta és gondolkodás nélkül végzett Hana apjával. Hana felsikított Naga csak sírt, sírt, de igazán szívbe markolóan.
- Elég legyen! Elég pusztítást okoztatok, ölj meg engem, de a családomat ne bántsd! - kiáltottam a férfinak, akin egyáltalán nem látszódott a kegyelem szikrája sem.
- Ne aggódj veled is végezni fogok, de először végig nézed ahogy megölöm azokat, akiket valaha is szerettél! Hahaha!!!!
- Ne tedd!!!- kiáltottam, de már késő volt, a hideg acél egyszerre hatolt át Hanán és a kezében síró Nagán. Elég közel voltam ahhoz, hogy hajlam ahogy a penge át hatolt a húson, a belső szerveken. Életem szerelme és a fiam a szemem láttára lehelték ki a lelküket. A férfi arcán csak a megelégedést láttam. Összetörtem, nem csak testileg, de lelkileg is. Nem volt már értelmem élni. Szinte könyörögtem a férfinak, hogy öljön meg. Túl szép lett volna egyszerűen meghalni. A férfi ennél kegyetlenebb volt. Utasításba adta a megmaradt embereinek, hogy kötözzenek meg és tegyenek egy hajóra a halott családommal együtt. A kegyetlensége csak fokozódott.
- Utolsó utad a családoddal, nem is örülsz? Milyen egy hálátlan vagy kovács. - mondta, majd el oldotta a hajót rögzítő kötelet és hagyott minket elsodródni a nyílt tengerre. Búcsú ajándékként egy Katon: Karyuu Endan jutsuval felgyújtotta a hajót. Már elég messze voltunk a parttól, le voltam gyengülve, de annyi erőm még volt, hogy el oldjam magam egy Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika használatával. Amint szabad lettem a kezembe vettem a feleségem és fiam élettelen testét, és úgy elkezdtem sírni, hogy abban benne volt a világ összes fájdalma. Ebben az állapotomban vártam, hogy a tűz áldozatául essek, vagy a hullámsír ragadjon magával. A hajó szépen lassan leégett és süllyedni kezdett. Én még ekkor is szorítottam a családomat és vártam, hogy a túloldalon újra együtt legyünk. Újra, csak mi és semmi háború. Ahogy magával ragadott a mélység lehunytam a szemem és vártam, hogy jöjjön a kaszás. Elájultam....
 
~Madár csicsergés, lágy szellő. Ez lenne másik oldal? Vajon Hana és Naga is itt vannak és várnak rám? ~ Gondoltam, mikor kinyitottam a szemem és körülöttem egy rakás embert láttam meg.
- Ti kik vagytok? Hol vagyok? Hol a családom?
- Nyugodj meg ifjú és ne erőltesd meg magad, a gyógyszerek még nem tisztultak ki belőled rendesen így még elég zavaros lehet minden. - mondta egy öreg, akin ugyanolyan zöld ruha volt, amit én is hordtam.
- Pihenj még egy kicsit, utána egy tea mellett megbeszélnünk mindent. - folytatta az öreg, de a történtek után nem tudtam várni.
- Mi történt? Csak arra emlékszem, hogy süllyedek a mélybe.
- Ez így is volt, de szerencsédre mi rád találtunk egy meg mentettünk. - mondta, majd miután látta, hogy nem fogok tovább feküdni készített nekem egy teát.
- Na, gyere fiam beszélgessünk egy kicsit. - szólt hozzám. Látta rajtam, hogy ingerült vagyok a történtek miatt, arra biztatott, hogy igyak a teából. Pár korty után éreztem, hogy a bennem felgyülemlett feszültség kezd távozni belőlem, kezdtem megnyugodni.
- Finom, igaz? - kérdezte majd rögtön folytatta is.
- A nevem Kotaro, én vagyok ennek a szigetnek a rangidős vezetője. Ha körbe nézel láthatod, hogy rajtunk kívül csak a társaim laknak ezen a szigeten. Ez a hely teljesen el van szigetelve a külvilágtól semmilyen kapcsolatban nem állunk velük, teljesen önellátóak vagyunk. - mondta Kotaro majd mielőtt folytatta volna a szavába vágtam.
- Hogy kerültem ide? Mi történt miután elsüllyedt a hajónak?
- A pontos részleteket sajnos nem tudom, a parttól nem messze a vízen lebegve találtunk meg téged, és a családodat. Alig éltél már, de nem eresztetted őket. Téged még meg tudtunk menteni, de a családodat sajnos nem. Őket a szokásaink szerint temettük el.
- Hol vannak? - kérdeztem és azonnal elindultam, hogy felkeressék a feleségem és a gyerekem sírját. Kotaro nem tartott vissza, útba igazított és tisztes távolságból követett. Nem sokkal ezután megpillantottam a parton két sírt, és tudtam, hogy ők azok. Amint odaértem patakokban kezdett folyni a szememből a könny, nem találtam szavakat, csak hosszú percekig sírtam a sírok mellett. Kotaro tiszteletben tartotta a gyászom, így csak azután jött közelebb, hogy könnyeimet felitatva felálltam a síroktól.
- Mennyi ideig nem voltam magamnál?
- Miután rátok találtunk és kezelésbe vettünk téged két hét telt el. A sebeid szépen begyógyultak és a lázad is elmúlt. Helyi növényekből készítettünk gyógyszert és szerencsére hatott is.
- Két hét???- akadtam ki, mikor megtudtam mennyi ideig voltam kiütve. Körbe néztem. Parton és láttam, hogy a végtelennek tűnő tengert a láthatár végén heves viharok támadják.
- Hogy jutok vissza a szárazföldre?
- Fiam. Ne siess annyira, nem rég tértél vissza, és rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk.
- Engem ez nem érdekel, a többi falusi még veszélyben van!
- Maximum csak volt. Két hét hatalmas idő, és innen amúgy se olyan egyszerű eljutni a szárazföldre. Gyere menjünk vissza és beszéljük meg a dolgokat. - mondta Kotaro. Még egy ideig néztem a távolban dúló vihart, majd beláttam, hogy igaza van a vezetőnek és visszamentem vele a sziget közepén levő faluba. Most már, hogy tudatában voltam a történteknek jobban megtudtam nézni a falut. Nem volt hétköznapi, a falu központját egy kolostor képezte, az volt mindennek a közepe, körülötte épült ki maga a falu. Szokatlan látvány volt, nem mindennap lát ilyesmit az ember.
- Kotaro-sama maguk pontosan kicsodák? - kérdeztem mikor beértünk a kolostorba és helyet foglaltunk.
- Mi csak úgy hívjuk magunkat, hogy Rend. Mi a ninja világ hajnalán szakadtunk el a társadalomtól, mivel nem tudtunk azonosulni a ninjak által felépített rendszerhez. A Rend, mindig az összképet nézi, és az egyetemes jóságot, rendet őrzi. Igyekszünk kimaradni a világ eseményeiből csak akkor teszünk lépéseket, ha az emberiség forog veszélyben.
- Ha ez a Rend a jóságot védelmezi a rendet akkor miért hagytátok, hogy háborúk robbanjanak ki a világban?
- Az, hogy a shinobik a hatalomért egymást ölik, az nekünk csak jó, hiszen az ő értékrendjük szerint ez normális. Nekünk nem tisztünk megváltoztatni az emberek értékrendjét.
- A háborúkban nem csak shinobik halnak meg, vannak ártatlanok is!!!- fakadt ki belőlem és újra a sírás kerülgetett a szeretteim elvesztése miatt. Az egykor meg törhetetlen akaratom romokban hevert és elvesztettem minden reményem, ami volt. Újra egyedül maradtam, eltűnt a fény a sötétségből, eltűnt a boldogság az életemből. Kotaro ezután folytatta a monológját.
- Minden ártatlan embert nem tudunk megmenteni, nem is lehetséges. A mi feladatunk ennél sokkal több rétübb. Amúgy fiam mi is a neved?
- Yori. - hangzott kérdésre a válasz.
- Hmm érdekes. Mi volt apád neve?
- Ez most, hogy jön ide? Egész eddig a szervezetekről beszélt most pedig hirtelen az apám érdekli. Mi az összefüggés?
- Nos fiam, feltűnt mikor ki húztunk a partra és elkezdtük ellátni a sebeidet egy érdekes heg a válladon. Az nem egy sima heg. Az a jel amit az a régi seb mintáz a Rend jele. Ezért kérdeztem apád nevét.
- Ahhoz a régi sebhez apámnak semmi köze. Egy barlangban szereztem, ahol egy hozzátok nagyon hasonló férfi megtanított a fegyverek használatára és a fájdalom elviselésére. Akkor szereztem azt a sebet.
- Lee? - nézett rám Kotaro.
- Nem tudom, hogy hívták. Tőle kaptam a zöld ruhát és az életét áldozta értem.
- Lee meghalt? - ekkor látszódott Kotaron, hogy összeomlott.
- Ki volt ez a Lee? - kérdeztem, mert most már kíváncsivá tett.
- Lee egy nagyszerű ember volt, aki egy volt tagunk megkeresésére indult.
- Ki volt az a tag?
- Naga...- amint meghallottam rég elfeledett apám nevét fal fehér lettem és csak bámultam magam elé. Nem értettem, nem tudtam olvasni a sorok közt, kétségbe esésem egyre drasztikusabb lett.
- A reakciódból ítélve nem most hallod először ezt a nevet.
- Naga volt az apám.... és róla neveztem el a fiamat is.
- Érdekes, felettébb érdekes. Fiam biztos, hogy Yori a neved, amit apád adott neked? Csak azért, mert apád hű volt a Rend értékeihez szabályaihoz, és nem törte volna meg a hagyományt. - néztem kitágult pupillával Kotarora mert már tényleg semmit nem értettem. Régen megfogadtam magamban, hogy soha nem használom a születési nevem hiszen azt az embert, aki voltam mindenki halottnak hiszi. Mivel érdekelt mi lesz ennek az egésznek a vége vettem egy mély levegőt és így szóltam.
- A név, amit apám adott nekem az Ori.
- Tudtam, hogy Naga nem szakít a hagyományokkal. Fiam, de is a Rend leszármazottjai közé tartozol. Apád Naga, gyerekkori barátom volt, ám úgy döntött szeretne családot és ezért a hagyományokhoz híven elhagyta a szigetet, hogy családot alapítson, ám nem tért vissza a fiú gyermekével. Azt hittük nem sikerült fiút nemzenie és szégyenében nem mer haza jönni, ezért küldtem érte Leet.
- Apámnak én lettem az egyetlen fia, de mellettem volt két lánya is. Sajnos mikor én Leevel találkoztam apám addigra már meghalt. Egyszerű kovács volt, boldog családdal.
- Lee és Naga is... hiányukat a Rend érezni fogja, de a sors kegyes volt velünk és elküldött téged.
- Engem? Mit akartok tőlem?
- Nálunk a Rendnél az a hagyomány, hogy a fiú gyerekeinket az ABC következő betűjével nevezzük el. Innen tudjuk a generáció váltásokat. Te, aki az Ori nevet viseled a Rend újabb generációját képviseled, így neked kell tovább vinned az örökségünket.
- És mi van akkor, hogyha én ezt nem akarom?
- Ez fiam, már egy eldöntött kérdés. Itt léted alatt megtanítunk mindenre, amit tudnod kell. Elsajátítod a tudást, ami változást hoz majd a világra. - mondta Kotaro és elindult körbe a kolostorban.
- Mi egy különleges technikát használunk, ami még a shinobik előtti időszakból származik. Ennek a technikának a neve Áramlás. Ezzel a technikával képes lehetsz változást hozni a világba. - mondta Kotaro és a kolostor falán levő festményeket nézte.
~Hogy kerültem megint ilyen helyzetbe? Előre eldöntött kérdés? Nekem megint nincs beleszólásom? ~ Futottak át bennem a gondolatok miközben Kotarot hallgattam a technikákról, amit, ha akarok, ha nem meg kell tanulnom. Elmondta, hogy a technika lényegében segít a használjanak megérteni a chakra áramlását, és a megfelelő mozdulatokkal lehetővé teszi a használóinak, hogy egy jutsut visszafordítson vagy akar semlegesítsen. Innen a neve, hogy Áramlás.
Kotaro megkezdte az intenzív edzéseket én pedig csak úsztam az árral. A tanítást azzal kezdte, hogy megmutatta az alap mozdulatokat. Kotaro felvett egy közepes terpeszállást, két kezét össze érintette majd a balkezével fentről lefelé a jobb kezével lentről fölfelé irt le egy félkört. Ezután közepén össze illesztette a két kezét, úgy, hogy a bal tenyere lefelé nézett a jobb pedig fölfelé. Ezután ellépett jobbra, a két kezét az oldalához húzta és két kezét egyszerre használva az ellentétes irányba ütött nyitott tenyérrel. Majd ugyan ezt megismételte a másik irányba is.
- Fiam, jól jegyezd meg a látottakat, ez az Áramlás alap lépései és mozdulat sorai. Ezt mindennap gyakorold és egy idő után magától menni fog. Érezni fogod. Ha pedig eljutsz egy magasabb szintre nem lesz olyan technika, amit ne lennél képes visszafordítani hárítani vagy semlegesíteni. De ez még messze van. Gyakorolni!
Kotaro a gyakorlati oktatás mellett rengeteg régi olvasmányt adott át nekem. Ezek a jegyzetek a mai ismert ninja világ hajnalából. Az ebben olvasott leírások teljesen másabbak voltak, mint anno az akadémián olvasottak. Így teltek a szigeten a mindennapjaim. Rengeteg tanulással és gyakorlással.
 
 

// Ui 1.: A történet nem ért itt véget az aktuális játékbeli idősíkig még van pár hónap azt egy következő élményben szeretném kidolgozni.  


Ui 2 .: Ezzel a történettel szeretném kitölteni a kiesett 3 évet és szeretném a szigetről való kijutást a játéktéren kijátszani. Abban az esetben, ha a szigeten tanult gyakorlat elfogadásra kerül, részletes kidolgozását és szintezését egy hozzáértő Staffal karöltve tenném meg. Köszönöm //