Re: Szabad Játék (2)

**Miyagi O. Misa** Kedd Aug. 18 2015, 23:37

//Kenji-kun//

Megfáradt végtagjaimnak a sok színészkedés után meg kellett pihenniük. Pláne, hogy túlvállaltam magam, és díszletek készítésében és elhelyezésében is segítettem, nem csak a saját színházi társulatunknak, hanem másoknak is. Továbbá, fiatal gyerekeket is tanítok zenélni, pontosabban zongorázni, legtöbbjük szegény családban nőtt fel, én pedig szeretek rajtuk segíteni. Azt mondják, nem lehet megélni a zenéből, de ha a zenész szereti csinálni, s jó is benne, akkor semmi hátránya, mert valóra váltak az álmai, már megérte. A zene egyébként is egy olyan felfoghatatlan dolog, ami kitölti az ürességet és új ismeretségeket nyit meg a világ és mások felé.
A színészek és zenészek élete nem olyan könnyű, nehogy azt higgyétek, ahogy azt is tudom, hogy egy shinobi élete még nehezebb. De nekik csak a harcművészetben kell precíznek lenni, max a mesternek megfelelni, ritkábban egy egész falunak, nekem pedig még önmagamnak is, ami a legnehezebb. Mert amíg magamnak nem felelek meg, hogyan várjam el másoktól, hogy nekik is megfeleljek?
Szóval eljöttem ebbe a fürdőbe teljesen egyedül, hogy ellazuljanak az izmaim, s mondhatom, kellemesen elfürdőztem magányosan, minden interakció és társaság nélkül, amire jelenleg most nem is volt igazán szükségem.
A medence szélén "süttettem" a hasam a vízben, két karommal kint a szélén, mert így sokkal kényelmesebb volt. Nem tudtam arról, hogy meddig vannak, és nem is láttam másokat a fürdőben, nyilván egyedül vagyok. Az üzlet nem megy jól, vagy csak szimplán én vagyok vámpír?

**Sado Kenji** Szer. Aug. 19 2015, 00:55

Egy pár napja már itt dolgozom a gőzfürdőben, de néha még mindig olyan az egész hely, mint egy labiritnus. A fürdő részeket könnyű megtalálni, de a személyzeti ajtókból rengeteg van és némelyikre nincs is felírva, hogy micsodát is tárolnak bent. Lehet egyszer véletlenül pont egy női öltözőbe toppanok be pont emiatt. Megjegyzem Kami-sama, lehetne...Lehetne!
Minden esetre elterelem a figyelmemet a perverz gondolatokat, 10 percnyi keresgélés után megtalálom végre a raktár szobát, berakom a törülközüket, majd azonnal keresni kezdek egy öltöző részt. A helytől már lassan herótom van, szóval nem volt sok kedvem keresgélni és lám meghallgattak imáim, egy fürdőbejáratot találok a folyós végén. Mire odasétáltam az ajtóhoz, amire elég homályos betűkkel volt valami kiírva, le is vettem a barna rövidujjú fölsőmet. Az ajtót átlépve egy kis öltöző fogad engem, ahol azonnal megszabadulok a maradék ruha szorításából és szépen lehajtogatva az egyik padra rakom. Ekkor szúr szemet egy másik kis kupac, ami a terem másik végében van ugyan úgy rendesen lerakva. Biztosan az egyik vevő hagyta itt a cuccait és hamarosan visszatérnek. Más meg nem jött be a fürdőbe, biztosan hallottam volna a víz csobogását, hisz Shinobi lennék, vagy nem? Minden érzékem ki van élezve!
Ezután egy még ennél is kisebb zuhanyzó rész következik, ahol hosszú zuhanyrózsák vannak és vödrök. Az egyik hideg vizet önt ki magából, a másikba hideg vizet lehet tárolni és jól magadra önteni. Mivel nem akarok sokat tökölni a lemosdással, gyorsan megtöltök egy nagyobb vödröt hideg vízzel, majd magam felé tartom. Minden egyes porcikámat felkészítem az elkövetkezendő néhány borzalmas másodpercre, amit a hideg stimulálni fog, majd rászorítok a fogamra és magamra borítom az egész vödör tartalmát.
Egész testem megremeg, mintha apró villámok vidáman cikáznának át tetőtől-talpig.
-Brrhhh...- bírom csak a fogaim között kinyögni, majd veszek egy hatalmas levegőt és hátracsapom a hosszú hajamat.
Lassú, de határozott léptekkel indulok meg az utolsó ajtó felé, melyből már erőteljesen áramlik befele a sűrű pára. Ahogy belépek ebbe a fátyolba, mintha érzékeim kiélesetek volna a hűvös víz stimulációja által. Érzem az összes páracsepp mozgását és ahogy nedves bőrőmnek csapódnak. Újabb mély levegőt veszek és óvatosan szemlélni kezdem a lábam alatt a talajt.

Egy pár lépés és máris a kikövezett medence szélén állok, ahol megnyugtató látvány fogad engem: bambuszfal, mely körbekeríti az egészet; egy nagyobb szikla a medence közepén; két oldalt végig növényzet van gyönyörűen betelepítve és a nélkülözhetetlen vizikopács hangja.
Először csak a óvatosan belemártottam az egyik lábujjamat és miután teljesen meggyőződtem róla, hogy a víz se nem túl hideg se nem túl forró, határozott léptekkel kezdek a kialakított lépcsőn belemászni. Mire leérek az aljára, pont hogy nem takarja el az érdekesebb részt, de hát minek is számítana? Végre egyedül vagyok és lazíthatok egyet jót. Hirtelen felindulásból fogom magam és bátran belecsobbanok a vízbe, majd a visszaúszva a medence pereméhez, kiemelkedem belőle és hátrasimítom a hajam.
Ekkor vettem csak észre a mellettem pihenő hölgyet, aki vagy úgyszintén most vette észre a jelenlétemet vagy végig figyelte ahogy bemászom a forrásba. Annyi biztos, hogy az ő szemei is kikerekedtek. Fejembe hirtelen ezernyi meg ezernyi gondolat elkezdett cikázni, több párbeszéd és kimenetele, mire a legretadáltabba kiválasztottam.
-Jó estét, hölgyem...- nyögtem ki, miközben az arcát fürkésztem.
Aztán egy gondolat kezdett megfogalmazódni a fejembe miközben szemeim le-le kalandoztak a mellkasán és ami valahogy úgy kezdődik, hogy...
~Aztajóbüdösfrancosfeneegetnekimekkorákezek?~
Igen...ez így egybe...

**Miyagi O. Misa** Szer. Aug. 19 2015, 12:47

Olyan jól esett a víz hűs melege, hogy arra sem nyitnám ki a szemem, ha valaki megpróbálna hátulról kirángatni a vízből. Ha sokáig maradnék itt, valószínűleg elnyomna az álom elég hamar. Nem vagyok olyan, mint egy ninja, szóval annyira nem élesek az érzékszerveim, mint nekik, mellesleg biztos, hogy nekik is tompulna, ha egy ilyen kellemes élményben lenne részük, mint amiben nekem most. Szép is az élet! Kár, hogy a háború sokaknak nem kedvező állású, mondjuk én is elveszthetném a fogam, menekülhetnék, de valahogy mindig kifogom az olyan helyeket, ahol az én jelenlétem nem számít. Egyébként is csak egy pont vagyok ezen a világon, jelentéktelen kis homokszem, szóval nem rettegem amiatt, hogy bárkinek is én kellenék mondjuk arra, hogy vége legyen a háborúnak... vagy csak úgy szimplán.
Egy sóhaj hagyta el ajkaimat, s pont abban az időben csobbant valaki a vízbe. Hogy mmmmiii? Nem egyedül vagyok? Mindegy, biztosan valamelyik hölgyemény úgy gondolta, mártózik még egyet a nap végére. Csakhogy tévedtem. Abba az irányba tekintettem, ahol az előbb a víz csobbanását hallottam, s mondanom sem kell, hogy nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Nem is fogadtam kitörő örömmel. Szemeim elkerekedtek a meglepetéstől, amikor pedig megszólított, visszajött a nyugodt arckifejezésem. Lentebb süllyedtem a vízben, mert észrevettem, hogy valamit nagyon figyel, ami azért annyira nem érdekelt, aztán vissza lehunytam a szemem.
- Arról, amid van, biztosan megmondom, hogy nem nő vagy. Esetleg eltévedtél vagy szimplán szórakozásra vágytál? - mondjuk meglesni a még ittmaradó női példányokat, melyekből csak egy van jelen. Mintha nem is érdekelne különösebben az, hogy ő itt van, bár nem vagyok hozzászokva a kukkoláshoz, mert nem volt még rá példa... ehhez képest elég jól fogadom.

**Sado Kenji** Szer. Aug. 19 2015, 14:17

Egyszer, még nagyon régen olvastam egy könyvet a hófödte hazámban. Egy filozófiai könyv volt az. Nem volt sem túl vaskos, sem túl vékony viszont eléggé elgondolkodtató volt a témája. Két világrendet állított egymással szembe: az egyik arról szólt, hogy minden egyes döntésünk, gondolatunk sőt még a légzésünk is meg van írva és egy előre felvázolt vonalon haladunk, tehát van sorsunk amit nem kerülhetünk el. A másik pedig arról, hogy minden, ami körülöttünk van, az hogy a madarak repülnek, hogy a nap lemegy majd felkel, mind a véletlenek egybeeséséből jött létre. Nincsen sorsunk és bármikor változtatni tudunk rajta. De valahogy ez a jelen kicsit durván lett véletlen...
Miután észrevette, hogy szemeimmel dús kebleit pásztáztam egy-egy alkalommal, megpróbáltam úriember módjára viselkedni és háttal nekidőltem a fürdő szélére. Bár a kijelentésétől egyre inkább feszélyezve kezdtem érezni magam és arcomon is némi pír kezdett megjelenni, próbáltam a higgadtat játszani.
-N-nem vagyok se nem kukkoló, se nem perverz, ha erre gondol hölgyem...!- s köhögtem egyet zavaromban.

Ezek után nyújtózkodtam egyet, kifeszítve minden egyes izmomat egy pillanatra, majd két karomat lazán a peremre helyeztem és hagytam magam ellazulni egy pillanatra. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de a melleg víz annyira eltompította mostanr már az érzékeimet, hogy legszívesebben csak kifeküdnék a víz tetejére és lebegnék. Bár mondjuk egy hölgy társasága és jelenléte sem zavarna meg csak hát... nem igazán volt még esélyem, hogy nőket ruhátlanul lássak. Emlékszem, egyszer az akadámián a többiek meg akarták lesni a lányokat, ahogy átöltöznek. Persze elkapták őket és jól meg is büntették néhány plusz órával és munkával. Ekkor jutott eszembe még ki kellene valahogy magyaráznom, hogyan is kerültem én ide a medencébe.
-Nem vettem észre, hogy más is bejött volna ebbe a részlegbe...mivel a legtávolabb van a bejárattól, nem igazán szokták este használni. - majd hátratúrom az arcomba lógó nedves tincseket.- Itt dolgozom amolyan kisegítőként, amíg nem kapok más feldatot...és a főnök az egész napos munkámért megengedte, hogy csobbanjak egyet.- meséltem el neki őszintén.
Ekkor tekintetemet újfent a nőre szegeztem, s bár a pára néha eléggé zavaró, így is jól ki lehetett venni a lány minden egyes részét: hosszú haja rakoncátlanul hullott alább, mint ha egy gyönyörű nyírfa lenne. Szemei már-már a lágy smaragzöld színre emlékeztettek, úgy csillogtak a gőzfürdő lámpások végett. Arca finoman kereken ívelt egészen az állig, ahol finom rózsaszínes ajkai voltak megtalálhatóak. Ekkor megakadt a tekintetem egy vízcseppen, amely némán a puha bőrére cseppent és elkezdte útját egészen a kulccsontig, majd ott egy fordulatot véve szépen legurult a fenséges gerincén. Már magam sem tudom, hogy mit éreztem akkor, de talán egy szóval tudtam volna leírni az egészet: mámor. Egy eddig számomra ismeretlen érzés volt ez. Mintha valami láthatatlan mágneses mező elkezdett volna ehhez az ismeretlen nőhöz vonzani és közben olyan gondolatok támadták meg az elmémet, amelyekről álmodni sem mertem. Szinte már kellemesen kirázott a hideg a gondolattól is, hogy hozzáérjek egy ilyen hölgyhöz. Kellemesen kirázott. Egy újabb érzés, amit nem tudok hová rakni. Talán valamilyen Genjutsu alatt lennék?
Mindenesetre megkaptam Kami-samatól a jutalmam, láthattam majdnem meztelenül egy hölgyet egy fürdőben és én is pihenhettem valamennyit. Legyünk hát lovagiasak és ne zavarjuk meg az ő pihenését.
-Talán...- kezdtem bele, majd mindkét tenyeremet a peremre helyezem, hogy kicsit felemelkedjek.
Ha a hölgy szemfüles, a párá keresztül is észreveheti az izomzaton a kisebb-nagyobb karcolásokat a karjaimon, miközben mozdulni próbálok, majd hirtelen megdermedek.

"...akkor átfáradok egy másik fürdő részlegre, nem akarom kegyed pihenését megzavarni jelenlétemmel..." Igen, ez volt az, amit mondtani akartam volna és a kódexem alapján ez lett volna helyes, ám történt egy kis bökkenő a lovagias tervemmel. Szemeim apró pontokra szűkűltek össze az észrevelekor. Miközben én ellazultam és az új érzések kavalkádjában örvénylettem nem vettem észre, hogy bízony a testemben is változások történtek. Valami olyasmi ébredt fel bennem, amiről teljesen elfelejtkeztem a történtek alatt. A fiatalság tavasza...
Félúton vettem észre a hatalmas problémát és meg éppen időben huppant lágyan vissza a vízbe, remélve hogy a hölgy nem látta meg. Még csak az kéne, hogy segítségért kiáltozzon és úgy legyek beállítva, mint egy közönséges perverz. Sohasem tudnám magamról levakarni ezt a szégyent.
-Talán...nem lenne probléma, ha maradnék még egy kicsit?- kérdeztem tőle némi izzadtságcseppel a homlokomon.
Úgy érzem, hosszú estém lesz...

**Miyagi O. Misa** Szer. Aug. 19 2015, 15:00

- Akkor a ferde hajlam teszi - legyintek magam előtt, miközben arcomra egy hatalmas mosoly ül ki. Csak szórakozok, nyilván látja. A ferde hajlamra azt értettem, bizonyára nőnek gondolja magát és azért jön a nők közé. Vannak olyan emberek, akik márpedig azt gondolják magukról, hogy az ellenkező nembe tartoznak, férfi létükre bemennek a női mosdóba, s úgy viselkednek, mint egy manöken... nők esetében még nem láttam ilyet. Persze tisztában vagyok azzal, hogy ő nem az a fiú, aki nőként viselkedne bármilyen szituációban is.
Aztán persze kapom a tipikus magyarázatot, amit ebben az esetben mindenki megtesz, mert a férfi vészesen próbálja tagadni az igazságot, éppenséggel ő maga sem tudja, hogy aztán valójában már csak azért van bent, mert tényleg tetszik neki, amit lát, s nem pedig azért, mert eltévedt.
- Nos, én szeretek késő este a legtávolabbi fürdőben ellazulni, máskor nem is lenne rá nagyon alkalmam a színészkedés miatt - árulom el, hogy mi is vagyok valójában, ha már volt olyan kedves és kérdezés nélkül elárulni, hogy miért van itt.
- Ááá, szorgos! Ez esetben tényleg megérdemelted, hogy csobbanj egyet. Ha persze Umi úr helyében lennék, én minden alkalommal megengedném neked, hogy megmártózz - kacsintok rá egyet. Igen, túl hosszú az ipse neve, úgyhogy csak Umi úrnak szólítom. Talán azért is lehetek itt ilyen késő este, mert itt tartózkodásom ideje alatt elég jól megismerkedtem vele, könnyen barátkozó típus vagyok, mondhatni már extrovertált, így az sincs nehezemre, hogy egy öreggel barátkozzak össze. Egyébként is aranyosak, mint nagyapó.
Halk dúdolásba kezdek, épp a héten sikerült befejeznem egy zongoradarabot, ami megmaradt a fejemben. Szokásomhoz híven mindig fülbemászó dallamokat gyártok, elképzelve magam elé azt a képet, ahogy egy pár táncol a parkett közepén, vagy éppen a természet lágy ölén csiripelő madarakat, miközben hangjuk lágy dallama egymásba fonódik.
Csak a fiú hangja zavar meg ebben, bár annyira nem bánom, mert ha zenéről van szó, tudom ott folytatni, ahol abbahagytam.
- Akkor ha már ilyen szépen összejöttünk, Misa vagyok - nyitom ki a szemem, s mosolygok rá, ezzel választ adva arra, hogy maradhat.
- Különben is jól jön a társaság, egyedül egy idő után megzavarodnék. Azt se bánom, ha éppen az ellenkező nemből vagy - jó lenne egy kicsit megmozdulni, mert mindenem kezd sajogni az egy helyben való ázástól.
- No meg azt se bánnám, ha nem lennél olyan túlságosan távol... nem vagyok vak, csak tudod a sok gőz... - és nincsenek hátsó szándékaim, csak ez olyan, mintha attól félne, hogy megharapom. Pedig a légynek sem tudnék ártani, mert életem arra áldozom, hogy másokon segítsek.

**Sado Kenji** Csüt. Aug. 20 2015, 21:26

Furcsa volt életemben először találkozni egy olyan személlyel, aki nálam is könnyebben volt képes barátkozni. Bár tény, jómagam is azért teszem, hogy egy kicsit jobban megismerjem az emberi természetet és barátokra tegyek szert, nem pedig azért mert feltétlenül ilyen lenne a természetem. Valahogy kellemesen eljátszottam a gondolattal, hogy egy csinos hölgy nem a biztonságiakat hívja vagy segítségért kiált, hanem egyszerűen a közelében akar tudni és beszélgetni szeretne velem. Ez számomra igen lenyűgöző dolog volt megtapasztalni...
Mindenesetre annyit már megtudtam a lányról az elején, hogy jó humora van: rögtön valami transzfesztitának nézett, amire kikerekedett szemekkel elkezdtem kapálózni a kezemmel és már beszédre is nyitottam volna a számat, de megláttam a lány mosolyát és megint csak valami érdekes dolog történt velem: mintha egy hatalmasat dobbant volna a mellkasomban valami és egy pillanatra a torkomban éreztem a lüktető szívemet... és már megint elkalandozgattam, válasz nélkül hagyva a hölgyet!

-Határozottan a ferde hajlam teszi, de kérem ne árulja el senkinek...- kaccsintottam rá miközben a két kezemet összecsaptam imádkozás gyanánt, majd kuncogtam egyet.
Miután sikerült elmagyaráznom neki a helyzetet, hogy csak egy itt dolgozó vagyok aki egész napos munka után csobban egyet, rögtön meg is dícsért érte, miszerint megérdemlem a pihenést és hogy saját véleménye alapján mindig megengedné az esti pihentető fürdésemet.
Három dolog is elgondolkoztatott: az egyik hogy ismeri Umibouzo Urat. Nem is hiszem el, hogy egy ilyen vén ipse ilyen szép nőket ismer és ráadásul nem is említette nekem! Bár mondjuk pár napja említette, miszerint egy kedves hölgy vendége mostanság nem nagyon jött el a fürdőbe. Lehet akkor erről a lányról beszélt?
A másik amit ki tudtam venni a mondanivalójából, hogy egy színésznővel van dolgom, tehát egy civil. Egy olyan személy, amelyre mint Ninja, mint Szamuráj és mint férfi felesküdtem, hogy az életem árán is megvédek. Persze könnyű ilyen szavakkal dobálózni, hogy az életem árán is megmentem és csak remélni merek, hogy ha eljön ez a pillanat, akkor képes leszek egyenes gerinccel és megbánás nélkül feláldozni magam a nagyobb jó érdekében.
A harmadik és egyben utolsó dolog pedig a flörtöléssel volt kapcsolatos. A lány megjegyezte, hogy mindig megengedné az itt fürdésemet ha ő lenne a tulaj. Ez akár azt is jelenthetné, hogy csak ennyire meg akar jutalmazni vagy ennyire akar meztelenül látni. Így viszont másképp kell hozzáállnom a dolgokhoz.

Észrevettem, hogy a harcmezőn rögtön és határozottan vagyok képes dönteni, viszont ha emberekről van szó, rögtön leállok gondolkodni. Talán azért, mert értelmesebbnek találom a dolgok áttárgyalását, mint eszeveszetten egymásnak esni.
A lány eközben elkezdett dúdolni egy lágy melódiát és elkezdte dúdolni. Lehetséges, hogy egyik színdarabából van a nóta? Mindenesetre igen kellemesen cseng. Mikor véget ér a dallam felém néz gyönyörű szemeimmel és bemutatkozik, majd pedig megkéri, hogy közelebb kerülhetnék már hozzá.
-Örvendek a találkozásnak... Misa-chan.- mosolyodtam el némi pírral az arcomon. - Sado Kenji vagyok. Shinobi és kardforgató.- mutatkoztam be én is, majd eszembe jutott egy turpisság.
A lányhoz közelebbi kezemet felé emelem, mintha udvariasan kezet akarnék vele rázni. Remélhetőleg Misa visszonozza a gesztust és ő is felemeli a kacsóját. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik egy kicsit erősebbet rántok a hölgyen, miközben magamat is felé tolom. A végeredmény pedig az lenne, hogy a két test lágyan egymáshoz koccan, majd pedig egy kisebb víz alatti ülőkére huppannak. Karomat, amivel pedig magam felé rántottam, óvatosan a lány mögötti peremre helyezem. Nem is túl rámenős és nem is túl szendeszűzies.
-Remélem így már elég közel vagyok hozzád, Misa...- vigyorodtam el egy kajánul.
Sosem csináltam még ilyet és már a gondolata is zavarba hoz, hogy ennyire a 'kódex' ellen vagyok, de mégis jól esik egy kicsit lazítani és azt tenni, amit az ösztöneim súgnak.
-Azt a melódiát, amit elkezdtél az előbb... El tudnád mégegyszer dúdolni? A kedvemért?- néztem rá a lányra egy lágy mosollyal.

**Miyagi O. Misa** Pént. Aug. 21 2015, 22:50

Felnevettem halkan, amikor észrevettem rajta, hogy ő is csak poénra veszi megjegyzéseimet, s nincs ellenére, ha csipkelődök vele. Igazság szerint nem mindenkivel teszem ezt, de hiszem azt, hogy sorsunk meg van írva a csillagokban, csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk e azt, vagy sem, élünk e a lehetőségeinkkel s tovább göngyölítjük úgy, ahogy az meg van írva. Nyilván minden okkal történik, ahogy az is, hogy véletlenül toppant be ide, s jómagam úgy beszélek hozzá, mint azt egy rég nem látott ismerősömmel teszem, mégis valahogy másképpen. Valahogy ez mélyről feltör belőlem, mert legtöbbször nem vagyok a kezdetektől fogva ennyire közvetlen másokhoz még a barátságos jellemem ellenére sem, úgyhogy úgy érzem, megtisztelve érezheti magát, hogy heccelődöm vele.
Amikor a kezét nyújtja, illedelmesen kitartom én is, bár ez a nő dolga lenne, hogy felajánlja a kézfogást, nem tudom, hogy itt milyenek a szokások, szóval ezért nem szólok bele. Végül megmarkolom a kezét, s egy váratlan pillanatban magához húz, legalábbis úgy tűnik, mintha azt tenné, én pedig játékosan felnevetek. Még hamar elkezdte azt a játékot, amit gyakorlatilag én még el sem indítottam! Vagy el se indítanék... Testem végül hozzásimul egy rövid időre az övéhez, ami egy kissé furcsa érzés, mert a közelséget nem így kívántam betölteni, de megvallom, hogy egy pillanatra felhevültem, s hirtelen fájdalmasan megdobbant a szívem. Persze nem jelentett ez sokat, önfeledten, bár inkább játékosan felnevettem, míg végül le nem ültünk egymás mellé. Azt hiszem, kicsit még közelebb is volt, mint azt én kértem tőle, de nem zavart.
- Én is örülök, hogy megismerhetlek, Kenji-kun - mosolygok rá. - Mint azt én mondtam, színésznő vagyok, tehát nem tudok neked bemutatni semmi fogást ellenben veled. Persze ne tévesszen meg a külső, édesapám sokat tanított nekem, puszta kézzel biztosan tudnék neked biztosítani egy nagy monoklit - megintcsak felnevetek, hogy tudja, viccelődöm vele. Eszem ágában sem lenne bántani őt, főleg most a kapcsolatunk elején, amikor megismerhettem őt. A kardforgató tudománya érdekelne, mindig is szerettem olyan emberekkel találkozni, akik értenek a harcművészethez. Az átlagos shinobik teljesen... átlagosak voltak, míg az, hogy valaki a fegyverekkel kitűnően bánik, teljesen más világ, egy új formája az önvédelemnek, elvégre fegyverre támaszkodni sokkal nehezebb, mint a jutsuidra... azt hiszem.
- Elég közel... - jegyzem meg, de nem láthat megilletődést az arcomon, inkább a mindennapi mosolyom az ő kajánjával ellentétben. Nem akarom, hogy azt higgye, valami hátsó szándékom van, mert nincs. Ha lenne bármi is, akkor fene essen a túlzott őszinteségembe, mert azzal úgyis előhozakodom.
- Ennyire tetszik a dallam? Még én írtam egy elkövetkezendő színdarabhoz. Ha minden jól megy, talán a forgatókönyvet is én írom - nem dicsekedés volt, szimplán ismerkedés. Én is kíváncsi vagyok rá, hogy ő miféle szerzet, hogy eltéveszti a férfi fürdőt s helyette ide lép be. Persze engedek a kíváncsiságának, s amint válaszol, rögtön belekezdek a dallamba, amit nagyon élvezek. Minden egyes hangját átérzem, amit írtam, már csak a szöveget kellene megírnom rá. Lehunyom közben a szemem, s elképzelem a jelenetet, bár még nem tudom, hogy mi lesz az. Sok minden jár a fejemben, de az biztos, hogy ez egy szerelmes dráma lesz... valami komikum. A pár táncol, minden szem rájuk szegeződik, a két fél ruhája ellentmondásos: a fehér és a fekete, a fény hangsúlya a ruhájukon, a lágy keringő... majd vége szakad, mert a lány elfut. Így véget ér lassan az én lágy melódiám is. Ahogy felnyitom a szemem, arcom komoly marad... ez nem volt benne a játékban, de lehet, hogy beleírom. Már csak meg kell rá találnom a tökéletes koncepciót. Ez annyira felvillanyoz, hogy a mosoly és a jókedv visszatér az arcomra. A fiúra nézek kérdően, hogy mit gondol róla.
Messziről csoszogást hallok, amikor az ajtóban megjelenik Umi Úr.
- Kenji-kun! Mit keresel itt? - látszólag nem tudja eldönteni, hogy hogyan is csöppenhetett ide, vagy egyáltalán ő hogyan került ide a dráma közelébe. Azzal a gyorsasággal fogtam, s átöleltem Kenji vállát, miközben szemben "megálltunk" a vízben Umi Úr előtt.
- Oh, Umi Úr, Kenji-kun és én együtt vagyunk! - mosolyogtam rá, teljesen hihetően. Az öreg vakarta a tarkóját.
- Kenji-kun sosem mondta nekem, hogy van egy barátnője... Misa-chan, nem is említetted, hogy vársz valakire, és az a valaki Kenji-kun - azt se tudta valószínűleg, hogy miről van szó ebben a hirtelen pillanatban.
- Hozzászoktam már, hogy sokat várok rá, talán ezért felejtettem el megemlíteni. De hát Umi Úr, rá megéri várakozni! - Kenji felé fordulok, s egy apró, lágy puszit nyomok az arcára, aztán óvatosan hozzábújok. Umi Úr a maradék haját vakargatja.
- Hát jól van ám, maradj itt nyugodtan Kenji-kun, de ha a feleségem jön, akkor... húzódjatok meg valahol - végül egy mosollyal az arcán távozik, még valamit suttog az orra alatt, minden bizonnyal azt, hogy "erre ő nem számított", meg "fiatalok!". Amikor megbizonyosodtam arról, hogy már távolabb jár, elengedtem Kenji-t, s sóhajtottam.
- Ez meleg volt... - nem tudom, mi lett volna akkor, ha más derül ki. Nem akartam, hogy Kenji-kunt kidobják innen.

**Sado Kenji** Szomb. Aug. 22 2015, 09:25

Ahogy szépen folyt a társalgás a szépséges Misa-val, észrevettem hogy úgy beszélek vele, mint egy gyerekkori barátommal. Természetesen rögtön Jin jutott eszembe az állandó optimista vigyorával és a sok bolond ötletével, de erre a lányra teljesen másképp tekintettem: mintha már évek óta egymás mellett éltünk volna. Fogalmam sincs, hogy csak güzfürdő jótékony hatása-e, hogy a gyomromban a görcs feloldódott, de úgy éreztem kötöttségek és ráparázás nélkül voltam képes vele beszélgetni.
Minden esetre a kis cselem sikerrel járt: nem csak sikerült megnevetettnem, de mikor lágyan magamhoz húztam, a lány kuncogva csapódott az én testemnek, majd pedig szépen lepihentünk egymás mellett. Ahogy ezt megtörtént, a szelíd kis párapamacsok lágyan elkezdtek körülöttünk forogni és apró karjaikkal végigsimogatták a vízből kilogó felsőtesteinket. Gyermekien játszadoztak egy ideig, majd ahogy a mozgásunk által keltett hullám erejének vége lett, úgy váltak újra eggyé a nagyobb párafoltokkal. Milyen hirtelen tudnak létrejönni a dolgok...
-Ooooh, szóval egy harcedzett színésznő áll velem szembe? Csak arra kérem, hogy mások előtt ne verjen meg, mert tudja... a férfiúi becsületem nagy csorbát szenvedne... - kuncogtam megint egyet.
Felemelő érzés volt számomra teljes szívből nevetni. Talán amióta elmenekültem a hazámból, azóta először tudtam így ellazulni...
-Volt már pár dolgom színésznőkkel...- kezdtem bele, majd a vigyor rögvest letörlődött az arcomról, helyette némi pír keletkezett rajta. - Mármint, nem úgy értve... Sok színésszel és színésznővel találkoztam, mikor egy forgatáson segédkeztem és körbejártuk majdnem egész Yukigakure-t. Tudod, a klánom egyik tagja híres filmrendező... - meséltem vidáman, majd itt elkomorult a hangom egy kicsit.- ...volt. - tettem még hozzá és újfent eszembe jutott családom lemészárlása.
Talán ezt nem kellett volna így itt megemlítenem. Nem szeretek a múltamról beszélni, főleg ha a családomról beszélgetnek. Hiába mondják az emberek, hogy amit történt megtörtént, túl kell lépni rajta. Ez viszont egy olyan szakadék az életemben, amin nem tudok csak úgy "túllépni". Arra is rájöttem, hogy ha át akarom valaha is ugrani ezt a hatalmas távolságot, hátrébb kell lépnem, hogy lendületett vegyek és sok barátra lesz szükségem. Olyanokra, mint a mellettem ülő Misa. Akkor talán egy szép napon végre a hátam mögött hagyhatom a múltam sebeit, de nem eltakarva azokat, hanem inkább büszkén viselve. Már megint túl sokat rágódok a múlton...
A hölgy elkezdi ecsetelni, hogy egy saját műből való ez a dallam, majd kérésemre el is kezdi dúdolni a lágy melódiát.

// Valami hasonlót képzeltem ide //

Szemeimet lassan becsukom és átadom magam a dallam ritmusainak és úgy érzem, egy madár szárnyán szállok a világban. Dombokat, hegyeket szelek át. Faluról-falura járok és megpillantom a mindennapi embert, ahogy dolgozik, szórakozik és él, majd elérem a hatalmas kék tengert és csak a türköképemet látom benne. Ezután észreveszek jégdarabokat a víz felszínén és áhítattal tekintek fel a magasba, majd megpillantom hőn szeretett hazámat: a Hó Országát. Hatalmas, csúcsos jéghegyei bátran merészkednek egészen a felhőkig, mint meg akarnák mutatni, hogy ők bizony óriások bárhonnan is nézzük őket. Megcsap a kellemes és tiszta hegyi levegő, majd pedig ahogy átszellünk két hegy között megpillantom a távolban a birtokunkat. Meleg fény szűrődik ki az ablakokon és egy gyermek kacaját hallom bentről. Az enyémet.
A dallam ekkor véget ér, de szemeimet még mindig csukva tartom egy ideig, kiélvezve a visszaemlékezés minden egyes pillanatát, majd kinyitom kékes lélektükreimet és a víz felszínét bámulom egy mosollyal. Nem teljesen boldog mosoly ez, inkább keser-édes.
-Köszönöm, Misa...- nyögöm ki, majd gyorsan kimászok a melankóliámból.
A lány esetleg mondatra nyitotta volna a száját, viszont halk csoszogások ütik meg a fülünket. Szívverésem hirtelen a duplájára felszökken és rémülten nézek az ajtó irányába, ahol már Umibouzo Úr áll döbbent tekintettel. Már épp nyitottam volna ki a számat, hogy megpróbáljak valami érthető és logikus magyarázatot adni, miért vagyok egy nővel meztelenül a medencében, de Misa már intézkedik is. Nem is akárhogy!
Először lágyan átkarol és közli a főnökömmel, hogy mi igazából egy pár vagyunk, viszont amit elterelte a figyelmemet, hogy lágy teste az enyémbe simul. Hozzám értek...
Minden erőmet összeszedtem, hogy képes legyek visszafogni a belőlem kitörő öröm üvöltést, de inkább csak bambán bólogatok a lány minden egyes szavára, mintha igaz lenne. Ekkor jön viszont a ráadás s egy apró csókot lehel arcomra. A hirtelen közelségtől teljesen megállt bennem az ütő és kellemesen furcsa érzés kezdett kibontakozni az arcom környékén. Zavarba hozott?!
Miután zsörtölődve kimegy a területről a fürdő tulajdonosa, nagyon sóhajtok egyet és csak ekkor veszem észre, hogy kezeim akaratlanul is Misa derek köré fonódtak. Csak pár másidpercre ugyan, de végig tudtam tapogatni puha bőrű derekát és tényleg nem viccelt, mikor arról beszélt, hogy rendszeresen edz. Érezni lehetett azért rajta az izomzatot, ami tényleg meggyőzött, hogy a lány valószínűleg tud vigyázni magára.
-Egy kicsit...- teszem hozzá, majd mélyen a szemeibe nézek.- Misa... -kezdtem volna bele egy köszönetnyílvánításba, viszont szemei annyira megígéztek, hogy nem vettem észre mit formál a saját szám. - Gyönyörű vagy... - bököm ki és jómagam is meglepődök ezen a kinyilatkoztatáson. - Mármint köszönöm szépen a mentést!- javítom ki gyorsan magam.

Zavaromba inkább visszahelyezkedem az ülőrészlegre, mondván ezt jól megcsinálta és várom, hogy a lány is így tegyen. Kezeimet óvatosan becsobbantom a vízbe és egy újabb "baklövést" követtem el: ahogy leraktam a fenékpihentető kőre, Misa és a saját kisujjam pontosan egymásra estek. Mozdulni sem merek pár pillanatig és inkább várom a lány reakcióját...
Véletlenkből sosem elég, nem de?

**Miyagi O. Misa** Szomb. Aug. 22 2015, 14:02

Néha nem tudom eldönteni, hogy most tegez vagy magáz e, vagy mikor úriasan akar beszélni, akkor direkt előveszi a magázós formát. Szóval ez ilyen csomókat köt az elmémbe, mert nem tudok rajta kiigazodni, így sűrűn pislogok rá... mellesleg már így természetesen elég nagyok a szempilláim, amitől olykor megszabadulnék, de biztosan jó hatást kelt, ha másra nézek vele.
- Néha nem tudom eldönteni, hogy direkt magázol vagy megszokásból, de ne tedd, elvégre fiatal vagyok - de javítson ki, hogyha esetleg lát rajtam ráncokat. Biztos nem nézek ki tizennégynél többnek, bár nem tudom, mennyire látszik meg az embereken a kor. Egy bizonyos ideig, mondjuk úgy harmincig biztos nem mondom meg valakire, hogy már annyi idős, de azon felül már meg lehet mondani vagy saccolni.
- Kenji-kun, a légynek sem tudnék ártani. Csakis akkor ütnék meg valakit, ha tudom, hogy veszélyben vagyok, akkor is önvédelemből. De amíg nekem nem ártanak, addig biztonságban van mindenki - nevettem fel. Ezt úgy mondtam, mintha valami szuperhős lennék, aki egy csettintéssel végigsöpör egy egész kigyúrt bandát. Na, olyat én biztosan nem tudok, például, ha engem körbekerít már három erős férfi és lefognak, akkor biztos valami cselt kell ahhoz kitalálnom, hogy kiszabaduljak, ellenben kettővel már lehet, hogy elbírnék. Nem tudom, még nem próbáltam ki, hogy hol vannak a határaim.
Volt már dolga színésznőkkel... ha nem mondja, hogy ne értsem félre, akkor félre sem értettem volna, de most hogy megemlíti... mit is lehet ezen félreérteni?
- Oh, filmrendező! Nem sokkal találkoztam, ebben a kis csapatban csak forgatókönyvírók vannak jelen, de filmeket nem rendezünk... maximum egy órás darabokat - feltűnt persze, hogy valami klánról beszél. Hallottam már arról, hogy sok ember valami klánhoz tartozik, s ahogy hallom, nem is ide valósi. De látom rajta, hogy nem nagyon akar erről beszélni, én pedig nem akarom firtatni, ha tudom, hogy szenved a gondolattól. Kicsit megdörzsölöm a vállát.
- Erről talán majd akkor beszélünk, ha egy kicsit jobban leszel. Biztosan lesz még alkalmunk egymással beszélgetni, de ha látom rajtad, hogy nem jó a múltadon rágódni, akkor nem akarok a jó hangulatod ellen tenni - mosolygok rá kedvesen, miközben az arcát vizslatom. Volt már szerencsém és időm is arra, hogy kiismerjem az embereket, tudjam, hogy mi a jó nekik, s mi az, ami nincs kedvükre. A színészek között is vannak olyan emberek, akik a való életben nem tudják magukat úgy megjátszani, hogy a társuk, aki ismeri őket egy ideje, ne vegye észre a hamisságot a szemükben. Elvégre a szem a lélek tükre... hazudhatsz, ha a szemed nem azt mondja, amit a szád. Az mindent elárul. Az enyém mindig meleg, csak azért, hogy másoknak ne kelljen mindenhol a szomorúságot látnia... ha sírok is, amögött rejlik valami boldogság, nem akarom azt mutatni mások felé, hogy szomorú lennék, elvégre azért vagyok, mert segítenem kell másoknak. Ez az én életcélom.

A dal végül valamennyire segít neki kizökkenteni a múltból, s biztos vagyok benne, hogy elképzelni is azt, amire a dallam készteti. Már nem szólok semmit a köszönetre, elvégre Umi Úr meghökkent szemtanúja lett a kis turpisságunknak, s tovább engedte nekünk a frontot. Ha jön a felesége, akkor biztosan majd meglapulunk valahol, hogy ne vegyen minket észre. Felnevetek.
Aztán persze sikerül zavarba hoznia, mert ilyen hirtelen senki sem mond nekem ilyen szép szavakat, főleg nem ilyen egykönnyen és ilyen hamar.
- Öhm... köszönöm - az egyik hajtincsemmel bajlódok, ha zavarba hoznak, valami ilyesmit szoktam csinálni. Pedig nem lehet ilyen könnyen kicsalni a pírt az arcomra, most azt hiszem, sikerült. Hogy lenyugtassam magam, s a kicsi verdeső szívem, ami már kezdett elhalkulni végül, újra ellazultam a vízben, amikor Kenji-kun keze az enyémhez ért. A megdöbbentségtől gyorsan elemeltem onnan, s a fiúra pislantottam, mintha szándékosan tette volna ezt, de látszott rajta, hogy a mai nap a véletleneknek lett nyilvánítva. Megenyhült arccal tettem vissza kezem a kézfejére, hogy lágyan megsimogathassam, ezzel őt is megnyugtatva, hogy nem történt semmi.
Annyira furcsa... mármint leginkább az, hogy itt ülünk egymás mellett semmi megbánással, meztelenül szégyenérzet nélkül, mintha több lenne ez, mint barátság, s ez a furcsa érzés teljesen hatalmába kerít. Olyan, mint amikor teljesen üres a gyomrod és az éhségtől megkordul, csak valami más is társul hozzá.
- Talán az egyik nap eljöhetnél megnézni a darabunkat! - lelkesedem, biztosan jót tenne neki. - Sajnos nem tartózkodom itt sokáig, talán még három napot maradunk itt a társulattal - egy kis szomorúság ül ki az arcomra, most éppen nincs kedvem lhagyni ezt a falut. Nem is értem, miért.

**Sado Kenji** Szomb. Aug. 22 2015, 18:59

Mikor először fogtam kardot a kezembe megfogadtam, hogy a saját kódexem alapján fogom forgatni a kardot és annak az útját is úgy fogom leélni. Mi található ebben a Saját Kódexben? A gyengébbek és a gyengébbiek női nem védelme, az ellenfél tisztelete, csak indokolt esetben rántunk kardot, minden napi imádkozások és edzések. Röviden ennyiről szólna, melyet nagyrészt egy Szamuráj Kódexből emeltem ki amit kiskoromba olvastam. Bár a könyv határozottan leírja, miért nem lehet nőnemű személykhez kimutathatóan kötődni, valahogy nem érdekelt. Mikor már megpillantottam ezt a szépséget a medence szélén pihenni, nem is törődtem vele hogy 10 szabályt is sértek vele, leültem mellé és elkezdtem beszélgetni. Mi több, a beszélgetésből lassan flörtölés lett és már lassan ott tartunk, hogy magam sem tudom behatárolni, merre visz az utunk...
Annyiban biztos voltam már. hogy ez a lány nagyon képes belelátni az emberi lélek mélységeibe és meglátni azt, ami másnak láthatatlan. Megértette pár pillanat alatt, hogy múltamról nem szeretek beszélgetni és ki is jelentette, hogy majd eljön ennek is az ideje, ha mesélni akarok róla. Hálásan bólintottam egyet, majd pedig egy nagy sóhajjal megkönnyebbülve hátradőltem és továbbra is éreztem a víz kellemesen meleg bizsergését. Sajnos egy idő után kezdtem érezni, hogy bizony eléggé átfőttem már és lassacskán ideje kiszállni ebből a fortyogó fazékból, mégis... túlságosan kellemes volt itt Misa-val.
Láthatóan a véletlenül kiejtett bókom teljesen váratlanul érte s ő is zavarában csak egy köszönömöt volt képes kinyögni. Lassan visszadőltünk tehát az ülőkés részre, ahol viszont mindkét kezünk egymásra huppant és döbbenten meredtünk egymás szemeibe. A hölgy az elején megijedt és mint aki forró edényhez ért, úgy kapta el egy pillanat alatt a kezét, viszont félúton megállt. Némán bámult maga elé, majd lassan és kicsir remegve visszahelyezte az én kezemre, ahol az ujjaink szinte varázslatosan egybefonódtak. Szívem megint a torkomba kezdett kalapálni és újra éreztem ezt a kellemesen kellemetlen érzést az arcomon. Mintha valami megmagyarázhatatlan dolog akarni kimászni az arcüregemből...Elég undorítónak hangzik ez így, de mégis így tudnám leírni ezt a furcsa érzést.
-Ez csak természetes, hogy megnézem legalább az egyik darabodat! - vágtam rá azonnal egy vigyor kíséretében.
Viszont utána jött az a mondata, hogy sajnos csak pár napot marad a faluban és utána utazik is tovább a társulattal. Valahogy ezzel a kijelentéssel mintha meghalt volna egy darabka a szívemből. Szinte már hallottam, ahogy egy vékony üvegdíszként megreped, majd darajbaira hullva a földre hullik.
-Oh... értem...- nyögtem ki végül.
Kezeim viszont mintha önálló életet éltek volna, egyre inkább összegabalyodtak Misa apró ujjaival és bár óvatosan szorította őket, mégis azt az érzetett keltette, mintha soha nem akarná elengedni a kacsóját. Egy hirtelen ötlettel vezérlve viszont elengedi a kellemesen egymásba fonódott ujjakat, majd egy halk csobbanás és a karom máris a lány vállaira telepedett. Óvatosan magam felé tolltam gyönyörű testét és arcomat dús gesztenyebarna hajzuhatagába temetem. Fogalmam sem volt róla mit csinálok, egyszerűen csak úgy éreztem, ha nem szippanthatok egy nagyot a bőré és fényes haja illatából, a lelkem itt pusztul el az örök sötétségben.
-Mi...Mi "ez"?- kérdeztem s a köztünk lévő elmagyarázhatatlan érzésekre gondoltam ez alatt.
A tücskök esti ciripelését és a vizeskakukk ütemes hangját egyre erősődő hangok zavarták meg. Ahogy közeledett, úgy ismertem fel Umibouzo-asszony jelegzetes hangját.
-Mondtám már drágám, nem volt itt senki, csak Kenji-kun!- próbálta menteni a menthetőt.
-Még miután ő elment, a kedves Misa-chan si befáradt a fürdőbe! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy fiú és egy lány együtt fürödjön! Bele sem merek gondolni, mit fognak hinni a vevők! "Itt megengednek mindenféle etye-petyét."!- a hangok vészesen közeledtek és rémülten a lányra kaptam a tekintetem. - Felháborító!- kelt ki magából újfent az idős hölgy.
Több nem is kellett nekem, érzékeltem hogy ha a főnök felesége elkap egy ilyen helyzetbe Misa-val, nem csak Umibouzo Úr kap nagyot a fejére, de én is elveszíthetem a munkám...esetleg kitiltanak minden egyes ismert fürdőből. Vettem villámgyorsan egy mély levegőt, majd a szabad kezemmel gyorsan a lány combjait fogtam közre, a vállánal pihenő kezemet pedig még szorossabban megragadtam a lányt. Halovány Chakra-t használva megpróbáltam a már meleg víztől elgémberedett testrészeimet újra mozgásba bírni, majd gyorsan felmérve a terepet megpillantottam egy nagyobb bokrot, melynek pont egy nagyobb csempényi helyet hagytak ki, hogy szabadon tudjon nőni. Gondolkodás nélkül belevetettem magunkat, természetesen az esés nagy részét saját testemmel fogtam fel és Misa-t szorosan magamhoz ölelve reménykedtem, hogy az idős pár nem vesz észre semmit.

**Miyagi O. Misa** Szomb. Aug. 22 2015, 20:27

Ez flörtölés? Biztos megtettem már per emberrel, de nem így... azt megteszem, elég finom vagyok, és tényleg nem folyamodok semmihez, csak a természetes önmagamat adom. Nem akartam tetszeni egyetlen férfinak sem, arról pedig már egyáltalán nem tehetek, hogy a szemek maguktól utánam fordulnak, csak azt sajnálom ebben az egészben, hogy a legtöbben csak egy külsőt látnak bennem, egy csinos kis bigét, akikkel kedvükre eljátszadozhatnak, mint macska a madzaggal, de azt nem látják meg bennem, ami belül rejtőzik, a lelkemben. Mélyen, bennem. Abban sem vagyok persze biztos, hogy Kenji-kun látja ezt bennem, ami én vagyok, de még senki sem akart ennyire vészesen közel lenni hozzám, legalábbis így nem. Azt is megvallom, hogy senkivel nem tudok ilyen hamar beszélgetésbe elegyedni, legalábbis időbe telik, mire meghozzuk a közös témát. Kenji-kunnal pedig csak úgy dől a szó belőlünk, legalábbis azt hiszem. Még kell egy kis idő ahhoz, hogy feloldódjunk, de hát... valljuk be, nem könnyű feladat, ha két ellenkező nemű, akik alig ismerik egymást, egy fürdőbe vannak meztelenül, a gőz és a meleg elveszi minden erejüket, s biztos akad még más is, ami említendő, csak épp még nem jöttünk rá.
- Akkor ezt megbeszéltük! - szinte még csak kérnem sem kellett, hogy betekintést nyerhessen az egyik darabunkba. Annak örülnék a legjobban, ha arra az időre már készen lennék a saját darabommal és azt adhatnám elő előtte, de nem vagyok profi, hogy szinte két nap leforgása alatt kész legyek vele. Időbe telik, hogy kitaláljam, időbe telik leírni, s persze ha leírtam, akkor tökéletesíteni kell. Sajnos olyan ember vagyok, aki törekszik a precizitásra és addig nem hagyja abba, amíg kész nincs és nem olyan, ahogy azt én elképzeltem. Túlságosan ambiciózus vagyok. No meg a szerepeket is ki kéne osztanom. Azt persze még nem tudom, hogyha én írom a darabot, akkor vállaljak benne szerepet vagy csak úgy külső szemlélőként figyeljem az események leforgását. Hm.
Mintha Kenji-kun nem örülne annak, hogy eltűnök innen... mintha kiveszni látnám a fényt a szemeiből, aminek nem tudom az okát. Miért örülne Kenji-kun annak, ha én itt vagyok?
- De hamar visszatérek! Elvégre a társulat sosem áll meg, megyünk mi mindenhová - kicsit feldobom a hangulatát, ami azért nem is hazugság, mert tényleg így van. Annak ellenére is, ha már voltunk egyszer azon a helyen, visszatérhetünk, mert mindig vannak újabb darabjaink, amit be kell mutatnunk. Vagy ha csak éppen egyedül szeretnék visszatérni, akkor is van rá lehetőségem. - A nagybácsikám is itt él, szóval egyedül is visszatérhetek bármikor, amikor kedvem tartja! - mondhatnám azt is, hogy visszatérek ahhoz, ami az enyém, de ahhoz itt kell hagynom valami értékeset, amit egy idő után hiányolnék az életemből.
Az ujjai elválnak az enyémtől, ami nem is tudom mióta fonódott az övéi közé, de egy váratlan pillanatban teljesen máshogy közeledett felém, amitől a szemeim elkerekedtek, s nem tudtam, mitévő legyek. Azt hiszem, egy kicsit meg is ijedtem a közelségtől, s attól, amit tesz, de valami azt súgta, hogy nem lesz baj, Kenji-kun egyszerűen valami hatása alatt áll, ami nem genjutsu - igen, tudok ezekről, nem vagyok hülye.
- É-én? - nem tudtam, mit válaszoljak a kérdésére, tehát kérdéssel válaszoltam. Biztos én vagyok ez a "mi", különben nem tudom, hogy mi játszódik le benne.
Persze az idillt megzavarja Umi Úr felesége, pontosabban a hangja. A férjében van tartás, amiért hálás is vagyok neki, hogy fedezni próbál minket. A hirtelen jött léptektől nem tudtam, mihez kezdjek ilyen gyorsan, mert annyira nem voltam sebes, hogy egy másodperc leforgása alatt egyik helyről a másikon teremjek. Szerencsére Kenji-kunnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan lépjen, s mire kettőt pislantottam, már nem a vízben voltam, hanem valamelyik bokor takarásában, ahonnan biztosan nem láthat meg minket Uminé, ha arra vetemedne, hogy betekintsen a fürdőbe. Azt fogja hinni, hogy már rég eltűntünk.
Node, ezzel a helyzettel egyetlen egy baj volt csak: teljesen meztelenül feküdtem Kenji-kun alatt, mellesleg olyan közel volt hozzám, amennyire csak egy szerelmes és hálni akaró férj lehet közel az újdonsült asszonyához, mondanom sem kell, hogy olyan vörös lettem, mint a frissen főtt rák.
- K-K-K-K-Kenji-kun! N-nagyon közel vagy... - bár ölelt és az ölelésében takarásban voltam, azt még megkíséreltem, hogy kezeimmel legalább felül próbáljam magam valahogy takargatni, a zavartságomat persze sehogy sem tudtam magamról lemosni, pláne amiatt, mert mást is éreztem. Nem tudom eldönteni, hogy ez a helyzet most kínos e vagy kellemes, esetleg a kettő keveréke. Mellesleg Kenji-kun arca is elég közel volt, talán egy hüvelykujjnyi távolság volt köztünk, s éreztem magamon a leheletét, ami egy gyors szívdobogást eredményezett nálam... Mint akinek szívritmuszavara van, össze-vissza kalimpált, attól féltem, hogy ezt Kenji-kun is eléggé jól érzi a mellkasomban, hát ha még hallható is volt! Azt hiszem, lehetetlen volt, hogy a szemkontaktust is elkerüljem.
Inkább abban reménykedtem, hogy nem vesznek minket észre...

**Miyagi O. Misa** Szer. Aug. 26 2015, 18:22

//Kenji-kun... Na hát ez így alakult, ne kövezzetek meg Rolling Eyes

//

Hamarosan meghallottam a madarak csiripelését odakintről, amiről már tudtam, hogy hajnalodik. Óvatosan keltem csak fel, nehogy felriasszam Kenji-kunt, hiszen olyan szépen és aranyosan szuszogott, hogy nem lett volna szívem rá felébreszteni.
Ehelyett kislattyogtam a sátor bejáratán, mert tudom, hogy a társulat igazgatója elég korán kel fel, hogy beszerezzen nekünk friss gyümölcsöket, zöldségeket és más ételeket. Szóval egy tálcát felkaptam a kezembe, arra pakoltam fel gyümölcsöt bőven, onigiriből is, mert nem tudom, Kenji-kun mennyit eszik, kettőt biztosan, s mivel én szeretem a hasam, a gyomrom feneketlen. Azt nem tudtam, hogy inni mit vigyek be, szóval vacilláltam a narancslé és a tea között, nem tudtam, hogy melyik frissítené fel jobban. Mindenesetre engem a narancslé, szóval két pohárral öntöttem. Csoda, hogy el tudtam vinni a kezemben úgy, hogy közben nem ejtettem le, még a sátor bejáratát is ki tudtam nyitni a lábaimmal az egyiken egyensúlyozva, az üdítők pedig nem estek le rendeltetési helyükről.
Olyan rendes vagyok, hogy ágybaviszem a reggelit... kár, hogy nem én csináltam, pedig úgy megetetném vele! Legközelebb persze remélem, hogy eljutok oda is, és akkor biztos, hogy ki fog pukkadni a sok finomságtól.
Óvatosan rakom le az ágy mellé a tálcát, mert ha Kenji-kun hirtelen ébredne fel, akkor megkímélem az ételt attól, hogy felboruljon és a padlón végezze. Szegény föld már így sem bír sokat magába szívni, annyian szennyezték agyon. Igaza van Kenji-kunnak abban, hogy nem mindig csak elvenni kell a Földtől, hanem adni is. Én pedig adni szeretnék, nem elvenni.
Lágyan megsimítom az arcát, s egy homlokcsókkal ébresztem, ha erre egyáltalán reagál, ugyanis még nem tudom, hogy milyen mélyen alszik. Ha felébred, akkor engem már teljes "pompámban" láthat, felöltözve, megfésülködve, illatosan... cseresznyevirág illattal, hm.
- Jó reggelt, Kenji-kun! Bocsáss meg, hogy nem ébresztettelek fel, de olyan édesen aludtál - mosolygok rá kedvesen. - Egész nap elbámulnálak - megsimogatom az arcát. Amikor alszunk, ártatlanok és ártalmatlanok vagyunk, mint az angyalok. Valami ártatlant érzek én is akkor, amikor ránézek a szundító arcára.
- Hoztam reggelit! - lelkesen felemelem a tálcát, amit végül előtte helyezek el, hogy jóízűen ehessen. - Azért mégsem engedhetlek el üres hassal. Aztán ha nincs semmi dolgod... mondjuk nem kell visszamenned a fürdőbe, akkor sétálhatunk is - jó hangulatom van.

**Sado Kenji** Szer. Aug. 26 2015, 23:35

Valakit teljes szívből szeretni valami csodálatos érzés: minden egyes vele töltött pillanat olyan, mintha a fellegek között járnál. Lesed minden egyes mozdulatát és akkor vagy a legboldogabb, ha ő is. No meg ha láthatod a mosolyát vagy a fehérneműjét.
Misa-chan hamarább aludt el mint jó magam, így esélyem volt közelebbről is megcsodálni gyönyörű szép arcát: fehér selymes bőrét, csillogó rózsaszínes ajkait és aranyos szempilláit. Talán ami a legjobban megtetszett az összebújós alvásban, hogy hallhattam és láthattam ahogy törékeny teste az enyémhez simul halk szuszogások közepette. Még sohasem láttam lányt aludni, de felettébb jó érzés látni egy ilyen szép lányt a karjaidban aki biztonságba érzi magát veled. Elég sokáig fennmaradtam arcát fürkészve, de végülis engem is elnyomott az álom.
Talán ezért nem ébredtem fel reggel túl korán és ezért nem hallottam, ahogy kioson ételért a sátorból. Arra ébredtem fel, hogy az ágy megmozdul, majd megéreztem a kellemes cseresznyevirág illatát végül pedig egy jóreggelt puszi a homlokomra. Aprókat pislogva nyitottam ki szemeimet, majd meglátom ahogy ez a gyönyörűség egy széles mosollyal fogad engem. Én is elmosolyodom, majd becsukva szemeimet nyújtózkodok egy nagyot és felülök az ágyon. Este sajnos nem nagyon tudtam kivenni a szoba belsejét a sötétség miatt - no meg más tényezők miatt is -, de most jól látható, hogy egy elég nagy sátorról beszélünk ami remekül be van rendezve.
-Jó reggelt, Misa-chan...- dörzsölöm meg lélektükreimet, majd pedig közelebb hajolva egy finom kis 'köszönömareggelit' csókot nyomok ajkaira. - Édes vagy.- mondom, majd megnézem a tálcát hogy vajon mit vadászat kedvesem ilyen kora reggel.
Egy pár alma, barack, körte, egy rakatnyi onigiri és két pohárnyi narancslé. Először az egyik almával szemezem, majd pedig mellé egy körtét is elveszek és szépen lassan elkezdem majszolni az étket. Pár percig némán falatozunk a reggeliből miközben élvezzük a lágy szellő susogását és a madarak hajnali csiripelését.
-Talán...eljöhetnél valamikor hozzám.- nyelem le az utolsó falat körtét. - Egy egészen felkapott tea-ház fölső emeletén lakom bácsikámmal, akié ugye az üzlet én meg néha besegítek, amikor tudok. Szeretnélek majd bemutatni neki.- közlöm vele egy lágy mosollyal.
Az onigirik is eléggé ínycsiklandozónak tűnnek, szóval azokból is behabzsolok párat, majd pedig élvezettel öntöm le őket a friss narancslével. Megpillantom ahogy egy apró rizsszem kedvesem arcára tapadt, majd közelebb hajolva nyelvemmel leszedem és vigyor kíséretében elrágcsálom a kis szemet. Miután elfogyasztottam a kellemes étkeket, jómagam is felkapom a tegnap este levetett ruháimat és itt is nyújtózkodom egyet.
-Hát szerencsére ma csak késő délután fele kell visszaugranom a fürdőbe, szóval..addig van időm.- jelentem ki neki.- Szóval ha szeretnéd, elmehetünk sétálni.- értek egyet javaslatával.
Kilépve a sátorból megcsap minket a friss és hűs reggeli levegő, melyből mélyeket lélgezek be és úgy érzem újjászülettem. Persze ez nagy részt Misa-nak is köszönhető...
Vajon...megfoghatom a kezét séta közben? Vagy inkább rám akar dőlni?

**Miyagi O. Misa** Csüt. Aug. 27 2015, 00:37

Kapok egy reggeli csókot, gondolom köszönetképpen a reggeliért, ami egy gondoskodó mosolyt csal az arcomra. Már a véremben van ez az ösztön, hogy másokról gondoskodjak, már csak azért is, mert legtöbb szabadidőmet inkább a bácsikámnál töltöm, aki öregebb a szüleimnél. Odahaza édesapám egyedül él, így róla is kell gondoskodnom, bár nem mintha akarná, de én ragaszkodom hozzá, hogy minden alkalommal, amikor otthon vagyok, akkor mossak rá és főzzek rá, ahogy azt egykor anya tette. Elvégre apa az én hősöm, hozzá fogható férfi nem lesz még ebben a világban. Na jó, meg Kenji-kun is elbűvölő, talán hasonlít is apámra. Majd mesélek róla, ha eljön az ideje.
Egy kis mandarint hámozok meg a kacsóimmal, hogy aztán betömjem, de még jobban az onigirikkel szemezgetek, amiből belémfért minimum három is. Nagyon szeretem a hasam, ami nem látszik meg rajtam, mert mellette rengeteget mozgok... preferálom például a sétákat, még akkor is, ha a társulattal utazunk és vannak szekerek, nagyon ritka, ha megülök rajtuk, legalábbis már akkor, ha egy cipőmet teljesen lejártam olyannyira, hogy másikat kell felvennem.
Elpirulok, ahogy Kenji-kun leeszi rólam az egyik rizsszemet... nem tehetek róla, általában nem vagyok szégyellős, mikor eljön annak az ideje, hogy mások előtt egyek, s akkor is megfeledkezem magamról, mert ki az, aki állandóan úgy eszik, hogy elegánsak a mozdulatai? Jóóó nagy falatokat kell harapni, különben valaki meglátja, hogy eszel és még el akarja csenni idő előtt a kajádat, mielőtt az a szádba jutna.
- Persze, mindenképpen. Szeretném megismerni a környezeted, Kenji-kun - mellesleg szeretem az öregeket, ahogy azt említettem. Bár nem tudom, hogy az ő bácsikája idősebb e. - Az én bácsikám is itt él, szóval meglátogathatjuk majd őt. Csak vigyázz vele, nagyon... előrelátó. Vagy hogy is fogalmazzak... szereti előre lefixálni a dolgokat, így néha eléggé vicces - igen, főleg mikor megjelenek előtte valakivel, eddig mindig megkérdezte tőlem, hogy a fiúm e, persze eddig mindig nemleges választ kapott. Ha most bemutatom neki Kenji-kunt és igen lesz a válasz, akkor rögtön azzal fog jönni, hogy na és eljöhet e majd az esküvőmre... férfi rokonok.
- Menjünk! - lelkesedem, ma reggel egész jó állapotomban vagyok... bár az lenne meglepetés, ha szomorú lennék. Elindulok, ki a sátorból, egyelőre csak Kenji-kun mellett, majd mikor nyújtóztam egy nagyot beleszippantva a friss levegőbe, közelebb léptem hozzá, hogy szinte már alig volt kettőnk között hely, aztán ujjaimat finoman az övéi közé csúsztattam.
- Mesélj magadról, Kenji-kun - kérlelem még mindig a lelkes hangomon, elvégre kicsit túlléptünk ezen, és fordítva éltük életünket, valahogy hamarabb jött az, aminek ezután kellett volna jönnie.

**Sado Kenji** Csüt. Aug. 27 2015, 13:48

Mennyire megnyugtató érzés látni, ahogy kora reggel felébred a természet: a madarak csicseregni kezdenek, az állatok is előbújnak a vackukból és hűs szellő járja át az erdőket. Mintha csak maga a környezetünk is ember lenne: felkel, éli mindennapját, majd este lepihen aludni hogy másnap újjult erővel keljen fel.
Lassú és szinte nesztelen léptekkel sétálgattunk egy kijárt ösvényen mely nem is tudom merre visz minket, bár reménykedtem hogy Misa tudja és nem keveredünk el nagyon. De még ha el is vesznénk, Shinobi volnék, könnyedén felugrom egy fa tetejére és meg tudom mondani a helyzetünket na meg... nem is zavarna, ha vele elvesznék.

Ahogy sétálgatunk egymás mellett, egyre közelebb kerülnek a testeink míg végül a lány hozzá nem ér az ujjaimhot s romantikusan egymásba fonódnak. Szívem váratlanul dobbant néhány erőset, majd pedig újra ezt a kellemes érzés kezdte körbejárni az arcomat és a gyomromat. Olyan mintha Misa egy drog lenne és minden egyes érintéssel vagy mondatával még több adagot nyomna belém, miközben egyre inkább ráfüggök a szerre. Tényleg boldognak érzem magam vele...
Elkezdtünk beszélgetni és az elején arról volt szó, hogy majd ő is be akar mutatni a nagybácsijának és vigyázzak kicsit vele, mert szereti lefixálni a dolgokat. Valahogy nem nagyon értettem mire akar kilyukadni Misa, de az arcán ülő kicsit gondterhelt kifejezés jelezte, hogy tényleg komoly dolgokra lesz szó. Lehet majd a munkámról fog faggatni... akkor mit mondjak neki? Egy Shinobi vagyok, egy kard, egy eszköz, mely bármelyik pillanatba meghalhat? Nem hangzik túl biztatónak...
-Hát...a múltamról sosem szerettem igazából beszélni...túlságosan megbélyegzi az ilyen az embert...- fordítom el kicsit az arcom.- Egyszer Iroh-bácsikám mondta, hogy egy ember születésének körülményei egyáltalán nem fontosak...inkább az a lényeg, hogy mihez kezd azzal az ajándékkal, amit életnek nevezünk...- ismételtem meg bácsikám bölcs szavait.
Vettem egy mély levegőt és elgondolkoztam azon, hogy tényleg mindent elmondjak Misa-nak vagy megpróbáljam inkább csak a felszínnel kezdeni, aztán majd szép lassan jobban elmagyarázom a dolgaimat.
-Azt hiszem előbb-utóbb úgy is kiderült volna...- kezdek bele, majd pedig a szemeibe nézek.- A Hó Országában születtem a Sado-klánban, egy főnemesi családban s akik már régóta támogatják az ottani uralkodót. Klántagjaink leginkább kutatók, feltalálók és nagyritkán harcosok is feltűnnek köztük... Viszont nekem teljesen más sorsot szántak: örökösként felnevelkedni, megismerni egy hercegnőt vagy hasonló magas rangú hölgyet, összeházasodni, gyerekeket szülni és folytatni, erősíteni a klán gyökereit... - majd itt gyönyörű szempárja helyett a földet kezdem nézni.- ...de ahogy a háború kirobbant, a nemesi családok között a gyűlölködés is megnőtt míg végül tetlegességi fajult... Egy éjszaka során szinte teljesen kiírtották a családomat egy zsoldos hadsereggel... Valószínűleg csak én és egy barátom éltük túl az egész mészárlást. Ezután hónapokig utaztam titokban a rakományokat szállító hajón, míg végül meg nem érkeztem a Levelek Közt Rejtőző Faluba...- meséltem el lényegében minden fontos részletett az életemből. - Nemesként születtem, Shinobiként nevelkedtem... Ezért mondtam, hogy a születés körülményei elhanyagolhatóak az ember életében...- s keserédes tekintettel a melletem sétáló kedvesemre pillantottam.
Vajon ő mit fog gondolni ezek után rólam?

**Miyagi O. Misa** Csüt. Aug. 27 2015, 20:53

Bár a séta hangulata biztosan idillibb lenne éjszaka, nem hátráltat a napfény, mert fénybenjáró vagyok, akkor is, ha ez hülye kifejezés. A legjobb mégicsak az, hogy az eddigi egyedül töltött pillanataidat megoszthatod valaki olyannal, aki sokat jelent neked és nem kell hallgatnod a néma csendet. Ha pedig mégis, az kellemesebb mással, mint egymagadban. Különben is, ha van valakid, a csend nem kellemetlen, hanem egy olyan megmagyarázhatatlan alaphelyzet, amiben a pároknak nem kell semmit sem mondaniuk egymásnak, mert a lélegzetvételükből, a tetteikből és az arcukról látod, hogy mire gondolnak, mit akarnak.

Megértem, hogy nem szeret a múltjáról beszélgetni, mindannyiunk életében vannak sötét foltok. Még azok életében is, akik úgy gondolják, hogy nincs mit titkolniuk, mert minden, ami a múltban történt, az szent és sérthetetlen. Az én múltamban is vannak nehéz esetek, amikről nem szívesen beszélnék, de ha valaki olyannal osztom meg, akiről úgy érzem, hogy fontos a számomra és nincs mit előtte titkolnom, akkor bátran megnyílok előtte.
Igen, azt hiszem... előbb-utóbb úgysem éltünk volna titkokkal a szívünkben, ha azt akarjuk, hogy minden működőképes legyen, mellesleg idővel magától bukkantak volna elő az életünk apró pillérei.
Kenji-kun története csöppet sem volt felemelő a hallottak alapján, kissé keserű képpel, de nagy érdeklődéssel figyeltem, s teljesen átéreztem családjának elvesztését. Mindenkit érnek gyötrelmek... s gyötrelmek árán kapaszkodunk magasabbra a létrán, vagy süllyedünk lentebb, azt már mi magunk döntjük el, hogy a lépcső merre halad nekünk. Sokakat csak a pusztulásba taszít, de vannak, akik erre építkeznek, s erősebbé válnak, hogy egykor majd megfizessenek a szenvedésért.
Megállítottam a sétát éppen egy tó mellett a fák között, ahol szembefordultam Kenji-kunnal, s megfogtam mindkét kezét.
- Nem az számít, hová születünk, hanem hogy onnan merre megyünk tovább, Kenji-kun. Elvégre a sorsunkat mi alakítjuk... hiszem azt, hogy egy darabig mindenkinek meg van írva egy nagy könyvben az elkövetkezendő életútja, de mindig két út áll előttünk: a jó és a rossz. Lehet az egyik rögökkel teli, a másik pedig akadálymentes. De azt mondják, mindig a rögös út vezet a csillagok felé. Te, Kenji-kun, a jó úton jársz és az mindig kihívásokat fog eléd állítani, viszont biztos vagyok benne, hogy mindezt elhárítod - mutatóujjammal gyengéden megbököm az orrát, miközben bátorítóan mosolygok rá. Életpályám, s fiatal éveim alatt sok helyen jártam már, ahol sok mindent láttam, hallottam, a tapasztalat beszél belőlem, de ha józan paraszt ésszel vizsgálom meg a dolgok mivoltát, akkor is így beszélnék. Csak körbe kell nézni.
- Az én életem könnyebb volt. Nem azért, mert megkaptam mindent, hiszen sok mindent kellett azért tennem, hogy elérjek oda, ahol most vagyok. Anyám kunoichi volt, apám pedig katona, így mikor felnőttem ahhoz, hogy tudjam, mit jelentenek ezek a dolgok, a rettegésem, hogy egyszer elveszítem valamelyiküket, mindennapossá vált. Nem vagyok egyedüli gyerek, van egy nővérem... apám utána fiút szeretett volna, de én lettem helyette, ezért kicsit másképp lettem nevelve. Jobban érdekeltek apám meséi a katonaságról, mint a nőies dolgok vagy a zene. Így kerültem abba a helyzetbe, hogy míg a nővérem zenét tanult, addig én apámmal tanultam különböző harcstílusokat. Valahogy benne volt, hogy egyszer biztosan meg kell majd magamat védenem, azt is tudta jól, ha bekövetkezne a pillanat, akkor kiállok magamért. Apámmal szorosabb lett a kapcsolatom, mint az édesanyámmal, egy alkalommal viszont átosontam a nővéremhez, s annyira megtetszett a zene, hogy én is tanulni akartam. Hol édesapámmal voltam, hol pedig édesanyámmal - kis levegőt hagyok magamnak, hogy ne kelljen mindezt egyszerre felfognia, néha pedig nekem is sok és el kell gondolkodnom, hogy most éppen életem melyik szakaszán járok. - Hamar elértem ugyanazt a szintet, mint a nővérem, persze ez majdnem elvette az egész napom, de tudniillik, ha valamibe belekezdek, addig nem hagyom abba, míg tökéletes nem lesz - újabb szünetet tartottam, mert tudtam, most következik el életem azon sötét foltja, ami Kenji-kun életében is jelen van.
- Aztán anyám egy váratlan betegségben hunyt el nagyon fiatalon - lassan megrázom a fejem, hogy egy kicsorogni akaró könnyet fojtsak el vele. - Anya arra tanított, hogy ne sírjak azért, mert elvesztettem valamit, hanem mosolyogjak azért, mert velem volt és jönni fog valami új, amikor arra éppen szükségem lesz - rámosolygok Kenji-kunra. Anya biztosan a jövőbe látott, amikor ezt mondta, mert tényleg jött valami jó az életemben. - Apám ezek után ju-jitsura tanított, hogy biztosra menjen a dolgában. Akkor fedezték fel bennem a színészi hajlamot, aminek következtében eldöntöttem, hogy ez lesz az, amit elkövetkezendő éveimben csinálni akarok. Beálltam egy társulathoz, tizenöt éves koromra már hét darabban szerepeltem, azóta igyekszem sajátokat is írni - itt a hangvitelem mélyebb lett, jelezve, hogy a történet végére értem.
- Hát, nem egy tartalmas élet. De legalább tudok festeni is! - ez feltétlenül kellett ide. Az volt mindebben a jó, hogy a negatív dolgokban is igyekeztem csak a jót meglátni. Talán ezért is vagyok annyira barátságos az emberekkel, mert mindenkiben csak a jót akarom látni, holott tudom, hogy sokan nem érdemlik meg. Apa se lett volna katona, ha nem azért tette, hogy megvédjen minket, mert azt kötelességének érezte, de amellett állt, hogy a háború ocsmány dolog.

**Sado Kenji** Vas. Aug. 30 2015, 20:23

Minden ember magával hordozza az élete során szerzett sebeket, amiket vagy megpróbál elrejteni a világ számára, félve hogy kihasználják ezeket a sebeket, vagy pedig büszkén felvállalja és szembenéz mindennel, ami az útjába kerül. Most hogy így felvállalta a múltamat és elmeséltem majdnem az egészet Misa-nak, valahogy sokkalta könnyebb lettem volna. Mintha a vállamról levették voln a bajaim felét és együtt cipelnénk tovább az egészet... Szeretem Misa-t, teljes szívemből...de azt sem akarom, hogy a problémáim miatt összeroppanjon... Nagyon féltem őt.
Végighallgatva kedvesem történetét sok mindenre választ kaptam: hogy miért olyan, amilyen és miért van neki ennyire finoman ívelt, enyhén izmos hasa. Nem is hittem volna, hogy egy katona apa képes a saját lányát is a harc műcészetére tanítan, bár végülis érthető ha önvédelemről van szó. Azt is furcsállom egy kicsit, hogy ha az anyja Ninja volt, akkor elvileg Misa-ban is kellene lenni Chakra keringési rendszernek. Bár ha úy vesszük, az én szüleim sem voltak Ninja-k, mégis van benne ez a természet feletti energia.
-Mindenkinek...megvannak a maga sebei...- mosolyodtam el s lágyan megszorítottam kezét. -Nem is hittem volna, hogy ilyen katonás edzésed volt...Bár mondjuk látszik valamennyire.- nyújtom ki pajkosan a nyelvem és megütögetem a hasát.
Egy kicsit túl komor lett a hangulat és inkább megpróbáltam viccelődéssel oldani a feszültséget. Nem jó szomorkásan kezdeni a reggeltt, mert az kihat az egész napodra és rosszabbul is teljesít az ember.
-Mire lennél még kíváncsi?- kérdeztem tőle.
Egy kisebb sziklás részen áthaladtunk, majd az út mellett megpillantottunk egy patakot. Ugyan nem volt annyira nagy és széles, mégis boldogan csobogott és benne a halak is vidáman úszkáltak. A felkelő nap fénye bevilágított az egész tisztást és a csillogó víztől csak még pompásabbnak tűnt az egész hely. Lépteimen lassítottam, majd magamhoz öleltem Misa apró testét és újabb mély szippantást vettem illatos hajából.
-Bárcsak...így tudnánk maradni örökre...- suttogtam és egy pár csókkal jutalmaztam a kobakját.
Remélem nem lettem túlságosan nyálas...

**Miyagi O. Misa** Vas. Aug. 30 2015, 21:26

Most már mindketten tisztában vagyunk a másik múltjával, innentől szerintem kár rejtegetni bármit is. Legalábbis én olyan vagyok, mint egy nyitott könyv, nincsenek nagyon titkaim, sőt azt mondhatom, nincsen olyan kínos eset az életemben, amit eltitkolhatnék. Nincsenek sötét jegyeim, rossz szokásaim, mások se tudnak rosszat mondani rólam, azt hiszem. De ha tévednék, kövezzenek meg azok az emberek!
Felnevetek, ahogy Kenji-kun megpaskolja a hasam. Nem is tudom, mikor éreztem magam ilyen jól utoljára... vannak alkalmak a családdal, de az teljesen más, már megrögzötté, mindennapossá vált. Sokkal másabb az, amikor megosztod valakivel a boldogabb pillanataidat, a titkaidat, a múltadat, és úgy is elfogad annak, aki vagy, érzed, hogy szeret téged, hogy figyel rád. Tehát ez a szeretet teljesen más volt, mint amit a testvéreid vagy a szüleid tudnak adni.
- Szerintem apa valakit úgy akart felnevelni, hogyha már nincs fia, legalább valaki viselkedjen úgy - nevettem fel. Persze ez aligha sikerült neki. - Node a nőies vonásaim ugyanúgy megvannak, nőként viselkedek, csak éppen ha valaki rámtámad, akkor kap egy szép Misa-horgost - újabb nevetés hagyja el ajkam. Azért annyira nem vagyok még erős, hogy egy shinobit le tudjak kaszálni az ütéseimmel, vagy ha többen vesznek körbe, de minimálisan biztos tudok olyan galibát okozni, amit megemlegetnek.
- Nem is tudom. Majd ha eszembe jut valami, kérdezek. Meg magadtól is mesélsz, ez csak úgy jön - nem is tudom, miért, most hirtelen belepirultam abba a gondolatba, hogy Kenji-kun és én itt sétálunk egymás mellett kézenfogva. Furcsa érzés, hogy van valakim. De amolyan furcsán felemelő.
Egy kellemesen szép helyre érkezünk meg, ahol Kenji-kun hirtelen megáll, majd átölel. Mivel egy fél fejjel magasabb lehet nálam még így is, ezért könnyen a mellkasára tudom hajtani a fejem és hallgatni innen a szíve dobogását, ami megnyugtat, s máris egy zene készül megszületni tőle a fejemben. Annyira jól érzem magam a közelében, hogy úgy érzem, a mellkasom egyre jobban tágul és furcsa melegség önt el, amitől egyszerre érzem úgy, hogy a torkom kiszárad és semmit sem tudok tenni, s egyszerre azt, mint aki a vízbe fulladt. Zavaros, de körülbelül így tudnám leírni.
- Én hiszek abban, hogy halhatatlan vagyok. Ha te is, akkor te is az vagy. Úgy örökre így maradhatunk - elválok tőle, hogy biztatóan rámosolyogjak. Hiszek a halál utáni életben, arra, hogyha eltávozom innen, akkor később újra visszatérek a világba.
- Menjünk látogassuk meg Iroh bácsikádat! - máris lelkesedem. Még biztosan van egy kis időnk együtt, mielőtt ő a saját dolgára menne, én pedig az enyémre. Tényleg meg szeretném ismerni a családját, még aki maradt belőle, aztán ő is megismerkedik az enyémekkel. Bár azt nem tudom, hogy édesapámnak hogy tudnám bemutatni. Csak mesélni tudnék róla.

**Sado Kenji** Szomb. Szept. 05 2015, 19:52

Érdekes gondolatmenet volt ez Misa-tól, miszerint ha úgy gondoljuk hogy hallhatatlanok vagyunk, akkor bizony az idők végezetéig együtt leszünk. Nem is lenne rossz dolog halhatatlannak lenni: együtt végigjárni a végtelenséget, fogni egymás kezét és nézni együtt, hogyan alakul és változik a világ. Bár ez azt is jelentené, hogy ezzel az emberségünket is fel kellene adni, mert pont ez az egyik alapja egy élő emberi lénynek: megszületik, leéli életét és meghal. Eleje, közepe, vég. Ebben minden ember hasonlít. Vajon én meddig fogom azt hinni, hogy halhatalan vagyok? Meddig tudom magamat azzal becsapni, hogy nem robbant szét valamelyik technika vagy hogy egy penge nem fogja a húsomat?
Misa-chan ölelése volt az egyik legkellemesebb dolog, amit eddig életembe éreztem: egy szerető ölelése volt ez. Talán csak hiányzott ez a törődés, ezek a pillantások és ez a simogatás, de szinte mennyekbe éreztem magam.
-Hát akkor...legyünk halhatatlanok egymás számára.- mosolyogtam el, de belül valahogy ez a gondolat nagyon mardosott.
Keze újra az én kezembe csusszant és mintha tökéletes párjai lennének egymásnak, finoman megragadva elindultunk a Falu belső üzlet negyedébe. Egy kisebb építkezés mellett haladtunk el, ahol a munkások lopva odakapták a tekintetüket mikor megláttak minket kézen fogva kedvesemmel és tapssal vagy füttyel jelezték "jókívánságukat". Bár nem sértésnek szánták, mégis az egész arcom szinte vörösbe pompázott.
Egy jó fél órás séta után meg is érkeztünk az egyik mellékutcába, ahol a szokásos lámpások között felbukkant egy teaház felirat s fejemmel arra fele böktem Misa-nak hogy mutassam, arra vesszük az irányt. Az ajtó előtt megálltam egy pillanatra, majd vettem egy mély levegőt és a mellettem álló lányra pillantottam.
-Öhm...készülj fel, hogy sok hegyibeszédet fogsz hallani...- mondtam egy zavart mosollyal, majd beléptem.
Az ajtó feletti csöngettyű rögtön megcsördült és hangos lépteket lehetett hallani felettünk, melyek egészen a szoba túloldaláig mentek. Miközben óvatosan beljebb léptünk, Misa is megérzhette a gyönyörűen kidíszített üzletet: nem csak teák voltak kirakosgatva a falak melletti polcokra, de dísztárgyak, szobrok és antik vázák, csészék is bővítették a hely színességét. Mintha csak egy ősi templomba léptél volna be, csak itt a kőpadló díszes vörös szőnyegből van. Hirtelen egy alacsony férfi jelent meg a lépcső tetején és döbbenten nézett a párosunkra. Hát igen, ez lenne Iroh-bácsikám. Feje teteje ugyan kopaszodott, te oldalt lelógó haja bizony nagy méreteket öltött mára. Kicsit idős volt már azért, lassan az 56. életévét fogj rúgni, de most is villámgyorsasággal szelte át a boltot és termett előttünk.
-Te ütődött kölyök!- hangzott a nem túl kedves köszönés.- Tudod te, mennyire aggódtam miattad?! Hová tűntél?! Miért nem szóltál haza?- ragadta meg mindkét karomat és úgy rázott, mintha egy éredt szilvafa lenék.
-S-s-sajnálom, bácsikám! Csak...sok minden közbejött...- vakartam meg a tarkómat.
-Umibouzo-sama is csak annyit volt képes kinyögni nekem, hogy valami csinos lánykával látott és utána eltüntél! Tudod egyáltalán, milyen helyzetbe va...- kezdte volna bele és ekkor vette észre a mellettem álló Misa-chant. -Nos...úgy tűnik, tényleg csinos volt az a hölgy.- majd zavartan köhögött egyet. - Elmagyarázná nekem hölgyem, hogy mi is folyik itt?- nézett rá kicsit követelőzően a bácsikám.
Sajnos kedvesem pont az aggodó arcával kellett találkozni először, de igazából egy kedves és jó ember csak szörnyen félt a múltam miatt. Bár azt még nem mondtal el neki, hogy beszéltem a múltamról, amiről nem igazán kellett volna...Remélem nem vagyok túl nagy bajban...

**Miyagi O. Misa** Szomb. Szept. 05 2015, 20:21

A halhatatlanságot itt úgy értettem, hogy ha egyszer meghalok, a lelkem úgyis átszáll majd egy másik újszülött testbe, tehát az is én leszek, csak éppen másik testben, talán másik arccal, de ugyanazzal a lélekkel.
Elindultunk a bácsikájához, útközben pedig füttyentettek, bár nem tudtam mire vélni... ennyien ismernék itt Kenji-kunt? Még fontolgatom, hogy én mikor mutatom be őt az én nagybácsikámnak, de egyszerre elég lesz egy családi perpatvar is, nemhogy két ismeretség egy nap alatt! Szegény szívrohamot kapna. Igen, a bácsikám, nem Kenji-kun, de lehet, hogy őt is megkörnyékezné.
- Nem baj, érted mindent elviselek - mosolygok rá. Valójában sosem volt baj, hogyha valaki többet beszélt, mint kellene, mert nehogy már csak én legyek az, aki örökösen beszél. A színészek olyanok, hogy be nem áll a szájuk, gyakran akkor is játszák magukat, ha éppen a való életben kell helytállniuk, csak aztán nem jönnek rá, hogy a való élet keményebb, mint a színpad. Szerencsére tudok különbséget tenni színdarab és élet között.
Ahogy beléptem az épületbe, a szemem csillogott a sok holmitól, fiatal korom ellenére nagyon szeretem az antik dolgokat, mindent, ami váza vagy bármilyen jellegű edény, amiken mellesleg van valamilyen mintázat, rejtélyes feliratok... továbbá az illat is magával ragadott a mélybe. Ha abban a pillanatban nem fogom Kenji-kun kezét, biztosan hátraesek.
Megjelent Kenji-kun bácsikája is, aki látszólag mintha észre sem vett volna, muszáj volt elengednem Kenji kezét, mert a bácsikája megrázta, hogy így kérdőre vonja, merre járt előző éjszaka. Zavarban voltam egy kissé, már nem azért, mert ezt a jelenetet kellett most végignéznem, hanem amiatt, mert körülbelül lejátszódott a fejemben újra a tegnap este történése.
Amikor végül megszólított és elismerte, hogy csinos vagyok, elvörösödtem, de már inkább a kérdés miatt. Magyarázzam meg, mi folyik itt. Megvakartam a tarkómat és zavartan vigyorogtam, mint egy halloween-i tök.
- N-nem tudom, hogy fejezzem ki magam. Éppenséggel nem olyan régóta ismerem Kenji-kunt, de érzek benne valamit, ami úgy vonz hozzá, mint legyeket a cukorhoz, aztán... egymásba gabalyodtunk. Ez a jó szó rá? - néztem összezavarodva Kenji-kunra, hogy mentsen ki a helyzetből, vagy bólintson, hogy jól mondtam e. Különben nem is tudom, hogy fejezném ki magam ennél jobban. Hogyan mondjam el valakinek a tegnap estét, amikor olyan dolgok történtek, amiről nem szívesen beszél egy éjszaka után az ember a barátja bácsikájának?
- Szerelem első látásra - javítom ki magam még ezek után, reménykedve, hogy nem kérdezi a részleteket.

**Sado Kenji** Vas. Szept. 06 2015, 11:29

Ritkán látom bácsikámat ennyire kiborulva. Sőt, szinte még sosem láttam hogy ennyire kiakadt volna valamin. Persze néha látom, ahogy a tea ismeretekkel hiányos vevőkkel vitázik, de akkor sem éli bele magát ennyire. Úgy tűnik tényleg én lennék az az érzékeny pontja...
Mivel jelen esetben nem szólalhattam meg és így nem is volt esélyem megpróbálni valami normális választ adni bácsikámnak, mellettem álló kedvesemre hárult a feladat, aki már most belevörösödött a gondolatba. Kicsit ugyan kacifántosan, de elmondta a lényeget és talán túl őszinte volt, amitől csak mégtöbb kérdőjel jelent meg Iroh feje fölött. A ténytől amit elmondott neki Misa elkezdett valami kérdő-groteszk arccá alakulni a feje, majd tekintete oda-vissza pattogott köztem és a lány között.
-Hát...megmondom őszintén Kenji, megleptél most...- vakargatta hosszú szakálát, majd hirtelen beléhasított a felismerés. - Várjunk csak..."egymásba gabalyodtatok"? Mit akar ez takarni?!- nézett rám gyanús tekintettel.
-Én öhm...- kezdtem volna bele a magyarázkodásba.
-Azt ne merd nekem mondani, hogy meggyaláztad eme szép teremtést és még nála is aludtál?- nézett rám szúrós szemekkel.

-Hát...tulajdonképpen...- kezdtem volna bele és egyre több izzadságcsepp jelent meg a fejemen.
Viszont magyarázkodásomat már nem tudtam befejezni, ugyanis előkapott a ruha ujjából egy hosszú, összetekercselt prospektust és egy hatalmasat csattanással a fejemen végezte. Kicsit viszketett a fejem az ütéstől, de tudom hogy az igazi büntetés majd csak akkor kezdődik el, ha Misa elmegy. Kérlek...ne menj el soha... Sad

-Tiszta apja...- morogta az orra alatt, majd mosolyogva ránk nézett. - Nos ha már így alakult, akkor...- s összerakva két kezét illedelmesen meghajolt.- Iroh lennék, eme teaház üzemeltetője és Kenji bácsikája. Nem tudom mennyire siet kegyed de igen örülnék neki, ha csatlakozna hozzánk egy csésze teára.- mosolyogta a kedves öregember.
Ha beleegyezik Misa, akkor közösen szépen felsétálunk az emeletre, azon a lépcsőn ahonnan az előbb bácsikám viharzott le. A fölső emelett igazából egy óriási nappaliból áll s abból sok kisebb szoba nyílik: konyha, fürdőszoba, az én szobám, bácsikám szobája és egy dolgozó szoba. A hatalmas nappali közepén pedig egy díszes szönyeg helyezkedik el, falakon régi dísztárgyak és egy jó nagy régi stílusú térdeplős asztal helyezkedik el.

**Miyagi O. Misa** Szomb. Szept. 12 2015, 12:58

Nem láttam még én sem senki rokonát, hogy ennyire ki legyen borulva amiatt, mert egy jó éjszakája volt, és szó nélkül eltűnt... mondjuk biztos van valami alapja, főleg azok után, amit mesélt nekem Kenji magáról. Ha a bácsikája helyében lennék, biztos én is halálra aggódtam volna magam, fel-alá járkálnék, mellesleg szemhunyásnyit sem aludnék. Szóval ebben a helyzetben sűrűn pislogok, hogy mi is történik körülöttem, amikor váratlanul ér a kérdés, hogy mit is akar ez jelenteni. Zavartan nevetek, már ha azt lehet nevetésnek mondani, biztos nem így akartam kifejezni magam, hogy "egymásba gabalyodtunk", de a bácsikája nem akarja alább adni.
Egyébiránt én voltam az, aki berángatta magával Kenji-kunt, szóval nem volt más választása, gyakorlatilag mondhatnám azt is, hogy én gyaláztam meg... csak az úgy hangzik, mintha... hm, úgy.
Miért, az apja is ilyen? Uh-úh, kivel hozott engem össze a sors? Magamban persze csak mosolyogtam, eddig szimpatikus a bácsikája, biztos az egész családja ilyen volt. Végül nem rossz emberrel hozott össze a sors.
- Örvendek, Misa vagyok - hajolok meg én is egy nagy mosollyal az arcomon. - Nem igazán sietek, bár délután előadásom van, addig szabad vagyok. Szívesen elfogadom a meghívást, egy tea még sosem ártott meg. Tulajdonképpen több sem - mosolygok továbbra is. Követem őt az emeletre Kenji-kunnal az oldalamon, akire bátorítóan rámosolygok, hogy ne legyen feszült a bácsikája közelében, én magam pedig igyekszem jó benyomást kelteni, az aligha nehéz, rosszat amúgy se tudnék, mert a kisugárzásom általában mindig azt ébreszti fel a másik emberben, hogy kedves vagyok... és nem egoista.
- Nagyon szép az antik gyűjteménye, Iroh-sama, ha tudnám, honnan szerezhetek be ilyen vázákat, lehet, nem látszanék ki közülük - mint említettem, fiatal korom ellenére nagyon szeretem az antik dolgokat, úgy szerintem elég sok lenne belőlük és tényleg nem férnék el... aludnék velük is, de akkor szegény Kenji-kunnak nem lenne hely, azt meg senki nem akarja.

Jiraiya Kedd Szept. 15 2015, 16:37

// Off: Csak azért írok, hogy szem előtt maradjon a Topic //

**Sado Kenji** Kedd Okt. 13 2015, 20:18

Úgy tűnik bácsikám látszólag megbékélt a dologgal, hogy a semmiből előpottyant egy barátnő, ugyanis befejezte a kérdezősködést. Akár egy profi tea-mester, finom mozdulatokkal előveszi az üvegajtós szekrényekből a legszebb teáskészletett, majd a csészéket lerakja elénk viszont a nagy teáskannával kirohan a konyhába és hallani is lehet, ahogy a tűz elkezd pattogni. Misa és én némán bámulunk magunk elé. Talán egy kicsit kínos így a pillanat, de legalább itt vagyunk egymásnak és végülis ez a fontos.
Halkan elkezdek motoszkálni és óvatosan közelebb csúszom hozzá, majd megpróbálok úgy tenni, mintha semmi rosszra nem készülnék. Ez után egy váratlan pillanatban közelebb hajolok és fejemet dús hajzuhatagába nyomom, majd szippantok egyet abból a kellemes illatából, ami kedvesemet körbeveszi. Talán csak egy sima kis összebújás, de igen sokat tud jelenteni ez is.
Belegondoltam, hogy lehetnek olyan Shinobi-k is a világon, akik sosem tapasztalták meg a szerelmet s azzal a helyzettel párosítva, hogy a háború is nagyban zajlik, nem túl kecsegtető dolog. Hány fiatal férfi és nő kockáztatja az életét úgy, hogy nem tapasztalta meg ezt a fantasztikus érzést? Ezt az érzést, ami képes összekötni két lelket akár az örökkévalóságig és azon túl. Viszont Ninja-k vagyunk: az országok érzéketlen gyilkológépeknek akarnak minket alakítani, hogy még inkább teljesíteni tudjuk a legkegyetlenebb parancsokat. Ám tudom, én ezt az utat választottam: hogy a legnagyobb legyek és visszatérjek a jogos a helyemre a Hó Országába. Ehhez viszont kénytelen vagyok részt venni ebben az ostoba háborúban, ami csak a javamra szolgálhat a sok jövőbeni küzdelmen szerzett tapasztalok miatt.
Nagyot sóhajtok, majd mégegyszer odabújok hozzá egy kicsit és egy lágy csókot lehellek selymes arcára. Éppen időben hajoltam el, ugyanis a bácsikám szinte abban a pillanatban jött vissza egy gözölgő teával és már öntötte is bele a csészénkbe.
-A legfrissebb erdei gyümölcsökből lett készítve, remélem ízleni fog a hölgynek.- mondja egy mosoly keretében, majd lerakja az asztalra a gőzölgő edényt.
Némi csend követekzik s mindenki azt tesz bele a teájába amit szeretne. Iroh-bácsikám természetesen most is kitett magáért, volt méz, narancs, citrom, bambuszcukor, egyszóval minden, ami egy tökéletes teához kell. Miután Misa is összeállította a sajátját -az enyém csak egyszerűen citromlé és cukor volt-, bácsikám elkezdi vizslatni.
-Kedves Misa-chan...Mesélne magáról egy kicsit?- kérdezi kisvártatva.

**Yuhi Sakura** Szomb. Feb. 13 2016, 17:56

//Misaki Kiyoko//
A hideg téli szél végigsöpör a pusztán aztán megfejthetetlen tombolásba kezd, ahogyan eléri a Konohától nem messze fekvő kis erdőséget. Hogy miért teszi azt senki emberfia nem tudja... talán csak szórakozásból gyötri a fákat, vagy talán úgy rendeltetett, hogy ma ebben a pillanatban el kell érnie az erdőben bolyongó árnyát. De bolyong e egyáltalán? Lépteit szorosan igazítja egymás mellé, tekintete egy pont felé irányul. Nem... bizonyosan nem bolyong itt. Célja van, de mégis mi lehet az? A szél mégis megmakacsolja magát és mégis csak a árnyra veti magát. Az erős széllökéstől szegény majdnem hasra esik, de az utolsó pillanatban lábát kitámasztva megakadályozza, hogy ilyen megaláztatás érje. Ekkor az ég felé fordítja a fejét és még így is, hogy arcát eltakarja köpenyének mély csuklyája, gyűlölettől izzó ibolya szemei átsütnek a sötéten. Magában csendesen megjegyzi, hogy semmilyen természetfeletti hatalom, nem akadályozza meg őt céljai elérésében, majd (most már) dühösen folytatja útját. A fák óvó árnyékában halad, csendesen mint egy macska, úgy lépked a hóban. Magában hálát az az égnek, hogy nem esik a hó, ami akadályozhatná abban, hogy eljusson a megbeszélt találkozási pontra.
Lassan megpillant egy kis tisztást a fák gyűrűjében. Itt van, de akivel találkoznia kellene mintha eltűnt volna. Ekkor egy percre meggyengül a lelkének érzelmes részére tett lakat és legszívesebben sírna... azonban tudja, hogy ez nem a megfelelő pillanat. Nem látja a csapattársát, pedig egy órája itt beszélték, meg, hogy egy órás pihenés után ezen a tisztáson találkoznak. Chion itt volt és most nincs sehol. Maga elé idézi a fiú arcát a gyönyörű szőke haját és a mostanában számára olyan rideg tekintetét. Közelebb megy a tisztáshoz, hátha a fiút csak eltakarja egy fa, vagy egyszerűen csak nem akar megmutatkozni addig amíg fel nem ismeri az arcát. Úgy dönt hátratolja a csuklyáját és megmutatja az arcát. Amikor a nehéz, fekete csuklya a hátára hull előbukkan a lány arca. Bőre hófehér, haja pedig, mintha csak a sors fintora lenne, élénk lila színben omlik a hátára. Sakura vár egy- két percet, de miután nem érkezik semmilyen életjel nem érkezik a lány (mivel lányról van szó) csalódott és törődött hangon a fiú nevét kiáltja:
- Chion, hahó! Hova tűntél? - tudja, hogy felelőtlenség háborús időkben ilyen hangszínnel megtörnie ezt a természetfeletti csendet ami most az erdőt uralja, mégis megteszi.
Vajon hova tűnhetett a fiú? Nem érti, hogy miért tűnnek el azok akik segítenek neki... de ezen ráér máskor is elmélkedni. Úgy dönt az erdő szíve vagyis észak felé indul tovább. Talán megtalálhatja a fiút. Vagyis kettőt. Milyen peches!
Egy óra is eltelhetett mire nyomokat pillantott meg a hóban. Vajon kitől származhatnak? Ez a kérdés úgy kavarta fel az elméjét, mint az előbb a jéghideg szél tette a hóval. Egyszer csak egy alakot pillantott meg maga előtt. Ki lehet az? Vajon közelebb menjen hozzá? Lehet, hogy szövetséges, de lehet akár ellenséges is, vagy akár útonálló. Bár ezt az utolsót tartotta a leglehetetlenebbnek. Mégis mit tehetne? Az idegen már biztosan észrevette és hamarosan valamit tenni fog, így az lenne a legokosabb, ha Sakura cselekedne először. Nagy levegőt vesz, a csuklyáját visszahúzza az arcába és megszólal:
- Ki vagy és melyik szövetséghez tartozol?

Ajánlott tartalom