Re: Szabad Játék (5)

**Suyiko Kirinai-Aki** Pént. Május 08 2015, 14:16

Nem tudom eldönteni hogy ő most jó szándékkal jött és tényleg csak eltèvedt, vagy csak pokoli jól játszik és zseniálisan próbál engem befolyásolni. Bármi lehet, hisz azt egy pillanatig sem felejthetjük el, hogy háborús hangulat van. És ki tudja ilyenkor ki kink a barátja.
Azért döntök végül úgy, hogy elemelem tőle a fegyvert és eleresztem, mert nem látom benne valahogy az ártó szándékot. Az nekem olyan jelentéktelen dolog hogy elmondja miért van itt. A küldetése nem rám tartozik. Ellenben ha a faluban lent kergették akkor azok ide is el fognak érni.
- mennyire követtek? Le tudtad rázni őket? - ez igenis fontos ugyanis nem mindegy hogy minket is meglepnek ìgy. Ráadásul könnyen félreérthető helyzetbe kerülhetünk.
- most akkor így hova mész, azt tudod már?

**Sasaki Haru** Pént. Május 08 2015, 14:31

Karomat összefonom a mellemen, mintha fáznék - ebben van valami, mert egy kicsit tényleg -, de pontosabban az a helyzet, hogy ezzel próbálom magam elizolálni a külvilágtól. Nem bízom meg sok emberben, még ha azt is kell mondjam, hogy mindenem arra adom fel, hogy segítsek a gyengébbeken, de most ebben a pillanatban én vagyok az, aki gyengébb és segítségre szorul. Körbenézek, hogy megbizonyosodjam arról, hogy nem követtek, mert tudom közben, hogy nem.
- Azt hiszem, nem. Hallottam a fegyver csörömpölését, de még elfutottam azelőtt, mielőtt bárki meglátott volna. Azt se tudják, kit keresnek - legalábbis én ebben reménykedem. Nem tudom, mennyire lehetnek kopók, hogy kiszimatolják a lépteimet, merre tartottam egyáltalán. Még én magam sem tudnám megmondani, hogy merről jöttem pontosan, és merre tovább. Szorosabbra vettem az ölelést magamon.
- Én... - válaszolnék, hogy merre megyek majd tovább, és az jut először eszembe, hogy haza, de én kis bolond... nem mehetek haza, mert útközben akármikor elkaphatnak. Nem sok ember ólálkodik kint ebben a vészes időben, így lehet, hamar rájönnének, hogy én voltam az, aki a ház előtt ácsorgott. Szóval ott kifogyott belőlem a szusz, hogy "én"... nincs több, nem tudom, hová. Aztán hangokat hallok, mintha valaki futna, és két ember beszélgetését. Hangjukból kivéve középkorúak lehetnek, de talán fiatalabbak, nem lehet tisztán érteni a rekedtes hanghordozás miatt.
A tiszta gondolkodás híján elkerekedik a szemem, mert tudom, hogy ők azok, engem keresnek, így megszabadulok saját ölelésemtől, s akarva-akaratlanul az ismeretlen fiú háta mögé bújok, két kezemmel megfogom felkarját, és arcom a hátába temetem, mintha már mindegy lenne, valakiben meg kell bíznom. Persze... ehhez a bújkálósdihoz az is hozzátartozik, hogy én már alig állok a lábamon, valahol muszáj megtámaszkodnom, és ennek a fiúnak a háta... hát éppen jó támasznak tűnt.
- Engem keresnek - suttogom.

**Suyiko Kirinai-Aki** Pént. Május 08 2015, 19:38

Csak a sziluettjét látom. Most csak úgy felkapcsolnám a villanyt és jobban megfigyelném a vonásait. De azzal csak elárulom magamat/magunkat a sensei előtt, hogy itt bizony mégis csak tartózkodik valaki. Már magamban ezerszer elátkoztam mindenkit, hogy miért kellett pont most megzavarni, amikor békésen aludhattam volna. Tulajdonképpen már álom sincs a szememben nagyon és ezt teljesen ki is verik a zajok, amiket hallok. A lány válaszai igazán nem biztatóak. Ebből ítélve akkor nincs b terve az estére.
- Szóval nem tudod hova menj... - sóhajtok, de már igazán nem is rá figyelek, hanem az út felől érkező léptekre és a beszélgetésre. Most akkor hajtsam el őket? Leeresztem magam mellé a ninjatot és figyelek. Úgy terveztem, hogy oda megyek a kapuhoz, akkor nem fognak befelé sem nézegetni. De a lány egészen másképp gondolja a lépést. Mögém lép, gyakorlatilag hozzám simul és a felkarjaimba markol. Egy meglepett nyögés hagyja el a torkom, de nincs időm most meglepődnöm.
- Tss... - ez a válaszom a megszólalására és mivel így nem igazán fogok tudni előrébb sétálni az udvarból, így hangosan kiköszönök.
- Szép estét az uraknak! Mi járatban erre? - kérdezem tőlük mint ha csak arról indítanék csevejt, hogy kék az ég és zöld a fű.
- Látott erre szaladni egy tolvaj fruskát? - ketten betátognak a kapun, noha olyan távolságból nem is igazán fognak tudni engem méregetni.
- Nem, a nyomát sem. - határozott válasz érkezik tőlem, mire morgolódást hallok. Mint ha nem értenének egyet velem. Vagy inkább egymással? Hallom, ahogy a másik mondja, "én benéznék oda is, szerintem a fiú hazudik". De a másik csak leinti. Mégis mit tehetnének, ez itt magántulajdon, nem jöhetnek csak úgy be szétnézni.
- Köszönjük, elnézést a háborgatásért. - kicsit fura, hogy ilyen gyorsan letisztázzák, de ha a falat kaparják sem tehetnek többet. Fülelek, várom, hogy legyen valami, végül csak hátra sandítok.
- Alighanem elmentek. Tényleg nincs hova menned? Mert... akkor esetleg itt valahol meghúzhatnád magad hajnalig. - ó te jó ég, én és a segítőkészségem, ez fog egyszer a sírba vinni. Mire a számba harapnék, már sajna kimondtam a szavakat.

**Sasaki Haru** Pént. Május 08 2015, 20:24

Keserű képet vághatok, amikor megszólítja a két férfit. Nem tudom, hogy mit gondol, de még egyedül sem menne velük sokra, mert úgy leütnék, mint siket az ólajtót...de csak azért, mert nem tudom, hogy milyen erős lehet. Lehunyom a szemem és egyenes vonalt formálnak ajkaim, miközben arra várok, hogy eltűnjenek. Szerencsém, hogy valamennyire sötét van, annyira legalábbis, hogy ne vehessék ki, hogy a fiú helyén nem két ember áll és árnyékot sem nagyon vetnek alakjaink. Tolvaj fruska? Erre azért felocsúdok, s talán érezheti a fiú, hogy háta mögött ökölbe szorul a kezem... esküszöm, ha találkozok vele, beverem a képét! Megjegyeztem a hangod, te szemét, tudod?!
Sóhajtok, amikor végül sikerül kimagyaráznia magát, és elengedem... ezt azért még én sem gondoltam komolyan, hogy így bújjak el. Jó ég, Haru! A következő kijelentése azonban meglep... nem tudom, hogy erre mit mondhatnék. Az igaz, hogy haza már nem mehetek, mert nem tudhatom, hogy ezek meddig fognak itt járkálni, hogy engem megtaláljanak, de erre se mondhatnék nagyon igent... nem tudhatom, hogy bízhatok e benne. De ha benne nem, akkor kiben másban? Elvégre segített nekem, és a továbbiakban is segít. Én is mindig ezt teszem.
- Hálás vagyok - nyögöm ki végül, és szégyellősen megsimogatom jobb kezemmel a bal felkarom, amíg a földet bámulom.
- De tényleg szabadna, hogy... ? Megengednéd? - nem is tudom, mit mondjak, sosem voltam még idegenek házában, pláne nem abból az alkalomból, hogy elkerüljem két idegesítő fazon késeit.

**Suyiko Kirinai-Aki** Pént. Május 08 2015, 21:42

Érzem a szorításán, hogy a lánynak kissé nehezére esnek azok a szavak, amiket mondanak. Én már simán lerúgtam volna a fejüket. Vagy épp nyugtatnám magam, hogy ne tegyek egy lépést se feléjük. Bár mondjuk egyre többször van az, hogy az ilyeneket eleresztem a fülem mellett. Talán még csak csírájában mutatkozik meg a bölcsesség nálam, de már átfontolok dolgokat és ez hatalmas előrelépés a részemről.
Már alig várom, hogy elkotródjanak innen. Nem érdekel az indokuk, az sem, hogy esetleg igazuk van. Ki tudja mit akart elvinni tőlük és ki tudja náluk jogosan van-e. Mindegy, nem akarok én ebbe belefolyni. De odébbállnak. Én pedig azt fontolgatom, mi lenne jobb. Ha kiderül, hogy tényleg rejtegettem az előbb, aztán most lebukik, akkor nem hiszem, hogy szívlelni fognak minket errefelé. És ez sokat számít nekem.
Látom azért rajta, hogy meglepte az ajánlat. Talán még azt mondom hirtelen is jött, így nem csodálkozok a reakcióján.
- Igen... - na nem nálam. Az kicsit gyanús lenne.
- De csöndben leszel és mint az árnyék, úgy közlekedsz. Mivel a szobámban kicsit feltűnő lenne a jelenléted, így a padlástérbe viszlek, ha nem gond. - ott már nem fog akkora feltűnést okozni. El is indulok, de nem a bejárat felé. A házat megkerülve a hátsó részétől közelítek meg egy létrát, ami egy tágas helyiségbe vezet a tetőtőrben. Itt még nincsenek falak, mint ha arról az oldalról ki lenne bontva. De csak ott, ahol a létra van, és a közvetlen környezete. Egy ponton a tető mindkét oldalon lefedi a helyet. Kicsit szellős, de esős idő elől is jó itt lenni. Felérve odébb állok, hogy ő is feljöhessen.
- Hozok fel pokrócot neked. Addig ha gondolod nézz itt szét, hol lenne a legkevésbé hideg. - mondom kissé tárgyilagosan és már itt sem vagyok. A lehető leghalkabban kerítek ruhaanyagokat és felviszem őket, a saját pokrócommal együtt. Egyfelől baromira kíváncsi vagyok rá, másfelől meg nem vagyok olyan hülye, hogy magára hagyom. Leterítem a pokrócot, a másikat meg neki adom. És amíg ő is megtalálja a helyét, én fényt gyújtok az egyik fenti mécsesbe. Innét csak a hegyek látszanak szépen. A falu amarra van. Leülök végül a pokrócomra és őt veszem alaposabban szemügyre.

- Hogy hívnak?

**Sasaki Haru** Pént. Május 08 2015, 22:05

Nagy szemekkel, sűrűn és meglepetten pislogok rá. Mint az árnyék... eddig is úgy közlekedtem, mint az árnyék, de most, hogy hullafáradt vagyok, nem tudom. Egy kupac szénakazalban elaludnék, ha nem kell attól félnem, hogy megtalálnak. Holnap már kevésbé fogok aggódni, mert minden bizonnyal ha megjelenek a tömegben, fel se tűnik ennek a két alaknak, hogy engem kerestek. De itt, mivel egyedül voltam, valószínűbb, hogy én vagyok a ludas.
- Nem zavar, csak már nagyon fáradt vagyok - említem meg. Többet nem mondok, mert szerintem semmi okom nem lenne arra, hogy beszéljek. Egyébként is, most minél többet beszélek, annál fáradtabb leszek... nem tudom. Bár mondják, hogy a pániktól valami beindul az emberek agyában és akaratlanul is éberebbek lesznek.
Felmászok utána a létrán és megállok egy helyben, amíg ő felhozza a pokrócot. Nem akarok a kárára lenni, még csak körbe sem nézek, mert nem tudom, mi nézegetnivalóm lenne. Aztán visszajön. Elveszem tőle a pokrócot és rögtön bebugyolálom magam, mert nem hazudtam azzal, hogy fázok. Estefelé erre nagyon hűvös a levegő. Aztán leülök, valószínű, vele szemben. Fény gyullad, amire hirtelen eltakarom a szemem, mert nehezemre esik hozzászokni, de amint sikerül, megpillanthatom megmentőm. Esküszöm, úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson, vagy mintha egy kóbor macskát találtak volna meg.
- Haru.... Sasaki Haru - válaszolom, miközben nagy szemekkel bámulok rá. Nem is tudom, hogyan sikerül ez még mindig, mert nagyon fáradt vagyok.
- Ugye, te nem ide valósi vagy? - nem tudom, ez miről jött le, talán abból, hogy még sohasem láttam itt. Pedig nem könnyű megjegyezni azokat az arcokat, akiket már láttam legalább egyszer. És mivel minden napom kint töltöm a szabadban, nem elképzelhetetlen, hogy mindenkit láttam már. Ezért is néztem meg, hogy kivel van dolgom.

**Suyiko Kirinai-Aki** Szomb. Május 09 2015, 13:26

A lányt figyelem a halovány fénynél. Nézem, ahogy a tűz árnyéka könnyed játékkal táncol rajta, hol kiemelve a vonásait, hol sötétebben rejtve azt. A tekintete valamiért olyan bizalmat sugárzó. Aztán lehet én vagyok a rossz emberismerő és később megszívom, hogy ide felhoztam. De látom rajta, hogy fázik. Ahogy beszél, alkalmam nyílik tényleg minden látszódó vonását megfigyelni. Még azon is elidőzik a tekintetem, ahogy a tűz fénye táncot jár a haján. Mint ha enyhén rózsaszínes lenne. A szemei meg hol kékben, hol zöldben játszanak, ezt nem tudom eldönteni. Ide már nekem lámpa kellene. Kényelmesen hátradőlök a falnak, úgy figyelem.
Felvonom a szemöldököm, ahogy szóba hozza, hogy én nem idevalósi vagyok-e. Ennyire látszik? Mondjuk tény, hogy még sosem találkoztam vele. De már egypár éve ide járok alkalmanként egy kis tréningre. Genji szerint már lassan el fogom azt a szintet érni, amikor ő kevés lesz. De egyelőre így kettesben nyomjuk a remetelétet. Ha pedig nő kell, akkor elmegyünk valahova. Picit talán ezért is fura ez a helyzet, hogy most itt ez a lány. Haru. Még ízlelgetem a nevét, de szép hangzatos.
- Ezek szerint te ide való vagy, Haru. - vonom le a következtetést, megkerülve egyúttal a válaszadást is. De úgy gondolom, hogy azzal nem mondok újat, ha rendesen válaszolok a kérdésre. Ha ő helybéli, akkor nem gond. Mostanság, hogy jön a háború, és már látni, ki ki mellé áll, nem tanácsos csak úgy elárulni, honnét jöttünk. De az ő népe jó szövetség. Már régebb óta is. Nem véletlenül választotta Genji ezt a helyet magának, nem csak hogy el tud itt vonulni, de nem is háborgatják.
- Nem vagyok ide való. De már évek óta tartózkodok itt huzamosabb ideig. - változtatok a pozíción, törökülésbe hajlítom a lábaimat és talán egy picit előrébb is görnyedek, hogy a térdemre támaszkodhassak.
- Nem voltál a helyzet magaslatán, miért küldött el így egyedül a senseied? - már nem egy jelből levontam, hogy ninja efelől semmi kétségem sincs. De valamiért most mégis olyan esendőnek tűnik, talán a fáradtság miatt, ahogy mondta.

**Sasaki Haru** Szomb. Május 09 2015, 16:03

Fény is van, ami talán egy kis meleget is ad. Ezen keresztül nézem a fiút, aki már az én nevem tudja, de én még nem tudom az övét. Így állunk a helyzet magaslatán. Bújtatnak a saját falumban, ahol helyiek elől menekülök... szép kis történet lesz majd a gyerekeimnek, hogy a drága Haru este elindult felfedezőútra holdkórosan, aztán a vadászból lett az üldözött, s végül egy fiú bújtatta el. Vicces lesz mesélni. Bólogatok, hogy igen, itt élek, de többet nem mondok, csak kíváncsian elfordítom a fejem, miközben őt bámulom. Próbálok rájönni arra, hogy honnan is kerülhetett ide, de ha azt meséli, hogy hosszabb ideje itt van, akkor nyilván nem ellenséges és valahogy az is megmarad, hogy ninja. A mozdulataiból ítélve és a fegyverből, meg ahogy kiállt értem, mert normális helyzetben egy átlagos férfi nem hiszem, hogy visszaszólna a tőle idősebbeknek, hacsak nem pökhendi. Évek óta itt tartózkodik, és még ez idő alatt egyszer sem láttam! kiábrándító. Egy ilyen arcot biztos megjegyeznék... ööö... Hát, sajnos, ezen a gondolatmenetemen muszáj volt valamelyest lehorgasztanom a fejem, mert olyan vörös lettem, mint a főtt rák. A hajam egy kicsit előrébbdobom, hogy ne legyen ez annyira feltűnő. Képes vagyok saját magam zavarba hozni!
- A sensei-em elég szórakozott ember, de tudja, hogy amit megígérek, azt véghez viszem és nem adom fel. De most úgy indultam útnak, hogy már kimerült voltam, így nem lennék képes leteríteni senkit sem... még egy szúnyog leütésén is elgondolkodnék - na igen, nagy erőfeszítés. Inkább nem pazarolnám rá az erőmet.
- Viszont te tudod az én nevem, én a tiéd nem - tényleg érdekel, hogy hívhatják. Nem hívhatom úgy, hogy "bújtatóm" vagy "megmentőm".

**Suyiko Kirinai-Aki** Szomb. Május 09 2015, 22:30

Egyre nagyobb meggyőződésem az egészről az, hogy tényleg csak egy rosszul sikerült este ez neki. Csak azt nem értem, hogy ha ennyire fáradt, akkor miért indul el ilyenkor? Jó persze, most alszik a jónép, ha kell valami, most kell megszerezni. De ha helybéli, és ki tudja még ennek a falunak a lakója is, akkor nem hiszem, hogy megérné egy fáradtsággal kockáztatni a jó hírét. Ha kiderül, hogy ő volt az este, és híre megy a faluban, nem hiszem, hogy szeretni fogják.
Egy ideig még figyelem a lányt, aztán csak a pislákoló apró tüzet kezdem el nézni, ahogy a kanócot nyaldossa. Akkor emelem fel a tekintetem ismét rá, amikor azt veszem észre, hogy megmoccan. Mint ha most lefelé nézne, a haja belelóg az arcába és... ilyenkor nem értem mire gondolnak a lányok. Talán nem is akarom megérteni, az biztos, hogy kusza lenne kissé.
- Szóval akkor még egyszer megpróbálod megfújni? Mi az, ami ennyire kell? - na már ha nem indiszkrét a kérdés, de ezt persze eszem ágában sincs hozzá tenni. Ha akar válaszolni, akkor megteszi, ha nem, akkor meg nem. Azért kíváncsi lennék rá, hogy minek kerítenek ekkora feneket a helyiek. Fura egy szokásaik vannak néha nekik.
- Aki vagyok. Vagyis... Suyiko Kirinai-Aki. - mosolyodok el végül. Nofene, érdekli a nevem? Ez aztán valami. Vagy csak azért akarja tudni, hogy tudjon egy nevet azonosítani ahhoz, aki kihúzta a csávából.
- Nem vagy éhes? Esetleg szomjas...? Vagy inkább hagyjalak aludni? - az már feltűnt, hogy nem egy szószátyár. Ha nem faggatom, nem mond semmit. Most nekem sincs kedvem többet kérdezni, inkább csak nézelődni. Az ég tiszta, a csillagok csak ragyognak. Jelen pillanatban nyugalom van, csönd és ha rajtam múlna, simán elaludhatnék így itt is.

**Sasaki Haru** Szomb. Május 09 2015, 23:03

Elgondolkodom a kérdésen, hogy mit fogok tenni. Még én sem tudom pontosan, ha sokáig agyalok rajta, akkor sem. Lehet, hogy most kipihenem magam, reggel pedig újra megpróbálkozom, amikor nem lesz otthon senki. Annyira nem fontos az a kis tekercs a kage elmondása szerint, de azért a benne leírt taktikák mégiscsak szükségesek lennének, mert nincs benne senkinek sem a fejében. És az ég tudja, hogy ki az a barom, akinek szüksége van ezekre, hogy még el is lopják.
- Ha kipihenem magam reggelre, akkor visszamegyek. A kage egy tekercsét lopták el, amiben harci taktikák vannak, többet nem tudok róla. Az is lehet, hogy csak hazugság. De tulajdonképpen nem kell tudnom a tartalmáról, csak azt, hogy mit keresek. Eltéveszteni nem lehet - hacsak nem másolnak le egy ugyanolyan tekercset és úgy állítják be, mintha az lenne az eredeti, amit én keresek. Bár ezek csak szimpla emberek és nem ninják, úgyhogy erre aligha képesek.
- Az a legérdekesebb és legvitatottabb kérdés most a fejemben, hogyha tényleg harci taktika van benne, akkor mi szüksége van rá két egyszerű embernek? Kémek? - inkább magamtól kérdezem hangosan, mintsem az előbb kiderült Kirinai-Aki nevezetű fiútól, persze kíváncsi lennék az ő véleményére is.
- Öhm... azt hiszem, egy pohár vizet elfogadnék, ha nem túl nagy kérés - kicsit kiszáradt a torkom, úgyhogy nagyon jól esne. Meg egy nagy párna is, de ezt már nem teszem hozzá.

**Suyiko Kirinai-Aki** Vas. Május 10 2015, 01:28

Nocsak, tán mégis megered a nyelve? Ha paranoiás lennék, akkor most azt gondolnám, hogy olvas a fejemben. Kiszipolyozza a gondolataimat és jóllakik velük. De ezt csak egy hülye tudná elképzelni. De kíváncsian figyelem azt, amit mond. Egyrészt mindegy, hogy ezt most nekem elmondja. Nem nagyon érdekel a tekercs, még akkor sem, ha amúgy valami olyan dolgot rejt, ami különleges. Úgy hiszem, hogy én lennék az első számú gyanúsított, ha lába kelne. Pedig a tartalma biztos érdekes lehet. El is hessegetem ezt a gondolatot, abból nekem csak baj származna. De ami furcsa az egészben, hogy annyira irreális, amit mond. Miért bíznák rá egy tapasztalatlan ninjára a dolgot? Most ő majdnem elszúrta, csak ebből gondolom. Vagy ha átlagos emberek, nekik miért kell a tekercs, amit nem tudnak felhasználni? Már eladták volna, ha pénz reményében viszik el. És ami a leginkább foglalkoztat, hogy jutott hozzá egy átlagember egy olyan dologhoz, amit jól őriznek? Mert ha haditerv... akkor bizonyára stratégiai lépések miatt fontos.
- Szerintem tesztelnek téged. Ennyi lehetetlen dolog nem létezik egy helyen. Miért vinne el egy átlagember egy számára értéktelen tekercset? Miért nem adja el, ha ő nem tudja használni? És miért nem a legjobbjait küldi a vezetőd, ha ennyire fontos? - teszem is fel az észérveket alátámasztó kérdéseimet. Alighanem ez a téma érdekesebb, mint gondoltam. Még jobban előre támaszkodok csak. De további kérdezgetés helyett inkább csak megkérdezem, kér-e valamit. És mivel szomjas, így felkelek a pokrócomról és elindulok le a létrán. Nem telik el sok idő, felhozok egy kancsó vizet és két poharat. Ennyi talán elég lesz estére.
- Akkor igyál csak. Itt aludhatsz is. Viszont arra kérlek, hogy még azelőtt menj el, hogy felébred a mesterem. Nem szeretnék balhézni vele.

**Sasaki Haru** Csüt. Május 14 2015, 23:50

Amit mond, annak már nagyobb értelme lehet, mint annak, hogy két egyszerű ember csak úgy ellop egy tekercset. Ha simán ellopnák és nem adják el rögtön, annak semmi értelme nincs. Hacsak nem nekik kell... de nem is tudom, mit kezdenének vele.
- Ha egy egyszerű ember lennék, nyilván azért lopnék el egy tekercset, hogy azt eladjam olyanoknak, akiknek van benne érték. Ha nem is most, akkor nyilván megpihennék és másnap indulnék el, mert messze van az, akinek szüksége van rá - próbálok egy tolvaj fejével gondolkodni, nem tudom, hogy ez mennyire megy, tekintve, hogy még soha nem loptam.
- Az is lehet, hogy tényleg csak egy próba, hogy mennyire tudok logikusan gondolkodni. Egy rejtély, amire magamnak kell rájönnöm. Ezt már csak holnap tudom meg. Lehetetlen, hogy most tiszta fejjel gondolkodjak, mellesleg logikusan is. Pillanatnyilag semmi logikát nem látok magamban - persze, ahogy annak a logikáját sem látom, hogy képes voltam két egyszerű ember elől elmenekülni ide, aztán az ő segítségét kérni, holott a fáradtságom ellenére is el tudtam volna intézni őket, mert ha a bizonyos pánikgomb a fejemben villogni kezd, a tudtom nélkül egy amazonná válok.
Sóhajtok, majd a homlokom a tenyerembe temetem. Értem mindazt, amit mond, hogy el kell tűnnöm reggel, mielőtt a mestere felébredne.
- Ne aggódj, úgy eltűnök, hogy észre sem veszel - legalábbis, miközben ő aludni fog, minden bizonnyal eltűnök innen úgy, hogy a lábam se éri a földet.
Mikor már éppen azon vagyok, hogy bealudjak, valamiért vonzani kezd a fény, és játszadozni kezdek vele. Elérakom a kezem, majd elveszem onnan. Közben ránézek a fiúra is, biztos bolondnak néz, vagy ilyesmi. Idővel abbahagyom ezt, legalábbis miután kétszer is eljátszottam.
- Jól áll neked a sötét... - nyögöm ki, aztán leesik, hogy mit mondtam. - Öööhm, nem, a világos is, úgy értem, hogy... - na, de jó, ezt már nem tudom kimagyarázni. Kezd az agyamra menni valami, de ez biztos már nem a fáradtság. Inkább az attól való ijedtség, hogy a mesteremnek nem teszek majd eleget, vagy szimplán átvertek egy egyszerű feladattal, amit én nem tudtam elvégezni, holott ennél nagyobb eseteket megoldottam már.

**Azumi Yuurei** Pént. Aug. 21 2015, 23:10

Egy fa tövében üldögélve valahol a Hold országához közel a vadonban. Unottan veszem elő csomagomból tűz gyújtó szerszámokat. Lassan este lesz még van pár óra, de nem akarok sötétben szerencsétlenkedni. Pár pillanat alatt vidáman ropogó tűz kerekedik egy kavics körön belül. A tábor hely nem nagy durranás egy kis bokrok által körbe ölelt zug egy fa tövében. Egy maroknyi táborozónak meg felelő hely. Egy embernek viszont tágas nagyon is. A háló zsák és minden más elrendezése után már csak a vacsora következhet.
Igen csak meg termet nyuszi a mai lakoma aki hamar a tűz fölé kerül.
Lassan besötétedik és az erdő ezen szegletét a sülő nyúl hús illata és az árnyékok játéka tölti be. Kardjaim a fának támasztom és hátam is miközben a tűzet figyelem gondolataim elkalandoznak. Főként a múlt és néhány ember mik körül gondolataim forognak most.

**Kazedando Soroshima** Pént. Aug. 21 2015, 23:28

*Hosszú idő óta először ment újra emberek közé... illetve hosszú idő után először tette be a lábát az egyik faluba. Történetesen ez a falu a Hold Országában volt, s mivel egy ideje a Djuka klánt is kerülte nem nagyon beszélt senkivel. Lustasága, és antiszociális jelleme annyira elkülönítette a többi embertől, hogy már nem is igazán igényelte, hogy bárki a közelében legyen.
Természetesen egyesek hiányoztak neki, mint Azumi vagy Ame... de mindnyájuknak megvolt a saját élete, s az elfoglaltságaik, s a régi kalandozások után mindenki visszatért a saját életéhez.
Soro már nem akart harcolni, legalábbis nem olyanokkal akik ellen győzne, így elkerülte az olyan településeket, ahol megpróbálták megölni és hasonlók.
Konkrétan a Hold nem ilyen volt, szóval vásárolt valamennyi élelmet, s visszatért a vadonba, ahol néha edzett, néha csak henyélt, és régi tekercsek és régi történetek olvasásával szórakoztatta magát... Igazából kissé szakállat is növesztett, s haja is lenőtt kissé.
Olyan lett mint egy számkivetett, de a tisztálkodásról még mindig nem mondott le.
Így olyan volt, mint egy jó illatú csöves. A fehér ruha és a két kard a hátán persze még mindig eléggé árulkodó volt, hogy ki is ő.
Mivel már sokszor körbeutazta a világot, nagyon az utazgatás sem izgatta...
A pasi, aki azért kerüli a harcot, mert tudja, hogy úgyis ő győzne, kicsit nevetségesnek tartotta a dolgot, de ami még komikusabb, hogy teljesen igaz volt.
Azon az estén is csak unatkozva bolyongott az erdőben, s nem is sejtette, hogy ismerős arccal találja majd szembe magát. Valahol nem messze fényt vélt felfedezni a fák között, s tudta, hogy valaki ugyan úgy idekinn kempingezik, mint ő, bár lehetett az barát vagy ellenség egyaránt.
Rövidke chakraelemzést végzett rajta az érzékeivel, s érezte, hogy ismerős erővel áll szemben.. Konoha óta nem érezte ezt a kimondott erőt... pont ezért csak is Azumi lehet, akivel anno elég vicces szituációkba keveredtek...
Na de ha már így alakult úgy gondolta oda is mehet akár... szép lassú léptekkel kisétált a fák sötétjéből, s leült a tűz mellé szótlanul, majd fél perccel később megszólalt.. *
- Szia Yuurei-chan... -
*Ezzel le is zárta az üdvözlést, s leemelt egy húst, s szó nélkül zabálni kezdett.*

**Azumi Yuurei** Pént. Aug. 21 2015, 23:50

Szemeim le is hunytam elvégezzem a szokásos szertartást. Csak egy kis rövid meditáció, hogy a készleteim pótoljam. Meg szorult helyzetben ne legyek bajban ami azért nagy baj lenne ha bajba kerülnék. Na ez volt aztán a magas röptű gondolat menet. Ilyenkor a világ megszűnik létezni és a chakra áramlik bennem. érzem, hogy lassan formálódik, átalakul és gyarapszik. Nem is vettem észre, hogy valaki közeledik.
~ Konoha.....Jég országa.....~
Fel idéztem magamban helyszínek emlékeit a romokat. Még félig álló épületeket az idő koptatta éget épületek, vagy is a falum. Ahol a klánom élet egykor réges-régen. Majd Konoha ahol azért elég sok minden történt, új barátok ellenségek és egy testvér. Inkább ellenség mint testvér mert megakart ölni. Elmosolyodtam amikor a fürdő jutott eszembe annak a férfinak a tánca Soro.... aki aki szóval... Elpirultam még jó senkinek nem kell magyarázni miért is. Mikor ki nyitom szemeim gyors vissza is csukom.
~ Jajj nekem jajj nekem jajj nekem~ Persze ezt itt a jó értelemben kell most érteni.
Résnyire ki nyitom a szemeim majd meg is dörzsölöm mintha nem hinném el amit láttok. Pedig még hallom is mert köszönt, hallucinálok?
- Szia Soro-kun.
Csak intettem és figyeltem ahogy a vacsorám egyik felét elmarja és majszolja. Csak mosolygok a mosolyom egyre szélesebb lesz. Nem érdekel, hogy eszik fel pattanok és rá vettem magam. Nagy ölelés igen az majd eldönti valóság vagy sem, legfeljebb majd bokorban hemperegve térek magamhoz. Vagy Soro mellett öt ölelgetve eszmélek fel ez a valóság.

Jiraiya Kedd Szept. 15 2015, 16:36

// Off: Csak azért írok, hogy szem előtt maradjon a Topic //

**Shiruba Tsuki** Szomb. Okt. 31 2015, 21:25

Frissen a föld alatt, lehetne akár egy sírkövön is a felirat. Morbid felirat, de végül is frissen temetett akkor még helytálló is. Homályban sötét magányos gondolataimmal egyedül haladok. Árnyékból árnyékba ami felesleges, fehér ruhám úgy is úgy virít a sötétben mint fehér nyúl a feketék közt. Ha csak nincs egy elmebeteg nyúl aki aki a fekete bundáját hordja kabátként. Mert akkor csak volt fekete nyúl ki kabátka ként végezte.

A folyóson egy be ugro kis ficakba helyet foglalok és elő veszem fuvolám. Elkezdek játszani egy dallamot, mi szívemből szól: Dallam

Lassan hosszan egészen bele mélyülök a sötétbe és a hangok keltette hatásba. Ha valaki közelembe jönne most az fel sem tűnik oly annyira el veszek.

**Tsunomi Ai** Vas. Nov. 01 2015, 15:49

Nagyjából éjfél tájt lehetett az idő, mikor szemeim kinyíltak. Nem voltam ébren, de nem is aludtam. Kezeim szorosan körbefonódtak az okarinán, mely oly fontos volt nekem. Valamilyen transzban voltam a kettő közötti állapotban. Üveges szemeim a plafont nézték, én mégis egy távoli tájt láttam. Egy sötét mezőn voltam, melyen hűvös szél fújt végig. Az erdő néma volt, csak a szél bánatos dallamai zúgtak a fülembe. Ott voltam én. Ott gubbasztottam egyedül, könyeimbe merülve, körülöttem véres masszatenger, mely néha-néha egy-egy régi ismerős arcává duzzadva, ám pár pillanaton belül a kép szétfolyt és ismét csak jellegtelen massza lett. Végül meghallom a hangot. Hiába zokogtam nem jött senki, aki elvezetett volna. A massza pedig csak úszott felém, egyre inkább be-bekebelezve engemet. Egyszerre volt nyálkás és kellemesen puha. Szinte éreztem, ahogy elnyel, mígnem egyszer csak egy fuvolaszó ér el engem. Mintha csak a hangszer dallama miatt lenne, a zselé visszahúzódik, és eltávolodik tőlem. Az anyag ahova csak tudott beszivárgott a zene elől, és mire még felfoghattam volna, mit csinálok, a hang irányába megyek. Elszakadtam a mezőről és, mintha egy más bolygón lettem volna az ég felé kezdtem szállni. Egyre feljebb és feljebb szállva, meg sem állva a Holdig. Az ezüstösen fénylő Holdig, mely szétoszlatja a sötétséget. A kezeimet széttárva készültem átölelni az Ezüst Óriást, ám ahogy a kezeim összezártak mást öleltek át. Apró karjaimmal amennyire csak tőlem telt átkaroltam a fuvolán játszó lányt a derekánál, arcom eközben szinte nekisimult selymes, fehér hajához. Még mindig álom és ébrenlét között járva szóltam a lányhoz.
- De jó…, hogy elértelek… Hold-sama… azért jöttél, hogy… meghallgasd a dalomat? – kérdezem álomittasan, majd felmászva a nő ölébe ülök, és a mellkasának dőlök (ha hagyja).
Arcomon meg-megcsillannak a könnyeimről visszaverődő fáklyafények, majd a számhoz emelem az okarinát, és én is egy dallamot kezdtem el játszani. A hangok, annak elleneére, hogy látszott, hogy nem voltam magamnál oly tisztán szóltak, hogy szívhez szólóan zengtek. A hang kavalkádot a szívembe rejtőzködő fájdalom és remény táplálta, melyet mivel nem voltam tudatomnál nem tudtam visszafogni, így minden, amit bent tartottam most kitört. Fájdalmasan csengő, de még mégis tiszta reménnyel csengő dallamokban. Ha nem taszított el a lány magától behunyt szemmel dőltem neki eme dallamot játszva.

// itt a teljes szám is Very Happy

nagyjából ilyen hangszínben kell elképzelni //

**Shiruba Tsuki** Vas. Nov. 01 2015, 17:42

Szemeim csukva tartva játszom szívem dallamát. nem is gondolom, hogy bárki lenne aki törődne velem. Aki meg merne közelíteni egy ilyen förmedvényt mint én. Aztán még is van valami, nem is valami hanem valaki. Pillanat alatt átt ölelnek az aprócska kezek. noha én sem vagyok egy óriás. A lány még hozzám képest is kicsi úgy érzem. Nem merek lenézni, sem mozdulni talán picit még össze is rezzentem. oly hirtelen lepet meg a lány aki már az ölembe akar ülni!!! Mit ülni már be is fészkelte magát. mi vagyok én egy kényelmes kanapé?!

Áhh nem hiszem el és még fejét is rám hajtja. Ez ez ez még is hogyan képzeli, egyszerűen hihetetlen. már készülnék, hogy egy nagy kokit adjak az illető fejére. Majd nagyot taszítsak rajta rá kiabálva hogyan merészel meg érinteni, hát nem undorodik ettől ami előtte van?

Ki nyitom szemeim és rá nézek, némán csendben. Még nem válaszolok neki, azt se tudom mit kellene mondanom.
~Hold-sama..... vajon honan tudja a nevem?~
Gondolkodom el ezen a dolgom, ahogy a kislányt figyelem. A hirtelen gyúlt haragom elillan, mintha nem is lett volna. Csak figyelem és ajkaim szavakat formálnak.

- Játssz nekem kérlek.

Mondom mikor meglátom hangszert a kezében. S a lány rá is kezd mintha tényleg nekem vagy valaminek játszik. Amiről azt hiszi én vagyok az. A szívem meg telik olyan érzésekkel amik furák számomra. Bátyám jut eszembe és egy könnycsepp gördül le arcomon a lány hajára.

- Bátyus.....

Suttogom halkan és magamhoz ölelem a lányt.

**Kenshiro Karu** Kedd Feb. 16 2016, 00:15

//Kis szockodás Hirano Reinával Smile

//

Már régóta átléptem a tűz és fű országának határvidékét és hosszú ideje úton voltam már viszont amire igazán vágytam már az utóbbi hetekben, hogy végre emberek között legyek. Mindezt ráadásul most sikerülhet Konohában kivitelezni ahol eddig életemben csak egyszer voltam de ígértet tettem magamnak, hogy még visszatérek. Most sikerült végre, de aggódtam, hogy észrevesznek, ezért most ismét felöltöttem csuklyámat és így léptem be a faluba. A chakrámat igyekeztem a lehető legkevésbé hagyni szabadon és így hátha sikerülhet elvegyülni a tömegben. Bár háború volt de ez a falu még így is nyüzsgött és ez teljesen lenyűgözött. Még Kirigakuréban sem láttam ennyi embert mint itt. Talán éppen piac volt vagy itt minden nap ilyen lehet? Odasétáltam az egyik idősebb hölgyhöz és gyorsan útbaigazítást kértem. Legutóbb amikor itt jártam nem volt időm megnézni, de most ráérek kis városnézésre.
- Elnézést kérek, azt szeretném megkérdezni, hogy merre jutok el leggyorsabban a Kage emlékműhöz. - Bár a kőből kifaragott szobrokat már messziről is látni én mégis szerettem volna megbámulni és akár egy turista egy kis időt is eltölteni ott.
Miután az idős hölgy útba igazított hamar el is indultam azon az úton amit mutatott. Körbe kémleltem a környéken, hogy esetleg nem tapadtak-e rám, vagy ami még rosszabb esetleg az ANBU nem vett a célkeresztjébe, de eddig úgy néz ki szerencsém volt. Tudtam, hogy háború idején talán konoha is arra koncentrál leginkább, hogy a fronton helyt álljon ám a védelmet akkor sem szórakozhatják el. Legutóbb úgy hallottam, hogy a kirigakurei flotta partra szállt Kumogakurénál és elég keményen megszorongatják a konohai szövetséget. Garaa elfogása óta nagyon nem kedvez a tűz szövetségének a háború alakulása. Gyakorlatilag a fű országában aratott győzelmünk óta nem nagyon tudok olyan jelentős ütközetet mondani ahol diadalmaskodtak volna. Ráadásul ha a pletykák igazak akkor a víz országa elfogott több bijuut akiket be is akarnak vetni. Ekkor egy pillanatra megéreztem a lobogó lángok melegségét, a macska csak elnyújtózott a ketrec rácsai mögött és mint mindig, most is az én szemeimen keresztül kémlelte a külvilágot gondoltam magamban. Már majdnem odaértem egy kisebb teraszra amiről a hölgy beszélt nekem amikor az egyik sarok mögül hirtelen egy sötétebb ruhába öltözött fiatal lány lépett elém. Annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, hogy nem nagyon volt időm reagálni és kis híján fel is borítottam...
- Jaj ne haragudj. - Ekkor láttam meg, hogy konohai fejpánt van rajta. A franc én is tudom miként kell magamra vonni a konohai shinobik figyelmét. Még ha csak ő egy genin is...
- Jól vagy? Minden rendben?

**Hirano Reina** Kedd Feb. 16 2016, 18:35

// Kenshiro Karu //

Ez már az ötödik a héten. Az ötödik alkalom, hogy Jiro átruházza rám a teendőjét. Pedig még csak kedd van. Idős embereknek nyújt segítséget, ezzel is pénzt szerezve. Nem is tudtam, hogy ilyen nehéz helyzetben vagyunk. Ha előbb tudomást szerzek erről, akkor már régebb óta is levehettem volna ezt a terhet a válláról. Az öregek igazán hálásak a segítségért. Meglepően könnyen szót értek velük a generációs különbség ellenére. Hasznos tanácsokat, bölcsességeket hallok tőlük. Van egy idős úr, Toshiro-san, akivel szívesen töltök időt. Felolvasni járok hozzá. A családja széthullott, akárcsak az enyém. Ma már túltette magát az eseten és boldogan gondol vissza a velük együtt eltöltött hosszú évekre. A háborúban esett áldozatul felesége, gyerekei, sőt még unokája is. Azt kívánta, bárcsak Ő veszett volna helyettük. De mára már elfogadta, hogy ez az élet rendje és szeretettel megy vissza abba az időbe, mikor még maga mellett tudhatta hőn szeretett családját. Ő a legszerencsésebb ember - vallja. Az úr elvesztette a látását, pedig egyetlen kedvtelése az olvasás volt. Jiro kiskora óta ismerte Őt, ezért bízta meg, hogy járjon hozzá felolvasni, mondván ebből mindketten profitálnak. A bácsi kicsit csalódott volt, amikor nem a megszokott felolvasója látogatta meg, de később bevallotta, hogy talán örült is a változásnak, mert pillanatok alatt a szívéhez nőttem. Ahogy Ő is az enyémhez. Az aggastyán olvasottsága elkápráztatott. Alig tudtam valakivel elbeszélgetni a könyvekről, manapság nem találni nagyon olyan embereket, akik belevetnék magukat az ilyesmibe. Elég nehéz volt olyan könyveket hozni nap mint nap, amit Toshiro-san még nem olvasott, mielőtt elvesztette volna szeme világát.

Éppen egy könyv után akartam keresgélni, azt követően pedig az öreghez vettem volna az irányt. Igyekeztem, mert nem szeretek senkit sem megváratni, pláne nem Őt, kinek nagyon is élvezem a társaságát. Nem régiben kaptam meg a fejpántom és lettem geninné. A nagy hírt szerettem volna elújságolni, ezért magammal vittem a pántot, hogy a kezébe adhassam az úrnak. A tervem csak szó nélkül a kezébe nyomni. Ujja tapintása úgy is érezni fogja a fémbe vésett levélmintát. Az egyszerűség kedvéért a homlokomra kötöttem, tudván a kezemben könyvet fogok cipelni.

Sietve lépkedtem és nem figyeltem a lábam elé. Ahogy érzékeltem nem csak én voltam az egyetlen, aki ily módon járt el. Csak annyit vettem le az egész esetből, hogy nem győzöm magam kiegyensúlyozni a lökéstől, amit kaptam. Amikor felfigyeltem egy hozzám mérten hatalmas férfi állt előttem csuklyába burkolózva. A fény bevilágított arcára és kék szeme felidézte a felhőtlen nyári égboltot. Látszólag aggódás ült szemén. Azon nyomban elnézést kért és a hogylétem felől érdeklődött.

Összeborzolt hajam elegyengettem és kisöpörtem arcomból, ezzel láthatóvá téve azt. Vörös szemeim fény járta át, ezzel kicsit élénkebben feltüntetve, mintha eredeti színét mutatná. Megráztam a fejem és feleltem az előttem álló ismeretlen férfinak:

- Igen, köszönöm jól vagyok. Ne aggódj értem. Csak egy ütközés volt, semmi több. - mosolyogtam - Neked sem esett bajod, ugye? - tettem fel a kérdést, bár a fiatalember kinézetét elnézve ez alig ha kottyanhatott meg neki, de udvarias szerettem volna lenni - Nem tudom, hogy történhetett. - folytattam - Sajnos el voltam veszve a fejemben kissé. - vallottam be és sütöttem le szemem. - Nem láttalak még errefelé. - jegyeztem meg - Bár nem mintha olyan sokat járkálnék emberek közé. Biztosan elkerültük eddig egymást. Igaz is, lehet, hogy sietős dolgod van. Nem szeretném rabolni az idődet. - futott át az agyamon a gondolat, ekkor eszembe jutott, hogy nekem sem ártana, ha sietnék, mert Toshiro-san hamarosan számít az érkezésemre.

**Kenshiro Karu** Szer. Feb. 24 2016, 21:38

Végig mértem a lányt és egy pillanatra megakadtam a vérvörös szemein. Kísérteties és ismerős mintha már találkoztam volna valahol hasonlóval. Aztán a lány rám mosolygott és nem kis meglepetésemre nem mogorván tett valami megjegyzést hanem udvariasan elnézést kért amikor nem is ő volt a hibás. Meglep ez a konoha, máshol már rég megkaptam volna valamilyen megjegyzést, hogy nézzek a lábam elé. Komolyan kezdem megkedvelni ezt a helyet!
- Egyáltalán nem rabolod az időmet. - Mosolyogtam rá a lányra. - Persze azért nem találkozhattunk eddig, mert én turista vagyok és csak átutazóban vagyok Konohában. Tudod nem jártam még ebben a faluban, vagyis amikor legutoljára jártam itt nem volt időm körbenézni és azért mégis csak gondoltam megnézem egyszer magamnak, hiszen konohábna van egy csomó nevezetesség meg jó ramenesekről is hallottam. Lenne kedved esetleg megmutatni nekem a falut ha ráérsz. Egyedül elég unalmas és bevallom őszintén nem tájékozódom túl jól. - Hazudtam a lánynak minden probléma nélkül, de az őszintét megvallva nem volt kedvem az egész délutánt egyedül tölteni.
- Tudod azt gondoltam, hogyha esetleg lenne kedved velem enni akkor utána megmutathatnád a falut, de persze csak ha ráérsz mint már mondtam. Természetesen én állnám a kaját is meg ha van itt belépő akkor azt is. maradjunk annyiban, hogy én fizetek te beszélsz? Haha-ha! - Ilyen jóízűen is már rég nevettem. - Ne haragúdj ez úgy hangzott mintha meg akartalak volna vesztegetni peddig semmilyen ilyen szándékom nincs...
A pletykáknak igaza volt ez a hely tényleg jót tesz az emberrel. Sajnálom, hogy az én utam nem visz gyakrabban erre vagy ehhez hasonló helyekre. Sajnos nekem nem ez jutott de talán ma egy kicsit jól tudom érezni magam ha van egy kis szerencsém nem egyedül. Megvárom a lányt aztán a válaszától függően neki indulhatunk a falunak. Természetesen ha elvállalja akkor hagyom, hogy ő vezessen...

**Hirano Reina** Szer. Feb. 24 2016, 22:23

Azt mondta, nem siet sehova. Pedig nekem nagyon is úgy tűnt az imént, hogy elég nagy lendülettel ütköztünk egymásba és nem úgy közlekedett, mint aki éppen ráér. Mosolyát rám villantotta és elmondta, hogy nem idevalósi. Csak átutazóban van itt, turistaként. Elég titokzatos embernek tűnik. Jiro óvva int az ilyen alakoktól. Lehet, hogy nem kéne vele időt töltenem, de mégis olyan szimpatikusnak tűnik. Csak nem lehet belőle gond, ha egy kicsit megismerem. Megkérdezte mit szólnék, ha én lennék az idegenvezetője Konohában és előtte beülnénk valahova enni. A ramen szó hallatán akaratlanul is elkezdett korogni a gyomrom. Elég hangosan, el is pirulhattam. Persze nem reggeliztem semmit ma. Tetszett az ajánlat, mert szerettem volna új embereket megismerni és nem csak otthon gubbasztani a sarokban a könyveimmel. Lehet hogy ki fogok kapni otthon ezért, de üsse kő. Várjunk csak, valami nem stimmel... Hm... Majd elfelejtettem, Toshiro-san! Oh jaj! Olyan szívesen mennék vele, de muszáj elmennem és még a könyvem sincs meg.

- Ha már így alakult, hadd mutatkozzam be. Reina vagyok. Szabad tudnom a neved? - tettem fel a kérdést és megvárnám amíg felel rá, aztán folytatnám - Ami azt illeti, éppen a könyvtárba indultam. Keresni szeretnék egy könyvet egy öregúr számára. Felolvasni járok hozzá és lassan kezdek kifutni az időből. Ha velem tartanál, akkor ha végeztem szívesen körbevezetnélek Konohában. - feleltem, aztán egy pillanatra elbizonytalanodtam és megvakartam a fejem - Persze, ha nem érdekel az ilyesmi, akkor meg is várhatsz... Mármint csak ha akarsz, természetesen. - hebegtem. Te jó ég, Reina! Mi van veled? Ilyen nehéz lenne ismerkedned az emberekkel? Remélem igent mond, nem szeretném se Őt, se az öreget megváratni.

**Tsunomi Ai** Hétf. Ápr. 25 2016, 14:32

Nagyokat pislogva néztem körül a környéken, megpróbálva megtalálni a helyes utat, amely visszavezet az utamra. Mirubi-sama kérésére azt a feladatot kaptam, hogy hozzak el egy csomagot az egyik Konohai ismerősétől, mely számára igen fontos dolgot tartalmaz. Természetesen tisztában voltam vele, hogy Mirubi-sama csak tesztelni akar engem, és a dokumentumok, amiket magamhoz vettem csupa furcsa jegyzet. Tudom jól, hogy nem vagyok elég megbízható még, hogy tényleg jelentősebb dolgokat rám lehessen bízni, de azért az a gondolat, hogy kitudja, lehet tényleg örülni fog Mirubi-sama az iratoknak (, mert hát tényleg, lehet, hogy fontosak), már-már libabőrössé tett, és zavart mosollyal csóváltam meg a fejem kiűzve a zavaró gondolatokat belőle. Bár továbbra is a lelki szemeim előtt maradt az a kép, ahogy Mirubi-sama gyengéd keze megsimogatja kobakomat, de ennek ellenére ismét útnak indultam. A csomagot minden gond nélkül átvettem, de visszaúton történt egy kis baleset, és véletlenül rossz helyen fordulhattam le, ugyanis a leírtak alapján most egy vízesés mellett kellett volna elhaladnom, de nem hogy vízesés nincs, hanem nagyon-nagyon távoli körzetben egyetlen egy patak, vagy csermely sem törte meg az erdő zord egymásutánját. Kissé azért persze féltem, hisz nem szerettem volna itt kint éjszakázni, de az a tudat, hogy Mirubi-sama csalódni fog bennem, mindennél több erőt adott nekem, így nem estem kétségbe, csak mentem mindig előre, reménykedve, hogy találok valamit, vagy valakit, amely útbaiazít… bár… azért… nagyon félelmetes ez az erdő… Nagyokat nyelve végül megborzongtam, és kicsit megszaporáztam a lépteimet, hiszen a nap sugarai, már egyre tompább szögbe érték el az erdőt. Talán már csak egy óra a sötétedésig.

**Ishihara Aki** Kedd Ápr. 26 2016, 16:48

Megnyugtató dolog az erdőben sétálni. Csönd van, nyugalom, magány. Az ember úgy érzi, hogy kiléphet a mindennapok fárasztó és erőltetett menetéből és teljesen felfrissülhet. Kellemes tavaszi nap volt ez a mai. A fákon lombjait újra elkezdte visszahódítani a zöld levelek a hosszú tél után. A madarak egy része visszatért a melegebb éghajlatról és most vidáman dalolászva tengetik mindennapjaikat. Azonban rajtuk kívül egy neszt se lehet hallani. Nem úgy, mint a faluba, ahol az ember minden pillanatba valami zajforrásba ütközik, kezdve az emberek hangos beszélgetésétől, a kutyaugatáson át, egészen a különböző gépek zörejeiig. Félreértések elkerülése végett, engem nem zavarnak ezek. Azonban néha jó kiszakadni ebből és egyedül lenni a gondolataimmal. Nehéz idők vannak mögöttem, így nem árt ha néha egy kicsit el tudok merengni magamba. Rég volt már, hogy erre jártam. Hisaminak volt szokása mindig kirángatni az erdőbe, mikor lehetőségünk volt rá. Imádott kijárni a természetbe, ahol zavartalanul tudtunk lenni. Egyeseknek kicsit nehéz volt megérteni, elfogadni kettőn kapcsolatát, ami nehezen érintette őt. Ezért is volt, hogy közös szabadidőnk nagy részét olyan helyeken töltöttük, ahol nem voltak más emberek. Egyik ilyen az erdőben való séta volt. Eltűnése óta azonban nem voltam itt, de valamiért a mai napon erős késztetést éreztem rá, hogy tegyek egy sétát. Talán, hogy felelevenítsem a régi időket. Ahogy sétáltam valami különös dolgot vettem észre a fák között. Mozgást láttam, azonban biztos, hogy nem állat volt. Ahogy jobban elkezdtem figyelni rögtön megláttam, hogy egy fiatal lány volt az. Nálam jóval fiatalabb volt, ami miatt furcsának is tartottam, hogy egyedül mászkál errefelé. Sebes léptekkel haladt, miközben fejét ide-oda forgatta, mintha csak a megfelelő utat keresné. Arcát nem láttam jól, így a pontos arckifejezését nem láttam, de volt egy sejtésem, hogy eltévedt. Rögtön el is kezdtem közeledni felé, majd megszólítottam.
- Szia! Esetleg eltévedtél? Segítsek neked? - tettem fel a kérdést, miközben arcomra barátságos mosolyt varázsoltam.
Ekkor megpillantottam a kezében lévő csomagot. Lehet, hogy megkérték vigyen el valamit valakinek és közben letért az útról. Remélem tudok neki segíteni.

Ajánlott tartalom