Erdőségek

//Shuinak//

Jópár óra eltelt azóta, hogy Urufu elment és egyedül maradtam a barlangban. Nem sokat pihentem ezt követően, csak addig, míg a lábaim valamelyest regenerálódnak a sok sétától. Akkor aztán talpraálltam és kimentem a menedékemből. Kiddivel az oldalamon elmentem némi tüzifáért, melyeket felhasználva aztán egy kisebb tábortüzet hoztam létre odabent. Nekidőltem a földfalnak, ahogyan lehunytam a szemem és élveztem a tűz melengetését. Alapvetően én magam eléggé didergős alkat voltam, ezért is volt rajtam vagy három réteg ruha, amikor még Kiriben éltem. Igaz, itt a Tűz országában ez nem fontos annyira, sokkal nagyobb az átlaghőmérséklet errefelé. Persze estére azért lehülnek a dolgok, szóval nem ártott a tűz. Alapvetően szerettem a tábortüzeket. Megnyugtatott, ha baj volt. Mondjuk nem mintha valami idegbajos emberke lennék, de olykor nekem is vannak rossz napjaim. Főleg mostanában, hogy valószínűleg szép kis vérdíjat raktak a fejemre odahaza az ,,árulásom" miatt. Ah, ha a Mizukage tudná, mennyire nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő azt elképzelte. Bele fog kerülni még egy kis időbe, mire én eleget tehetek az általa vázolt dolgoknak. Kicsit túlértékelték ezt az egy hónapos felkészítést. Csak most jöttem rá, mennyi mindent is kell tanulnom igazából.
- Kazuya!
Gondolkodásomból Rakurai csörtetése ugrasztott ki. A farkas a semmiből jelent meg mellettem. Mondjuk mit lepődök meg, Rakurai olyan gyors volt, mint a vilám.
- Kiddi megérezte Urufu szagát. Közeledik, van vele valaki. A szaga emlékeztet az egyik konohaira, akivel találkoztunk annak idején.
Az új információ egyszeriben háttérbe szorította az addigi gondolataimat, ahogyan felpattantam és a farkassal együtt elindultam a barlang bejárata felé. Ott aztán előrrébb sétáltam, ahogyan várakoztam, arra nézve, amerre Kiddi is figyelt apró szemeivel.
- Érzékelsz még valakit?
- Nem. Csak őket kettőjüket érzékelem.
Bólintottam egyet, majd újra az erdő felé terelődött a figyelmem. Kezeimet összefontam magam előtt, vártam az érkezőket. A jelek szerint Urufu sikerrel járt és megtalálta, akit kellett. Csak remélni mertem, hogy nem csapott túl nagy zajt a keresés során. Akármennyire is kedveltem Urufut, az tény volt, hogy a csendben maradás nem igen ment neki. Szóval igyekeztem nem a legrosszabbakra gondolni, ahogyan álldogáltam odakint, oldalamon a két farkassal. Szépen lassan jöttek a hangok. Tipikusan az a hang, amikor valaki ugrál az ágakon. A csattanások aztán egyre közelebbről érkeztek. Majd végül kivált egy fekete árny a lombok közül, ahogyan nem messze tőlünk Urufu földet futunk. Aztán egy valamennyivel nagyobb árny is megjelent a levegőben.
,,Mi a..."
Hát érdekes légibemutatónak voltam szemtanúja, az már bizots. Nem tudtam eldönteni, hogy minek indult, de hogy miként végződött, azt igen. Hát szép kis botorkolást és megmozdulást csinált felém. Először azt hittem, hogy meg akar támadni, de mint láttam, szimplán sok a lendülete... ajjaj, túlságosan sok. Gyorsan felkaptam a kezeimet és még pont időben megállítottam Shuit, mielőtt nekemesik. De a karjaimat be kellett hajlítanom, különben szilánkosra törnek a végén. Szóval pár másodpercig, ami amúgy nagyon hosszúra tűnt, eléggé közelről pislogtam Shui szemébe... mígnem finoman hátrébb toltam a lányt.
- Ehm... üdv - engedtem le a kezeimet.
Már el is szoktam tőle, mennyire jelenség is tud lenni a szőke lány...

//semmi gond, akkor írsz, amikor van rá életerőd kitartás! //

A férfi csak nézett téged, majd mikor kinyitottad a szádat, megremegett. Amolyan reflexszerű mozdulat volt ez. Habár, céljaid és a feltörő gondolataid teljesen ellenezték a küldetést, de amíg azt a bizonyos említett látszatot fent tudod tartani, addig biztosan nem lehet semmi bajod. Sőt, még információt is szerezhetsz Konohától, ami nem lenne rossz a későbbiekben, ha netalántán Amegakure oldalán fogsz harcolni. Ugyan a szavaid azt sugallták a férfinak, hogy elfogadod a küldetést, de konkrétan nem mondtad még ki az "igent". Enyhe, szinte már érezhetetlen idegességgel a hangjában szólalt meg.
- Természetesen ha sikerrel teljesíted ezt a küldetést, és nem lesz semmi komplikáció, valamint ha a tetteiddel bizonyítod, hogy teljesen Konoha oldalán állsz, akkor természetesen Én magam ajánllak majd be a Hokagénak. Tehát, elfogadod a küldetést? Igaz a pénz nem sokat számíthat egy magadfajta fiatalnak, de a tanítás és a rang már csábító lehet nem igaz? Mondhatnám, hogy nem akarlak megvesztegetni, de ez letagadhatatlan. A küldetésemért mindent megteszek.
Mondta, majd ismételten megremegett. Leginkább a háta mögé rejtett karján volt feltűnő. Lehet, hogy csak beleéli magát és kirázta a hideg, de lehet, hogy teljesen más dolog miatt remegett meg egész teste. Minden esetre az idő még mindig szép, igaz a viharfelhők már közelednek a távolból. Vajon Amegakuréban még mindig esik?

//Jiraiya//

A Karasu álnevet választó ANBU viselkedése felkeltette az érdeklődésem. Bár túl sok mondanivalóval egyelőre nem bírt, de mégis érdekesnek találtam, hogy kezeit a legtöbbször maga mögött tartotta. Zaklatottnak tűnt, s ugyan nagyon jól palástolta, kissé türelmetlennek is. Ezen kívül pedig volt még benne valami más is: olyan volt, mintha tartana valamitől vagy valakitől. Úgy gondoltam, valamilyen traumát hord a hátán vagy egyfajta – egyelőre ismeretlen – titkot hordoz magával. Persze ezek csak spekulációk – gondoltam.
Hamar meggyőztem magam arról, hogy el kell vállaljam a küldetést. Az érdekeim, mi több Amegakuréé is azt szolgálták, hogy részt vegyek a kalandban. Hosszú távú tervekkel még nem igazán rendelkeztem, de úgy gondoltam, mindenképpen előnyös, ha jó kapcsolatot építek ki Konohával. Messze volt még az az idő, amikor akár egyedül is tehettem volna valamit szülőfalumért. A látszatot nem volt nehéz fenntartanom, hiszen jelenleg – talán egy kis önámítással – Konoha érdekeire összpontosítottam. Na, persze nem igazán kívántam a saját közbenjárásommal maradandó kárt tenni Amegakurében, de sajnos jól tudtam, hogy bizony, ha én nem is tennék effélét, sokan mások bizony hajlandóak lennének rá.

– Természetesen elfogadom a küldetést! Akár indulhatunk is – mosolyogtam rá Karasura. – Mennyire értesz a genjutsukhoz? Szívesen venném, ha megtanítanád nekem a Kasumi jūsha no jutsut – folytattam, azzal hátat fordítottam neki, s útnak is eredtem. Megpróbáltam csak az észérvekre összpontosítani, s szép lassan felépíteni elmémben a tudatot: jelenleg magának Amegakurének is az a legkedvezőbb, ha megbúvom Konoha szárnyai alatt – jól tudtam: a jövő mindig tartogat meglepetéseket.

A férfi a táskájánál guggolva hallgatott végig, majd miután befejezted a tájékoztató jellegű beszédet, és felvetetted a problémát, felállt, majd egy papírlapot vett elő. Nem csak egy volt, hanem egy egész nagy köteg, kisebb papírlap. Kettőt kivett a sok közül, majd az egyiket a hüvelyk és a mutató ujjával összefogta, majd amint megbizonyosodott afelől, hogy figyelsz megrázta a lapot, ami szépen kisimult, majd csak úgy magától, semmi erőbehatás nélkül összegyűrődött. A férfi miután megmutatta neked ezt a rendkívül egyszerű mutatványt, eltette a használt lapot és a másikat a kezedbe nyomta.
- Az okításod kezdetét veszi. Igaz, nem sokkal vagyok idősebb nálad. Egész pontosan 21 éves vagyok, de mivel ANBU tag, így rendelkezek némi tudással. Mármint nem azért mert ANBU vagyok, hanem azért mert már ANBU. Nem akarok hencegni, de ez az igazság. - Persze nem akar hencegni... Az emberek többsége mindig szeret dicsekedni azzal amiben kitűnik - Ez a papír ami most a kezedben van, egy elemi chakrára érzékeny papír. Ezt a Chakra Fából készítik el. A fát, évekig táplálják chakrával. Ezt úgy érik el, hogy minden olyan tárgyba ami táplálhatja a fát, mint például a víz és a trágya, órákon át chakrát vezetnek. Így az magába szívja azt. Persze nem csak a "táplálékba" vezetnek chakrát, hanem minden nap órákon át vezetnek magába a fába is chakrát. Már kis mag kora óta, így érzékeny lesz a különböző behatásokra. A fát, összesen Öt embernek kell a kezdetektől nevelniük. Mind az Öt elemnek jelen kell lennie. Fontos, hogy ha nem a szokott személyek végzik el a táplálást, akkor a fa vagy kifejti az adott személyre jellemző chakratermészetet. Tehát, ha Doton beállítottságú valaki akkor a fa szépen lassan elporlad, ahogy ez a papír is a kezedben. Ha valaki Fuuton természetű, akkor az a lap félbeszakad. Ha Katon beállítottságú vagy inkább, akkor a papír parázslani kezd és elporlad, ha viszont Suiton, akkor elázik. Ha viszont Raiton, akkor a papír össze-vissza gyűrődik, ahogy nálam is. Ahhoz, hogy megtudd a dominánsabb elemedet, csak bele kell vezetned a papírba a chakrádat. Vannak emberek mint például Én is, akik kettő vagy akár három elemi beállítottsággal rendelkeznek. De azt, hogy azokat megtudd, előbb ki kell tapasztalnod az elsődleges, tehát a dominánsabb elemedet, majd magadban kell rájönnöd arra, hogy mi is lehet a másik elemed, ha egyáltalán van. Ezt leginkább az érzelmeid alapján tudod eldönteni. Az érzelmek mindig fontosak! Segítenek az adott elemi technika kivitelezésében. Minden Elemtípusra jellemző néhány általános emberi tulajdonság. A Doton elemmel rendelkezők, leginkább lusta, lomha, nyugodt, erős emberek. A Katon beállítottságúak többnyire megfontoltak, de ugyanakkor hirtelen haragúak, persze ezt szeretik elrejteni. A Suiton beállítottságúak általában szelídek és jóságosak, de ugyanakkor nagyon céltudatosak. A Raiton elemmel rendelkezők általában gyorsan tanulnak és fizikálisan is gyorsak, valamint találékonyak. A Fuuton természetűek pedig ugyan úgy mint a Tűznél, hirtelen haragúak, valamint az akaraterejük jóval fejlettebb mint a társaiké. De ez csak egy általánosítás, nem mindenkire igaz. Nah vezesd bele a chakrádat, hogy megtudjuk milyen természetű a chakrád. Addig Én gondoskodom a mesteredről.
Mondta, majd elfordult tőled és egy egykezes kézjelet formálva, hirtelen megjelent előtte néhány fekete, elmosódott lény, amik összeállva, Karasu-sensei alakját vették fel. Valószínűleg egy klón. A másolat csak bólintott, majd szertefoszlott. A test szétrepült és néhány holló alakját vették fel, amik együtt, egy irányba szállnak. A férfi pedig visszafordult hozzád.


// Írd le, hogy hogyan viselkedik a papír //

/Sai/

Ahogy sejtettem, valóban a szíve hiányzik az összes állatnak. Mégis furcsa, hogy a hasukat vágták fel, elvégre így elég mélyre kellett benyúlniuk az elkövetőknek, hogy elérhessék a szívet. De jobban belegondolva mégsem olyan furcsa; gyors és hatékony, ráadásul nem is hagy sok nyomot. A szív körüli vágások alapján lehet következtetni a fegyverre, így azonban csak annyit tudunk, hogy egy éles tárggyal végezték el a "műtétet". Talán egy katana, de igazából bármi más is megteszi. Persze valószínűleg nagy fegyver; csak egy vágás van, határozott és pontos. Az egyszerű vadászokat ki is lehet zárni. Élelmet kereső fejvadászok megint nem lehetnek. Nem hurcolnának ide minden állatot és nem a szívük, hanem a húsuk kellene nekik. De nem lezárt területről van szó, vagyis nem konohai érdekeket képvisel. Ami mindenképpen zavaró. Így tehát vagy visszafordulunk, vagy továbbmegyünk, több lehetőséget jelenleg nem látok. Ha visszamegyünk, valószínűleg részt kell vennünk a keresésben, ha nem veszélyes az akció. Ha továbbmegyünk, akkor még bajba is kerülhetek, amiért nem jelentettem azonnal az esetet. Érdemes lenne csapdákat állítani és továbbindulni. Azon a néhány órán csak nem múlik semmi.. Ha pedig megtámadnak - nos, nagyobb az esélye, hogy akkor támadnak meg, ha visszafordulunk; már ha észrevettek. Persze lehetnek beljebb is az erdőben, így csak úgy tudunk meg további információkat, ha továbbmegyünk.
- Itt már nem fogunk megtudni többet. Menjünk tovább - adom ki a parancsot és már fel is szökkenek egy ágra. Mostantól sokkal éberebbnek kell lennünk.

//Jiraiya//

Rámenős egy ember – gondoltam. – Valamiért nagyon azt szeretné, hogy megtudjam, mi az elsődleges elemem.
Ami engem illetett, bár mindenképp fontosnak ítéltem meg elemi affinitásom mibenlétét, az csupán másodlagos szerepet játszott a reményeim szerint hamarosan használatos, alapvetően genjutsu-stílusom mellett.
Megszorongattam a különleges papírdarabot, melyet Karasutól kaptam. A tapintása érdekes volt, hasonló a papíréhoz, mégis tisztán érezni lehetett, hogy itt – ha nem is merőben, de – valami másról van szó. Mielőtt hozzáláttam volna a cseppet sem bonyolult művelethez, elgondolkoztam azon, vajon melyik elemi affinitás lenne számomra a legideálisabb.
– A víz! – futott át egy pillanat alatt az agyamon. – Esőfalusi lévén mi más lehetne!
Az igazság azonban az volt, hogy hiába lett volna a víz elem ilyen szempontból testhezálló, sose tartottam igazán hozzám illőnek. Ahogy Karasu is említette: a víz eleműek a legtöbbször szelídek és jóságosak – nos, bár nem voltam éppen gonosznak nevezhető, ezt magamra nézvést egyáltalán nem találtam jellemzőnek.
Miután gondolatban végigzongoráztam az összes lehetőséget, megállapíthattam: Karasu leírásai, eddigi tapasztalataim alapján, igencsak valósak. Bár a saját – és talán kedvenc – elemét, a villámot kissé kitüntetett pozícióba helyezte; ám az ember már csak ilyen!
Ugyan rengeteg időnk volt még, Karasut nem akartam megvárakoztatni, így hamar cselekedni kezdtem. Elmémben még nem igazán körvonalazódott, melyik elemi affinitásnak örülnék a legjobban. A tűz és a villám között vívódtam.
Chakrámat egy pillanat alatt a papírlapra összpontosítottam. Bár a művelet jól láthatóan kicsit lassabban ment végbe, mint Karasunál, így sem panaszkodhattam. Noha az eredményre igencsak kíváncsi voltam, félve pillantottam csak le a tenyerembe – a papírlap teljesen gyűrött volt, akárcsak Karasu esetében.
– Véletlen, de talán szerencsés egybeesés – kiáltottam oda csoportvezetőmnek.

Feszülten figyeltem a fák minden rezzenését, minden idegszálam megfeszült, ahogy megpróbáltam mindent részletesen megfigyelni a látómezőmön belül, hogy ha támadás ér minket, azonnal reagálhassak és észrevehessem az új nyomokat a földön. Mivel egy jó darabig nem történt semmi, hátrafordultam a két geninhez, hogy megbizonyosodjak felőle, hogy nem történt semmi bajuk. Egy kicsit elidőzött rajtuk tekintetem, aztán újra visszanéztem az útra és hirtelen rosszullét fogott el.. A fáj között egy ember volt felfeszítve egy keresztre. Nagyot nyeltem, majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, de még idejében fékeztem és a mögöttem haladóknak is jeleztem, hogy álljanak meg. Leugrottam az ágról, beledobtam egy kunait a földbe és lassan a kereszt felé indultam. Pupillám kitágult, a fejem megremegett egy pillanatra. Aztán erőt vettem magamon és közelebb léptem. A férfi nem volt ismerős. Megpróbáltam kikerülni a vértócsákat, amik mindenhol ott voltak a kereszt környékén és megállapítani, hogy él-e még. Először egy botot keresek, hogy azzal piszkáljam meg, aztán közelebb lépdelve alulról megnézem, hogy lélegzik-e vagy nyitva van-e a szeme. Ha él még, akkor leemelem a keresztről, elfektetem a földre és megvizsgálom a sérüléseit. Ilyen állapotban nem tudnánk szállítani, harc közben meghalna, amúgy belehalna a sérüléseibe egy ilyen hosszú úton. Ha már eleve nem, akkor is leveszem a keresztről és végigtapogatom, hogy hiányzik-e valamije, aztán harcra utaló nyomokat keresek. Valamiféle rituális dolognak tűnt ez, én pedig bizonytalanná váltam. Az állatok mellett továbbmentünk, mert nem tudtunk mit tenni. Most pedig két lehetőségünk van: tovább kutatunk nyomok után, ezzel kockáztatva azt, hogy belefutunk egy sokkal veszélyesebb ellenfélbe -ha más, konohai ninjákkal lettem volna, valószínűleg ezt tettük volna, de most én feleltem az épségükért-, vagy visszaindulunk a faluba.
- Ezt jelenteni kell - mondom ki végül határozottan, de kicsit sajnálkozva. - Nem veszélyeztethetjük az épségeteket. Menjünk.
Számítva arra, hogy az elkövető esetleg itt lehet a közelben, éberen tartom a tekintetemet, de megszaporázom a lépteinket, hogy minél előbb elérjük a falu határát.