Erdőségek

Hiroto Osumi írta:Miután megkaptam parancsot, jobban mondva kérést, szívességet, ahogy általában nevezik -egy olyan kérés, amit jobb nem visszautasítani-, rögtön hazasiettem néhány holmimért, amit feltétlenül szükségesnek tartottam elvinni a hosszú útra. Ez némi élelemre, nagyon sok vízre, és egy kendőre -a homok ellen- korlátozódott. Váltóruhát nincs értelme vinni, a fegyverek meg eleve nálam voltak. Ez persze nem igaz, de amint hazaértem, az volt az első dolgom, hogy azokat felszereljem magamra, automatikus mozdulat volt, mint másnak a.. járás. Csak ez talán egy kicsit veszélyesebb. Elbúcsúztam "szüleimtől", Aitól és az igazi családomra gondoltam egy pillanatra, ennyit mindig megengedek magamnak, mikor a fényképükre pillantok. A Hokage azt ígérte, Konoha védelmét élvezik, akár ide is költözhetnek, de azóta semmi hírt nem hallottam felőlük.
Három éve... és nekem mindig összeszorul a gyomrom, ha csak rájuk gondolok. Akárhogy is lesz, akár visszakapom őket, akár nem, már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.. Ők egy kedves fiút engedtek el és... nos, ez lett belőlem. Persze, előbb-utóbb mindenki felnő, de Hiroto nem szabad akaratából vált el tőlük.. /szándékos váltás/
Beszereztem még gyorsan egy világ- és egy Szél Országa térképet, felszerelkeztem a macimmal, amit majdnem az ágyamon felejtettem, aztán el is indultam a kapu felé. Nem siettem el, igaz, jobb szeretek gyalog járni a városban, míg mások inkább a tetőket választják, mire odaértem, már mindketten ott voltak, de nem késhettem sokat. Hacsak a srácnak nem azért vannak csukva a szemei, mert esetleg elaludt volna. Az ciki lenne. A kapuőr egy lépést tett balra, ezzel jelezve, szabad az út, tehát be volt már avatva mindenbe. Biccentettem neki, hogy megértettem.
- Nos, ha készen álltok, indulhatunk.
Valójában erre semmiféle választ, reakciót nem vártam, készen kell állniuk, elvégre azért is kerestek meg. Mielőtt kiléptem volna a kapun, tekintetem még hosszan elidőzött a fehér hajú lányon. Még sosem láttam ilyet.. Nem zavartattam magam, nyilván nem szereti, ha megbámulják, de az ilyen valahogy sosem foglalkoztatott. Szó nélkül léptem át a kaput, nem néztem hátra, mert tudtam, hogy követni fognak. Azért néha leellenőriztem.
Egy darabig még gyalog vezet az utunk, egészen az erdőig, ahonnan a leggyorsabban megközelíthető a Szél Országa. Onnan már valószínűleg a fákon ugrálva fogunk eljutni egészen a határig talán, de mivel én még nem jártam "külföldön", kénytelen vagyok kísértjeimre támaszkodni, ami persze nem vet rám túl jó fényt, mint "vezető".
- Ha jól sejtem, ez a legrövidebb út Rejtett Homokba, úgyhogy átvágunk rajta. Hacsak nincs ellenvetésetek..

/Ha szeretnétek még beszélni, esetleg van ellenvetésetek, ide írjatok, különben az erdőbe./
/A "maci" a táskában van, csak a fél keze lóg ki; nem szőrös./

Nem tudom mire vélni, azt ahogy állandóan meg bámul a kísérőnknek kinevezett konohai hím. Kezem ökölbe szorult és már-már magától indult tantom felé. Szerencsére ez a mozdulat csak gondolatban játszódott le. Felemás szemeim továbbra is élettelenek tűntek, mintha csak egy darab hús járna kelne a világban egy zombi. Nem szóltam egy darabig Naokihoz sem, hisz le kelet nyugtatnom magam. Talán ő már ismer annyira, hogy tudja egy ilyen hosszan időző fürkésző tekintet milyen gondolatokat válthat ki belőlem. Legfőképp mit teszek, ha valaki nem elégszik meg a látvánnyal. Meg rázom a fejem, hogy nincs ellenvetésem, de utána csak pár lépés és a fiú háta mögé lépek.
- Jobban teszed, hogyha ki bököd amit akarsz és nem bámulsz állandóan.
Közöltem vele jeges hangon, mintha csak egy szelem vagy démon szólította volna le hátulról.

A lány, nem sokkal Konoha elhagyása után mögém osont és kimondta a naaagy igazságot: sokkal egyszerűbb, ha kimondom azt, ami a fejemben jár.
Behunytam a szemem egy pillanatra és elmosolyodtam. Ilyen reakcióra számítottam, így nem volt túl meglepő, ahogy az sem, hogy nem rögtön a szemembe mondta - félelmet akart kelteni bennem, azt akarja, hogy ő diktáljon és minden, még a tér is az ő akarata szerint hajoljon.
Akármilyen félelmetesnek tűnt is a hangja, a jelenet megmosolyogtató volt - nem csak azért, mert tudtam, úgy sem tenne semmit, amíg el nem érjük az országuk határát, hanem azért is, mert tulajdonképpen mennyit tudna ártani ő nekem? De rendben, játszhatunk az ő szabályai szerint is.
- Azt hiszem.. akár kimondanám, amit gondolok, akár nem, mindenképpen megpróbálnál megölni - mondtam továbbra is mosolyogva. A reakciójára voltam kíváncsi, mert nem kevés célzás volt a mondat mögött - bár komoly szándék nem sok.
A fákon ugrálva végre ismét ráébredhettem, hogy valójában jó ninjának lenni: nem csak sokkal gyorsabb az utazás ilyen módon, kifejezetten élvezetes, ahogy a szél elsüvít a füled mellett belekap a hajadba, aztán te is, csakhogy megigazítsd. Üdítő érzés, kellemes és ébren tart, bár ha hozzászoksz, inkább altatna.
Az indulás óta semmi rendkívülit nem tapasztaltam, azon kívül persze, hogy a levegőből ítélve hamarosan esni fog. Először nem foglalkoztam vele, nem élek itt olyan régóta, hogy megállapíthassam -valójában, dehogynem..-, de a percek múlásával egyre biztosabb lettem benne, hogy hamarosan elázunk - ha nem is nagyon, egy kis záporral mindenképpen számolnunk kell.
- Hamarosan esni fog - osztottam meg a többiekkel, hogy még idejében felkészülhessenek rá.

Kissé meglepett, hogy végül mivel transzportáltam magam egyik helyről a másikra, de most lényegében mellékes. Megmentette az életemet és ez a lényeg. Hátamat egy fának vetettem és onnan néztem ki. Neko a jelek szerint belevetette magát a harcba, repkednek a szikék jobbra balra. Nem annyira hatásos lövedék, mint a kunai-kés, de bosszantó, mint a senbonok. Sok kis sérülés is eléggé bosszantó tud lenni. Neko kis akciója el is vonta rólam a figyelmet, az utolsó sérülés nélküli fazon nem velem foglalkozott. Jól tudtam, hogy ez jó lehetőség a kilövésére. Elő is húztam a kunai-késemet a tartójából és már lendültem is volna a dolognak.

De még se volt olyan könnyű, mint gondoltam. A testem nem mozgott már olyan gyorsan, mint kellett volna. Túl sok vért veszítettem, az általam diktált erőltetett menet pedig csak rontott az állapotomon. Gyakorlatilag csak a tisztás végig láttam és egyre csak homályosodott. Az a karom, melynek a vállát találat érte, alig mozgott. Nehezedett a fejem, egyre jobban levertnek éreztem magam. Gyenge voltam... határozottan gyenge. Csak az akaratom lehetett az, mely eddig elhozott idáig. Az erőm viszont szépen lassan cserben hagy, az nélkül pedig az akarat már fabatkát sem ér. De még nem akartam feladni... még nem... annyit kell még tennem... segítenem kell... de még se lehet... egyetlen dologra volt már csak időm... egyetlen standard tettre.

A világ már lelassult körülöttem, ahogyan elkezdtem felemelni a kunait. A tekintetem már teljesen ködös. Egyedül csak a célpontomat láttam élesen. Ráfókuszált a szemem, az utolsó dologra. A kezem végül megfelelő magasságba ért, de ólomsúlyúnak éreztem. Dobni is tudom egyáltalán. Megfeszítettem minden egyes idegsejtemet, a maradék energiámat is beleadtam... ahogy a kezem előre lendült és elhajítottam a kunait a célpont felé. De a lendülettel már nem tudtam mit kezdeni. Ahogy elhagyta a fegyver a kezemet, előre estem a hideg parlagba. Az utolsó dolog, amit láttam, egy mellettem elhelyezkedő, rózsaszín virág volt, mielőtt elnyelte tudatomat a sötétség... a bukás keserű ízével...

//Elnézést kérek a késésért!//

Naoki elmosolyodott, ahogy bekövetkezett az elkerülhetetlen: Tsuki megelégelte, hogy látszólag nincs hatással újdonsült vezetőjükre, és úgy döntött, hogy kicsit nekiesik a szokásos stílusában. Bár, ha jobban belegondolt, talán nem is tudatosak neki az efféle reakciók, hiszen a lány ösztönösen ilyen volt, valami valamiért valahogyan máshogyan működött benne, mint a többi, normális emberben. De éppen ezért volt érdekes.
Érdeklődve figyelte Osumi reakcióit, mert míg Tsukit ismerte, a fiúról semmi sem tudott. Érdekes volt ez a dolog, a lányon keresztül nagyon sok emberről gyorsan kaphatott egy képet, ha figyelt közben, ezért most is megpróbálta kihasználni az alkalmat. Látszólag a fiú nem vette fel Tsuki provokációját, sőt mosolyogva vágott vissza. Naoki most már leplezetlenül figyelte a szituációt, kicsit le is lassított, és maga elé engedte a párost, de ezt nem akarta kihagyni.
Ahogy haladtak, időközben elkezdett cseperegni az eső, ami eléggé rosszul érintette a homok genin-t, hiszen nem volt ő ehhez hozzászokva. Otthon nagyon ritkán esett az eső, de az, hogy miközben ez történik, a szabad ég alatt tartózkodjon... hát ez eléggé durván idegen volt tőle. De nem tehetett semmit, haladniuk kellett, és haladni is akart, úgyhogy kicsit összehúzta magán a köpenyét, feltette a fejére a kapucnit, és haladt tovább. Szép lassan hozzászokott az ütemes kopogáshoz a ruháján, a folyamatosan szemébe csapó nedvességhez, a csapzott hajhoz, a levegő súlyához, illatához. Mert mindez együtt járt egy ilyen záporral. Ezért tudta kiszűrni a változást. Mert valami hirtelen megváltozott.
A páratartalom miatt eddig igencsak sűrű levegő hirtelen még sűrűbb lett, szinte már nyomasztóan az, és a friss erőillattal is mintha valami már keveredett volna. Valami, ami zavarta Naoki orrát, ráadásul volt egy kifejezett iránya ennek az érzésnek, azaz valahol lehetett egy forrás is. A fiú nem tudta, hogy társai észrevették-e a dolgot, mindenesetre őt érdekelte, hogy mi lehet ez.
- Álljunk meg egy kicsit - törte meg a már egy ideje tartó csendet, miután egy szökkenéssel előttük termett. - Nem tudom észrevettétek-e, de valami fura dolog van a közelben, legalábbis a szaga nagyon érdekes. Úgy gondolom, hogy egyébként is érdemes lenne valami fedezéket keresni, ez az eső nagyon rákapcsolt, nem szeretnék megfázva hazaérni. Összeköthetnénk a kellemest a hasznossal és megnézhetnénk mi ez az... izé.
Hirtelen nem tudta, hogy minek nevezze, hiszen ő maga sem tudta megfogalmazni. Annyit tudott, hogy valahogy kellemetlen volt, és zavarta az orrát, de ezen kívül semmi. Ezért is keltette fel a figyelmét, de egyelőre még várta, hogy társai válaszoljanak ötletére.

Ahogy sejtettem, az eső hamarosan eleredt és mindent bejárt a nyirkos, fanyar levegő. Otthon, vízrejtekben volt elég időm hozzászokni. Meg is utáltam. Pedig nincs benne semmi rossz, felfrissíti az embert és a levegőt. Mióta Konohában éltem, kezdtem megszeretni, de eleget kaptam már belőle talán egy életre is. Lassan behunytam a szemem, ahogy visszaemlékeztem.

- Állj fel! - üvöltötte. Csak féltérdre ereszkedtem, de nem voltam olyan pozícióban ahhoz, hogy lássam a támadást, csak a sajgó fájdalmat éreztem a hasamnál, ami aztán a hátamba hasított ismét, mikor nekirepültem a fának. - Még egyszer!
Másfél órája edzettünk akkor már. Az eső minduntalan zuhogott ránk, mintha direkt még nehezebbé akarná tenni az edzést. Csapzott hajam eleve zavart kicsit, nem csak a látásban, hanem az érzékelésben is. De ez nem hátráltatott, ismét előkaptam a kunai-om és támadtam. Támadtam és támadtam. Ő persze könnyűszerrel hárította a lassú támadásokat.
- Gyenge vagy! Nem is tudom, miért foglalkozom veled..

A merengésből egy furcsa szag ragadott ki. A környezet változására sokkal hamarabb felfigyeltem ebben a meditációhoz közeli állapotban, mint a homoki genin hangjára, aki szintén észrevette a szokatlanul szúrós szagot. Esőben nem lehetett könnyű, főleg neki, aki ritkán lehetett tanúja egy konohai zápornak. 'Ügyes srác.' De azért nem kellene elhamarkodott következtetéseket levonnom.
- Akár külön is válhatnánk - vetettem fel az ötletet. Elővettem egy kunait és élesen megkarcoltam egy shurikennel, majd visszatettem a tartójába. A lányra pillantottam. - A legjobb lesz, ha te velem jössz. Vagy megpróbálhatjuk beazonosítani a szag forrását.
Felnézek az égre és halkan sóhajtok.
- Ez az eső el fog tartani egy darabig.

Naoki megnyugodva konstatálta, hogy vezetőjük is észrevette az oda nem illő szagot, nem szerette volna, ha egy teljesen képzetlen valaki kísérte volt őket, de ez látszólag nem volt probléma. Egyből meg is fogalmazott egy ötletet, miszerint váljanak szét, amivel nem tudott ellenkezni a genin, és nem is nagyon akart, hiszen így logikus, hogy hamarabb rátalálnak a forrásra.
Azon kicsit meglepődött, hogy a srác Tsukit megkérte, hogy tartson vele. Bár, ha jobban belegondolt, annyira nem is volt ez kérés, egy kis él is érződött a mondatban, mintha utasította volna. Kíváncsian fordult a lány felé, vajon észrevette-e, de ha így is történt, nem adta jelét, csak a szokásos kifejezéstelen tekintettel nézett Osumira, és halványan bólintott egyet beleegyezése jeléül, majd szó nélkül hátat fordított és elindult az erdőbe.
Igen... bizonyára neki is feltűnt már a szag, és volt valami elképzelése arról, hogy merre keresse, viszont az is tény volt, hogy nem egy csapatjátékos beállítottságú, úgyhogy nem fog várni senkire... Ha Osumi nem akarja elveszíteni szem elől, akkor kénytelen lesz követni.
Naoki eközben csak mosolygott egyet a jeleneten, igazából csodálkozott is volna, ha Tsuki a srác vezetését elfogadva együttműködött volna, de nem kellett csalódnia, a lány hozta a formáját. Ideje volt neki is elindulnia, így hát fázósan összehúzta magán elázott köpenyét, majd felugrott a lombok közé. Nem akart túl gyorsan haladni, egyrészt mert akkor az eső nagyon erősen vágott volna az arcába, másrészt pedig nem akart elmulasztani semmit, szisztematikusan próbálta átvizsgálni a területet, ahonnan a szag forrását érezte.

Mindkét sunagakurei beleegyezett a szétválásba -bár a lánynál ez nem volt annyira egyértelmű-, így neki is kezdhetünk a keresésnek.
- Fél óra múlva itt találkozunk - jelentem ki mielőtt elindulnánk.
Hang nélkül követni kezdem a lányt, aki úgy tűnik szintén megérezte a szokatlan szagot. Magabiztos léptekkel, egyenes gerinccel halad. Nem ismerem a képességeit, így akár azt is gondolhatnám, hogy már tudja is, mit keresünk. Vagy azt, hogy fogalma sincs róla, csak próbál nem foglalkozni velem. *Sóhaj.*
Akárhogy is, most rábízom magam és követem mélyebbre az erdőbe.
Szememmel a környéket pásztázom, hátha észreveszek valami nem odaillő jelenséget, vagy valamit, ami a szag forrása lehet. Az eső nehezíti a látásom, nem látok el olyan messzire, mint tiszta időben, ráadásul a hajamat is el kell néha távolítani a látóteremből. Harminc perc nem sok idő és azalatt vissza is kell érni, úgyhogy sietnünk kell. Kicsit talán túl szorosra vettem az időpontot, nem árt, ha alaposabban megfigyelünk mindent.

//Úgy vettem, hogy egyszerre akadt rá a tisztásra mindkét csapat.//

Naoki próbálta behatárolni a szag forrását, de nehéz dolga volt, hiszen az eső sokszor megtévesztő volt. Néha egy pillanatra teljesen eltűnt, aztán megjelent egy másik helyen, vagy nem érződött olyan erősen... A genin tapasztalatlan volt még az ilyesmiben, így akadtak nehézségei, de végül sikerült ráakadnia a szag forrásául szolgáló tisztásra. Láthatóan Osumiék is pont most találták meg, mivel ők is feltűntek a tisztás túloldalán.
Eléggé érdekes kép tárult a szemük elé. Mesterséges tisztás, középen tábortűz helyével, illetve leölt állatok. Naoki gyorsan körbepillantott, mielőtt a tisztásra lépett volna, de semmi gyanúsat nem észlelt, így közelebb ment az állatokhoz, ami nem is volt kis teljesítmény, tekintve a borzasztó szagot, amiket több 10 méterről is érezni lehetett, itt igencsak intenzívek voltak. Közben igyekezett figyelni, hogy talál-e valami nyomot a környéken, de az eső sajnos mindent elmosott.
Az elején megfigyelve a bokrokat, illetve most az állatok hasán a vágást, arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg ugyanazzal a fegyverrel csinálták mind a kettőt. Valószínűleg egy kard, és ezzel vágták fel az állatokat, már csak az nem volt világos, hogy miért tettek így. Ami érdekes volt, hogy az állatok belei ki voltak fordulva. Ez nem lett volna így, ha csak szimplán megvágják őket, azaz nem pusztán a gyilkolás volt a cél, valamit kivettek belőlük.
Naoki kissé undorodva rázta meg a fejét, ahogy rájött, hogy ezt csak hogyan tudnák kideríteni, és elgondolkodott azon, hogy megéri-e a vesződséget a dolog, hiszen semmit nem tudnak, nincs nyomuk, ráadásul éppen útban vannak hazafelé. Viszont azzal is tisztában volt, hogy Osuminak - vele ellentétben - azért több érdeke lehet az eset kivizsgálásában, hiszen mégis csak konohai területen voltak... Ha otthon lettek volna, valószínűleg Naoki erőltette volna a további kutatást, így viszont ő csak várakozóan nézett vezetőjükre, hogy kiötöljön valamit.

Egyre erősebben éreztem a szagot, ahogy haladtunk egyre messzebbre a falutól, végül már olyan erőssé vált, hogy könnyű volt nyomon követni az orrfacsaró bűzt. Itt-ott persze még így is elnyomta az eső, de egyre biztosabbá vált a hely, a forrás, nagyjából be lehetett azonosítani. Végül egy tisztásnál kötöttünk ki, amire nem is emlékeztem, hogy valaha is jártam volna ott. A másik fiú is épp akkor érkezett meg, aki valamivel hamarabb felmérte a környezetet, mint én. Csak akkor vettem észre az állattetemeket, mikor ő már közelebb ért hozzájuk.
Az állatok eresztette szag is csak most vált igazán elviselhetetlenné, arról nem is beszélve, hogy nem szeretem.. ezt látni. A hányinger és a düh keveredett bennem, a levágott állatok látványa egyszerre volt szomorú és lázító.
Bár az eső nem sok esélyt hagyott arra, hogy nyomokat keressünk, azt hamar észre lehetett venni, hogy az állatokon nem látható egy, a hasukat felmetsző vágáson kívül semmilyen sérülés. Ami azt jelenti, hogy se nem az éhségtől kétségbeesett, remegő kezű banditák, sem vadászok nem lehettek. Akik ezt tették, céltudatosan az összes állat hasát ugyanott szelték fel. Sem a húsukat nem ették meg, sem a bőrüket nem nyúzták le, tehát más kellett nekik. Ha nem azért ejt el valaki egy állatot, hogy megegye, akkor vajon miért? Némelyik ráadásul elég régóta itt heverhet, több rothadásnak is indult már. A tisztást körülvevő vágásokat valószínűleg ugyanaz a fegyver okozta. Nem sokat törődtek a nyomok eltüntetésével, az állatokat is itt hagyták. Valószínűleg visszatérnek még ide újabb tetemekkel és azoknak is ugyanaz lesz a sorsuk, mint ezeknek - a pusztán hagyják őket.
Brutális módszerekkel dolgoznak, valószínűleg sietnek és céljuk is van. Ha nem a húsuk, és nem is a bőrük kellett nekik, akkor.. valami más.
- Nincs egyéb külsérelmi nyom, csak ez a vágás a hasfalon. Még csak kisebb szúrásokat sem látok. Kellett nekik valamit.
- Ha tippelnem kellene, azt mondanám, talán a szívüket akarták. Különféle mérgek készítéséhez is szükségük lehetett a belső szerveikre, vagy a vérükre. - Közelebb lépek az állatokhoz és leguggolok, hogy jobban szemügyre vegyem őket, de most sem látok többet, mint néhány másodperccel ezelőtt. Bosszantó, de kénytelenek leszünk mégis közelebbről megvizsgálni őket.
Közelebb hajolok és kívülről végigtapogatom az egyik tetemet. Talán így is észrevehetem, ha valami hiányzik, de a továbbiakhoz mindenképpen meg kell vizsgálnunk az állatot belülről. Más jelenleg nem jut eszembe, ha pedig nem találok semmit, kénytelenek leszünk továbbmenni.

//Deidara

Vicces – hallottam belső hangom kissé gúnyos megjegyzését. – Az a bizonyos „minden” sajnos szinte a semmire korlátozódik – tettem kissé pesszimista kijelentést, majd onnantól az ütközetre és annak menetére terelődtek gondolataim.

Ugyan tudtam, itt és most nem az a cél, hogy legyőzzem, mi több túlszárnyaljam senseiem; azért kissé elszomorított fegyvertáram szegénysége.
No, persze most nem feltétlenül ezzel kellett volna foglalkoznom, azonban mindenképp fel kellett mérnem, hogy milyen lehetőségek állnak előttem. A gen-, nin- és taijutsu hármasból az elsőt kapásból kizárhattam, hiszen egyetlen illúzió-technikát sem ismertem. Taijutsutudásom sem volt éppen eget rengető, sőt egyetlen konkrét technikát sem ismertem, azonban mindig is időt szakítottam testem megfelelő edzésére, így a kisebb harcokra úgymond mindig készen álltam. Ninjutsuk terén az alap technikákkal operálhattam, melyek ugyan eltereléshez, illetve egy grandiózusabb jutsu előkészítéséhez kiválóak, azonban helyzetemben inkább a „megfelelő” minősítéssel illethettem csak őket.
Természetesen egy ninja nem csak jutsuk segítségével tudja elérni a céljait. Különböző típusú fegyverek és eszközök is segíthetik az előrehaladásban. Éppen ezért cseppet sem hoztam felesleges döntést, amikor induláskor a táskámba helyeztem pár kunait, senbont, illetve ezekhez hasonló, az alapvető felszereléshez tartozó, egyéb eszközöket.

Nem késlekedhettem. Senseiem már türelmetlennek látszott, noha bejelentése óta talán még fél perc sem telt el.
Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy egyelőre nem gondolom ki a stratégiámat, egyszerűen csak megadom a kezdőlöketet, így tudván meg, mesterem hogyan viszonyul a feladathoz. Először egy füstbombát vettem elő a táskámból, majd egy pillanat alatt, a shunshin no jutsu segítségével eltávolodtam a tisztástól. Megformáltam a kellő pecsétet és a bunshin no jutsut használva három másolatot hoztam létre magamból. Az időm már fogytán volt, valószínűsítettem, hogy a füst már kezdett szertefoszlani, s senseiem is a nyomomba eredt, így a pillanat hevében felhelyeztem két fára egy-egy robbanójegyzetet, majd elrejtőztem a közelben, várva mesterem válaszreakcióját.

Igazából pedig a célom nem a győzelem volt. Leginkább arra tettem kísérletet, hogy teszteljem lehetőségeimet, illetve erőm és ügyességem határait. A jelenlegi ütközetet tekintettem a kezdőpontnak, amolyan nulladik megállónak a célomhoz vezető ösvényen.

// A rendelkezésre álló eszközeimet hamarosan felírom az adatlapomra is, egyelőre még semmit sem kellett vásárolnom.

A mai napra kitűzött feladatom igencsak elnyerte a tetszésem. Senseiem csupa olyan témát boncolgatott, mely már az én elmémben is néha-néha felütötte a fejét – persze egy annál sokkal kiforratlanabb formában. Az ilyesfajta harcmodort már igen rég óta nagyra tartottam, hiszen alapelvei a megfigyelés, a részletekben való elmélyülés, valamint a hidegvérűség voltak. E három tényező pedig sose volt összefüggésben a puszta erővel vagy a felhasználó által birtokolt jutsuk mennyiségével és hatékonyságával.
Na, persze, mint az hamar világossá vált, e kvalitás elsajátítása se gyerekjáték. Úgy gondoltam, kellő alázat és türelem nélkül még belefogni is felesleges ebbe az embert próbáló feladatba. Ha e két tulajdonságnak birtokában is vagyunk, elengedhetetlen precizitásra és megfigyelőkészségre is szükségünk lesz. Arról pedig már nem is szeretnék beszélni, milyen nehéz ezzel az igen összetett sajátosságunkkal manipulálni az ellenfelünket – főképp akkor, ha nem egy idegbeteg és adrenalinnal túlfűtött idiótával van dolgunk.

Egyértelművé vált, hogy az imént boncolgatott téma a megfigyelés fontosságát hangsúlyozza a leginkább. Az én feladatom is erre épült: egy órám volt arra, hogy megfigyeljem és feljegyezzem mindazt, amivel az erdőben találkozom – és persze, hogy megpróbáljam ezt mindenféle nyom magam mögött hagyása nélkül megtenni.
Senseim szavai arra engedtek következtetni, hogy a mai napon nem csak ezzel a témával fogunk foglalkozni, sőt, azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy a kis megfigyelő feladatom készíti elő a másik, számomra még ismeretlen teendőmet is.

Az óra elindult. Hatvan percem volt arra, hogy feltérképezzem az erdőt, annak növény- és állatvilágát, illetve egyéb sajátosságait. A mesteremtől kapott könyvet, valamint íróeszközt a kezembe fogtam, majd szinte zajtanul eltűntem az eddigi edzőhelyszínünkről. Megpróbáltam minél távolabb kerülni az említett helytől, hiszen feltételeztem, hogy a legtöbb állat olyan helyet keres lakóhelye gyanánt, ahol szinte sosem találkozhat az emberrel.
Miközben haladtam, megkíséreltem senseiem utasítása szerint cselekedni. Egyrészről igyekeztem nyomhagyás nélkül közlekedni, másrészről pedig a lehullott faleveleket, a létrehozott kis ösvényeket és a bokrokról, kisebb fákról levert terméseket próbáltam meg eltüntetni.
Mikor úgy gondoltam, már olyan helyen járok, ahol sok számomra érdekes, megfigyelésre váró dologba botolhatok, elrejtőztem az egyik bokor mögött, majd vártam. No, persze pár másodperc alatt mégsem történhetett csoda, így azt az időt környezetem növényvilágának tanulmányozásával töltöttem. A könyvecske lapjai alkalmasak voltak rajzok készítésére is, így hozzá is fogtam az engem körülvevő tölgyfák vázlatinak elkészítéséhez. Miután elkészültem, tanulmányoztam a rejtekhelyként szolgáló bokrot, majd leveleinek mintáját és mélyvörös, bogyószerű termését is lefirkantottam a füzetembe. Ezek után természetesen melléjük írtam a hozzájuk tartozó színeket is.
Úgy tűnt, kitűnő helyet szemeltem ki magamnak, hiszen megannyi kisebb virág és bokrocska ékesítette az erdő e részét. Miután ezeket is feljegyeztem a füzetembe, egyszer csak madárcsicsergésre lettem figyelmes. A kis, sárga és szürke tollakkal rendelkező madárka a mellettem lévő tölgyfa egyik ágán dalolászott. Nem haboztam feljegyezni annak hozzávetőleges nagyságát, tollazatának színeit és mintázatát, valamint próbáltam memorizálni az énekszó dallamát is. Szerencsémre hamarosan az is megvilágosodott előttem, hogy főképp bogarakkal táplálkozhat, mivel a szemem láttára fogyasztott el egy kisebb rovart, miután abbahagyta az éneklést, és továbbrepült.
Úgy gondoltam, ideje helyet változtatnom, és mivel már fél óra eltelt a rendelkezésemre álló időintervallumból, a találkozónk helye felé vettem az irányt, ám megpróbáltam egy másik útvonalon keresztül megközelíteni azt. Hangtalanul és igen kis léptekkel haladtam a bokrok között, ez pedig meg is hozta az eredményét: két erdei állatba is belebotlottam. Az egyik egy javában a „munkáját” végző fakopáncs volt. Tollazata a fekete, a fehér, illetve a vörös szín egyvelegéből tevődött össze. Közeledésemre egy pillanatra úgy tűnt ugyan, hogy észrevett, ám szerencsémre valószínűleg mégsem szúrt ki, így vígan folytatta tevékenységét, miközben lejegyeztem jelenlétét a könyvecskébe.
A másik állat egy nagyobbacska pocok volt, hátán pár kisebb fehér folttal. Meglepetésemre nem volt túl mozgékony, egy kisebb gyökérnek látszó dolgot falatozott.
Miután az itt fellelhető kisebb növények rajzait is elkészítettem, visszafordultam, hiszen eszem ágában se volt megzavarni a természet idilli képét.
Találkozóhelyünkhöz egyre közelebb érve egyszer csak megálltam és hirtelen táskámba nyúltam.
- Hát persze, hogy lehetek ilyen feledékeny! – gondoltam magamban, majd elővettem egy zöld, egy vörös, illetve egy barna színű ceruzát. Letelepedtem az egyik fa tövében, majd körbepillantottam, s megkíséreltem színvázlatot készíteni a környékről. A legtöbbször természetesen a zöld színt kellett felhasználnom, hiszen még a földet is avar, illetve kisebb növények borították, azonban igen sokszor kellett a piros, valamint a barna ceruzámat is segítségül hívnom.
Miután ezzel végeztem, belelapoztam a könyvecskébe, és elégedetten konstatáltam, hogy már jó néhány lapot töltöttem meg információval. Egy apróság hiányzott már csupán. Ugyan feljegyezni csak szavakkal tudtam volna, ám mégis fontosnak tartottam, hogy legalább memorizáljam az erdő kisebb-nagyobb neszeit, az itt élő állatok által kiadott hangok és zajok kompozícióját.
Kissé olyan volt ez, mint amikor az ember meditálni készül. Lehunytam a szemeim, majd elhessegettem minden zavaró tényezőt a gondolataimból. Csak az erdő hangjára figyeltem. Roppant megnyugtató érzés volt. Néha-néha halk madárcsicsergést hallottam a távolból, valamint a fákon, illetve a földön lakó állatok mozgásának neszeivel és a távolból jövő, valószínűleg a már ismert folyó morajlásával találkozhattam.
Lejegyeztem néhány gondolatot a könyvbe, majd átszellemülve indultam vissza a helyre, melyet senseiem jelölt ki. Volt még ugyan hátra pár percem, de ennyire szükségem is volt: lassan és nesztelenül kellett közlekednem, illetve ügyelnem kellett arra, hogy ne hagyjak nyomot magam után.

//Kalandrésztvevők: Aburame Shui, Seimitsu Kazuya//

Nem mondanám, hogy szószátyárabb lettem volna az elmúlt évek során. Ugyanaz a hallgatag ember voltam, mint akkor, amikor bekerültem az akadémiára. Sosem járt feleslegesen a szám, nem nagyon ,,trécseltem" senkivel. Én ilyen voltam és valószínűleg ilyen is maradok, míg élek. Hogy ezt most miért tartottam fontosnak megjegyezni? Talán azért, mert kicsit szántam Ling urat. Egész úton alig szóltam hozzá, míg közeledtünk Konohához. Csak pár dolog, szó szerint pár került megvitatásra kettőnk között. Általában pár szóval lerendeztem ezeket a beszélgetéseket, így nem voltak valami hosszúak. Igaz, a legtöbb abból állt, hogy Linget nem engedtem fizetni helyettem sehol. A ,,fizetségem" az volt, hogy megmutatja az utat. Többre nem volt szükségem. Szegény embert amúgy is eléggé megrázhatta az az eset a banditákkal. Nem volt szívem rátelepedni, még ha szívesen és teljesen magától is adta volna az ,,adományát".

- Nézzen előre, fiatalember! - mutatott előre Ling. - Már látszik Konoha.
A távolban egy hegyet láttam, ami... nos, ilyen távolságból nem mertem volna megesküdni, de olyan volt, mint ha valami belefaragtak volna a hegyoldalba. Jelenleg egy dombságon haladtunk, így láttam, hogy mint ha a helynél lenne néhány épület is. Hát az lenne Konoha, a Tűz országának ninjafaluja. A régi mesékből sokat hallottam erről a helyről, de persze kérdéses, melyikek igazak. Egy valamit azonban nem vontam kétségbe. Konoha ninjái nem azok a fajták, akiket félvállról lehet venni. Mondjuk nem mint ha harcolni jöttem volna ide. Sőt, semmi ilyesmit nem terveztem. Csupán beszédem volt valakivel. Igaz, voltaképpen én se tudtam, mit várhatok ettől a beszélgetéstől. Most tényleg, mikor lettem ekkora optimista, hogy egy világ másik felében lakó lánytól vártam az információkat. Őrület. De... belegondolva csináltam már pár őrültséget. Ez se nagyobb kivétel.
- Nos, akkor induljunk. Már nincs messze.
Ling úr megindult... de aztán megtorpant tíz méter után. Rájött, hogy nem mentem utána.

- Jöjjön, Kazuya - nézett hátra.
- Ling-dono, közös utunk itt befejeződött - szóltam. - Innentől saját úton megyek tovább.
- De hiszen... nem Konohába megy?
- Sajnos én nem mehetek be oda.
Ling úr meglepődötten nézett, mondjuk lassan már hozzászokhatott volna ehhez. Arcvonásai lassan kisimultak aztán.
- Köszönöm, hogy elhozott idáig - hajtottam fejet. - Illetve, szeretném kérni önt, hogy...
- Mi sose találkoztunk, fiam - fejtette meg a mondanivalómat.
Én csak bólintottam.
- Nem tudom, mi hozta önt ebbe az országba, Kazuya. De kívánom járjon sikerrel - fejet hajtott. - Minden jót.
Azzal a korosodó férfi rátért a Konohára vezető földútra. Megvártam, míg elég messzire ér... aztán elindultam én is. Én viszont nem az út mentén mentem. Én egyenesen bevetettem magam az erdőbe. Akárhogy is, a távolban már ment lefelé a Nap. Volt egy tervem azzal kapcsolatban, hogy hogyan tovább... de előbb találnom kell egy megfelelő szálláshelyet, ahol meghúzhatom magam. Lehetőleg egy olyat, ahol nem találnak meg olyanok egyhamar, akiket nem akarok látni.

Jóideig elvoltam az erdőben. Mondhatjuk, hogy finnyás voltam a leendő táborhelyemre, de hé, a biztonságomat szolgálta csak. Végül megtaláltam. Az egyik nagyobb fa mellett volt egy mélyedés. Szokványos erdős emelkedő, tapasztalt erdőjárók gyakran találkoznak ilyennel. Jó másfél méteres süllyedés, aztán síkban folytatódik a terep. Amikor viszont hátra néztem, láttam, hogy mögöttem van egy lyuk. Mint ha egy barlangbejárat tátongott volna ott. Kínálkozó lehetőség. De... előbb biztosítsuk be magunkat. Nehogy találkozzak egy mérges tulajjal.
,,I Inu Tori Saru HITSUJI -- Ninpou - Kuchiyose no Jutsu!"
Az idézés sikeres volt, hamarosan pedig mindhárom farkas, Kiddi, Urufu és Rakurai ott álltak ellőttem.
- Ah, már megint erdő? Igazán vihetnél minket valami változatosabb helyre - morgolódott Urufu.
- Úgy tudtam erdőlakók vagytok.
- Igen, de attól még lehet herótom az erdőtől!
Szinte láttam, ahogy Kiddi és Rakurai feje mellett megjelenik egy izzadtságcsepp.
- Egyelőre itt fogjuk meghúzni magunkat - mutattam a bejáratra. - Rakurai, te maradj itt a bejáratnál. Ha valami gyanús mozgolódásra leszel figyelmes, azonnal szólj. Kiddi, Urufu, ti gyertek velem. Megnézzük, miből élünk.

Így hát a két farkassal beljebb hatoltam a járatban. Az már elég hamar kiderült, hogy nem kell sokáig görnyedve mennem. Ugyanis pár méter után lejteni kezdett a járat, így majdnem egyenesen is mehettem. Időről időre megérintettem a falakat, a plafont, de úgy tűnt, nincsen omlásveszély. Úgy tíz-húsz méter után a járat jobbra fordult, majd ott újabb tíz méter után értem el a végpontot. Nagyon úgy nézett ki, mint ha valami állat vájta volna ki ezt a helyet, csak aztán feladta az állását. Hogy miért, az kérdéses, de remélem, nem fog mostanában visszajönni.
- Klafa kis kégli - jegyezte meg Urufu.
- Olyan, mint az otthoni üregünk - tette hozzá Kiddi.
Halványan elmosolyodtam a beszélgetésen. Miután biztonságosnak ítéltem a területet, lehuppantam a földre, a fejemről pedig levettem a kalapomat.
- Figyeljetek. - szólítottam meg a két kölyök farkast. - Most nagy szükségem van rátok. Nem messze vagyunk Konohától, az erdőben. Szeretném, ha egyikőtök megkeresne nekem valakit, akivel beszélnem kell.
- Milyen a szaga? - kérdezte egyből Kiddi.
Nem meglepő, elvégre a három farkastestvér közül neki a legjobb a szaglása, éppen ezért a kereséseket általában rá bíztam. Most viszont más volt a helyzet.
- Ne haragudj, Kiddi, de ezt most Urufura kell bíznom.
- Rám? - pupillázott a farkas.
- Igen. Te ugyanis már találkoztál ezzel az illetővel a múltban, ezért nagyobb esélyed van megtalálni.
- Oh, már értem. Na, és, ki lenne a fickó.
- Lány... szőke lány.
- Szőke? Hm.... nane, csak azt ne mond hogy azt a dobálózós-sikoltgatós csajt kell megtalálnom!
- De, bizony őt.
- Jaj, ne már! Az a csajszi legutóbb is felsikoltotta a fél háztömböt, amikor találkozott velem, most is ezt akarod?
- Már tudja, hogy te nem közönséges farkas vagy. Most inkább valószínűleg a keblére ölelne téged.
Na igen. Legutóbb Shui alig tudta elrejteni előlem, hogy tetszettek neki ezek az idézett jószágok.
- Ah, maradtam volna otthon... - sóhajtott Urufu. - Rendben, megteszem. De ha megint céltáblának használ, akkor téged foglak bokán harapni!
- Megegyeztünk. A lányt amúgy Shuinak hívják. Sötétedés után indulj el... és próbálj minél észrevétlenebb maradni. Nem vagyunk szívesen látott vendégek errefelé. Ja igen, Urufu... ha lebuksz, azonnal térj vissza a Farkasok szigetére.
- Meglesz, főnök! - azzal Urufu már el is indult a kijárat felé.
- Kiddi, te menj ki Rakuraihoz. Ha Urufu visszatérne, vagy bárki más közeledne, azonnal szólj.
Kiddi bólintott, majd követte nővérét. A magam részéről én nekivetettem a hátamat a falnak. Kicsit hideg volt, de a rajtam levő ruházat elég hőt biztosított, hogy ne kezdjek el azonnal fázni. Nem sokat pihentem az elmúlt napokban, gyakorlatilag Ling úrral egyfolytában jöttünk... rámfér egy kis pihenés, mielőtt kimegyek fát gyűjteni... na meg arra se árt felkészülni, ami akkor fog történni, ha Shui ideér... a legutóbbi esetből kiindulva... finoman szólva kiszámíthatatlan a leányzó...

//Gai, Hateshi, elnézést kérek, amiért csak úgy beírtam ide topicba. Egy darabig még nem fogok írni ide, szóval igyekszek nem zavarni

Folytatás: Tűz országa - Aburame birtok //