Határvidék

Kobushi legnagyobb bosszúságára a lány szintén megállt. Sőt, odalépett hozzá és meg is szólította! A férfi összeráncolt szemöldökkel fordult felé és kicsit alaposabban szemügyre vette. Egyből feltűntek neki a lány lábán levő valamik, amik igencsak nehéznek tűntek, de ez szemmel láthatóan őt nem zavarta. A férfi nem tudta mire vélni a dolgot, ezért megint a lányra pillantott. *Talán őrült?* vetődött fel benne a gondolat, de aztán elvetette, az őrültek nem ilyenek... Mindenesetre itt volt, hozzá beszélt, ezért foglalkoznia kellett vele, bármennyire is kellemetlenül érintette a dolog. Igazából nem volt hozzászokva a helyzethez. Sosem tudott a fiatalabbakkal, vagy gyerekekkel bánni, hiszen ha találkozott is "ilyenekkel" maximum a családokba, ahová néha betörtek, ha éppen elmaradt a védelmi pénz befizetése, tehát számára aki 18 év alatt volt, az egyenlő volt a sírással, a kiabálással és az "Anya, apa!" szavak kiabálásával. Ez a lány azonban valahogy másnak tűnt: odament hozzá, ráadásul vízzel kínálta. Majd, mintha mindez nem lett volna elég, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, levette a táskáját és letelepedett mellé. A bocsánatkérést már meg sem hallotta, annyira el volt képedve. Nem csoda, hiszen nem volt valami bizalomgerjesztő a kinézete, első ránézésre megmondta bárki, hogy erőszakot használva keresi a kenyerét, hiszen magas, keménykötésű férfi volt, így kerülték is az idegenek. Erre itt van ez a lány, aki egyáltalán nem fél tőle, vízzel kínálja, és letelepszik mellé. Ez valahogy fura volt neki. Mindenesetre a lány nem tűnt veszélyesnek, így eddig pattanásig felszült idegei egy kicsit kiengedtek. A világért sem szólalt volna meg, viszont most már inkább érdeklődve figyelte a lányt, mint meglepődve. Egészen addig, amíg egy ügyetlen mozdulat következtében ki nem borult a táskája, amiből egy konoha jelképpel ellátott shurikentartó esett ki, amit Kobushi természetesen egyből felismert.
Azonnal felpattant mintha csak megégett volna, egy szökkenéssel távolabb került a lánytól, majd hátranyúlt a kardjához, és kicsit kilazította a hüvelyéből.
- Te... - szólalt meg először, mióta találkozott a lánnyal. Előtte sem beszélt túl sokat, hiszen nem volt kihez, így kissé rekedt volt a hangja. - Ninja vagy?
A lány kiérezheti a kérdésből a feszültséget és a fenyegetést, viszont furcsa módon az egészbe egy csipetnyi bizonytalanság is keveredett.

Meglepetten nézek és hamar fel kapok mindent.
- Bocsánat...bocsánat. Nem akartam ilyen ügyetlen lenni.
A férfira nézek és hátrébb lépek egyet.
- I..igen de én csak sétálok....én nem akartam rosszat.
Nézek furcsán a férfira nem tudom mit csináltam rosszul. Nem tudom miért ilyen velem én csak próbáltam barátságosabb lenni. Talán lehet nem kellett volna. Végig mérem a férfit nagyot sóhajtok, de a hangja meg győzött és az is ahogy viselkedett. Lehet néha nagyon félénknek tűnök, de nem vagyok vak és tudom mi zajlik most. Az idegen valamiért nem kedveli a ninjákat. Shuriken tartót fel csatolom a lábamra. nem megyek közelebb, ha rosszul ittlétem meg a helyzetet akkor nem lesz semmi. Viszont ha helyesen mértem fel harcra is számíthatok.

-Nem valók ilyen szavak egy hölgy szájára.-Mondom lenézően, miközben szitkozódva próbál megrúgni, vajmi kevés sikerrel.
Közben a néni hangját is meghallom a hátam mögül.
A következő másodpercben Erős rántást érzek az eddig fogságban tartott lábamon, és a drót elenged. De már késő, annyira kibillentem egyensúlyomból hogy pont, az eddig alattam fekvő lányra esem. Gyorsan meg is nyugtatom:
-Ne aggódjon kisasszony, puhára estem.
Majd megpróbálok felkászálódni, a lányt pedig megpróbálom Kezét hátracsavarva, magam előtt tartani.
-Csak akkor fog fájni ha szabadulni akar, de akkor meglehetősen.
Most a nénihez fordulok.
-Nos a lányra nekem is szükségem, volna. Nagy pénzem van benne, és már sok energiát fektettem bele, így nem szívesen mondanék le róla.

~Nagyon harcolni akar. Nem vagyok a legjobb helyzetben, itt a lány akire vigyáznom kéne, és még a nyanya is rám támad.A róka meg az isten tudja mire készül, és hol van. Inkább megpróbálom kidumálni magam.~
-Én az ön helyében, nem támadnék. Szerintem az se tenne jót a hírnevének ha a tanítványa feje szétloccsanna.
~Bár a lány élve kell nekem, blöffnek nem rossz. Tudja is ő mi a küldetésem.~
-Nos ha megtámad a lánynak vége, ha hagy elsétálni és leadom a lányt utána tőlem kiszabadíthatja, nekem édes mindegy. A fő most a pénzem, na meg lehetőségképp a testi épségem.
~Nem mozdulok amíg nem válaszol, értelmetlen lenne hátrálni úgysem jutnék messzire ha nem enged.
Ha rám támad, vége. Nem úgy néz ki mint aki túl jó kondícióban van.~

//Elkezdődött nekem is a suli és a mail értesítő juttatta eszembe, hogy nem írtam… Sry.//
- Egy mondatodban leölsz, a másikban meg leadsz élve és megengeded, hogy kiszabadítson? Micsoda ellentmondás! De ha megölsz sem érdekel, a pénzedet nem kapod meg… - mondtam ezt így, amennyire a tüdőmből futotta.
Aztán öregasszony támadásba lendült. Rémlett a jutsu neve a könyveim egyikéből és ha jóra gondolok ez a gyereknek fájni fog. Drága jó könyvek… Milyen rég olvastam… Mindegy is. Az első adandó alkalommal ki kell szabadulnom, aztán irány az öregasszony.
Kicsit sok már nekem ez a dolog, pláne ha tényleg az van a dolog mögött, akire gondolok… Friss ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Ostoba és őrült… Pont illik hozzám.

Kobushi feszülten állt a lánnyal szemben, keze a kardjára feszült, kész volt rá, hogy egy pillanat alatt előrántsa. Normál esetben azonnal ellenfelére támadt volna, azonban ez most más volt. Nem ellenfele neme tartotta vissza az azonnali, és visszavonhatatlan reakciótól, sokkal inkább a kora és az, ahogy viselkedett eddig vele. Az a közvetlenség, és ártatlanság, ami belőle sugárzott... valamit megmozdított a férfiban, pedig azt hitte, hogy már minden ilyet kiölt magából. Minden gyengeséget, minden érzelmet.
És most mégis itt volt. Rávette, hogy elengedje a gyűlöletet.
A yakuza már nem csak feszült, de ideges is volt. Tenyere teljesen fehér volt, olyan erővel szorította a kardja markolatát, izmai megfeszültek és szemeiben láng lobogott. Nem a lányra volt dühös már. Az, hogy ninja, azon túllépett. Fura módon magára volt dühös, azért, amiért nem tudta simán megtámadni a lányt. Ezt ő úgy fogta fel, mint a gyengeség jelét. az ő mércéje szerint minél kevesebb érzelme van valakinek, az illető annál erősebb. És ő itt most elbukott. Egy kislánnyal szemben.
Rávette magát valahogy, hogy elengedje a kardot, a térdére ereszkedett, és ökleivel megtámaszkodott maga előtt, miközben haja, a kissé előredöntött fejéről a szemébe hullt. Szinte suttogta a szavakat, de a lány talán így is hallhatta.
- Tűnj... innen...! - Ezek a szavak mélyről jöttek, fenyegetést, de egyben csalódottságot és fájdalmat is sugalltak.

Nem értetem ezt az egész reakciót. Tettem valami rosszat? Vagy talán meg sértettem valamivel. Hm...emberek. Furcsálltam az egészet amiért így viselkedett. Úgy tűnt, hogy mindjárt rám veti magát és levág azzal a nagy kardal. Igazából meg is ijedtem és hátráltam pár lépést, holmim magamhoz szorítva. Mikor észre vettem, hogy nem fog támadni sőt inkább vissza vonul. Ami igazán meg lepő volt, hogy letérdelt az a testtartás. Az egész helyzet akkor rés ott mintha épp valami miatt bocsánatot kérne. Nem tudom nem értem mi szükség van erre. A hangja volt az ami cselekvésre késztetett. Volt egy belső egy fajta rejtett énem mindig is. Azért is mivel soha senki nem tanított és mutatta meg, hogy kel viselkedni bizonyos helyzetekben. Ezért volt, hogy vissza húzódó és félénk voltam. Többnyire viselkedésemben, és jellememben ez dominált. Volt mikor bátrabb voltam és közeledtem mindenki felé. Ilyenkor látszót az, hogy nem tudom milyen veszélyei is vannak az efelé viselkedésnek. Lehet, hogy barátságosan fogad majd az idegen vagy ép elutasít vagy annál is rosszabb. Össze foglalva úgy tűnhet kívülről mintha mindenre semlegesen tekintenék nem tudnám az emberi léleknek van sötét oldala is.
Előtte álltam és leguggoltam. kezem az arcához érintettem de csak egy pillanatra.
- Nem kell ilyen durván viselkedned. Nem akartam fájdalmat okozni ez áll tőlem a legtávolabb, hogy ilyet tegyek bárkivel is. Csak szólnod kelet volna, hogy távoz, vagy bármi más.
Tudtam a társaságom nem kívánatos. Fogtam magam felálltam és táskám hátamra vettem, de az üveg vizet az idegen elé tettem. Majd úgy talán négy méterre lehettem tőle amikor meg fordultam és rá néztem.

Kobushi összerezzent, amikor a lány keze hozzáért. Ösztönösen cselekedett és reflexből megragadta a kezet. Eléggé erőseb szorította, a lánynak talán egy kicsit fájhatott is. Hirtelen rájött, hogy mit csinál, és gyorsan engedett a szorításán, majd a lányra nézett, ahogyan az beszélt hozzá. A genin ugyanazt láthatta a szemeiben mint előtte is: fájdalmat és haragot.
- R-rendben van. - törtek elő belőle a szavak, miközben lassan felállt a lánnyal szemben. - Megkérlek, hogy távozz!
Némán figyelte, ahogyan a lány elindul, majd pár lépés után megáll és visszanéz rá. Ekkorra már eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy rendesen tudjon beszélni, így már tudott olyan hangosan beszélni, hogy a távol levő genin is hallja.
- Kerülj el engem a jövőben! Mert, ha legközelebb találkozunk, meg foglak ölni!
Ezekben a szavakban semmilyen fenyegetés nem volt. Sőt, teljesen hiányoztak belőle az érzelmek. Szimplán csak közölt egy tényt, ami elől nincs menekvés. Ez így lesz és kész. Legalábbis, ő így gondolta. Még megvárta a lány válaszát, majd sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba maga mögött hagyva ezt a kellemetlen emléket. Egy dologban azonban biztos volt. Mostantól nem fogja érdekelni, hogy kiről derül ki, hogy valójában egy ninja: nem fog neki kegyelmezni!

- Nem hiszem, hogy lesz legközelebb.
Csak ennyi nem több túlságosan is felbosszantott és még fájdalmat is okozott. Úgy gondoltam nem érdemli meg, hogy illedelmes legyek és szépen köszönjek el tőle. Ha harcra került volna a sor lehet ő nyert volna. Végül is boldog lehetek, nehéz pillanatokon vagyok túl. Kicsit megszorongattak, de álltam a sarat nagyjából. Csak méterekkel odébb ahol már nem hal és nem is lát térdelek le és sírva fakadok. Ez ez nekem nem megy. Próbálom adni a kemény genint, de nem megy. Teljesen ellenkezik az én természetemmel. Percek teltek el, mire nagy nehezen meg nyugszom. Még talán fél óra múlva is csak ott térdelek a földön a porban. Össze szedem magam könny áztatta arcom megtörlöm és felállok.
- Ideje haza menni Rem. Ren, már biztosan éhes és ott nyávog az ajtó előtt.
Hangosan gondolkodva folytatom az utam hazafelé. Igazán nem számolom az időt nem is érdekel, hogy mikor érek vissza. Csak végre otthon legyek a szobában ahol biztonságban érzem magam.

//Hát akkor én írok, eddig vártam. //

Bár elsőre eltorzult az arcom a nyanya szavait hallva, utána rájöttem, hogy ez csak valami nagyszerű manipuláció lehet. Ha mégsem... egyébként se jelentünk semmit se egymásnak, lényegében természetes, hogy ilyeneket mond. Meg ott van a nyers stílusa, amitől kegyetlenül hangzik ez az egész. Ran máshogy fogalmazott volna... Attól meg is rémülnék minden bizonnyal.
Jobb lenne talán ennek az egésznek véget vetni valahogy. Talán el kéne menjek megkeresni Rant. Hozzám illő bolond ötlet. De érzem, hogy egyre inkább eluralkodik rajtam valamilyen félelem és pánik, ha rá gondolok. Ez kellemetlen érzés... Úgy vethetek véget ennek az egésznek, ha magam megyek el hozzá és szembenézek vele. Csak ez a barom takarodna már rólam!

//Ugyan nem rád vártam, de valamiképp lelki erőt adott hogy te írtál //
A nyanya támadni fog, a kisasszony pedig látszólag tétlen. Menekülni egyedül még lenne esélyem, hisz miért is követne a lány nélkül, de ha a lányt is vinni akarom, esélytelen vagyok. Nincs más hátra min előre, támadás!
A kisasszonyt talán valamiképp hátráltatva, a hátáról rugaszkodom el, és ugrok oldalra majd onnan rögtön a nyanya felé fordulok.
-Dainamikku Akushon!-kiáltom, és kalapácsomat meglendítve a levegőben, teljes erőmből ott csapok a földbe ahol jelenleg a nyanya van. Miközben ezt teszem, bár védekezni nem igen tudnék, szemmel tartom a rókát, hátha ő is becsatlakozik a mókába.

Alig marad némi kis időm, de még összehozok egy kawarimit! Gondolkozni is alig marad időm, máris végrehajtok egy Bunshin no jutsut, majd remélve hogy összetéveszt minket ha nem cselekszem logikusan, egy illúzió velem eggyütt a nénire támad míg ő fej felé suhint én altestre célzok. A második klón pedig a lány felé kezd szaladni, hogy úgy tűnjön inkább lelépek vele míg a nyanya el van foglalva.
~Minden normális ember ennem hinne illúziónak, hacsak nem olvas a fejemben!~
Bár a lányt nem nagyon fogja zargatni a klón remélem a nyanyát likvidálom végre.
A klón amint utoléri le próbálja majd leteperni a lányt, persze ez úgy fog kinézni hogy a kisasszony talán megijed a klón pedig eltűnik.

~MI AZ ISTEN VAN ITT?!~Gondolom egy másod perccel azután hogy enyhe szívrohamból (a drót a testem felé) nagy megkönnyebbülés után (a drót irányt változtat)visszaesve egy rohadt nagy sokkba amit az Anbu megjelenése okozott.
Ekkora érzelmi hullámvasútban rég volt részem, és nem is nagyon hiányzott. De ha ez van ezt kell szeretni. Csak remélhetem hogy az Anbu nem miattam van itt, de az a tűzgolyó akkor is veszélyes rám nézve. A kisasszonyra is vetek egy fél pillantást, és úgy tűnik nincs nagy baja, ő most biztonságban van.
A tűzgolyó viszont vészesen közeledik valamit lépni kell.
Végrehajtok egy gyors Dainamikku Akushon-t, majd......illetve csak hajtanék! A chakrám nem reagál, csak egy ugrásra futja tőlem de ez édes kevés.
~Ó hogy rohadna meg az egész világ, pont ilyenkor?!~
Nincs más választásom, nekifutok és előrevetődök a már-már teljesen kész földsánc mögé, és csak remélni tudom hogy a közös ellenség némiképp eltereli rólam a néni agresszióját.
-Nem mintha rosszindulatú lennék, de ugye önhöz jött?
Miután kicsit lenyugodtam gyorsan körülkémlelek a róka után is, ki tudja mire számíthat az ember,
egy ilyen helyzetben?

Nos úgy néz ki a kisasszony egyáltalán nem is szorul segítségre így már minden lelkiismeret furdalás nélkül fordítom minden figyelmem az ANBU-ra. A néni robbanó kunai-os ötletének kicsit sem örültem, sőt abban a másodpercben mikor azt hittem mindennek vége egy elég hangos:
-NE!-t sikerült üvöltenem, majd miután a kisasszony nagyobb gond nélkül kikerülte a támadást kicsit szégyenkezve, hirtelen kirohanássom miatt, folytattam utam az ANBU felé.
A nyanya, mindeközben jól lehordja szerencsétlen lányt. Már szinte sajnálom. Az ellenségemnek se kívánnék ilyen mentort. Majdnem megöli aztán jól leszúrja....
Mindegy, nem az én dolgom, jobb ha én most a harcra koncentrálok.
Közvetlenül a néni nyomában loholok, izmaimat megfeszítem, felkészülök az ugrásra. Majd miután elég közel érek félreszökkenek és elrugaszkodom kalapácsomat meglendítve, lesújtva az ANBU-ra...