Sunagakure utcái

Miután odasétálok az oszlophoz, a lábamba koncentrálom a chakrámat és nekilódulok. Sajnos elszámoltam magam, így nem jutottam sokáig és visszazuhantam. De legalább a hátamra érkeztem, ami most hihetetlenül fáj.
Engem Hagumi követ, aki meglepetésemre elég sokáig eljut. Utána pedig Susano jön, aki valósággal összeroncsolja az oszlopot. Szerencsére, a próbálkozásaikból elég sokat tanultam. Nem szabad túl sok chakrát áramoltatnom a lábamba, különben úgy járok, mint Susano, ha pedig túl kevés a chakra, akkor lecsúszok. Így hát nincs más dolgom, mint hogy a középutat választom.
Lassan feltápászkodok a földről, majd megközelítem az oszlopot. Becsukom a szemem, majd elkezdem a lábamba koncentrálni a chakrát. Ezúttal valamennyivel többet, áramoltatok, mint az előbb. Amikor úgy érzem, megvagyok, óvatosan fellépek az egyik lábammal, majd ha biztos a tapadás, akkor a másikkal is fellépek. Ha a chakrafonalak létrehozása megy, ennek is mennie kell! Csak óvatosan, lépésről lépésre kell haladnom és a chakrám áramlására kell figyelnem.

Elsőre úgynézki nem sikerült, de ez várhatóvolt mert hát nem vagyok ninja zseni. Utánam susano jött és hát az ő produkciója kissé dúrva volt. Az oszlop meg tört a lába alatt és így elég instabilnak tűnik. Gondoltam szólok hogy óvatosan nehogy ledöljön, de ekkor már kaito megindult. Most kissé lassabban halad viszont sokkal stabilabb mint elsőre. Remélem elhibázz mert én akarok győzni.
~ess le, Ess le, ESS LE!!!~
Gondoltam magambam mintha le akarnám rántani.
~valahogy meg kéne zavarni... Héjj de gonosz vagyok, nem bántom. Verd ki a fejedből!~
Vitatom meg magamban hogy mit tegyek, és inkább már most elkezdem öszpontosítani a chakrám.

//Hagumi, Kaito, Susano//

Kankuro érdeklődéssel figyelte a próbálkozásotokat. Arca mosolyra fakadt a sok bénázáson, de újra és újra próbálkoztattok versengve egymással, ami egyfajta adrenalin is volt számotokra, ami hozzá segített a sikerhez.
-Gyerünk gyerekek ma még végezni szeretnék.-
Szólt rátok, kicsit flegmán, de ez az ő stílusa ezt kell elfogadnotok. Ahogy telik az idő szegény macska egyre jobban reszket, de nem csak ő hanem az oszlop is. Susano legtöbbször túl sok chakrát használ, és az oszlop ettől repedezik, míg Kaito keveset. Hagumi jutt fel elsőként a tetejére, de nem sikerült elkapnia a macskát, a tetején nem bírt megállni arra az időre. Susano a második aki feljut, szenzor ninja lévén Kankuro többet várt el tőle, de a sok csakra inkább a személyiségéből fakad. Kaito az utolsó, de egyben a legprecízebb. Eltalálta a csakra mennyiséget, és lebírta venni a macskát az oszlop tetejéről. Bábhasználóknak több idő eltalálni más technikákhoz a chakra mennyiséget, de ha sikerül onnantól a velük jövő precizitás sem marad el.
-Szép volt Kaito, megvan a macska.-
Löki el magát Kankuro a faltól, amit eddig háttal támasztott.
-A többiek se keseredjenek el. Nektek előbb sikerült feljutni, de legközelebb próbáljátok megtartani az áramlást.-
Mondja oktatóan, és elindul előre.
-Most irány Gaara-sama irodája, közben leadjuk a cicát.-
Int Kankuro, hogy menjetek utána, és ti követitek is. Egy elég egyszerű vályogháznál álltok meg, ahova Kankuro beengedi a macskát, és pár percet beszél a gazdájával, majd tovább indultok. A senseietek int, hogy várjatok kint, amíg jelentést tesz. Húsz perc telik el néma csendben, mire kijön.
-Na fiatalok mára ennyi volt. Holnap reggel nyolckor a kiképzőtéren találkozunk, és senki ne késsen. Sziasztok.-
Adja ki a holnapi találka helyét, és az időpontot, majd távozik tőletek.

//Ide kérnék egy záró postot és azután írjatok a kiképzőtérre. Jutalmatok 10ch írjátok fel az adatlapotokra.//

Semmivel sem foglalkozok, csak arra koncentrálok, hogy meglegyen a macska. Így végül én szereztem meg. A többiek hamarabb értek fel az oszlop tetejére, azonban nem tudtak fent maradni. Viszont én igen! Így hát megszereztem a macskát és ezzel a feladatunkat letudtuk.
- Köszönöm! - válaszolok a dicséretre.
Ezután büszkén veszem magamhoz a bábumat és indulok el Kankuro után a Kage-hoz. Miután elérjük az irodát, a Sensei bemegy, mi pedig odakint várakozunk. Amíg kint ácsorgunk, visszazárom a tekercsébe Utena-t. Mire végzek, Kankuro kilép és kiadja az újabb utasítások. Holnap reggel 8-kor a kiképzőterepen lesz gyülekező. Megjegyzem az időpontot, majd távozok.
- Sziasztok, majd holnap találkozunk! - köszönök el a társaimtól, majd elviharzok, hogy otthon segítsek anyának.

//A kiképzőterepre majd holnap este írok. Ma túl fáradt vagyok. Ezzel is 2 órát szenvedtem... //

Wakai család ház ajtaja kinyílott és kilépett az utcára egy piros köpenyes ifjú, akinek a hátán egy tekercs díszelgett. Wakai Kasai volt az. Otthon semmi fontos teendője nem akadt, ezrét úgy döntött, hogy körbenéz egy kicsit Sunagakure utcáin. Az utcán sok ismerősével találkozott, akiknek illedelmesen köszönt. Pontos úti célja nem volt ezért csak céltalanul lófrált, miközben azon gondolkozott, hogy mit is kéne tenni, hogy felpezsdítse ezt az unalmas napot.
~ Talán, ha gyakorolnám egy kicsit a bábozást, az vinne egy kis szint ebbe a szürke napba~ Elmélkedett el magában Kasai, miközben már elégé eltávolodott otthonától.~ De az egyedül nem túl izgalmas~ Folytatta gondolat menetét.~ Talán mégis az lenne a legjobb ha hazatérnék és pihennék, elvégre túl sok dolgom nincs, hacsak nem akad valahonnan valaki akivel tudnék edzeni esetleg társalogni.~ Tértek át Kasai gondolatai új dolgokra, miközben folytatta céltalan sétálgatását.

Ugyan az a szokásos sivár reggel volt borzasztó hőséggel, ahogy a nagy szunyálás előtt megszokott volt. Natsu életében másfél év után két dolog nem változott, egy nem bírta ezt a változatlan időjárást kettő a szülők szokás szerint nem voltak sehol. Nem igazán volt étvágya így gyorsan felöltözött szokásos sötét ruháiba és elhagyhatatlan köpenyébe. A tegnapi edzés némileg megmozgatta tagjait, de egyedül nem igazán volt izgalmas a dolog. A külön edzések szinte már hozzá tartoztak az életéhez, viszont genin kora óta senki nem kötelezte rá. Az egész beléivódott de ezúttal senki nem mondta, meg mit gyakoroljon, így többet foglalkozhatott szeretett fegyvereivel, mint akart és kevesebbet a ninjutsukal. Rossz szokása volt hogy még nem talált célt magának az életben de lássuk be tizennégy éves volt és másfél évet átaludt, azonban ennyi kihagyás igazán ösztönözhette volna. Amikor újra észhez tért igazán eltökélt állapotban volt viszont a cél az nem volt meg. Ennyit az értelmetlen dolgokról és elő újra a rossz szokásokkal. A tekintete folyamatosan a földet bámulta és úgy kerülgette a kirakodó árusokat. Azonban ha nem húzza szemébe csuklyáját, vagy legalább felfelé néz, akkor nem ütközik neki az előtte lévő vörös falnak. Nem sok kellett, ahhoz hogy fellökje az előtte lévő srácot de, szerencsére gyorsan elkapta. Ránézésre nem lehetett több nála azonban nem emlékezett rá hogy valaha is találkozott vele volna. Ismét érezte mi mindenről maradt le idáig.
- Sajnálom… jól vagy? – bökte ki végül nagy lassan akár egy szakadozó hangfelvétel.
Mindig is kissé tartózkodó volt az ismeretlen emberekkel szemben lévén a szülőknek hála nem igazán volt ideje barátkozni.

Kasai folytatta céltalan lófrálását és még mindig azon elmélkedett, hogy hogyan is tudná feldobni egy kicsit a mai napot, de ekkor hirtelen egy lökést érzett, aztán elkezdett eldőlni de egy alak megállította az esésben. Aztán az alak, aki első látásra egy korabeli fiú volt elkezdett hozzá beszélni.
- Huhh.. Persze jól vagyok. Nem kellett volna hozzá sok, hogy elessek.- felelt Kasai, miközben kiegyenesedett. - Köszönöm, hogy megfogtál, attól eltekintve, hogy te vagy az aki el is lökött.- mondta, már kissé nevetve az idegennek, de észrevette, hogy az alak aki előtte állt kicsit megilletődött - Engem Wakai Kasai-nak hívnak.- mutatkozott be Kasai.- Téged még nem nagyon láttalak errefelé, pedig egész jól ismerem a környéket. - gondolkozott el Kasai, miközben megigazította a köpenyét és a hátán lévő tekercset.

Natsu némileg meglepődött, amikor a srác egyáltalán nem haragudott rá, sőt még nevetett is. Vele egész ritkán történtek ilyen dolgok de kicsit jobban érezte magát, hogy ezúttal nem dühösek rá. Régen is előfordult néha hogy kissé figyelmetlen volt és nekiment pár embernek azt persze ők nem igazán díjazták. Egykori hibáknak itt már nem volt lényege és kissé oldottabb hangulatban tudta folytatni az elkezdett társalgást legalábbis a bemutatkozást megejteni.
- Én Sanagi Natsu vagyok. Végül is, én is ismerem a környéket, mert elég sokat mászkálok mindenfelé, legalábbis mászkáltam, amíg nem kerültem kómába. Azelőtt azonban téged se láttalak, legalábbis nem ismerlek fel. Jelenleg próbálok kicsit visszarázódni a mindennapokba de, úgy néz ki az emberek feldöntése, még megy. – jegyezte meg kissé sablonosan a dolgokat, de ezzel nem igazán foglakozott soha nem volt a szavak embere.
A fiú nem volt egy nagy ember ismerő de Kasai valamiért szimpatikusnak tűnt. A régi csapatával is nehezen jött ki az elején de ő volt az első ember, akivel nem érezte magát feszültnek.
~ Talán a nevetés még is csak oldja a feszültséget, legalábbis ahogy régen hallottam. ~ gondolta magában ezt az igen régi szinte már könyvtárba való szöveget.

Kasai türelmesen végighallgatta Natsu bemutatkozását, majd szája beszédnek indult.
- Hát régebben nem voltam túl sokat az utcán legtöbb időmet edzéssel töltöttem, de azért a környékbeliekkel tisztában voltam.- felelt Kasai és észrevette, hogy újonnan szerzett ismerőse már nem annyira feszült.- Most éppen egy unalmas napom van és azon elmélkedtem ,hogy mivel is tudnám kicsit felpezsdíteni. folytatta Kasai a mondanivalóját. - Éppen békésen sétálgattam azon gondolkozva, hogy kéne valakivel beszélgetni esetleg edzeni és ekkor futottam beléd, vagyis te jöttél belém.- mondta ismét kicsit nevetgélve. - Ő az előbb jól halottam, hogy kómában voltál.- kérdezett Kasai már normális hangnemben. - Esetleg valami baleset vagy betegség miatt? - tette föl újabb kérdéseit és közben azon gondolkodott, hogy nem volt e illetlenség megkérdezni, hiszen még csak most ismerték meg egymást.

- A történet nem különösebben kalandos de azért félévnyi geninség után egész jó volt. Nem tudom már pontosan, hogy C vagy B szintű küldetést kaptunk de a lényeg az volt, hogy egy aranybányát kellett védenünk. Napokig egyetlen egy banditával se találkoztunk azonban minden jel nélkül bekövetkezett egy robbanás, ami miatt a bányászok bent rekedtek Arra még emlékszem, hogy hoztam éppen ki az utolsó bányászt, amikor történt még egy robbanás utána se, kép se hang. A régi tanárom szerint ellenséges shinobik robbantottak megakadályozva a gazdasági fellendülést ez azonban még nem biztos. – szavaiban egyszerre volt jelen a nosztalgia és az izgalom miközben mesélt.
Természetesen ez a jelenség nem hiába volt így tekintettel, arra hogy anno ő is nagyon várta ezt a komolynak ígérkező küldetést. Általában ha beszélgetésbe keveredik nem szokott kezdeményezni, de ez valamiért most másképpen alakult.
- A beszélgetés nem hangzik rosszul, legalább megtudhatok egy két dolgot mi történt amíg aludtam. – nem volt ehhez hozzá szokva így egy kicsit elakadt de összeszedve magát sikerült folytatnia.
- Említettél egy kis edzést is és szerintem ez egy nagyon jó ötlet, legalábbis én úgy hiszem, mivel kissé berozsdásodhattam. – az elején jött bátorság már szinte egy pillanat alatt ment át suttogássá, hiszen kicsoda ő hogy megmondja másnak, mit tegyen. Nem akart ő senkire ráerőltetni semmit de tény jobban esett volna neki némi mozgás a semmittevés helyett.

Ezt sajnálattal hallom, nekem szerencsére még nem volt semmi komoly balesetem. -mondta Kasai normál hangnemben. - Bár az is igaz, hogy még csapatom se volt. Otthon szoktam edzeni apámmal és anyámmal. Jó lenne a közeljövőben majd találnom valami csapatot és küldetéseket vállalni. Néha már nem tudom, hogy mit tegyek és szinte már megöl az unalom. Ilyenkor szoktam sétálni, ügy mint ma. Azt hittem ,hogy a mai napom is olyan lesz mint a többi és, hogy nem fog történni semmi érdekes. Aztán jöttél te és végre valami változatosság.- szólalt föl Kasai immár vidáman.
- Hát az edzése most jó lenne. ÉN is gondolkoztam már rajta, de egyedül nem volt kedvem nekilátni. Nagyon örülnék, ha csatlakoznál hozzám. Aztán útközben pedig elmesélném, hogy mik történtek ameddig kómában voltál, habár túl sok izgalom nem történt.- folytatta Kasai, miközben elindultak edzeni. Kasai végre vidáman indult edzeni, mert végre talált magának egy edzőtársat.

Natsu ismét úgy vigyorgott magában a csuklyája alatt, mint anno az utolsó küldetésénél. Ruganyos léptekkel egész vidáman indult el a kedvező ígéretek hallatán miközben nyitott füllel és szemmel Kasait hallgatta és figyelte. Naná az emberek borítgatása jó sport csak ezt ők nem élvezik azonban a srác egy pillanatig se foglalkozott azzal. Érdekelte mi történt a világban de még inkább a beígért edzés, hogy hosszú idő után egy körülbelül vele, egyidőssel mérheti össze tudását. Az új ismerőse és annak ismeretlen képességei egészen megszédítették szinte már természetellenes volt visszafogottságához ez az izgalom a kihívás terén. Natsu azonban nem igazán mutatta, ki idáig mit szeret és mit nem így bárki számára és nem csak magának okozott, volna meglepetést. Így folytatták ketten útjukat a Natsu által boruló vagy éppen megbillenő emberek között.

// A következő post mehet ahova akarod. //

// Edzés után... //

A fiú szívesen vette a meghívást, meg amúgy se hívták még meg soha másokhoz. Az utca még mindig zsúfolt volt de Natsu ezúttal nem borított fel senkit, pedig ez az új sport a kedvére való volt. A gondolatok fodrozódtak a fejében és a saját szülein kívül másét nem ismerte a sajátjairól, pedig nem volt túl jó véleménye. Próbált valahogy hangot adni az aggályainak és úgy feltenni a kérdést, hogy Kasai, ne sértődjön meg ő, pedig választ kapjon a kérdésére.
- Mondd csak Wakai-kun a te szüleid is olyanok, akik folyton küldetésen vannak, és ritkán vannak otthon? – kérdezte az embereket kerülgetve. Úgy gondolta jobb, ha tárgyilagos lesz és arról kérdezi amit a legjobban gyűlölt a saját szüleiben mégpedig az ő elhanyagolását kiskorától kezdve.

- Hát nem igazán.- Anyám legtöbb idejét otthon tölti és vezeti a boltot. Apám meg magántanérként ügyködik, bár ő elég gyakran van megbízatásokon és küldetéseken.- felelt Kasai Natsu kérdésére.
- Jut is eszembe apám kicsit mogorva és szereti ha minden úgy történik ahogyan ő eltervezte, majd ne lepődj meg rajta.- mondta Kasai nevetve.- Szerintem még ma nekiállok majd megcsinálni a bábot, de szerintem két nap lesz legalább mire rendesen helyrejön, de legalább addig sem fogok unatkozni.- folytatta Kasai mosolyogva.
- Lassan meg is érkezünk. És amúgy a te szüleid gyakran vannak küldetéseken?- kérdezte Kasai kíváncsian miközben egyre közelebb értek a Kasai otthonához.

- Elhiszem,hogy rossz lehetett neked.- felelt Kasai együtt érző hangon. - Én egyke gyerek vagyok kiskoromban sok mindent megkaptam a szüleimtől. Öt éves koromtól apám elkezdett tanítani és edzeni. Miután beírattak az akadémiára nemsokkal rá anyám elkezdte tanítani a bábmesterséget. Néha még túl sokat is foglalkoztak velem és nem volt időm másokkal barátkozni csak ha az akadémián voltam.- folytatta mondani valóját.- Hát azért remélem addig nem fajul el a dolog, hogy az ételért kelljen harcolnod apámmal.- mondta már nevetve Kasai. - Hát itt is volnánk ez a mi házunk.- fejezte be Kasai a mondani valóját és belépett az ajtón.
- Apa, anya megjöttem.- köszönt be Kasai. - És hoztam egy vendéget is a neve Sanagi Natsu ma egész nap együtt voltam vele és edzettünk itt lakik a közelbe és meghívtam egy ki ételre, ha nem gond.
- Persze semmi gond jöjjetek csak beljebb.- hangzott el egy vékony női hang.

- Elnézést a zavarásért! – köszönt be sajátos módon alig halható hangon Natsu.
Kissé zavarban volt így mindenben csak Kasait követte. Az édesanyja hangja barátságosnak tűnt a fiú számára így némiképpen felengedett hogy végső soron kedves emberek közé került. Natsu illedelmesen beköszönt Kasai édesanyjának bár a ház urát sehol nem látta. Amikor éppen kezdett felengedni üres gyomra egy oroszlánt is megszégyenítően hangos korgást hallatott. Szégyenében teljesen belepirult hogy vendégségben ilyen rossz modorral teszi meg az első benyomást.
- Elnézést kérek, csak tudja, ma még nem reggeliztem. – suttogta szinte alig halhatóan Kasai anyjának.
Totális feszengés jött rá a rövid de számára annál is kínosabb csendben.