Re: Határvidékek

**Itanashi** Vas. Május 26 2013, 22:21

A két fiú térdelve feküdt a földön, meghajolva a shinobi előtt, kinek talán csak esze nagyobb a nevénél. A Hangrejtek vezetője, Kabuto, úgy tűnt, elégedett a küldetéssel. Itanashi lassan felnézett a földről, majd a gyerek felé nézett. *Miért ölte meg a gyereket, aki élve kellett neki? Ezért öltek annyi embert, hogy...* ám elakadt a gondolatmenetében. Elmosolyodott. *Milyen alattomos, mégis milyen eszes elmével bírhat, hogy küldetésre küld miket, és míg mi a célét harcoltunk, elértük a valódi okát a küldetésnek. A pusztítást. A civilek és shinobik lemészárlását. Hihetetlen, hogy észre sem vettük.* Kabuto közelebb lépett, majd kisétált a teremből. Itanashi nem akarta zavarni őt, úgy tűnt, Mirubinak sincs további kérdése, talán még most sem dolgozták fel az elmúlt percek eseményeit. Mikor a köpenyes az ajtóba ér, a fiú halkan szól
- Remélem, hamarosan újra találkozunk, Kabuto-sama - majd miután Kabuto kisétált a szobából, Itanashi lassan felkel, leporolja magát és Mirubira néz.
- Most már te is érted ugye? Ezt az egészet. Bábok voltunk, katonák egy háborúban. Eg olyan háborúban, ahol az erősebb egyszerűen eltapossa a gyengéket. Mi pedig esélyt kaptunk, hogy egy nagyobb hatalom katonái lehessünk. nem a gyereken volt a hangsúly. - sétált az ablak felé, kezeit hátul összekulcsolva - Öten jöttünk a faluba, a feladatunk az volt, hogy a lehető legnagyobb csendben elfogjuk a gyereket. Nézd csak meg. A falu romokban áll, emberek holttestei torlaszolják el az utcákat. Ez az egész előre ki volt tervelve. A küldetésünk célja nem a gyerek volt, hanem hogy üzenetet hagyjunk. Egy üzenetet, hogy tudassuk a világgal, jobb ha felkészül - fordult ismét Mirubi felé - Új idők jönnek, Mirubi. A háború minden nemzetet megrémít, senki sem mutatja ki, de félnek. A nagy nemzetek rettegnek az újabb háborútól. Nézz csak ki - mutatott ki az ablakon - a falu romokban áll, egyszerűen a vezetők nem tudnak megbirkózni a feladattal. Kegyetlen háború veszi kezdetét, nekünk pedig el kell döntenünk, hogy hova állunk. Hisz láthatod. Azok, akik az utcákon fekszenek, ők a rossz oldalt választották. A gyengék oldalát. Ám úgy tűnik, nincs még vége, ez még nem elég, hogy tudassuk a világgal, mi folyik itt. - majd fehéres haját elhúzta a szeme elől, sebhelyes arccal, mereven nézte a fiút - Segíts nekem, Mirubi, kiérdemelted a bizalmam. - majd a hátán lévő tekercshez nyúlt, és elővette a robbanó jegyzeteit, melynek a nagy részét átadtam a fiúnak - Üzenjünk a világnak. - ezután visszavette álarcát.

Ha a fiú vele tart, Itanashi kisétál az épületből, természetesen a kellő védelmet fenntartva, majd a kezében lévő jegyzeteket a házak falára tapasztja. Nem tapaszt olyan sokat, csupán 3-et, a maradék 7-et Mirubinak adja. Itanashi másképp akar üzenni a világnak. Egy kunait vesz a kezébe, majd beront az egyik házba. Civilek után kutat, legyen az bármely nemű. Addig keresi őket, mígnem elfog négy civilt, kiknek a kezeit a hátuk mögött megkötözi, majd a ház elé viszi őket.
- Mirubi, gyere velem, van egy kis dolgom még - majd a négy civillel elindult szintén a kapu felé. A civileket a földre fekteti a kapu előtt, majd elvágja az első civil torkát. A második civilt torkát is lassan elvágja, mindeközben halkan mormol - Jashin, ki belém látsz, tudod, hogy téged szolgállak. Adj erőt, adj hatalmat az érdemtelenek fölött. Fogadd el ajándékom, és tégy engem prófétáddá - monológja végén elvágja a harmadik civil torkát is. A három testről letépi a felső ruházatot, majd a kunai-al folytatja az üzenetet. Három mellkas, három szó: ~Csak. Most. Kezdődik.~. A három testet a fal elé ülteti, vérükkel pedig egy kört rajzol, bele pedig egy háromszöget a körön belül a falra. Mirubi-t elküldi, hogy szóljon a többieknek, a küldetésnek vége. Ő pedig véres kezeivel és fegyverével az utolsó megkötözött civil fölé lép
- Neked más feladatod lesz - mondja lassan a remélhetőleg már megtört. rémült lakosnak, felemeli a földről.

Míg a többiek kiérnek a faluból, a fiú az utolsó civil homlokába belevési Jashin jelképét, de úgy, hogy ne haljon meg. Amint a többiek kiértek, Mirubi mellé áll
- Hamarosan egy új világ születik. Egy új világ, ahol csak az erős maradhat életben a gyengéknek - fordul a civil felé - nincs helyük - majd aktiválja a jegyzeteket Mirubival, a robbanójegyzetek pedig újra átrajzolják a város belsejét.
- Menj. Fuss. Szólj mindenkinek. Itt vagyunk. - küldi el a civilt.

//Remélem a civilekre rátalálhat a fiú, a küldetés végére hagytuk a szervezet alapjait, ehhez pedig egy megfelelő belépő elengedhetetlen Smile

//

**Hyuuga Emiko** Hétf. Május 27 2013, 13:00

Ugyan még mindig gyanakodva szemlélte a férfit, de örült, hogy végre valaki rendbe hozza a lábát. Még mindig nehezére esett olyan fürgén mozogni, mint általában, ám a korábbi állapotához képest nagyszerűen érezte magát. Tessa nem szólt semmit, habár nem is volt rá nagyon ideje. Amint végzett a gyógyítással, a férfi megfogta a fiatalabb kunoichi vállát és mind a ketten nyomtalanul eltűntek. Ekkor jött rá, hogy mekkorát is hibázott. Fejét lehajtotta, a vidám és idióta lánynak nyoma sem volt. Arcán a vonások megkeményedtek, majd a romos épület falához fordult, hogy azon töltse ki dühét. Kezével rácsapott, de kárt nem okozott a falban.
- A fenébe... - először csak suttogott. - A fenébe! - kicsit hangosabban mondta ki a szitokszót. - A FENÉBE!!! - üvöltötte teli torokból, majd önkéntelenül is chakrát irányított a kezébe, majd egy jól irányzott ütéssel a maradék épületet is lebontotta. Lihegett egy sort, majd hosszan kifújta a levegőt, ami jelezte, hogy kezd lenyugodni. A másik élőlény felé fordult, aki még mindig mellette volt.
- Ifu, most már elmehetsz, vissza a gazdádhoz - mondta a macskának, majd a palota felé intett, amerre távozott Mirubi és Itanashi.
Eminek ezek után volt egy kis ideje megszemlélni a szörnyű valóságot. A környék úgy nézett ki, mintha a háború már végigsöpört volna az egész falun.
*Mégis mit gondoltam?! Eljövök ide, elrabolok egy gyereket és minden megy tovább?! Legalább már elmondhatom Karunak, hogy mindketten tettünk olyat, ami nem egészen vet ránk jó fényt.* A gondolatra elnevette magát, ám ez korántsem volt felszabadult, inkább kínos és erőltetett. A csendben távoli harc zaja csapta meg a fülét, valaki a csapatból még mindig küzdött. Nem számított már annyira, de azért mégis aktiválta a Byakugant, hogy körülnézhessen. Felismerte a piros kabátos társa chakráját, valamint a korábbi ellenfelét is sikerült azonosítania. A ninja két másikkal állt szemben, ám Emi egyáltalán nem féltette. Kikapcsolta a Dojutsuját, aztán lerogyott a földre és nézte a kezeit. Immáron nem csak katona volt, akit felhasználnak és parancsot teljesít. Önszántából jött ide, ezzel hozzájárulva, hogy sokak élete odavesszen. Egy pillanatra vértől áztatottnak látta mindkét kezét, de miután lehunyta a szemét és újra kinyitotta, eltűnt ez a rémes látomás. A másik két társával nem foglalkozott, nyilván ők is találkoztak a megbízóval a palotánál. Meg aztán nem is nagyon akart találkozni velük, ők ketten teljesen más eszméket képviseltek. Már állt volna fel, amikor egy árnyék vetődött rá. Felnézett és meglátta a fehér hajú shinobit, aki még most is arcát takarta, nehogy felismerjék. Hanglejtéséből rájött, hogy nincs túl jó kedvében. A szőkés hajú kunoichi komor és kissé hideg tekintettel vágott vissza a férfinak.
- Elment, de azt nem tudom hová. A megbízónk megtalált minket, miközben pihentünk és elmondta, hogy változott a terv. Megölte a gyereket, mert így látta jónak - a szavak egyre nehezebbé váltak a szájában. Felállt, hogy szemtől szembe folytathassa a társalgást. - Meggyógyította a lábamat, aztán magával vitte Tessát - be akarta bizonyítani, hogy igazat mond, ezért tett egy lépést előre, korábban teljesen merev végtagjával. - Nem tudom, ki volt a megbízónk, de Tessa felismerte. Egyébként vicces, hogy még mindig ennyire el akarod rejteni a kilétedet. Már régóta tudom, hogy nem vagy közönséges shinobi, a chakrád elárulja - ezzel próbálta kicsit megfogni a férfit, és remélte, hogy sikerrel is jár.

**Shiren** Hétf. Május 27 2013, 20:29

// Fagy Gyermekei //

Lassú tűz emészti a palotát. Ugyan a helyzet forró és veszélyes, de Mirubi még sem nyugtalankodik, még sem kapkod, csak nagy áhítattal és alázattal térdel ezelőtt a szörnyeteg előtt. Persze csak látszólag cselekszik így és az érzelmek az arcán mind hamisak... Ugyan nem vetné meg azt a tudást és azt a hatalmat, amire ez az ember szert tett, de ugyanakkor a háta közepére sem kívánja egy ilyen alak társaságát. De nincs mit tenni, jó benyomást kell keltenie az Otokagéban, ugyanis a későbbi terveihez, elengedhetetlen egy olyan egyén mint Ő... Kellő befolyással, kellő intelligenciával és tudással rendelkezik. Mirubi is ilyen szeretne lenni, azonban Ő nem akar ilyen mértékben meghunyászkodni és csak az eszét használnia a Világ felforgatásához. Saját erejét és saját technikáit akarja használni arra, hogy a lehető leghatalmasabb shinobivá válhasson, csakúgy mint azok a Hősök akik előtte megmaradtak a történelemben. De utána nem a jó és a szép marad, nem a dicső tettek... Sőt! Nem marad fent semmi amire az emberek, vagy bármi más emlékezne! Mert nem lesznek EMBEREK! És ez benne a szép! A végső munkája végén, egyetlen egy ember sem marad majd, egyetlen egy alávaló, féreg sem rontja majd a levegőt. Felgyorsítja a kihalás folyamatát és nem hagyja, hogy az emberiség saját magával elpusztítsa a Földet, az állatokat és a növényvilágot... Persze ez a fiú nem egy eltökélt, túlzásokba esett környezetvédő! Csupán az emberiség és az emberek vannak rá olyan hatással, és ők indították el benne ezt a folyamatot, hogy ezáltal a pusztulásukat kívánja... Ő akar lenni a Pusztítás, Káosz, a teljes Vírus, ami elsöpri az emberiséget. De ehhez, segítségre van szüksége... Ahogy már korábban is említette, kellenek neki olyan emberek, olyan lények, akiket irányíthat, megvezethet és a saját céljai eléréséhez manipulálhatja őket. Olyan személyek kellenek neki, akik céljai párhuzamosak és egybevágnak az övével, így hozva létre egy teljesen új, egy tökéletes eszmét, egyetlen egy közösségben, aminek a neve a pusztulás, a járvány és az esőszerű megváltást jelképezi... Egy Szervezet minek a neve Ame no Ekibiogami!

Ahogy az a csúszómászó féreg megsimította Mirubi fejét, a hideg futott végig a fiú hátán... Érezte a férfi rettentő nagy gonoszságát és azt a szennyezett chakrát, ami betölti a férfit! Ennek a féregnek is pusztulnia kell majd! De ennek majd csak a későbbiek során jön el az ideje. Mirubi méltóságteljesen a földön maradt, amíg az Otokage végleg el nem hagyta a szobát, majd lassan, a gondolataiba merülve erőt vitt elgémberedett lábaiba és felállt. Szemei előtt a fények össze-vissza cikáztak, valamint a lábán mint ha hangyák futkároznának végig. Elzsibbadt és igencsak kellemetlen, szúrós érzés rálépni. Karuval szinte egyszerre álltak fel a földről, Mirubi pedig ekkor vetté észre, hogy társa levette az arcát eddig takaró maszkot. Haja ezüstösen csillogott a lángok által megvilágított szobában, ám az arcát is elakarta Mirubi fürkésző tekintete elől. Az ablakhoz lépett, miközben igencsak érdekes megvilágításba helyezte a dolgokat. Igazat beszélt és szavaiból Mirubi azt ítélte meg, hogy ez az Itanashi egy olyan ember, akit nem zavar, ha katonának, eszköznek, bábnak használják, ha az egy magasabb rendű és tetszetős cél. Ám a hanglejtéséből és a szóhasználatából, Mirubi számára az is világossá vált, hogy ez a fiú nem tekint Mirubira feljebbvalójaként... Sokkal inkább egyenrangú társként.
~ *Kiérdemelted a bizalmát?! - Szólalt meg a mély, gúnyos démoni hang - Akkor most már lehetsz a szolgája! HAHAHA! *Elhallgass! Pont Ő kell nekem... A csoportunk alapító tagjai mi ketten leszünk! Az Ame no Ekibiogami alapítói, akik Káoszba taszítják a Világot és az Emberiséget. De valós céljaimat nem fedhetem fel előtte... Még nem. Elvégre is nem akar meghalni. Nem akar semmivé lenni... ~
Itanashi beszédét figyelmesen hallgatva, a fiú néha-néha kinézett az ablakon, szemével örömmel fürkészve a kint eluralkodó káoszt. Ám amikor az ezüstös hajú fiú újra felé fordult, majd arcából kikotorta a haját, Mirubi meglátta azt az arcot, amit ezidáig látni óhajtott! Az arcára egy szolid, de még is kivehető meglepődöttség ült ki, ahogy felismerte a sebhelyes arcú, sav marta fiút... Persze amikor utoljára látta, jóval gyengébb volt és ezek a sebek sem voltak rajta. Még Kitori, Mirubi csapatának legfiatalabb tagja is legyűrte őt a Chuunin Vizsgán, ám leleményességéről és erejéről Mirubi, már az első fordulóban megbizonyosodhatott. De akkor is... Kitori jobbnak bizonyult. De most!? Vajon változott valamit ez a fiú? Semmi kétség! Elég sokat ahhoz, hogy Mirubi is bizalmat szavazzon neki, azonban még nem szólt semmit, csak egy kisebb, elismerő mosolyt engedett meg magának, majd megvárva, míg Itanashi, vagy is a Chuunin Vizsgáról megismert Djuka Sendo elindul lefelé a lépcsőn, a plafonra szegezett holtestre szegezi a figyelmét, majd ha lát valamely testterületén egy valamely Ninja Falura jellemző fejpántot, ami akár áthúzott is lehet, felugrik érte és leszakítja a hulláról, majd azon az ablakon egy ugrás kíséretében távozik, amelyiken Itanashival kinéztek. Amint ezzel végzett megkeresi a bejáratot, ahol remélhetőleg Itanashi már várja őt. Jól sejtette! Itanashi a kezébe nyom 7 robbanójegyzetet, majd beront a házakba és összeszed néhány Civilt. Mirubi nem tudja mire vélni ezen tetteket, így inkább csendben marad és követi Itanashit amerre Ő megy. Az út közben, alaposan szemügyre veszi a pánikoló embereket és a lángba borult várost, eközben pedig 3 jegyzetet rátapaszt 3 különböző civilre, akik mellette szaladnak el, míg Ő teljesen nyugodtan követi Itanashit, aki a kapuhoz érve egy igencsak figyelemreméltó rituálét visz végbe. Amint ennek vége, kiadja Mirubinak a parancsot, amit a fiú érdeklődve és mivel amúgy is dolga van, végre is hajt, persze nem teljesen úgy, ahogy azt Itanashi és a társai elvárják. Végig száguldva a falun, "random" házakon helyezett el még 3 robbanójegyzetet majd megérkezve oda, ahol az orvosi rendelő volt, lelassított és a háztetőkön csendben megközelítette azt a helyet, ahol Emit és Ifut hagyták. A macska eleget téve Emi kérésének, kiszagolva Mirubit egyből a kapu felé vette az irányt, majd megérkezve a háztetőre Mirubi mellé, feloldotta a Jujin Bunshint és újra a macska alakját vette fel. Mirubi csak végigsimította a testét, majd a háztető legszélére ment, egészen közel Ashurához és Emihez, majd letapasztotta az egyik cserépre a robbanójegyzetet és gyors iramban, Ifuval távoztak a helyszínről.
Mirubi megérkezett Itanashi mellé, aki elkészítette az utolsó előtti mozzanatot, ami pedig Jashin jele volt a férfi homlokán. Mirubi elmosolyodott... Tisztán látszott, hogy egy újabb ötlet villant be neki, majd ennek örömére, nem törődve társaival, valamint a közelükben elhelyezett robbanójegyzetekkel, megalkotta a Tigris kézpecsétet és felrobbantotta az összes általa elhelyezett jegyzetet.

*
~Pecsétek Szimbolikája~

A városban hét pecsét van elhelyezve! Három egy-egy civil karján, testén, lábán. Ezeket felrobbantva valószínűleg a közelükben lévő emberek tömege is felrobban és mindent beborít majd az emberi szervek, testrészek tömege. Vér lepi el a várost, ami a Tisztító Esőnek felel meg. (Ame no Ekibiogami = Amegami = Eső Isten [Értsd: Szervezet célja a katartikus káosz, amivel radikálisan, mocskos dolgokkal, de megtisztítják a Világot. Ezért vér, bél, hús eső a Tisztító Eső])

A maradék három pecsétet, egy-egy házra helyezte el. Ezeket felrobbantva mond búcsút az ember alkotta dolgoknak, ezzel együtt az emberiségnek.

Az utolsó egy pecsétet, közvetlen a "társai" közelében helyezte el. Ez jelképezi a saját véráldozatot, itt tehát a társainak a véráldozatát akik Mirubi oldalán harcoltak. (Direkt úgy helyeztem el, hogy a karakterek ne, vagy minimálisan sérüljenek)

*

A chakrakapcsolatoknak hála, a robbantás gyorsan bekövetkezett, majd ezután Mirubi ránézett Itanashira is, aki valószínűleg szintén felrobbantja a jegyzeteket. Ezután szélnek ereszti az általa elfogott és megjelölt embert, majd az elrohanva mond búcsút az elmebeteg bandának. Mirubi intve Itanashinak, megindul abba az irányba, amerről jöttek, egészen a gyülekezőpontig ahol a csapat a fegyvereiket hagyta nemrég, majd ott megállva, nézve a lángokba borult falut, szól Itanashihoz.
- A Világ hamarosan Káoszba Borul! A pöffeszkedő férgek és a jelentéktelen, önző, élettelen szégyenfoltjai ennek a Világnak el fognak tűnni. Segít nekem! Nem vagyunk különben semelyik embertől, de mi tudjuk az igazságot... Az igazságot, amivel bírva megváltoztathatjuk a világot. Alapítsuk meg együtt a Pusztulás, a Vér és a Megújulás Szervezetét, az Ame no Ekibiogamit! Ez a szimbólum fogja megadni nekünk a kezdőlökést - Rajzolta közbe a hóba lábával Mirubi a lefelé fordított Háromszöget, valamint a benne lévő szemet - Ez szimbolizálja a démoni hatalmakat, a gonoszt és a sötét erőket amik segítségével elérhetjük azt, hogy az összes olyan embert eltakarítsuk a Föld színéről, akik nem méltóak az életre. De ehhez kellesz nekem és még sokan mások. Mit válaszolsz barátom!? Segítesz, vagy áldozatul esel a sötétségnek?!
Tette fel Mirubi a kérdést mosolyogva, kezét nyújtva a maszkos férfinak, várva a választ.

// Sai! Akkor hogy a robbantás mennyire járt sikerrel, valamint azt, hogy Mirubinak sikerült-e egy fejpántot szereznie attól a férfitól akit Kabuto megölt, kérlek írd meg //

**Kushieda Unazaki Tessa** Hétf. Jún. 03 2013, 18:40

A kis öt fős csapatunk annak ellenére, hogy milyen kaotikussá is vált a helyzet, különvált, hogy végrehajtsák a küldetést amiért valójában idejöttük. Az ellenfeleinknek már a kezdettől fogva ez volt a céljuk, hogy ezáltal meggyengítsenek minket és könnyebben elkaphassanak, levadászhassanak. Pontosan ezért emelték azt a bizonyos chakraakadályt, melynek öt pontjába állva már eltávolítottak minket egymástól. Végeredményben az sült ki, hogy Itanashit, Mirubit és a Piroskabátot teljesen szem elől tévesztettük és csak mi ketten Emikoval maradtunk leharcolt állapotban egy romos falnak támaszkodva. Jobban belegondolva a létszám három volt, ugyanis az Ifu nevezetű macska is velünk maradt, bár kétes hogy ő tudna e valamit tenni egy esetleges harc során, annak ellenére ha képzett ninju állat, hisz nincs itt a gazdája aki a megszokott parancsokat adjon neki.
- Sajnálom, hogy ennél többen nem tudok tenni, de az orvoslás egyáltalán nem az én szakterületem. Annyit tudok csak mint egy átlagos shinobi ezen a téren. Mondtam miközben hellyel-közzel kezelni próbáltam a lány külső sérüléseit. Bár sikeresen be tudtam kötözni a sebeit, néhány kellemetlen emlék a falummal kapcsolatban, felélénkült bennem mely látszódott is rajtam, ugyanis jól kivehetően végigrázta az egész testemet a hideg. Na igen, Otogakure sosem volt az a kellemes falu ahova az emberek és shinobik nevetgélve mennek és gyermekded küldetéseket hajtanak végre. Sokkal inkább a kínzások, kísérletek és kierőszakolt fegyelem hazája volt, melytől az emberek mindég rettegtek, de elmenekülni sosem mertek. Ez az emlék is, mely bevillant, a falummal kapcsolatos volt, pontosabban még az akadémiai éveim jutottak eszembe amikor egy meglehetősen szigorú tanár tanította az ifjoncoknak az alap orvoslást, a sebek ellátását. Bár ez eddig nem hangzik valami rémisztően, nem egy alkalom volt, hogy "tanulmányi kirándulás" címszó alatt lementünk a hullaházba, egyrészt hogy megszokjuk a tetemek, holtak látványát, másrészt, hogy azok boncolásával nagyobb betekintést nyerjünk az emberi mibenlét titkaira. Őszintén megvallva, gyűlöltem a falvamat mindazért amit az ott élő emberekkel tettek, de volt még valaki, egy elviselhetetlen szemüveges fickó akit mindennél és mindenki másnál jobban megvetettem és gyűlöltem.
A kis visszaemlékezésemből Emiko hangja zökkentett ki aki éppen köszönetet mondott a macskának azért, amiért kihozta a szorult helyzetből. Kicsit megráztam a fejemet, hogy a maradék kellemetlen emlék is eltűnjön a fejemből, majd egy erőltetett mosollyal nyugtáztam, hogy a szörnyűség, melyben részt veszünk, kezd a végéhez érni. Kicsit még most is a nehezemre esik elhinni, hogy ez történt. Megpróbáltam mindent elkövetni annak érdekében, hogy zökkenőmentesen és csendesen haladjon ez a kis küldetés, ám minden elképzelésemet túlszárnyalja ez a mostani kialakult helyzet. Lényegében a terveimmel és azzal, hogy a csapatot én vezettem, egy egész civil falu pusztulását segítettem elő.
- Lassan indul... Próbáltam volna meg javasolni, hogy álljunk kicsit odébb, elvégre itt elég kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, ám még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, a semmiből hirtelen egy ismeretlen alak termett előttünk kinek egész mibenlétét egy csukja és a hozzá tartozó kabát takarta. *Egy újabb ellenség? Tudtam, hogy mihamarabb el kellett volna tűnnünk a harc helyszínéről... Most egy újabb katonát, vagy akár zsoldos shinobit is küldhettek ránk... ...de várjunk. Ha meg akart volna támadni, akkor azt könnyen és tisztán megtehette volna anélkül, hogy megmutatja magát nekünk. Ennek így nincs túl sok értelme, feltéve ha egy félőrülttel van dolgunk aki szereti kiélvezni áldozata szenvedését.* Futott végig bennem a gondolat, majd én is a kunaiomhoz nyúltam. Próbáltam védeni Emikot aki nem volt olyan helyzetben hogy harcolni tudjon, ám még mielőtt bármit is tehettem, a testem azon nyomban lebénult. Számat se tudtam megmozdítani, hogy mondjak akármit is. *Ki lehet ez az alak. Ide érezni lehet a megvető, gúnyos jellemét, sőt mi több még az undorító chakrája is körbeleng minket. ~ Nem, az nem lehet! Ő nem lehet itt. Ez biztos az egyik kísérlete, ő nem mutatná meg magát nyilvánosan, főleg nem egy ilyen helyen.* Teljesen magamba zuhantam, bár meg akartam védeni Emikot, testem teljesen leblokkolt, olyannyira, hogy a kezemben lévő kunai remegni kezdett. Szerencsénkre ez az ismeretlen alak egyenlőre még nem támadott meg minket, ám hamar megmozdult, bár csak a karjai emelkedtek fel lassan, azok is a csukja felé tartottak, melyet egy könnyed mozdulattal leemelt a fejéről. *Ez ő! Ez kétség kívül ő! Teljesen biztos vagyok benne, ez ő! Ez csakis ő lehet! EZ Ő! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ÖLD MEG, GYERÜNK MIRE VÁRSZ MÁR, NYÍRD KI, NYÍRD KI VAGY Ő TESZI MEG! MIRE VÁRSZ MÁR MOZDULJ! MOZDULJ NEM HALLOD?!* Yoko hirtelen őrjöngeni kezdett, teljességgel megvadult, bár nem is volt csoda mindazok után amit velem, jobban mondva velünk művelt. Habár a belső énem mindent megtett, hogy átvegye a testem fölötti irányítást, azt mintha betonba öntötték volna, nem volt képes megmozdulni, annyira ledermedt, sőt még a remegés is megállt, bár már nem volt miért remegnie ugyanis teljesen elvesztünk. A kunai, melyet azért húztam elő, hogy megvédjem a mellettem lévő sérült lányt, pár másodperccel a csukja leemelése után kiesett a kezemből.
- A körülmények megváltoztak, a feladatotok immáron a távozás, a célpont meghalt, mert így láttam jobbnak... *Mit jelentsen ez?! Mindvégig ő volt a megbízónk és játszadozott velünk? Most meg szimplán megölte a gyereket mert úgy vélte jobbnak? Ez kétség kívül ő... csakis ő képes ily módon "bábjátékot" játszani az emberekkel, majd miután megunta a kis szórakozását, puszta szeszélyből kivégzi kiszemeltjét... De miért? Miért akarhatta ezt a játékot?! Ezzel akarja kirobbantani a nemzetek között a háborút? Erre ment volna ki a játék?* Kétségbeesésemben teljesen elvesztem a gondolataimban és már csak arra eszméltem fel, hogy Emiko lábainak meggyógyítása után felém veszi az irányt. Szinte tudni lehetett, hogy mi fog következni ez után, legalábbis én teljes mértékben biztos voltam benne, ugyanis ez a férfi nem olyan aki csak úgy hagyná, hogy az egyik jámbor báránya, mely amúgy is nyomtalanul eltűnt egy jó-ideje, ismét szem elől veszítse. Amikor mellém ért és a vállamra tette a kezét, fejemmel még a lány felé fordultam, arcomra egy kedves mosoly ült ki, mely azt jelezte, hogy beletörődtem abba ami következni fog, s míg a szemeimből könnycseppek szöktek alá, számat a következő szavak hagyták el.
- Iroiro arigatou Emiko!
Mondatom végeztével szinte azonnal mély sötétségbe zuhantam, mely kérlelhetetlenül szívott egyre mélyebbre és mélyebbre és nem engedett el bármennyire is erőlködtem. *Ez az érzés... ismét Kabuto csapdájába estem volna?* Kérdeztem magamban, ahogyan a sötétségből mintha csak a tükörképem lépett volna ki elém. *Úgy van ahogyan mondod... ismerős az érzés mi?! Ugyan ez történt pár évvel ezelőtt is, pontosabban akkor amikor először találkoztunk.* Szólalt meg a tükörképem, ám nem a saját hangomon hanem Yokoén. *Mi ez a hely? Mit keresünk itt? Mit akar már megint velem tenni?* Kérdeztem miközben a fejemet forgattam és kerestem a kijáratot, azonban a sötétség ami körülölelt minket, majdhogy végtelennek tűnt. *Hiába is keresed, ebből a helyből nincs menekvés. Pontosan én sem tudom, hogy mi ez a hely, azt viszont igen, hogy benned vagyunk, a te fejedben, a te elmédben. Miután Kabuto megfogta a válladat, eltűntünk a többiek szeme elől és a falutól pár kilométerre álltunk meg. Ezt követően valamiféle jutsut alkalmazott rajtunk ami miatt ide, erre a helyre kerültünk. Ennyit tudok...* Mondta, ahogyan mindketten értetlenül álltunk a dolog előtt, ám csakhamar meglepő dolog történt. A sötétség melyben álltunk, hirtelen megvilágosodott, pontosabban kivilágosodott és vászon módjára "vetíteni" kezdett. A képen saját magamat láttam, ahogyan épp az édesanyámat öleltem meg miután egy virágot adtam neki. *Mi a franc akar ez lenni? Mit jelentsen ez?* Kérdeztem, ahogyan a "vetítés" folytatódott. Csakhamar azt láttam, hogy egy iskola padjában ülök miközben keményen magolom az egyik tankönyv anyagát, hogy megfeleljek a tanár elvárásainak, valamint hogy elkerüljem a büntetést. *De hisz ez... ezek a régi emlékeim! Amikor édesanyámnak virágot adtam a születésnapja alkalmából, amikor iskolába jártam, hogy kunoichi lehessek!* Mondtam, ahogyan hirtelen éles fájdalom ütött bele a fejembe, melytől a kiesett a lábam alól a világ és hamar padlót fogtam. Szemeimmel Yokora néztem, de ő se járt másképp, ugyanúgy a földön feküdt miközben a fejét fogta, pont úgy mint én. Mindeközben a túloldalon folytatódott az emlékeim kivetítése, melynek váltakozásainak sorjával a fájdalmak hol alább hagytak, hol felerősödtek, mindezt mintha ütemezve tette volna. Olyan érzés volt, mintha maga a halál csókolt volna meg újra és újra és újra. Olyan intenzív volt a fájdalom amit éreztem, éreztünk, hogy egy pillanatra elmosódott minden a szemem előtt és Kabutot pillantottam meg halványan miközben egy fákkal körülvett rengetegben mellettem ülve chakrát összpontosít.
- Houóóó?! Tehát az emlékek kinyerése olyan fájdalommal járna, hogy az áldozat az altatás ellenére is felébred? Nagyon érdekes. Legközelebb jobban kell figye... Mondta tovább, azonban beszédéből csak ennyit hallottam meg, ugyanis pillanatokon belül visszazuhantam arra a helyre ahol az előbb voltam Yokoval. *Dögölj meg Kabuto! Azért, hogy megszerezd az emlékeimet, mindenre képes vagy igaz?! Dögölj meg!* Kiáltoztam torkom szakadtából, miközben a háttérben az életem és annak emlékei mutatkoztak meg, kezdve a legrégebbitől és szépen fokozatosan haladva előre az időben, minden fontosabb állomást érintett. Újra szemtanúja lettem annak, ahogyan átmegyek a Genin vizsgán, ahogyan részt veszek a legelső küldetésemen, ahogyan a Takumi no Saitoi eseményekre szerveztek be, megpillantottam amikor az ő kísérleti alanyaként szolgáltam és lassacskán elértünk a jelenkor eseményeihez is. Pontosabban ahhoz az időszakhoz amikor először találkoztam az ötfős csapattal, Mirubival, Itanashival, Piroskabáttal és Emikoval. *Miért akarja ennyire az emlékeimet? Mi haszna van abból, ha a elveszi tőlem mindazt amit láttam, éreztem és tapasztaltam?! Miért kell egy ilyen embernek dolgoznom, miért lehet egy ilyen ember egyáltalán egy falu vezetője? ... Nem! Ezt nem hagyhatom. Meg kell őriznem a titkukat mindenáron, történjen bármi, nem szerezhet tudomást arról, hogy mit tudtam meg a társaimról és mi történt a Fagy országában!* Kiáltottam, ahogyan Yokora néztem aki velem szemben állva próbálta elviselni a mérhetetlen fájdalmat melytől mindketten szenvedtünk. *Sajnálom Yoko, de ki kell szabadulnom innen!* Mondtam, s ökölbe szorítva a kezemet a lány felé rohantam, majd olyan erővel ütöttem meg a gyomrát ahogyan azt csak tudtam. A másik énem a száját tátva a földre rogyott miközben a hasát fogta. Nemsokkal utána én is a földre térdeltem ugyanattól a fájdalomtól *Hehe, te és én... mégsem vagyunk olyan különbözőek mint ahogyan azt hittem. Ugyanazok az emlékeink, céljaink az érzéseink és persze a fájdalmaink is.* Soroltam, miközben háttérben a faluban zajló harcok kezdődtek meg. *Küzdeni fogok azért, hogy olyan életet élhessek mint amilyen az elmúlt egy év alatt éltem át a Hó országában. Nem fogom hagyni, hogy ez a gerinctelen azt tegyen velem amit csak akar!* Kezem újból meglendült, ahogyan öklöm immáron Yoko arcán csattant. *Nem hagyhatom cserben a többieket!* Végül egy újabb ütést vittem be, ezúttal a lány bal karjára, ami ennek hatására kissé eldeformált alakot vett fel. A fájdalom, ami ebből származott, felülmúlta Kabuto technikájának fájdalmát és újra megpillanthattam a hófödte fákat.
- Már megint magához tért?! Kezd egyre jobban idegesíteni! Mondta, ahogyan egy újabb kézpecsétet akart megformálni, ám jobb kezemmel elcsaptam a kezeit, így nem sikerült azokat végrehajtania. Ugyanazzal a lendülettel, amivel elcsaptam a kezét, a mellkasomra helyeztem a kezemet. - Nem hagyhatom, hogy azt tedd amit szeretnél! Kiáltottam fel, mire ő gúnyosan felkuncogott. - Már túl késő! Válaszolta nekem, azonban nem vártam meg magyarázatát, ruhám alól előhúztam azt az egyetlen egy robbanójegyzetet, amit Mirubi adott nekem.
Pár másodperc múlva a levegőből egy robbanás hallatszott, melynek hangjára az erdőben élő állatok és madarak menekülni kezdtek. Akik a környéken jártak és felütötték a fejüket a robbanásra és megkeresték annak eredetét, egy lányba botolhattak bele akinek egész testét égési sérülések fedték be, bal karja magatehetetlenül lógó a semmiben, míg jobb keze saját vérén ázott, pillanthattak meg, miközben véres kezében egy levelet szorongat és szüntelenül halad előre. Ha esetlegesen a csapattársak rá is találnának az erdőben, mert a segítségére siettek, Tessától csak a következő választ kapnák kivétel nélkül.
- Kik vagytok ti?! Habár ők felismertek engem, ez részemről cseppet sem volt kölcsönös.

Sai Csüt. Jún. 06 2013, 01:14

A palotában levő két fiú a maga módján "nézte" a pusztulást, amely az ő kezük munkája is volt. Mozdulatlanságuk azonban nem tartott sokáig. Tervük már megvolt, bár mindketten mást dédelgettek valójában a lelkük mélyén, szövetségük ideiglenesen megszületett. Itanashi meg is indult, hogy végrehajtsa a sajátját - mind a rövidebb, mind fejben már a hosszabb távút -, s Mirubi sem késlekedett sokat, épp csak zsákmányolt egy fejpántot, amelyen Villám jele ékeskedett.

Az események elülni látszottak a másik színtéren is, Ashura Emit számonkérve igyekezett meglelni azt, aki miatt - legalább is főképp miatta - részt vett ezen a küldetésen, a lány azonban nem tudott válasszal szolgálni, hiszen maga sem tudta, mi történt, csak köddé válni látta a lányt megbízójukkal egyetemben. Csevejük azonban nem tarthatott sokáig békességben. Ha figyelmesek, megérezhetik Mirubi mozgását, ha nem, akkor csak arra ébrednek majd, hogy hatalmas robbanás rázza meg az egész települést, s közvetlen közelükben is robban egy jegyzet. Ahhoz azonban távol, hogy komolyabb sérülést okozzon (főleg, ha esetleg felfedeztétek a fiú tevékenységét).
A világ eme kis szeglete pokollá változott, ez kétségtelen, jobb hát, ha továbbáll mindenki, aki még megteheti. Küldetésetek - s ezt bizonyára mindnyájan felfogjátok - komoly visszhangot fog kiváltani, s amely egy új korszak beköszöntét is ünnepli a maga tűzpernyésen füstös, égett fehérje és pusztulás szagú "örömtáncával".

//A magam részéről befejezettnek tekintem a kalandot, ti még, ha szeretnétek egymással is lezárni, megtehetitek nyugodtan a felügyeletem nélkül, hogy elvarrjátok a saját szálaitokat ^^ - illetve, ha a robbantás miatt valamiféle megtorlásra lehet számítani, és erre is van igény, szintén szóljanak az érintettek, akkor ott természetesen segédkezem.
Jutalom fejenként: +40 chakra és a beígért pénzösszeg, ha beiktatjátok az utat visszafelé a cuccaitokhoz, mert ott vár majd rátok.

Ezen kívül a nagy nyilvánosság előtt is a tettei listájára kerül ez a kaland Tessának Itanashinak, Mirubinak és Eminek mivel láthatták az arcukat, Ashu személyazonossága csak szűkebb körben derült ki - a ninja, akivel küzdöttél, le tud jelenteni, így bár nem olyan széles körben, de a falvak számára a te nevedhez is bekerül ez a tett (magyarul a Bingo-ban ennek nyoma lesz Smile

)

A játékhoz tartozó hírt hamarosan olvashatjátok a játékon belüli hírek résznél.

Köszönöm a szép és kitartó játékot! ^^//

**Unazaki Ashura** Pént. Jún. 14 2013, 23:17

Ashura a lány válaszára erősen beráncolt a homlokát, bár egyáltalán nem volt rá dühös. Inkább magával volt hadilábon, hogy magára hagyta Tessát, szívesen arcon is vágta volna saját magát emiatt. Még hogy változott a terv... nagy valószínűséggel ez volt a terv már a kezdetektől fogva, és az Unazaki hagyta, hogy ebbe őt is belevegyék. Lassan körbenézett a tetőről, míg a lány beszélt, szemeivel keresve a csapatuk többi tagját, de az is lehet, hogy csak a pusztítást vette jobban szemügyre. Visszanézett a lányra, és látta, hogy az első mondata végére már valahogy nehezebben beszél az ügy részleteiről. Ashura látta, hogy nem éppen effajta életre nevelték, valószínűleg több mint nagy hiba volt tőle, hogy ide jött, főleg hogy Hyuuga származású. Míg a lány felállt a földről, el kezdett gondolkodni a lehetséges gyanúsítottakon, ami nem is olyan széles lehetőségtár. Elvégre, kevés olyan ninja él, akik ismernek gyógyítótechnikákat, méghozzá ilyen hatásfokkal tudják őket használni, és e mellé még ekkora pusztítást is tudnak végezni, mint a palotában. Mikor a lány kicsit közelebb lépett Ashuhoz, enyhített az öklében még mindig tartó szorításon.
- Szóval a lány felismerte őt... Akkor valóban nagy eséllyel az volt a megbízónk, akire most éppen gondolok, heh, és én már azt hittem, hogy sose kell többé a szánalmas kis arcát felidéznem magamban - Ashura kuncogott egyet maga előtt, míg a lány megpróbálta rávenni, hogy árulja el valódi kilétét, mire ő csak rámosolygott a "maszk" alól.
- Nem szeretek sokat hencegni harcon kívül, de nem kell sok ész ahhoz, hogy valaki lássa, nem vagyok az a bizonyos hétköznapi shinobi - közben elkezdett lassan a tető széle felé sétálni, intve a lánynak, hogy kövesse - Ha még találkozunk eztán, úgyis felfogod ismerni a chakrámat, és akkor maszk se lesz rajtam. Azonban következő találkozásunk valószínűleg nem hasonló környezetben játszódik majd le, reményeim szerint. Nem a hozzád hasonlónak való ez az alvilági élet, Hyuuga lány. Épp a hasonló felültetések miatt hagyom ott hamarosan ezt az életmódot, mint amit ma a megbízónk megjátszott velünk.
Közben elindult a tetőkön keresztül ugrálva a város falai felé, elvégre legalább a felszerelését vissza akarta szerezni, habár a pénz is ott várta a "rejtekhelynél", amiről még nem tudott. Útközben Félszemű, a hatalmas aligátor is útjukba esett, aki egy mérges mordulással visszatért népe közé, miután ma sem juthatott harchoz. Nem is vesztegette az időt azzal, hogy Ashurával beszéljen. Csak hatalmas ujjával a fehér hajúra mutatott, jelezve, hogy legközelebb ajánlja, hogy legyen egy jó kis küzdelem is, mire az Unazaki bólintott egyet.
- Valami azt súgja, jobban tesszük, ha elmegyünk mielőtt a maszkos emberke elveszti itt a fejét - utalva itt Itanashira, nem pedig magára - Ahogy látom, már újra belekezdtek a mészárlásba, rákaptak az ízére - akadt meg a szeme a két fiún ahogy elkezdték teendőiket.
Folytatta útját a városból kifelé, a lánnyal vagy nélküle, de bízott benne, hogy nem akar a mészárlás szemtanúja lenni. Megkereste azt a pontot a hóban ahol elrejtették fegyvereiket, felszerelésüket, s arrébb söpörte a havat. Meglepetésére, a kardja és egyéb holmija mellett talált egy kisebb táskát, az ő nevére címezve. Felemelte, megrázta maga előtt, majd sóhajtva egyet, kinyitotta, hogy meglássa mi is rejlik benne. Szemöldökei felpattantak a homloka egy magasabb pontjára, és röhögött egyet maga elé.
- Legalább a fizetéshez tartotta magát az a rohadék - majd ledobta övéről az elcsent katanát, és a saját fegyverét illesztette vissza a hátára, az új kis tatyójával egyetemben.
Emi felé nézett, ha még ott volt, és egy laza mozdulattal tisztelgett előtte.
- Nos, lehetséges hogy még találkozunk az életben. Remélhetőleg már békésebb körökben - láthatólag mosolygott egyet a kis sufnituning maszkja alatt.
Majd az a kis mosoly gyorsan lefagyott arcáról, miután egy robbanást hallott meg a közelből, s Emire oda sem figyelve (ha még ott volt, természetesen) elindult rohanva a forrás felé. Nem tudja, hogy mire számított, esetleg arra, hogy Tessa még itt lehet a környéken, vagy hogy Itanashiék máris eljutottak idáig, de az erdőben nem volt sok falusi akit lemészárolhatott volna. Bár az utóbbi nem is igazán érdekelte volna még annyira, az első említett eshetőség miatt érdemes volt a helyszínre loholni, s lám, nem is csalódott. Vagyis, viszonylag. Végignézett a lányon, csupa vér, égési sérülés, egy cetli volt nála, mindenképpen úgy tűnik hogy önvédelem közben sebesült meg, és Ashurának nagyon nem tetszett a helyzet, de legalább életben volt a lány. Megpróbált egy pár lépéssel közelebb lépni hozzá, kezeit előre nyújtva próbálta megnyugtatni őt, bár a maszk lehet éppen nem segített, s ha Emi a közelben volt, akkor még a biztonság kedvéért egy ideig fenn szerette volna hagyni.
- A "munka"társaid vagyunk, megsérültél, hadd vigyünk el egy biztonságos helyre, ahol rendbe hozhatnak téged! - mondta sietve Ashura, próbálva sürgetni a lányt, nem volt sok idő a sebek kezelésére, azt tekintve, hogy milyen távolságban lehet egy hely ahol békében bekötözheti valamivel a vérző pontokat rajta. A biztonság a kulcsszó jelenleg, hogy ne legyen hiába az egész út, életben kell tartani a lányt, és vissza vinni a búvóhelyre. Ashura reménykedett benne, hogy a lánynak nincs elég ereje az ellenkezéshez ilyen "baráti" gesztussal szemben, és akkor esetleg feltudná kapni, hogy elvigye onnan az erdőből.

**Hyuuga Emiko** Szomb. Jún. 15 2013, 14:15

//Ashura, Tessa, megy felétek még egy lezárás, innentől viszont külön úton megyek tovább.//

Na tessék, még egy ember felismerte a rejtélyes megbízót, tehát megint le volt maradva egy lépéssel! Emi ugyan nem idegeskedett, hiszen a férfi messze járhatott, Tessával együtt. Ekkor jött rá, hogy mit is tett tulajdonképpen. Annyira lefoglalta, hogy újra mozgatni tudta a lábát, észre sem vette a lány arckifejezését. Erre még egy lapáttal rátett a fehér hajú ninja, aki nem éppen kedvesen beszélt róla.
*Tehát valami fejes lehet, aki a tisztességet hírből sem ismeri. Ugyan meggyógyította a lában, de ez még nem azt jelenti, hogy jó szándékkal tette.* Töprengett el a jounin, majd figyelmét megint Ashurára fordította. Láthatóan még azzal sem sikerült sarokba szorítania, hogy eléggé nyíltan utalt a titkára. A kuncogásra csak egy szúrós pillantással válaszolt.
- Tessa sírt, amikor elköszönt tőlem - bökte ki végül a Hyuuga. - Tudta nagyon jól, hogy mi vár rá, én pedig nem tettem semmit.
Ugyan nem sok értelme volt magát okolnia ezért, ám a bolondos kislány végre felnőtt, és ezzel együtt tetteinek súlya is elkezdte nyomni a vállát. Szép lassan megindult a férfi után, s mivel lába újra a régi volt, nem esett nehezére tartani vele a lépést. A shinobi beszéde nem igazán tetszett neki, hiszen alig tudott róla valamit. Jobb kezét ökölbe szorította, halványlila szempárja pedig némi bosszúságot tükrözött.
- Tudod, nem vagyok az az ártatlan lány, akinek kinézek. Talán azt hiszed, hogy a lelkem makulátlan, pedig ez nem igaz. Sok olyan dolgot tettem a falum nevében, amire nem vagyok büszke. Ja, igen és nem Konoha-i vagyok! - tette hozzá, csak azért, hogy tisztázza az esetleges félreértést. - Heh... ha jobban belegondolok, Konoha el se akarná ismerni a létezésem - erre a gondolatra elnevette magát. Az elveszett bárány, akinek a puszta létezése alapjaiban rengette meg a Hyuuga klánt. Az Eső országának hivatalos lakója volt, így pont két tűz közé szorult. Még szerencse, hogy elmentek a romok közeléből, mert hirtelen több robbanás rázta meg a környéket. Az egyik pont a közelükben volt, tehát ha csak néhány percet tétováznak, valószínűleg meghaltak volna.
*Ez vajon ki lehetett? Csak nem valamelyik másik két résztvevő közül?* A gondolatra megborzongott, hiszen eszébe jutott, amikor az orvosi rendelőben Mirubi előjött, a chakrája romlott volt, még soha nem látott ilyet a kunoichi. A beszélgetés alatt mintha érzékelt volna valami mozgást, azonban nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Ashura megjegyzésére csak bólintott, már nem is volt kedve megszólalni. Látta, ahogy a két fiatalabb shinobi elkezdte a ténykedését. Fejét egy pillanatra elfordította, de arra azért ügyelt, hogy háztetőre érkezzen, ne pedig a földre zuhanjon le. Az aligátor látványa sem volt sokkal felemelőbb, még szerencse, hogy az állat hamar eltűnt.
*Nahát, még szövetségesei is vannak! Tényleg nem egyszerű ninjáról van szó.* Ismét elgondolkodott a jounin, s hamarosan azt vette észre, hogy a városon kívül járnak. A hólepte táj egyöntetű fehérsége bántotta a szemét. Gyorsan megtalálta a fát, ahová elrejtette a felszerelését és fegyvereit. Ashurának is sikerült rálelnie a tárgyaira. Egy táska Emi holmijai között is volt, amit azonnal kinyitott. A beígért pénz ott lapult a táskában, de ahelyett, hogy örült volna, inkább elfintorodott. Eszébe jutott első komolyabb küldetése chuunin korában. Akkor egy hercegnő kiszabadításáért kapott húszezer ryot, amit gondosan megőrzött az évek alatt. Ez sokkal több pénz volt, viszont ártatlan civilek élete árán szerezte. Talán a fehér hajú ninjának igaza volt, ez nem neki való küldetés. Nagyot sóhajtott, majd az egyik tekercséből megidézett egy köpenyt, amit felvett. A hideg ellen nem sokat ért, jelenleg azonban fontosabbnak tartotta álcázni magát. A csuklya már takarta az arcát, de így is látszódott, hogy mosolyra húzódott a szája, amikor Ashura tisztelgett előtte.
- Talán. Bár egy jó ideig kerülni fogok mindenkit.
A robbanás neki is felkeltette a figyelmét, hiszen errefelé nem nagyon tartózkodhattak más emberek. Kivéve egyet, a csapat ötödik tagját, Tessát. A férfi azonnal megindult a hang irányába, de a Hyuuga lánynak sem kellett sok, hogy mozgásba lendüljön. Mély nyomott hagyott a hóban, ahogy kilőtte magát. A hóban ugyan nem tudott olyan gyorsan futni, a másik shinobinak ellenben nem okozott gondot. Amikor meglátta a sebesült kunoichit, hirtelen megtorpant.
*Mi történt vele?* Kérdezte magától a jounin. Csuklyáját ledobta a fejéről, úgy futott oda a lila hajú lányhoz.
- Tessa, Tessa, mi történt? - kérdezgette a fiatal ninjától, ő azonban egyikőjüket sem ismerte fel. Szerencsére Ashura rögtön a tárgyra tért, valamint felajánlotta, hogy segít neki. Egy újabb részlet került a helyére, amit eddig nem tudott hova tenni.
- Vigyázz rá! - mondta szinte utasításszerűen a Hyuuga. - Van egy olyan érzésem, hogy nálad jó kezekben lesz. Én már nem tehetek itt semmit, és lassan tovább kell állnom - amint ezt kimondta, egy kisebb hókavalkád keletkezett, majd a Shunshin no Jutsu segítségével szépen eltűnt a két ninja szeme elől, magukra hagyva őket.

A hófödte táj kezdett kicsit arculatot váltani, ebből gondolta Emi, hogy valamelyik szomszédos ország határához érkezett. Mivel teljesen véletlenszerű irányba indult el, fogalma sem volt, hogy merre járhat. Egyet tudott csak biztosan, el kellett kerülnie minden forgalmasabb falut. Nagy volt az esélye, hogy felismerik, mert óvatlan volt és felfedte magát a küldetés alatt. A Henge no Jutsuhoz még nem nyerte vissza teljesen az erejét, a chakráját sem akarta feleslegesen pazarolni egy álcára. Köpenyét összehúzta magán, aztán lerogyott a földre és hagyta, hogy könnyei szaporán hulljanak a földre. Sosem volt az a fajta, aki elsírja magát. Mindig kitalált valamit, hogy visszatartsa könnyeit, de most nem sikerült. Annak is örült, hogy Ashura előtt meg tudta őrizni viszonylagos tartását. Kinyitotta a száját, majd torkából üvöltés tört elő, amit messzire elvitt a hideg, csípős szél.

**Hyuuga Emiko** Pént. Júl. 05 2013, 23:08

[Itachi]

Miután összeszedte magát, Emi úgy döntött, hogy visszatér a faluba. Azt maga sem tudta, miért akar megint szembenézni a szörnyűségekkel, amiket maga mögött hagyott. Eddig megfelelő döntésnek bizonyult, hogy elmenekült és vissza sem nézett, de változtatni akart ezen. A táskáját, amiben a pénz volt szétnyitotta és alaposan megnézte a tartalmát. A rengeteg pénz látványa inkább keserűséggel töltötte el, mintsem boldogsággal. Nagyot sóhajtott, majd visszazárta a táskát és felvette a vállára. A hóban még látszottak a nyomai, ezért minden nehézség nélkül tudta követni a visszautat a faluig.
*Mégis mit csinálok?* Kérdezte magától az eddig oly' gondtalanul viselkedő lány. Egyre hidegebb lett, így még jobban össze kellett húznia magán a kabátot. Sajnos a szél elfújta néhány helyen a lábnyomokat, amiket hagyott, ezért kellett némi idő, mire újra megtalálta a helyes utat. Csuklyáját olyan mélyre húzta az arcába, amennyire csak bírta. Tudta jól, hogy a főkapunál egyből szemet szúrna, ezért meg se próbálta arról megközelíteni a falut. Szemébe chakrát küldött és aktiválta a Byakugant, de túl sokra nem ment vele. Azt a néhány chakrahálózatot gyengén érzékelte, tehát tudta, hogy az ellenük küldött ninják közül akadtak, akik életben maradtak. A fal vészesen magasnak tűnt, pedig egyáltalán nem ment közel.
*El se hiszem, hogy öten ekkora pusztítást vittünk véghez.* Töprengett el a jounin, majd lehunyta szemét, ezzel együtt pedig kikapcsolta Dojutsuját. A világ ismét színes lett, már amennyire egy ilyen fagyos ország árnyalatokban tündökölhet. Köpenye alól kibukkant mindkét keze, majd gyors kézjelekbe fogott. Annyira már feltöltődött a chakrája, hogy nem félt jutsut használni. A méreg is lassan kiürült szervezetéből, tehát koránt sem érezte magát annyira fáradtnak. Miután befejezte a pecsétsorozatot, egy pukkanás kíséretében felvette egy középkorú férfi alakját. Utazásnál használt hátizsákja nem volt feltűnő, egy vándornak nézett ki. A pénzes táska szintén ott lógott az oldalán. Mivel elég kaotikus állapotok uralkodtak, Emi mégis kockáztatott és délről közelítette meg a települést. Talán be tudott volna jutni észrevétlenül, azonban célja egészen más volt. Talán könnyíteni akart a lelkiismeretén, ezért úgy döntött, a pénz egy részét itt hagyja a faluban. Nem tudta még, hogyan fogja ezt kivitelezni, hiszen sosem tervezett előre, mindig ment az áramlattal. Sóhajtott egyet, összeszedte magát, majd közelebb osont a kapuhoz. Még mindig látta a füstfelhőt és innen már hallotta az emberek kétségbeesett kiáltásait. Annyi idő még nem telt el a támadás óta, szóval nem is számított másra.

Uchiha Itachi Csüt. Júl. 18 2013, 09:28

A lelki ismeret könnyítése helyett, ez lehet egy kicsit inkább önkínzás volt. Amikor a szemed elé tárult az a mértékű pusztítás amit véghez vitettetek társaiddal valami nagyon mélyen eltört benned. Mint amikor egy tornádó hasít végig egy városon. Itt ott néhány holt test amit nem emésztett fel még ez az enyészet amit magatok után hagytatok. A vér szag keveredett a füsttel és ez a kettő olyan egyveleget alkotott amitől a gyomrod szinte azonnal felfordult.
Az érzés amit a lelked mélyén éreztél rosszabb volt minden rosszullétnél. A lelki ismeret nem kímélt és talán eddigi életedben nem is éreztél még ilyet. A szemed akaratlanul is, de könnybe lábadt. A tested szinte magától cselekedett. Az álcád ötletes volt, de most képtelen voltál koncentrálni ezért inkább elbújtál egy nagyobb fal rejtekébe és feloldottad a technikát, hogy kisírd magad. Azt gondoltad, hogyha sikerül egy kicsit megnyugodnod akkor majd erőt veszel és újra álruhát öltesz és megpróbálod megint a segítség nyújtást, ám mielőtt sikerült volna befejezned a pityergést és még a gyomrod sem engedett a hihetetlen erejű szorításból, egy hang szólalt meg feletted. A hang mintha ismerős lenne!
- Szia! Bocsánat, hogy zavarok, csak az mentő csapat egyik tagjaként kötelességem megkérdezni, hogy minden rendben van?

**Hyuuga Emiko** Vas. Szept. 01 2013, 17:39

//Még egyszer elnézést az eltűnésemért, innentől igyekszem a heti 1 postot tartani!//

A kunoichi alig kapott levegőt, és a gyomra is egyre erősebben rándult görcsbe, mintha csak valami betegség gyűrte volna maga alá a szervezetét. A füst és vér szaga keveredett az orrában, amitől csak még jobban rosszul lett. Látta a pusztításuk után lévő állapotokat és egyáltalán nem tetszett neki, amit maguk mögött hagytak. Emi végül nem bírta tovább és újra elkezdett sírni. A Henge no Jutsut is feloldotta, ilyen állapotban nem tudott koncentrálni. A kétségbeesés hangjai befészkelték magukat az agyába és nem is szándékoztak onnan távozni egy jó darabig. Keresett egy nyugalmasabb helyet, majd lerogyott a fal tövébe, hogy ott sírja ki magát. Már nem tudta eldönteni, hogy mi helye és mi nem. Egy olyan küldetésre vállalkozott, ami örökre megváltoztatta az életét. Azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az időt, mert akkor biztosan nem jön erre a helyre. De utólag persze mindig okosabb az ember, átlátva a történteket, könnyebb megmondani, mi lett volna a helyes. A Hyuuga lány hozott egy döntést, ami akkor még jó ötletnek tűnt, hiszen egy nagyszerű kaland lehetőségét látta maga előtt. Csakhogy nem mindig az a döntés a helyes, amit először érzünk, éppen ezért neki is át kellett volna gondolnia. Egészen idáig csak bujkált, sosem lépett nyilvánosság elé, azonban itt felfedte a kilétét és nem csak magára, hanem másokra is baj hozott. Tisztán felrémlett előtte Tessa arca, amikor a rejtélyes férfi magával vitte. Meg tudta volna akadályozni, hiszen meggyógyult a lába és az ereje is nagyjából visszatért addigra. Kinyitotta a száját, mert megint üvölteni akart, ám ezúttal hang nem tört elő onnan. Helyette csendben tátogott, mint egy partra vetett hal. Tulajdonképpen a hasonlat találó volt, hiszen úgy érezte magát, mint aki mindjárt megfullad. Bár nem sokat evett az elmúlt napokban, mégis gyomortartalmának egy részét kiürítette a földre. Éppen letörölte a száját, amikor egy ismerős hangot hallott. Maga sem tudta, hogy hol találkozott a hangforrás tulajdonosával, de abban biztos volt, hogy korábban már összefutottak. Arról érdeklődött, hogy minden rendben van-e, habár erre maga Emi sem tudta a választ. A lány önkéntelenül is felnézett, ezzel kockáztatva a lebukását, ám most úgysem lett volna ereje bárkit megtámadni vagy védekezni. Halványlila szemeiben fájdalom ült, és közben még mindig könnycseppek gördültek végig fehér arcán.
- Nem tudom - válaszolt a jounin elhaló hangon.

Uchiha Itachi Szomb. Szept. 07 2013, 10:17

Amikor felnéztél egy nagyon ismerős szempárt pillantottál meg. A fiú szinte majdnem úgy nézett ki mint az ifjú kenshiro akivel találkoztál, csak a haja volt fekete. Tulajdon képpen mintha Karu állt volna előtted csak fekete hajjal és nem a szokásos pirosas ballonkabátban hanem egy fekete hosszúnyakú pólóban. A fiú száját pont eltakarta ruhájának szegélye ám a pillantásából rájösz, hogy ő sem lehet valami vidám. A kezét nyújtja feléd és ismét megszólal a már jól megszokott kicsit érces hangon...
- Azt hiszem először is részvétem azért a bizonyos valakiért akit elveszítettél. Most viszont el kell kísérjelek abba a táborba amit a falu szélén létesítettünk. Minden sebesültet és tűélőt oda viszünk. A nevem Kenshiro Kurayami. Ha esetleg láttál más túlélőket kérlek áruld el merre találhatom meg őket. Nagyon fontos lenne mert az embereknek nincs nagyon élelmük és ez a szörnyű pusztítás elért mindenkit.
A fiú megpróbál fölsegíteni és elkezd a tábor felé vezetni téged. Jelen állapotodban lehet, hogy jobb lenne ha nem mennétek el abba a bizonyos táborba mert ott viszont már tényleg lehetnek esetleg olyanok akik felismernek. Ezek az emberek pedig valószínűleg azonnal megakarnának ölni kérdés nélkül. A mészárszék amit magatok után hagytatok kegyetlen volt. Nem tudod pontosan, hogy a csapatból ki hajtott végre ilyen mészárlást de az illető nem kegyelmezett senkinek aki az útjába került. Az ifjú kenshiro viszont annál meglepőbb. Elképesztő, hogy a világ minden táján bele akadhatsz valamelyikbe! Ez a fiú viszont kiköpött mása az ifjú vezetőnek. Lehet, hogy van olyan részlet amit Karu nem osztott meg veled az életéről?

**Hyuuga Emiko** Pént. Szept. 13 2013, 23:15

*Karu?* Ez volt az első gondolat, amit utat tört a lány mélyebb gondolataiból a felszínre. Nem, valaki más lehetett, valaki, aki nagyon hasonlít rá. Hamarosan megtudta, hogy kicsoda valójában a fiú, ám egy darabig ezzel nem is foglalkozott.
- Arigatou. Nem tudom... - végül csak ennyit mondott válaszként.
Emi megfogta a feléje nyújtott kezet. Az érintés melegséggel töltötte el, de ugyanakkor gyomra ismét görcsbe rándult, talán azért, mert eszébe jutott, hogy mit tett az emberekkel, akik itt éltek. Miután felállt, a másik kezével megtörölte az arcát és ezzel a még ott lévő könnyeket is eltávolította. Bár tudta, hogy az előtte álló ifjú nem Karu, a szíve mélyén azt kívánt, bárcsak ő lenne most itt, hiszen akkor elmondhatná, mégis mit követett el. A bemutatkozást követően csak nézte a fekete hajú fiút, majd hangtalanul egy szót formált meg ajkival: Ke-n-shi-ro. Tehát Kurayami ismerhette Karut, vagy legalább is a klán miatt köze lehetett hozzá. Bár ez még mindig nem nyugtatta meg, de kicsivel jobban érezte magát. Mintha a klán tagjai valamiféle különös aurával rendelkeztek volna, egyáltalán nem érezte fenyegetve magát a fiú közelében.
- A nevem Emi - bökte ki végül, miután már jó pár lépést megtettek annak a bizonyos tábornak az irányába.
*Köszönöm a részvétet, de senkim sem halt meg itt... De valamit elvesztettem magamból, úgyhogy tulajdonképpen nem ok nélkül gyászoltam.* Gondolkodott el a fiatal Hyuuga, és közben önkéntelenül követte Kurayamit, mintha nem tudta volna, hogy hová készülnek éppen. Már elég messze jártak a fal tövétől és vészesen közeledtek a táborhoz, amit a sebesülteknek és a túlélőknek állítottak fel. A jounin így még nagyobb képet kaphatott a pusztításról, amit okoztak. Nem tudta pontosan, hogy melyik társa okozta, de arra a kettőre tippelt, akik külön váltak és a palotába mentek. Az egyikük ráadásul megpróbálta Ashurával együtt megölni, ám ez nem számított annyira a jelen helyzetben. Szinte egyszerre árasztották el az emlékképek, viszont pont elég volt arra, hogy kizökkentse a mostani állapotából. Szinte zombiként követte Kurayamit, viszont a felismerés észhez térítette. Tudta, hogy ha elmegy a táborba, valaki biztosan felismeri és elkerülhetetlen lesz a harc. Meg tudta volna magát védeni, hiszen a lába már tökéletesen működött és a chakrája is teljesen feltöltődött. Hirtelen megállt, tekintetét a földre szegezte és chakráját a kézfejébe kezdte áramoltatni.
- Gomennasai... - suttogta. - Gomennasai... gomennasai... gomennasai... - miközben ezt a szót ismételgette, megint eleredtek a könnyei. - Nem mehetek veled, mert... mert... én tettem...
Arcán tisztán látszott a fájdalom, de ugyanakkor egy röpke pillanatra az elhatározás is. Volt egy célja, amiért ide jött és csak azt akarta véghezvinni. Kézfeje körül pedig már tisztán látszott a kék chakra, ami azt jelentette, hogy a bűntudat ugyan még mindig emésztette, készen állt harcolni, ha esetleg Kurayami ebből rájött volna, hogy kivel van dolga. Mivel Emi nem ismerte, hogy milyen kapcsolatok fűzik ehhez a helyhez, ezért a legrosszabbra készült.

Uchiha Itachi Vas. Szept. 15 2013, 12:05

Amint próbáltál megküzdeni a saját démonaiddal hirtelen azon kaptad magad, hogy megint segítségül hívod a chakrádat pedig ez a fiú nem is tett ellened semmit. Lehet, hogy a gyilkolás a génjeidbe van kódolva. Ez ellen nem tudsz tenni ez a természeted legbelül? Ahogy észre veszi, hogy harcállásba helyezkedsz hátrébb ugrik és először kérdően néz rád aztán pedig dühössé válik a tekintete.
- Szóval te vagy az aki ezt tette ezzel a faluval? Most pedig itt vagy, hogy befejezd munkádat? Sajnálom, de ezt nem hagyhatom...
A fiú kézjeleket formál és a Suiton Mizuame Nabara technikával próbál elfogni téged. Ami azt jelenti, hogy a környező húsz négyzetméteres körben minden ragadóssá válik és ha nem reagálsz idejében akkor nagy bajban leszel. Ám ebben a pillanatban megérkeznek a fiú társai. Ezek szerint van velük egy érzékelő is mert házak között vagytok kizárt, hogy másképp észre vettek volna.
Két másik shinobi jelenik meg...
- Kurayami san minden rendben? - Kérdezik a fiútól aki még mindig veled néz farkas szemet.
Ügyesen kimozdultál a technika elől de úgy látszik, hogy most itt lenne az ideje kereket oldani ebből a faluból mert itt nem nagyon van tovább maradásod. Ha azt akarod, hogy az egész ország a nyakadat akarja. Lehet, hogy kár volt chakrát használni és így tudtára adni az ifjú kenshironak, hogy mi a szándékod!

// Következő postban jelöld, hogy merre szeretnél tovább haladni és írj egy szépet nekem arról, hogy hogyan menekültél meg ebből a helyzetből és egyáltalán a faluból! //

**Hyuuga Emiko** Szomb. Szept. 21 2013, 22:05

A Hyuuga lány először nem is fogta fel, hogy mekkorát hibázott. Még akkor is harcállásban maradt, amikor Kurayami egyértelműen utalt rá, hogy nem fogja annyiban hagyni ezt. Emi leengedte a kezét, bár ekkor már késő volt számára, hiszen elkezdett valamit, amit jobb lett volna inkább elkerülni. A fiú kézjelekbe kezdett, ám addigra már a jounin meggondolta magát, ezért feltett szándéka volt, hogy csak kitér a támadás elől, bármennyire is nehéznek fog bizonyulni. A düh, ami a tekintetéből áradt megint visszahozott egy régi emlékképet. Amikor a Gőz országában találkozott Karuval, akkor sem éppen a legbarátságosabban kezdődött el kettejük kapcsolata.
- Nem, én... - próbált mentegetőzni a halványlila szemű shinobi.
Amikor a kunoichi meghallotta a technika nevét, sejtette, hogy mi fog következni. A lábába még több chakrát irányított, majd megtámogatva a Tsuten Kyaku segítségével, ami ugyan elsősorban támadó jutsu, azonban az évek alatt kitapasztalta a technika másik részét, felugrott a levegőbe. Megerősödött izmainak köszönhetően helyből, ugyan kicsit oldalra, de eléggé el tudott ugrani. Korábban, ahol állt egy kisebb kráter keletkezett. A plusz chakra miatt nagyobb lendületre tett szert, plusz még a Hyuuga képességeit is latba vetette, tehát tényleg azon igyekezett, hogy elkerülje a csapdába esést. Hallott már arról a technikáról, amit Kurayami használt, vagyis nagyon jól tudta, ha nem kerüli el, akkor csapdába esik és vége lesz a küzdelemnek, mielőtt még ténylegesen elkezdődött volna. Már házak között voltak, tehát úgy irányította magát, hogy valamilyen fal az útjába essen. Még a levegőben volt, amikor a kezébe is extra chakrát küldött, vagyis feltett szándéka volt, hogy egy ház falába fog kapaszkodni. A chakrával fára mászást már genin korában megtanulta, tehát nem okozott gondot neki a falon való megmaradás sem. Mivel a kezeit is használta, sikerült elkerülnie a ragacsos folyadékba való beleragadást. Elég nagy területet fedett be a technika, szóval csak jóval odébb tudott leugrani az útra. Ekkor érkeztek meg a fiú társai, akik között valószínűleg volt egy érzékelő, máskülönben nem tudták volna őket megtalálni ezen a helyen. Érezte, hogy egyre szorul a hurok, már nem volt sokáig maradása ezen a helyen.
- Gomennasai, Karu! - kiáltotta oda a lány, ám egyből a szája elé kapta a kezét. A név véletlenül csúszott ki a száján, ám visszaszívni már nem tudta. - Mármint... - megint csak egy szót tudott kinyögni, mert eszébe jutott, hogy miért is jött vissza.
A táskát, amit magánál tartott, levette a hátáról és egyenesen a ragacsos anyagba dobta. Aztán gyorsan megfordult és ahogy csak tudott, elkezdett futni. Félúton felfutott egy még épen lévő ház oldalán, majd le a másik oldalon, mert nem akart sokáig szem előtt lenni. Egy kisebb utcában találta magát és mivel hajlamos volt eltévedni, ezért aktiválva a Byakugant, majd azzal kereste meg a falat. Szerencsére a chakrahálózatokat látta, így el tudta kerülni a ninjákat, akik esetleg szintén segédkeztek a mentési munkálatokban. Valójában nem mentek olyan messzire a kaputól, ezért viszonylag hamar a nyílt terepen találta magát a kunoichi. A táskát eljuttatta a faluba, ezért jött el idáig és kockáztatta az életét. Tovább nem volt itt maradása, ráadásul még többen látták az arcát. A hóban egyre nehezebben tudott futni, s a lába is fázott már, hiszen nem ilyen időjáráshoz szokott. Az adrenalin, ami az ereiben áramlott tovább hajtotta őt előre. Már nem érdekelte, hogy merre is tart, csak ki akart jutni az országból. Egyszer már elment a határig, csak visszafordult a lelkiismeret furdalása miatt. A távolban hegyeket látott, ami engedett következtetni, hogy a Villámok országa felé tartott.

Uchiha Itachi Vas. Szept. 29 2013, 11:58

A név hallatán a fiú szinte azonnal megtorpant és ez volt az a pillanat amire te vártál. Szinte azonnal eltűntél a szemük elől. Feltehetőleg el tudtál volna bánni talán még az erősítéssel is de nem hiányzott még egy kis csetepaté. Most inkább minél inkább el kéne kerülnöd a bajt. A következő pár órában csak futottál és futottál. Az adrenalin hajtott előre és szinte akkor sem hagyott már megállni amikor már járni is alig tudtál... A következő éjszakát messze az úttól az erdőben töltötted. Viszont szerencsédre már közel jártál a határhoz de most még nem akartál így átkelni a villámok országának határán mert kellett egy kicsit pihenned hiszen te is csak emberből vagy. Aznap éjszaka rettenetesen aludtál. Inkább szenvedés volt ez mint alvás.
Amikor másnap felkeltél szinte fürödtél az izzadtságban. Még nem tudtad teljesen feldolgozni a faluban látottakat. Most lehet, hogy az a legjobb megoldás ha magad mögött hagyod ezt az országot és az emlékeket is amiket itt szereztél. Háború van és valószínűleg még rengeteg más szörnyűséget fogsz látni a közeli jövőben ezért jó lenne magadat arra is felkészíteni. Jó irányba haladsz ha meg szeretnéd látogatni az öreg hyuugát viszont az a szóbeszéd járta, hogy megtámadták a fű országát. Egyik ismerősöd pedig valószínűleg most véres harcot vív a klánjáért. Lehet, hogy ebből ki kéne maradnod viszont az is lehet, hogy szüksége van a segítségedre. Minden esetre érdekes, hogy szinte mindenhol belebotlasz egy Kenshiroba...
Így most rajtad áll a döntés, hogy merre mész tovább. Gond nélkül bejutsz a villámok földjére. Innentől viszont te döntöd el, hogy merre is indulsz tovább!

// Kövi post villámok országának határvidéke! //

**Hyuuga Shakaku** Szomb. Feb. 02 2019, 16:32

Hyuuga Emiko

Az ifjú kunoichi tehát délnek veszi az irányt. A döntés majdhogynem különös iróniával párosul, elvégre nem is olyan régen érkezett a Villámba a Fagyból. Akkoriban szörnyű múltat hagyott maga után, és talán a reménytelibb jövője felé haladt, most viszont ugyanolyan szörnyűségeket hagy hátra – ha nem rosszabbat – és az abszolút bizonytalanság felé tart.

Elvégre a Villám elég nagy ahhoz, hogy az őrjáratok szétszóródása miatt azok között könnyebben el lehessen surranni. Túl nagy területet ölel fel ahhoz, hogy annak minden négyzetméterére jusson egy kémlelő szempár. Mindez persze alapjaiban változik, amint közelebb ér a határhoz – nem csoda, hiszen távol tőle háború dúlt a közelmúltban, melyből a maga oldalán kevésbé vette ki a szerepet. Inkább csak kósza lélek volt, azonban a jelen és a közelmúlt véres kegyetlenségein túlmenően a távolabbi múltban szinte csiholója volt egyfajta szikrának, mely a Fagyban szörnyű események sorozatát indította be.

Nem csoda hát, hogy mindezen körülmények következtében, azok természetes velejárójaként a határ menti őrségek – a határ mindkét oldalán – megduplázódtak, de talán megtriplázódtak. Elvégre jó, szép és nyugodt dolog lehet a béke, de valójában mindenki tudja a szíve mélyén, hogy egy békét mindig háború előz meg, és háború követ. Így hát mindenki baljós árnyakat vél felfedezni a hegységek által vetett árnyékokban, ily hatalmas a félelem.

A hyuuga lány pedig kifejezetten kellemetlen helyzetben van: nincs kihez, hova fordulnia segítségért. A szó abszolút, teljes értelmében egyedül van, és most érezheti csak igazán, miért veszélyes ez. Nincs mögötte sem nemzet, sem család, sem csapat, sem társ, aki segíthetné. Már az is nagy segítség lenne a számára, ha valakivel az éjszakai megfigyelést, őrködést megoszthatná. Nincs, aki fedezné a hátát a bajban, vagy akár egy vadállattámadás során. Mindent egyedül kell megoldania.

És azt is hogyan... ugyan már jobban van, már kevésbé érzi a tragikus esemény fájdalmait, viszont a teste folyamatosan próbálja visszaszerezni korábbi erejét. Az agya még mindig próbálna két szemmel látni – amikor nem használja a kekkei genkai képességét, könnyen szédülhet bele a világ félsötétjébe: jóval többet kell mozgatni a fejét, hogy lássa mindazt, amit eddig akár fejmozdítás nélkül is tudott. A nyakát hát könnyedén fájlalhatja, ahogyan az ép szemét is, amit így megerőltet, elvégre most annak kell lefednie mindazt, amiért eddig két szem volt felelős. A mélységet és a teret máshogy érzékeli, így hát figyelnie kell, egyben kitapasztalnia is, hogy milyen a célzás. A byakugan aktiválása közben természetesen megmarad a közel 360 fokos látása₁, azonban itt is érezheti, hogy arra az egy szemre igencsak jelentős teher nehezedik. A kellemetlen, feszülő, szinte fájdalmas érzést tehát meg kell szoknia, ahogyan az agyának is azt, hogy egy forrásból érkeznek az információk. Talán az egyedüli, ugyan jelenleg minimálisnak tűnő előnye a helyzetének az, hogy így legalább csak egy szembe kell a chakráját koncentrálnia, így talán mintha egy leheletnyivel kevesebbet fogyasztana a készletéből.

Így azonban kifejezetten figyelnie kell arra, hogy miként és merre halad a határátkelésnél. Azt ugyanis bizonyossággal tudhatja, hogy a Fagyban nem látják szívesen – sőt! -, de valószínűleg még a Villám is hasonló hévvel csapna le rá. Ha másért nem is, a szeméért biztosan. Így hát mikor átvergődik a hegylánc gerincén, bújva, rejtőzve, egyenesen átlopva magát, okkal lélegezhet fel, de semmiképpen sem könnyebbülhet meg véglegesen. Elvégre a Fagy jóval kisebb területű egység, és a múltbéli események felzargatták a hangyabolyt.

Így hát majdhogynem azonnal választania kell: vagy a vadonban maradva próbál előrébb haladni, vadászva rejtőzködni, esetleg barlangokban megbújni, vagy pedig az országon átvezető legrövidebb lehetőséget választva marad közel a főbb kereskedelmi útvonalhoz, mely mentén elszórva kisebb településekbe is lehet botlani. A havas, északon található hegyvonulat talán megfelelő rejtőzködést nyújthat, de vajon egy ilyen leharcolt állapotú személy részére túlélési lehetőségeket is tartogat? Vagy biztonságosabb lenne az emberek között járni?

//A kalandodat ezennel átveszem, egyben egyeztetek az NT-vel a várakozás iránti fájdalomdíj tekintetében. Az előző körben elsajátított D szintű Kyaku kyaku-t felírhatod az adatlapra.

Ez még csak egy bemelegítő poszt. Kérlek, csak addig írd, hogy átjut a Villám-Fagy határon, és eltölt közel egy napot a Fagyban. Illetőleg kérlek válassz, hogy a fent megjelölt két irányból melyiket választaná, illetve ha előrukkol egy harmadikkal, akkor az mi volna?

**Hyuuga Emiko** Hétf. Feb. 04 2019, 00:04

//Hyuuga Shakaku - Köszönöm, hogy átvettél!//

Emiko ismét egyedül maradt, életében nem először és nem is utoljára. Kezdte megszokni a magányos életet, amit jó pár éve élt. Újfent maga mögött hagyott egy biztonságos, vagy annak vél menedéket, ám muszáj volt ismét kemény döntést hoznia. Megint sokáig maradt ugyan azon a helyen, könnyű célponttá vált. Haruka ugyan jó vendéglátónak és még jobb gyógyítónak bizonyult, a sötétséget, amit magával cipelt egyedül kellett legyőznie. Sokszor hozott rossz döntést, a legrosszabbat akkor, amikor nem futott el az ismeretlen, bekötözött karú férfi elől. Miatta vesztette el bal szemét és kapta meg a nyakán éktelenkedő átkot.
Folyamatosan dél felé tartott, a Fagy országát célozta meg. A múltja valahogy mindig utolérte, bármennyire is próbált elmenekülni előle. Ismét olyan országba tévedt, ahol rossz társasághoz csapódott, megízlelte milyen is lehet teljes jogú szökött ninjának lenni. A nagy részét már elfelejtette, egyre kevesebbet álmodott arról a pár napról. Helyette jött a másik szörnyűség, ami sokkal erőteljesebben hatott rá, elnyomta a Fagy országában történtek emlékeit. A hegyek, a hó, a hideg pedig hirtelen visszahozták a képeket. A Hyuuga megtorpant, de nem csak azért, mert közeledett a határhoz. Arcárhoz nyúlt, mert a még meglévő szemébe könnyek szöktek, azokat igyekezett kitörölni.
Táskájában elkezdett kutakodni és elővette a térképét. Amióta hozzájutott ehhez a segédeszközhöz még nem használta, viszont úgy látta, eljött az ideje bevetni. Chakrát irányított a papírba, ami így jelezte, merre vannak a határőrök a Villám és a Fagy országában. Látására kevésbé akart hagyatkozni, hiszen közel sem szokott hozzá milyen egy szemmel tájékozódni. Éppen ezért Byakuganját szintén kímélte, bár arra már rájött, kevesebb chakrába került aktiválnia.
A kis fényes pontok jelezték a ninjákat és a mozgásukat. Emiko arra vette az irányt, amerre a legkevesebb embert látta mozogni. Ha közben újabbak bukkantak fel, némileg irányt változtatott. Mindig ügyelt a megfelelő távolságra, hiszen jelen állapotában talán még egyetlen képzettebb shinobival sem tudott volna elbánni.
Magányos útja ekkor csapódott le rajta igazán. Ugyan senkire sem kellett vigyáznia, senkiért nem tartozott felelősséggel, csakhogy így ő maga is elesett bármiféle támogatástól. Talán ezt a sorsot szánták neki, amikor apja úgy döntött, felrúgja klánja hagyományait és a Tűz országán kívülre viszi a Hyuuga vérvonalat. Senkinek nem kellett, csupán a Dojutsuja bírt nagy értékkel. Konoha tűzzel-vassal üldözte, Amegakure ugyan semmit sem tudott különleges képességéről, viszont oda évek óta nem tért vissza, amiatt kellett előlük menekülnie. A háború kezdetekor a Fagy országában történtek miatt lett rossz híre - ahova ironikus módon át akart menni. A Villámok országában, eldugva a hegyek között az öregnél ugyan menedéket lelhetett, ám egyre kevésbé volt biztonságban. Meghozott egy döntést, ahhoz tartotta magát. Haladt tovább előre, vagyis inkább a biztonságosabb úton, kerülve az embereket.
Amikor átért a határon, megszaporázta lépteit, bár a havas táj kissé nehézkesebb terepnek bizonyult. Néha megállt, chakrát vezetett a térképbe, így tudta meghatározni a határőrök pozícióját. Lába vitte előre, de kezdett fáradni. Erejét közel sem nyerte vissza és még bal szemürege lüktetett néha, valamint a nyakán lévő pecsétből néha nyilalló fájdalom sugárzott szét felső testébe.
Aztán újabb nehéz döntés elé került, választania kellett melyik úton megy tovább. Vagy a hegyek viszonylagos biztonságát választja, vagy pedig a gyorsabb úton jut át az országon. Előbbi a terep, utóbbi pedig a kisebb falvak miatt volt veszélyes. Mégis inkább azt választotta, hogy a kereskedelmi utak mentén halad tovább. Sok minden történt vele az évek alatt, megváltozott, talán azok sem ismernék fel, akik látták az arcát a földesúri birtokon. Ismét kockáztatott, de jó oka volt rá. Jelen állapotában úgy ítélte meg, a hegyek nagyobb veszélyt jelentenének számára. Ezen kívül minél gyorsabban szeretett volna átjutni az országon, egyenesen a Gőz országát célozva meg. Ennél tovább nem tervezett, hiszen számtalan módon húzhatják keresztül számításait. A térképet eltette, mert chakrájával is igyekezett spórolni. A lehető leggyorsabban haladt, igyekezett a szokásos ninja tempót tartani. Fákat csak elszórva talált, főleg a hegyvidéki részen, ezért az úton maradt. Néha megállt pihenni, ilyenkor megpróbált félreesőbb helyet találni. Senki sem őrködhetett helyette, mindent egyedül kellett megoldania. Falvakba egyelőre nem ütközött, de tudta, később biztosan el kell haladnia egy-két település mellett. Egyre óvatosabb lett, ahogy haladt az ország belseje felé. A határőröktől ugyan nem kellett tartania, ám a veszély közel sem múlt el.

//Elnézést a rövidségért, még vissza kell rázódnom a karakterbe! A térkép, amire utaltam, még korábban Mikulás ajándék volt.//

**Hyuuga Shakaku** Szomb. Feb. 09 2019, 12:09

Hyuuga Emiko

A fiatal nő kimért gondolkodásának – és roppant elmés térképe segítségének köszönhetően – a határon sikeresen átjut. Noha a folyamat viszontagságos, elvégre még a térkép használata mellett is többször feszült, néma merevségben kell megvárnia, míg egy-egy területről elfordulnak a kémkedő tekintetek. Mindeközben pedig csak néma imákat fogalmazhat meg fájdalomtól gyötört tudatában, nehogy egy szenzorba, vagy egyéb, helyzetét felfedni képes ellenbe ütközzön.

Úgy tűnik azonban, hogy a szerencséje kezd átfordulni a jó – vagy legalábbis a jobb – oldalára, ugyanis mindennemű különösebb atrocitás, átvészelhetetlen nehézség vagy eget rengető kihívás nélkül jut át az őrök pásztázta vidéken. Azt elhagyva pedig, és egyben közeledve a kisebb településekhez, érzékelheti csak, hogy itt a shinobi-jelenlét valamivel korlátozottabb. Nyilvánvaló persze előtte, hogy a Fagy Országa nem éppen a nagyhatalmak egyike, kevésbé szponzorált, elvégre inkább a nagyobb nemzetek zsebelik be a nagyobb profitot hajtó küldetéseket, és a limitált nyersanyaga is szerényebb kereskedelmet, gazdaságot enged meg. Magyarán a képzett shinobik száma, illetve a fogadott zsoldosoké is alacsonyabb – namármost őket inkább a határvédelemre rendelhették ki.

Noha a kisebb települések sem restek, elvégre ha nincs az állami hatalom, mint béke- és rendfenntartó egység jelen, úgy maguk a lakosok kénytelek ezen feladat ellátásáról gondoskodni: Emiko pont ennek lehet tanúja, ugyanis sokkal inkább egyfajta polgárőrséget lát, mintsem képzett katonákból álló egységeket. Önmagában a civilek – még ha jártasak is a harcművészeti ágakban – aligha jelentenének a kunoichinek kihívást, azonban ő okkal félhet attól, hogy az általuk történő felfedése roppantmód veszélyesnek bizonyulhat. Ha őt bárki felfedi, legyen az aggastyán, vagy hóban játszó gyermek, annak, és így jelenlétének híre kél. Ahhoz pedig, hogy a hírfolyamot szó szerint elfojtsa, az egész települést le kellene mészárolnia. Igaz, hogy a nő elveszett, de efféle-e? Ha ugyan el is vesztette útját, ugyan elvesztette-e az emberségét?

Az viszont ténykérdés, hogy az utak mentén haladva jut előre a leggyorsabban, ahogyan az is, hogy élelemszerzés végett a legbiztonságosabb megoldás a gyakran térdig érő hóban, az erdő takarása alatt vadászni. Alvás szempontjából talál több elhagyatott, bedőlt falú kunyhót is, amiben meghúzódhat, de nyilván ezekben a tűzgyújtási lehetősége – a lebukás veszélye miatt – igencsak csekély. A pozitívuma persze az, hogy a hegyi barlangokkal ellentétben itt nem kell vadállattal, illetve vadállat falkákkal, csoportosulásokkal megküzdenie érte.

Viszont már meg kell állnia éjszakára. Nincs olyan fizikai állapotban, hogy csak úgy, mindennemű pihenési lehetőséget mellőzve vágtasson át az országban. Egyfelől a pecsét periodikusan fellángol, másfelől a szeme ezzel szinte azonos ritmusban lüktet. Arról persze nem is beszélve, hogy a hideg a csontjaiig hatol, és még ha chakrát is keringet a testében – ami nélkül valljuk be, hogy az eltérő környezeti adottságokhoz szokott emberi szervezet, legyen bármilyen képzett is -, folyamatosan érzi, hogy az izomzata be akar dermedni egészen mozgásképtelenségig.

Így hát pihenni kényszerül az egyik kunyhóban, ahol szerencséjére, illetve a hideg ellenére gyorsan elnyomja az álom. Szemhéjai könnyedén ragadnak le, légzése viszonylag gyorsan kiegyenlítődik.

Aztán persze, ahogyan azt már megszokhatta, sőt, szinte számolhatott ezzel, a szerencséje ismét szemen köpi a nőt: a környezete hidegsége, mely egyenesen rideggé tette csontjait, egy szempillantás alatt elillan bőre alól. Helyette forró, perszelő láva bugyog egyenesen a sebe, a pecsét alatt, s onnan terjed szét bőre alatt, ereiben, izmaiban, csontjaiban, egyenesen a hajszálai végéig. Tüdejében megremeg a levegő, és mikor esetleges rémületétől felpattannának szemhéjai, rájön, hogy azok nem mozdulnának. Mikor próbálna felülni a kunyhó falai közötti elhagyatott, magányos helyén, rádöbben, hogy teste sehogy sem mozdul.

Vagy mégis?

A szervezetét átjáró emberfeletti forróság a következő pillanatban mindent elsöprő hullámként, fájdalom formájában is végigsöpör a testén. Az első fájdalomhullám villámgyorsan halad végig a szervezetén, majd pedig mintha falba ütközne a teste végpontjainál és onnan pattanna vissza, visszafelé ismét áthalad rajta, afféle visszhangként.

Mindezek után a teste mintha megmagyarázhatatlan stuporából villámszerűen elevenedne meg, képes hirtelen felülni, és amennyiben végig is tapogatja magát, sebek, sérülések után kutatva, rájöhet, hogy ez az érzés nem külső behatás nyomán keletkezett. Maga köré tekintve azonban nem a kunyhó elhagyatott, leharcolt falait láthatja. Nincs deres pókháló a feje fölött, sem pedig egy korábbi tél alkalmával halálra fagyott rágcsáló a sarokban. Nincs hulló vakolat, sem betöredezett padlódeszka. Nincs egyik tartójáról félre hajló ajtó, sem a mögötte süvítő északi szél.

Körülötte, felette is és alatta is végeláthatatlan sötétség húzódik; mintha a semmiben lebegne, ami minden fényt elnyel. Az egyetlen dolog, amit talán némi megkönnyebbüléssel konstatálhat, hogy a teste mozdulni képes. Feltápászkodva a távolba tekinthet: a sötétséget pásztázva mintha annak függönye meglibbenne, s mögötte valami fényforrás villanna fel.

A sötétséget valójában csak ekkor érzékelheti fátyolszerűnek – a bőrét kecsegtetően kényezteti, mígnem megpróbál a fény felé haladni. Ekkor ugyanis égető béklyóként tekeredik végtagjaira. Amennyiben halad a fény felé, ahhoz egyre inkább közeledve mást is érzékel a fényfolt irányából: hideget, mintha a lyukon keresztül befújna az északi szél, behullanának a hófehér pelyhek, beszűrődne a hideg levegő éles illata, melybe az erdő aromája is keveredik.

Haladva felé azonban a fátylak egyre inkább gátolják őt, és egyenesen erőltetnie kell végtagjait, hogy előrébb vigyék testét.

Viszont mikor eléri a fehér foltot, azon szinte átesik....

És térdeivel hideg macskakövön landol. Kezeivel kénytelen megtámasztani magát, ugyanis amint a földre zuhan, ugyanolyan lendülettel hányja ki magából azt a keveset is, amit az előző este vadászhatott és ehetett. A heves reakcióját követően azonban maga körül körbe tekintve egészen más környezetet vél felfedezni, mint amiben álomra hajtotta fejét.

A körülötte lévő kő és faházak inkább csak összehordott tákolmányok; ellentétben a hideg ellen biztonságos meleget nyújtó viskókkal, mely épületek az általa eddig látott településekre voltak jellemzőek. A levegőben inkább alkoholszag terjeng, mint a takaros kerteben növesztett gyógynövényeké. Inkább hangos kiabálás és éneklés, hahotázás zajaira lesz figyelmes, mint a dolgozó népek neszeire.

– Nahát, nahát, nahát. Ilyen látvánnyal sem találkozik az ember minden nap. – Mondja a lány lehajtott feje fölül egy mély, rekedtes férfihang. Felfelé tekintve láthatja a fiatal nő, hogy az ismeretlen férfi télies ruházatán kötényt visel. Az anyag új korábban biztosan makulátlan hófehér lehetett, azóta azonban barnás és vörös foltok tarkítják. Kezében egy méretes halat szorongat, a másikkal az épület kitárt ajtajának kilincsét szorongatja.

**Hyuuga Emiko** Szomb. Feb. 16 2019, 18:53

A Fagy országában Emikonak az állapota mellett még az időjárással is szembe kellett néznie. Megpróbált a lehető legrövidebb úton kijutni a hóval és jéggel borított tájról, ám még erősen a felépülési szakaszban tartott. Haruka ellátta, ahogy tudta, a többi pedig a jouninon múlt. Mintha a vidék is arra törekedett volna, hogy lassítsa, akadályokat állítson elé, pedig próbált innen menekülni. Múltja valahogy elég sokszor utolérte. Visszagondolva, a hegyekben ennél is keményebb időjárási viszonyok várták volna, tehát jól döntött, amikor a kereskedelmi utak viszonylagos biztonságát választotta. Élelmet tudott szerezni, bár a hóban kissé nehézkesnek bizonyult. Az éhség nagy úr, a ninják között is, tehát megtett mindent annak érdekében, hogy gyomrát megtöltse.
A legtöbb harci tudással rendelkező embert kirendelték a határok védelmére, vagyis a falvakban jó eséllyel csak civilekkel találkozhatott. A lelepleződés veszélye azonban fenyegette, hiszen bármilyen hír egy furcsa idegenről biztosan magára vonta volna a rendfenntartók figyelmét. Viszont nem maradt más választása, visszafordulni és a hegyekben folytatni túl sok időbe került volna. Választott, tehát ezen az úton kellett tovább haladnia. Agyát túl sok emlék rohanta meg, ahogy haladt át az országon. Harcok zaja szűrődött felé, amiket nem vívtak, legfeljebb a Hyuuga a saját szívében. Eldöntötte, annak a napnak nem szabad megismétlődnie. Az Átokpecséttel még az eddiginél is nehezebb dolga akadt. Amikor először előtört belőle az erő, úgy érezte elemészti a sötétség. Majdnem megölte Harukát, aki csak segíteni akart rajta. Minél jobban próbálta megőrizni emberségét, ám az idő előrehaladtával egyre nehezebbnek bizonyult ez a feladat.
A Nap lassan lebukott a horizont mögé és sötétség borult a táj. Emiko valami menedék után nézett, ahol meghúzhatja magát éjszakára. Korábban simán bevállalta az éjszakai utazást, a hosszú, ninja menetben való utazást, azonban a jelenlegi állapota ezt nem tette lehetővé. Tagjai kezdtek átfagyni, hiába keringtetett chakrát egész testében. Hamarosan észrevett egy romos kunyhót, ahol meghúzhatta magát. Tüzet nem rakhatott, hiszen bárki könnyen észrevette volna. Szerencséjére szinte azonnal elnyomta az álom, pedig a körülmények miatt azt hitte, több időbe fog telni. Valószínű az állapota miatt alakult így.

Amikor már azt hitte, végre nyugalomban tölthet el némi időt, Emikonak rá kellett jönnie, a szerencse rég elhagyta. A szinte maró hideg helyett perzselő forróság árasztotta el a testét. Ereiben mintha vér helyett bugyogó láva tombolt volna. Ordítani próbált, vagy legalább is reagálni valahogy a helyzetére. Megpróbált felülni, viszont ez sehogy sem sikerült. Teste mozdulatlanná dermedt, még szemhéjai sem mozdultak, teljes sötétségbe borítva a kunoichit.
*Segítség! Valaki segítsen!* Belső hangja üvöltve törte meg a csendet fejében. Szája nem mozdult, még mindig teljes tehetetlenségben vergődött.
Ekkor hirtelen véget ért testének merevsége és gyorsan felült. Hiába keresett fegyver okozta vágást vagy egyéb sérülést a testén, semmi sem talált. A fájdalom és az égető érzés belül terjedt végig, az Átokbillogból kiindulva. Ahogy körbepillantott, a kunyhó falai helyett valami egészen más fogadta. Teljes sötétségben úszott, mintha az elnyelte volna, hogy aztán soha többé ne lássa a napvilágot.
*Hol vagyok?* Ismét csak a fejében sejlett fel saját hangja. Bár kétségbe vonta, egyáltalán tudna-e beszélni ebben a környezetben.
Ahová tartozol.
A hangnak ugyan nincs színe, mégis tökéletesen érezte a sötétséget, ami a szavakból áradt. Hallotta már korábban, amikor a faluban előtört a pecsét ereje.
Feltápászkodott és mintha egy fátyol libbent volna fel, némi fényforrást vélt felfedezni a távolban. Némileg megnyugodott, amikor teste minden parancsára reagált és elindulhatott a fehérség felé. Orrát megcsapta az erdő illata, hozzá pedig hideg, jeges szél társult. Úgy tűnt, mintha egy lyukon keresztül fújna be abba a helyiségbe, ahol jelenleg tartózkodik. A mozgás egyre megerőltetőbb volt, mintha a fekete fátylak akadályozták volna a mozgásban. Azért haladt tovább előre, a fehérség mutatta az utat, merre kell mennie. Amikor odaért, kezét kinyújtotta az ajtó felé, ám legnagyobb meglepetésére egész testével átesett rajta.

Hideg kövön landolt, teljesen más érzést keltett a sok macskakő, mint a kunyhó padlója. Gyomrából émelyítő érzés kúszott fel, egyenesen a torkáig. Alig támasztotta meg magát, nehogy teljesen elterüljön a földön, amikor a korábban elfogyasztott vacsorája nemes egyszerűséggel kijött belőle. Köhögött utána párat, a maró érzés pedig még egy darabig megmaradt nyelőcsövében. Korábban néhány üveg szaké elfogyasztása után tapasztalt ilyen tüneteket. Csakhogy idejét sem tudta, mikor ivott utoljára bármilyen alkoholt. Valami más okozhatta jelenlegi tüneteit.
Aztán tekintett csak körbe. Korábbi sejtése megerősítést nyert, amikor körbenézett és a kunyhó helyett valami egészen más épületben találta magát. Alkoholszag csapta meg orrát, fülébe pedig mulatozás zajai jutottak el.
*Hogy kerültem ide?* Kérdezte magától Emiko, viszont jól tudta, erre saját magától biztosan nem kaphat választ.
Meghallotta a hangot és azonnal feltekintett a forrására. Végigmérte a férfi ruháját, ami rögtön megmaradt benne, a barnás foltokkal tarkított köténye. Bár gyomortartalma nemrég ürült ki belőle, mégis némi éhséget érzett, amikor tekintete a halra vándorolt. Egy cseppet sem állt szándékában vitatkozni a férfival, maga is jól tudta, bekötött bal szemgödrével a földön kuporogva valóban ritka látványnak számított.
Ninja ösztönei azonnal működésbe léptek, de teste minden porcikájával ellenállt. A hideg kikezdte, újfent energia nélkül maradt, ráadásul az égető érzés emléke még mindig elevenen élt tudatában. Ismeretlen helyre került és a hangokból ítélve jó páran lehetettek még a közelben. Menekülnie kellett, méghozzá a lehető leggyorsabban.
Öld meg!
A gonosz, gyűlölettől fűtött hang ismét megszólalt benne. Emiko ettől alig láthatóan megremegett. Félt saját magától, attól, hogy mire lehet képes. Ha az Átokpecsét emberekkel teli helyen tör belőle elő, talán végez mindenkivel. Egyelőre nem szólalt meg, némán bámulta a férfit, még mindig a földön térdelve.

**Hyuuga Shakaku** Vas. Márc. 03 2019, 10:01

Emiko

Az elveszett kunoichi most, hogy végre magánál van, és körbe tud nézni tudatosan, tudja értelmezni a környezetének elemeit, tényezőit, nem csak a hirtelen, váratlan és megmagyarázhatatlan helyszínváltozással kénytelen szembesülni. Igaz, tudata mélyén – abban a megmagyarázhatatlan sötét végtelenségben, ami elméjének ragyogását többszörösen és nem kevés erőszakkal írta felül – egyenesen meg kellett küzdenie saját végtagjaival, a szurokfekete és füstszerű fátylakkal, így mentális értelemben végtagjainak fáradtsága, fájdalmasan szurkáló, égető érzése nem annyira meglepő.

Viszont most, hogy testének minden fizikai aspektusát érzi – ahogyan a csiszolatlan macskakő éle a térdkalácsába mar, a hideg pedig még a tüdejét is reszketésre kényszeríti - kénytelen azzal szembesülni, hogy végtagjainak fájdalma nem csak egy mentális betegség tünete. Karjait és lábait takaró szövetruházata szakadásokkal, apró szakításokkal tarkul, mögülük pedig apró sebekből gyöngyöznek a vérvörös cseppek. Van, ami még igencsak friss, de van, amire már rászáradt – de talán inkább fagyott – a vér. Továbbmenve lábai sajognak, mintha hosszú mérföldeket tett volna meg.

– Na mi történt, kölyök? Megkukultál? – Veti oda nem is kevés gyanakvással a férfi, majd látszólag megenyhül. – Bent meleg van, és van ennivaló is. Úgy tűnik számomra, igencsak szükséged lenne rá.

Ugyan a lány szerencséje igencsak kétséges, most lelke mélyén mégis úgy érezheti, válaszút elé van állítva. Elvégre még elsétálhat innen, hátat fordíthat ennek a helynek, ennek az országnak. Kérdés persze, mennyire szabad a választása, mennyire megengedett az.

//A térképpel kapcsolatban egyeztettem az NT-vel. Tekintettel arra, hogy a papírra, ha felírsz, felrajzolsz valamit – jelen esetben chakrával – megmarad, és ha új helyen újra feltérképezést akarsz, akkor az ottani rajz a már meglévőre került felvitelre, így lényegében második és sokadszori alkalommal már egyre használhatatlanabb lesz. Mivel ez a leírás elmaradt az ajándék kiosztásánál, így a jelenlegi használaton kívül még egy alkalommal használhatod a térképet, de utána kérlek, húzd majd le elhasználtságra való tekintettel.

A korábbi posztodban kijátszott hangot (mely a pecsét hatására tört elő a karakterednél) le tudnád írni nekem facebookon vagy PM-ben? Miez-kiez-hogyez-mikorez, lol tudod, csak a szokásos.

**Hyuuga Emiko** Szomb. Márc. 09 2019, 22:39

Ahogy Emiko tudata egyre jobban kitisztult, már nem csak a környezetét tudta jobban megfigyelni, hanem szép lassan testének állapotát is fel tudta mérni. Az egész egy furcsa álomnak tűnt, fekete fátylak között, amik alig akarták elereszteni. A fájdalom pedig az Átokbillog helyett lábaitól kezdve, a térdén át még a kezeiből is sugárzott. A bőrén apró hegek éktelenkedtek, némelyik seb egészen frissnek tűnt, a többi pedig jóval régebben keletkezhetett. Mintha hosszú utat tett volna meg a fagyos vidéken át, ám ez teljesen kiesett a tudatából.
*Mi... mi történt velem?* Bármennyire is szeretett volna választ kapni a kérdésére, semmi nem jutott eszébe. A legutolsó emléke, hogy aludni tért egy elhagyatott kunyhóban az egyik kereskedelmi út mellett.
Ez viszont felvetette a kérdést, mégis mit csinálhatott a kiesett idő alatt? Gerince mentén hideg futott végig rajta, amit szinte alig érzett. Tüdeje majd' megfagyott, amikor levegőt vett és ahogy jobban megnézte a sebeket, a vér sem megalvadt, hanem inkább bőrére fagyott.
*Mintha megtettem volna valami hosszú utat, amire nem emlékszem. Ilyen még sosem történt velem, pedig átéltem pár dolgot.* Épen maradt jobb szemét közben le sem vette a férfiról, miközben a csönd egyre elviselhetetlenebbé vált. Jobbnak látta figyelni és várni. A nyakán éktelenkedő pecsét bármelyik pillanatban előtörhetett, átváltoztatva egy dühöngő szörnyeteggé.
Félt a hangtól, ami néha megszólalt benne, úgy érezte szép lassan elveszíti elméjének és testének az irányítását. A férfi gyanakvással teli kérdése miatt megpróbálta szólásra nyitni ajkait, ám hang nem jött elő. Helyette minden erejével azon volt, hogy testének megparancsolja, álljon fel a hideg macskakőről és induljon el a meleget ígérő hely felé. Hívogatta az étel ígérete, valóban szüksége lett volna rá, különösen, mert percekkel ezelőtt ürítette ki gyomrának egész tartalmát a padlóra.
Lábai lassan ugyan, de végül engedelmeskedtek a parancsnak. Amikor súlyát a talpaira helyezte, megbizonyosodhatott arról, amit eddig csupán sejtett, valóban sokat gyalogolt. Megtett valahová egy hosszú utat, vagyis jelenleg semmit sem tudott a tartózkodási helyéről. A hangokra és a környezetre támaszkodhatott.
Újabb rettenetes döntés előtt állt, vagy elsétál innét, megy tovább, hogy minél gyorsabban elhagyja a Fagy országát, vagy elfogadja az ismeretlen meghívását. Teste erősebbnek bizonyult, vagyis inkább a szükségletei. Ilyen állapotban órákat sem bírt volna ki az embert próbáló időjárási körülmények között.
- Köszönöm - hangja érdesen csengett, de végre sikerült megszólalnia. Igaz, csak ezt az egy szót tudta kipréselni magából, mégis némileg megkönnyebbül, mert még értelmesen tudott kommunikálni.
Rozoga léptekkel követi a férfit, élelem és némi meleg reményében.

Jiraiya Kedd Szept. 24 2019, 23:55

// Átvettem a kalandot!

Hyuuga Emiko - Egyedül... //

Az átfagyás azon szakaszát szenvedte, ahol már a hideg teljesen érzéketlenné tette az egész testét.

Mozgáskoordinációja is nehézkessé vált. A csípős fájdalom nem volt már jelen, ahogyan a zsibbadás is kellemes bizsergéssé aljasult. Elvégre, a helyzet javulni látszott, de pontosan ez jelentette annak teljes ellenkezőjét. A lilás ajkak, a sápatag bőr, a teljes lényében reszkető test mindent elárult. Nem kétséges, hogy a nő jól döntött: ki kell használni és meg kell ragadnia minden egyes feltárulkozó lehetőséget. A kérdés csak az, hogy ilyen állapotban meg tudja e magát védeni? Bár ha nem élne a helyzet adta fénysugárral, talán nem is kellene tovább gondolkoznia saját testének épségén. Nem kizárt, hogyha tovább ment volna, akkor ebben az állapotában halálba dermedt testtel találják meg valahol a főút mellett. A kockázatot így vállalnia kellett, akkor is, hogyha már volt hasonló helyzettel rossz tapasztalata.

A sötétség bal perifériáján mindig emlékeztetni fogja erre...

[...]

Az első lépések odabent egyáltalán nem voltak másabbak, mint a kinti hidegben.

Rozoga, átnyirkosodott fapadlón menetelt a férfi után, ki hagyta, hogy vendége csukja be maga mögött az ajtót. Fény volt odabent. Fáklyák fényei, mik megvilágították a lepukkant hátsótér rövidke folyosóját: Faburkolatú korhadt falak, kisebb-nagyobb raktárhelyiségek félig lerohadt ajtóval, ámbár mindegyikben tartottak valamit. A másfél méter széles folyosóra hordók voltak kihelyezve. Mindegyik szélén különböző színű anyag volt odaszáradva.

A falak mögül mulatozás hangja szűrődött át.

- Éppen halért mentem. - Kezdett bele a megtermett, hentes formájú férfi, kinek öles termete mögött kedves, mély hang zendült. - Kövess csak, nincs mitől tartanod! A vendégtérben éppen öklözés zajlik. - Nézett át válla fölött kedves mosollyal sűrű bajsza alatt. Úgy mondta, mintha az "öklözés" olyannyira ártalmatlan dolog lenne.

Voltaképpen az is volt.

Ahogyan véget ért a rövidke folyosó, - mi a hátsókijáratból a pult mögé vezetett, - Emiko számára a vendégtérre nyílt rálátás. Sokkal többen voltak, mint amennyi embert az ülőhelyek elbírnak. Persze ez senkit nem zavart, hisz alig akadt olyan szerencsétlen, ki a bunyó közben ücsörgött a hátsósorok után: A vendégek rendezett körbe álltak, úgy szurkoltak és emelgették öklüket, kiáltottak szitkokat, biztatták kegyeltjüket. Bizony itt verekedés zajlott. Téttel és forró verítékkel, mit némi vér is megkoronázott. Férfiak és nők egyaránt vették ki a részüket a mókából, bár a rögtönzött "küzdőtéren" csak férfiak öklöztek egymással.

- Rájuk se hederíts. - Szólalt meg az Emiko mellett álló bajszos férfi. Immáron hárman álltatok a pult mögött. Volt ott egy fiatal fiú, ki nem lehetett több húsz évesnél. Kikönyökölve a pultra nézte az eseményt, miközben a csaposok rongya ott lógott a karján. - Az ott a fiam, Uriu. - Mondta, s intett a lányka, hogy kövesse.

A pultban Emiko már érezte a kocsma melegségét.

Elkezdte érezni a zsibbadást, a csípős, szúró érzést végtagjai végében, ám ez a fájdalmas bizsergés lassan de biztosan átcsapott melegségbe. A fiatal Elveszett elkezdett felmelegedni!

[...]

Követve a férfit a pultból kilépve egy újabb folyosóra értek.

Ez már rendezettebb és szebb volt. Foglalkoztak azzal, hogy hogyan néz ki. Az ajtókból ítélve és a szimmetriából következtetéseket levonva Emikor úgy gondolta, hogy ezek a részek azok, ahol a vendégszobák is megtalálhatóak. S milyen igaza volt! A férfi ugyanis még mindig egy jókora halat szorongatva jobb kezében nyitotta ki a folyosó végén lévő szoba ajtaját.

- Foglald el! Nem kell fizetned érte. Melegedj át, aztán ha úgy véled, gyere ki a pulthoz. Megkosztol hatsz az én kontómra. - Bólintott kedves mosollyal, mit talán le sem lehetett vakarni az arcáról. Amekkora marcona óriásnak tűnt, olyan melegség áradt belőle. Barna szemei szinte csillogtak.

[...]

Ahogyan Emiko magára marad a szobában, végre érezheti minden egyes végtagját.

Átmelegedett testtel ülhet le a megvetett, puha ágyra, s ha kedve tartja, akár még aludhat is egyet. A szoba belső kulcslyukában ugyanis kulcs volt, hogy ha akarja, magára zárhassa az ajtót. Persze nem mintha annyira fel lenne szerelve a háló mindenféle jóval, de már csak a vetett, meleg ágy is remekül jöhet a számára. Ablakot nem lát, nem kell attól tartania, hogy onnan zavarná őt bármi is. Az egyedüli ágy és a kis asztal egy darab székkel éppen elég.

Na de hogyan tovább? Itt az ideje kicsit rendbe szednie magát, elvégre a melegség és a kényelem szívébe is lángot lobbanthat egy időre.

Újra azt érezheti, hogy él.

// Az óriási nagy késésre való tekintettel +25 Késedelmi chakrát írok jóvá neked, valamint egy választható maximum S szintű technikát, amit a következő posztodban megírva fogadtathatod el!

Arra kérlek, hogy írd le, mit tesz Emiko. Itt és most kicsit megnyugodhat, rendezheti a gondolatait és feltöltekezhet. Persze éhes és szomjas és fáradt, így késztetést érez arra, hogy kielégítse a szükségleteit. Írd le kérlek, hogy mit tesz. //

**Hyuuga Emiko** Szomb. Szept. 28 2019, 00:37

[Jiraiya]

A két út közül a könnyebbet választotta, legalább is a Hyuuga remélte, ezúttal jól döntött. Testének minden porcikája átfagyott, már csupán annyi erő maradt benne, hogy kövesse a férfit. Arra még mindig kereste a választ, mégis hogyan került ide, ám egyelőre másra kellett koncentrálnia. Szerencsére az épületen belül már jóval melegebb hőmérséklet uralkodott. Nagyon úgy tűnt, még ha akarna se tudna máshová menni. A kinti időjárás egyszerűen ellehetetlenítette a haladást, legalább reggelig várnia kellett. Persze egy hang agyának hátsó részében folyamatosan zakatolt, figyelmeztette, ne bízzon senkiben és meneküljön. Rossz döntések sorozatát hozta meg, de talán ez a kis megálló semmilyen negatív következményekkel nem fog járni - vagy legalább is ebben reménykedett.
Bal szemének helyén a lüktető fájdalom és a részleges sötétség megváltoztatta. Korábban sem bízott az emberekben, amióta kiderült a titka, csak néhány kiváltságos személynek engedte meg, hogy közel kerüljön hozzá. Rájött, jobb neki egyedül, ugyanakkor részben emiatt sodródott veszélyes helyzetekbe. Egyszerűen ki kellett volna maradnia mindenből, valahol a világ egyik eldugott sarkában. Múltja üldözte, ám egy sokkal nagyobb problémával nézett szembe. Az égető fájdalom szép lassan elmúlt a nyakánál, viszont nem tudta, mikor té vissza újra. Vagy mikor tesz meg nagyobb utat a tudta nélkül.
*Vajon mit csináltam a kiesett idő alatt?* Tette fel magának a kérdést, amire egyelőre nem kapott választ. Talán ez az alkalom soha nem jön el.
Léptei egyre biztosabbá váltak, ahogy haladt végig a folyosón, az ajtót is sikerült becsuknia maga után. Korhadt fa illata csapta meg orrát, ami a falakat borította. Emiko fülét mulatozás és beszéd hangja csapta meg. Erre egy kissé megrettent, bár ezt igyekezte elrejteni vendéglátója előtt. A zajok több emberre utaltak, vagyis még nagyobb veszélyre. Normál állapotában egy percig sem aggódott volna, elég sok nagy erejű technikát birtokolt, a Byakugan pedig nagy előnyt jelentett. Ám ezekre egyáltalán nem támaszkodhatott. Látása korlátozottabbá vált, testének jelenlegi állapotában talán egy civil ellen se lett volna túl sok esélye. A valóságba a hentes hangja hozta vissza, csakhogy az öklözés gondolata még jobban megrémítette. Abban reménykedett, ez az elfoglaltság kapóra jön neki és senkinek nem tűnik fel a jelenléte.
Gyanúja beigazolódott, amint kiértek a vendégtérbe. Rengetegen vettek részt a "mulatságon", és látszólag teljesen lekötötte őket a verekedés.
*Hamar talpra kell állnom, nem maradhatok sokáig.* Futott át a jounin agyán a gondolat. Éppen ezért csak részben figyelt arra, mit mondott neki a férfi. Igyekezett nagyjából körbenézni, persze hosszan nem szándékozott a helyiségben időzni. A fiatal fiúra felfigyelt, ám a nevét nem jegyezte meg. Inkább a testében szétáradó melegséggel foglalkozott. Egyre biztosabban állt a lábán és remegése is elmúlt. Újra érezte ujjait a kezén és a lábán. Úgy gondolta, a fagyástól már teljesen megmenekült.
Újabb folyosó nyílt ki előtte, sokkal rendezettebbnek nézett ki minden.
*Itt lehetnek a vendégszobák.* Gyanúja beigazolódott, hiszen hamarosan egy szobába érkeztek. Kirepedt ajkait szólásra nyitotta, de először nem jött ki rajta semmilyen hang. Korábban sikerült pár szót kipréselnie magából, úgyhogy csak időre volt szüksége. Belépett a szobába, aztán a vendéglátóra nézett.
- Kö-köszönöm - hangzott el végül a bűvös szó. Hangja még mindig érdesen csengett, ebből tudta, sokkal nagyobb szüksége volt a pihenésre, mint azt bevallotta magának.
A döbbenetből alig ocsúdott fel, amikor újabb meglepetés fogadta. A férfi a szobán kívül még meg is hívta, ráadásul semmiért sem kellett fizetnie. Úgy döntött, majd később elrendezi valahogy, korábbi küldetései során egészen szép vagyon halmozott össze, amiből alig költött. Jól tudta, a kocsmáros megszánta, ám ekkora szívességre koránt sem volt szüksége.

A kulcsot szinte azonnal észrevette a zárban, amit némi kattanás kíséretében elfordított. Ablak nem nézett a külvilágra, de talán jobb is volt így. Senki és semmi sem zavarhatta. A puha, meleg ágy csábítóan hívogatta. Felszerelését letette az asztalra és a földre, aztán megpróbált még jobban átmelegedni. Bebújt a takaró alá, remélte így gyorsabban visszanyeri erejének egy részét. Korábban gyomortartalma kijött belőle, mégsem tudott annyira ételre gondolni. Megmaradt szemére szép lassan lecsukódott szemhéja és elnyomta az álom.

A megnyugtató alvás helyett azonban újabb rémálomban találta magát. Sötétben ment előre, próbálta kitapogatni, merre lehet, de nem járt sikerrel. Hirtelen több száz sárga kígyószempár meredt rá. Sehová sem tudott menekülni, mindenhol megtalálták, utolérték. Egyre jobban fáradt, nyakába pedig éles fájdalom hatolt, ami szétterjedt a testében.
- Ne! Hagyj békén!
Hiába kiabált, felébredni nem tudott. Az egyik szempár arcot kapott, majd rátekeredett a karjára. A lábait, az egész testét kígyók szorították, alig kapott levegőt. Amikor ránézett jobb kezére, ismerős alakot vett észre. Azt hitte Orochimarut látta, ám a megbélyegzője helyett egy korábbi személy képmása fogadta. Még a háború kirobbanása előtt, amikor pár elveszett ninjával feldúlták a falut, találkozott a másik kígyószemű szörnyeteggel. A nevét nem tudta, viszont soha többé nem akarta viszontlátni.
- Soha nem szabadulsz innen - gonosz vigyor ült ki az alak arcára.
- Elég! - üvöltötte a Hyuuga lány, aztán újból perzselő érzés futott végig egész testén.

- Elég! - Emiko ülő helyzetbe pattant az ágyban és fejét ide-oda forgatta, veszély után kutatva. Kezét nyakához kapta, ahol az Átokpecsét éktelenkedett bőrén. A fájdalom olyan gyorsan elillant, ahogy kezdődött.
Hiába talált menedékre, néhány dolog elől nem futhatott el. Teste teljesen átmelegedett, visszatért belé az élet, amit majdnem elvesztett az út során. Szíve még szaporán vert, az adrenalin szinte végigszáguldott az ereiben. Fogalma sem volt arról, vajon mennyit aludhatott - órákat vagy csak néhány percet.
Szép lassan kikelt az ágyból és megindult az ajtó felé. A kulcsot elfordította a zárban, aztán a fogadó helyiséget vette célba. Némi étel és ital jól esett volna neki. Utóbbiból talán valami erősebb, alkoholtartalmú. Ugyan kelthetett némi feltűnést, mégis igyekezett magát meghúzni a pultnál, nehogy olyasvalakik tudomására jusson ittléte, akiknek nem kéne.

//A választott technikám a következő:
Torunēdo Raitoningu // Villám Tornádó
A használó a majom kézjel elmutatása után nagy mennyiségű villám chakrát koncentrál a kezébe. Eztán a villámok tornádó módjára csapnak fel, és megostromolják az áldozatot. A használó mindkét keze segítségével irányíthatja a villámcsapásokat.

Típus: Támadó
Besorolás: A rangú
Kézjelek: Majom
Chakraszint: 650
Használója: Ranke//

Jiraiya Csüt. Okt. 10 2019, 23:45

Zihálva riadt fel rémálmából.

Bőréhez kényelmetlenül tapadt átnedvesedett szakadt ruhája, s a nyakán sötétlő pecsét forrón lüktetett. A fájdalom ugyan gyorsan elillant, de a melegség, mi a pecsét területét környékezte, olyan volt mintha csak egy gyulladt bőrfelület lenne. Ez mélyről sugárzott, s a hő amit teste termelt ellene, kicsit sem volt kellemes. Annak ellenére sem, hogy ez idáig a fagyhalál ellen küzdött. Most a forróság ellenséggé vált, olyasmivé, mi kényelmetlenné teheti ezt a helyzetet.

Kipihentnek érezte magát, mégis gyengének.

Észrevette azt, amit eddig még nem, mégpedig a koszt a testén. A mocsok fekete izzadtság csatornákban mosódott végig homlokán és ruháján. Bőrén érezte a fagyos út porát, a sarat a törmelékeket hajában és minden egyebet. Még némi testére száradt vért is, mit a hol apróbb, hol mélyebb, de már forrásnak indult vágások okoztak. Mindezek ellenére, egy égetőbb - a szó legszorosabb értelmében érezte ezt gyomrában - érzés lett úrrá rajta, mégpedig az éhség és a szomj. A tisztálkodást így a sorrend szerint igyekezett kielégíteni, így hát megindult kifelé.

[...]

Kilépve a folyosóra a némaság volt az, ami a legfeltűnőbb volt számára.

Elhaladt szobák mellett, s a padló nyikorgása mik léptei nyomán káromolták a csendet már-már bűnként érződtek Emiko számára. Frusztrált érzése támadt, mi talán arra késztette, hogy a lehető leghalkabban lépdeljen előre, míg el nem érte a fogadóteret. Ablakokat látott, talán rajtuk ragadt meg először a figyelme, ugyanis tudni akarta, hogy mennyi lehet az idő.

Kint sötétség honolt.

A magas, bajszos, pocakos férfi éppen egy kezére tekert ronggyal törölgette az egyik tálat a pult mögött, majd ahogyan meglátta Emikot, azon nyomban mosolyra görbült bajsza! Intett, s le is tette az eltörölt fatálat a pultra ahová mutatott. Emiko tudhatta, hogy ez mit jelent, ahogyan a csapos is jól tudta, hogy mire van szüksége a lánynak, ki látta még ahogyan a férfi beszól a pult mögötti ajtón, s visszahajolva már vett is elő kettő kancsót.

Ahogyan Emiko közeledik a helyéhez, végig tudja pásztázni a fogadóteret.

Mostanra már jóval megcsappant a vendéglétszám. Székek és asztalok voltak szerteszét tolva a helyiségben, mégis akadt egy-egy rendezett sarok, ahol a szobát is bérbe vevő vendégek meghúzhatták magukat. Ők éppen kortyolgatták italukat, beszélgettek, vagy pedig étkeztek. Többen voltak, talán egy tucatnyian. Átlagos munkásoknak tűntek, olyanoknak, akik hanyagolva a női társaságot, eljöttek otthonról iszogatni a cimboráikkal, vagy éppen dolguk végeztével tértek be egy napnyugtázóra. Akárhogy is, Emiko Kunoichi érzékei kiélezettek voltak, így rövidesen kiszúrt két alakot, kik különböztek a többiektől.

Az egyik egy feltűnő fickó volt. Éppen kettő részeggel próbált meg értelmes társalgást folytatni. Fekete Haorit és kimonót viselt, valamint aranyszín övet. Katana lógott az oldalán, amit bőszen markolt jobb kezével. Haja hosszú volt, mezítelen mellkasát tetkók díszítették. Kinézete nem volt éppen baráti, de látszólag ezzel a kettő másiknak semmi baja nem volt. Kellemesen eltársalogtak, habár mosoly senki arcán nem látszott.

A másik alak éppenhogy azzal tűnt ki a tömegből, hogy nem tűnt ki sehogy...

Talán a fogadó legcsendesebb félhomályban lévő asztalánál ült. Arcát árnyék borította, így csak fekete-fehér kimonója vált láthatóvá, valamint egy ernyő, ami finom díszítéssel volt ellátva. Vékony, magas testalkatából ítélve is férfinak tűnt az illető, de többet Emiko innen, ezekkel a fényviszonyokkal nem tudott kiszűrni belőle, de mintha egy pillanatra úgy érezné: a sötétségbe burkolódzó alak is őt nézi. Ám ekkor lapozott egyet aprócska könyvében, ami elfért a tenyerében. Szemlátomást olvasott az asztal fölött.

Talán ezért keresett magának egy nyugodt zugot.

- Ülj le végre! - Dörmögte kedvesen a csapos, majd elé tette a kettő kancsót. - Tea vagy Szaké? - Mutatott egyikről a másikra, majd miután Emikor választott, töltött neki az egyikből a kancsót pedig a kitett chawan mellé tette. - Hamarosan elkészül a vacsorád. Kialudtad magad? - Kérdezte, miközben dolgát végezte: poharakat törölt, pakolászott és hasonló csapos munkák. - Miután Emiko válaszolt, meg is érkezett a vacsorája. A fiú hozta ki, aki kissé zavartan bólintva tette le Emiko elé az ételt.

- Jó étvágyat! - Azzal meghajolt és kihátrált. A csapos homlokát ráncolva nézett utána.

- Jó gyerek ez... Csak egy kicsit málé. - Azzal visszafordult a lányhoz. - Hát nem jobb így, nyüzsgés nélkül? - Nézett végig a vendégtéren.

**Hyuuga Emiko** Vas. Okt. 20 2019, 21:07

Miközben a pulthoz sétált, tekintete az ablakok felé terelődött. Amikor az elhagyatott házban nyugovóra tért, estefelé járt, azóta viszont nem tudta, mennyi idő telhetett el. Kint teljes sötétségbe borult minden, még javában tartott az éjszaka.
*Talán eltelt egy egész nap? Vagy alig hunytam le a szemem néhány percre és ugyan az a nap van még?* Kérdések cikáztak a fejében, amiket fel akart tenni, de ezzel egyelőre várt.
Kissé bizonytalan léptekkel indult meg újra, amikor a bajszos férfi intett neki, hogy menjen oda bátran. A bizalmát rég elvesztette az emberekben, ám most valami mégis megmozdult benne. A legkevésbé egy ilyen helyen várt meleg fogadtatást. Koszosan, átfagyva, sérülésektől borítva jelent meg. Senki sem tudhatta, milyen veszélyt hozhatott magával. Orochimaru. A jounin biztos volt benne, ha akarta volna, már rég visszavihette volna a föld alatti laborba.
Érzékei a megrázkódtatások ellenére, vagy talán pont amiatt most sem hagyták cserben. Ahogy a pulthoz sétált, mindent és mindenkit szemügyre tudott venni a fogadótérben. A Byakugan segítségét sem kellett kérnie, szinte azonnal megállapította, a jelen lévők nagy többsége egyszerű civil. Némi szórakozás reményében jöttek ide, na és persze felönteni a garatra. A nyüzsgés igencsak nagy volt, páran beszélgettek, mások csak italukat vagy ételüket fogyasztották. A zajban nem hallatszott, de Emiko tisztán érezte, gyomra élelmet követelt, amit hamarosan megkaphatott. Észrevette, amikor a csapos beszólt a konyhára és egy tálat tett le a pultra.
Bármennyire is szerette volna ezt könnyen megúszni, két alak kitűnt a tömegből. Gerince mentén végig futott a hideg. Tisztában volt vele, ilyen állapotban muszáj elkerülnie a harcot. Technikáitól ugyan nem fosztották meg, mégsem használt Taijutsun kívül semmit, amióta megkapta az Átokpecsétet.
Az egyik alak kinézete cseppet sem volt bizalomgerjesztő, viszont eléggé lefoglalták a beszélgetőpartnerei. A katana miatt akár hivatásos ninja is lehetett, ám ezt egyelőre nem tudta megerősíteni. Dojutsuját felfedni pedig felért egy öngyilkossággal.
*Engem figyelhet. Mit akar?* Inkább a visszahúzódó, árnyékban ülő ismeretlenre terelődött a figyelme. Olyan érzése volt, mintha őt nézné, próbálna rájönni az ittlétének okára. Igyekezett feltűnésmentesen viselkedni, főleg miután észrevette, a férfi egy kis könyvet olvasott az asztalnál.
*Inkább legyek túl óvatos, mint újabb hibát kövesek el!* Figyelmeztette magát a Hyuuga.
A csapos mély, dörmögő hangja kizökkentette jelenlegi állapotából. Valószínűleg a kelleténél kicsit hosszabb időt töltött állva, megfigyelve a fekete-fehér kimonós alakot.
- Szaké - vágta rá azonnal Emiko.
*Jól fog esni valami erősebb ital. Bár meg kéne őriznem a fejem tisztaságát, a tea kevesebbet segítene, mint a szaké.* Ezt csak gondolatban tette hozzá, aztán gyorsan lehúzta a pohár rizspálinkát. Torkát jól eső melegség járta át, ami a gyomrában ért véget.
- Köszönöm! - válaszolt a férfinak, amikor a vacsorát említette. Eljött az ideje, hogy információt szerezzen, ezért gyorsan belement a beszélgetésbe. - Mostanában nem alszom túl jól, de azért valamennyit sikerült pihennem.
Ennyit nyílt csak meg a bajszos embernek. Nagyon alkalma sem nyílt rá, mert hamarosan megérkezett a vacsorája. A fiú elég zavartan viselkedett, amikor letette a tányért. Emiko betudta nem mindennapi kinézetének. Különösen egy ilyen út hagyott rajta elég csúnya nyomokat. Elhatározta, a következő dolga a tisztálkodás lesz. Bólintott, amikor jó étvágyat kívántak neki és gyorsan nekilátott a meleg ételnek. Az első pár falat némileg furcsán is hatott üres gyomrának, de hamar jóleső érzés töltötte el. Azért figyelme nem lankadt, tudta jól, ezt a luxust nem engedheti meg magának.
- Valóban kellemesebb a tömeg nélkül - értett egyet a csapossal a jounin. - Mennyi ideig aludtam? - tette fel a kérdést, közben a férfi arckifejezését vizsgálta. Legalább ennyit muszáj volt megtudnia. Mintha a nyakán éktelenkedő pecsét az időérzékével is szórakozott volna - az égető fájdalom okozásával egyetemben. Amikor korábban kinézett az ablakon, sötétség honolt kint. Elhatározta, nem marad sokáig egy helyen és talán hamarabb el kell hagynia a helyet, mint azt eltervezte.

Ajánlott tartalom