Erdőségek

/Senju Tobirama/

Hiába sejtettem, hogy ez nem tartja vissza őket sokáig, és már Otaru nem tud nekem válaszolni, mert rögtön rá támadtak. Így magam kezdtem tervet kovácsolni bár nem volt sok időm. Közelharcban semmi esélyem nem lett volna így távol kellett tartanom magamtól, úgy hogy meg is védjem a megbízóinkat. Jelenleg magamra voltam utalva. Ne gondolkozz cselekedj! Vízhangoztak fejemben a gondolatok, és gyorsan hátrébb löktem a két férfit biztonságos távolságba, én meg felkaptam egy széket és a támadó felé hajítottam közvetlen utána pedig két shuriken repült, remélve hogy beválik a trükk, és ezzel képes vagyok lelassítani, támadónkat. Majd a két férfi elé álltam egy-egy kunaival a kezemben ugrásra készen.
-   Én a helyükben elrejtőznék, de gyorsan. – mondtam a vállam felett hátra pillantva, és azonnal visszafordultam ellenfelem felé. – Remélem a sensei jól van. – dünnyögtem az orrom alatt, majd összeszorított fogakkal vártam az ellenfelem következő lépését.

/Senju Tobirama/

Még időm sem volt felfogni mit is teszek a szék után hajított shurikenek célba találtak és az ellenfelem holtan terült el. Igazából semmi különöset nem éreztem hirtelen miközben haláltusáját figyeltem, üres tekintettel bámultam rá és leengedtem a karjaimat. Már nem volt mitől tartani. Most vajon mit kéne éreznem? Hisz embert öltem, életemben először. És még is mintha nem is lenne más legbelül, mint üresség. Gondolkodtam, ahogy az előttem lévő testet figyeltem. Majd tágra nyíltak a szemeim, pupilláim pedig összeszűkültek mikor megéreztem az arcomra fröccsenő vért. Nagyot nyeltem és Otaru felé pillantottam. Ő is végzett az ellenfelével. Éreztem, hogy a kunait tartó kezem enyhén remeg. Nem tudtam hirtelen mi történt velem, hisz előbb még semmi bajom sem volt. Mikor intett én csak bólintottam majd a védenceinkre pillantottam.
- Han – sama, Jinta - sama mindig maradjanak mögöttem. – mondtam nekik majd a várakozó Otaru felé indultunk, hogy megnézzük a sensei jól van-e. Ahogy kifelé tartottunk szemem sarkából körbe pillantottam. Az emberek a falak mellé húzódtak be védelmet keresve. Biztos azt gondolták, hogy tovább fog tartani a harc. Hirtelen megpillantottam egy kislányt, ahogy az anyjához bújt, de könnyes és rettegő szemei rám szegeződtek. Igen rettegett. Szeme tükrében láthattam véres arcomat. Számára most én voltam a legnagyobb gonosz a világon.  Elfordítottam tőle a tekintetem és társam után kiléptem az épületből.  A csatában nincs helye könnyeknek! Amúgy is én csak végeztem a dolgomat. Megvédtem a megbízóinkat. Hajtogattam magamban, hátha könnyebb lesz elviselnem a tudatot hogy életemben először embert öltem.

// Megvártalak :3 //

A körülöttünk folyamatosan változó környezet csodáival kápráztatja el szemeinket, ahogy a többi szárnyas jószág képébe egy barna vándorsólyom is bekerül. Bal lábán egy vékonyabb tekercs; konohai hírvivő madár. Lassítom lépetimet, ahogy vezetőnk a jelre felfigyelve kinyújtja jobbját a madár felé és maga is megállásra késztet minket. Egy pillanatra megbabonáz a festői kép, ahogy a barna kézre szálló jövevény fölött átviláglik a napfény, sárgás színnel világítva meg a zöld lombokat és az elénk táruló látványt. Makoto is úgy tűnik megihletődött a láttán, bár lehet hogy más mozgatja tollát hirtelen előkapott jegyzetfüzete fölött.
Mielőtt a madár elérhette volna célját, csapatvezetőm ruhája alól két rövid katana került elő, amire majdnem azonnal pozíciót váltottam, amíg el nem jutott agyamig, hogy nyilván nem a csapat ellen irányul a támadás. Bár a fegyverek nem konohaiak voltak, én íítélhetem el őt utoljára emiatt. Mielőtt ő maga bármit tehetett volna a madár irányt változtatott és leszegett szárnyakkal zuhanni kezdett. Ahogy Makoto eltűnt, már változtattam is volna helyzetemen, de nem volt alkalmam rá, mert a fiú még előtte visszaért. Gyors. Nem csak a tűz elemet képes megfelelően használni, a villámban is jártas, ahogy már figyelmeztettek róla korábban. A szárnyas állat hátán egy fentről jövő seb okozta sérülés tétlenkedett, pedig biztos voltam benne, hogy a madár felett csak a kék eget láttam. Körbeért az üzenet és mikor hozzámért, biztos voltam benne, hogy a szemeim és fölött a szempilláim egy pillanatra megremegtek. A rossz íráskép csak tovább fokozta az üzenet tartalmát, aminek nem sok oka lehetett hozzánk kerülni, hacsak nem csapdát állítottak nekünk, vagy pedig.. Mivel idézett volt, egy hirtelen jövő baráti segítségnyújtás. Ez esetben viszont az idéző halott.
Nem volt időm normálisan végiggondolni a helyzetet, Warui már ki is adta az utasításokat és nekem indulnom kellett. A tőle kapott lepecsételt villámot eltettem, megigazítva többi felszerelésemet és útnak indultam a lány előtt haladva. A kérdések mióta elindultunk egyre csak nőttek, mégha igyekeztem is kiküszöbölni néhány zavaró tényezőt, például hogy miért nem tudtam egy negyedik csapattag érkezéséről. Ez akkor nem tűnt fontosnak a helyzetünket illetően, de valami nem hagyott nyugodni.
- Warui, mondd csak.. - kezdtem lassan, de már folytattam is, mielőtt reagált volna - Ha az az állat idézett volt, akkor valószínűleg az idézője is itt lehet a környéken. Nem kellene őt felkutatnunk, hátha rálelünk az üzenet miértjére?

// Bocsi ha gyengébb lett, nehéz visszarázódnom a karakterbe ^^' //

Kreolbőrű vezetőm kezéből eltűnt a madár, mintha csak egyszerűen visszaküldték volna oda, ahonnan előjött; eltűnt a feledésbe. Nem ez volt az első alkalom, hogy körülötte valami szokatlan történik, de a hitem benne továbbra is megingathatatlan. Talán csak túl sokszor keveredik túl furcsa helyzetekbe - ez megeshet. Néhány véletlen miatt nem fogok késsel a torkának rontani, megfelelő puhatolózás nélkül. Haladás közben csupán egy pillantásnyi időre tekintek rá, hogy végigmérjem, de ez is elég ahhoz, hogy megállapítsam, fél. Hangja elhal a szélben szinte mielőtt fülembe jutna, keze kifehéredett ahogy rémarkolt hű fegyvereire, arca lesápult, mintha valami borzalom ütötte volna meg a szemét, teste reszket, mint a körülöttünk lévő falevelek. De ezt miért nem érzem én? Én is ugyanazt láttam, amit ő, mégsem érzek semmit abból, amit rajta látok. Lehet, hogy nem érzem át a helyzet súlyát? Lehet, hogy nem vagyok elég tapasztalt átlátni a következményeket? A halált én is félem, mégsem tudok úgy elmélyülni ebben a gondolatban mint látszólag ő. Lehet, hogy tud valamit, amit mi nem? Hogy is volt? Kumogakurei ninja.. Gyilkosnak nevelték. Furcsa, hogy a sors hogyan szőtte egymásba utunkat. Én is hasonlóképp jártam. Talán ezért nem vagyok képes elfogadni, hogy más a gondolkodása, mint nekem lenne.
Eleinte csak úgy tűnt, három hasonló életútú ninját hánytak össze egy csapatba, lesz ami lesz, akár még le is gyilkolhatják egymást, elvégre mindhárman hasonló múlttal rendelkeztek; aztán jött a csata, amivel Warui állítása szerint nem kell foglalkoznunk; most pedig egy halott madár, egy rejtélyes üzenet és egy titokzaotos negyedik tag, akiről eddig semmit nem tudtunk. Minden Warui körül forgott és egyre gyanúsabb lett, hogy titkol valamit.
Nem volt sok időm gondolkodni, Makoto jelent meg ismét a színen, egy klónjával küldött nekünk üzenetet. A papíron egy rajz szerepelt, megmutatva ellenségeink helyzetét; a csapdák elhelyezése alapján valószínűleg kijelenthető, hogy azok. Gyanúsan méregetni kezdem Waruit, de nem mondok semmit. Utasítására Fuuma Shurikenemért nyúlok, de még nem veszem magamhoz, elvégre nem csak jelentősen lelassítana, némileg oda a meglepetés ereje is. Hirtelen több lehetőség is kirajzolódik a szemem előtt, melyben a legjobb az, hogy véletlenül kerültünk ebbe a helyzetbe. A legrosszabb pedig az, hogy Warui rángatott bele ebbe. Kumogakurei ninják is lehetnek az  előttünk álló shinobik, akik rákényszerítették a lányt, hogy forduljon ellenünk. Küldhette ő is a madarat, ami azt jelenti, hogy akarata ellenére cselekszik; ez megmagyarázná az eltűnését is. Talán ezért fél, mert tudja mi vár ránk. Még Makoto megérkezése előtt felteszem a kérdést neki.
- Warui. Van még valami amit el szeretnél mondani?
Akármi is a válasza, a fiú megérkezésével egyértelműnek tűnik, hogy harcolnunk kell. Feszengve figyelem Makoto és a lány reakciót, amíg azt nem mondják, hogy nekem kell döntenek. Hátrahőkölök, számat beszédre nyitom, de nem jön ki hang a torkomon. Furcsa, bizsergő érzés halad át nyakamtól egészen a fejtövemig és rájövök, hogy most nem szabad tétováznom. Ismét rátekintek a lapra és próbálok egy megfelelő stratégiát kieszelni, minden egyéb gondolatomat félretéve. Ha nem sikerül, az az életünkbe is kerülhet, így a másik halál okozta lehetőségeket most elvetem.
- Makoto, ha elvesztetted az embert baloldalt, az azt is jelentheti, hogy már elindult felénk. Feltéve hogy nekünk készült a csapda.. Nem biztos hogy pontosan tudják, jelenleg merre tartunk. Ha jobbra elindulunk, akkor a baloldalról elindult fickó könnyedén a hátunkba kerülhet, arról nem is beszélve, hogy nem tudjuk, mi van előttünk. - Rövid szünetet tartok, megvakarva államat. - Ha viszont balra megyünk, a jobb oldalról érkezők még mindig nem tudhatják, hol vagyunk, mi pedig tudjuk, hogy ellenségre számíthatunk, így előnybe kerülünk. - Kissé elégedetten, fellelkesülve, mint egy kisgyerek, aki megoldotta a feladatot, felemelem a tekintetem. - Menjünk balra, nem belefutva a csapdába. Ha elkapjuk a Makoto által látott egyént, mi kerülünk lépéselőnybe. Mindenképpen harcolnunk kell.

// Elnézést a késésért. //

Warui félelme elpárolgott, tapasztalt ninjához méltóan szemlélte meg a terepet, valószínűleg tökéletesebben, mint amire én képes lettem volna, mégsem láttam rajta jelét aggodalomak. Visszafojtotta magába a kételyeket és már csak az előttünk álló feladatra koncentrált én pedig parancs nélkül is tudtam hogy nekem is ezt kellene tennem.
Makoto visszatértével végleg el kellett döntenünk, mitévők legyünk és két társam úgy vélte, ezúttal engem bíznak meg a döntéshozatallal. Miért pont egnem, egy genint, akinek semmi tapasztalata nincs a nyílt téri harcok terén, aki reszketve jött Konohába, aki egész eddig attól rettegett, hogy egyszer ismét tőrbe csalják? De nem tétovázhattam. Nyugalmat magamra erőltetve igyekeztem előállni egy megfelelő stratégiával és elégedetten nyugtáztam az eredményt. Mintha csak egy házifeladat lett volna, amit egyébként szinte soha nem csináltam meg, de ha mégis nekikezdtem, örömmel töltött el a megoldást visszaolvasni.
A bal oldali utat választottam az információk tudatában, mert onnan sejtettem kevesebb ellenséget. Warui még az indulás előtt előszedte a kézbesítendő tekercset és a kezembe nyomta. Nem rossz ötlet, tekintve, hogy ha csak egy embert iktatnának ki, az valószínűleg a vezető lenne. Rossz ötlet, tekintve, hogy engem van a legnagyobb esélyük kiiktatni. Mégis valahogy fontosabbnak éreztem magam ettől a tehertől.
Akadálytalanul tesszük meg utunk egy részét, csak apróbb zajokat hallunk a közeli fák rejtekéből, de egyértelmű, hogy mire utalnak. Úgy tűnik, Makotonak mégsem vol igaza. A csapda nem 310 métertől 500 méterig terjedt, hanem végig benne sétáltunk. Ez persze nem jelentette azt, hogy én nem követtem el hibát a feltételezésemmel, vagy, inkább, megérzésemmel.
A barátságtalan neszek tovább erősödtek és ekkor már annak tudatában folytattuk utunkat, hogy figyelnek minket. Tudtam, hogy csapdába estünk. Tudtam, hogy a halálunkba sietünk. Tudtam, hogy több, a halálunkra éhes szempár figyel bennünket. Tudtam, hogy hibáztam és hogy most ezzel kell szembenéznünk. A többiek is tudták. Mégis meg kellett tennünk. Egy könnycsepp hagyta el arcomat és vált semmivé a szélben, amit a tehetetlen düh, nem a szomorúság csavart oda szememből. Nem az elmúlás, hanem a vég járta elmémet. Egy sötét falat láttam magam előtt, amin nincs rés, amin nem lehet áttörni, csak nyúlik tova a végtelenbe. Ez várhat rám hamarosan. De addig...
... Nincs addig. Mire megfordulnék a felém süvítő senbon hallatára, érzem, vállamtól a fejbúbomig elönt a bizsergés és reszkető kezem megáll a levegőben, mielőtt képes lenne elérni és kiemelni a fegyvert, én pedig tehetetlenül főltem előre, mielőtt Makoto a hóna alá nem kapott volna.
Mintha egy könyvet csapnának fel, úgy pattantam fel a kemény priccsről. Tudtam, hogy nem csak álom volt amit láttam és az hogy életben vagyok erővel töltött el. Hitetlenkedve néztem remegő kezeimre, amiket hamar ökölbe szorítottam, hogy erőt véve magamon stabilizáljam a mozgásukat és átvegyem felettük az irányítást. Első dolgom volt a feleszmélést követően, hogy megnézzem, megvan-e a tekercs, bár ehhez kevés reményt fűztem; második, hogy megnézzem, megvan-e a felszerelésem, bár ehhez még kevesebbet; harmadik, hogy félve bár, de megnézzem, társaim jól vannak-e, bár ha úgy érzik magukat mint én macim elvesztése után, ezt szinte lehetetlennek tartottam.
A szobában körbenézve nem túl barátságos látvány fogad. A börtön tartozékai a megszokottak voltak, társaim látványa melegséggel töltött el -jó volt látni, hogy hibám ellenére is monhatni jól vannak-, a kamera látványa viszont nyugtalanított, az alatta heverő testtől pedig rosszul lettem. Nem a látványtól, hanem az érzéstől, hogy egy életnek csak így képesek véget vetni, mintha semmit nem lett volna. Mintha semmi nem lett volna benne.
A rövid zavarodottság után ismét társaimra nézek. Először a "Miért nem öltek meg?" kérdés jutott az eszembe, de rájöttem, hogy ez már nekik is átfuthatott az agyukon és talán oldani kellene a hangulatot, így a "Barátságtalan hogy még csak be sem köszönnek" erőltetett mosolyú mentsvár ötlött fel, de mégis maradtam az eredetinél, mert, ebben a helyzetben ez érdekelt a legjobban és talán a többiek sem értékelnék ha nem venném komolyan.
- Miért élünk még?

//Kagemare Ran//
Talán lelked most nincs  a legjobb állapotban, azonban méltóan egy shinobihoz, megőrizted fegyelmezett viselkedésed, nem uralkodott el elméd felett a káosz. Ki lépve az ajtón, hirtelen Otaru ugrott felétek, leteperve a földre. Arccal az égnek, csupán egy gyorsan mozgó, emberszerű valamit véltél látni, épp elrepült fölöttetek. Később tudatosult benned a kép, Modoma volt az. Társad arcán erős torzulást láthattál, melyet nem más, mint az idegesség okozott. Lassú mozdulattal felkelt, majd az elrepült sensei felé fordult, aki épp felkelt enyhén megviselt arccal.
-Nos, úgy látszik…hogy mégsem fogsz egyedül boldogulni, igaz?- Kérdezte megszokott komolyságával.
-Hát nagyon úgy tűnik sensei.- Törölte le szájáról a vért Modoma.
-Akkor hát kénytelen leszek beszállni.- Mondata végére ellenségetek felbukkant a közeli porfelhőből.
- Suiton: Takitsubo no Jutsu- Hangzott el Modomától, ám mire odapillantottál már egy gyors, erős sodrású szinte folyó indult el ellenfeletek felé a technika hatására. Ám túl sok időd nem volt csodálni a technikát, egy másik neve is elhangzott.
- Raiton: Gian!- Minek hallatója, Otaru volt, kitől két, hatalmas, spirálisan mozgó villám nyaláb szökött el, ugyan azon célpont felé.
-Indulj, vidd őket, mi elintézzük! Siess!- Kiáltott feléd Otaru. Két védenced felsegítetted, ám mikor már eljutottak pár száz méterig, három további shinobi került utadba. Bizonyára ezek csupán akkora veszélyt jelentenek, mint az előzőek, ám ezúttal hárman voltak. Most a Te egyedüli feladatod megvédeni a két férfit. Hogy oldod meg a feladatot? Menekültök, vagy harcba szállsz velük?

// A következőkben, írd le, ahogyan megmérkőzöl ezen akadályokkal, egy csata keretében, vagy hogy hogyan menekülnél el. Had lássam mennyire mennek az ilyesmi témák. Figyelmeztetlek, hogy ha olyan dolgot találok az irományban, újra fogom íratni, vagy körönként lebontva hajtjuk végre. Ez most a harci szituációk leírásának gyakorlása lesz. ^^//

//Senju Tobirama//
 
Tényleg nem voltam a legjobb állapotomban.  De jelenleg nem volt lehetőségem kitombolni magamat. A feladatra kellett koncentrálnom. Ahogy kiléptünk hirtelen Otaru ránk vetette magát, ezzel a hátam mögött sétáló két férfit is a földre taszította. Nem értettem hirtelen a dolgot, csak mikor egy árny suhant el felettünk. Csak utána láttuk meg hogy Modoma volt az. Otaru felsegített engem én meg értetlenül pillantottam rájuk.
- Sensei? – néztem Otarura értetlenül. – Tudtam, hogy valami gyanús veletek. – morogtam majd észrevettük Modoma eddigi ellenfelét. Következőre meg egy Suiton technikát használt Modoma ami olyan volt mintha egy folyó hömpölygött volna az ellenség felé. Majd hirtelen Otaru is támadásba lendült, egy Raiton technikával. Hihetetlen volt a csapatmunkájuk. Csak azt nem tudtam megérteni, hogy miért hazudtak és cseréltek szerepet? Majd hirtelen Otaru rám szólt, hogy induljak el a megbízókkal. Én csak bólintottam, és felsegítettem őket a földről.  – Gyerünk indulnunk, kell. – mondtam és futásnak eredtünk. Az volt a célom hogy kijussunk a faluból hisz az erdőben könnyebben elrejthettem őket. De mint tudjuk, a tervek azért vannak, hogy megdőljenek, mert három ellenséges shinobi állta utunkat. A francba! Ha harcba szállok Jinta és Han védtelen marad. Hárommal egyszerre nem bírok el. Most mit csináljak? Gondolkodtam, ahogy velük szemben álltam. Közben próbáltam felmérni a terepet, hogy egy viszonylag működő tervet kovácsoljak. Az egyik ház tövébe néhány ledobott bambusz botot láttam ezért oda mentem végig ellenfeleinket figyelve majd lábfejemet az egyik alá csúsztatva fellendítettem a levegőbe, hogy ne keljen lehajolni érte. Elkaptam majd egy ugrással gyorsan újra Jintáék előtt voltam. Mikor feléjük fordultam halkan elmondtam nekik a tervet, majd egy lépéstelőre léptem. Felvettem a stabil pozíciót és mély levegőt vettem.
- Most! – kiáltottam el magamat, és a két férfi befutott az egyik szűkebb sikátorba a két ház között és én is utánuk rohantam. A botot futás közben beékeltem kellemes térd magasságban hogy remélhetőleg bele rohannak, és ezzel letudom, őket lassítani.  Ahogy kiértünk a sikátorból, egy régi szekér mellé beküldtem őket és egy pokróccal letakartam mindkettőt és néhány zsákokat halmoztam oda, hogy elrejtsem őket, majd felmásztam az egyik ház tetejére és egy kiálló gerendán guggolva vártam az ellenségre. Közben elő vettem a dróthuzalt meg két kunait és a drót két végére egy - egy tőrt kötöttem. Egyszer csak hirtelen kirohantak a sikátorból, de csak értetlenül néztek körbe.  Az egyik tőrt a kezembe véve nagy levegőt vettem. Már úgy is mind egy. Gondolkodtam, és a baloldali fickó hátát céloztam meg. A tőr szinte teljesen eltűnt a hátában majd egy hátra szaltóval levetettem magamat, és a másik tőrt a földbe állítottam, ahogy leérkeztem. Ezzel felvonva az ellenséget, aki a dróthuzalon lógott. Így már csak két ellenfelem volt. Arcom rezzenéstelen maradt, és a rászáradt vér is segített, hogy ne látszódjanak az érzelmeim, de a szívem majd ki ugrott a helyéről úgy féltem.  Ahogy feléjük tartottam elő vettek egy - egy tőrt és készen vártak. Hirtelen begyorsítottam és feléjük rohantam. Mikor felém hajoltak, hogy eltaláljanak én lendületet véve felugrottam és forogva átlendültem fölöttük a hátuk mögött földet érve megfordulva pedig megragadtam a lábukat és kirántottam alóluk, amitől hasra estek. Az volt a célom hogy minél jobban felbosszantsam őket. Mielőtt feltápászkodhattak volna én felmásztam egy ház tetejére és ott fél térdre ereszkedve figyeltem őket.
- Hé, fiúk! Itt vagyok, gyertek, kapjatok el. - mondtam nekik integetve, majd mikor megindultak felém, én a tető másik oldalán eltűntem és ők egy klónt láttak tovább rohanni. – Marhák. – mondtam egy vigyorral az arcomon, és visszamentem a megbízóinkhoz. – Egy időre megszabadultunk tőlük, de jobb lesz sietni, a klón már biztos eltűnt. Úgy, hogy iszkiri. – mondtam, ahogy levettem róluk a pokrócot ők meg leporolták magukat. Úgy hogy nyakunkba kaptuk a lábunkat. A falut elhagyva a közeli erdőben rejtőztünk el, hogy megvárjuk Otarut és Modomát. Továbbra is feszült voltam és minden neszre figyeltem, nehogy meglepjenek minket, de egyre fáradtabb voltam. Remélem azok ketten jól vannak. Nem szeretném ha bármi bajuk esne. Szuper végre elhagyhatom a falut egy egyszerű küldetés miatt erre ránk támadnak. Éreztem hogy valami nincs rendben. Túl könnyűnek látszott a feladat. Gondolkodtam ahogy egy bokor mellett ültem és az ágak között az utat figyeltem. Alig egy félméterre tőlem a két férfi ült hogy kitudja pihenni magát. Közben ellenőriztem a felszerelésemet. Eddig két kunait, két shurikent és öt méter dróthuzalt használtam el. Szerencsém volt hogy nem kellett mindent felhasználnom. A későbbiekben jól jöhetnek még. Gondolkodtam és az utat figyeltem mikor érkeznek már a társaim.

//Senju Tobirama//
 
Szerencsére sikerült leráznunk az üldözőinket. Az erdőben rejtőztünk el, hogy megvárjuk Otarut és Modomát. Ahogy a környéket figyeltem hirtelen jelentek meg mellettem, amitől a szívbaj jött rám.
- Te jó ég! – mordultam rájuk majd elraktam az előkapott tőrt. – Jól vagytok? – kérdeztem tőlük bár komoly sérülés nem látszott rajtuk. Ahogy ott álltunk három Kumogakurei shinobi jelent meg. Nagyon úgy hangzott, hogy valami sablon szöveget ledaráltak nekünk, de mikor Modoma kérdőre vonta őket, nem voltak hajlandóak válaszolni és felszívódtak a két megbízóval. – Mindjárt jövök, itt leszek a közelben. – mondtam nekik, ahogy a táskámban kotorásztam, majd elő vettem az elsősegély dobozt, és oda dobtam Otarunak. Még mindig kicsit mérges voltam, amiért becsaptak. Nem szerettem, ha a bolondját járatták velem. Szép csendben elvonultam a pár méterre lévő kis tavacskához, amit két patak táplált. Letérdeltem a víz mellé hogy lemossam magamról a rám száradt vért. Nem akartam így haza menni. Levettem a fejpántomat és megmostam az arcomat amennyire csak lehetett, és a fejpántomat is megtisztítottam.  Marha nagy szerencsém volt. Sokkal erősebbnek kell lennem, ha helyt akarok állni. Talán csak a véletlennek köszönhetem, hogy megúsztam ép bőrrel. Gondolkodtam a tó partján a vizet figyelve. Kis pihenés után visszamentem hozzájuk és úgy döntöttünk ideje visszaindulni a faluba. Kissé lemaradva kullogtam a fiúk után. Kicsit fáradtnak éreztem magamat, bár nem is igazán fizikailag. Majd hirtelen Modoma szólalt meg. Megdicsért, hogy jól helyt álltam, amin kicsit elmosolyodtam. Majd megmutatta a technikát, amiről beszélt.
- Még szép hogy szeretnék tanulni. – mondtam valamivel élénkebben. Alig vártam hogy én is megtanulhassam.

/Senju Tobirama/
 
Modoma elmagyarázta a dolgot hogy valójában mi is a helyzet velük. Hihetetlennek találtam, hogy Otaru ilyen erős valójában. Mindketten jól megleptek a dologgal. Végül bele nyugodtam a dologba és kevésbé éreztem magam idiótán, a helyzettől. Majd Modoma a kutatni kezdett a zsebében majd kezembe nyomott egy csomag fogpiszkálót és elhúzta a csíkot.  Időt sem hagyott megköszönni, égy a mellém lépő Otarura figyeltem.  Elmagyarázta a jutsu működési elvét én meg az alsó ajkamba haraptam, mert nem voltam a leg ügyesebb chakra kontroll terén.  Végül nagy levegőt vettem, mivel ha meg sem próbálom, tényleg nem tudom megtanulni. Előhúztam egy fogpiszkálót, és megpróbáltam bele vezetni a chakrámat. Mikor úgy éreztem sikerült elérnem a kellő mértéket, egy fa felé dobtam a fogpiszkálót, de az csak lepattant róla.
-  Pff… - fújtam egyet. – majd újra próbálkoztam.  A testen kívüli, chakra irányításával vagy fizikai változással létrejövő technikák, amelyek változásokat idézhetnek elő időlegesen vagy véglegesen a tárgyban, testben, amire alkalmazzák; annak teljesítményét, ellenállását, működését, tulajdonságait módosíthatják. Gondoltam végig z órán tanultakat. Ha valami nem ment jól vagy ideges voltam mindig az akadémián tanultakat kezdtem el mantrázni, rosszabb esetben csak azt hajtogattam. Egyszer sokkot kaptam mikor a srácok rávettek, hogy menjünk és nézzük meg azt a barlangot, amit találtak. Én próbáltam lebeszélni őket, de nem sikerült. Mikor bementünk beomlott a bejárat, én ás Ridoh bent ragadtunk és teljesen bepánikoltam, pedig nem félek a sötéttől. Még is az alatta néhány óra alatt még Kaname segítséget hívott teljesen kiakadtam.  És elejétől a végéig ledaráltam az akadémiai tananyagot. Azóta sem voltam hajlandó barlangba menni. Időközben, ahogy sétáltunk jó pár fogpiszkálót használtam el. Kész ösvényt hagytunk magunk után. Már olyan mérges voltam, hogy soha nem sikerült, hogy amikor elhajítottam a fogpiszkálót az visszapattant pont felém.
- Vigyázz! – kiáltottam Otarunak majd azonnal leguggoltam a fejemet fogva. – Ez haladásnak számít? – kérdeztem, ahogy a kissé morcos Otarura pillantottam. Újra és újra próbálkoztam. Egy pillanatra meg kellett állnom és újra átgondoltam a jutsu lényegét. Kihúzott egy újabb fogpiszkálót és a jobb kezembe fogtam, eközben a bal kezemmel létrehoztam a tigris pecsét felét, majd lehunytam a szemeimet. Újabb nagy levegőt vettem majd ismét megpróbáltam. Csak egy halk nyekkenést lehetett hallani, én meg inkább ki sem mertem nyitni a szememet.
- Sikerült? – kérdeztem reménykedve. Majd egyik szememet kinyitva azt láttam, hogy a fogpiszkálóhegye az egyik fába fúródott. – Sikerült? Hihetetlen sikerült! – örültem meg kezdeti sikeremnek. – Most miért nézel így rám? Tudom, béna vagyok, nem kell az orrom alá dörgölni. Még a vízen járás vagy a függőleges terepen való megmaradás sem megy rendesen. Úgyhogy ez számomra igen is haladásnak minősül. – mondtam duzzogva, mert nem tudtam eldönteni, hogy most Otaru magában lehülyézett, vagy mindenkivel ilyen. Bár mondjuk mióta találkoztunk egyszer sem láttam még mosolyogni sem.

/Kagemare Ran/
A fogpiszkáló melyet sikerült a fába állítanod, ráfoghatóan stabilan állt. Legalábbis nem esett ki belőle. Azaz hát addig nem, míg egy erősebb szellő kitekerte belőle. Otaru rápillantott eredményedre, ám láthatóan nem volt teljesen elégedett. Szigorú tekintete mégis megenyhülni látszott. Sóhajtott egyet, majd feléd fordult.
-Úgy látszik kevesebb érzékkel áldottak meg chakrakezelés terén, mint a harc esetében. Van aki ebben, van aki abban... Sose gond. Menni fog, csak gyakorold.- Szólt szokásosan hűvös, nyugodt hangvételével, ám mosolyogva ezúttal.
Nem vitás, dicséretet kaptál. Azonban tény, hogy még nem tökéletes a technika, ezért sem szabad, hogy fejedbe szálljon a dicsőség. Menetelésetek tovább folytatódott, este volt már, nagyjából hét-nyolcóra. Ahogy a nap bukott le mögöttetek, volt időtök átgondolni a történteket, valamint gyakorolnod az új technikád. Nem sok választott már el, hogy ismét megpillanthasd falud kapuját. A nyugodt körülmények és a biztonságot nyújtó falak már vártak rátok. Otaru azonban láthatóan nem volt túl nyugodt. Szinte lépésről lépésre egyre furcsább volt. Érzett valamit, vagy valami szimplán nem stimmelne? Előbb utóbb kiderül. Kérdés viszont, hogy összeraktad-e már a képet. Mindenesetre Modoma hamarosan visszatért közétek. Szintén nyugtalannak látszott, csak úgy ahogy másik társad. Többször hátra pillantottak. Egyre jobban figyelték a környezetet, a kapuhoz közeledve. Mintha azt figyelték volna, hogy valaki követ-e titeket.

//A következő posztodat már tényleg Konoha kapujához kérném. Nagyjából este tízórára érkeztek meg, a technika ekkorra már menni fog tökéletesen. Késésemért pedig elnézést kérek! Természetesen nem maradsz "vígaszdíj" nélkül. 5 ch-t szeretnék felajánlani, a majd egy hónapos késésemet figyelembe véve. Ez hozzáadódik jutalmadhoz, melyet a kaland végén kapsz, de most is felírhatom. Kérlek következő posztod végén jelezd, hogy igényt tartasz-e rá, illetve, ha igen, akkor most, vagy kaland végén. (nemleges válasz nem elfogadható) //

[Hattori Arata]


//remélem így megfelel majd//