Utcák és terek

A chuunin egy pillantra gyanakvóan nézett rád mintha megsejtett volna valamit a kis magánakciódból aztán egy pillanat alatt megváltozott a tekintete és ismét mosolyogva fordult felétek. Kimumaró gyorsan végig mérte mégegyszera  csapatot aztán még mielőtt elindultatok közelebb lépett hozzátok és mélyen a szemetekbe nézett.
- Bár tudtom, hogy maga a küldetés a maga C szintjével valószínűleg nem fog gondot okozni nekünk, azonban háborús idők vannak és nagyon könnyen eldurvulhatnak a dolgok még akár a konohai határokon bellül is ezért szeretnélek titeket arra kérni nyomatékosan, hogy tartsátok magatokat a megbeszélt felálláshoz és ne próbáljatok meg hősködni. lesz még rá bőven esélyetek, hogy bizonyítsatok úgy gondolom. Tehát akkor Choruki és Mokubei ti lesztek a két oldalon kicsit lemaradva. Kicsit előrébb közvetlenül mögöttem Mao a mi bájos kunoichink. - Azzal küldött feléd egy szúrós pillantást ezzel is utalva arra, hogy sejti, hogy készülsz valamire. Lehet, hogy csupán azért leszel te mögötte, hogy szemmel tudjon tartani. - Ezt a felállást csak akkor fogjuk felvenni amikor elindulunk már az erdőben. Rendben akkor vegyetek egy gyors búcsút a falutól és induljunk. 
Nagyjából fél óra telt el mire gyalogszerrel elértetek olyan mélyen az erdőbe, hogy már lehetett a fák lombkorona szintjén ugrálni. Eddig úgy tűnt, hogy a klónod észrevétlenül követett titeket és Kimut is siekrült átverned vagy egyszerűen csak nem vett róla tudomást, ezt nem tudhattad mert a megbeszélésen még érezted a hátadon is a tekintetét. Nem egy átlagos képességű shinobi lehet az biztos ha kiszúrta a kristály klónt. Ez azonban téged valószínűleg vajmi kevéssé érdekel ugyanis feltételezhetően az ikrek miatt hoztad létre titkos kísérőtöket. 
Olyan két órája lehettetek úton amikor egy füst oszlop tűnt fel a látóhatáron a főút irányából. Közvetlenül az út mellett haladtattok viszont a fákon ugrálva ezért tökéletesen láttátok, hogy ott valami bizony ég. Amint közelebb értetek látjátok, hogy egy valamikor feltételezhetően kereskedő kocsija áll lángokban. Mostanára már csak parázslik és a környéken harc nyomait látjátok. 
- Rendben akkor gyorsan beszéljük meg mi legyen. Átnézzük a környéket megnézzük tudunk-e segíteni esetleg ha megtaláljuk azt akié ez a szekér volt aztán pedig megyünk tovább értve vagyok?
Úgy látszik Kimu rád bízza hol fogsz hozzá a kutakodásnak. így szabad a pálya. 



//Következő postodat kérlek az erdőségekhez írd! //

// Osuminak //

Álom-szülte torz képzetek
Szövik be elmém, kezem megremeg.

Akármilyen fájdalmas is beismerni, hajlamos vagyok egy-egy egyszerűbb jelenségnek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mégha nincs is nekik. Az álmok gyakran tükrözik lelkiállapotunkat, talán az egész egy rózsaszín-ködös, vagy épp vértől csöpögő elhomályosult reflektálódása lelki ömagunknak. Mutatja a belső változásokat. Segíthet eldönteni, hogy mit is szeretnék, de ha csak rá hagyatkozunk könnyen tévútra vezethet. Csak kiegészítésként szolgálhat érzelmeink kavalkádjának egy pillanatra való rendezéséhez való törekvésben.
Ahogy a Hokage felé vettem az irányt, az álomkép kezdett elhalványulni. Megszokott ez az álmoknál, az apróbb részletek lassan elvesztek, már nem emlékeztem a fájdalom égető érzésére, a szavakra, amik elhagyták ajkaimat. Nem emlékeztem a szagokra, a hanglejtésekre, de ösztönösen felkaptam a kezem, mikor a ruhámra gondoltam, hogy megnézzem, sértetlen-e. Már nem volt lényeges az sem, hogy hogy nézett ki pontosan, aki vele szemben állt, csak az hogy mit csinált.
Ennek ellenére nem hagyhattam figyelmen kívül. A Hokage palotájához forduló utca sarkán egy, itt mindenképpen szokatlan viseletű fiú indult el felém. Arca sem árulkodott épp egy konohai bajtárs üdvözlő barátságáról, inkább számomra hideg és elutasító volt, mintha kerülné lénye az enyémet. Furcsa látvány volt ez a sokaságban, de én sem lehetek túl meggyőző, ami a konhaiságot illeti. Felé sétálva nem veszem le róla a tekintetem, válaszolok megvető pillantására, az útjából sem térek ki. Elindított bennem valamit, amit nem szeretné, hogy nála alább valónak tekintsen. Neki sem lehettek ellentétes szándékai, hiszen egymáshoz közeledve testünk szinte ütközik. Hirtelen eszembe jut egy név, nem vagyok biztos benne, hogy hol láthattam, de az álombeli figura nevét csatolom hozzá. Furcsa nyelvjárással szól hozzám, mintha tényleg külföldi lenne, vagy csak szeret másképp beszélni. Talán csak a Hokage iránti tiszteletének jele, elvégre a vers gyönyörködtet.
Első baljóslatú sejtelmeimet félredobva meghajolok a jövevény előtt, aki nem úgy tűnik, mint a Hokage egy személyes kézbesítője.
- Köszönöm szépen. "Makoto." Ez utóbbit csak gondolatban teszem hozzá.
Mivel további utasítást nem kapok, folytatom utam a falu központját jelentő épület felé, ahova beérve, a Hokage irodájában meghajolok, ezúttal komoly széndéktól vezérelve a gesztust.
- Hívatott, Hokage-sama.

Nem számítottam rám, hogy a fiú egészen a Hokage palotájáig fog kísérni, de úgy tűnik, ő felel azért, hogy épségben megérkezzek. Ennyire nem bíznak bennem? Az odaúton semmi érdekes nem történt, a fiú ugrott fel néha a kerítésre az utat kémlelni, az emberek szürke sokasága éppúgy kavargott, mint eddig. Dögunalooom. De a srác érdekes. Nem úgy tűnik, mint aki bármi rosszat is szeretne valakinek.
Az elkövetkezendő napok szenvedéseiről vagy az árnyakat megvilágító nyugtató semmittevésről döntő ítélet színhelyére érve a falu vezetője átadja nekem a küldetés leírását tartalmazó aktát és az ahhoz tartozó kellékeket. Csendben elveszem tőle, de a kibontást megtartom későbbre. Ez lesz a második kiruccanásom külföldre, ezúttal valahogy jobban lelkesítve, mint előző alkalommal.
Amint megemlíti a mellettem álló fiú nevét, önkéntelenül is rásandítok. Igyekszem nyitva tartani a szemem, nem adni jelét meglepődöttségemnek. Csak a megfelelő képesítéssel rendelkező megfigyelők vehetik észre pupillám remegését szemhéjam súlya alatt. A Hokage újabb szavára -mely egy újabb társ csatlakozását sejteti- visszafordulok, de továbbra sem szólalok meg, várom a fejleményeket.
Egy ANBU, úgy tűnik, az itteni körökben szokásostól nem eltérő megjelenése zökkent ki gondolatmenetemből a fiúval kapcsolatban, aki az ablakot kinyitva utat enged egy sebes lány süvítésének, így tönkretéve a Hokage asztalán lévő rendetlenséget. Micsoda kár. Úgy tűnik, a Hokagét nem érinti mélyen a lány érkezése, aki üde frissességével feldobja az iroda komor hangulatát.
Barna bőre enyhe kontrasztot képez lenge öltözetének színeivel, vonalai azonban magukkal ragadják szemem. Pupillám kitágul, ádámcsutkám megemelkedik az azt ért nyomástól. Rég nem volt már hogy egy lány ilyen reakciót váltott ki belőlem vagyis.. Nem volt olyan rég. Gondolataimon végigfut mi történhetne.. Ha harcba kerülnénk a Hullámok Országában. Teljesen elfogadható biológiai reakció amit egy lány válthat ki egy fiúból.
- Öröm lesz veled dolgozni - válaszolom mosolyogva. A lány energiája engem is jobb kedvre derít.
- Útra kelni legyünk merészek, ne késlekedjünk egy percet se - emelem fel hirtelen a hangom, Makotora pillantva. Remélem, nem értelmezik rosszul méltatlan utánzását az eredeti verszsinenk. Mielőtt kilépnék az ajtón, még visszafordulok a lányhoz.
- Van még időnk, mielőtt elindulnánk?

//Üzenetben várom, hogy változott-e a cél: továbbra is jutsut szeretnél-e tanulni. Chakrát a tanulás után adok majd.
A posztodat még írhatod ide, de én már a megjelölt helyszínen fogok reagálni rá. //

// Bosszantott a beszólogatásod, úgyhogy most már csakazért is kapsz posztot... //

  //Minimum 30 sort kérek. A technika maga nem túl bonyolult, de szeretném látni, ahogy a karaktered rájön, hogy tudja ilyen módon irányítani a chakráját, illetve ahogy magáévá teszi az illúziókról hallott tudást, esetleg kérdéseket fogalmaz meg magában. Az első két próbálkozás sikertelen, onnantól rád bízom. A posztot már a kijelölt helyre kérem.  //

Piszkosul lustálkodós kedvem lett mára, hogy nyugtat a tudat, itthon most jobb szelek fújnak. Tudom, hogy a háború lassan minden ninja nemzetet felemészt, némelyikkel már meg is tette, máskülönben nem lennének menekülttáborok a falvak határában. Csak remélni merem, hogy mi sosem jutunk ilyen helyzetbe, akkor ugyanis nem csak hogy fogalmunk sem lenne, hogyan tovább még ezt a hatalmas családot is össze kellene szedni. Rengetegen vagyunk a birtokon, néha én is úgy érzem, hogy elvágyódok. Nem messze, csupán másik házba, még abba is benne lennék, hogy valahol itt a birtokon. A családunk méltán híres az összetartásról, nem én fogom elkezdeni bomlasztani ezt a hagyományt.
Hosszas délutáni henyélés után, na meg anyám folyamatosan felhangzó szavai után - "Aki igazán kimozdulhatnál egy kis friss levegőt szívni" - végül ráveszem magam, hogy felöltözzek. Hosszas készülődés következik a fürdőben, egy kiadós zuhany, egy alapos fogmosás, a hajamat pedig hosszasan turkálom, de túl makacs az a pár elfekvőben lévő hajszál, amely önállóan másfelé szeretne állni, mint azt én elképzeltem. Mindegy, nincs erre időm. Fogom a maradék cuccomat és ha már kimozdulok, akkor hasznosan fogom eltölteni az időt. Irány a sensei, tekercseket fogok nála olvasni. Vagyis csak tervezem, ugyanis nem sokkal hogy elhagyom a birtokot, ismerős haj és hozzá társuló arc kerül a látóterembe. Haru az... nem, ilyen nincs. Pedig tényleg ő az, te jó ég, mit keres itt? Alig hogy a kérdés felvetül a fejemben, én már gyorsított léptekkel el is indulok felé, amíg ide nem ér nagy szaladás közepette. A derekánál fogva kapom fel és forgatom meg örömömben.
- Te jó ég, Haru, mit csinálsz itt ilyen időszakban? - teszem fel az első kérdést, ami az eszembe jut, de végül csal elmosolyodva pillantok a szemeibe.
- Jó ismét látni. 

Noha annyira nem kezdek futni, hisz nekem kell majd fékeznem, ha ide ér, de rendesen felgyorsítom azokat a lépteket. Rengeteg csomaggal jött, ahogy látom és ezt csak abban a  pillanatban szúrom ki, amikor magamhoz ölelem és nem csak az jár a fejemben, hogy megjött és itt van, hanem a kilátásom sem csak rá fókuszálódik. Ez alapján levonhatom, hogy nem rövid időre jött bizony, rendesen hosszabbra. De vajon hozzánk, vagy hova? Korábban mesélte, hogy szeretne ide jönni egy rövidebb időre a Villám országa-beli nagykövet gárdájához gyakornokoskodni. De rövidesen ez a félig feltett kérdésem megválaszolódik, miért is jött.
- Akkor nem gyakornoknak? - kérdezem végül, de szélesen elmosolyodok ahogy rájövök, hogy tulajdonképpen rám célzott. Nagy sokára engedem csak el illetve rakom le, de aztán ő is megteszi ezt. Még mindig nehezen hiszem el, hogy itt van, egyedül csupán a vállaimra tett kezei adnak erről tényleges tanúbizonyságot.
- Igen, sajnos egyre rosszabb a helyzet. Hosszú utad volt? Volt valahol veszélyhelyzet, vagy sikerült biztonságos útvonalat választanod? - elvégre a két ország szövetséges, de sosem lehet tudni a határokon kik tevékenykednek a rend megbontása érdekében. Belegondolva, hogy ilyen időben indult útnak, kissé beleborzongok. Aggódok érte, ezt le sem akarnám tagadni.
- De, gondoltam rád. - kaján vigyor ül ki az arcomra, majd lepillantok az ujjaira is, végül egy újabb böködés helyett elkapom a kezét és csak huncut mosollyal rá nézek. Majd eszembe jut, hogy jó meg szép ez az egész, de akár be is invitálhatnám.
- Nagybátyád nincs otthon igaz? Behozom addig a holmidat. - mondom végül, eleresztem a kezét és már megyek is oda mindazért amit csak úgy otthagyott maga mögött. A birtokot már látta, volt nálunk, nem lesz az olyan idegen neki.
- Nem fáradtál el az úton? Vagy nem kérsz valamit inni vagy enni? 

Szóval ahogy a "mellékelt ábra" is mutatja, miattam nem gyakornokoskodik? Nahát... ez az apró információ elgondolkoztat egy pillanatra. Kissé belegondolok, hogy erre utaló jel hol lehetett, de legutóbb mikor még beszéltük, annyira biztos volt abban, hogy gyakornok lesz. Viszont akkor igen csak véges határidőig fog itt maradni a faluban, ami egy picit elszomorít. De az, hogy itt van arra sarkall, hogy akkor most kell vele foglalkozni és nem akkor, amikor már hazament a Villám országába.
Először elgondolkozok azon, hogy miért is mondta azt, hogy ahhoz ami az övé, mármint a családjára gondol? Minden bizonnyal, ahogy megerősíti. De már közben szedem is össze a cuccait és kapom a vállamra. Nem igazán kottyan meg nekem már számtalan edzés után, egy kis apróság, kedvesség, egy gesztus csupán. Mégsem hagyhatom, hogy ő cipekedjen, ha én erősebb vagyok és igazán vihetem helyette ezen a rövid távon. Ki tudja hány napot tett meg idefelé.
- Mindenesetre egy kis pihenés nem árt. Meg valami különös oknál fogva a családom már hiányol téged, mindig kérdezgetik mi van veled. - jegyzem meg szórakozottan. Bizony bizony az ősök már valamit látnak, vagy éreznek a levegőben, hogy ezt így biztosra állíthassák. Én elhiszem nekik, lehet látnak olyat az egészben amit én még nem. Elvégre nem igazán barátkozok a lányokkal, de Haru kivétel, őt inkább hiányolom, ha nem tudunk hosszasan semmilyen formában kommunikálni, legyen az írásos forma vagy személyesen.
- Rendben, ez remek ötlet. Mennyi ideig maradsz itt, hogy csak rokonlátogatóba jöttél? - ha gyakornoknak jön minden bizonnyal tovább marad, így ki tudja meddig nélkülözik odahaza.
- Minden rendben van a családoddal? - kérdezem végül érdeklődve, ahogy lassan befordulok az udvarunkra. Az egyik háznál lévő kutya máris lelkes csaholásba kezd és farokcsóválva hozzánk szalad, alaposan megszaglászva Harut. Már azt is látom, hogy anyukám kiint nekünk az ablakon, hamarosan pedig már a házban is fogad minket hatalmas mosollyal üdvözli a vendéget és a puszi sem marad el. Néha ezekből a gesztusokból azt látom, hogy őt már most családtaggá fogadták. Pedig nem is értem... vagy mégis? 
- Anya, Haru pár napig itt lesz a faluban, szóval alighanem keveset fogtok itt látni. - és mondandóm végén harura kacsintok cinkosan.