Kenshiro birtok

Amikor Yori meghallja ahogy tapsikolsz és vigyorogsz arcán egy pillanatra testvéri vagy inkább apai szeretet körvonalazódik. Aztán amikor befejezed a mondandód akkor ismét megkeményedik és úgy tekint rád mint aki valami nagy dolgot vár most el tőled. Az elszántság a te arcodon is látszik de ugyan úgy senseieden is lehet érezni, a feszültséget. Ez azonban amolyan euforikus, vagy éppen nosztalgikus állapot lehet nála. 
- Figyelj Izuna... Az a helyzet, hogy örülök az elszántságodnak és valóban a doton elemmel képes lehetsz olyan technikákat elsajátítani, amelyeknek a pusztító ereje a most elsajátítandónak a sokszorosa, azonban van itt egy dolog ami nagyon fontos. Ahhoz, hogy az ilyen nagy romboló erejű technikákat sikerrel tudd alkalmazni, meg kell teremteni a szükséges feltételeket. Tudod ha csak úgy esztelenül használsz egy nagy chakra igényű jutsut akkor azzal csak a chakrádat pazarlod és hamar kifárasztod magad. Ez a technika egy tökéletes alapozó jutsu lehet a doton jutsuk későbbi elsajátítása szempontjából illetve nagyon jó kiegészítő. Mindezek mellett a klónokkal is lehet elég komoly pusztítást véghez vinni figyelj csak.
Azzal ismét elmutogatta lassan a kézpecsét sorozatot, hogy meg tudd jegyezni, majd amikor létrejött a klónja, az szélsebesen futni kezdett minél messzebb tőletek. Amikor már nagyjából 50-100 méterre lehetett Yori koncentrált egy pillanatra, majd összecsapta a kezét aminek hatására a távolban elhelyezkedő klónja elég nagy por és füst felhőt hagyva maga után egyszerűen felrobbant. Ez a robbanás első ránézésre is legalább egy robbanójegyzet erejével ért fel, de lehet, hogy még nagyobb volt. Miután senseied elégedetten konstatálta, hogy neked is tetszett rögtönzött bemutatója, ismét hozzád fordult.
- Lényegében csak arra akarok kilyukadni, hogy ez a technika nagyon jól kombinálható más doton jutsukkal és mivel te egy leleményes kislány vagy, biztos vagyok benne, hogy a kreativitásodnak maximum is csak a chakrád szabhat határt. - Azzal a férfi ismét rád mosolygott majd megsimogatta a fejedet. - Na jó és akkor most lássuk a gyakorlás részét. Akkor először mutogasd el nekem a kézpecséteket és azokat gyakoroljuk be, hogy zsigerből menjen, egy éles helyzetben nem lesz esélyed gondolkozni...

// Elnézést a kis késésért! Szeretnék kérni tőled egy szép kis tanulós postot legalább egy 35-40 sort, ahol szépen kifejted a tanulási folyamatot. Néhány összefüggést is nyugodtan leírhatsz Izuna szemszögéből is. Ebben a postban még nem sikerül létrehoznod a jutsut, csak ilyen nagyon silány módon a postod végén. //

Az első próbálkozásod után csak annyit hallottál a hátad mögül, hogy valaki hahotázik aztán mintha egy időzített bomba számlálója ütötte volna meg a nullát, tört ki a nevetéstől. Ez bizony Yori volt aki, ha ránézel akkor a hasát fogva nevet és közben már lassan könnyezik is tőle. Feltehetőleg nem rajtad nevet, hanem a kis kreálmányodon.
- Hát tudod Izuna sok mindent láttam már életemben, de ilyet, hogy valaki egy ilyen kis süteményt hozzon létre először a földklón elsajátításának gyakorlása közben... ilyet még nem láttam. - Megvárta amíg megbököd a kis pudingot majd az szétesik és közben ráncolva a homlokod emelkedsz fel és már azon vagy, hogy újra próbáld. - Na jól van akkor szaladjunk neki még egyszer...
A következő próbálkozás után Yori szúrós tekintettel figyelt rád, de a bátorító szavak csak nem érkeztek meg. Feltehetőleg ő is érezte, hogy most valami hősi eposzba illő szónoklatra lenne szükséged, vagy valami hasonlóra, de feltehetőleg azt akarta, hogy magadtól old meg a problémát. Akár még az is lehet, hogy napestig itt fogtok maradni ha nem sikerül létrehoznod a jutsut, de ez csak rajtad áll. Azért bármennyire is számoljuk ez még mindig csak két próbálkozás volt, de hátha harmadikra sikerülhet gondolhattad magadban. A férfi csöndben hátrébb lépett és figyelt téged. Ezek a félkész klónok még a következő két próbálkozással is megjelentek, aztán úgy tűnt, hogy beleunt a dolgokba Yori, mert hirtelen ott hagyott téged, de nem mondott semmit. Eközben a nap már bőven elhagyta napi vándorútjának a felét is és a dél kezdett átfordulni délutánba. A következő pár próbálkozásodat, ha gyakorolsz, Yori nem látja, legalább is te ezt gondolod. Aztán eltelik egy durván fél óra és a férfi ismét megjelenik, ám ezúttal van nála egy szék és egy tányér. A tányéron valami ínycsiklandó sütemény lehet, legalábbis az illatából ítélve. 
- Na jó, akkor most játszuk azt, hogy én uzsonnázok egy gyorsat amíg téged figyellek és te közben gyakorolsz.
Hagy neked egy kis időt, hogy megmutasd mire jutottál abban a kis időben amíg ő távol volt, azonban a tökéletes föld klónt még most sem sikerül létrehoznod. Újabb gyakorlással teli órák állnak előtted ráadásul étlen, szomjan... Ha esetleg közben el akarsz menni enni vagy inni akkor Yori megkér szépen, hogy folytasd a gyakorlást...
- Csupán annyit mondhatok, hogy több chakrát kell bele fektetned...

[...]

Már hulla fáradt vagy és a délután is kezd estébe átfordulni, amikor végre sikerül létrehoznod egy földklónt amely nem esik szét azonnal és végrehajtja a parancsaidat. 
- Ez lesz az Izuna. Azt gondolom, hogy mondhatjuk sikeresnek a mai tanulásodat. Most már ha úgy érzed vissza is rohanhatsz a házba, vagy esetleg hozathatsz magadnak enni a klónoddal. Szeretnélek még arra is megkérni, hogy ne hagyd abba a technika gyakorlását. Örültem neki, hogy találkoztunk és remélem nincs harag amiért eddig nem hagytam, hogy mást csinálj csak a feladatra koncentrálj. Nekem viszont most sajnos mennem kell. Nagyon ügyes vagy Izuna, biztos vagyok benne, hogy egy nap nagy doton használó lesz belőled ha te is úgy akarod! Ne felejtsd el kedvenc kis Kenshirom, hogy minden itt dől el. - Azzal még egyszer megsimogatja a fejedet. Létrehoz egy föld klónt amely visszaviszi a székét a helyére, majd kisétál a teraszról és a földre érve elporlad...

[...]

- Miért kellett ennyire megszorongatni azt a kislányt? Én tudom, hogy te életre is szoktad nevelni a tanítványaidat Yori, de ez azért egy kicsit sok volt szerintem...
- Figyelj Kazuya először is engem kértél meg, hogy tanítsam meg neki a technikát, akkor ne kifogásold a módszereimet. Másodszor én értem, hogy félted az általad következő nemzedéknek nevezett Kenshirokat, de ez nem jelenti azt, hogy velük kesztyűs kézzel kell bánni. Egy shinobinak ki kell bírnia étel víz és bármi más nélkül néha napokig, nem árt ha ennek a felkészítésére már most elkezdjük... Ne felejtsd el, hogy ninjákat képzünk nem óvodásokat, és lehet, hogy tehetséges, de még mindig fel kell zárkóztatnunk őket... Mi is van azzal a fiúval akit vezetőnek akarsz megtenni? Mesélj csak...

// Hát ez mega giga cuki volt! Imádtam a postod. Igyekeztem az "utasításokat" elrejteni a sorok között, ha valami nem tiszta akkor kérlek szólj. Mivel a következő egyben a záró postod is lesz ezért kérek tőled egy olyan terjedelmű postot mint amilyen az előző volt és akkor mehetsz is utadra!  //

// Hát ez nagyon szép volt. Remélem gyorsan fogják neked ellenőrizni én most megírom az értékelést. Nagyon szép játék volt örültem neki, hogy egy tanulásra ellophattalak csak így tovább! A tanulásod részemről lezárva, mehetsz isten hírivel.  //

A sebek nem voltak végzetesek. Begyógyultak hamar, hiszen azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Úgy hiszem, az idő mellett szükség volt még az akaraterőre is, és egy más ember társaságára, a gondolatra, hogy van kiért túlélni, s hogy Izuna is hazavár. A küzdelemből egy nagy tanulságot vontam le, mégpedig azt, hogy erősebbé kell válnom bármi áron. Erősebbnek kell lennem, hogy megvédhessem Izunát, hogy segítsem Yorit, s hogy magamat is meg tudjam védeni, hiszen ez nem elég. Az eddigi kalandjaim csak rejtett patkánysz*rok voltak a habos tortában, melyet senki sem vett észre, ha jobban belekóstolt, még én sem. Ugyanis a több jó íz elöli a kevesebb rosszat. A legutóbbi kalandban viszont mindenben volt részem, amit nem kívánok senkinek, de tudom jól, hogy a legtöbb shinobi ezen az úton halad, és sajnos meg kell küzdeniük a saját démonaikkal.
Lassacskán igyekeztem elfelejteni azt a látványt, amit az ellenségünk szétégett teteme nyújtott, aki még úgy is talpon maradt, viszont nem felejtettem el azt, hogy hasonló jelenségekre kell felkészülnöm a jövőben, hiszen ez még csak a kezdet volt, s lesznek még ennél nehezebb dolgaim is az életben. Akkor pedig oda kell tennem magam, nem húzódhatok meg a háttérben. Fejlődnöm kellett és edzenem, ezt pedig megtettem akkor is, amikor a Rozsdás Bökő legénységével haladtunk a Kenshiro birtok felé, haza. Sebeim ellenére tettem mindezt, igyekeztem persze nem túlhajszolni magam, de mégis eltölteni legalább napi egy órát az edzéssel, hogy ne legyek annyira elkényeztetve az egy heti ülőúttal.
Az úton végül begyógyultak a sebeim, melyekből a hegek is aligha látszódtak, hiszen apró karcolások voltak, ámbár abból több, mint ami kijuthatott volna egy embernek, így akkor vette észre valaki, ha közelebb guglizik a bőrfelületen.
 
A hazaút viszonylag gyorsan telt el, a távolból két alakot véltünk felfedezni. Nem szóltam emiatt, hiszen láttam Yori arcán is a kereső pillantást, gondoltam, legalább egyet ismerhet közülük. Amikor pedig odaértünk, meg sem lepődtem, hogy Hagemitsu volt az egyik, aki köszöntötte. Yori és ő jó barátságban voltak egymással, ezt le se tagadhatták, szóval egy mosoly hagyta el az ajkam, amikor láttam őket újra találkozni. A másik fickó teljesen idegen volt a számomra, de amikor engem szólított meg, csak bólintottam köszönésképp. Áh, szóval fejlődésben segíteni, remek! Pont erre van most szükségem, úgyhogy akár hozzá is láthatunk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar rám talál a szerencse, s nem magamtól kell majd kutakodnom egy tanító után, hanem az szinte az ölembe pottyan. Kazuya biztos nem érne rá magától a jelenlegi helyzetében.
- Örülök, hogy végre tanulhatok. Biztosan együtt tudunk majd működni – mosolyodom el. Amikor el kell válnom Yoritól, mert ő egy másik technikát tanul, egy apró puszit nyomok az arcára, majd odébb vonulok „mesteremmel”, ha mondhatom ezt egy fiatalos kinézetű tanítóra. Nem szólítanám mesternek, inkább Jinai-san névvel illetném, hogy mégiscsak legyen valami udvarias formája a megszólításának.
 
Ja no Kuchi… ismétlem meg magamban, majd az instrukcióit és a jutsuról szóló mesét. Mivel a szüleim megtanították a vízklónt, így biztosan nem lehet olyan nehéz abból a tóból kiemelni a megfelelő mennyiségű vizet, viszont itt arra is koncentrálnom kell, hogy megtartsam azt a szintet. Ha sikerül létrehoznom a tóból, akkor sikerül utána a saját chakrámból is megformálni, viszont az többet fog felemészteni, mintha már egy meglévő vízből formáznám azt meg. A tóból kiemelve megformázom a vizet, hogy legalább a feje egy sárkányra emlékeztessen. Aztán forgatom. A forgás lesz a feladat oroszlánrésze, nem tűnik olyan könnyűnek, de majd rájövök a nyitjára. Mosógép.
Képzelj el egy mosógépet, melyben egy kígyó forog folyamatosan… és kétségbeesetten üvöltözik, nyújtogatja a nyelvét a mosógép ajtajára tapadva, hogy ki szeretne onnan jönni minél hamarabb. Nem, ez nem lesz jó, ettől csak rám jön a nevetőgörcs.
Bólintok, hogy elkezdem a tanulást.
A chakrámat ki kell terjesztenem a vízre. Ez annyira nem jelenthet nagy gondot, mint azt már említettem, hiszen ott a Mizu Bunshin, aminek az elmélete már segít ebben. Csak éreznem kell a vizet, a mennyiséget, amit kiemelek belőle.
Kisebb lépésekből fogom megalkotni, először csak annyi mennyiségű vizet emelek ki a vízből, amennyi egy klón megalkotásához is elegendő, viszont nem formálom át. Egyszerű henger alakban emelkedik ki, mint egy kisebb vízi kígyó, s úgy táncol előttem, mint ahogy azt egy kobra tenné, ha szembetalálja magát egy áldozatával.  Arra az apró vízfelületre terjesztettem rá a chakrám, hogy a nyomást megtartsam benne, s mivel a forgás kifelé irányuló, ezért igyekeztem belülről kifelé áramoltatni a chakrámat, hogy egy forgó mozgást idézzek elő. Csak próbaképp, nem is olyan rossz, ám ez csak a kezdet, és még korántsem tökéletes, hiszen ez csak egy egyszerű örvény volt vízen kívül. Örvény vízen kívül? Akkor miért ne lehetne a vízen belül is? Hiszen nagyon is jól jönne, ha éppen arra kerülne sor, hogy a vízen állva harcolunk, és el kellene süllyesztenem egy egész hadnyi csatahajót. Hm. Majd legközelebb sort keríthetünk rá.
Amikor megvolt a mini másolatom, felkészültem a nagyobb kígyóra. Többet kellett a vízből kiemelnem, és ügyelnem kellett arra, hogy minden egyes része forgó mozgást végezzen, így nem csak egy területre, hanem az egészre ki kellett terjesztenem a chakrát, hogy a forgás kifelé irányuljon. A nagyobb vizet sikerült megalkotnom, ám amikor elképzeltem hozzá a kígyófejet, rögtön az a pillanat jutott eszembe, amikor először jöttem a Kenshiro birtokra. Azzal a gondolattal léptem be Yori dolgozójába, hogy biztosan hidrafeje van… és amikor elképzeltem, akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, a víztömeg pedig mellém zuhant a földre.
- Bocsánat, bocsánat – nevettem tovább, próbáltam lecsillapítani a kedélyeket, amikor végül az a szituáció ugrott be, amit nem vettem észre a hidrafejek miatt. Yori mezítelen felsőteste. Tudom, hogy ennek nincs itt helye, de amikor beléptem a szobába, és ő kigombolt inggel, hanyagul fogadott, elpirultam anélkül, hogy tudtam volna róla. Most pedig elpirultam úgy, hogy tudtam róla. Persze ezeket a gondolatokat hamar elhessegettem, még a végén Jinai azt hiszi, miatta pirulgatok, és emiatt nem fogom tudni hamar elsajátítani a technikát.
Újra kiemeltem az előző mennyiséget a vízből, és gyorsan formát öltött a sárkány feje is. Azonban szinte sehova sem mozdult, csak kanyargott jobbra-balra egy szabályos körben, arra várva, hogy végre célt adjak neki. Kiszemeltem egy fát nem is olyan távol, talán öt méterre lehetett. Most jön a forgás. Amíg a kígyó, sárkány, vagy mit tudom én miféle állat – lényegében egy és ugyanaz – körbe-körbe forgott, addig széles skálában próbáltam tovább mozgatni benne a chakrámat, ami persze egy kicsit túl sok volt, ezért a kígyó ahelyett, hogy spirálisan forgott volna, össze-vissza táncolt, mintha beütött volna neki a sok szaké. Visszább vettem a chakra termeléséből, amikor már úgy tűnt, hogy kezd stabilabban állni és normálisan forogni. Már csak irányítanom kellett.
Először megpróbáltam mindezt úgy csinálni, hogy hagytam a vízben, hadd szokjam egy kicsit az irányítását, majd azzal a jól irányzott mozdulattal vetettem rá a fára. Persze túl gyenge volt a technika, mivel nem adtam bele anyait-apait, csak megfigyeltem a határait. Amikor szerencsétlen fáról csöpögött a víz, arra gondoltam, hogy Yori most büszke lenne rám. Ez egy mosolyt csalt az arcomra, és elszántam magam, hogy sokkal erősebben fogom a következő percekben véghezvinni.
Újra elmutogattam a kézjeleket, most már sokkal magabiztosabb és gyorsabb voltam, hogy kihasználtam a technika sajátosságait. Megformáltam a kígyót, majd a spirális forgással egy jól irányzott mozdulattal újra a fára irányítottam. Úgy éreztem magam, aki tud parancsolni a víznek, ezért örömtáncban törtem ki. Besétáltam a vízbe, persze a felületén, majd kitárt karokkal pörögni kezdtem, miközben széles skálában terjesztettem ki chakrámat a vízre, körülöttem hat szabályos vízoszlopot hozva létre, melyek a forgásommal ugyanúgy forogtak egy hattyú táncára emlékeztetve, s egymásba gabalyodva, mintha csak egy művész festette volna oda őket.
 

Az örömtáncom persze naplementére alábbhagyott – mivel addigra sikerült elsajátítani a technikát (?)-, majd azt vártam, hogy Yori is végezzen. Ahogy figyeltem őt a távlatból, persze nem is olyan messze tőle, eszembe jutott, milyen voltam ezelőtt és milyen lettem most. Hogy mennyire tartottam a férfiaktól, s mennyire hajtogattam magamnak, hogy soha nem leszek szerelmes, de Yori belecsöppent az életembe, és gyökerestől felforgatta azt. Mintha szánt szándékkal tette volna. Egy biztos, nem lesz még olyan férfi az életemben, mint ő. Senki sem rohant volna a megmentésemre így, hogy a saját életét adja értem, miközben titokban arról álmodik, hogy újra összekovácsolja elveszett családját. Segíteni akartam neki, egyengetni az útján, és ezért bármire hajlandó voltam. Követem a síron túl is, hiszen megígértem neki, hogy leveszem a válláról azt a sok terhet, egy részét cipelem majd én. Találkozásunk előtt kicsit befásult nőszemély voltam, bár már akkor is tudtam értékelni az élet apró örömeit, a családot, hiszen az jelent nekem mindent, ahogy megtudtam végül, számára is ez jelenti a világmindenséget. A megismerésével újabb arcaim mutatkoztak meg: az az életvidám nő, aki egy technika elsajátítása alatt is csak nevetni tud, ha arra gondol, hogy képzelte el őt legelőször. Tény, hogy sokkal szórakozottabb lettem, mint azt vártam. Az esthajnalcsillag és a Hold bámulása közben jöttem rá arra, hogy igenis ez a családom, s Yorival szeretném azt tovább szaporítani. Furcsa ilyenekre gondolni a kapcsolatunk legelején, de nem tudnám más férfival elképzelni az életem. Amilyen úton elindultam, azon is haladok tovább. Lehet, hogy tele lesz veszélyekkel és kihívásokkal, de az ember eszes fajta… már ha rendelkezik egy kis intelligenciával. Ha falat épít az ember, máris kíváncsi arra, mi van a fal túloldalán. Ha eléjük gördül ez az akadály, azonnal ledöntenék a falat. Én csak mosolygom ezen egy jót, majd kikerülöm. Hiszen nem legyőzni kell az akadályt, hanem túljutni rajta. S ha hiszünk álmaink megvalósításában, az már több, mint amit eddig valaha más tett.

A kabinban való ébredés kellemes fájdalomként ért. A sajgó sebek és friss hegek mindegyike egyszerre sajdult fel, ahogy megmozdultam az ágyban, hogy átkarolhassam gyógyszerem és drogom, a szívemnek legkedvesebb emberét, Mikát. Nagyon boldog voltam, hogy különösebb baja nem esett, s hogy teljesen egészségesnek láthatom. Sebei hamar begyógyultak, s igen korán nekilátott az edzéseknek. Úgy tűnt nem valami elégedett a teljesítményével, sokszor kérdeztem rá, hogy biztos nem e magát okolja azért, hogy azon a napon felnyársalt az a penge, mely most az oldalamon díszeleg. Minden edzését végignéztem, s próbáltam ösztönözni, s megbékíteni, hisz mozdulataiban még láttam a küldetésünkkel kapcsolatos élményeket, melyeket talán így próbált meg feldolgozni. Nem is tudom mit csináltam volna, ha komolyabb baja esett volna a férfival való küzdelem alatt, mindazok után, amit együtt éltünk át. A legmegfelelőbb válasz az elképzelésre az, hogy a férfiból talán még annyi sem maradt volna, mint amit otthagytunk a robbanás kráterében. Az eset óta még mindig próbáltam visszaszerezni az elvesztegetett chakrám és erőm, hisz azon a csatán valaki más küzdött a bőrömben, s vele együtt kart karba öltve mentettük meg a szerelmem. Lehet a régi démonom tért vissza, hogy rám nézzen, miként boldogulok nélküle? Lehet, de nem mertem jobban belegondolni a dolgot, bele képzelni ezt az egészet, hisz a múltam énjét már rég eltemettem magamban. A hajókázást párnap után a szárazföldi utazás váltotta, s egy kényelmes kis hintó juttatott el bennünket a fű határára, ahonnan gyalog folytattuk utunk.
Mika mellett, csak úgy repült az idő, bár állandóan hajtogattam és kívántam, hogy bárcsak megállna végre, s nem kéne mindenhová rohannunk. Elvégre egy shinobi nem élheti le az életét csak odahaza gubbasztva. Folyamatosan fejlődnünk kell, s mindkettőnknek a családunk és egymás védelmében. A seb az oldalamon örökké emlékeztetni fog arra, hogy mi mindenért lennék képes az én kincsemért, s hogy talán nem is kellett volna szert tennem erre, ha sokkal erősebb lettem volna. Természetesen ezen már rendkívül késő gondolkozni, hisz lassan egy hete, ha nem több telt el a maszkosok felszabadítása óta. Lassan közeledtünk a birtok felé, s a távolban látszólag két férfi várt bennünket. Egyikőjük idétlen integetése már a távolból leleplezi a bolondos Hagemitsut, kinek köszönhetően az utazásom során több technikával is bővült a repertoárom. Mosolyogva fogtam meg szerelmem hűs kezét, s boldogan húztam egy kicsit közelebb.
- Végre, otthon édes otthon! – Integettem vissza a két férfinak, s csókoltam meg Mika puha arcát játékosan.
 
A célegyenesben már Hagemitsu és az újonnan megismert Jinai fogadott bennünket.
- Természetesen fejlődtünk eleget! – Feleltem boldogan megdöntve oldalam, hogy Hagemitsu megleshesse a családi kardot, majd a pólómat húzom feljebb, hogy a sebre is vethessen némi pillantást. Ahogy Mikát magával hívja a Jinai nevezetű férfi, s egy puszit lejt az arcomra, kicsit kipirult mosollyal szólok a távolodó lány után.
- Ügyesen! – Integetek még egy kicsit vigyorogva. Majd ki tört belőlem a boldogság mindent beragyogó fényessége. Végre újra itthon lehettünk azokkal az emberekkel, akik talán a legközelebb állnak hozzánk, azokkal akiket a családunknak nevezhetünk. Tény, hogy Izunát még nem láttuk, de ha jól sejtem őt is alaposan lekötötte Kazuya és a csipet csapat többi tagja és távollétünk alatt alaposan megedzették.
A kis idillből Hagemitsu kérdése zökkent ki, majd alaposan felvázolom neki az egyik elképzelésem egy saját technika elsajátításáról.
- Rairyuu no Houkou. – Morfondíroztunk el mind a ketten a lehetséges technika körül, majd ahogy vártam Hage egyből előállított pár ötlettel, nem véletlenül ő a Raiton mester a háznál. Persze csak addig, amíg utol nem érem!
- Kár, hogy mindenre azt mondod: „Nem igazán bonyolult” és mindenről kiderül, hogy igen is az! – Panaszkodok neki pár pillanatig, majd a jó időre való tekintettel megszabadultam a felsőmtől, hogy a Nap és a friss levegő segítsen egy kicsit a sebek begyógyulásában. Mikára pillantottam a távolban, ki már javában a technikája előkészületeit végezte így szüntelen mosollyal vágtam bele én is tanulmányaimba az új, saját technika útja felé.
~ Sárkány üvöltés. Leginkább úgy kellene megoldani akár egy rendes sárkány! A tüdőmben összegyűjtöm a legtöbb elemi chakrát amit csak tudok, majd a számból távozva alakítom át, hogy az a bizonyos elektromos robbanás szabadon elhagyhassa a testem, bennem a legkevesebb károkozás nélkül. ~ Tűnődtem el magamban, majd lábakat behajlítva hunytam le a szemem.
Elkezdtem elemi chakrám szokásos korforgásának felállításába. Mióta Hagemitsuval tanulok, leginkább a folyamatos keringetés kapja a legtöbb szerepet technikáim elsajátítása során. A villámokat nem lehet ketrecbe zárni, hisz azok zabolázatlanul próbálnak meg kitörni belőle. Tombolni akarnak, s pusztítani ha lehet, így kellő óvatossággal kell kezelni őket. Ahogy elértük a kellő forgást, folytathatja a sebesség mely amúgy is a villámok második legjobb tulajdonsága. Az eszméletlen energia olyan sebességgel szabadul fel bennük, hogy csak pár pillanatra láthatjuk őket a föld felé száguldva. Amint a keringés és a sebesség is megfelelő volt, legalábbis szerintem, következhetett a tüdőbe áramoltatás. A megfelelő mennyiségű fortyogó és forgó elemi chakrát nagy nehezen a tüdőmbe koncentráltam, s már csak a kijuttatás közbeni sűrítés maradt. Hirtelen a gyomromban valami furcsa morajlás hangzott fel, s egy véletlen büfögés hatására az egész procedúra egy kisebb elektromos büfifelhőben sziporkázva elhagyta a számat, s alaposan megcsipkedte a nyelvem. Hagemitsuból kitört a röhögés, nekem meg szinte égett a bőr a pofámról ahogy őt néztem, majd átemeltem tekintetem Mikára, ki túlságosan is remekül haladt Jinaial. Persze lehet ő kapta a komolyabb tanítót, de meg kell hagyni Hage egy magának való figura és nem is lenne ennyire mulatságos, ha nem törne ki belőle állandóan az a hatalmas gyerek lelke, mely mélyen benne lakozik.
Újra próbálkoztam immár minden stimmelt, és a büfögés sem fenyegetett tovább, bár testem egyre jobban elgyengült a sérülésektől és a nagymennyiségű chakra megmozgatástól, végül sikerült egy kisebb villámnyalábot kilehelni a számon. A siker ízét és a villámokét éreztem a számban, ahogy lihegve hallottam egy nagy placcsanást és Mika nevetését. Az én szerelmem boldogan ácsorgott egy nagyobb pocsolya mellett felém tekintve mosolygott. Félig megpörkölt nyelvem kidugva, lihegve integettem neki furcsa mosollyal jelezve, hogy felém minden oké, csak meggyűlik a bajom a technikával. Igazam volt, ez tényleg nem olyan egyszerű, mint ahogy Hagemitsu mondta, figyelembe véve az állapotom, meg mindent, bár nem mentegetőzni próbálok, hisz egészen sötétedésig folytattam a technika gyakorlását, több és kevesebb sikerrel fűszerezve. Tanítóm jelzett, hogy mára hagyjuk a további edzést, így megizzadtan, térdemen támaszkodva fordultam meg lihegve, a mögöttem ácsorgó Mikára tekintve. Ajkam felhúzódott, majd gyorsan pattantam fel, s a lány felé szaladtam. Kicsit bedőlve ragadtam meg a lábát és kaptam fel az ölembe és meg sem álltam vele a fürdőig. A peremről elrugaszkodva Mikával együtt, ruhástól vetődtem be a medencébe,  majd ahogy a felszínre emelkedtünk vigyorogva meredtem rá boldog arcommal. Gyöngéden fogtam meg a combját, hogy az ölembe ültessem, jobbommal pedig beletúrtam a vizes hajába s magamhoz húzva csókoltam meg az egyetlen nőt, ki a legfontosabb számomra. Együtt nevetgélve szabadultunk meg ruháinktól, s segítettük egymást a tisztálkodásban, s azzal végezve együtt töltöttük el kettesben a hosszúra nyúló éjszakát.
Az ágyban szorosan magamhoz öleltem, tarkójához bújva egy gyöngéd csókot lejtettem rá miközben kellemes illatát szipogtam be a tudatom legmélyére.
- Szeretlek, angyalom. – Súgtam neki, s összebújva hajtottuk álomra fejeinket a végre megérdemelt pihenésre.
 
A reggel korábban érkezett, mint vártam. Mika még javában aludt, s én óvatosan kaptam magamra némi ruhaneműt miközben kiosontam a konyhába, hogy reggelit készítsek neki. Egy pár percnyi sürgölődés és sütögetés után végül csak elkészült a reggeli lakoma, melyet az ágya mellé helyeztem óvatosan, hogy ez legyen az első dolog amit meglát ha felébred és ezzel együtt tudassa gesztusom, hogy folytatom az edzést.
Kifelé amióta megérkeztünk húzódik a mosolyom ajkaimon. Sosem tudnám igazán megköszönni és elmesélni Mikának, hogy mi mindent köszönhetek neki. Felkarolt és azóta mozgásban tart mióta csak megismertem. Ő az kiért bármit megtennék, kiért bármit megszereznék, kinek a mindenévé akarok válni, hogy elhozhassam neki azt a felhőtlen örömérzést mellyel ő ajándékoz meg engem napról napra. Tudom, talán kevésnek bizonyulhat mindaz amit adni tudok, de ne legyen igazam. Igyekszem, ahogy csak tőlem telik, hogy mindig az a boldog mosolyát láthassam ha rám néz, a kellemes illatát érezhessem mikor mellettem szenderül álomra, s testének forróságát mikor csak mi ketten létezünk az univerzumban. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kellemesen is felbolygathatja valaki az életem, de ennek a lánynak, ennek a fenséges angyalnak sikerült elérnie mindezt. Mindezt a Yorit akivé mellette válhattam.
Odakinn kellemesen borzolta össze a hajam a reggeli szellő. Túlságosan sok időt nem akartam eltölteni a technikával, de mindent bele adtam, hogy végre sikerülhessen az elsajátítása. A tegnapi sikeres procedúra nyomvonalát követtem a mai edzés folyamán is, de lényegesebb változást a villámnyaláb elérésén nem értem el. Ekkor jutott eszembe a Rozsdás Bökőn tapasztalat dolog! Még több chakrát kell összpontosítanom, hogy elérhessem a kellő energiát. Akkor is túl rövid volt a nyaláb, így most még nagyobb chakrát kell magamból kipréselni, hogy azt érjem el amit tényleg akarok!
Az eddig átmozgatott chakra többszörösét alkalmaztam most, majd szét vetett már ekkor is a felgyülemlett elemi chakra melyet elpréseltem a mellkasom alatt.
- Rairyuu no… - vettem mély levegőt ahogy, szinte már szikrázott körülöttem a levegő a villám energiájától, mely nagy gyorsan megindult a tüdőmből, - …Houkou! - s torkom oly szinten préselte, hogy egy hatalmas villámnyalábként szökött ki a számból, mely végül az erdő mélyén érhetett földbe egy hatalmas kupolává nőve ki magát, mely nyomán letarolt mindent, ami az útjába került.

Enyhén füstölgő szájjal néztem a pusztítás felé, majd magam mellé néztem ahol a meglepődött Hagemitsu álldogált.