Szabad Játék (5)

- Lehet hogy igazad van. Bár szerintem hogy ha az ellenség által gyengének vélt embert kipécézik, és arra hajtanak rá elsőnek, akkor végül is az fog történni amit ki akartam hozni az egészből. Abban az esetben, ha gyengének vélnek engem, akkor nyilvánvalóan nem fognak teljes erőből rám támadni, mert miért is tennék, hisz én vagyok a leggyengébb szerintük. Vagyis alábecsülnek. Mármint ebben az esetben remek lehetőséget adok nekik hogy meglepjem őket. - Mondom Sayurinak, ugyanolyan kedves és őszinte hangon, mint amilyenen az előző, hosszabb magyarázatomat is adtam - Mármint lehet hogy az jó dolog, ha elrejted a képességeidet és a képzettségeidet, de szerintem az még jobb, ha elhiteted az ellenséggel, hogy teljesen más irányú képességeid és képzettségeid vannak. Mert az első esetben találgathatnak, és abból indulnak ki, hogy erős vagy, legalább is az lenne számukra a legbiztosabb. Viszont a második esetben nem találgatnak, elhiszik hogy gyenge vagy. - Fejeztem be érveléseimet. Egy ilyen kis kellemes eszmecsere remekül felélénkíti az ember agyát. 

Sayuri véleményét a Sensei-ről nem tudtam mivel lereagálni, csak bólogattam, végül is hasonló gondolatokat ébresztett bennem is mikor elsőnek találkoztunk vele. Viszont remek érzéssel töltött el, hogy teljesen őszintén beszéltünk egymáshoz, meghallgattuk a másik gondolatait, és a sajátunkat a másik gondolataira építettük tovább. Sayuri hirtelen férkőzött be a bizalmamba, ami kicsit megrémisztett ugyan, de nem találtam okot arra, hogy ne bízzak meg benne, úgyhogy úgy éreztem, megosztom vele, miért is érzem magam ennyire gyengének és sebezhetőnek érzelmileg. Talán így jobban megérti, mekkora veszélyt is hozhat a csapatra, ha továbbra is ugyanaz maradok aki. 
- Tudod, szerintem nálam az érzelem igenis hátrány. Tudod múltkor történt, hogy összefutottam az utcán Dansei-jel és egy másik, nálam idősebb lánnyal. Az egész úgy kezdődött, hogy elestek az utcán, és Dansei feje egyenesen a lány... Kebleiben landolt. Tudtam hogy csak véletlen volt... Tudtam hogy semmi okom rá... De abban a pillanatban, legszívesebben nekiestem volna annak a lánynak, miközben éreztem azt hogy belül mardos a féltékenység, mert... Hát... A mellei... Vagyis érted... Az enyémhez képest... Hogy is mondjam... Picit nagyobbak voltak. De itt még nem ért  véget. Dansei éppen vásárolt, és amíg a földön volt, ellopták tőle a vásárolt cuccokat, ezért a lány engesztelésképpen meghívta reggelire, mert úgy érezte, ez az ő hibájából történt. Azt hiszem nem kell ecsetelnem hogy mennyire haragudtam akkor a lányra, pedig a fejemben több szempontból is kikövetkeztettem, hogy semmi okom nem lenne rá... Az egész belülről jött, és az agyam nem tudta felülírni az érzelmeket. - kacagok fel - De az egész teteje csak ezután jött. Reggeli közben... Nos hát... Véletlenül megbökte a melleimet. Ezt pedig úgy szűrtem le, hogy arra céloz... Mindegy, a lényeg hogy abban a pillanatban kitörtem, és mindenféle érvek nélkül vontam kérdőre a lányt, miközben már sírtam is. Az egész csak egy pillanatig tartott, mégsem tudtam megállítani magam. Ez persze csak egy mindennapi példa volt, de gondolj bele... Csak egy bökés kellett hozzá... Mi történne ha ez egy éles küldetésen történt volna meg? Mármint nem a mellbökdösés, hanem egy ehhez hasonló érzelmi kitörés?

Rég nem érzett boldogság ölelte át a szívemet, mikor végre éreztem, hogy Sayurival sikerült megértetnem magam. Bár amit az érzelmekről mondott… Még most sem sikerült mindent úgy elmondanom neki ahogy azt gondoltam.
- Tudod… De nem olyan ösztönlény akarok lenni aki mindenféle érzelem nélkül nézi végig ahogy meghalnak a társai. – hagyok egy hosszabb szünetet, és fejemben rendezem a gondolatokat, nehogy véletlenül elhadarjam, vagy rosszul fogalmazzam meg – Hanem olyan ösztönlény, aki érzelmek nélkül képes megölni akárkit, hogy megmentse a társait. – mondom lehangolva. Sayuri felfogása így is lenyűgöző, de be kell valljam, nem minden „eszményében” vagyok képes osztozni. Amit a férfiakról mondott nem kicsit meglepett. Én még sosem éreztem hogy csak a gyermeknemzésért tartanak, vagy hogy elnyomnának. Illetve… Eddig csak elnyomtak.
- Hogy őszinte legyek, velem még nem volt egy férfi sem különösen lenéző. Illetve velem mindenki lenéző volt eddig nagyjából, és mindenkinek be kellett hajtanom a fejemet. A régi családomban én voltam a legalsó a rangsorban, ami azt jelentette, hogy ha valaki mond valamit az úgy van, és nekem nincs beleszólásom, legyen az nő vagy férfi. Viszont ezt egy idő után meg is szerettem… Mármint vezetőnek lenni hatalmas felelősség. Rájöttem hogy sokkal jobban érzem magam, ha nem nekem kell utasítgatnom mindenkit, hanem engem utasítanak, és azt pontosan végrehajtom. – eszembe jut, hogy erre Sayuri mindjárt rá fogja vágni, hogy nem szabad agyatlan esztelen gyilkosnak lennem, aki csak a parancsnak él ezért még hozzátettem egy mondatot – Persze bizonyos erkölcsi korlátokon belül. Nekem ez könnyebb, mert összeroskadnék a felelősség alatt, legalábbis szerintem nem bírnám. Ezért is örülök mikor valami konkrét dolgot mondotok Yuu-kunnal, mert akkor hasznosnak tudom magamat érezni egy bizonyos szinten. – mosolygok a lányra, és úgy döntök hogy a csokorral a kezemben elindulok szépen hazafelé, amíg oda nem érünk úgyis tudunk beszélgetni, no meg ez elég nagy távnak számít, eltart egy darabig amíg sétálva visszaérek.

Gondos véleménynyilvánítás megvolt, érdekegyeztetés megvolt és még némi ismeretségre is szert tehetett, elvégre a lány partner volt a beszélgetésben, nem is kicsit. Rengeteg hasznos információval bővült a tudása már így ezekben a kora reggeli órákban is. Mondhatni, hogy egy elég eredményes nap elébe néz, hiszen, még rengeteg elintézni valója akad, elnézve a lányt aki a virágcsokorral a kezében el is indul, rögtön célzásnak veszi a dolgot. Valószínűleg ö is elfoglalt. Hasonlóképpen feláll a helyéről és még egy pár lépést megtesz a lánnyal együtt. 
- Szomorú, hogy ennyivel megelégedsz. Sokkal eltökéltebbnek kellene lenned. Vezetőnek lenni hatalmas felelősség, viszont embernek lenni jogod van, és mint minden embernek neked is ugyanúgy kell a hangodat hallatni, bizonyítani, a férfiakkal szemben. Ha megbocsájtod nem szívesen ismételném el magam. Köszönöm szépen a beszélgetést, legyen szép napod. - hajol meg, majd pedig kiegyenesedik, hátat fordítva a lánynak folytatja az útját az ellenkező irányba. A lehető legsietősebbre fogta, elvégre ha most nem hagyja magára, valószínűleg sosem fogja tudni...


//Köszöntem a játékot, nagyon érdekes volt :3 Most már megírhatod a bigyódat   //

// Getsugakure közeli erdők - Fenereshy Erisa//

A háború intenzív szakasza egyelőre véget ért, legalábbis a Holdbéliek számára. A Terjeszkedő front sikerességével, a terület megnőtt, és ezeket a földeket kellett csak kiépíteni. Eltelt egy kis időbe, de Nazo szigete is már, úgy ahogy be volt lakva, sőt mi az, hogy egész kis pofás sziget lett belőle. Azonban nekem most már nincs sok dolgom szerencsére. És remélhetőleg egy ideig nem lesznek további harcok. Bár szó mi szó, sokat fejlődtem abban a foglalásban, de roppant kimerítő, és veszélyes is volt egyben. Nincs is jobb, mint itthon lenni a csöndben és nyugalomban. Getsu falai a távolban rejtőznek valahol a fák között. Egy jó ideje már ebben a kis fakunyhóban élegetek, mióta idetaláltam… már nem adnám oda semmiért ezt az életet. Nyugis volt a város zajától messze… és a magam ura voltam teljesen. Nincs is jobb ennél. Most is némán ülök a házam előtt törökülésben, miközben a kardom a lábamon fekszik, és én csukott szemmel élvezem az erőd zajainak sűrűségét

Az elmém tiszta, és üres. A légzésgyakorlatoknak hála teljesen ellazultam, és sikerült kizárnom a fölösleges dolgokat a fejemből… most már egy vagyok az erdővel. Hallom, amit a fákon lévő madarak hallanak, érzem a hűs szellő finomságát, az állatok neszezését. És egy ág reccsenését. Kinyitom szemeimet és a hang felé figyelek. Némán nézek a sűrű fele. Elég közelről szólt a hang, hogy figyeljek rá. Az erődben sok vad él, így nem szabad figyelmen kívül hagynom a dolgokat, különben bármikor rám támadhat egy vaddisznó vagy egy medve.  Leveszem az ölemből a kardot, és a földbe szúrva feltornázom magam. Némán állok, fülelek, de semmi. Kissé rossz érzés maradt bennem. Elengedem a kardom, majd egy gyors mozdulattal az idéző technika kézjeleit mutatom el. Pár pillanaton belül jön a pukkanás, és Benkei (egy Ninjuu holló) áll a földön.
- Kérlek, megnéznéd van-e valami arrafele? – kérlelem a hollót.
- Persze, de nem értem minek kellett ezért idehívni.
- Köszönöm…
Végül a holló társam felszállt, abba az irányba, amerre mutattam… a hang irányába.

Hangot hallok meg a bokrok felöl. Pedig Benkei elindult már, de ő is észrevette ezt, így rögvest felé száll, végül leül a nem messze levő faágra. Egy darabig nézi a teremtést, majd feljebb repül, és eltűnik szem elől. Kihúzom, a földből a kardot majd a hegyét a hang felé fordítva elindulok. Egy lány lép ki a bokrok közül fején egy konohai pánttal. Arcom érzéstelen marad, miközben közel megyek hozzá.
- Rakd előre a kezed. – parancsolok rá, majd ha megteszi a drótcsévélő technikával megkötözöm a kezét a nálam lévő dróttal.
Benkei eközben visszatért, és leszáll a vállamra. Megvakarom a csőre alatt a nyakát, majd várok. Végül megszólal.
- Nem láttam mást rajta kívül.
Bólintok, mire egy pukkanással füstfelhővé válva elment. A lányra nézek, majd fújok egyet.
- Egek… hozod a bajt a fejemre. – végül gyorsan megnézem a lányt magamnak… félre ne értsen senki azt vizsgáltam van-e rejtett fegyvere, vagy sérült-e, de végül megállapítottam egy-két dolgot – Kimerültnek tűnsz. Remegsz. Megsérültél?
Bár továbbra is a dróttal lefogva tartom a kezét, a kardomat visszacsúsztatom a hátamon levő hüvelyébe.

Úgy tűnik mégsem fognak egyből megölni. A fiú látszólag egyedül volt. Kardjának élét felém tartotta, amiben nincs semmi meglepő, nyilván azt gondolja, hogy vannak társaim a közelben.Vélhetően a madara is őket keresi. Igazából nem is tudom mi lenne a jobb. Ha nem lennék egyedül, biztos rá kellett volna támadnunk, és miután információkat szereztünk tőle, meg is kellett volna ölnünk. Így viszont én estem fogságba. Egyáltalán mit keresek én egy háborúban? Miért kerültem ilyen helyzetbe?


A fiú parancsa szerint cselekszek, előrenyújtom a kezem, majd egy technikával megkötöz. Nem tudom mi fenyegetést lát bennem, arra sincs erőm hogy eldobja egy kunait, mégis elég erősen meghúzza "bilincsemet". A kis háziállata hamar értesíti hogy én itt bizony tényleg egyedül vagyok, reményvesztetten. Azonban egy érdekes fordulat következik. 
- Hogy... Én?... - kérdezek vissza értetlenül. Nem értem miért érdeklődik az állapotom iránt. Mi célja van ezzel? El akarja hitetni hogy barátságos, hogy önszántamból mondjak el információkat? Ez gonoszság, habár nem sok mindent tudnék mondani. Semmibe sem vagyok beavatva. Azonban annyiban igaza van hogy valóban, legszívesebben aludnék egy nagyot. A jobb oldalamon lévő sebről meg inkább szót sem ejtek. Még mindig rettenetesen fáj, az a kötés amit nagy nehezen ráerőszakoltam, pedig elég szépen átázott a vértől.
- Csak egy kicsit fáradt vagyok. - motyogom, majd várom hogy mi a következő parancsa. Nyilván hamar meg fog ölni, ha rájön hogy nem tudok semmit. Bár nekem szinte már édes mindegy. Annyira szívesen aludnék egyet itt a fűben... Bár, lehet nemsoká sort is kerítünk rá... Egy hosszú álomra... Remélem legalább volt értelme az életemnek... Remélem gyors lesz és nem fogok sok fájdalmat érezni...

A lány igencsak meglepődött miközben utána érdeklődtem. Hát igen… Ellenség végül is, és minden okom meglenne, hogy eltegyem láb alól, de egyrészt fegyvertelen, másrészt még sem szeretek ok nélkül öldökölni. A lány meg amúgy is rossz állapotban van, és pocsékul érezném magam, ha amiatt halna meg, mert nem látom el. Kicsit rosszul érezném magam. Azonban állítása szerint nincsenek sérülései, csak fáradt. A házamra pillantok, majd megvakarom a fejem. Egy kicsit tanácstalan voltam, majd végül fújok egyet.
- Istenem…  úgy érzem, nyakig benne leszek majd a ganéjban…  - majd a lányhoz intézem, a szavamat- Gyere. A házban van kád, ha gondolod, megfürödhetsz. Utána majd megvizsgállak. Nagyon rossz állapotban vagy.
Végül a drót végét húzva elindulok. 6 méteres a drót, mi meg 3-4 méterre vagyunk, így ha egy kicsit még meg van torpanva, akkor is tud várni egy kicsit, míg a drót meg nem rántja. Ha minden gond nélkül beérünk, a házba elvezetem egy helyiségig, majd kinyitom az ajtót, és belépek. A helyiségben egy kerámia kád van, nem messze onnan pedig egy WC ülőke, illetve attól egy kicsivel arrébb egy kézmosó. Behúzom a lányt, ha esetleg nem akar bejönni, majd leoldom a kötelet. Az arcom egy kicsit piros volt, miközben szólok.
- Ny..nyugodtan vetkőzz le, és engedj magadnak vizet. Én kint várok az ajtó előtt, ha kell valami szólj. – majd elindulok kifele, ám végül megállok, majd visszafordulok – Nincs ablak, ahol kiszökhetsz, és én kint fogok rád várni, míg kész nem leszel. Ha bármivel próbálkozol, kénytelen leszek erőszakot bevetni. Ellenség vagy ne feledd. De amíg nem adsz rá okot, nem bántalak. – végül kimegyek, és becsukom az ajtót.

A lány igen akadékos volt, és úgy tűnt először nem fog fürödni. Miattam nem muszáj, ha nem akar, akkor tökmindegy az ő hibája, én csak jót akartam neki. És még kukkolásra sem foghatta, hisz nincs kulcslyuk a fürdőajtón. Minek is lenne, ha eddig egyedül éltem. A bejárati ajtón kívül nincs is nagyon más zár itt bent. A konyhából egy széket hoztam az ajtó mellé, hogy ráüljek. Nem szándékoztam állni, de egyelőre nem hagyhatom figyelmen kívül. Nem bízok benne. Végül meghallom a kádba folyó víz hangját, és pár perccel később a csobbanást.
- Eeeeeh.- nyögök fel halkan.
Fránya a jó szívemnek… most majd moshatok fel utána nagyszerű. A vízcsobogást már nem hallom, így remélhetőleg elzárta a csapot. Legalább lesz egy 10-20 perc nyugim. Vagyis így gondoltam. Lassan fél óra telt el, és semmi hang. Kicsit gyanakodva felállok a székből és bekopogok. Semmi válasz. Még egyszer bekopogok. Ismét semmi. Káromkodok egyet, majd megfogom a kilincset.
- Ott vagy még? Hahó! Eh.. Takard, el magad bemegyek! – szólok be jól hallhatóan, végül benyitok.
Amit ott látok egy hangosan káromkodást is kiszakít belőlem.
Odaszaladok a lányhoz a kád mellé, és nyakára szorítom a kezem. Még volt pulzusa. Viszont a víz már rózsaszín volt, és az arca is enyhén sápadt volt, amiből azt szűrtem ki, hogy hazudott a sérülésekkel kapcsolatban. Elkomorodok majd a lányra meredek. Fel volt öltözve szerencsére. Viszont… így nem maradhat.
- Eh… ezért ki fog nyírni, ha felébred.
A lány térde alá nyúlok, majd a háta alá, és kiemelem a vízből, és lefektetem a földre. A szoknya felé nyúlok, majd kezem megakad a levegőben… egybe részes ruhája van… nem tehetek mást..
- A francba már ha nem sietek lehet belehal! – szidom le magamat.
Végül jobb kezemmel megemelem a lányt, míg bal kezemmel felhúzom a szoknyát, és végül lehámozom róla az ázott göncöt. Hát… aki most ránk nyitna, nem tudom, mit gondolhat… előttem egy átázott lány, egy száll fehérneműben a földön… Érzem, hogy arcom vörös, mint a retek, de nem hátrálok meg. Gyorsan megvizsgálom, a testét sebek után kutatva (persze az intim testrészektől távol maradva), és egy csúnya sérülést fedeztek fel a lány oldalán. Nem tűnt súlyosnak, de a víz kiáztatta a sebet. Felpattantam, és kiszaladtam egy steril tűért és cérnáért. Amikor visszaértem a lány még mindig nem ébredt fel. Lekuporodok mellé, majd hozzáállok, hogy össze varjam a sebet. Végül sikerül elállítanom a vérzést, így valamivel megnyugodok. Azonban nem várok sokáig. Amilyen óvatosan csak tudom, felemelem a földről a lányt, hogy ne szakítsam fel újra a sebet, majd óvatosan az ágyamhoz viszem, végül belefektetem. Utólag belegondolva aláteríthettem volna egy törölközőt, de már mindegy. Miután ezzel kész voltam betakartam egy vastagabb takaróval, és a haját is megtöröltem egy száraz törölközővel. Végül ismét megidézem Benkeit, és Szanitécért küldetem a városba… magam sem tudom mi ütött belém… de a lány fejpántját elvéve tőle az egyik fiókba dugtam. Nem akarom, hogy fölösleges bajok miatt ne lássák el.

Az orvos nagyjából 10 perc múlva érkezett, de Benkei sehol, amiből arra következtettem, hogy ő már haza is ment. Legyen, úgyis jól dolgozott, megérdemel egy kis pihenőt. Bár a doki feltett egy-két kérdést, hogy ismerem-e a lány, meg milyen baja van, de szerencsére nem akadt fent részletesebb dolgokon. Bár látta, hogy a varrat friss nem szólt semmit, csak elmetszette a fonalat és kivette. Pár perc múlva ellátta rendesen a lányt orvosi jutsukkal is. Végül felállt és rám nézett.
- Stabil az állapota, nincs életveszélyben. Valamilyen állat karmolhatta meg, és a forró víz okozta pulzusnövekedés miatt nem volt képes behegesedni a seb. Legalábbis nehezebben. Valószínűleg túlélte volna, de így most kevésbé lesz rosszabbul. Attól még mindig vérszegény egy kicsivel, szóval most gyenge lesz egy darabig, és kába. Javaslom csináljon neki valamilyen hús ételt, vagy meleg levest.
Hálásan bólintottam a dokinak, majd miután kiment a lányra nézek. Elidőzik az arcán a tekintetem. Egész helyes… de olyan makacs… miért nem volt képes szólni a sebről. Finoman elhúzom az arcába lógó hajtincseket, majd végül elfordulok tőle és a konyha felé veszem az irányt. Már estére járt az idő, mire felébredt, és rögtön keresni kezdett. Lekapcsoltam a tűzhelyet, majd merek tányérba levest, illetve egy másikba sült húst és tört krumplit. Mindkettő meleg volt még. Némán belépek a szobába, de mivel a vastag takaró volt rajta, így max csak vállamtól felfelé láthat a jelenlegi helyzetében. Az ajtóban megállok, és a szemébe nézek. Kérdései után egy darabig némán állok, ha végül kissé mérges hangos belekezdtem.
- Hogy képzelhetted, hogy nem szólj a sebedről? Fél óráig voltál a kádban. Nem tudom mikor, de elaludtál. Mikor kérdeztem nem válaszoltál, és mikor benyitottam ott feküdtél ruhástól a kádban eszméletlenül a víz meg vöröslött a véredtől. A franc vigye el a méltóságod, itt az életedről van szó! Az élet nem játék!  - végül fújok egyet és elmagyarázom, bár már nem nézek a szemébe, és az arcom is vörös kicsit – Kivettelek a kádból, és levetkőztettelek, majd össze vartam a sebed. Egy doki is járt itt, és ellátott rendesen. Azt mondta egy darabig elég pocsékul leszel. – végül odalépek a ágy mellé, mire megpillanthatja az ételeket, majd miután leteszem az ágy melletti asztalra ellépek a szekrényemhez, és előveszem az egyik pólóm.
- A ruhád még szárad, addig kénytelen leszel az én holmimat hordani, mivel egyedül élek itt. Ha reggelig nem szárad meg beugrok holnap a városba venni neked egy új ruhát… - most már céklavörös fejjel mondom – De a fehér neműddel nem tudok mit kezdeni.. és…. én… én… nem tudom, hogy megszáradt-e de nem.. én nem tudok adni neked.
Kissé hülyének tűnhet a dadogásom, de hát kicsit érthető… Gondolom sejti, hogy miközben levetkőztettem akaratlanul is, megláttam eme ruhadarabokat. Erről eszembe jutva végül a normális színemmel, őszinte tekintettel a szemébe nézek és megszólalok.
- Ne félj. Nem tettem veled semmi rosszat, az életemre esküszök.
Odalépek, hozzá majd az ágyra fektetem a pólóm (szürke póló).
- Vedd fel. Majd szólj, ha felvetted, és akkor utána majd odaadom a kaját. Meg kell enned mind. A doki szerint húsra és levesre van szükséged. – végül megfordulok és kifele tartok a szobából, ám végül ismét megállok, félig hátranézek – Azt kérdezted miért mentettelek meg. Shinobi vagyok… de nem vagyok egy őrült gyilkos. A falumat szolgálom, ám azon túl a magam ura vagyok.

A fiú szavai váratlanul értek. "Hogy hogy képzelem? De hisz ellenségek vagyunk, neki az lenne a dolga hogy... Hogy... megöljön..." Kerek szavakkal néztem a nálam idősebb fiúra. Nem értem... Még most sem... Az életem nem játék... Mit is ér az életem? Egy porszem a sivatagban. Ki venné észre ha a szél felkapná azt a porszemet? De ugyanakkor... Olyan jól esett... Egy kicsit... Megkönnyezte. A jobb kezemmel lassan megtörlöm a jobb szememet. Még sosem törődtek velem így... Ez olyan... Jó...Ezek után az, hogy levetkőztetett egy cseppet sem tudott érdekelni. Legszívesebben kimásztam volna az ágyból, és megöleltem volna. Ez az érzés... Mikor érzed hogy van melletted valaki... mikor érzed hogy hosszú idők után végre nem vagy egyedül...
- Én... Én... Sajnálom... Sajnálom hogy nem szóltam... - nyöszörgöm, majd örömömben érzem hogy mosolygok, bár ez nem kedveskedő mosoly akar lenni... Ez az őszinte, nem mindennapi, különleges mosoly azért tört rám, mert végre nem vagyok egyedül. A fiú említésére megtapogatom a takaró alatt a fehérneműmet, hát igen, még nem száradtak meg... De végül is nem akkora probléma. Egyszer nyilván megszárad, ezért nem kellene aggódnia. Bár még így is felkacagtam, hisz szegény fiú arca vörösben kezdett el pompázni... Szegény... Viszont az ételekre amiket hozott... Felcsillan a szemem. Már egy néhány napja nem ettem. Fel is korog a gyomrom nem sokkal azután hogy meglátom. Bár kicsit sajnálom hogy csupán az egy ötödét tudom megenni. Vagyis csak az egy ötödét vagyok hajlandó megenni. Egyszerűen nem megy... Ránézek egy darab húsra, és az a kép ugrik be, hogy az a húsdarab egykor élt. Mozgott. Vérerek hálózták be, és vér futott rajta keresztül. Pont mint egy emberben. Valahogy mindig az jut az eszembe, hogy a húsokat csak a minimálisan eltérő ízük különbözteti meg őket egymástól. Gyakorlatilag majdnem olyan... Mintha egy... Embert ennék... Bár ez őrültség, de ezzel a gondolattal a fejemben, már  legalább 10 éve nem sikerült húst tennem a számba.
- Én köszönöm, de... Én nem tudok húst enni... Mármint nem szeretem... Utálom a húst... - mondom, majd arrébb teszem a húslevest, és a sült húst is arrébb lököm a tányéromon, és miután felvettem a pólót, és felültem, elkezdem falatozni a törtkrumplit. Bár rettenetesen éhes vagyok, igyekszek lassan enni, nehogy leegyem véletlenül az ágyat.  
- Én tényleg köszönöm... De még most sem értem... Neked nem áll kötelességedben megölni? Vagy foglyul ejteni? Meg én... Hogyan tudnám meghálálni... És... Sajnálom hogy gondot okoztam... Ha még nem tetted meg, feltörlöm a vizet a fürdőben, és kitakarítom a kádat! - mondom, felcsillanó szemekkel, majd arrébb téve a tányérokat megpróbálok kikelni, de a legkisebb megerőltetésre is rettenetes fájdalom nyilal a fejembe, és elkezdek szédülni is. Ezek a láthatatlan erők végül visszakényszerítenek az ágyba. Mielőtt megpróbálnám még egyszer úgy döntök pihenésképp felteszek neki egy egyszerű kérdést.
- Egyébként hogy hívnak?

A lány bocsánatot kér, de fáradtan legyintett. Nem gondoltam komolyan a leszidást… csak a feszültség beszélt belőlem. Viszont a kinevetése kicsit rosszul esett, de legalább megnyugtatott az, hogy valamicskét jobban lehet. Visszamosolygok rá végül, ám mikor közölte, hogy ő ugyan nem fog enni a húsból, máma már sokadjára, de ismét fújok egyet.
- Egek… kiborítasz. – mondom, de végül elmosolyodok, majd kevesen szólok hozzá – Kell a hús által adott fehérje, hogy a szervezeted újra megerősödni, és a csontvelőben javuljon a vérlemezkék keletkezése. Mellesleg… azt kérdezted, hogy hálálhatnád meg. Nos, arra kérlek, hogy tedd félre az elveidet, és egyél egy kis húst. Ha felépülsz, leverheted rajtam, de ez segít a gyors felépüléshez. Ha mást nem a kedvemért egyél belőle – próbálok egy kis boci szemet csinálni, de nem bírom, ki és elnevetem magam – Eeej… ez nem az én stílusom. Na mindegy. Én szeretném, ha egy keveset ennél, de ha nem, hát nem. De akkor egy kicsit tovább leszel, itt úgy érzem.  – végül szembe állok vele, és színpadiasan kihúzom magam, majd kezemet puccos mozdulattal a szívem felé lendítem, miközben meghajolok – Jómagam Abakura Djuka Ryuu vagyok, a Djuka klánból, örvendek a találkozásnak madmazel. – majd huncut mosollyal ránézek.
Gyors felemelem az ujjamat, majd végül kisétálok. Nemsokára visszatérek egy pohár vízzel, és egy gyümölcsös kosárral, amit a régi tálak helyére pakolok le, majd a maradékot kiviszem vissza a mosogatóba.

Hirtelen képtelen voltam ellenségként tekinteni a fiúra. Amiket mondott.. Ahogyan mondta... Olyan kedves... Olyan barátságos... Minden poénján felnevetek, szinte el is felejtem az éhséget, és azt, hogy még mindig harmatgyenge vagyok. De a nevetés mellé más is társult. Nem bírtam ki, könnybe lábadt a szemem. Még sose volt velem ilyen kedves senki sem... Senki sem... Még gyümölcsöket is hozott... Miért? Miért ilyen kedves? 
Bár a hús szagának kellemes volt az illata, mégsem éreztem úgy, hogy ebből feltétlenül ennem kell.
- Biztos nem tudom mással jóvátenni? Ha húst eszek, mindig az jut az eszembe, hogy embert eszek... Tudom hogy őrültség... De... - hagyom így befejezetlenül a mondatot, majd még egyszer ránézek a húsra. Levágok belőle egy kis icike-picike darabot, majd lassan számba teszem. Az íze... Kellemes volt... De mégis... Ahogy a fogammal rágtam... A hús íze a fejemben átváltozott valami undorító ragacsos, valamivé... Amitől hirtelen hányingerem lett. Szinte abban a pillanatban kiköptem a tányérra, és öklendeztem is mellé kettőt.
- Azt hiszem ez nem fog menni. - Mondom a fiúnak, majd megtörlöm a számat. Megiszom a pohár vizet, majd odanyúlok a gyümölcsökhöz, és megízlelek egy finomnak tűnő almát. 
- Öhm... Én Erisa vagyok... Fenereshy Erisa a... Fenereshy klánból? - mondom kérdően, nem hiszem hogy akárcsak futtában hallott volna egy ilyen fura nevű klánról. Mindenesetre a kis aranyos szemei, és a huncut mosolya így is nevetésre fakasztottak. Bár azt mondta, hogy ha nem eszek húst tovább kell majd itt maradnom, de... Valahogy itt olyan békés... Olyan mintha itt nem dúlna háború... Én nem akarok még elmenni.
- Én... Én még nem akarok visszamenni... - nyögöm ki, igazából semmi esélyét nem látom hogy megértené mire gondolok, de ez valóban így van. - Én nem akarok embereket ölni...

A lány tényleg nagyon nem bírta a húst, bár az elmélete egy kicsit… furcsa volt. Ha kcisit szemét lettem volna megkérdeztem volna, hogy szerinte mit csinálunk a sok halottal, de az távol ál az én „ízlésemtől”, és amúgy undorító vicc lett volna, mint elképzelés, mind mondanivaló gyanánt. Végül inkább hallgatok, helyette hozok törlőrongyot feltörölni a hányást, majd a rongyot a kukába is dobom (papírtörlő). Legyintettem rá csak, ha amúgy elnézést kérne, és úgy döntöm, nem erőltetem a húst. Ő is bemutatkozott. Az általa említett klánt valóban nem ismerem, legalábbis nem annyira ismert, hogy haljak róla… sajnos ilyen ügyben csak az ismert klánokat ismerem, mint az Uchia és a Hyuga. Mindenestre a nyöszörgésére kicsit elkomorodok, és a „távolba” révedek. Végül megszólalok.
- Én sem akarok ölni. De ez a shinobi dolga. Én az életemet köszönhetem a Djuka klánnak. így életem árán is megvédem, ha kell. Ha eljönnek, érted át kell, hogy adjalak nekik. Ez a kötelességem. – nézek komolyan rá, majd végül ellágyulok – De amíg nem jönnek, addig maradhatsz, amíg jól esik… bár mondjuk, akkor be kell szereznem majd egy újabb szivacsot, mert nincs vendégágyam, és mégsem küldhetlek a földre… Jut eszembe… amíg itt laksz, nálam a fejpántodat elzárva tartom. És most szólok… holnap ki kell, hogy kérdezzelek. Ha szeretnél, válaszolsz majd, ha nem, hát nem, nem foglak megkínozni, sem feldühödni, átadni a Hold shinobiknak. Na de késő van… aludj egyet, majd holnap beszélünk a kellemetlen dolgokról. Én a szoba túlsó felén leszek, ha kellek, szólj.
Gyorsan megágyazok magamnak a földön (persze jó-pár vastagabb takarót is lefektettem előre), majd lekapcsoltam a villanyt, ha nincs más dolga, és egy „jó éjtet” kívánva lehunyom a szemem, majd kicsit később elalszom.

//Nesze, remélem boldog vagy * Három pofonos tripla csapás * //

- Elnézést... - mondom, miközben Ryuu feltörli a... Szóval feltörli azt... - Megpróbáltam... - Mondom kicsit sajnálkozva, szívesen segítenék, de még felülni is alig tudok, nem hogy felállni. Amit a fiú mondott a Shinobi létről kapcsolatban. Egy kicsit elmerengtem... Valóban ez akarok lenni? Én... Nem akarok embereket ölni...
- Én az életemet neked, és egy másik személynek köszönhetem, aki viszont rég elhagyott... Szó nélkül... Elment... De nem akarok még valakit elveszíteni... Nekem nincs senkim Konohában... A társaim is utálnak... Semmi értelme az életemnek... Nem nevetséges kicsit? A személy akit az előbb említettem, azért kellett hogy elhagyjon mert bűnöző volt. Te pedig papíron az ellenségem vagy... Shinobiként mind a kettőtöket meg kellene hogy öljelek, de ha lenne rá erőm... Ha lenne rá esélyem... Akkor sem tudnám megtenni - mondom már félig sírva, bár még csak zokogok, de csupa könny a szemem. - Az "otthonomban" teljesen egyedül vagyok. Nem... Nem akarok visszamenni... Ha mégis vissza kellene mennem... Inkább ölj meg... - mondom majd elfordulok tőle, és könnyeimet igyekszem a párnában felitatni. Olyan önzően viselkedek... Nem mondhatom azt hogy "én már csak azért sem megyek el". De mégis... Nem akarok... - Én.. Én... Én nem tudom mit tegyek... Én... Nem akarok Shinobi lenni... - Mondom végül... A fiú még mondhat valamit, majd elmegy lefeküdni. Nem igazán érdekel mit fog kérdezni. Nem fogok semmit sem elhallgatni előle. Furcsa, de megbízom benne... Túl kedves velem hogy ne bízzak meg benne... Talán túl naiv vagyok? Ha az is vagyok, inkább leszek tudatlanul boldog, mint tudatosan egy életre boldogtalan. Egy ideig még fent vagyok, de az ágy melege hamar álomra hajtja a szemeimet. Még nem pihentem ki magam teljesen, bizonyára ezért tudtam ilyen jól, és sokáig aludni. Másnap elég későn kelek fel, a szoba már megtelt fénnyel. Kicsivel jobban érzem magam, de azért hiányolom a tápanyagokat. 


//Nem sokkal dél előtt kelek fel//

Csöndesen hallgatom a panaszait. Nem szólok közbe. Az amúgy is pofátlanság lenne részemről. Azonban végül befejezte a mondatát. Megcsóválom a fejemet, de kitérő választ adok neki.
- Most késő van… holnap ezt is megbeszélhetjük ezt, de most szólok, hogy ez ügyben hosszadalmas eszmecserére számíts.
Végül jó éjtet kívánok, és mivel nem akart úgy tűnik mást, így leoltottam a lámpát és elaludtam. Bár nem aludtam olyan mélyen. Fel akartam bármi váratlanra kelni, hogyha kell ugrojak…. akár segíteni, akár harcolni.
 
Másnap reggel, mikor felkeltem a lány még aludt. Felkeltem, és nyújtóztam egyet. Kicsit merev volt a mozgásom a földön való alvástól, de egyelőre nincs sok választásom. A nap még nem járt olyan magasan, így nagyjából reggel lehetett még. Ahogy ígértem elindulok a városba, ám előtte még bezárom az ajtómat. Pár óra múlva vissza is térek új női ruhákkal, és egy kis élelemmel. A ruhákat az ágy mellé pakolom, míg az étellel a konyha felé veszem az irányt. Nagyjából dél lehetett, mire Erisa felkelt, ám én még a konyhában tettem-vettem így nem vettem észre, hogy felkelt. Épp a zöldségeket pároltam, illetve rizst főztem. Nem épp egy kedvelt ebéd, de én megeszek bármit, de Erisa nem. Bár mondjuk a tegnapi hús maradéka sem ment kárba, ugyanúgy megettem. Végül lekapcsolom a gázt, és elnyúlok a széken. Jó érzés volt kicsit pihenni.

Ryuu rám hagyta a dolgot, amit meg is értek, késő van már az ilyenekhez, nem rágódok rajta annyit. Lefekszem én is és egy halk "jó éjt" után hamar el is alszom.
Reggel valami nagyon különös... "érzésre" ébredek.Valahogy olyan... Otthonias? Nem tudom merjem-e ezt a szót használni, hisz talán nem is tudom igazán milyen is az, ha valakinek van otthona. Valahogy a fények... az illatok... a zajok... Minden együtt... Túl jók voltak... Mint egy álom. Éreztem az arcomon a meleget, amit az ablakokon beszűrődő fény adhatott. Úgy éreztem, sokkal jobb erőmbe vagyok. Éééés azt is hogy mennyire éhes is. Megpróbálok felülni az ágyon, ami sokkal könnyebben megy mint tegnap, és valami érdekes dolgot veszek észre az ágy mellett. Kibújok a takaró alól, és lenyúlok a ruhákért. Kellemes, világos, meleg színá női ruhákat tapintok meg, melyek puha, szinte selymesen puha szövetből készültek. Érzem az illatukon a frissességet, az újat, biztos most vette... Felállok az ágyról, mit most már csak egy kisebb szédülés követ, de semmi komoly, az is hamar elmúlik, bizonyára csak azért tört rám, mert túl hirtelen álltam fel. Felkapom magamra a ruhákat, "felpróbálom". Hát a méretemet nem igazán sikerült eltalálnia. Lóg rajtam az egész, de nem baj többet nem is kívánhattam volna. A szomszédos helyiségből sercegés hangját hallom, amelyhez kellemes illat is társul. "A kedvencem" Gondolom magamban, bár ilyen éhesen majdnem minden étel a kedvencem. Lassan besétálok a konyhába, Ryuu pont elfele zárta a gáztűzhelyet. Kedves mosoly tűnik fel az arcomon
- Jó reggel Djuka-san! - mondom neki boldogan. Megtámasztom magam az ajtókeretben, s már folytatom is - Köszi a ruhákat! Azt hiszem remekül állnak rajtam... Mit gondolsz?

A gázt végül lekapcsolom, ahogy a rizs is megfőtt, és a zöldség sem sistergett (???). A rizs még fog dagadni egy kicsit, de nem sokat, a zöldség viszont, már eléggé átpárolódott, így rögvest ki is vettem, és átpakoltam őket egy tálba. Ekkor ért oda hozzám Erisa. Ott állt a frissen vásárolt ruhában… fú… ennek örülök… kicsit durva lett volna, ha egy szál bugyogóban, és az én pólómban lett volna végig. Meg hát annak is örülök, hogy volt elég ereje, hogy saját maga felöltözzön, és nem kellett neki segítenem. Biccentek felé üdvözlés képpen, majd a tányérok után keresgélek, közbe hátraszólok.
- Kicsit bő, de sajnos nem ismertem a méreteid. A színeket próbáltam az előző öltözékedhez keresni, remélem, megfelel. Ha nagyon zavar, akkor elmehetünk vásárolni mást is. De szerintem már megszáradt a ruhád is, vagy legalábbis már nagyjából biztosan.
Végül megterítek az ebédlő asztalnál, és evőpálcikákat helyezek, majd leülök a párnámra, és megvárom, míg a lány is így tesz, végül egy „Köszönöm az ételt” után végül nekikezdek.

A fények, az illatok, a hangok. Mind olyan tökéletes, olyan idilli volt. Mint egy álom. Egy álom amiben eddig soha sem volt részem. Itt vagyok egyedül egy házban, egy kedves fiúval, aki épp az imént készített nekem reggelit. Az oldalamon lévő seb okozta fájdalmat szinte teljesen elnyomja ez a hangulat. A fiú véleményére csak egy kedves mosollyal, és egy kecses bólintással válaszolok. Olyan frissnek érzem magam... Nyújtózok egyet, és szippantok egy nagyot, a nyitott ablakon beáramló kellemes, friss levegőből, majd én is leülök a fiú által számomra fenntartott helyre. Én is jó étvágyat kívánok a fiúnak, majd pár perc alatt el is tüntetem a tányérról a finomságokat.
- Nagyon szépen köszönöm, Djuka-san! Nagyon finom volt, remek tehetséged van a főzéshez is! - mosolygok ismét a fiúra, majd egy pillanatra magam elé nézek, elgondolkozok. Egy kicsit félek, hogy ez a remek hangulat hamar tovaszáll, ha belekezdünk azokba a kérdésekbe. De minél hamarabb túl akartam esni rajta. Ha betudom a legrosszabbat a nap elejére, akkor a nap további részében nem is kell görcsölnöm.
- Tegnap említetted, hogy... Lenne pár kérdésed... Mik lennének azok? - kérdezem, majd felállok, felveszem a tányéromat, poharamat, és a fiúét is, abban az esetben ha már ő is elfogyasztotta, és a mosogató felé veszem az irányt. Céljaim egyértelműek, meg szeretném szüntetni a tányér, és a rajta lévő, az étel által keletkezett foltocskák igen szoros kapcsolatát. 
- Ugye nem bánod ha elmosogatok? - válaszát meg sem várva, már nyitottam is a csapot, és el is kezdtem az első páciensem (tányér) elmosásához.