Kikötőváros

//Fogalmam sincs honnan kellene hogy ismerős legyen az a kard xD ) //

Miután felteszem a kérdésemet, az idősebbek azonnal kuncogni, vagy egyenesen kacagni kezdenek. Azonnal elvörösödök a fejem és csak nagy erőlködések árán tudom magamba fojtani a dühömet. Végül az ANBU kioktat, majd sarkon fordul és távozik. Elégedetlenül csóválom meg a fejem, majd alaposan megnézem magamnak az összegyűlt harcosokat. Remélem sikerül majd bizonyítanom előttük és akkor megváltoztatom a véleményüket! Mérgelődésemből a hangszóróban megszólaló hang zökkent ki. Újabb információkat kapunk, miszerint éjszaka sor kerül az ütközetre.
Mivel a reggelinek vége, megkaptuk az eligazítást, a magunk urai leszünk. Mindenki azt csinál, amit csak akar. Éppen ezért én visszamegyek a kabinba és a nap további részét pihenéssel töltöm el. Délután alszok egy jót, viszont mire lemegy a nap, már a fedélzeten vagyok. Teljes felszerelésben, harcra készen várom a fejleményeket. Bármikor szólhatnak, hogy meg van az ellenség. Akárhogy alakuljon, most beírom a nevemet a történelembe. Majd én megmutatom mindenkinek, hogy milyen ha egy isten szárnyal! Nem kímélek majd senkit, kegyetlenül kiosztom a halált mindenkinek, aki nem szövetséges!

A térképet gyorsan átláttam, csak egy valami nem volt nekem teljesen világos, hogy a flotta mért keletről támad, ha Kirigakure Kumotól délre található. Sosem vezettem ekkora csapatot, így nem kételkedem a vezetők döntésében, bár nem teljesen értem, de egyelőre nem vagyok senki. Azért jöttem a frontra, mert lenni akarok valaki, még ha tudom is, hogy a falu már meglátta bennem azt, hogy ha élek addig, akkor az ANBU soraiba emelkedhetek, de addig hosszú az út. A gondolat már elég komoly, hogy ne kérdezzek hülyeségeket, ahogy azt a társam, Shinko teszi. Természetesen nekem is megfordult a fejembe a dolog, de egyszerűbb kisebb részekre bontani a területeket és a különböző támadó csoportok a saját részeikre összpontosítanák és akkor azok az összpontosított támadások általában ugyanazt az eredményt éri el, mintha egyetlen teljes partszakaszt érő támadást indítanánk és ez jóval kisebb chakrát igényel. Sok minden történt hosszú idő alatt, de a hanglejtés, a maszkos hangja kezdett ismerőssé válni, de nem tudtam honnan. Miután válaszolt a kérdésre megfordult és lelépett. Egy pillanatra feltűnt valami, ami egyből eszembe juttatta, hogy mikor is láttam, hogy akkor inkább hasonlított egy cirkuszi bohóchoz, mint ANBU ügynöknek, most pedig jóval komolyabbnak tűnik. Nem tudom, hogy melyik az igazi énje, de ha legalább olyan jól harcol, mint legutóbb, akkor nem is számít, ahogy sosem számít az ember személyisége, ha legyőzi azt, akivel szembe találkozik. Miután a parancsnok távozott emberei is követték a példáját, majd a mikrofon újra megszólalt és röviden annyit mondott, hogy "Mindenki oszolj!" Nem nagyon kellett gondolkodnom, hogy hova menjek, mert a felszerelésemen kívül nincs szükségem semmire. A szobámba térek, hogy összeszedjem a felszerelésemet, majd mindennel együtt a fedélzetre indulok, ahol egy rejtettebb részre megyek. Nem bújok el, de kell a magány, hogy átgondoljam az összes forgató könyvet, ami lehetséges. Átgondolom a technikáimat és a lehető legtöbb kombinációt próbálom kitalálni, miközben a saját előnyeimet és hátrányaimat gondolom át. A legnagyobb szerencsém, hogy két elemem van és ez a két elem egymás kontra elemei, így gyakorlatilag a védelmem ez ellen a két elem ellen védett vagyok, míg a maradék 3 elemből 2 elem ellen kitűnő támadási lehetőségem van. Míg a víz legyőzi a tűzet, addig a villám a földet. Egyetlen elem, ami ellen nincs védelmem az a szél, viszont ha valaki ezzel támad akkor azt védhetem egy víz technikával, így gyakorlatilag minden elem ellen van lehetőségem. Még sok mindent gondoltam át és állítottam fel rengeteg teóriát, tervet és lehetőséget, ami győzelemre vezethet engem és az országomat. Ugyan nem egyedül fogom megnyerni a háborút, de minden egyes kis győzelem közelebb visz a végső győzelemhez.

A cuccaim nem túlságosan vannak szétszórva, mert nincs is sok mindenem, mert a legtöbb otthon van, de elérhető közelségben, hiszen kevesen mondhatják el, hogy olyan technikát birtokol, amitől egyszerűbb lesz az élete és még használható is, mert nem kell a fegyvereket magammal cipelni, csak egyszerűen magamhoz idézem. Az alak ismerős, ahogy a korábbi emlékek beugranak. Aztán lehet, hogy tévedek, de nem ez a legfontosabb, hiszen a lényeg, hogy háborúban vagyunk és nyerni kell. A tengeri csata már eldőlt, hiszen látható és hallható az eredmény, én magam is láttam a csatát, amikor a fedélzeten voltam. Elég korán felmegyek, így szemtanúja vagyok a harcoknak. A fedélzeten nem nagyon történik semmi, mert csak az emberek rohangálását látom, ahogy a cuccaik és egyéb dolgaik után futkosnak. Nem nagyon foglalkozom velük, várom a harcokat, így már teljesen átszellemültem. Egyetlen dolog, ami most már érdekel az a harc és várom, hogy végre valakit eltegyek láb alól. Nem szólok semmit, nem beszélek senkivel, egyetlen cél ami a szemem előtt lebeg, az az ellenség. Tudom, hogy a tervek csak tervek és minden abban a pillanatban fog eldölni, amikor a kardok először összeérnek, amikor az első technikát bevetjük. Szerencsém van, hogy két elemem van és kontra elemek, így ebben a háborúban nagy előnyöm van sokakkal szembe. Ahogy telt az idő, egyre többen lettek. Sokan a háborút várták, mást bátorítást reméltem, de sokakban a bizonyítás tüze égett. Engem nem érdekelt a az utóbbi kettő, engem a háború foglalkoztat. Végre felmérhetem, hogy milyen szinten állok más nemzetek shinobijai ellen. Most kiderül. Ekkor körbenéztem és az első ami szembe ötlött, hogy minden hajó tetején három ANBU áll és kézjeleket formáz, mire felhők kezdtek el az égen gyűlni, majd villámok kezdtek cikázni. Nem volt kétség, hogy az eső nem természetes állapot, de ez nem számít, hiszen az eső a mi előnyünk. Jöttek az újabb parancsok, nagyon helyet nem adtak, így ott maradtam, ahol vagyok, lévén nem tudok jobbat. Egyre közelebb kerülünk a partokhoz és a harcokhoz Egyre jobban merülök el a harcban és egyre szűkül be a világ és már szinte nem látom a társaimat, csak a partot és az ellenséget. Harc eldőlt mégpedig a mi oldalunkra, így a felderítő hajóink visszatértek. Ekkor jött a parancs, amire vártam. Készüljünk a partra szállásra. A part közeledtével megérkeztek az első ellenséges támadások. Néhány villám meg is ijeszti az első gyávát, aki feladja és elindul a hajó széle felé, hogy kiugorjon, de egy erősebb jellemű jounin elkapja és egy kunai késsel fenyegetve a renitens gennint bátorító beszédet tart a tömeg kellős közepén. A szavai nem tudom mennyire voltak igazak, de elég volt, hogy a szökést fontolók bátorságot merítsenek belőle és a harcra figyeljenek. A parancsnak eleget tettem és a lábamba kezdtem a chakrám koncentrálni. A tömeg közepén nem láthattam a történtetek, de érezhető volt a változás, ahogy a hajó emelkedik és nem kellett sokat gondolkodni, hogy nem a szél emeli fel a hajót. A hajónk egyenesen a toronynak repül és lerombolja. Érkezett az utolsó parancs, innentől kezdve pedig mindenki magára számíthat a valódi harc most kezdődött el. Pecséteket kezdtem mutogatni, aminek hatására három víz klón emelkedett ki a tengerből, 10- 10%-nyi chakrát felhasználva, két paranccsal, az egyik, hogy a saját chakrájából mindegyik hozzon létre 4 klónokat, 2- 2%kal, a másik, pedig, hogy maguk is robbanjanak fel, ha ellenséges ninjával kerülnek elég közeli kapcsolatban és ugyanezzel a paranccsal hozzák létre a klónt is. Amíg a klónok létrehozzák a saját klónjaikat, én magam előveszem az egyik katanám és azzal a kezembe elhagyom a hajó fedélzetét, miközben a klónoknak is megadom a parancsot, hogy támadás. Ezzel indultunk el, hogy keressük az első szembejövő ellenfelet.

//Továbbra sem rémlik honnan kellene ismerősnek lennie... xD//

A napom nyugodtan telt, hisz jelentős részét a kabinban pihenéssel töltöttem. Délután sikerült aludni egy jót, majd utána elkezdtem készülődni. Szépen lassacskán magamra aggattam minden egyes fegyverem, felszerelésem, míg nem maradt más, csak a kardjaim. Mindkettőt alaposan megtörölgettem, közben az elhunyt Sensei-re gondoltam. ~ Minden egyes embert az ő tiszteletére küldök majd a halálba! Sajnos már nem igazgathatja az utamat, de rám hagyta a fegyverét, amit büszkén viselek. ~ Majd a kardok is felkerültek és elindultam a fedélzetre.

A hajó gyengéden hánykoldóik a hullámokon, amit a fedélközben is meg lehet érezni. Ahogy elhaladok egy-két ajtó mellett, látom hogy görcsösen készülődnek páran. Az egyik kabinban valaki épp egy vödröt hányt tele. Persze az én korosztályomnak ez teljesen újdonság, hiszen mi még sohasem voltunk hasonló helyzetben. Valószínűleg én is így viselkednék, ha nem vakítana el a bosszúvágy. Majd eljutok olyan kabinokhoz, ahol már idősebbek vannak. Ők magabiztosan készülődnek, tudják mire számítsanak. Ezután páran becsatlakoznak hozzám, majd néhány ember társaságában felérek a fedélzetre. Még csak pár lézengő shinobi van fent, a többiek mind készülődnek. Majd hamarosan engem is elfog a gyomorgörcs. Ahogy telnek a percek, érzem hogy egyre közelebb van a harc. Egy kunoichi meglátja, hogy eléggé sápadt vagyok, ezért odajön hozzám. Nem mond semmit, csak megveregeti a vállamat, ami most nagyon is jól jön.
Telnek múlnak a percek és a távolban megkezdődnek a kisebb összecsapások. Egész szép látvány, de mellette nyugtalanító is. Végül elkezdődik! Megszólal a hangszóró és utasítja csapatainkat, hogy készüljünk. Úgy néz ki, voltak akik külön eligazítást is kaptak, mert nekik el kell foglalniuk a helyeiket. Mivel én nem vettem részt ilyesmiben, így maradok a fedélzeten és a hozzám hasonló korúakhoz verődök.
- Kezdődik... - szólalok meg egy sóhaj kíséretében.
Az ellenséges felderítőknek vége, viszont most már a nagyobb csatahajók vannak soron. A felderítőink visszahúzódnak és eljön a mi körünk! Azonnal parancsokat kezdenek üvöltözni, az illetékesek pedig teszik a dolgukat. Én még csak állok és várok, elvégre kimondottan mi még nem kaptunk semmiféle eligazítást. Majd a flotta kezd elszakadni egymástól és megkezdődik a korábban felvázolt terv megvalósítása. Hirtelen villámok csapnak le az égből, mire egy genin társam bepánikol. Már majdnem elkapom, de szegény szerencsétlent egy őrült ragadja meg és kunait fog a torkához. ~ Ekkora egy barmot... ~ A pasas nem tart lelkesítő beszédet, ami eléggé nagy hiba... Az erőszakkal nem fogja tudni elérni, hogy mindannyian megszállottként küzdjünk. Viszont elengedi a srácot, nem öli meg. Még jó, mert nem tett volna túl jót a morálnak. Azonnal a geninhez lépek, majd rávigyorgok:
- Ne aggódj, isteni személyem is itt van! Semmi bajunk nem fog esni, ezt megígérem neked - hogy oldjam a feszültséget, még meg is veregetem a vállát.
Ezt követően közös parancsot kapunk. Azonnal a lábamba koncentrálom a chakrámat és megtapadok a fedélzeten. Elég sokat rázkódunk, majd egy kisebb "zuhanórepülés" és már benne is vagyunk a toronyban. Ez végülis az egyik legjobb megoldás, nem kell sokat vesződni. Majd újabb parancsok érkeznek és elkezdődik a harc. Újra megveregetem az ijedős srác vállát, majd jelzem neki hogy kövessen. A közelben egy másik genin klónokat hoz létre, majd kardot ránt és elindul, hogy harcolhasson. Azonnal utána vetem magam és remélem az újdonsült társam is csatlakozik.
- Csak ne olyan sietősen! - mondom a fiúnak. - Ne rohanj nekik esztelenül! Okés hogy klónokat hoztál létre, de nekünk nem kellene csak úgy a vesztünkbe rohanni! Inkább dolgozzunk csapatban!
Ha (Kawachi) elfogadja az ajánlatomat, akkor vele együtt hárman leszünk és így mehetünk vadászni. Viszont, ha ő továbbra is ennyire bele akarja vetni magát a harcokba, akkor hagyom távozni és az új haverommal maradok. A tervünk egyszerű: olyan ellenfelet keresünk, aki éppen mással harcol. Amíg ezek az ellenséges shinobik mással harcolnak, addig mi szépen mögéjük lopózunk és szépen hátba szúrjuk őket. Elvégre mi vagyunk a legjobbak lopakodás terén!

Kertelés nélkül rákérdeztem arra a dologra az elöljárónknál ami engem igazából érdekel, hisz ha egyszer kérdéseket szeretett volna hallani, hát akkor meg is kapja. Lehet kicsit meglepő volt számára az előző kérdés után egy komolyabb hangvételűt megválaszolni, azonban korrekt magyarázatot adott a számomra, mely igazolta is a gyanúmat. Tényleg van Kirigakurenak, nem is, a Víz szövetségének egy, vagy akár több ütőfegyvere. Ebből fakad a magabiztossága a háborúk során.
- Ezt megnyugtató hallani! - Mondtam egy megkönnyebbült sóhajt követően, hiszen nincs is annál megnyugtatóbb, mintha az embereket magunk körül, főleg ha fejesekről van szó, nyugodtnak - magabiztosnak látjuk. Mindezek után pár lépést hátráltam, átadva helyemet az esetleges kérdezőknek, majd miután a férfi berekesztette a tárgyalást, elindultam a motyómmal karöltve keresni magamnak egy nyugodt, békés kis kabint amiben kihúzhatom azt az időt amíg hajózunk. Őszintén szólva sosem voltam nagyon oda a hajósutazásért, ha víz felszínén kellett menni, azt jobb szerettem a saját lábammal megtenni, mintsem egy vasladik falai között unatkozva várjam az érkezést, de hát most nem volt más választásom.
Miután megérkeztem a hálószoba szekcióba, kutakodni kezdtem eleinte szabad szobák után, majd miután rájöttem, hogy ilyet találni esélyem sincsen, szabad ágyak lehetőségét fürkésztem, na meg, hogy csak kunoichik legyenek benne. Most nem nagyon volt kedvem férfival osztozkodni egy kabinon, főleg nem egy serdülő korban lévő, mindenre elszánt geninnel. Ha találok is szobát, abban már nagy valószínűséggel már csak egy szabad ágy van, így ha módom van rá el is foglalok egy ágyat, majd előbb a táskámat, majd a felszereléseimet pakolom le rá. Miután megszabadultam "terheimtől" egy megkönnyebbült sóhaj után szobatássaim felé fordultok, kissé meghajlok előttük köszönésképp, majd bemutatkozom.
- Sziasztok! Matuke Hariko vagyok, Kirigakurei genin. Nagyon örvendek a találkozásnak. Amennyiben a hallgatóságom örömmel fogad engem ahelyett, hogy teljesen levegőnek nézne, fojtatom is a csevejt velük. Próbálok minél többet megtudni útitársaimról, mint például, honnan jöttek, mióta geninek, miképp vélekednek a háborúról valamint a mostani Kumogakure elleni támadásról. Természetesen minden esetben, amikor ők is megosztanak velem információkat, azt én is viszonzom, hogy lefektethessem velük a bizalom alapjait.
- Hogy egészen pontos legyek, nem Kirigakure no satoból származom, hanem a Víz országának egy kis falujában nevelkedtem fel és élek. Ott tanultam meg a szüleimtől a Ninjutsut és a ninja élet csínját-bínját. ~ Válaszoltam nekik a "Honnan jöttek" témára.
- Miután szüleim megtanították nekem az alapokat, jelentkeztem Kirigakureba a ninja akadémiára, ahova simán felvettek és a záró vizsgát is könnyen vettem. Ennek már vagy nyolc éve. Azóta geninként tengetem a mindennapjaimat. Őszintén szóval próbálkoztam már Chuunin vizsgával, azonban még sose sikerült továbbjutnom az első fordulónál. ~ Immáron a  "Mióta geninek" támában adtam információkat magamról szobatársaimnak.
- Őszintén szólva, én nagyon félek ettől a háborútól. Félek, hogyha elbukik a támadásunk, a Tűz szövetsége válaszcsapásként egyesült erővel nekiesik az otthonunknak és annak a családom, a barátaim, az ismerőseim fogják a kárát látni. Ezért is vagyok itt, hogy a legjobbamat nyujthassam és segíthessek Kirigakurenak abban, hogy diadalt arathasson a közeljövőben. Igaz csak az utánpótlásokért leszünk felelősek, mégis mi is hozzáadunk ehhez a háborúhoz és talán pont ez kellesz ahoz hogy győzedelmeskedhessünk. ~ Végezetül a háborús nézeteimet osztottam meg a szobatársaimmal, majd mostmár hagyom, hogy ők is kibontakozzanak és kerdezhessenek tőlem bármit amit csak szeretnének.

//Ezt benéztem, ami a klónokat illeti  Amúgy mi az a %, ahol már használható klónok jönnek létre?//

Háború van és most erre kell koncentrálni, ha elveszted a koncentrációt, akkor véged. Szerencsére nem sok minden tud kizökkenteni, főleg ha arról van szó, hogy végre azt tehetem, amiben a legjobb vagyok: ölhetek. Nincs különösebb élvezet benne a számomra, egyszerűen teszem, amit tennem kell, mert a háborúban farkas törvények uralkodnak, ölsz vagy megölnek. Nekünk most ez a kötelességünk és ezt kell tennünk, még ha nem is teljesen ésszerű a dolog. Én fegyver vagyok, egy eszköz, aki végrehajtja azt, amire teremtették. Nekem nem gondolkodnom kell, hogy az vajon j vagy rossz, csak megtennem. A tervet a hogyan kérdésre nekem kell megtalálnom, de ennél tovább nem terjed a gondolkodásom, nem terjedhet. A hajó nem éppen zökkenő mentesen, de a legtöbb időt megspórolva ért földet, aminek nem mindenki örült, vagy legalábbs ránézésre jó néhány embert megviselt a szokatlan talajfogás, aki viszont talpon maradt, az egyből támadásba is lendült és hamarosan hallhörgést és technikák hangját és fényét hozta a szél. Közben én sem teketóriáztam, hanem létrehoztam a technikámat a mizu bunshint, amik szintén teljesítették a parancsomat és jó néhány állt körülöttem saját magamból. (amúgy csak 15 klón van, de 2% ch-val és nem a hajón hoztam létre, hanem a tengervízből) Egy kicsit elszámítottam a technika erősségét és a klónokba fektetendő chakra mennyiségét, jóval alul becsültem a mennyiséget, amit egy klónba kellett volna fektetni, talán jobban jártam volna inkább 5%-kal létrehozni kevesebb klónt, de már ezzel kell boldogulni. Ekkor Shinko szólal meg, hogy inkább maradjunk együtt. Jóval gyengébb nálam, bár az értelmi képességeiben nem kételkedek. Egy fejbiccentéssel jelzem, hogy felőlem rendben van a dolog, de már tudom, hogy amint lehetőségem lesz rá, átveszem a parancsnokságot, mert ránézésre hármunk közül én vagyok a legerősebb és nem vagyok az a típus, aki valakinek a parancsait vakon kövesse, főleg, ha az illető nem is bizonyított még és ettől Shinko nagyon messze van. Egyelőre várok, hogy mit mond Shinko, bár legszívesebben valakivel szemtől szembe harcolnék, viszont a sok ANBU között komoly veszélybe is kerülhetek, így jobb a csapatban maradás és a lefoglalt ellenfelek legyőzése.
- Nem indulunk?
Kérdezem, majd visszasüllyedek a némaság pöcegödrébe, hogy figyeljem Shinko reakcióját.

//Megjegyezném, hogy még nem használom a chakra kardot, elvileg nem is írtam hogy azt veszem kézbe, tehát csak 100%-on vagyok //

A srác szerencsére mellettem marad, így már ketten vagyunk. Majd szólok a klónosnak, aki szintén felfigyel rám és már kész is a csapatunk. Előveszem a kardomat és most már teljesen fel vagyok készülve a csatára.
- Mehetünk - bólintok. - Vegyünk fel ék alakzatot! Ha már klónokat tudsz létre hozni, meglehet hogy Te vagy a legkeményebb közöttünk. Legyél Te az ék csúcsán, mi pedig a két oldalt. Igyekezzünk magányos ellenfeleket keresni, illetve olyat, aki körül kevés a szövetséges halott... Ha sokakat megölt már, akkor nem szeretnék én lenni a következő. Egyébként a nevem Shinko! - mutatkozok be utólag.
Remélem a többiek is követik a példámat és elárulják a nevüket. Mondjuk nekem ugyan mindegy, ha kell, adok én nekik valami kellemes fedőnevet. Ha elindulunk, akkor Kawachira bízom az irányt, ítélje meg ő, hogy ki legyen az, akivel el tud bánni, mi pedig majd segítünk neki. Persze, ha látom hogy épp valami őrültséget művel, akkor úgy is szólok neki.
- Mivel fogod letámadni az ellenfelet? - kérdezem Kawachit. - Gondolom először a klónokat küldöd szét, de ha mi következünk mit fogsz csinálni? A háttérből képes vagyok néhány víz technikával kisegíteni, illetve védem a hátad és a bal oldalad. Ha kell, teleszórom a környéket fegyverekkel és akkor egy kisebb területen képes vagyok halált okozni. Részemről erre számíthatsz majd! - jegyzem meg.
Remélem a harmadik társunk is képes néhány keményebb támadásra és minden rendben fog menni a harcoknál. Nem szeretném, ha már a partraszállásnál el kellene földelni minket... Izgatottan tekintek körbe, miközben haladunk előre. Próbálom minél hamarabb kiszúrni az esetleges fenyegetést és ha kell felhívni a társaim figyelmét. Illetve én is figyelem a lehetséges áldozatokat, akiket becserkészhetünk és levághatunk. Rajtam nem múlik semmi... ha kell irányítok, ha kell elvégzem amit kell.

Egy pillanatra meglepődtem Kagero-san kérdésén, de megpróbáltam összekapni magam, hogy valami értelmeset is ki tudjak nyögni.
„Hát, Kagero-san, a rossz helyzet, hogy két hölggyel kerültem egy szobába férfi létemre. Lehet, hogy ez nem a legkedvezőbb, vagy legkényelmesebb helyzet.” mondtam végül minden erőmmel. Nem tudom, hogy mennyire lett összeszedett amit mondtam, vagy hogy mennyi értelme volt, de megpróbáltam a lehető legjobb tudásom szerint válaszolni. Majd gondolatmenetem után megint felbátorodva ránéztem a másik hölgyre a szobában, és eszembe jutott, hogy még nem is beszéltem vele, pedig ő vele kommunikáltam legelőször a hajón. Valami bólintás volt. Illetve az is eszembe jutott, hogy ő volt rajtam kívül az egyetlen, aki tett fel kérdést a kapitánynak. Mondjuk az én idióta kérdésem után ő leginkább tábornoknak hangzott a ninják össztűzerejének kérdésével, de úgy döntöttem, hogy ezen többet nem rágódom. Aztán megszólaltam.
„Öhm, azt hiszem mi már találkoztunk.” mondtam neki [Hariko], majd csöndben maradtam, hátha emlékszik rám.

//Editeltem, mert zavart, hogy elrontottam a színezést Remélem nem baj:D

//Kawára vártam, hátha ír. De akkor kezdem én.//

Miután meg van a bemutatkozás és a terv megbeszélése, azonnal útra kelünk. Ahogy elhagyjuk a hajót, Kawachi két klónja azonnal megsemmisül. Ez nem jelent túl jót, hiszen ha már ettől szétloccsantak, mi lesz, ha ellenséggel találkozunk? Amint a partra érünk, gyorsan körbetekintek, hátha látok ellenfeleket. Szerencsére azonnal találok is párat. Egész jó bőrben vannak: törmelékek alatt, kipurcanva. Szeretem az ilyen ellenséget, hisz az ilyenekkel már nincs baja az embernek. Legszívesebben alaposan kifosztanám őket, de sajnos most nincs erre idő, hisz az egyik rangidős parancsokat harsog.
- Máris! - válaszolok neki, majd jelzek a többieknek, hogy hajrá.
Majd a csapatunk elindul. Nagyon jól esik végig nézni az elszánt arcokon, tekinteteken. Mindenfelé parancsok harsognak, teljes összhangban vonulunk. Legszívesebben én is parancsolgatásba kezdenék, de jelenleg még nincs mit dirigálni. Megyünk a többiek után és figyelünk, nehogy bajba kerüljünk. Az erdő közelében különböző fegyverek záporoznak felénk, de ezek nem okoznak komolyabb gondot és haladunk tovább. Ezt követően viszont sokkal nagyobb veszéllyel kell szembe néznünk. Villámok cikkáznak felénk, tűzgolyók zúdulnak ránk és hasonló nyalánkságok szórják szét a csapatainkat. Egyértelmű, hogy mit akarnak, de sajnos kénytelenek vagyunk belesétálni a csapdájukba. Ha nem akarjuk, hogy pirítós legyen belőlünk, a szoros alakzatot fel kell bontanunk és szét kell szóródnunk. Így is teszünk, de ezzel az ütőerőnk is csökken. Csak remélni tudom, hogy nem kapunk azonnal komolyabb ellenfelet. Lassacskán csökken a csapat létszáma, ahogy az egyes alakulatok leállnak harcolni az ellenséggel. Majd kisodródunk szélre, a következő ellenséges egységet nekünk kell majd semlegesíteni.
Öt métert követően pedig meg is jelenik az ellenség. Nem mondom hogy várva várt, mert a fene sem akart ilyen hamar komolyabb összetűzést, de azért várható volt. Hárman vagyunk kettő ellen. Egy fickó Kawachira támad, míg egy kunoichi egy villámot lő felém. Azonnal félre ugrok, majd hemperedek egyet, miközben megérintem a csuklómon lévő pecsétet(csak az egyiket). A következő pillanatban, ahogy felegyenesedek 2 shuriken már a kezemben van és elhajítom őket. Ezzel viszont nem állok le. Amint a dobócsillagok elindulnak a kunoichi irányába, egy shunshin-t alkalmazok.
Egy pukkanás és eltűnök, majd még egy és megjelenek kb 2 méternyire a nő mögött. Ezáltal két tűz közé kerül, ha minden igaz. Miközben a shurikenek felé zúgnak, én a háta mögül veszem kezelésbe. Hangosan üvölteni kezdek, miközben kardomat egy halálos szúrásra indítom el. Ez lényegében egy figyelem elterelés, hogy velem foglalkozzon. Ha szerencsém van, a dobócsillagok betalálnak, majd én is ledöfhetem. Ha ez a támadásom nem sikerül, akkor megpróbálom a kardommal sakkban tartani: folyamatos vágásokat és döféseket indítok felé.
Viszont, ha megjelenek mögötte és ő egy újabb villámot próbálna felém lőni, akkor felé hajítom a kardomat. Elvégre a fémek vezetik az elektromosságot, így ha szerencsém van, a fegyverem által saját magát is megrázza, ha a kardom eltalálja. A felém zúgó villámok elől pedig egy újabb oldalra ugrással próbálkozok.

Csapatunk összeállt, még ha nem is a legszerencsésebb összetételű, de legalább csapat. Jobban szeretek egyedül dolgozni, de nem mindig van úgy, ahogy mi szeretnénk, főleg egy háborúban. A harmadik csapat tagunk egy kicsit bátortalan, de ezen gyorsan túl kell lépnie, mert háború van, ahol ölsz vagy téged ölnek meg. Gyors eszmecsere a tervről és hogy én megyek elől, majd el is indultunk. A hajóról leérve pár klónom meg is semmisül. Nem nagyon hat meg, hiszen a gyengék elbuknak, bár ez így chakra pazarlás volt, de hibákból tanul az ember. A földre érve örömmel tölt el, hogy legelső támadásunk a hajóval sikert ért el és már most, anélkül, hogy mi a földre tettük volna a lábunkat, hullottak el Kumogakureiek. Így már kevesebb az ellenálló. Nem nagyon van idő örülni, mintha én képes lennék ilyenre, mert megkapjuk a parancsot végig a partszakaszon. Ötvenen indulunk útnak, egy veszélyes vonalon, hiszen tűz és villám gömbök csapkodnak mindenhonnan, de szerencsére kárt nem okoznak. A támadók csapata, vagyis mi, a támadások során lassan csökken, majd végül mi maradunk, tehát a következő támadásnál már mi leszünk a konkrét célpont és mi leszünk azok, akiknek a felelőssége, hogy tovább ne jusson az illető. Nem kellett sokat várnunk, hogy megérkezzen a támadás. Két támadás is elért minket, egy villám nyaláb indult meg Shinko felé, de ezzel nem nagyon tudtam foglalkozni, hiszen a másik támadás pont ellenem indult. Egy pengével felszerelt férfi indult meg felém, annyi időm azért van, hogy legalább az egyik katanát lekapjam a hátamról és mivel kenjutsu specialista is vagyok, így leginkább erre fogok építeni, amit már a hajón is kitaláltam. Nem nagyon félek a pengéktől, mert a pengék a barátaim és várom a férfi támadását, egyelőre nem akarom felfedni a titkomat, így a kard csak egy kard, majd eljön annak is az ideje, hogy felfedjem a második elememet, mert amíg társaim nem tudják, de még inkább az ellenség, addig jó, mert annál nagyobb lehet a meglepetés. Várok és hárítom a támadást, majd ellentámadásba lendülök és a klónjaimat is csatasorba állítom. Ugyan külön külön gyengére sikerültek, de talán együtt elegek lesznek az ellenfelem ellen. Amíg folyik a penge tánc kettőnk között, majd egy váratlan pillanatban hátraugrok, majd a klónok támadásba lendülnek, hogy ellenfelem közelében felrobbanjanak, hogy a több kisebb robbanás talán elég legyen egy robbanó cetli hatásának eléréséhez, amit nem valószínű, hogy túlél, vagy csak nagyon nagy mázlival esetleg a saját hibám miatt.

//Ha kijátszom az év végi jutsum, és ott kijátszok hozzá drótot (drót csévélő technika), akkor az még befér ide? (élményben gondoltam)//

Nem jön vissza? Ez mit jelentsen? Hogy-hogy nem jön vissza? Mit tett? Semmi baj nem volt a viselkedésével. Nem is értem a helyzetet. Valami félreértés, biztosan. Vagy…. Mi van, ha… Elég pontosan tudta, hogy milyen tűzerőnk van. Lehet, hogy előléptetik? Lehet, hogy a hajón fontosabb szerepe lesz, és ezért nem jön vissza már? Remélem ez lesz, nem lenne valami jó, ha az első ember, aki hozzám fordul a háború ideje alatt, börtöntöltelék lenne… Reméljük, tényleg nem lesz baja.
„Öhm, Kagero-san, hova vihették? Kicsit izgulok érte. remélem jól lesz…” osztottam meg a lánnyal gondolataimat. Tényleg izgultam. De mindegy.
Kiszemeltem azt az ágyat, ami szabadon maradt, mármint azt, amelyik eredetileg is üresen maradt, odamentem, és lepakoltam rá, majd leültem a szélére. Nem jutott eszembe beszédtéma, úgyhogy inkább ledőltem az ágyra, fejem alá tettem a kezeim, és lábaimat egymáson keresztbe helyeztem, bal lábbal felül. Kényelmesnek nem nevezhető ágy volt, mert hát azért mégis egy szállítóhajón voltunk. Nem is mondanám nagyon kifogásolhatónak pont ezért. Közben gondolataim repkedtek. Azon gondolkoztam, hogy vajon milyen kiképzéseket fogunk kapni, meg hogy mi hasznom lesz a fronton. Néhány elég gyér technikát ismerek csak. Fegyver kezelésem sem valami jó. Remélem, nem leszek útban Mizukage-samának. Ha ez történne, én nem tudom, mit kezdenék magammal. Mindegy is. Ha Kagero nem szól hozzám, el fogok aludni.

Volt már helyzet, amikor ölni kellett, hogy engem ne öljenek meg, de ez a mostani más. Akkor elraboltak és egy fura srácot robabantottam fel, hogy megszabaduljak, persze előtte ki is kellett szabadulnom a dobozból. Most nem kell sehonnan sem kiszabadulni, de sokkal váratlanabb a helyzet. Akkor tudtam, hogy ki az ellenfelem, legalábbis láttam, itt viszont nem látom. Bármikor, bárhonnan lecsaphatnak ránk, hiszen a hazai terep előnyeit élvezik. Egyetlen esélyünk, hogy genninként alul értékelnek minket és talán ezzel nyerhetünk. Itt minden pillanatban meg van a halál lehetősége, de ez ellen tenni kell. Hősként akarok hazatérni, valakiként, aki megtette azt, amit a haza megkövetelt, de lehetőleg nem hulazsákban. Rengeteg ötlet és lehetőség van a fejemben, amit véghez akarok vinni, de mindenképp megakarom találni a felmenőm kardját, amiről annyit olvastam már és már tippem is van, hogy merre lehet, mindemellett a falu már közölte, hogy mindenképp számítanak rám az ANBU különítményben, még ha a kiképzés hosszú lesz, fájdalas és többször fogom azt érezni, hogy itt a vég, én most meghalok. Nem, nekem el kell jutnom oda, amit a falu elvár és ahhoz most túl kell élnem. Ez az egyetlen, ami hajt. Családom nincsen, emberek nem számítanak nekem. Egyetlen célom, hogy az legyek, ami valójában vagyok. Eszköz a falu kezében, de nem egy csorba ninjato, amit el lehet dobni, hanem a legfényesebb katana, amit 500 év múlva is csodálattal forgatnak. Nem szó szerint, mert nem akarok 500 évet élni, csak az emlékezetben, mint legendás shinobi. A harc elég sokáig elhúzodik, míg én az erőre megyek, ellenfelem inkább a gyorsaságra próbál fókuszálni, de így sincs sok esélye. A klónjaimmal nem volt túl sok dolga, ugyanis hozzáért kettőhöz, ami az alul tápláltság hatására egyből össze is omlott. Semmi baj. 15 klón van, amiből 4- 5 darab hullott el eddig, de még mindig meg van 10, akik egy megfelelő pillanatban, amikor én kihátráltam a csatából, ráugrottak az ellenfélre, majd felrobbantak. Elvileg a robbanásnak elégnek kell lennie ahhoz, hogy végzetes legyen, de képzett shinobival harcolok, nem lehet tudni. A robbanás nagy gőzt hagy maga után, így nem látom az eredményt, egyetlen dolgot tehetek, hogy várok. Fölösleges úgy rohamozni, hogy az ellenség már hallott, de ha meg nem és úgy rohanok bele a gejzírbe, akkor akár egy előkészített csapdába is belesétálhatok, amit a saját technikámtól nem látok.

Igyekszek minél gyorsabban lerendezni az ellenfelem, de sajnos elszámítom magam. Miután használom a shunshint, túl messzire kerülök a célpontomtól, így az még időben fel tud ugrani a levegőbe. Így lényegében egyszerre két támadásomat is kivédte, ami számomra nem túl jó. Nincs túl sok időm, ezért igyekszek a lehető leggyorsabban cselekedni: a kardomat a kunoichi irányába dobom, majd oldalra vetem magam. Ha szerencsém van, akkor a kardom végez az ellenfelemmel, vagy komolyabban megsérül. Elvégre ha éppen kézpecséteket hoz létre és a chakráját próbálja használni, akkor nem igazán tud a védekezéssel is foglalkozni. Szóval csak remélem, hogy elég szerencsés vagyok.
Miután elugrok a shurikenek elől, azt nézem hogyan tudnék újra támadásba lendülni. Ha a kunoichi mégis létre tudja hozni a villámait, akkor megpróbálok elugrani azok elől. Ha nagyon nincs esélyem erre, akkor újra használom a shunshint és eltávolodok a közeléből, hogy újabb támadást készíthessek elő.
Ha sikerül elkerülnöm a támadását és támadhatok, akkor a tőlem telhető legnagyobb sebességgel ugrok ellenfelemnek és bevetem az Erubō nevű technikámat. Lényegében nagy erővel csapódok bele a kunoichibe, miközben a könyökömmel is mérek rá egy csapást.
Ha a kardom leteríti a kunoichit, akkor megnézem hogyan tudok segíteni a társaimnak. Ha Kawachi ellenfele még él, akkor gyorsan magamhoz veszem a kardomat, amit elhajítottam és azzal a kezemben rohamozok a fiú segítségére.

//Hattori Arata//