Konoha kapuja

//Tobirama//


 A füst és a sötétség olyan szépen eltakart minket, hogy átlag halandónak esélye sem lehetett észrevenni a jelenlétünket. 
 ~ Így jár az, aki csak a látására támaszkodik. De tény, hogy hasznos lenne egy technika, amivel láthatok anélkül, hogy tényleg látnék. - a gondolat még épphogy csak megformálódott a fejemben, mikor meglepő módon válasz is érkezett rá. Mint korábban is, most is mintha a szél által hozott hangot hallottam volna. Már szinte el is felejtettem azt a furcsa suttogást, ami saját jutsum megalkotására ösztönzött, de most ismét azt hallottam, ehhez kétség sem fért.
 ~ Erőd teljében a szél is elég lesz hozzá. - mint korábban is, most is meglehetősen informatív volt és csak több kérdést hagyott maga után, mint amennyit megválaszolt. Ráadásul a hirtelen figyelemelterelés olyan erős volt, hogy egy pillanatra még a kékekre sem figyeltem oda - ezzel majdnem elmulasztva az okot a támadásra. Szerencsére a lehetőség, hogy embert ölhetek egy pillanat alatt visszarántott a valóságba, és láthatóan társaimmal egyszerre jutott eszünkbe támadni - na jó, lehet, hogy egy kicsit beelőztek, de ezt majd nem mondjuk el a sajtónak. A fuuma shurikenek szépen tették a dolgukat, és a sérült fickó egyelőre kikerült a veszélyzónából - már amennyire ez lehetséges sérülten fekve egy szekér alatt. Rögtön az én akciómat követően Jio úgy gondolta, hogy dobálózik kicsit az ellenfelekkel, ami egy kis grimaszt csalt az arcomra.
 ~ Ezt az ütést elnézve a fél fizumat feltenném rá, hogy dotonos a gyerek. Szégyen. - továbbra is mély megvetést tanúsítva a föld elemmel kapcsolatban, végre a saját ellenfeleim felé fordultam. Két férfi katanákkal. Hogy én mennyi ilyen szituációba kerültem már. Csak megingathatatlan akaraterőmnek köszönhetően sikerült elnyomnom egy felkívánkozó ásítást, mielőtt támadásba lendültem volna. Láthatóan egyik sem volt felkészülve a shunshin no jutsu és a dainamikku akushon keverése által nyert sebességemre, így az első küzdelem az előtt végetért, hogy igazából elkezdődött volna. A shunshinnal pontosan a hozzám közelebb álló ellenfél katanája mellé suhantam és míg bal kézzel a fegyvert fogó kézfejét fogtam le, jobb kézzel megpaskoltam a homlokát - teljesen széttrancsírozva ezzel mindent a koponyájában. A másik ekkorra felocsúdott és megpróbált leszúrni, de a hagane mamori segítségével gond nélkül kitértem a szúrás elől - a fegyvere pedig a társa most már élettelen testébe fúródott bele. Ezt a kis időt kihasználva a kitéréshez használt lendülettel megpördülve megérintettem a jobb vállát és egy fél lépés megtétele után a jobb combját is. Két végtag kiiktatva. Mivel már félig a támadóm mögött álltam, nem okozott gondot a még jó bal lábának térdhajlatába rúgni, és esés közben elkapva elmetszeni a bal vállában is nagyjából mindent - elvégre senkinek sincs ideje precíziós támadások végrehajtására harc közben. Mikor végeztem, körbenézve még épp láttam, ahogy Chisumi egy villámmadárral lyukat ütött az ellenfele mellkasába.
 ~ Oké, asszem a kisasszony megtalálta a leggyorsabb utat egy férfi szívéhez. - kuncogás közepette konstatáltam, hogy ennyi volt a harc. Kicsit csalódottan indultam el a szekér felé. Nem zavaratattam magam az imént leterített kékruhás miatt - egyedül a bal lábában nem vágtam át az izmot, vagy az ízületet. A többi végtagját minden eshetőség szerint mozgatni sem tudta - aztán ha tévedek, akkor majd helyrehozom a hibámat.
 A szekérnél csalódottságom csak tovább növekedett. Az ájultnak kinéző pasas hulla volt, és a másiknak sem kellett sok, hogy megdögöljön. A kezét nyújtotta felénk, mintha csak valami bizarr módon a halál érintésére várt volna. Vagy lehet, hogy a tenyerében szorongatott valamit akarta odaadni. Sosem tudjuk meg.
 - Meggyorsítsam a dolgot? - kérdeztem egy félmosollyal, de a fickó magától is feldobta a talpát - válasz nélkül -, mielőtt egyáltalán megmozdultam volna, hogy én vegyem el az életét. Egy papírt ejtett a földre, amiért lehajoltam és felmarkoltam, hogy felmutassam társaimnak.
 - Nos, nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nem szeretek csak ilyen klisés papírkákra támaszkodni, szóval ha minden igaz, ejtettem egy foglyot. - intettem a férfi felé, akit korábban leterítettem és reménykedtem, hogy engedelmesen ott maradt, ahol hagytam, lehetőleg mozgásképtelen végtagokkal, de nagyon is elevenen. Mert ebben az esetben ki lehet vallatni.
 - Na, megnézzük, hogy milyen titkos üzenetet hagyott az utókorra a megboldogult szekeres barátunk?

________________
Határidő: 2019.12.20.

//Jiraiya - Főtörténetszál Fórumkaland: Vörös felhő!//

 ~ Na eljött végre ez a nap is. Konoha végre valahára fellélegezhet legalább egy szimbolikus ceremónia erejéig a háború kitörése óta most először. Annyi csapás érte a Falut és a Tűz országát mostanában, hogy mindenkire ráfért már kicsit az utcán szembejövő mosolygós arcok tömege. Én magam sem vagyok másképp ezzel. A háború vége utáni küldetésem, a találkozás azzal a vöröslő szemű démonnal… Az összetűzés utáni edzésem, majd első küldetésem után a Hokage elrablása és a határon fellépő pusztítás, olyan temérdek sok halottal… Végezetül pedig a kiküldetésem a Villámok földjére, hogy hazakísérjük a Kyuubi Jinchuurikijét, akinek csak a hűlt helyét találtuk, és a harc a maszkossal, kinek ugyanolyan vörösen izzó tekintete volt, mint annak a Démonnak… Hát nem mondom, eléggé be volt sűrűsödve a teendőim listája mostanság… Viszont hibáztatni csak magamat hibáztathatom, én akartam annyira elismerést nyerni a falu vezetőségétől, hogy minden időmmel és energiámmal felküzdjem magam az elitbe... És azt hiszem mostanra nyugodt szívvel mondhatom, hogy ez sikerült is. Ennek az ára pedig bizony a kevesebb délig nyúló alvás… de megérte vajon…? ~ elmélkedtem ágyamba süppedve.
Minden esetre örültem egy kis kikapcsolódásnak, és bizony Konoha egész lakosságán látszott, hogy jót tesz nekik is, hogy egy kis oxigénhez juthatnak ebben a nyomott légkörben. Kissé olyan volt, mintha ez az alkalom egészében elfeledtetné Danzou-sama elrablását. Mintha már elkönyvelték volna a halálát… De nekem csak ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy még életben lehet, és meg lehetne menteni… Megmenthetném talán én…
Ezeket a gondolatokat viszont elhessegettem. Nem ma volt a napja annak, hogy ezen rágódjak. Ez végre egy szép esemény volt a Falu életében, amit teljes mértékben ki is akartam élvezni. Szerencsére már napok óta itt tartózkodtam Konohában, s ki tudtam pihenni magamat, tekintve, hogy a Villám országába tett kiruccanás után nem volt az az isten, hogy én még napokat utazzak, így egy jó mentséget keresve leszakadtam a csapattól, majd azon nyomban hazateleportáltam a szobámba, és bedőltem aludni az ágyamba. (Ha a Tobi elleni harcban fel kell fednem majd az ütőkártyámat, akkor Akane is kaphat egy fuvart haza ) Így hát pár napnyi pihenő után elérkezett a Hokage felavató ceremónia napja.
Reggeli gondolatmenetemet követően frissen keltem ki az ágyból, s szokásos ninja felszerelésem helyett csak nadrágot és egy fekete rövidujjú pólót húztam. Idejét sem tudtam már, mikor jártam kint utoljára civilben, így amikor a ceremóniára elindulva kitártam az ajtót, s a Nap megsimogatta arcomat egy egészen újszerű frissesség járta át a testem. Most nem mint ninja megyek a Hokage rezidenciája elé, hanem mint a Falu egy egyszerű lakosa. Mindössze egy apró szem fogaskerék abban a hatalmas gépezetben, amit Konoha minden lakosa együttesen alkotott. Egy nagy levegőt vettem, majd kiléptem az ajtón, s hagytam, hogy a tömeg magával sodorjon a Hokage rezidenciája felé. Idejét sem tudtam már, mikor sétáltam utoljára súlyaim nélkül a falu utcáin, kissé mintha felhőn lebegve kerülgettem volna az embereket.
Odaérve realizáltam csak igazán, hogy mégis mekkora lélekszámú falu Konoha. Sosem láttam még itt ennyi embert összetömörülve – jó pár ismerős arcot is kiszúrtam, akiknek még integettem is (bizony Akane, látlak ám) -, jól látszott, hogy mennyire megmozgatta és összerántotta az embereket a falu új vezetőjének kinevezése. Ezt teljesen meg is értettem. Kakashi Sensei egy olyan személy volt, aki joggal érdemelte ki a legendás jelzőt, s nagy tiszteletnek örvendett az egész faluban. Az én szívemben is különleges helyet töltött be a háború óta, aztán pedig még a Jounin kinevezésem hírét is ő adta át nekem. Jut eszembe, nem is láttam azóta…
Ahogy ezen tűnődtem, a tömeg feltörő üdvrivallgása hívta fel a figyelmemet a ceremónia megnyitására a Goudaime megjelenésével, amelyet a Kakashi megjelenése által kiváltott követett. Örömmel pillantottam végig a temérdek emberen, ahogy idős és fiatal egyaránt izgatottsággal és mosollyal az arcukon figyelték a pódiumot. Tsunade-hime határozottsága a régi maradt, ez jól látszott abból, ahogy egy szempillantás alatt rendre utasította a közönséget. Azonban ez sem tudta kellő ideig visszaszorítani a felerősödő hangzavart, a tömeg szinte egy gyerekként kezdett ismét izgatott zsibongásba. Ez a kitörő lelkesedés végül alábbhagyott, ahogy a tömeg végre kiujjonghatta magát – rám is fért egy kis önfeledt kiáltozás és éljenzés.
Ekkor kezdett Kakashi Sensei a köszönését követő „beszédébe”.
~ Nem mondom, hogy egy mesterművet kellett volna összehoznia, de ennél azért kicsit jobban is megerőltethette volna magát… ~ csóváltam épp a fejem, amikor a tömeg alapzaja teljesen megszűnt. Egyként hallgatott mindenki, ahogy egy ANBU termett az újdonsült Hokage mellet, s a fülébe sutyorgott valamit, majd ő szóra nyitotta a száját… ~ Az Akatsuki közeledik… ~ visszhangzott fejemben.
Ledöbbenve álltam a felzúduló, s hullámzó tömeg kellős közepén, mozdulatlanul.
 ~ Ugye most csak szopatsz?! ~ fakadtam ki magamban, pillanatnyi döbbenetemet követően. Leráztam magamról a dühvel vegyes idegességet egy grimasz kíséretében, majd azonnal a meginduló csapatok irányába eredtem, a súlyaim nélkül szint egy szempillantás alatt utolérve őket, amikor is realizáltam… Egy darab pólóban, nulla felszereléssel nem igazán indulhatok neki harcolni az Akatsukival… ~ Annyi közül pont a mai napot kellett laza, önkényes szabadnapnak titulálnom… ~ bosszankodtam, majd elszakadva a Főkapu felé tartó csapatoktól, egy olyan pillanatban amikor senki sem látott a fennforgásban vissza teleportáltam a szobámba.
Odarohantam felszerelésemhez, villám gyorsan felcsatoltam a fegyvertartóimat, felvettem taktikai mellényemet, felkötöttem a fejpántomat, végül felhúztam hosszú, éjfekete kabátomat, s felcsatoltam a hátamra Inazumát… Teljes harci díszben pompáztam. ~ Na most már jöhet az Akatsuki… ~ villantottam egy félmosolyt.
Mivel a lakásom a Főkapu és a Hokage rezidenciája között helyezkedik el, remélhetőleg ablakomon kiugorva pont be tudok csatlakozni az elhaladókhoz, ha pedig nem, akkor is jó esélyem van utolérni őket a súlyaim nélkül.
A shinobi tömeggel Főkapuhoz érve megálltunk annak a tövében, számomra két jól ismert Jounin mögött. Először Genma felé biccentettem, lévén ő felügyelte legtöbbet a tanulásomat, majd Raidou felé is megismételtem a mozdulatot. Pillanatokon belül megkaptuk parancsainkat is a védelmet vezető Jounin párostól, s mind elfoglaltuk pozícióinkat, míg végül megkezdődött a támadás…
Ahogy közeledtünk, egyre jobban ki tudtuk venni a materializálódó alakot az úttest közepén.
 ~ A vörös felhős köpeny… Nem kétséges hát, megint a Halál egyik bajnokával nézek szembe… Mik a lehetőségeim? Egyedül van, egyelőre nincs jele társának, de erre mindenképpen készen kell állni. Ilyen esetben remélhetőleg a csapat aki fedez minket fel tudja majd tartóztatni a támadót annyi időre, hogy lereagálhassuk az érkezését ~ tekintettem az utat szegélyző fasorra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy az előttünk álló jelenleg egyedül van.
 ~ Az érkezésével elárulta, hogy a testét apró darabokra képes bontani valamilyen módon – hacsak nem egy furcsa klónnal állunk szemben -, így az elfogó pecséttechnikáim hatástalanok lennének ellene, nagy technikákat pedig nem durrogtathatok csapattársaim és az ő élete érdekében sem, elvégre élve van rá szükségünk… Ebben az esetben sebességemet kihasználva kell ártalmatlanítanom ~ döntöttem végül a megközelítés felől.
Futás közben a Kootetsu Karadát használva acélkeménységűvé változtattam bőrömet, s hátamról előhúztam Inazumát. A 140 kilónyi súly nélküli sebességemet, s a Rai Mai technika által még inkább felgyorsított mozgás egyvelegét kihasználva remélhetőleg le tudok szakadni csapattársaimtól valamelyest, hogy még azelőtt cselekedhessek, hogy az ő technikáiknak az útjába állnék. Tervem, hogy ellenfelünket szemből rohamozom meg. Amennyiben fegyveres támadás érkezne, azt Inazumával hárítanám, s ha valamilyen technika közelítene, amit nincs esélyem kikerülni, úgy a Fusha no Jutsuval bújnék a föld alá, legrosszabb esetben pedig a Hiraishinnel teleportálnék biztonságos helyre.
Az akatsukishoz érve Inazumával látszólag egy vágást indítanék, az utolsó pillanatban azonban visszahúznám a fegyvert, s lendületemet kihasználva, alábukva csúsznék tovább mellette térdeimen, s eközben felé fordulva próbálnám megérinteni combját, hogy felhelyezzek rá egy Hiraishin pecsétet. Ha ez egyszer sikerül, onnantól a zsebemben van…
Amennyiben ez a mozdulatsor nem sikerülne, s az ellenfél kitérne, úgy társaim cselekedetein múlna, hogy én mit, s hogyan csinálok tovább. Ha nem látom semmilyen technikának az érkezését, aminek az útjában lennék, akkor minden koncentrációmat összeszedve megpróbálnám magamhoz teleportálni Zaukit, akinél jelenleg ott van az egyik tőröm, majd tovább folytatnám támadási sorozatomat fegyveremmel, ha nem állok ezzel barátom útjába. ~ Remélem azért nem szakítom ezzel darabokra Zaut ~ futna végig egy röpke aggodalmas gondolat a fejemben. Leginkább a végtagokat támadnám, hogy harcképtelenné tehessem, de amit a leginkább el akarnék érni, az továbbra is az lenne, hogy sikerüljön a testének valamely pontjára felhelyezni egy Hiraishin pecsétet. Mozgásomat eszerint alakítanám, enyhe sérülések veszélyének kitéve magamat, amelyeket remélhetőleg felfogna a Kootetsu Karada által nyújtott védelem. Ahogy egyre többen támadnák a csapatunkból, remélhetőleg számomra úgy nyílna egyre több rés a védelmében, amiket kihasználva elérhetném célomat.
Amennyiben azonban látnám, hogy valamilyen technika érkezik, aminek az útjába kerülnék, úgy a Fusha no Jutsuval a föld alá buknék, majd ha már szabad a pálya a közelharci támadásoknak, felbukkannék mögötte, s megpróbálnám felvenni a harcot a már leírt módszerrel.

//Főtörténetszál: Vörös felhő//

Alig értem haza, majd épp csak lezajlott a chuunin vizsga, amin sajnos az írásbeli részén megbuktam. Nem csodálom, hiszen hivatalosan sosem jártam az akadémiára, így rengeteg olyan dolgot nem tudok, ami az ott tanulóknak alapvető vagy legalább hallottak róla, szorgalomtól függően. Én csak azt tudom, amit a vándor nionjáktól vagy később az öregtől megtanultam. Úgy érzem, hogy hivatalos vizsgán sosem leszek chuunin, így igazán örültem, hogy Gaara és sunagakure felkért, hogy képviseljem a falut a hatodik hokage beiktatásán, miután az előző jelölt a szemünk láttára tünt el az Akatsuki támadása során a vizsgán. Az örjöngve, bejelentést váró tömeget nézni a fenti páholyból, szinte magával ragadt. Méterekre állni az éppen beiktatandó hokagétől izgalmas és félelmetes volt. Nem igazán ismertem Hatake Kakashit, még ha rengeteg legendát hallottam róla. Vezetőnk, mármint a sunagakurei delegációjának vezetője Kakashival társalgott. Aztán parancsot kaptunk. Az egész csapat megindult a főkapu felé. Naokit láttam már, talán a vizsgán, de nem sokat beszéltem vele. Azt tudtam róla, hogy a falumból származik, hiszen pont eg delegációba tartoztunk. Ugyan nem vagyok jó ebben és nem is igazán alkalmas az idő, így csak gyorsan felé fordulok.
- Remélem nincs semmi komoly vagy ha igen, segítsük egymást a túlélésben!
Fordulok Naokihoz, bár gondolom, hogy ezt anélkül is így gondolja, hogy kimondtam volna. Úton a kapu felé rengeteg ninja társult mellénk a tetőkre, de odaérve a kapuhoz újabb őröket tekinthettünk meg, akik páncélban és felfegyerezve vártak valamit. A parancsot hallgatva egy olyan ötlet jutott eszembe, amit eddig sosem gyakorolotam, viszont chakrafonalakkal már betanult, így pecséteket mutatok, majd egyesével megidézem Sango Hebi és Suzumebachi nevű bábomat a Kuchiyose: kimi sutairo // Idézés: Herceg stílus nevű technikámmal, akik már el vannak látva a megfelelő pecséttel, így várva a parancsot, a két báb már kész a támadásra. A parancs kiadása pillanatában a két báb megindul a csapattal, míg én a távolról irányítom őket. Darázs bábom a levegőből támadja a papír halmot, ami metarializálódik előttünk, míg a Sango hebi klónom a földön támad először a tűvetőjével, majd ha közelebb ér, akkor az 5 érzék zürzavara nevű technika által létrehozott füsttel.

//Fórumkaland: Vörös Felhő//

Egy kifejezéstelen arcú, fiatal chunnin álldogált a tömegben. Konoha, Hokage Palota-tér, tömeg, sunagakurei delegáció, Naoki. A kellős közepén. Nyilvánvalóan nem ez volt a srác életének csúcspontja, de szerencsére megvoltak a különleges képességei, amik elviselhetővé tették ezt a szituációt. Illetve... különleges képességek? Inkább mentális nemnormálisságok, ez sokkal jobb szó rá. Tömeg, hangzavar. De Naoki egyedül volt. Legalábbis önmaga számára, ugyanis teljesen bezárkózott a saját fejébe. Kizárt mindent, hangokat, színeket, illatokat. Tekintete továbbra is a két hokagén pihent, de szemei elárulták hogy Ő maga nagyon nincs ott - majdhogynem üvegesen meredtek előre. Gondolataiban a kiképzőtér felé járt, ahol korábban, idefele jövet  látott egy chunnint végrehajtani egy igencsak érdekesnek tűnő technikát. Ezt próbálta éppen szétbontani a fejében. Persze nem gondolta, hogy fejben meg fogja tudni fejteni a technika összes titkát, de sokkal érdekesebbnek tűnt ezen filózni, mint az unalmas ceremóniát bámulni. Neki bőven elég volt maga az információ, hogy a Godaimét váltotta a Rokudaime. Onnantól teljesen feleslegesnek tartotta ezen tény beteljesülését végig is nézni, hiszen a végeredmény ugyan az lesz. 

Ha rajta múlik nem is itt lett volna. Sőt, ha rajta múlik el se hagyja Sunagakure-t. De persze nem rajta múlt, hiszen chunnin lett... A vizsga után sokszor gondolkodott azon, hogy nem-e élete legrosszabb döntése volt, amikor jelentkezett a vizsgára? A szabadságot hirtelen felváltották a kötelezettségek. Állandóan küldetésekre kellett járnia, ahol ráadásul még felelősséget is kellett vállalnia. Persze, valahol mindig is tisztában volt azzal, hogy ez lesz a következménye a ranglépésnek, de teljesen más tudni valamit és más valójában végigszenvedni azt. Mostanra viszont már egészen beletörődött a sorsában. Így mikor megkapta ezt a diplomáciai küldetést a hokage beavatóra, már fejben sem panaszkodott - rezignáltan tudomásul vette. Szerencsére nem volt konkrét feladata, konkrétan csak azért volt itt, hogy betöltse a kvótát az ilyenkor illendő delegáció méretre vonatkozóan, így ez a küldetés még viszonylag kellemesnek is volt mondható. Viszonylag lazán voltak fogva Konohában, kicsit bebarangolhatták a falut, míg a feljebbvalóik tárgyaltak a helyi fejesekkel. De persze a ceremóniát nem úszhatták meg. Így került Naoki a Hokage Palota előtti térre.

A beavatás megtörtént, az új hokage, Hatake Kakashi éppen első beszédét mondta, amikor Naoki hirtelen kizökkent a saját kis világából. Bár érzékszerveit nagy részben lezárta amikor a belső világában tartózkodott, ilyenkor mégis rendkívül érzékeny maradt a disszonáns dolgokra a környezetében. Az olyan dolgokra, amik merőben eltértek a várttól. Nem feltétlenül a hangerőre kell gondolni. Hanem jelen esetben pl. annak hiányára. Amikor a tömeg elnémult, Naoki azonnal visszatért a realitásba és szemeibe újra visszatért az élet.
- Az Akatsuki közeledik. - hallatszott a bejelentés, mire a tömeg hirtelen felrobbant körülötte.
A bejelentés Naokit is nagyon meglepte. Abszolút nem gondolta volna, hogy ez a teljesen átlagos és unalmasnak tűnő küldetés ilyen váratlan fordulatot fog venni. Nem volt számára ismeretlen az Akatsuki neve, a vizsgán is feltűntek és igencsak mély benyomást tettek a fiúra. Naoki sosem volt az a típus, aki meg akarta váltani a világot, ő mindig csak azzal foglalkozott, ami éppen lekötötte, de az Akatsuki létezése még benne is megpiszkált valamit. Valamit, ami arra késztette, hogy le akarja őket győzni, hogy meg akarja tisztítani a világot a létezésüktől. Persze, tudta hogy sehol nincs ahhoz, hogy erre képes legyen. Meg igazából ez az érzés maga is nagyon halovány volt, a saját személyisége - ami mindezt figyelmen kívül akarta hagyni - még így is jóval dominánsabb volt, de arra azért elég volt ez a megmagyarázhatatlan késztetés, hogy kövesse a hirtelen kapott utasításokat. Mert azok bizony jöttek gyorsan, több helyről is, így Naoki kisvártatva azon vette észre magát, hogy egy csapat shinobival együtt haladnak Konoha főbejárata felé. 

A csapatukban Naoki három ismerőst is észrevett. Egyikük Yamato volt, aki falutársa volt és a chunnin vizsgára is együtt mentek. Barátoknak azért nem mondhatták egymást, de mivel sorsuk ilyen sokféleképpen összefonódott, Naoki mindenképpen pozitív megítéléssel volt róla. Mikor észrevették, hogy egy csoportba kerültek, röviden üdvözölték egymást, majd Naoki egy biccentéssel és mosollyal jelezte, hogy egyetért Yamato javaslatával, ami az egymást segítését illeti.
A második ismerős egy konohai kunoichi volt, akit szintén a vizsgán látott. A nevére nem emlékezett és úgy rémlett veszített az arénában, illetve nem is választották chunninná. Bár ez utóbbiban Naoki nem volt biztos, mivel a genineknek elvileg más utasítást adtak, ez a lány pedig nyilvánvalóan a chunninok és jouninok gyülekezési helye felé tartott. 
A harmadik ismerős pedig egy valószínűleg szintén diplomáciai küldetést teljesítő Fű falusi kunoichi volt. Naoki vele is a vizsgán találkozott és mivel vele együtt választották őt chunninná, a nevére is emlékezett: Zouo.
Semmi interakció nem volt kettejük között, viszont a lány harcára emlékezett, ugyanis ő is használt drótokat. Persze nála csak kiegészítő technikaként funkcionált, de Naoki így is emlékezett rá.

Viszont ez most nem a nosztalgia helye és ideje volt, mivel megérkeztek Konoha kapujához. Több magas rangú shinobi is ott volt már, és a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Nyilvánvaló volt, hogy az Akatsuki nagyon komoly fenyegetést jelentett és szemmel láthatóan fogalma sem volt senkinek, hogy milyen erőkkel támadhatnak.
Az utasítások elhangzottak: a támadókat élve kell elfogni. Ez nagyban megnehezítette a dolgukat, hiszen sokkal nehezebb a harc ha folyamatosan kontrollálnia kell a támadások erejét nehogy túl erősek legyenek. Persze ez nem Naoki problémája volt, hiszen neki még csak nem is volt olyan technikája, aminek esélye lett volna túl erősnek lenni. Ha nem lett volna ott a vizsgán, akkor a chunnin nagyon nem érezte volna jól magát ebben a szituációban, hiszen túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tegyen. Viszont a múltban már harcolt az Akatsukival, és értette azt, hogy mindig mindenki képes lehet arra, hogy hozzátegyen valamit az összképhez, így most is teljes mértékben készen állt arra, hogy harcba bocsátkozzon.

Nem is kellett sokáig várnia, a támadók hamarosan megérkeztek. Illetve... megérkezett. Ugyanis egyedül volt. Naoki meglepődve ráncolta össze a szemöldökét. Igencsak érdekes volt ez a fejlemény, hiszen mégiscsak egy ninja falut támadott meg az Akatsuki, ráadásul az se volt titok, hogy most van a Hokage avatás időpontja, tehát nyilván ők is tudták, hogy most akár az átlagosnál magasabb szintű védelem is jelen lehet. Tehát a tény, hogy a támadásban egyetlen Akatsuki tag vett részt, több mint furcsa volt. A parancs viszont elhangzott, a harc elkezdődött. Pár igencsak erős kinézetű egyén azonnal a betolakodó felé vetette magát, Naoki azonban nem mozdult. Nem a szemtől szembeni harc volt az erőssége, ráadásul egyetlen ellenfél ellen csak akadályozta volt a jobbképességűeket, így egyelőre úgy döntött, hogy kivár és figyel. Ahogy körbenézett látta, hogy Zouo is valami hasonlóra juthatott, mivel ő se rohant előre a többiekkel, hanem egy magaslati pontot foglalt el, ahonnan szemmel tarthatta a szituációt.

Naoki egy kis habozás után úgy döntött, hogy követi a lányt. Eleve ő is valami hasonló pozíciót akart volna felvenni, ráadásul taktikailag sem volt rossz döntés, hogy egyikük sem marad egyedül. Nem közvetlenül mellette helyezkedett el, hanem kb 2 méter távolságra. Egy szó nélkül foglalta el a pozícióját, nem a társalgás ideje volt ez, illetve nem is érezte úgy hogy bármihez is itt engedélyt kellene kérnie. Gyakorlott mozdulatokkal elkészített 2 robbanócetlis kunai-t, majd azokat chakrafonalakkal maga előtt a levegőben tartva elővett kettő drótot is. Naoki megpróbált felkészülni minden eshetőségre. Annak nem látta értelmét, hogy vaktában az Akatsukis felé dobja a kunai-okat, de ha adódott volna egy olyan lehetőség, amikor valaki közel ér hozzá és éppen nincs a közelébe szövetséges falubeli, akkor nem habozna kihasználni az alkalmat. Drótjait pedig védekezésképpen tartotta a kezében. Amint olyan támadás érné amit nem tud elkerülni, használná a Ninpō: Kago Nome technikát.
De elsődleges célja itt Naokinak egyáltalán nem a harc volt. Hanem az információgyűjtés. Mivel ez az egyszemélyes támadás nagyon gyanús volt neki, arra koncentrált hogy ha bármi gyanús történik, azt észrevegye. Sőt, mivel az Akatsukiról volt szó, Naoki megpróbálta szemmel tartani a falu belsejét is, hátha valaki már beszivárgott ellenségeik közül.

// Vörös Felhő //


  Feladataim mostanság gyakorta kellett megszakítanom, a nyomozásom most is félbemaradt. Habár egy fontosabb esemény szakította most meg... Kakashi-san ceremóniája... ki gondolta volna mikor még a háborúban harcoltunk, hogy így meg fogják becsülni. Mondhatnánk, hogy egyike azon keveseknek, akikben megbízom ténylegesen... s egyike még kevesebbeknek, kik ismerik képességeimet. Mi több, anno ő hozott a faluba, ő intézte, hogy biztonságban legyek, s későbbi taníttatásomban is szerepet játszott. Nélküle most nem lennék jounin. Na nem mintha sokat jelentene... legalábbis régebben nem jelentett sokat. Az itt töltött idő alatt viszont mintha átvenném a hely szellemét, mintha megnyugtatnának a helybéliek... Akárhogy is, tekintve, hogy adósa vagyok, nem lett volna szép elhalasztani kinevezését. Távolabbról, az egyik háztetőről figyelem a ceremóniát, s valamiért levakarhatatlan, elégedett mosoly ül arcomra azt látván. Talán mert tudom, hogy érdekes lesz ennyi nyűggel a nyakában látni...  Sokat viszont nem tudtunk bámészkodni, a tömeg se ünnepelhetett túlzottan. Hamar riadóztattak, s teljesen más irányt vettek a nap eseményei. 


  Két szó elég volt ahhoz, hogy arcom elkomorodjon, s mozgásba lendüljek. 
~Akatsuki? Itt? Ilyenkor? Ez nem lesz jó... de talán esélyem lehet többet tudni. Az Akatsuki vetette be ezeket a fehér embereket, amik a vizsgán támadtak. A létformák manipulálásához, a génekhez, és alapjáraton az orvosi műveletek ezen ágához pedig egy bizonyos személy nagyon is jól ért... Ha igaznak bizonyul a sejtésem, és Orochimaru látta el őket egy seregnyi ilyennel... Mármint... lényegében engem is ő kreált, s ezek ha mondhatom, jóval fejletlenebbek... Akárhogy is, de nem szalaszthatom el. Ha egyiket is sikerül élve elfogni, van esélyem. ~ Futott át rajtam a gondolatmenet, ahogy megérkeztem nagy lendülettel az egyik tetőre. 
Az utasítások elhangzottak, s nekem kedveztek. Habár nem bíztam az emberekben. Az Akatsuki sok fájdalmat s megannyi veszteséget okozott rengeteg embernek, miért ne akarnának revansot? Azonban számomra élve kellett. Ha csak fikarcnyi esélyem is van, hogy többet tudjak az egész helyzetről, akkor megragadom és nem eresztem... Szememmel az egyetlen megbízhatónak vélt shinobit keresem, Jaken után kutatok, kit ha megtalálok azonnal sietek, hogy konzultálhassak tervemről.
-Jaken! El kell fognunk, lehetőleg élve. Holtan semmit nem tudhatunk meg tőle. Oda tudsz juttatni hozzá test közelbe?- Kérdezném tőle sietősen kapkodva szavaimat.
A terv egyszerű... ha sikerül felhelyeznie a pecsétet, s az általam birtokolt pecsételt kunai segítségével a célpont közelébe juthatok, úgy a Szabályos Elfogás nevezetű technika segítségét venném igénybe, s azzal próbálnám elfogni minél gyorsabban, kihasználva a meglepetés erejét. Lehetőség szerint egy Chidokaku segítségével kiemelt oszloppáros közé kifeszítve testét.


 Amennyiben Jaken már mozgásba lendült, vagy nem találnám meg, úgy pontosan tudnám, hogy nem válogathatok a módszerekkel. Chakratároló pecsétem feloldanám, kezeim kézpecsétek formálása céljából összecsapnám. 
~Talán ez az egyetlen esélyem, de nem nyithatom ki a virágokat, míg vannak itt mások, vagy ők is elbódulnak. Hátulról fogok támogatni, de amint esélyem van körbetekerem az indákkal. Sajnálom Yamato-sensei, de meg kell szegnem az ígéretem. ~ Hunynám le szemem egy pillanatra, felidézve a rég használt technikát.
-Mokuton: Kajukai Kourin!- Hangzana el ahogy összecsapom kezeimet a végső kézjelhez, melynek hatásaként a hatalmas növényi nyúlványok törnének elő a földből, erős tempóban rohamozva a célpontot.
Célom egyértelműen a foglyul ejtés, ám amíg szükséges természetesen az indákkal, szárakkal támogatást nyújtanék a többieknek, ahogy épp a szükség hozza. 


// Használt technikák: 
Fuuinjutsu: Fuukoku Taihouin // Pecsét Technika: Szabályos Elfogás

A technika voltaképpen egy olyan pecsét technika, aminek a segítségével elkaphatunk másokat. A technika lényege része abból áll, hogy a megpecsételt személy testén pecsét jelek kezdenek el szétfutni egészen a két karján, majd a két lábán. Ezek a pecsétek spirálisan szorítják és blokkolják le a megpecsételt testét és ha ez még nem lenne elég, a négy irányba szétágazó pecsét utat talál magának egy-egy szilárd felületre, amit megragadhat és így a levegőben kifeszítheti az áldozatot, így az teljesen mozgásképtelen állapotba kerül. A technika addig nem szűnik meg, amíg a használó fel nem oldja, vagy a pecsétet meg nem törik. 
Típus: Pecsét technika, Elfogó Technika 
Besorolás: A 
Chakraszint: 700


Vagy

Mokuton: Kajukai Kourin // Fa elem: Erdő Virágzása

A megfelelő kézpecsétek után, egy különleges növényfaj tör elő a földből, vastag gyökérszerű száraival, indáival törve előre, melyeket mi irányíthatunk. Ezeken az indákon, lassan virágok kezdenek kihajtani, melyek bódító pollent bocsájtanak ki.

Besorolás: S
Típus: Támadó
Chakraszint: 600 //

/Senju Tobirama/

//Sajnálatos nagyon hosszú kihagyás után köszönöm, hogy engeded a folytatást  //


A fa mögött a sűrű aljnövényzetben kerestem menedéket a robbanás füstjét kihasználva. A földön hasaltam és próbáltam normalizálni a légzésemet. Kissé felszökött az adrenalin szintem a szívem dübörgését a fülemben hallottam, a robbanás okozta zúgással együtt. Mivel engem szem elől tévesztettek, ezért Otarura támadtak. Basszus! Ha erősebb lennék talán még hasznomat is venné… Morogtam magamban, közben figyeltem mi történik. Gyorsan elintézte azokat akik előzőleg engem akartak eltenni láb alól. De Neki egyedül sikerült elintéznie őket, csak hogy a Modoma imposztor is ott volt még. Olyan volt, mintha nem bírtak volna egymással ezzel patthelyzet alakult ki köztük. Pont háttal volt nekem és látszólag nem tudta, hogy ott vagyok. Esetleg meg is próbálhatnék valami butaságot mint általában. És megzavarhatnám, hogy Otarunak esélyt adjak. De ha nem vigyázok, nem csak magamat de őt is bajba sodrom. Valahogy el kéne érnem, hogy ne legyek Otaru útjában. Gondolkoztam ahogy elő vettem két füstbombát. Először is segíteni kéne Otarunak. Aztán ha ezt túléljük, megkereshetjük az igazi Modomát remélhetőleg őt is élve. Akkor kezdjük, remélhetőleg tudok annyi időt adni neki, hogy elintézze. Gondolkoztam majd az imposztor lábához hajítottam a füstbombákat, és mikor felrobbant előugrottam és egyenesen neki rontottam a hátának, hogy kibillentsem az egyensúlyából. Remélve, hogy eddigi szerencsém kitart még egy kicsit és ezt mindhárman élve megfogjuk, úszni.

A távolból meghallja, hogy Jaken ordibál valakivel...

//Engedély megadva utólagos módosításra .-. //