Erdőségek

Váratlanul ér Hiroto válasza. Vagy inkább Hiroto "nem válasza". Azonnal cselekszik, elengedve a füle mellett a tervezgetésemet.
- Ne, és ha rossz irányba... - de ekkor már repül is a fegyver a célpont felé. Egy pillanatig még nem robbanok fel a dühtől, amiért semmibe veszi próbálkozásomat, hanem megvárom cselekedetének következményét. Ahogy sejtettem, a macska nem dől be egy ilyen trükknek. Jó, igazából egyáltalán nem sejtettem, hogy mit fog csinálni, de mindenesetre jobb ezt mondani, mert okosabbnak tűnök.
- Hirotoooo!!!!! - önt el a méreg és fakadok ki, amint a macska megindul a rossz irányba. Legszívesebben oda is csapnék egyet, hogy a fiú megismerje az igazi haragomat, de most nincs idő arra, hogy elkezdjem a csapattársamat helyre rakni. Csak dühösen fújtatok, elvörösödik a fejem, és gyilkos pillantásokkal nézek Hiroto-ra, aztán már ott sem vagyok, Akamaru után vetem magamat és én is a macska nyomába eredek. Az öklöm persze viszket, gyűlölöm ha nem veszik komolyan a mondandómat. Csapattársam keltette haragom azonban adrenalin formájában áramlik végig a testemen, és olyan gyorsan követem a kutyát és a macskát, hogy eddig azt hittem fizikai képtelenség ilyen gyors mozgásra bírni a lábaimat.
- Látod... én... megmondtam! - lihegem a nagy rohanás közben a fiúnak. Ezt a mondatot naponta háromszor el szoktam mondani, ha egy átlagos napról beszélünk. Néha van hogy többször, de kevésbé fordul elő, hogy kevesebbszer szavalom el. Elvégre mindig kitalálok valamit, mindig a megoldáson agyalok, és mindig ugyanaz történik: Nem az én tervemet követjük. Pedig már is terelhetnénk ezt az semmirekellő bolhazsákot Kiba felé, hogy beadja neki az ellenszert, és utána eldicsekedhetném mindenkinek, hogy A szintű küldetést teljesítettem. Ehelyett bonyolítjuk a dolgokat, magunk alatt vágjuk a fát.
Nem tudom hány perce rohanok, de azt tudom,hogy kezd elegem lenni az egészből, és mindjárt feladom azt' haza megyek. De csodával határos módon mégis kibírok még egy-két percet, Akamaru pedig hamarosan megáll, szimatolásba kezd. Egy bokor felett pihenünk meg végül. Amíg a macska a bokorban rejtőzik, addig van időnk gondolkozni. Csak az a baj, hogy több probléma is akad: Egy, fogalmam sincs, hogy a macska mikor óhajt tovább vánszorogni a rossz irányba. Kettő, semmi ötletem sincsen, hogy most hogyan tereljük vissza Kiba felé, lassan abban sem vagyok biztos, hogy merre van észak.
- És most? - nézek Eiko-ra, hátha van valami ötlete. Közben még mindig érzem, hogy remegek a dühtől. - Azt mondom mostantól hallgassuk egymást végig, ha van rá alkalmunk, és nem kell azonnal cselekedni - pillantok Hiroto-ra. - Mondjuk felőlem mehetünk még egy kört, ha szeretnél, bár kezdem unni a fogócskát, úgyhogy inkább ugrókötelezzünk a macsekkal - jegyzem meg.
Bízok benne, hogy a kupaktanács alatt Akamaru azonnal jelezni fog, ha a macska újabb akcióba kezd. De amíg elvan odalent, addig felesleges lenne terv nélkül nekitámadni. Megint ugyanaz történne mint az imént. Úgyhogy várom a többiek ötletét. Még mindig felhasználhatjuk az enyémet, de eléggé bajos lenne, hiszen már nem vagyunk olyan jó helyzetben, mint az előbb. Eltávolodtunk a megfelelő helytől, és végképp összezavarodtam, hogy merre van észak. Akamaru orrával vissza tudjuk követni, hogy merről jöttünk, de hacsak nem vesszük rá a macskát, hogy kövesse Akamarut, akkor hiába gondolkozok most ilyeneken. Mondjuk... Mi az amit követne egy macska? Egy egeret. Felcsillan a szemem. Egérré változhatnánk és akkor követne minket... Vagy ez nagyon hülye ötlet? Nagyot sóhajtok, és végül nem szólalok meg. Várom, hogy a többiek találjanak ki valamit. Valami értelmeset.

Fogalmam sincsen miért nem állok meg Akamaru mintájára. Az a helyzet, hogy általában oda szoktam figyelni a környezetemben lévőkre, mindig mindenkin rajtatartom a szememet. De csak akkor jövök rá, hogy ez most valamiért nem így volt, mikor egy hatalmas macskafarok vágódik nekem, én pedig máris repülök hátrafelé, de még mielőtt teljesen elvesztettem volna a fonalat, megkapaszkodtam a földben, és rögtön két lábra pattantam. Rögtön elkezdtem bepótolni amit elfelejtettem megtenni. Felmértem a terepet.
Miután nagyjából beazonosítottam, hogy mi változott meg, mi maradt ugyanolyan, és mennyi sérülést szereztem - nem sokat hála az égnek -, de még arra is rájöttem, hogy valószínűleg a pillanat hevében elfelejtettem figyelni a társaimra és legfőképpen Akamarura. Eddig komolytalanabb küldetéseken vettem részt, egy A szintűvel sem volt dolgom, de még csak B szintűvel sem. Az a helyzet, hogy ez most nagyon hirtelen jött nekem, és sejtelmem sincsen, hogy mit tehetnék. Előálltam már egy tervvel. De mit érnek az én béna kis terveim, amikor most sokkal komolyabb küldetéssel nézek szembe, mint eddig. Megrázom a fejemet, ezzel kirázva belőle a hülye gondolatokat.
Ijedt pillantásom hálássá válik, miután Akamaru megment a veszedelmes macska támadása elől. Össze kell magamat szednem, nem játszhatom tovább a félkegyelmű genint. Nem mintha bármikor is akartam volna játszani, de jelenleg tényleg úgy nézek ki. Döntésképtelen vagyok, nem tudok mozdulni, és még mindig csak magamban gondolkozok olyan dolgokon, amikkel nem segítem a küldetést. Ez már szánalmas a részemről. És fáj. Jobban fáj, mint a horzsolásaim. Eiko hangja visszaránt a valóságba - a kőkemény, és macskaszőrös valóságba. Nem veszem le a feltápászkodó macskáról a szememet, de Eiko minden egyes szavára odafigyelek. Tágra nyílik a szemem. Azt akarja, hogy én döntsek? De miért? Miért kéne nekem dönteni? nem vagyok jobb nála, nem vagyok okosabb sem, és még csak erősebb sem. Úgyhogy tényleg nem értem, miért nekem kéne döntenem. Valahol mégis érzem, hogy Eiko részéről ez a legjobb döntés. Mivel jelenleg én vagyok itt a leg... khm... nem jut eszembe semmilyen csúnya szó, ami a béna szinonimájának megfelel, de mindegy. Szóval nekem kell döntenem, mert én tudom, hogy mennyit bírok, és én vagyok az aki a legkönnyebben meghalhat. Akkor... Ezek szerint most tényleg nekem kell döntenem. A fejemben gondolatok szállingóznak, új és új terveken agyalok minden tized másodpercben. Aztán támad egy ötletem.
- Hiroto idézze meg a patkányát! Ő gyorsan, és észrevehetetlenül el tud futni Kibáig, valószínűleg még a szagát is hamar megérzi. A macska most ránk figyel, nagyobb falatok vagyunk, így miért kéne neki egy tenyérnyi rágcsáló, sőt, lehet hogy észre sem veszi majd, ha észrevétlenül idézzük meg, de a szagát lehet hogy megérzi. Mindenesetre most ránk mérges. A patkány szólhatna Kibának, hogy induljon el felénk. Eközben mi is elindulunk felé, és tereljük a macskát. Így mivel mindketten haladunk egymás felé, sokkal kisebb az esélye annak, hogy kifáradunk, és a macska lecsap ránk. Illetve ha ez mégis megtörténik, addig fel tudjuk tartóztatni, amíg Kiba ide nem ér. Még kisebb az esélye annak, hogy valamelyikünk meghal. Úgyhogy Eiko felőlem jöhet a tűzgolyó, hogy eltereljük a figyelmét, és előnyt szerezzünk a futásban - bólintok, és felkészülök a futásra. Már amennyiben a többiek is helyeselik az ötletem.

Már most van rajtunk itt-ott horzsolás, Kiba messzebb van tőlünk, és Akamaru is elhasznált már egy kis chakrát, velünk egyetemben. Mégis tudom, hogy a harc még csak most kezdődik. minden eddigi problémámat félre kell tennem, úgy kell tekintenem rá, mintha meg sem történt volna. Nem szereztünk túl sok információt a macska képességeiről, csupán azt tudjuk, hogy nem engedhetjük, hogy megfertőzzön minket, illetve, hogy be kell neki adni az ellenanyagot, ami ellen láthatóan nagyon küzd. Nem olyan sok, de éppen elegendő lesz ennyi is. Egy ninja állattal van dolgunk, szóval alapból nem szabad alábecsülni, de azok után, hogy ez egy A szintű küldetés, és hogy benne van a dolgokban egy fertőzés... Nos nem mintha megfordulna a fejemben egyszer is, hogy gyerekjáték lesz. Kiba felbukkanása óta eszembe sem jutott. Az adrenalin ami végigáramlik minden porcikámon, ami miatt a szívem a torkomban dobog, és olyan mintha egy felrobbanni készülő energiabomba lennék egy kicsit nehezíti is a dolgomat. AZ adrenalinlöket nagyon jól jön, hogy el tudjak futni, és még saját magamon is túl tegyek, de ugyanakkor feltart. Nem tudok tőle tiszta fejjel gondolkozni, nem tudok normálisan összpontosítani, és remegek tőle. Nem a félelemtől remegek. Hanem a tenni akarástól. Annyira meg akarom csinálni, hogy egész testemben remegek.
Hiroto rögtön akcióba kezd, és bár veszélyes ötlettel áll elő, mégis lenyűgöz, hogy milyen merészen és elszántan próbálkozik. Az ő elszántságából merítek erőt, és fedezni kezdem őt, hogy a lehető legjobbkor lépjek közbe. Mert nagyon jó, hogy ötletelek, de tennem is kéne valamit, nem pedig földbegyökerezett lábakkal állni, mint a legszerencsétlenebb korhadó fa az erdőben.
Akamaruért kezdek aggódni, amikor eszméletlenül a földre rogy tőlem pár méterre, de sikerül visszafognom magamat, hogy ne szaladjak oda felkelteni. Bizonyára nem fog sokéig tartani eszméletlensége, ha pedig igen, akkor is minél távolabb tartom tőle a macskát, annál nagyobb biztonságban van. Ha odafutok, akkor a macskának lesz még egy oka megtámadni minket. Amíg mind távol maradunk tőle, addig ő sikeresen fel fog tudni épülni. És nem i tévedek nagyot. Amint lehetőségünk adódik a menekülésre Akamaru felpattan, és Hiroto sikeres manővere után mindnyájan futásba kezdünk.
Már jó ideje loholunk, a macsek sikeresen kiszabadult börtönéből, és vele a nyomunkban közelítünk Kiba felé. A macska nem képes tartani velünk az iramot, de lassan mi is egyre kimerültebbek vagyunk, kezdünk elfáradni, és egyre szaporábban veszem én is a levegőt. Már csak abban bízom, hogy Hiroto idézett patkánya sikeresen szólt Kibának, aki már a segítségünkre is sietett. Több sem kell. A következő pillanatban fülelni kezdek, próbálom bemérni, hogy Kiba mennyire messze lehet tőlünk. Fülemnek hála hamarosan meghallom a felénk közeledő fiút.
- Már nincs messze! Kiba felénk tart, alig egy kilométerre hallom a lépteit! - tudatom a többiekkel is a megtudott információkat, és magamban nagyon büszke vagyok rá, hogy nem csak Akamaru, de én is meghallottam Kiba közeledését. Jóllehet, hogy Akamaru előbb vette észre, de nem jelezte, úgyhogy örülök saját magamnak. Bár már egyre inkább kezdek fáradni, mégis növelem a tempót. Még jobban rákontrázok, és megint olyan gyorsan futok és ugrálok, amennyire csak a lábaim bírják. Nem foglalkozok vele, hogy lassítanom kéne,hiszen minél gyorsabban elérjük Kibát, annál gyorsabban fogjuk tudni megoldani ezt a küldetést.
A fiú nagy örömömre meg is jelenik a láthatáron, a maga elé tartott két tűt hamar lepasszolja Hirotonak és nekem. Egyetértek vele, hogy Eiko az akinek fedeznie kell bennünket. Ő ismeri Kibán kívül a legtöbb technikát, és ő a legképzettebb is, úgyhogy nem kezdek vitába. Kiba nem hülye, tudja mit csinál, és rettenetesen örülök neki, hogy itt van. Ha hárman akadtunk volna erre a fenevadra, akkor hamar macskaeledelként végeztük volna, de Kiba segítségével bőven van remény a győzelemre. Most, hogy sikeresen csatlakozott hozzánk, el is felejtem eddigi problémáimat. Kicsit elfáradtam a futásban, és ez nem kifejezés. De eltekintek ettől a bajomtól és veszem az adást. Bízva Eiko technikáiban Hirotoval az oldalamon közelíteni kezdek a macska felé, akit Kiba sikeresen leterített a jutsu-jával. Nincs idő újabb terbet szövögetni, Hirotonak és nekem rögtön cselekednünk kell. Így hát azonnal elrugaszkodom a földtől, és próbálok a macska közelébe kerülni. Az egyik kezemben egy kunai a másikban pedig a tű. Azon gondolkozok, hogy hozzávágom a macskához az injekciós tűt, de eközben eszembe jut, hogy ahhoz, hogy belefecskendezzem az ellenszert nekem is ott kéne lennem. Az nem lesz elég, ha beleszúrom a tűt, mert mire odaérnék, hogy belenyomjam a cuccot, addigra a macska lehet, hogy kiszedi magából, és összetöri, esetleg beletöri a tűt a saját testébe, ami szintén nem lenne jó, hiszen nem akarjuk nagyon megsebezni a macskát. Ha visszafejlődne ismét a normális kismacskává, akkor egy hatalmas tű állna ki belőle, az pedig nem lenne túl jó dolog, ha jól sejtem. Úgyhogy maradok a közeli támadásnál, és Eiko tekintetével a hátunkon, próbálok a macska közelébe kerülni, és a megfelelő pillanatban beadni neki a szert.

Szememet a vergődő macskán legeltetem, aki új kopasz foltja miatt aggódik. Nem habozok, épp hogy csak felborul a macska, én már neki is iramodok, kihasználom azt a pár pillanatot amíg még a macska Kibával és Akamaruval van elfoglalva. Sebesen közelítek a fenevad felé, már olyan közel érzem magamhoz az állatot, hogy felkészülök a szúrásra. Bevallom, eddig még soha nem adtam be szurit senkinek, de azt hiszem éppen itt lesz az ideje elkezdeni. Annyira nem nagy művészet, még a világ legbénább shinobija is képes lenne beadni. Tehát képes vagyok beadni még én is. Nem szuper?
Egyik kezemben a kunai, másikban pedig az ellenszer. Nem kérdés melyiket készítem fel. Nem szeretnék fájdalmat okozni nagyon a macskának, a kunai nem is tudom igazából mi célból van a kezemben. Hiszen ha beleszúrnám a kunait, majd rögtön az ellenszert... Vajon visszafejlődne egy kismacskává, akit súlyosan megsebeztem egy kunaijal? Bonyolult ez mindenesetre, de nem számít. Már csak pár apró lépés választ el a macskától, hogy végre belenyomhassam az ellenszert. És akkor minden oké lesz. Eközben meglátom, hogy Akamaru elsuhan ájult gazdájával. Nem figyeltem rájuk, annyira, de annyira a macskára koncentráltam. A macska ezek szerint sikeresen kiiktatta a figyelemelterelést. Ha Kiba nincs akkor... Várjunk csak. Akkor a macska most rohadtul azzal foglalkozik, aki a legközelebb van hozzá, és aki jelenleg a legnagyobb fenyegetést jelenti. Rajtam kívül itt van Eiko és Hiroto... Ezek szerint: Rohadtul én vagyok a legközelebb, és rohadtul rám figyel! Ez a hosszú gondolatmenet kissé bepánikoltat, elvégre ha egy képzett Chuunin az előbb távozott a helyszínről ájultan, akkor rám sem vár szebb sors. Megpróbálom megemberelni magamat. Lehet, hogy gondolataim áradatában fel sem tűnne, hogy egy suhogó macskafarok közelít egyenesen felém, ha nem lenne egy suhogó macskafarok. A hang felé kapom azonban a fejemet, és hamar rájövök, hogy bizony nem vagyok a legjobb helyzetben. Az agyam önkéntelenül is megoldásokat keres. Nem találok sok kiutat ebből a helyzetből. Ennek nem tudom, hogy örülnöm kéne e vagy sem. Ugyanis: Ha lenne több lehetőség, akkor nem kéne az eddig felmerültekkel foglalkoznom, amik közül igazából egyik sem tetszik annyira. Viszont ha lenne több lehetőség, akkor még többet kéne gondolkoznom rajta, ami elvenné az időmet, és mire észbe kapnék, már pépes macskakaja lennék.
Nagy levegő. Nincs sok időm, de ebben a pár pillanatban igenis ésszerűen kell gondolkoznom. Az első tény, az az, hogy semmiképpen sem tudok csak magamra számítani. És ezt a tényt, több dolog is erősíti: Egy, nincsenek túl erős támadásaim. Kettő, a feladatom befecskendezni az állatba az ellenszert. Három, öhm... Elég kettő is. Szóval ez a tény azonnal egyetlen egy lehetőségre vezet rá. Bíznom kell Eiko-ban. És ezt a tényt is több dolog erősíti: Egy, Eiko-nak minden bizonnyal messze erősebb és hatékonyabb támadásai vannak az enyémeknél. Kettő, Eiko-nak eleve ez a feladata, ráadásul ő a csapatkapitány is, és bízok benne, hogy nem fogja egy kis sértődés miatt kockáztatni az ő általa vezetett küldetés sikerét. Három, öhm... Elég kettő is.
És nekem ennyi éppen elég is volt. A macskafarok ekkor már valóban olyan közel van hozzám, hogy nem kezdhetek ellene támadásba. Így hát figyelmen kívül hagyom. Mintha ott sem lenne. És bár ez rettentő nehéz, hiszen a testi épségemet kockáztatom bele, de valahol érzem, hogy Eiko rajtam tartja a szemét. Már csak azt remélem, hogy nem azért, mert végig akarja nézni az egyik falra való feltrancsírozásomat, hanem azért, mert segíteni fog, de mindenesetre az ellenszer beadásával foglalkozok. Nem törődve a felém jövő farokkal, hanem azt rábízva Eiko-ra, újra a macskára emelem a tekintetemet. Valami oknál fogva baromira zavar a szőre. Mintha az is védelmet adna neki. Aztán... Megpillantom ismét a Tsuuga által okozott kopasz foltot. Oda akarom szúrni a tűt. Ha Eiko hárítaná a támadást, és esetleg nem döglök bele egy macskafarokba, akkor biztosan azonnal a macska látszó bőrét venném célba.

Megint kudarc. Mintha a mai napon kudarcot kudarc követne, és a győzelem valahol messze a távolban csak halványan derengene. Elérhetetlenül. Miközben mindannyian a saját fejünk után megyünk, majdnem hogy egymást sebezzük meg a próbálkozásainkkal. Eiko lába megsérül, miattam. Ha nem hagytam volna ennyire rá a macskafarok kivédését, hanem legalább egy kicsit besegítettem volna, vagy ha medikus ninja lennék... Ha egy kicsivel jobb lettem volna, akkor Eiko-nak talán nem esett volna semmi baja. Vagy ha esett volna, akkor sem én lennék a hibás miatta. Hiroto és megsérült, és bár az nem közvetlenül az én hibám volt, de ha nagyon a dolgok mélyére nézünk, az enyém is. Csapatban kellett volna vele dolgoznom, elvégre nekünk kell beadni az ellenszert. Ha nem rögtön nekifutok, hanem előtte egyeztetek vele, akkor talán neki sem esett volna baja. És az egészben mi a legborzasztóbb? Hogy nem sebesültem meg. Minden erőmmel azon voltam, hogy a többieket segítsem, és mégis, ők harci sebeket szereztek, én pedig ha pár horzsolást, akkor nagyot mondok. Nem mintha meg akarnék sérülni, vagy valami. Csak rossz érzéssel tölt el. Mintha én lennék a leggyengébb láncszem, aki képtelen volt ténylegesen szembeszállni a veszéllyel. És bár a szerencse is közrejátszott épen maradásomban, mégis zavar. Olyan zavaró tényező, hogy miközben a macska szőre tűkén megszilárdul és átszúrja Hiroto lábát, én a kopasz folt felé veszem az irányt, de hamar rá kell jönnöm, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű. Eddig sem sikerült egyedül. Ezután sem fog.
Hirotora aztán Eikora pillantok. Mindketten sebesülten ugyan, de készek folytatni a macskával vívott harcot. Meghallom Eiko szavait, és tudom, hogy nem hazudik. Ha most elszúrjuk - szó szerint elszúrjuk - akkor Eiko tényleg képes lenne feláldozni magát. Éppen ezért egy határozott bólintással jelzem, hogy meg fogjuk csinálni. Aztán ismét Hirotora nézek, ő is megszólal. De neki nem bólintok. Nemlegesen rázom a fejemet, és rámutatok. Nem én fogom beadni az ellenszert. Ugyanis az képtelenség. A macska már felfigyelt rám minden bizonnyal, és amint a közelébe kerülök a levegőben, egy farkával elsöpör. Nem fog túl nagy hangsúlyt fektetni a halálomra, nagy valószínűséggel még csak felém sem fordul. Azonban a kopasz folt a hátán van. Úgyhogy. A tervem a következő: Miközben tudom, hogy Eiko továbbra is fedez minket, és készen áll egérutat adni nekünk, ha mégis elbaltáznánk, én és Hiroto megközelítjük a macskát (megint). Egyelőre a macska Hiroto felé fordul, de már felfigyelt rám, aki most nagyobb fenyegetést jelent neki. Úgyhogy magamra kell vonnom a figyelmet olyannyira, hogy felém forduljon. és ha ezt megteszi, még abban a tized másodpercben, amíg rám figyel, pontosan azután hogy felém fordul és a kopasz folt Hiroto oldalára kerül, Hiroto azonnal lecsap rá. Hogy bebiztosítsam magamat, füstklónokat is csinálni fogok, így a macska még inkább rám fog figyelni, és Hirotonak még nagyobb esélye lesz beadni az ellenszert. Ennyit erről, mutassuk meg végre, hogy tudunk csapatban dolgozni.
Ekkor már a levegőben vagyok, és egyenesen a macska kopaszfoltja felé esek. Előveszek egy kunait, és eldobom. Az egyenesen beleáll a macska kopaszfoltjába, ezzel felsértve a bőrét. Ha ez nem elég, még több shurikent és kunait vágok a bőrébe, egészen addig, míg a szörnyeteg felém nem fordul végre.
- Most! - kiáltom, és bízok benne, hogy nem csak Hiroto, de Eiko is képes lesz még annyi mozgásra, ha valamelyikünk tényleg életveszélybe kerül, akkor hátha tud még segíteni. - Kemuri Bunshin no Jutsu - mormolom, mire magam mellett annyi füstklón jelenik meg, amennyit csak képes vagyok előhozni. Sok chakrámat belefektetem, hogy minél jobban összezavarjam a macskát, ráadásul ha megsebzi valamelyiket, az rögtön füstté pukkan szét. Ha a macska felém fordul, és sikerül egy másodpercre is csak rám terelni a figyelmet, akár még Eiko is csinálhat felgyújthat egy fát a macsekkal szemben, hogy egy pillanatra megfeledkezzen a mögötte lévő Hirotoról, akkor a fiú képes lehet egy másodperc alatt a kopaszfoltnál teremni, és mire a macska észbe kap, már meg is kapta az ellenszert.

// muszáj volt belevinnem valami csapatmunkát, mert ha csak beleszúrom, akkor tuti nem sikerül.xDD