Erdőségek

A válasz hamar megérkezik, de előtte még elgondolkozok rajta, hogy mikor fürödtem utoljára. Ma reggel. Azóta nem izzadtam le, szóval nem kell sértésnek vennem Kiba szaglászását. Hogy mi szükség erre azt nem igazán tudom, de nem is fontos. Nem ismerem a fiú képességeit. Azonban amikor befejezi a mondandóját rá kell jönnöm, hogy valószínűleg elég jó képességekkel rendelkezik ez a fiú. Különben nem küldték volna egy A szintű küldetésre. A mi A szintű küldetésünkre. A pillanatnyi csendet hiába akarnám megtörni, valami csatakiáltással, hogy: "Jippíjájéé, lássuk el az ellenség baját!" Nem jön ki egy hang sem a torkomon. A szemem tágra nyílik, ajkaim elválnak egymástól, és valami halk nyögés hagyja el a számat, mintha gyomorszájon vágtak volna.
Ezt. Most. Nem. Mondod. Komolyan. - hallom a saját hangomat a fejemben. Kissé letaglózóan hat rám amit mond. Ha minden igaz - és igenis minden igaz! - akkor most D szintű vagyok. D, C, B... És csak azután jön az A. Tehát, a képességeim messze kevesek egy ilyen szintű küldetéshez. Egy C-t még csak-csak, egy B-t rengeteg kétellyel, de talán tudnék teljesíteni. Egy A-t? Nekem lőttek!!
Nem, nem és nem! Kicsit skizofrénnek érzem magamat, mert gondolatban önmagamat rázom fel, és pofozgatom, hogy térjek már észhez. Végre itt az alkalmam valami nagy dolgot véghez vinni. Ha most sikerül teljesíteni ezt a küldetést, akkor utána elmondhatom magamról, hogy egy A szintű küldetésen vettem részt. Ez pedig... tök jó! A bennem lévő félelem sokkal inkább izgatottsággá változik át, és elvigyorodok.
- Ez az! Végre valami komolyabb feladat - mosolygok, de hamar levakarom a képemről a 200wattos vigyorgást, mert ekkor jövök rá, hogy most már aztán végképp nem becsülhetem alá a feladatot. Komoly arccal követem Kibát és a csapatkapitány Eiko-t. Bár, valami azt súgja, hogy Kiba is a csapatfőnökünk lett.

Először azt hiszem, hogy majd valami dögunalmas dologról fog beszélni. Vagy legalábbis ezt hinném, de mivel az "A" szintű küldetés hallatán sokkal jobban élezem a fülemet, hogy minden apró információt halljak a feladat sikeres végrehajtásának érdekében, ezért nem engedem el a fülem mellett Kiba magyarázását sem. És magam is meglepődtem a reakciómon, de tátott szájjal bámultam a fiúra, miközben olyan dolgokról beszélt, amiket csak félig sikerült megértenem. Közben valami vágyakozó hang azt suttogta, hogy még többet és többet akarok tudni erről. Eddig soha nem érdeklődtem mérgekről, és gyógyításhoz kapcsolódó dolgokról, most mégis legszívesebben lehuppannék a földre, és hallgatná, napestig, ahogy erről az érdekes dologról mesél Kiba. Kicsit magamat is megrémítem, főleg amikor már azon filózok, hogy kivegyek e valami jó kis olvasmányt a könyvtárból a medikus dolgokkal kapcsolatban. Megrázom a fejemet, hogy sikeresen eltereljem a gondolataimat erről az új mániámról, és tovább hallgatom Kiba beszédét. Ekkor már más a téma. Ez pedig ugyanannyira érdekel, mint az előző. Ugyanis most a tervet mondja el, rám nem jellemző módon pedig végighallgatom, és nem szövögetek tök más terveket. Pedig általában nagyon forognak a fogaskerekek odabent, muszáj elmondani a saját általam kitalált akciót. Viszont most csak hallgatok és bólogatok.
Megint szétválunk, de ezúttal nem egyenként folytatjuk a küldetést. Sőt, valójában csak Kiba szakad le tőlünk és vág neki egyedül az útnak. Eközben a terven jár az eszem. Még akkor is amikor újabb percek telnek el a fiú távozása után. A hangja még mindig a fejemben visszhangzik, minden szavát alaposan megrágom. Ilyen vagyok amikor gondolkozok, és a lehető legjobban meg akarom oldani a feladatot. Ilyen vagyok amikor komolyan veszek egy küldetést. Amikor nem, akkor meg leállok öreg nénikékkel beszélgetni, akik egy kutya nevét képtelenek voltak normálisan az eszükbe vésni. Mindenesetre sok segítség volt az is, de most már hiába minden tőlük kapott információ, egyik sem ér semmit. A fákon ugrálok, a testemet lelkesedés helyett sokkal inkább izgalom járja át. Meg egy kicsit tartok tőle, hogy az a macska megfertőz, de azzal vigasztalom magamat, hogy mivel annyira érdekes volt amit hallottam a vírusról, így talán még jobban beavatnak a részletekbe. Mert ugyebár az Inuzuka fiú nem állhatott le velünk cseverészni erről. Meg amúgy sem hiszem, hogy rajtam kívül bárkit is felcsigáztak a hallottak.
Hamarosan Akamaru jelzi, hogy itt az ideje megállni. Nem telik egy másodpercbe sem, meg is pillantjuk a keresett macsekot. Ha háromnegyed órával ezelőtt ilyen közel van hozzám ez a macska, akkor fütyörészve odasétálok, a honom alá kapom, és fütyörészve visszaszolgáltatom a gazdájához. Most még sem ugrok le a fa ágáról, ahol mozdulatlanul guggolok társaim oldalán. Csak várom, hogy mi az ötlete Eiko-nak. De egyelőre nem hallok tőle semmi. Biztosan egy terv kidolgozásán ügyködik éppen, miközben a célpont továbbra is jóízűen falatozik a vele egyméretű mókusból.
- Amíg még kajál, addig körbevehetnénk. Kiba észak felé ment, tehát arra felé kell terelnünk a cicust - mutatok jobbra, észak felé. - Ha körbevesszük, de észak felé hagyunk neki menekülő utat, akkor biztosan Kiba felé veszi az irányt, aki nyilvánvalóan fel van készülve már az érkezésünkre. A szemközti fára mehetek én, Eiko és Akamaru mennének középre, Hiroto pedig itt maradna. - Végignézek a többieken, és Hiroto-ra bámulok. - Nem tudom, hogy meg merjük e kockáztatni a patkányod idehívását. Elvégre ő is megfertőződhet, mindenesetre csalinak tökéletes lenne. Viszont ijesztgetéssel is el tudjuk vezetni Kiba felé - billentem oldalra a fejemet, és gondolkodóba esek. Végül Eiko-n állapodik meg a tekintetem. - De persze ez csak egy ötlet, Eiko, tiéd a végszó - biccentek felé, és halvány mosollyal nyugtázom, hogy nem akarom elvenni tőle a főnök szerepet. Pedig ami azt illeti baromi szívesen megtenném, azonban ha belegondolok, hogy Eiko a csapatkapitány, ráadásul egy "A" szintű küldetés csapatkapitánya... Bármennyire is irigy és önző vagyok, nem akarom lenyúlni tőle a lehetőséget. Ettől függetlenül ötletelni szabad, nem?