Erdőségek

Ahogy Makoto eltűnik a rengetegben, az előttem haladó lány hirtelen megáll, a tempóváltásra pedig nem tudok elég gyorsan reagálni, ezért nekiütközök. Valójában nem lett volna túl nehéz megállni az alattunk ropogó avar morzsolódásának abbamaradására, de nem láttam értelmét a pihenőnek, amíg a lány bele nem kezdett a történetbe. Rezzenéstelen arccal hallgatom, igyekszem nem kifejezni érzelmeimet. Először az lep meg, hogy a fiú az apja emlékére folytathatja a családi hagyományt, aztán pedig, hogy képes volt elsajátítani az Ezüsttüzet. A korábbi technikájára azt hittem, hogy egy sima tűztechnika, de úgy tűnik, többről van szó. Tényleg erősek lehetnek. Akkor változik csak meg arcom, mikor a fiú kilép egy bokor mögül. A szégyentől, hogy felvaratam a fiút, mégha nem is tudtam róla, mit tettem, és a szánalomtól csak fél szemmel tekintek rá. Tulajdonképpen neki is hasonló sorsa van, mint nekem, csak neki talán még súlyosabb, hiszen valós otthona is áldozatául esett a háborúnak. Mégis, saját elhatározsából képes volt idejönni tenni ellene, mégha nem is úgy sikerül, ahogy eltervezte.
- Nem, szép gesztus tőled. Folytasd - válaszolom, remélve, hogy nem vettem el a fiú kedvét egy darabig a verseléstől.
Warui vallomása tisztácá teszi a képet, hogy mindhárman hasonló helyzetben vagyunk; az otthonuktól elragadva egy idegen helyen, összekötve. Három idegen helyről, mely mostani otthonunk ellensége. Egymásra vagyunk utalva, ha valamelyikünk esetleg mégsem váltott teljesen oldalt, akkor is meg kell bíznunk egymásban. Viszont könnyen előfordulhat, hogy valójában csak egy konoha elleni támadásról van szó. Ha még nem tudnák, ideje nekem is elmondanom a történetem, bár talán már tudják.
- A Víz Országából jöttem. Kémkedni küldtek, de úgy döntöttem, maradok. Új családot és esélyt találtam és nem szeretnél elszalasztani.
A továbbiakban, mégha meg is nyíltunk egymásnak, nyitva kell tartanom a szemem. Nem csak az ismeretlen terület, de akár társaim is veszélyt jelenthetnek. Talán a bizalom hiányában egy helyzetben megtámadnak. Warui pedig mintha nem mondott volna el mindent. Ideküldték kémkedni, de.. Sikerrel járt a küldetésében? Mindenesetre nem hinném, hogy egy idegen nemzet kényének szeretne engedelmeskedni.
Némán indulok meg a Makoto által felderített terepen, gondolataimba mélyedve. Mindhárman hasonló helyzetben vagyunk, mindhármunk a háború miatt kerültünk Konohába. Csak magamról tudhatom, hogy valóban itt akarok lenni, de a három történet közül az enyém állhatja meg a helyét a legkevésbé. De mégis, a Hokage velük küldött küldetésre. Nem úgy tűnik, mint aki nem bízna meg teljesen a ninjáiban, Waruiban különösen. Így hát jelenleg én sem tudok igazán mást tenni.

Figyelmesen hallgatom Mugo-sensei magyarázatát, és bár néhány résszel nem értek egyet, sőt, az a pár rész kicsit ámulatba is ejt, hogy ilyet gondol rólam a sensei… Mint egy Hercegnő? Pff…
A továbbiakban nem tervezem folytatni ezt a kínos beszélgetést, inkább csöndben maradok, és hallgatok, hátha Koizumo, vagy a sensei belekezdenek egy kis csevejbe.
 
A tervem sikerrel járt részben. Gondolhattam volna hogy nem fog tökéletesen elsülni a technika, és számolhattam volna ezzel a tényezővel is, de abban a pillanatban nem volt ilyenekre idő. A kunait lelassította, és végül a két tenyerem közé ékelődött. Nem sok alkalom volt eddig, hogy így vágtam meg magam, az általános konyhai baleseteken kívül, és a tapasztalatlanságom a fájdalom tűrésemben is megmutatkozott. Furcsa volt, hogy nem éreztem semmit az első másodpercben, csak hogy a fém végigszakítja a bőröm, ami egyébként elkeseredetten próbálta megfékezni. Az érzet mindössze másodpercekkel utána jutott el az agyamig, s a neuronok egyből működésbe is lendültek. Az első reakcióm az volt, hogy a fájdalom hatására reflexből becsuktam a szemem, és egy alig hallható „Aúú” hangot adtam ki magamból, mindezt persze nem szánt szándékkal, a testem egyszerűen így reagálta le a dolgot. Persze tudtam hogy már az is hatalmas hiba hogy egy pillanatra becsuktam a szemem, még az hogy hangot adtam ki. Ha más helyzetbe történt volna ez, és ott is kiadom az ellenségnek a helyzetemet egy hanngal, vajon még mindig élnék?
Megpróbálkoztam ezután egy kisebb ellentámadással, ami igazából nem meglepő módon nem sikerült. Nem is tudom mit gondolhattam. A kezeimre nem merek ránézni, érzem ahogy kisebb patakokban csurdogál ki a sebből a vér, és igazából azt is érzem hogy nem folyamatosan, inkább periodikus  pumpálással tör a felszínre. Ebből annyit le tudtam szűrni hogy valamilyen ütőér szerű dolgot érhetett a penge éle, és anélkül is megtudom mondani hogy élénkpiros a színe, hogy rá kellene néznem. Persze nem halálos, de eléggé vérzik, és nem vagyok valami kellemes kapcsolatban a vérrel. Ráadásul a nagy sebesség miatt, a leugró cseppecskék megjelölik az utat magam után ami megint csak nem egy nagy előny. Arról nem is beszélve hogy a közjövőben nem fogom nagy örömmel ökölbe szorítani a kezem, és az előbbi technikát sem fogom használni. Félek hogy csak még jobban felszakítaná a sebet, ami megint csak nem volna valami kellemes érzés.
 
A sensei még megy egy pár métert haladt előre, majd a földön megállt. Nem voltam biztos benne hogy érdemes volna bármit is kérdezni. Érdekelné a véleményem egyáltalán? Erre a gondolatra picit elmosolyodok, nem tudom megmondani a pontos okát, de elég hülyén nézhettem ki, hogy egy ilyen életveszélyes szituáció után még mosolyogni is van kedvem. A sensei mond egy fontos mondatot, amit igazából valóban fontos lenne észben tartani, majd egy újabb akcióba lendül. Füst tör fel a lába alól, elrejtve a testét a szemünk elől.  Most nincs idő elemezni a mondatot szavanként, arra rájöttem hogy mi is végrehajthatunk egy támadást, és ugyanezt rajtunk is megcsinálhatják. Illetve hogy nem árt ha minden kis mozdulatra odafigyelünk. Eközben Koizumo is közelebb húzódott, és úgy tűnt, valamilyen tervet forgat a fejében. Egy kis mutogatás után megértettem mire céloz, de erre felé fordítottam az egyik véres tenyeremet, jelezve hogy ugyan képes lennék rá, de nem akarom hogy ennél jobban felszakadjon a seb, mert az még jobban korlátozna a küldetésben. Elvégre ez csak amolyan próba nem? Szóval nem érné meg emiatt kockára tenni a kezeim épségét, ami azért valljuk be, tényleges életveszélyben sokkal jobban jön. De mi van ha ez nem próba? Mi van akkor, ha ez nem is Mugo-sensei? Elvégre az előbbi kunai túlságosan is a szívem felé repült. Ha nem védem ki valószínűleg meghalok. Mugo-sensei valóban kitett volna ilyen veszélynek? Hiszen annyira ő sem gyors, hogy ha esetleg nem sikerült volna elkapnom, megfogja mielőtt elér engem. Igazából felesleges lenne további érveket felsorolnom, pontosan tudom, mit súgnak az ösztöneim. Ha mi is legyünk felkészülve egy orvtámadásra, akkor lehet hogy ez az egész arról szól most is. Félek belegondolni, mi van akkor ha a sensei, aki az előbb megtámadott minket, nem is az a sensei aki tegnap este megvédett minket, hanem az az ember aki megtámadott… Amaimon…

De az előbbi beszélgetés? Tényleg olyan volt, mintha a sensei lett volna. Ennyire ismerne minket Amaimon? Vagyis ennyire ismerné Mugo-t hogy így a bőrébe tud bújni? Vagy csak az én elméletem hibás… Mindegy… A legrosszabbal kell számolnom. Ha ő valóban Amaimon, az azt jelenti hogy most mind a ketten életveszélyben vagyunk. Vagyis a tenyerem épsége, elhanyagolható…
 

Ebben a pillanatban újra a tenyereimbe koncentráltam a chakrám, majd most egy sokkal felkészültebb változatát mutatom be az előbbi technikámnak, ami vélhetően már elsöpri a füstöt. Persze szinte biztos vagyok benne hogy a füst mögött nem lesz senki. Ez csak egy megtévesztés, hogy arra koncentráljunk amit látunk. Amint elsöpri a füstöt a szél, előkapok egy újabb kunait a shurikentartómból, és amint megbizonyosodtam benne, hogy nincs a füstben senki, megfordulok készen állva rá, hogy bármikor hárítanom kell a kunaial, miközben hátraugrok egyet (Tehát a füst felé ugrok, ami akkorra már elméletileg nem lesz ott). Az ugrásnak annyi a jelentősége, hogy nem szeretném ha megint a föld alól lepne meg a kis huntszut…

/Elnézést a késésért, mostantól naponta fogok posztolni./

Elhűlve tekintek a fiúra, kissé lenézően, kissé haragosan. Nem mintha érzelmet tudott volna kiváltani belőlem - tökéletesen képes vagyok figyelmen kívül hagyni az ilyen kicsinyes megjegyzéseket, a lenézés pedig nem családja, hanem megvető megjegyzése miatt van. Mégis mit tud ő rólam? Vagy hogy milyen motivációim voltak arra, hogy így cselekdjek? Nem tetszett ugyan a helyzet, de ha most itthagynám Konohát már két helyen kezelnének árulónak. Én pedig nem vagyok áruló. Családomat pedig nem teszem ki annak a veszélynek, hogy önfejű hősködésemnek köszönhetően az ő életükkel kelljen fizetniük balgaságomért. Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy visszautasítsam Konoha segítségét, melyet a családomnak nyújtanak.
- Természetesn nem fogadtam el az új családomat - felelem, ügyelve arra, hogy ne tudják kihallani érzelmeimet a válasz mögül -, de jelenleg nem tudok visszatérni hozzájuk.
Előrevetem tekintetem, jelezve, hogy nem kívánok további hozzászólást tenni a témához. Csak magamban forgatom tovább a láthatatlan kockát, melyre a lehetőségeket festettem, mintha egy terv tökéletes kivitelezésének lehetőségei lennének, amik egyre torzabb színekben jelennek meg agyam palettáján, amíg vérvörös színekben pompázva össze nem törik a kellemes véggel kecsegtető oldalakat.
Elfoglalom pozíciómat és a fejemben kavargó gondolatok darabokra esnek, egyre kisebb darabokat követelve figyelmemtől, az indulást követően pedig csak a környezetemet figyelem. Igyekszem nem foglalkozni a jelentéktelen tényezőkkel, így csak az erdőt pásztázva, fülemre hagyatkozva haladok az úton, hogy semmilyen változás ne kerülje el a figyelmemet, csak elvétve tekintek társaimra, hogy meggyőződjek, épségben vannak.
Warui szavai személyiségétől eltérő módon hatnak, a vidám és erőteljes lánnyal valahogy ellentmondásos a következtetés. Bár részben igaza van, mégha csak közhelyek egymásra halmozásával hozta is köztudomásra gondolkodásának magvait. Ugyan nem tudjuk megállítani a háború őrjöngését, mégis, az a dolgunk, hogy csitítsuk és a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle a jelenlegi helyzetben. Legalábbis ezt várja el a falu.
A közelben felszálló füstfelhő látványára lassítani kezdek, de nem állok meg. Csapatvezetőnk egyedül jár utána a történéseknek, Makoto pedig egy fenyegetésnek is vehető kézmozdulattal jelzi, hogy nem tanácsos követni. Az ujjain megjelenő ezüst lángok elnyerik csodálatomat, a jelentésük azonban kevésbé. A sima tűz nem így ég, tehát ez is más természetű lehet. Ugyan nem álltam volna meg, Wauira bízom a megfigyelést, mégis nyugtalansággal tölt el a közelben lehetséges harc tudata. Legutóbb mikor füstöt láttam egy ember volt keresztre feszítve a szemem előtt és azóta is kétségbeesetten próbáltam kitörölni fejemből a gondolatot. A lány visszatértére még lassabbra veszem a tempómat.
- Biztos vagy benne, hogy nem kellene utánanéznünk? - kérdezem, még olyan sebességet tartva, hogy nyugodtan folytathassuk utunkat. Beszéd közben is figyelmem nagyobb részét az útra fordítom. - Ha csata folyik, az nekünk sem érdektelen. Ha konohai ninják, talán minket is érinthet.

A fákon süvítve, a hajamba kapó szél és a megrezzenő levelek durván morzsolódó hangja ismét emlékeztette a ninja-lét örömeire, a szabadságra, a kalandra, az izgalmakra. A minket felkapó és tovasodró lég egy másik világba reptetett, amí hagytam, hogy elsodorja elmémet néhány pillanatra. Feledteti velem a rosszat, a jót, csak a testemen átáramló bizsergés van. Ez nem azt jelenti, hogy lankadna figyelmem egy pillanatra is, csak átadom magam ennek a kellemes felüdülésnek, néhány szaltóval megspkelve a szokott mozdulatsorokat.
A közelben folyó harc aggasztó gondolatára ráncok jelennek meg homlokomon és ha nem egy küldetésben járnánk el, több ponton is ellenkeznék csapatvezetőnkkel. Nem csak arról van szó, hogy a közelben életek múlhatnak rajtunk, talán több emberé, bajtársaké is, de a szív is azt diktálná hogy legalább járjunk utána a történtek miértjének. Lehet, hogy egy ártatlan emberen hajtanak épp be egy sértést, vagy más baját látják el mindenféle ok nélkül. Lehet, hogy valakinek kudarcba fulladt küldetésbe következményeit kell elviselnie. De az is lehet, hogy épp egy ránk is tartozó, falu ellen irányuló támadásról szó. Mégis, most küldetésben jártunk el. A csapatvezető feladata, hogy meghozza a döntéseket, akit azért neveztek ki, mert nyilván nagyobb tapasztalattal rendelkezik, mint én. Nem számít, hogy mit szeretnénk csinláni, ezt meg kell tennünk a falunkért. Mindenki hozzátesz a sikerért és ideális esetben nem hibázunk, tehát a korábban látott események is lehetnek csak egy terv részei. A falunak pedig készen kell állnia, ha ez nem így lenne, de az jelenleg nem a mi problémáink közé tartozik. Nekünk jelenelg ez a dolgunk. Ha a csapatvezető úgy döntött, hogy nem avatkozunk közbe, minden rosszérzés nélkül követem a parancsát, amíg az nem ellenkezik a józan ésszel.
A erdőt szelve egyre gyorsabb tempót veszek fel, ha a csapat is reagál erre. Furcsa, az emberek azt gondolják, hogy ha gyorsabban csinálnak valamit, közelebb les a vége, pedig épp az ellenkezője szokott történni. A kapkodás sosem kifizetődő, ezzel pedig a legtöbben már reggel szembesülnek. Most mégis úgy érzem, hogy kevesebb akadályt kell majd leküzdenünk, ha rövidítjük az időt. Az is lehet, hogy csak a csatazajtól akarok távolkerülni, nehogy felmerüljön bennem, hogy esetleg hibát követtünk el.
- Siessünk - mondom társaimnak, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy mindent félredobva rohanok előre, érzékszerveink észlelésének megfelelő tempóra váltok, hogy továbbra is belássunk mindent.

Feszült a helyzet, efelől semmi kétség. Az életünk múlik ezen a kis színjátékon, nem szabad elrontanunk. De ha Amaimon áll előttünk, akkor hol van Mugo? És mi történt vele? Annyira abszurd helyzetbe kerültünk hogy egyszerűen fáj a gondolkodás. Belefáradok abba hogy próbálom kitalálni mi történik a hátunk mögött, és hogy mi miért történik. Lehet hogy ez is csak egy próba, sőt, igen nagy esély van rá. Viszont ha ez így van, akkor valami biztosan elkerülte a figyelmünket. De nincs idő ezen gondolkozni. Vagyis inkább csak lusta vagyok rá.
Amaimon, vagy Mugo, egy támadást indított felénk egy röpke mondat után. Most az a lényeg hogy élethűen játsszuk a szerepünket, amíg ki nem derül ki is lépett ki előbb a füst öleléséből valójában. Ami rögtön feltűnt a támadása és annak a sebessége. Nem vagyok biztos benne hogy Mugo tud ilyen jutsut, bár fogalmam sincs milyen jutsukat ismer. Abban viszont biztos vagyok hogy semmiképpen sem indítana Amaimon egy ilyen lassú támadást két ilyen erős ellenfél ellen. Tehát vagy Mugo-sensei az aki tisztában van azzal hogy nem tudunk ennél gyorsabb támadást kikerülni, vagy Amaimon az, aki rájött hogy nem Shinku és Mugo az ellenfele, így "játékosabbra" veheti a figurát. 
A két támadást néhány akrobatikus mozdulattal kikerülve egy fa ágára érkezünk, majd a kígyó ismét elkezd beszélni, ám ezúttal... Ezúttal egy nem várt fordulatot vesznek a dolgok. 

"Talán így akartok bosszút állni a társatokért? Hogy is hívták? Asami, vagy Isami? Mindegy is. Már úgy sem él. Hallottátok volna, hogyan visított, amikor ezek itt a húsába téptek."


Egy pillanatra, csak egyre éreztem hogy kiesek a szerepből. Szám tátva maradt, a pulzusom ugrásszerűen megnőtt, éreztem hogy az álcám mögött a kezemen egyre nagyobb mennyiségű izzadság keveredik vérrel. Egy pillanat mikor éreztem, ha most rám nézett Amaimon egyből kiszúrta volna a cselt. Nem tudom látta-e, de nem fogok még egy ilyen hibát elkövetni. Ezzel a pár mondattal és azzal amit Koizumonak mondott (legalábbis feltételezem hogy neki) most már biztos vagyok benne hogy tudja, vagy legalábbis sejti, hogy nem azok vagyunk akiknek kinézünk. Túlságosan "címezve" mondta az egészet. Nekem és Koizumonak. De engem ~Az a.. ~ ez egyáltalán ~ ....szemét... ~ nem téveszt meg,~ ...Rohadék...~ nem fogja elérni vele a célját.~ Meg fogom ölni ~. 
Fogalmam sincs Koizumo mit fog rá reagálni de elvárom hogy feltűnjön neki a csel, és ne essen bele. 
Következő lépés. Most már tudom hogy sejti kik vagyunk. Nem gondolhatok most Isamira, nem lehet, egyszerűen mert ennek itt nincs helye - De ettől függetlenül Amaimon meg fog halni.... Gondoskodok róla... Ha Isami él is, és csak hazudott, nem hagyom hogy csak így játsszon valaki az érzéseimmel. Ezt Mugo részéről sem fogom elfelejteni. 
- Fogalmam sincs miről beszélsz, Amaimon. - Mondom határozott hangon - de nem az elfogásodra kaptunk parancsot... - folytatom, miközben elindulok sétálva az ág vége felé. Előveszek egy kunait, és úgy teszek mintha ellenőrizném a penge élességét, hegyét. Szinte érzem ahogy belevágom Amaimon koponyájába ezt a szép darabot... Ahogy szépen lassan rászorítom a pengét a nyakára, s a szépen megmunkált fém lassan kettéválasztja a bőrét, elmetszi a húsát, és ahogy az így keletkezett nyíláson menthetetlenül elkezd kiszökni a vörös lötty. S ahogy egyre mélyebbre nyomom a kunait, lassan a vér nem kifele fog folyni, hanem be, egyenesen a tüdejébe... Szinte látom a szemem előtt ahogy kétségbeesetten próbál levegőhöz jutni, de a saját vére elállja a friss oxigén útját a tüdejéig... Ahogy próbálja felköhögni, de mind hiába, a vér nem áll meg, és szépen, lassan, nyugodtan, de belefullad saját nedvébe... 
- De gondolom érezted hogy egyszer ennek is el fog jönni az ideje... - Ekkor pillantásomat elveszem a kunairól, és egyenesen Amaimon szemébe nézek, olyannyira mélyen amennyire csak tudok. - Hisz csak egy eszköz vagy, ami ha betölti a neki szánt szerepet, használhatatlanná válik. - Fogalmam sincs honnan szedtem az utolsó két mondatot, de úgy vélem nem tévedtem valami nagyot. Elvégre ninják vagyunk, katonák, akik egy célt szolgálnak: a gyilkolást. És bár mint sokszor, most is eszembe jutnak Isami szavai a gyilkolásról, de ezt ő sem tagadhatja le; Jelenleg eszközök vagyunk és egy célt szolgálunk. Ölni. Szinte bizsereg a testem a szó hallatán. Ölni. Életemben most éreztem leginkább hogy valami célt adott az életemnek. Gyilkolni... Helyes? Hisz Isten megadta rá a lehetőséget, ugyanúgy ahogy az életre is. Mindig azt mondtam hogy helytelen a gyilkosság, de belül, mélyen legbelül mindenki vágyik rá, mindenki akarja, mindenki ki akarja próbálni. Ez egyszerűen azért van mert minden embernek benne van a génjeiben. És igen, rengeteg olyan ember van a világon, aki megérdemli hogy megöljék. Az egyik éppen itt van előttem. Amaimon. Eddig félelmet éreztem mikor meghallottam a nevét, és soha nem értettem Koizumo miért akar annyira megküzdeni vele. Most sem értem miért, de most már legalább azt tudom hogy én miért. Mondjuk ez így nem igaz. Én megölni akarom, nem megküzdeni vele. Hisz ő pont egy olyan ember, aki képes lenne úgy végezni egy emberrel, mint ahogy azt az előbb leírta... De igazából pont most jutott az eszembe hogy Shinku sensei személyiségét nem igazán ismerem, de tudok valaki mást, akit elég jól ismerek...
- Na jó! - nevetek fel - Shinku alakja olyan megfoghatatlan! Nekem nem megy olyan tüzesen és szexin mint neki... - mondom kifejezetten vidám hangnemben, legalábbis annyira vidáman amennyire csak tudom, majd kisvártatva egy újabb füst keletkezik a testem körül, ám ezúttal nem Shinku alakja tűnik fel benne, hanem Isamié és az ő beteges vigyoráé.
- Amúgy nem igazán emlékszem mikor mart belém a kígyód. - mondom miközben egy elég Isamis röhögést produkálok. Istenem mennyire tud idegesíteni már a hangja is! - De tudod mit? Most adok rá esélyt hogy az előbbi kis hazugságodból igazság legyen! Persze csak ha képes vagy rá! - kiáltom. Őszintén, minden reményemet abba fektettem bele hogy Mugo elröhögi magát, vagy Amaimon ijed meg vagy mi tudom én. Akármilyen reakciónak örülök csak ne támadjon ránk ez az állat mert akkor oda a színjáték.

//Jiraiya , Koizumo //


Kissé kezdtem kellemetlennek érezni a helyzetet, mikor Koizumo újból alakot váltott velem együtt. Hogy őszinte legyek azon gondolkoztam, hogy pluszba még egy alakváltás még elmegy, de még kettő már kicsit erőltetett, és hamar le is buktunk volna, tudniillik fogalmam sem volt ki az az öregember, akinek felvette az alakját Koi. Halvány lila gőzöm sem volt róla mit kellene felelnem neki, vagy mit kellene ezután tennünk, de egy valami még mindig nem hagyott teljes mértékben nyugodni, az pedig Mugo, vagy Amaimon hergelése. Bár tudtam, legalábbis éreztem hogy nem igaz, mégis elért a szívemig. Bár próbáltam elfojtani az indulatokat, amik véleményem szerint sikerültek is, mégis éreztem a torkomban a kitörni akaró indulatokat. Tudom hogy ez is a kiképzésünk része, tudom hogy ez is csak a fejlődésünket szolgálja, de mégis...
Végül egy váratlan mozdulattal leleplez mindkettőnket, és ismerteti a második leckét. A szavaiból azt veszem ki, hogy úgy ahogy sikerült megfelelnünk az elvárásnak, de valami nem hagy nyugodni. Hogy lehet ilyen gyors? Ráadásul Amaimon még nála is erősebb, tehát felteszem kicsivel gyorsabb is. Mégis mennyit kell majd még fejlődnünk? Persze ez mellékes, hisz ezabban biztos vagyok hogy el fogunk jutni arra a szintre. De még egyelőre a felfogásomon kell változtatni. Ezzel az elfojtott dühvel kezdenem kell valamit. Nem estem bele a csapdába de mégis közel voltam hozzá. De mégis hogy lehetne semmibe venni egy ember halálát, aki ráadásul ilyen közel áll hozzánk? 


Mindenesetre hamar jön egy újabb utasítás. Egy sólyom repült rá a sensei karjára egy üzenettel a lábán. Miután a sensei levette majd elolvasta hamar világossá vált a helyzet; valami baj van. Nem hiszem hogy olyan gyakran hívnak vissza ninjákat a küldetésükről, legalábbis nem gondolom hogy akármilyen ki ügy kapcsán ilyet tennének. 
- Részletezné, kérem, a szituációt? - hangzik el tömör kérdésem, melyet direkt úgy alkottam meg, hogy a rákapott válasz minden lehetséges tudásvágyamat kielégítse. Majd ha mindent elmondott a sensei, felteszek neki még egy kérdést.
- Sensei... Isami rendben van, ugye? - mondom ezt már kevésbé magabiztos hangon, miközben mélyen a sensei szemébe nézek.