Szabad Játék (5)

Kicsit elmosolyodok a lány bókjára, és megcsóválom a fejem.
- Hát hallod nem túlontúl nagyok az igényeid. Nem vagyok jó szakács, éppen annyit tudok, hogy ne rossz szemmel nézzek az ételre, ha enni készülök.
A lány nagyon sietett az evéssel, én viszont nem kapkodtam, hanem szépen lassan ráérősen ettem. Ha nincs, semmi betervezve nem sietek el az égvilágon semmit sem. A lány kérdésére egyelőre nem válaszolok. Szeretném összeszedni még a gondolataimat, és csak utána bajlódni ezzel. Azonban mikor ahhoz készült, hogy elmosogasson, feltartom a kezemet, és rábökök a helyére.
- Nem szükséges egyelőre, kérlek, ülj vissza a helyedre. – persze továbbra is kedves hangnemmel szóltam, de érezhette, hogy ez amolyan célzás volt, hogy most nem sétálgatunk most – Nos.. – picit komolyabb hangnembe váltok, majd végül az üres tányéromra fektetem a pálcikákat – Van egy-két kérdésem, de ez csak a szokásos kérdések. Először is Erisa… A fejpántodon Konohagakure jele van, azaz te Avarrejteki shinobi vagy igaz? Nos… egyértelmű, hogy nem véletlen vagy itt tekintve az országok között dúló háborút, illetve a hatalmas távolságokat. Az a kérdésem, hogy  miért jöttetek ide, milyen céllal, illetve hol kötöttetek ki, mivel a kikötővárost nem használhattátok a lebukás miatt. Illetve… - kezemet összekulcsolom a szám előtt, és az asztalon könyökölve úgy ülök, hogy ne látszódjon a szám – mi a 3 méreted, és van-e már barátod?
Persze nem bírom sokáig, és túlságosan elmosolyodok, és egy pillanat alatt rájöhet a lány, hogy az utolsó két kérdést csak poénból tettem fel.
- Na az utolsó kettőt leszámítva, kérlek válaszolj kérlek.

- De tényleg! Nagyon finom volt! - Fakadok ki a fiú előtt. Bár az is lehet hogy csak azért ettem ilyen jó ízűen, mert farkaséhes voltam, de azért meg kell hagyni, hogy remek ízkompozíciója volt az ételnek. Már a csapot nyitottam, mikor felszólalt a fiú. A szóhasználatából ítélve, ez nem olyan kérés volt, aminek ellentmondhattam. Beleteszem a tányért a mosogatóba, és elzárom a csapot, majd újra elfoglalom a helyemet
- De utána el fogok mosogatni... - A fiú szemébe néztem, arcomról igyekeztem letörölni az érzéseimet. Az első két kérdését figyelmesen hallgatom. Nem vágok közben, megvárom hogy végigmondja. Eközben összeszorítóm a két kezem magam előtt. Tegnap megígértem magamnak hogy minden kérdésére választ fogok adni, legyen az bármilyen kérdés. Már készültem megválaszolni a két kérdését, mikor hirtelen megint belekezdett. Szemeimmel egyre csak kérdőbben nézek a fiúra, arcom elpirul, egy kis ideig meg sem tudok szólalni. Bár oldotta bennem a feszültséget, mikor azt mondta, hogy nem kell rá válaszolnom, de egyrészt megígértem magamnak, másrészt pedig... Ha tényleg ennyire kíváncsi rá...
- Hát öhm... őő.. A méreteim?... A méreteim... A méreteim... - motyogok magamban, már megvannak a fejemben a számok, de olyan kínosan érzem a helyzetemet - 90... 71... 92... -nyögtem ki lassan, majd egy kis szünetet hagytam magamnak, amíg kifújom magam, majd hasonlóan bátortalanul, válaszoltam a számomra másik legkellemetlenebb kérdésre - Barátom?... Nincs barátom... - mondom, majd egy csepp komolyságot magamra erőltetve, erőt gyűjtöttem hogy válaszolni tudjak, a komoly kérdésekre is - Konohai ninja vagyok, ezt jól látod... Magáról a küldetésem igazi céljáról nem sokat tudok. Négyen jöttünk a Hold országába, rajtam kívül két ninja, és egy számomra ismeretlen férfi. Nem voltak harci tapasztalatai, ezt abból következtetem, hogy az volt a feladatom, hogy megvédjem ittléte alatt. Az viszont biztos, hogy tehetős volt, és fontos személy. Az egyik emberünk szivárgott csak be a kikötővároson keresztül, majd fordított idézéssel minket is bejuttatott. De nem volt elég óvatos és néhány percre rá már le is buktunk. Rajtunk ütöttek, és szétváltunk. A négyfős csapatunkból én vagyok a leggyengébb, még csak genin vagyok, a másik két ninja jounin. Nem tudom pontosan hogy volt, mert olyan gyorsan történt. Azt hiszem, talán otthagytak? Fogták a megvédendő embert, és elmenekültek, míg én ott maradtam. A Hold ninják hármójuk után mentek, engem figyelmen kívül hagyva, így le tudtam menekülni. Három napig nem ettem, nem aludtam, vizet is csak alig találtam. Tegnap előtt sikerült elejtenem egy mókust, és meg akartam sütni, de valamilyen nagyobb állat megszagolta a friss hús szagát, és rám támadott a mókusért. - Lenézek magam elé, fájdalmasak a közelmúlt emlékei. Olyan éhes voltam. Annyira éhes. Már úgy voltam vele, hogy nem is érdekel, megeszem a húst is, csak had egyek valamit. Alig tudtam a lábamon állni, mikor végre sikerült elejtenem egy állatot. Emlékszem hogy remegő kézzel próbáltam tüzet rakni, és a tűzrakás közben folyamatosan a mellettem lévő mókust figyeltem, nehogy ellopja valaki, vagy nem tudom... Égett a gyomrom... Még sosem voltam annyira éhes... - Gyenge voltam, és nem tudtam felülkerekedni. Elvitte a mókust, és még engem is megsebesített... - fejezem be a "mesélést", majd újra a fiúra nézek.
- Mondjuk ezek után a méreteimben nem vagyok biztos - mosolygok, miközben megvakarom hátul a fejem - szerintem a négy nap alatt elég sokat fogytam - nevetek, majd újra szemkontaktust teremtek a fiúval, várom a kérdéseit, ha még lesznek.

A lány kielégítő választ adtak úgy ahogy. De amikor tényleg megadta a méreteit csak „őőő” és pislogás következett rajtam. Nem hittem volna, hogy elárulja, és mint ő, én is hasonló árnyalatokban játszottam. Azért ez egy nőnél mégis csak privát kérdések. A végén lévő viccelődésére nem tudok mit mondani, hanem kicsit zavartan pillantok oldalra. Egyet köhintek, mielőtt megszólalnék (persze nem volt semmi baja a torkomnak, csak próbáltam a zavaromat elrejteni).
- Értem akkor. Ha lebuktatok nagy valószínűséggel a társaidat is elfogták, vagy elmenekültek. a Hold nem egy nagy sziget, így nem bújhatnak sok helyre, és nagy valószínűséggel a kikötőbe is várták őket, mivel innen máshogy nem lehet elmenekülni, csak hajóval. Ezért ilyen előnyös egy szigeten lenni. –végül behunyom a szemeimet, és végiggondolom a dolgokat… elvileg nincsen más, ami fontos lenne, így most egyelőre ennyi – Rendben, akkor mára végeztünk, ha eszembe jut valami, akkor szólok. Most viszont iszkiri vissza az ágyba. A doki szerint pihenned kell, ha túl sokat ugrálsz rosszul lehetsz. – figyelmeztetem a lányt, majd ha akadékoskodik, akkor odalépek elé, és az oldalát, hasát finoman bökködve taszigálom vissza az ágy felé.
- Nem… most pihensz. Akkor sem. Fekszik!

Látszott a fiún, hogy ő is elég kínosnak találta ezt a méretes dolgot. De hát ő kérdezte... Én csak válaszoltam... Akárhogy is, Abban én is biztos voltam, hogy nem sok esélyük van itt a "társaimnak". Kicsit aggódok értük ugyan, de ott hagytak engem... Ott hagytak meghalni... Én.. Nem erre számítottam tőlük. Igaz hogy csak erre az egy küldetésre kerültünk össze, de attól még egy oldalon álltunk. Úgy tűnt nem lesz több kérdés, a fiú szóvá is tette, ezért felálltam újra, elvettem a fiú előtti üres tányért, és evőeszközt, majd egy lendülettel el is indultam mosogatni. A fiú szavára viszont visszafordulok.
- Doki? Milyen doki? Itt járt valaki amíg aludtam?? - nézek vissza rá, elfogott a félelem, nem tudom, hogy a dokin kívül járt-e még itt valaki. Ebből a szempontból viszont gyakorlatilag elmondtam az imént az ellenségnek mindent a terünkről, és azt is hogy hányan vagyunk. Lehet hogy ez előre el volt tervezve? Lehet hogy csak a hülyét játssza velem ez a fiú? A félelemtől, hogy fel kell ébrednem ebből az álomból, egy pillanatra meredten nézek a fiúra, majd elejtem a tányérokat, amik darabokra hullanak a földön. hátrább lépek kettőt-hármat, igazából nem számolom, csak minél távolabb akarok kerülni a fiútól. Hirtelen eltűnik az idill, és újra félek, újra érzem az ellenséget körülöttem, hogy csak arra várnak hogy lecsapjanak. Egészen addig lépegetek hátra, amíg a hátam rá nem simul a falhoz. Még menni akarok... Még túl közel vagyok... De nem tudok... 
- Ez csak... Amolyan színjáték volt?... - kérdezem tőle, félve, remegve, majd megfogok egy konyhakést, amit éppen el tudtam érni, és a fiú felé tartom. - Ne gyere közelebb! Miért?... Én tényleg nem akarok senkinek sem ártani!... Miért velem történik mindez? - nyögöm ki, miközben megint nem tudok parancsolni az érzéseimnek, könnyeim megint elerednek. Kezemben a kés remeg a félelemtől, és a zokogástól. "Egy konyhakés? Tényleg egy konyhakéssel a kezemben fogok meghalni?"

Nem értem a lányt… Elvette a tányéromat, majd megindulva a csap felé csak azért is elejtette. Pedig szóltam neki, hogy ne dolgozzon, így most majd megint takaríthatok az istenit már.... De már attól tartva, hogy rosszul van, felnézek, és állok fel, hogy segítsek neki, ám rögtön meg is torpanok, miközben egy késsel felém hadonászik, és vádlón kér számon. Nyugodtan állok a késre figyelve. nem úgy tűnt eddig, hogy színt játszott a lány, szóval most vajon csak a láz beszél belőle? Nem tudom, de oda kell figyelnem rá. Ám határozottságom csak addig tartott, míg a lány szemébe nem nézek. Meghökkenek, amikor tekintetébe kétségbeesés és félelem sötétjét látom. És már az is feltűnt, ami eddig nem. A lány keze eddig is remegett, de már tudom, hogy nem a dühtől… hanem a félelemtől… a félelemtől, ami itt várja rá. Egy ellenséges területen van, egy ellenség házában, aki megtudta a csapatának dolgait. Egy lépést közeledek felé, erre rám kiállt, hogy maradjak ott. A lány már zokogott. Határozatlannak, és bunkónak éreztem magamat, amiért hagytam idáig fajulni a dolgokat. Így nem vártam tovább. A kést kizárva a veszélyzónából a Dinamikus Akcióval a lány előtt termek. Megpróbálom megfogni a csuklóját, és határozattan a falhoz szorítom őket, és végül ajkaim a lány ajkaira tévednek. Megcsókoltam a lányt. Aurám nem félelmet, bánatot, együttérzést sugárzott… hanem védelmező érzetet, aggódást, és barátságot. Ha a lány kezéből kiesik a kés elengedem a csuklóját, és bal kezemmel átkarolom  a derekát, míg jobb kezemet a fejére fektetem, és gyengéden simogatni kezdem.
- Nyugalom Erisa… biztonságban vagy… meg foglak védeni… - mondom teljesen őszintén, és végül magamhoz szorítom.

Testemet mámorító érzés járja át, ahogy ajkaink összeérve csókot váltunk. Finom voltam, nem erőltettem a csókot, de úgy tűnt, ő viszonozza. Bár először azt hittem ez nem lesz elég, de kezeiből végül kihull a kés (jaj a lábam o.o), és ártalmatlanul koppan egyet a járólapon. De nem érdekelt már. Lehunyt szemeim alatt, most mámorító képek villannak át… meg egy-két zavarba ejtő is, mely valamiért most sokkalta jobban zavarba hozott. Láttam magam előtt a lányt, mikor előlép a bokorból, majd, mikor szinte meztelenre vetkőztetve ott fekszik előttem ájultan.. kiszolgáltatottan… Végül a hálás, barátságos tekintete, és mosolygós arca. Összeszorul a szívem… nem tudom mi ez az érzés… olyan.. furcsa… de mégis olyan, mintha mindig erre vártam volna. Végül átölelem, és ajkaink szétváltak, majd megpróbálom megnyugtatni a lány, ám végül zokogva átölel, és én magamhoz szorítom. A könnyeiből elveszett a bánat, és a félelem. Más volt, de nem tudom, mi lehet az. Finoman végig simítom az arcát, majd ujjam a nyakáig is elértek. Mind a két kézzel átölelem, és homlokomat finoman fejére döntöm. Végül finoman eltolom magamtól a lányt, és mutatóujjammal az álla alá nyúlok, és megemelem fejét, hogy szemembe nézzen. Elmosolyodok rá, és csókot nyomok a szájára. Arcomon halvány pír, de már nem zavart.
- Pihenned kell kedvesem. Még nem épültél fel teljesen.
Határozott, de bal karommal kikaszálom a lány lábát, míg jobbal a hátánál támasztom ki. Ha sikerül a karjaimban tartom Erisát, és elindulok az ágyhoz, ahova lefektetem, majd betakarom, és leülök mellé. Benyúlok a takaró alá, és megfogom kezeit. Puha bőrének tapintásától libabőrös vagyok, és ismét zavarba jövök, de mosolygok.
- Ne aggódj, itt leszek veled, amíg el nem alszol.

Elmosolyodok, ahogy a halkan szuszogó lány nézem. Olyan ártatlan. Még nemrégiben eben a helyzetben is a tányérok miatt aggódott. Szegény… Nem tudom, hogy bírta eddig a shinobi létet… ez… nem neki való. Amennyit most láttam eddig belőle, nem úgy tűnik, hogy éles helyzetben képes lenne helytállni… vagy megölni valakit. Sajnálom őt. A shinobi élete nem lehet ilyen… Bármelyik pillanatban hívhat a halál, és neked tárt karokkal kell várnod… Elszomorodok, majd dühös leszek magamra. Én barom, mit tettem… Eddig nem éreztem át a felelősségét, hogy megcsókoltam a lányt… Erisa nem ellenkezett… nem ellenkezett a mélyről fakadó érzelmeim ellen… vagyis ő is érzett irántam valamit, és ezek szerint… már nem válhatunk el úgy, ahogy eddig tehettük volna… most vagy nekem, vagy neki áldozatott kellene hoznia… hogy melyikünk hagyná el az otthonát, és telepedne le a másiknál. Gyengéden megszorítom a kezét.
- Nem foglak elveszíteni… ha kell az örökkévalóságig melletted maradok…
Homlokomat a lány kezéhez érintem, és egy könnycsepp vonul végig az arcomon. Szinte észre sem vettem, ahogy elszundítok, miközben a kedvesem mellett feküdtem, az ágy melletti széken fejemet a keze mellé hajtva.

Kezem a kezében van. Az ágy puha, testem már felmelegítette. Hamar elalszok. Az álom édes volt, semmihez sem fogható. Nem úgy volt édes, mint bármelyik másik, természetesen sok jó álomban volt már részem, de ez más volt. Míg álmodtam biztonságban éreztem magam, mikor felébredtem, éreztem hogy nem engedik el a kezem. Nem engedik el a kezek?... Lassan felnyitom a szemeim. A látványtól elmosolyodok. Még álmomban is velem volt. Reggel volt, úgy tűnik átaludtunk egy egész napot. Lassan kiszabadítom a kezem, nem akarom hogy felébredjen. Megsimítom Ryuu fejét. A haja ápolt, selymes, kezeim hosszasan elidőznek rajta, majd óvatosan kikelek az ágyból, minél kevesebb zajt keltve, s felöltözök, majd rápillantok újra a fiúra, aki egy széken ül, miközben a fejét az ágyon pihenteti. Olyan aranyos. Kilépek a konyhába, s szemem elé tárul, hogy itt bizony elég nagy a felfordulás. Először is feltakarítom a tegnap elejtett tányért, majd elmosom a tányérokat, poharakat, evőeszközöket. Közben rá-rá nézek Ryuu-ra alszik-e még, de nekem úgy tűnik elég kellemesen elszundított. Úgy döntök ránézek a ruháimra. Valóban megszáradtak, de a sebem helyén kiszakadt. Keresek tűt, cérnát, és hamar újjá varázsolom. Ezután a fürdőszobába kötök ki, feltörlök, kitakarítom a kádat. Ryuu szobájában óvatosan közlekedek, véletlenül sem akarom felébreszteni. Elég sok munka lenne ebben a házba, de nagy részét nem tudnám elvégezni nagyobb zaj nélkül, de azért megteszek mindetn amit csak tehetek. Halkan letörölgetem a polcokat, megigazítom a könyveket, hogy betűsorrendbe legyenek rendezve. Kiviszem a szemetet, az udvaron kirázom a mozdítható szőnyegeket, meglocsolom a virágokat, amiből elég kevés van, ezért a ház közeléből szedek néhány csokornyit, majd cserépbe helyezem őket, és felteszem a polcokra. néhány óra alatt kellemes illatú lett a ház, egy szem port sem lehetett találni, és el is raktam a dolgokat, hogy miden a helyén legyen. Ekkor felnézek az órára. Lassan kilenc, és még nem is reggeliztünk. Megnézem mi lelhető fel a konyhában. Nem sok minden, de úgy látszik van eldugva az egyik szekrényben egy pár darab tojás, amiből 15 perc alatt finom rántottát varázsolok, elfelezem, és az egyik részét feldíszítem sonkadarabokkal, és megpróbálom néhány fűszerrel egyedibbé varázsolni, hátha tetszene Ryuunak. Megterítek az asztalon, kiszedem a tányérokra, majd lábujjhegyen beosonok Ryuu-hoz, és édes hangon ébresztgetni kezdem.
- Ryuu! Kelj fel, kész a reggeli! - mondom miközben óvatosan bökdösöm a vállánál. - Már rég elmúlt reggel te kis álomszuszék! - Mosolygok rá, s kuncogok kicsit, majd megkockáztatok egy reggeli csókot, és az asztalhoz vezetem - Amíg aludtál kitakarítottam a házat, hogy meg tudjam köszönni amit értem tettél, bár úgy érzem ha egy életen át takarítanám ezt a házat, akkor sem tudnám meghálálni. - mondom neki, miközben a kezénél fogva vezetem az asztalhoz. - Reggeli után még azt hiszem gyorsan kimosom a szennyest is és készen is leszek, bár még nem töröltem fel a szobádban, és onnan a szőnyegeket sem mertem elmozdítani, mert féltem hogy felébresztelek.

Nem is tudom, miért és egyáltalán hogyan sikerült eddig aludnom, de végül mégiscsak szundítottam egy jót. Talán az előző napi éjszaka miatt… végül is félig-meddig végig ébren voltam, és hát ez lehet nem tett jót. A napokban meg amúgy sem aludtam túlzottan jól… Most viszont furcsa módon nyugodtan aludtam… békésen… és piszok sokáig. Bár az alvás maga jól esett, a mi voltja már kevésbé. Mikor felkeltem olyan pokoli hátfájás gyötört a görnyedt alvástól, hogy szinte majd bele pusztultam. Mikor kiegyenesedtem, és az engem szólogató hang irányába fordulok Erisa terem előttem, és megcsókol… kis híján elvetültem a székről szívrohamomban…. de szerencsére e helyett csak ültem tovább és élveztem a rövidke csókot. Megragadta a kezemet, és már vonszolni is kezdett. Ahhoz képest, hogy nemrégiben még rosszul volt, most elég sok mindent megtett. Kicsit furcsállva vakarom a fejemet, ám mikor a szennyesekre került sor, gyorsan közbevágok.
- Nananana! A szennyesem az egy intimszféra, azt nem moshatod ki csak úgy… - mondom kissé zavarba jőve.
Végül leülök az asztalhoz, majd nekiállok falatozni.
- Jó lett ügyes vagy…. amúgy látszik, hogy nem járt nő még a lakásomban… sokkal rendezettebb lett itt minden… aztán ne vidd túlzásokban. – mosolygok rá a lányra.
Végül, mikor végeztem az étellel, letettem az evőeszközöket, és kíváncsian nézek a lányra.
- Mond mit szerenél máma csinálni. A városba egyelőre még nem mehetünk... kicsit még nagy a  felfordulás, és nem tudni, hogy keresnek-e még. - elszakítom a tekintetemet a lánytól - Hamarosan jelentem kell majd az ittléted és mivoltodat... - majd visszanézek rá, és ha rémületet látok rajta elmosolyodok - De ne aggódj. A Djuka klán vezére, és megbízható, kedves ember, és egyben a fivérem. Az én kérésemre szerintem el fogjuk tudni rendezni az ügyed, és megúszod egy kis enyje benjével. Rendben van?

Az étel jól esett, elég éhes voltam már, de ami még ennél is jobban esett, hogy nem egyedül kellett ennem. Nem is emlékszem mikor főztem utoljára két személyre...
- Valóban? - csillan fel a szemem a fiú dicséretére - Pedig nem nagyon szoktam rántottát készíteni, legközelebb jobb lesz, Ígérem! - Minél többet meg akarok tenni, úgy érzem, egy életre adósa vagyok a fiúnak, nem csak azét mert nem ölt meg, hanem mert... mert... Megcsókolt, és... Megvédett?
- Öhm... Én... Bocsi... Nem tudtam, hogy nem lehet... Mosnom. - mondom elszégyellve magam, fontosnak érzem, hogy ne okozzak csalódást Ryuunak ezek után. Nem szabad csalódást okoznom. - És esetleg az engedélyeddel kimoshatom? - A fiú hirtelen témát váltott. Megdermed a testem, félek a szemébe nézni. A magyarázata sem nyugtatott meg nagyon, ő sem tudhatja az emberek reakcióját. 
- Értem... Hát... Nem tudom... Nem nagyon ismerem ezt az országot, fogalmam sincs mi merre van... Inkább te mit szeretnél csinálni? - közben már veszem is fel a tányérokat is indulok a mosogatóhoz. Csak az jár a fejemben, el fognak vinni... El fognak vinni Ryuu-tól... De talán... Ha tényleg ilyen kedves a fivére... Talán...De még így sem biztos. 

A lány szeme felcsillan a bókomra, mire csak mosolyogni tudok.
- Nem az számít, milyen finomat főzöl. Ha a szereted is benne van ízletesebb az étel. – majd egy-két kuncogás után hozzáteszem – De azért a szeretet nem pótolja a sót, és a borsot.
Végül rákacsintok, és szinte elfekszek a széken. Hosszú egy hetem volt, és kigondolta, hogy így ér véget… Egy lánnyal élek egy fedél alatt, aki az ellenségem… és akibe beleszerettem, mindössze 1,5 nap alatt. Végül közöltem vele, hogy sajnos muszáj lesz majd találkozni Kodomoval, és még be is avatni a dolgokról. Szomorkásan nézem, ahogy felveszi a tányért, és a mosogatóhoz sétál. Egy kicsit várok, ám végül felállok, és szépen lassan mögé sétálok, és nem érdekel, ha mosogat, de behunyom a szemem és átölelem. Gyengéden, védelmezően átkarolom a válla fölött, összekulcsolt kezem a mellkasáig ér le, és homlokom a tarkóján pihen. Halkan szólok hozzá.
- Ne aggódj drágám. nem fogom hagyni, hogy bántsanak. Te az enyém vagy, és én a tiéd vagyok. Ne félj. Történjék bármi, mindig veled leszek.
Csókot nyomok a lány nyakára, és szorosabban vonom magamhoz, de ügyelve, hogy kezeim ne tévedjenek kebleihez, nehogy félreértelmezze a dolgokat. Végül elengedem, és finoman végigsimítom az arcának vonulatát, majd megfordulok, és kinyitom az ajtót. Hűvös szél tör be az ajtón, majd egy-két lépéssel odébb érve a távolban úszó sötét fellegekre leszek figyelmes. Szomorú voltam csöppet, mert meg akartam mutatni Erisának valamit, de úgy tűnik, ennek várnia kell. Csalódottan lépek be ismét a konyhába, majd a fejemet vakarászva a földet nézem.
- Sajnos az idő elég pocsék kint… így bent kell maradnunk… mit szeretnél csinálni? – kérdezem végül a lánytól.

Kezeim lassú, körkörös mozgást végeznek a tányéron. Aggódom, vajon tényleg minden úgy lesz-e, ahogy Ryuu mondta. Elbambulok a habokkal díszített víztükrön. Egy személy melegét érzem a hátam mögül, majd egy ugyancsak ismerős kéz szökik be az aurámba. Meglepődök, vagyis lehet inkább megijedek, Hirtelen levegőhöz kapok, és a testem is megrezzen. Fogalmam sincs miért, tudom hogy csak Ryuu az... de mégis... Megijedtem... De hamar megnyugszom, bár a fiúnak feltűnhet hogy nem úgy reagáltam reflexből, ahogy ő talán azt elvárta volna. Az érintése, tapintása jól esik, ahogy az is, ahogy körülfog kezeivel. Nem börtönömnek érzem ezeket a kezeket, hanem védőburoknak. Lassan felemelem a vizes, habos kezemet, s végighúzom a fiú kézfején, s fejemet rádöntöm alkarjára. Érzem a lélegzetét a bőrömön. Érzem a jó szándékát. És érzem hogy ígéretét nem fogja tudni betartani. Lehunyom szemeimet. Úgy tűnhetek mint aki elaludt, de csak pihenek, az az energia, amit a ház takarításába öltem, nem jön vissza, nem érzem, hogy regenerálódna a testem. Már reggeli közben is éreztem hogy rettenetesen fáradt vagyok. Úgy tűnik nagyjából ennyit bírok egyelőre. Egy kis takarítás, és kiütöm magam az egész napra...
Ahogy szépen lassan elenged, a fejem is kezdi veszíteni a támaszát, és izmaim nem tartják meg azonnal. Úgy néztem ki, mint aki elaludt, és ahogy a fiú elvette a fejem alátámasztását, felébredt volna hirtelen. Hallom Ryuu lépteit a hátam mögött, majd az ajtó nyílását. Egy hűvös szellő tör be a kicsiny házba, amitől kiráz a hideg. A szellő nem kifejezetten hideg, de engem kivert a libabőr, rettenetesen fázok.
- Kérlek becsuknád az ajtót?... Kicsit fázom... - mondom az ajtóba álló fiúnak, majd a tányérokat letéve s a kezemet megtörölve, elkezdek felé sétálni, miközben válaszolok is a kérdésére.
- Nem baj... Majd holnap reméljük jobb idő lesz. - Mosolygok rá, mikor már csak kér-három lépésnyire van tőlem - És... Én csak... - Ekkor elveszítem az egyensúlyom, szédülök, lever a fáradság, nem tudom megtartani a testem, de szerencsére a fiú felé dőlök, aki remélhetőleg elkap, vagy ha nem, akkor először nekidőlök, majd összesek a földön - ... Veled szeretnék lenni... - Mondom, majd lehunyom a szemem, és mélyre húz az álom

Hallom Erisa kérését a konyhából, így gyorsan be is teszem az ajtót, miután betértem. Bár egy gyors szellőzés nem ártott volna, de azért nem szeretném, ha Erisa megfázna.  Kicsit még csalódottan lépek be a helyiségbe, de amikor Erisa válaszolni kezd, rögtön rákapom a tekintetem, és rémülten veszem észre, hogy felém dől. Lábamat megtámasztva ellen tartok, ahogy a leány nekem feszül, és utolsó szavait hallva nagyot pislogok csak. Azt értettem, hogy velem akar lenni, de így azért kicsit érdekes lenne.  Finoman lefektetem a földre, és megnézem a pulzusát. Normális volt, talán egy csöppet alacsony csak. Láza sem volt- Úgy tűnik csak aluszékony még egy picit. Elmosolyodok a butus lánykán. Túlhajszolta magát, hogy a kedvemben járjon, erre megint csak aggodalmat szül. Jaj, szegény, remélem, nem fogja megint túlhajszolni magát emiatt. A napokban már szokássá vált módszerrel megemelem a lányt, és mint már jó párszor, most is lefektetem a lányt az ágyba. Azonban, most az eddigiektől eltérően, én is melléfekszek, és gyengéden átölelve magamhoz húzom. Homlokom a homlokához ér, karom a hátán pihen, míg szemeim a lány arcát csodálják. Bőr még puha, még nem kezdte ki a rengeteg edzés és harc. De ő így tökéletes. Én így szeretem. Bár lehunytam végül a szemem, nem alszom el. Hanem megvárom mikor ébred fel a kincsem. Végül, ha megébred, és mozgolódni kezd, rögtön kinyitom a szemem, és lágy mosollyal nyomok csókot édes, lágy ajkára. Mikor elválok, tovább mosolygok, és bal kezem (amely az ágy felöl, van (oldalamon fekszek)) a lány feje alá csúsztatom, és hüvelykujjammal végig simítom a lány orcáját.
- Jó reggelt Erisa. Elaludtál drágám. Túlságosan kimerítetted magad. Még pihenned kell, úgy tűnik, így a holnapi napot is elnapoljuk, de ne aggódj. Itt leszek veled végig. Szeretnél valamit? – kérdezem elég nyitottra hagyva a mondat végét, hogy el tudja dönteni mit szeretne.

Kellemes szuszogást hallok. Kellemes meleget. Kellemes érzést. Lassan kinyitom szemem, és elmosolyodok. A kedvesem éppen a szemem előtt alszik. Olyan aranyos... Percekig csak az arcát nézem, majd bal kezemmel meg akarom érinteni. Épp hogy megmozdulok, szemhéjai neki is felnyílnak, és két barna gyönyörű szempárral nézek farkasszemet. Nem szól semmit, én sem, csupán ad egy csókot. Én visszacsókolok, kuncogva az ajkainál tartom a szám, nem akarom elvenni, olyan jó... Olyan... Kellemes?... 
Ujja megint végigtapizza arcom szélét, aminek én csak egy mosollyal válaszolok. Ránézek közben a falon lévő órára. "csak négy órát aludtam..." Bár ettől függetlenül még mindig fáradtnak érzem magam, de nem álmosnak, nem érzem hogy vissza tudnék aludni, inkább... Nem tudok koncentrálni, vagy... Nem is tudom hogy érzek igazán... Oly sok érzelem kavarog bennem... Nem tudom minek higgyek... 
- Annyira örülök hogy mellettem vagy... - Szólalok meg halkan, lágy hangon - Annyira örülök... De holnap biztos hogy jobban leszek, sőt, ígérem hogy jobban leszek. El tudunk menni akárhova, ahova csak szeretnéd... - behunyom a szemem, és élvezem Ryuu kezeinek tapintását, orrának szuszogásának hangját. Kicsit száraznak érzem a torkom, mostanában nem iszok valami rendszeresen - Esetleg egy pohár vizet tudnál hozni?... Utána... Megtennéd... Hogy visszajössz mellém? Nem akarok egyedül lenni...

Szemeim rögtön kinyílnak, ahogy Erisa megmozdul, majd elmosolyodva megcsókolom. A szemei tükrébe látom magam. Szinte megbabonáz még mindig a tekintete, melyben látom a szeretetét, hogy ő is odavan értem, mint ahogy én is epekedek érte. Puha bőrét simogatva várom a válaszát, melyet meg is kapok, de szavai mosolyt csalnak arcomra. Sejtettem, hogy örülni fog, ha én fogadom, de nem voltam benne biztos, azért örülök, hogy örül neki. A kérésére bólintok, majd némán a homlokára lehelek egy csókot, és kimegyek a konyhára. Ott megtöltök egy poharat vízzel, majd jó ötlet gyanánt egy-két narancsot is magammal hozok rágcsa gyanánt. Végül leülök a lány mellé, bal kezemmel finoman a háta mögé nyúlok. Érzem testének melegét, ahogy felsegítem, majd ha felült végigsimítom, a hátán a kezem majd rámosolygok, miközben átadom a poharat. Akár meg is itathattam volna, de nem tudom, hogy reagálna rá sajnos. Így hát gyorsan megpucolom a narancsokat, majd ha a poharat kiitta, leteszem, majd megvárom, míg visszafekszik. Végül szájához emelem a narancsot, és apró mosollyal az arcomon kitátom a számat, majd egy „ÁÁÁ-t” hallatva megvárom, míg kinyitja a száját. Végül, ha megteszi, a szájába teszek egy gerezd narancsdarabot, majd míg rág, egyet én is bekapok. Így folytatom míg van narancs. Egyet neki, egyet nekem.

Az istenverte robotolás, az. Még az esti lefekvésnél is nyöszörögve nyúltam el az ágyon, jól esően érzékelve a párnám puhaságát. Genji egész nap vödröket cipeltetett velem, mondván, hogy majd javít az állóképességemen. Nem is értem, tanulni jöttem ide, nem pedig málhásat játszani. Nőzni azt tud... Meg eljátszani a szerencséjét lent a faluban. De ha feladatra kerül sor, akkor rám sóz valamit. Na nem mint ha nagyon bánnám, erősödök legalább. De az ilyen ide vonulásokkor újabb ismeretek elsajátítása végett jövünk ide. Az persze fel sem tűnik, hogy legutóbb is valami új dolgot mutatott, igaz nem nagy dolgot. De határozottan tetszett. Azt mondta, majd... majd megtanulom.
Mély, kellemes álmomból zaj ébreszt fel. Nem kelnék fel a legapróbb neszre, de ha valami furcsát érzékelek, arra bizony egyből talpon vagyok. Az egyik ninjatot kihúzom a tokból, majd lassan, halkan araszolva elindulok ki a bejárat felé. Valaki jár itt, én mondom. A falhoz lapulva haladok végül, próbálva a zajra koncentrálni, hisz ilyen ködben alig látok tovább az orromnál. És még sötét is van.

Miért ilyenkor támad kedve valakinek a tetőnkön táncot ropni? Én komolyan nem értem. Ha egy piti tolvaj, akkor nagyon meg fogja járni, hogy minket nézett ki. Itt nem is igazán vannak olyan értékek, amivel ő jól járna. Ellenben halálos vétket követett el. Felébresztett engem, ami vért követel.
Más esetben meg ha nem egy tolvaj, akkor szedje a lábát innen jó messzire, még ha egy állat is. Még egy mókusnak sem kegyelmezek.
A ninjatot tisztes távolságba emelem magamtól, de épp, hogy tudjak vele suhintani, ha szükséges. Nem szeretném elhúzni a dolgot, gyors és hatékony akarok lenni, hogy visszafekhessek aludni. Még az álom sem ment ki a szememből. Így persze mindjárt kitágulnak meglepettségemben a pupilláim, ahogy hallom ahogy valahonnét szemből lendülnek nekem. Egy hirtelen mozdulattól, ösztönből emelem magam elé keresztbe a kardot, máris egy kunaikés csattan hangosan a pengén. Ebből a távolságból még azt is kiveszem, hogy az illetőnek hosszú a haja. Ez egy lány? Mindjárt kiderítem. Erővel taszítom el a kést ha már ő lépett, és ahogy lépéselőnybe kerülök, úgy emelem a nyakához a ninjatot.
- Ne mozdulj.
Odabentről ekkor hallani a neszezést, mint ha a sensei is felébredt volna. Villany gyúl fel a bejáratnál és egy "mi folyik ott" kiszólást is hallani. Áh szóval felébredt. De nem is arra figyelek, hanem hogy velem szemben tényleg egy lány van, így kis döbbenet ül ki az arcomra. Nem úgy néz ki mint aki tolvaj, de határozottan ninja. Meredek rá, próbálom leolvasni az arckifejezését. Félelem? Döbbenet? Meglepettség? Düh? Mi olvasható le az arcáról.
- Semmi. Én voltam. - szólok vissza, még mindig a lányra meredve, a ninjatot a nyakához szegezve és várok. Most el fog tűnni?

A villany leoltódik, a sensei bemegy, én pedig még mindig meredek rá. Ismét sötétbe burkolózik körülöttünk a hely, csak magunkra maradunk. Milyen romantikus nem? Most gyakorlatilag úgy festek itt fölötte görnyedezve, a fegyverrel a kezemben, mint aki éppen készül megerőszakolni ezt a lányt. Pedig eszem ágában sincs ilyet tenni.
Aztán megszólal. Hallom a hangjában a remegést. Bizonytalan, ezek szerint csak erre járt. Lehet menekült valaki elől? Mégis ki az az idióta, aki a tetőn keresztül közlekedik csak úgy jó kedvében?
- Nem. - válaszolom tömören tőle, de csak lazábbra veszem a fegyvert. Végül elemelem a nyakától.
- De azt elárulhatnád, hogy mi a francot keresel itt. Épp aludtam volna... - azt persze észre sem veszem, hogy még le sem másztam róla, csak hát... Némi fáziskéséssel kapok csupán észbe, és kecmergek róla le. Nyújtom a kezem is felé, hogy megfogjam az övét és felhúzzam. De még mindig csak a választ várom.