Re: Határvidék

Ebisu Szomb. Júl. 11 2020, 08:34

// Tsuuzoki Tomoe - Fellobbanó parázs //

A Kunoichi először kérdően tekintett rád, mikor egy jó adag pólyát húztál ki a felszereléseid közül, majd amikor meglátta, hogy önmagadat kezded betekerni vele ezzel óvva az arcodat a közelgő homokvihartól, elismerően mosolygott a maszk alatt. A rövidke pihenő véget ért, mindannyian talpra pattantatok és a szokottnál gyorsabb tempóba indult meg a csapatvezető. Lassan érezni lehetett az egyre erősödő szelet és hogy a homok már nem csak a talpad alatt sercegett, hanem már a ruházatod minden részéhez és részébe verődött. Kicsit kellemetlen volt, de még talán a szemöldököt szőrszálai közé is beragadt pár. Idegesítő dolog...

-Figyelem! Áthaladunk a homokviharon! Mindenki maradjon közel a másikhoz, nincs leragadás, nincs megállás, erőltetett tempóban megyünk. Minél hamarább át kell jutnunk ezen!- üvölti a csapatvezető, miközben egy-két pillanatra hátranéz.

Láttad a közelgő veszélyt -mert bizony egy homokvihar nagy veszély- s tested automatikusan elkezdett adrenalint pumpálni véráramodba. Izmaid lüktettek, duzzadtak, izzadni kezdtél és pupillád enyhén, de a szokásosnál jobban kitágult. Szinte már tapintható volt az a képzeletbeli homokfüggöny, ami jelezte, hogy betérsz a homok, a szél és a végtelen sötétség birodalmába. Először a csapatvezető ugrott be, ezt követte habozás nélkül a felderítő, majd jött a Kunoichi, aki viszont egy pillanatra megtántorodva hátranézet feléd, ám végül ő is beugrott. Ekkora jöttél te...

Nagy levegő és ugrottál is a semmibe.

Az erős szél és a homokszemek dobolása testeden felerősödött, mintha milliónyi apró öklök csapkodtak volna, az erős légáramlatok pedig a még jól rögzített fáslijaidat is megrángatták. Egy pillanatra nem tudtad, hogy hol vagy, mivel a látási viszonyok szörnyen megcsappantak, de láttál egy alakot mozogni magad előtt, nem is olyan távol. Ugrottál és próbáltad követni, ahogy erőd bírta. Néha-néha, amikor sikerült jobban felvenni a tempót a brutális időjárás és a folyton változó homokdűnék nagysága mellett, jobban kitűnt az alak nőies vonala, így megnyugtatott a gondolat, hogy még nem maradtál le tőlük.

Valami furcsa morajlást hallottál a távolban. Nem tudtad megmagyarázni, mi lehet, de...a szél...a homok hangjai, mintha tompulni kezdtek volna, de a kis, testedre mért "csapásaik" nem. Talán túl sok sivatagi kavicska ment a füledbe...?

~Hmrmmrrrrrrrrrgghhg....~ hallottál a semmiből egy nem e-világi morgást, amibe egész tested megremegett.

A hang nem is egy irányból jött, annál inkább tűnt úgy, mintha belülről szólt volna. A lelked, az elméd, a bensőd mintha reagált volna a morgásra és egyre nehezebbnek érezted minden egyes lépésed, amit ebbe az idegesítő homoktengeren kell megtenned.

~Hmmmmmrmrrrrgghhghh...Düh...?~ hallottad a földöntúli hangot, csak most tisztában. ~ Jóóóhhhrrrrr....~ hallottad annak a valaminek az elégedett hangját.

Valami fekete dolog elsuhant a szemed előtt. Egy kiszáradt bokor? Fogalmad sem volt, mi a fene lehetett az, egyszerűen a szűk látótér, a vihar és idegességed miatt nem tudtad jobban szemügyre venni. A csapattársaidat sem láttad sehol, valahol előtted lehetnek nem sokkal... talán szólítani kellene őket..?

Bárhogy is teszel, ezúttal mögötted suhant el, vélhetőleg ugyan az a dolog...vagy mégsem?

Egy biztos: nem vagytok egyedül ebben a homokviharban...

**Tsuuzoku Tomoe** Hétf. Júl. 13 2020, 11:43

//Ebisu//
A poszt hossza és minősége miatt elnézést, telefonról írtam sebes kezekkel.

Megindulunk hát a homokvihar felé. Személy szerint csak egy újabb, leküzdendő akadályként gondoltam rá. A tekintetem végig az elöttem haladón próbálom tartani és felvenni a tempót. A látási viszonyok drasztikusra fordultak, pár méternél tovább semmit sem láttam. Ha mindez nem lenne elég egy pokoljáráshoz még jönnek a hangok. A morgás hangja megrémít és kizökkent a tenpómból. Sietve elkezdek chakrat fokuszálni a lábaimba, valamint egy keveset összegyűjteni a talpamba vész esetére. Egy pár erőteljesebb elrugaszkodással próbálok felzárkozni a csapat többi részéhez. Tudom, hogy ha megállok egy pillanatra is, akkor elveszítem őket és azt a halovány alakot sem fogom látni. Minden probálkozásom ellenére reflexből, akaratom ellenére is megtorpantam egy pillanatra amikor elsuhant elöttem egy árny. Egyfajta védekezési mechanizmus ez és bár csak egy pillanatig csupán, jelen helyzetemben ez is elég, hogy elveszítsem az elöttem haladót. Újra megpróbálok felzárkozni egy pár ugrással, felhasználva maradék chakrát amit a lábaimba fokuszáltam. Abban reménykedve haladok előre, hogy jó irányba megyek tovább és egy picit sem fordultam el az iménti megrökönyödéstől. Pár másodperccel később újabb morgás rázza meg a testem, majd mögöttem bukkan fel egy árnyék. Egy másik? Vagy talán az elöző? Képzelem csak? Ezt a gondolatot próbálom bebeszélni magamnak. De a tudat, hogy valami, vagy valakik vannak s viharban nem hagy nyugodni. A hangok, mintha egy hatalmas, nem evilági teremtmény ólálkodna körülőttem. A légzésem felgyorsul és egyenetlen lesz. A pánik kezd úrrál lenni rajtam, föleg miután meghallom azt a valamit, amint emberi szavakat morog. Düh… Bármi is ez ami itt van, belémlát és engem akar. A testem akarva akaratlanúl is lassúl, végűl pedig teljesen megállok. Pánikolva kapkodom a fejem körbe hátha megpillantom az árnyat. De biztos, hogy akarom én ezt? Milesz ha meglátom? Mit tehetek egy ilyen viharban? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben felveszek egy kissé hanyag védekező pózt, próbálva felkészülni a legrosszabbra.
-Mutasd magad! Ki és mi vagy te? Mit akarsz tőlem?!

Ebisu Szer. Júl. 15 2020, 21:32

// Tsuuzoku Tomoe - Fellobbanó parázs //

A félelem nagy árnyékot vett, de ő maga kisebb, mint hinnéd.

Az arcodon lévő kötések ugyan nem engedték át annyira hangodat, mégis ennek ellenére a homokszemek kisebb egysége valamilyen úton-módon behatolt a kis réseken és letelepedett a szád belső részein. Érezted azt a kellemetlen érzést, azt a sercegést amit a fogad ad ki, mikor az apró kavicsok a fogad alatt ropognak. Idegesítő volt...borzasztóan.

Ott voltál a homokvihar kellős közepén, egyes egyedül...vagy mégsem? Érezted, ahogy a homok egyre erőteljesebben veri a ruházatodat és a jól összezárhatósága ellenére is be-be jutott az öltözéked alá. Ez is...roppant kényelmetlen volt.

Újra megpróbáltál elindulni az egyik bucka tetejére, mert pár másodperce ott láttad elugrani az egyik árnyékot - vélhetőleg a Kunoichi-t. Tested ólomsúlyúra nehezedett volna, mintha...mintha valaki...ülne rajtad? Talán ez volna a lidércnyomás? A tested minden porcikája beleremegett, szinte már ösztönszerűen menekülni akart, elmédben viszont inkább volt idegesség és düh, mint sem hogy felhúzva a nyúlcipőt elhúzz a sunyiba. Botorság vagy bátorság? Ki tudja.

A világot, amit születésed óta megismertél újra megremegett előtted, mintha egy újabb földrengés közeledett volna. Vajon most honnan fog érkezni?

~Hmmmrrrr....Nagyon szeretem...~ kezdett bele a hang s érezted, hogy egyre erősebb a jelenléte.

Oldalról?...Nem...Mögötted!

Ahogy elfáradt és nehéznek tűnő tested engedte, megpördültél és egy szimpla ökölcsapást vittél végbe...ám az csak a homokkal teli levegőt szelte át. A homoktenger egyik nagyobb hullámján állva nem láttál mást, csak ugyan azt a barna, homályos látképet. Ha volt is itt valami, már rég elment.

~A DÜHÖT!~ üvöltötte a semmiből a hang olyan erősen és hirtelen, hogy rögtön a fejedhez kaptad a kezed.

A semmiből egy újabb fekete árnyék jelent meg és egyenest neked rontott. Ösztön szerűen tettél egy lépést hátra, de ekkor veszítetted el az egyensúlyod. A talpad alatt összegyűlt homok elengedte magát a súlyod hatására és elkezdtél hátrafelé zuhanni. Ekkor vetted észre a mellkasodnak csapódó feketeséget...ami egy kiszáradt bokor volt.

Egy pillanatra nyugodott csak meg a lelked, hogy nem valami árnyékszörny támadott meg, egy egyszerű kiszáradt növényzettel játszik a homokvihar és véletlenül feléd fújt. Puszta véletlen...Az viszont teljes biztos, hogy most zuhansz. Talán egy két métert megy az ívből lefele zuhanás, aztán érzed, hogy a hátad nekiesik a homoknak, onnan pedig megállíthatatlanul gurulsz tovább. Egyszerűen nem tudtál időben feltápászkodni és a lendület olyan erővel visz magával, hogy most lehetőséged sincs rá. Nem pánikoltál be annyira, tudtad hogy a dűne alján már biztosan lelankad a lejtő és szédülve ugyan, de talpra tudsz állni.

A homokos talajt egyik pillanatról átváltotta egy inkább földes terület. Nem is értetted, hogy ez a sivatagban hogy lehetséges egyáltalán, így kinyitottad a szemed. Csak egy pillanatra láttál valami járat szerűséget, amibe éppen sikerült belegurulnod, mire rögtön éreztél egy jéghideg és fájdalmas csapást a tarkódon. Olyan váratlanul ért téged az ütés, hogy ha a gurulás nem is szédített el, ez már biztosan.

Ezután csak arra emlékszel, hogy egy újabb nagyon mély lejtő következett, mintha gyökereket éreztél volna magad körül, amibe belekapott néha a ruhád. Az egyik kezeddel megpróbáltad megragadni az egyiket, de csak azt érted el, hogy teljesen felhorzsolódott a tenyered. Csak gurultál tovább aztán egy nagy csattanás, az útnak véged volt. Teljes tested valami sziklás falnak csapódott s alig tért vissza a lélekjelenléted, újra zuhanni kezdtél, de ezúttal egyenes lefelé. Beverted az állad valamibe s a fájdalom mellett valami meleg és ragacsos dolog kezdi elönteni a szád. A következő csapás a gerincedet érted és egy olyan csonttörő hangod adott ki -nyekk!-, amit még legszörnyűbb rémálmaidban sem tudtál volna elképzelni.

Ebben a pillanatban...viszont már nem éreztél semmit. A tested magatehetetlenül zuhant a sötétségbe és azt sem tudtad eldönteni, hogy élsz vagy halsz. Teljesen elnyelt a mélység, csak az egyre gyorsuló lélegzetedet hallottad.

Csatt.

Ez volt az utolsó dolog, amit ájulásod előtt fel tudtál még fogni.

~×××~

Az élet - már ha annak nevezhető - lassan újra kezdett beléd szállni.

Fogalmad sincs, meddig lehettél eszméleten kívül. Szempilláidat, sőt az egész arcodat belepte a homok: ha nem az izzadtságtól tapadtak rád, akkor valami vöröses anyag tapasztotta oda az apró szemeket. Rosszul érezted magad, a hányinger kerülgetett.

-Hrrrrrmmmrmrrr...- hallottad újra a földöntúli morgást, ám ezúttal nem a lelkedben szólt, sokkalta inkább körülötted.

Egy terembe lehettél, bár szemeid egyáltalán nem szoktak még hozzá a sötétséghez, így nem tudtad jól kivenni.

Csend.

Hosszas csend.

Megpróbáltál mozogni, de a nyakadtól lefelé teljesen lebénultál. A fejed a mozgásra lüktetni kezdett és még inkább hatalmába kerített a rosszullét.

Suhogást hallottál a távolból.

-Hmmrrr...? Ohhrr...Vendégem van? Hmr-rmra-ha-ha-ha...- adott ki egy apró, de annál mélyebb nevetést a hang gazdája.

Valami fodrozódni kezdett előtted, mintha csak a szél kavarogna előtted pár méterre.

-Mond, ifjú...Hitted már azt álmatlan éjszakáid során, hogy van valami a sötétben?...- s hangja visszhangzik mindenhonnan, bár közel sem annyira, mint mikor még fent voltál a homokviharban.- Mert ha igen...akkor jól gondoltad. Ghrhaha-ha-haaarr...- hallod a jóízű kuncogását.

Talán ha nagyon megerőlteted magad, képes leszel valami hangot kiadni magadból.

Bár bölcs dolog egyáltalán ezzel a valamivel beszélni?

**Tsuuzoku Tomoe** Szomb. Júl. 18 2020, 22:19

     Nemvagyok benne biztos, de mintha a szél felerősödni látszana. Vagy talán csak néhány erősebb lökés csupán, ami megvicceli az érzékeim? Hamár érzékek, az időérzékem teljesen elvesztettem. Nemtudom mennyi ideje forgolódhatok itt. Pár perce? Negyed, fél órája? Csupán másodpercek óta? Ami biztos, hogy a vihar még mindig tart, a homokszemek pedig szüntelenűl támadják ruházatom és a testem szabadon maradt részeit. A kötés ellenére érzem ahogy a szemek ropognak a fogaim között. Továbbá annak elenére, hogy még nem túrtam bele a hajamba, tudom hogy egy alapos hajmosásánál többre lesz szükség.

     Bármi is van itt, jelenleg szabad préda vagyok a számára. Előnyben van, egyrészt Ő tudja, hogy hol vagyok, míg én csak találgathatok az Ő helyzetét illetően. Sőt mi több, még én magam sem tudom, hogy Én hol vagyok! Másrészt nagyon úgy fest, hogy ezt a valamit kicsit se zavarja a tomboló homokvihar. Próbálok felkészülni a legrosszabbra, azonban elképzelésem sincs, hogy mi lehet a legrosszabb. Ötletem sincs afelől, hogy mivel állhatok szemben. Amikor feltünik elöttem az árny a másodperc tört része alatt reagálok. Hátraugrok, az ugrás pillanatában pedig a még korábban a talpamba gyűjtött chakrát a talajba áramoltatom. Miután eltávolodtam pár méterre aktiválom ezt a chakrát, ezzel egy lángcsóvát robbantva ki a homok alól. Bármi is volt az, megpörköltem picit. Viszont még csak egy fájdalmas szisszenést sem hallok, ami kissé aggasztó.

      Pillanatokkal később még mindig azt érzem, hogy zuhanok. Mintha megnyílt volna alattam a talaj és most csak egyre csak esnék a mélybe. Hiába derül ki az engem kerülgető árnyékról, hogy csak egy bokor, a zuhanás valahogy jobban aggaszt. Hiába próbálok megkapaszkodni nem használ. Azonban ebben is van valami jó, a ‘menetszél’ ,amit a zuhanás kelt, kifújja a ruhám alól a homokszemek nagyrészét. Az ütközések, amiket a hátammal tompintok, a percek óta tartó szabadesés és az újabb hangok. Kezd félelem úrrá lenni rajtam. Talán itt az utam vége? Vagy csak egy újabb rémálom? Azokból úgy is sok gyötör mostanság. Nem. Sajnos a fájdalom túl intenzív és igazi, hogy álom legyen csupán. Egy végső nagy puffanás és teljes sötétség.

     Nemtudom mennyivel később térek magamhoz. Amit tudok, az az eszméletlen fájdalom ami a fejemet gyötri. Meg az, hogy a testem semmire sem reagál. Remélhetőleg csak átmeneti bénulás vagy zsibbadás. De felkell készűlnöm a legrosszabbra, hogy eltört a gerincem és itt fog elérni a vég. A vég ami talán közelebb ólálkodik mint hinném.
-Ezt… ne...ve.zem... én... vendégszeretenek. -Próbálom összegyűjteni az erőm egy gúnyos megjegyzés közben. -Álmatlan éjszakák? Valami a sötétben? Bocs öreg, engem ezzel a dumával nem rémítesz meg, volt részem rosszabban is. Inkább gyere és rendezzük le.

Mormolom e szavakat, hatalmas fájdalmakat kiállva, gúnyos vigyorral a számon. És bár a testem nem reagál, a tenketsu pontjaim még működnek. Megpróbálok egy kevés chakrát összegyűjteni, amit aztán a karomon át a tenyeremből a homokba irányítok. Legalább valamivel tudjak védekezni ha már elmenni nemtudok. Ha megpillantom ennek a valaminek a közeledő árnyékát, akkor az imént említett chakrámat abba az irányba kezdem áramoltatni. Ha egy két méteren belülre ér akkor bevetem a Hikuma no Jigoku jutsumat.

Ebisu Hétf. Júl. 20 2020, 13:10

// Tsuuzoku Tomoe - Fellobbanó parázs //

A terembe - vagy legalábbis az üregbe-, amibe beleestél több érdekes dolgott is észrevettél: az első talán a páratartalom változása. A felszínen egyértelműen száraz volt a levegő a sivatag miatt, viszont eséses közben érezted a hűvösséged a talajon, hisz ha esik az eső az a mélyben fog elraktározódni. Ennek ellenére ennek a verembe semmi nedves és semmi hűvös nem volt: pont olyan érzeted lett volna, mintha a felszínen lettél volna. Száraz és poros. Talán még azt is észrevetted, hogy a véred ami a szád körül van már egyáltalán nem folyós állapotában van, hanem teljes rászáradt az arcodra. Ha izzadsz is, a verejték cseppek szinte pillanatok alatt elpárologtak. A fájdalmaid lassan tompulni kezdtek azáltal hogy nem mozogolódtál s így sikerült jobban szemügyre venned a helyett: pár továbbra is teljes sötétség vett körbe, a távolban oszlopkat véltél felfedezni amik talán 6-7 méter magasak lehetettek. Az alatta lévő talapzatból is azt sugalta, ez nem egy természet által létrejött helyiség, na meg aztán...ki építeni bármit is a sivatag kellős közepére több méter mélyre?

A válaszodra egy lenéző kuncogás volt a reakciója az előtted mozgolódni lénynek.

-Rendezzük le...?- kuncogott egy újabbat. - Te már le vagy rendezve, shounen. A halálod szélén vagy ghrehrehhehehe...- s érezted, hogy közeledik feléd.

Féltél. Minden porcikád remegett attól, amit most szépen lassan közeledik. A végzeted egyre csak közeleted, noha érezted hogy mozgása lépkedőnek tűnik a sötétségbe, füstből volt és semmi nyomást nem gyakorolt a talajra. Egy fekete, alaktalan füstből álló képzédőmény egyre inkább forgolódott körülötted.

Így fogsz meghalni? Reszketve a saját véredben, megbénulva, harc nélkül? Ez lenne hát a te...végzeted?

Nem. Ha ki is húny életed lángja, akkor legalább pörkölj oda neki Isten igazából. Nem fogsz áldozati bárányként rettegni az életed hátralévő idejében, hogy mikor fog elérni a halálos csapás. Küzdeni fogsz, ami csak kifér a csövön.

Mivel már önmagában a padlón voltál teljes testeddel, jóvalta könnyebbnek ígérkezett a Katon technikád létrehozása, ám nem számoltál a sérüléseddel. Még Akadémia Tanuló korszakodban jól a fejedbe vésték, hogy a Chakra hálóként veszi körbe a tested és már-már eggyé vált az emberi szervekkel. Komoly gerinc sérülést szenvedtél, ezzel te is tisztában voltál. Mivel a gerinc juttatja el az információt és a parancsot a többi szervhez s végtaghoz, így tisztában voltál vele, a technika nagy eséllyel nem jön létre.

Közeledett. Az első és második próbálgatásra nem történ semmi, még egy apró szikrát se tudtál volna csiholni abból. Mélyen magadba néztél, megpróbáltad lenyugtatni lelkedet -bár a közeledő halál nem segített ezen-, de még a harmadik kísérleted is kudarcba fulladt. Még mélyebbre úsztál lelked tengerében. Ha ez is lesz az utolsó cselekedett, de nem fogod hagyni az örömöt arra, hogy felfaljon.

Düh mozgolódott benned. A sötétségbe néztél és az visszanézett rád.

-Hmmmrr...?- tántorodott meg hirtelen a túlvilági lény.

A foszlányos talpa alatt lángok kezdtek kicsapni, majd a semmiből egy hatalmas tűzoszlop emelkedett ki a semmiből. Érezted, hogy a technia közelsége miatt az arcod is megpirul egy kicsit, de nem volt hozzáfogható ahhoz a fájdalomhoz, ami a gerincedből sugárzott. Nem tudod hogyan, de sikerült létrehoznod a Katon Jutsu-t, ám ennek ára volt...

-GÁÁÁÁÁÁHRHRHRHH!- a démon felüvöltött, kapálódzott a lángok között, majd semmivé lett.

Sikerült legyőznöd. Nem éreztél már semmi vészjóslót magad előtt, egyedül voltál az ürességben. Szemeidet lassan lehúnytad. Szörnyen megerőltetted magad s még ha nem is érzed testedben a fájdalmakat, a gerincedből jövő éles és mérhetetlen sajgás már-már hányásra késztet.

-Nnrnrnrneeem rossz, shounen.- dörmögött újra a hangja.

A lélektükreidet fedő bőrlap pillanatok alatt pattant fel és íriszed félelemtől telin próbálta beazonosítani a hang forrást, de már késő volt. Egy leírhatatlan nyomást éreztél a hátadon, de mintha nem is a testeden lenne a teljes ereje, hanem...a lelkedben?

Elképzelni sem lehet az érzést, de mintha nem a valós testedre hatna a lény, aki most konkrétan rád ült, hanem a lelkedre. A testedet nem tudtad irányítani, sem érzékelni, mégis minden izom görcsbe rándulva feszengett. A szád kiáltásra nyílt, de hang nem jött rajta. Mérhetetlen fájdalom kerített urrá.

-Lehet sok mindent láttál, shounen, de igazi lidércnyomást most érzel először...grhhahahaa.- kacagott jóízűen. - De olyan RÉÉÉÉÉÉG volt már vendégem! Vizsgáljunk csak meg akkor téged! - s a semmiből egy akkora fájdalom hasított újfent a hátadba, hogy a nyálad elkezdett a padlóra kifojni és már majdnem elájult, mire az Erő a gerincedről eltávozott.

-A hatos és hetes nyaki, illetve kettes és hármas háti csigolyáid szilánkosra törtek, mondjuk ez nem is megdöbbentő. Az álkapcsod úgy néz ki, mint egy szétzúzott paradicsom, csoda hogy még a helyén van. Plusz jó pár borda törés, mázlid hogy esés közben nem szúrta át a tüdődet. Hmrrr...Szomorú esett, szomorú eset, igazán kár érted.- elemzett le téged sebészi pontossággal.

Hosszú csend következett, az izmaid még mindig meg voltak feszülve, nem tudtál egy árva szót se kiejteni.

A hátadról a teher váratlanul elmúlt és újra úgy érezted, tudsz normálisan levegőt venni. Bármit is mondtál volna, megjelent előtted egy fekete füst masszája és benne két világító szem.

Határvidék - Page 11 B9721386f3ffb16f575aa06c533f4a7018b92d93_hq

-Hát akkor nézzük meg, milyen fából is faragtak...- mondta gúnyosan, majd a szemek még inkább fényleni kezdtek, míg teljesen el nem vakítottak.

Emlékképeid végtelen sora ugrott fel az elmédből, leginkább úgy tűnt, hogy véletlen sorrendbe, mintha csak... keresne valamid benned. Fogalmad sincs, meddig vett körbe a fényesség, de most is váratlanul abbamaradt a visszaemlékezés. Nem láttál magad előtt senkit.

Megint belédhasított a fájdalom, ahogy a démon a hátadra ül.

-Érdekes...- mormogja.- Micsoda mihaszna egy Shinobi voltál.- mondja a semmiből. - Azon az ... Akadémián vagy min sem voltál a legjobb, nem is kedvel úgy igazán senki...Még az egyetlen fontos küldetésedet is amivel megbíztak és esélyed lett volna feljebb lépni, még azt is elbuktad... Aztán jöttek eltakarítani a mocskod, téged. Valószínűleg szándékosan hagytak hátra, így mindenkinek könnyebb magyarázkodni. Micsoda szégyen... és mennyi, elnyomott düh! Háh! Az viszont gyönyörű, hogy mennyire magadba folytod ezt a CSOOOOODÁLATOS érzést. De...- majd morcorgást érzel. - Van itt ...még valami. Nagyon mélyen beléd ágyazva...Valami...Mrhhhh...szaaaftos...- a liderc eltűnt a hátadról, újra kaptál levegőt. - Hát ez fiiIINOMRRHRH!- hallod örvendezni.

Fogalmad sem volt, mit csinálhat most a szörnyeteg, de a hangjából észrevetted, hogy valaminek nagyon megörült.

-Hát itt van a riválisod, Kendo, igaz? Mindig megpróbáltad felvenni a versenyt vele s mindig is alul maradtál. Jó is a düh levezetés, de kérlek...egy kör alatt elverni valakit? Szégyen és gyalázat...- s hallottad az ismerős kuncogását. -Az élet mocskosul elbánt veled fiam, de hát ilyen ez...valakinek a rövidebbet kell húznia.- hallottad kárörvendő hangját.

Csend. Halálos csend.

A fejedet tudtad mozgatni, de csak minimálisan, a szád továbbra is csak megfeszülve fityegett.

-Nem gondolod, hogy igazságtalan az, amit tettek veled? Ahogy bántak veled? Amilyen Sorsot osztottak ki neked? Még ha ki is tudnál innen jutni, életed végéig egy megbénult, tolószékes fickó leszel és azzal fog telni az életed hátralévő napjai, hogy egy halálig unt nőver cseréli majd alattad a pelust és valami ehetetlen pépes cuccot nyomnak a szádba, miközben mindenki éli boldogan életéd. Tényleg ez lenne a jutalmad az Élettől, a rengeteg kemény munka után...?- s ha nincs is szája a képződménynek, mintha vigyorgott volna.- Nem akarnád végre a kezedbe venni a sorsodat? Nem akarnál VÉÉÉÉGREHHHH te irányítani? Mert a segítségemmel...ez könnyen kivitelezhető.-

**Tsuuzoku Tomoe** Kedd Júl. 28 2020, 15:01

     Csodával határos módon választ kapok, ezek szerint képes hallani amit mondok és értelmezni. Nem csak úgy a levegőbe beszél, hogy rám ijesszen. Mintha, de csak mintha, érződne a hangján egy minimális megdöbbenés. Feltehetőleg nem számított rá, hogy vissza fogok szólni. Valószínűleg azt várta, hogy remegve, vér és könnyek közt fogok rimánkodni az életemért miközben ez a valami felfal, vagy megöl, vagy isten tudja mit akar velem. Mindenesetre közeledik, kezdek picit hozzászokni a fájdalomhoz, így pár fokban eltudom forgatni a fejemet oldalra. A sötét miatt nemsok látszódik, azonban pár dolgot kitudok venni és hát enyhén fogalmazva is… érdekes helyre kerültem.
~Magas kőoszlopok, talán márvány. Szabályosan vannak faragva, semmiképp sem a szél és a homok műve. Mégis mit keres egy ember által készített építmény tíz-húsz méterre a talajszint alatt. Arról nem is beszélve, hogy a sivatag közepén vagyunk. Találgatni tudok csupán de lehetséges, hogy valamiféle templom vagy szentély szerűség. Az akinek, vagy aminek építették pedig épp felém közeledik. Amúgymeg mi a fenének hív shounen-nek?~

     A titokzatos füst szépen lassan kúszik elő a sötétség leple alól. Bármi is ez, nem evilági. Elkezdem összegyűjteni a megmaradt erőmet. Technikám létrehozása nem megy túl zökkenőmentesen. A légzésem és a pulzusom is kezd szaporább lenni. A vérből ítélve jópár órája feküdhetek itt, ezidő alatt a testem nyugalmi állapotban volt. Most pedig, hogy felkeltem, megpróbáltam mozogni, chakrát akarok használni, valamint még nagy nehezen beszéltem is. Hát nem tett túl jót, segíteni meg semmiképp sem segített a helyzetemen.
-A halálom szélén? -próbálok meg újra kifacsarni magamból pár szót. A fájdalom kellőképp nagy, valamint még egy kis vért is felköhögök, ami a vízszintes helyzetem miatt visszahull az arcomra.
-Az lehet, de van még hely. Ha nekem mennem kell, biztos lehetsz benne, hogy magammal viszlek.
És kifújt… Nincs több beszólás. Csoda, hogy ezt a mondatot végig tudtam mondani anélkül, hogy fájdalmamban felüvöltötem volna. Nem kizárt, hogy ezek voltak az utolsó szavaim. Viszont komolyan gondolom amit mondtam. Ha belehalok is, márpedig belefogok, akkor is adok neki egyet. Megpróbálom normalizálni a légézsem, mély be- és kifújások. Lehunyom a szemem és koncentrálni kezdek. A többszöri kudarc ellenére is sikerül megőrizni a hidegvérem, végül pedig az eredmény is meglesz. A lángok felcsapnak és bár én is megégtem kissé, a szörnyeteg fájdalmas üvöltése mindenért kárpótol. A füst feloszlik és csend lesz úrrá a helyiségben. Sóhajtok egyet és ellazulok, próbálom pihentetni a testem az iménti dolgok után. Vagy talán mélyen legbelül már beletörődtem a végzetembe?

     Sajnos a békesség és a nyugalom nem tart tovább pár percnél. Mikor ismét meghallok a hangját urrá lesz rajtam a félelem. Légzésem ismét felgyorsul, menekülnék ha tudnék. De még ha a sérüléseim nem is lennének és képes lennék felállni és elszaladni, akkor sem tudnék mit tenni. Egy láthatatlan erő kezd el rám nehezedni. A teher súlyos és a semmiből jön, mintha csak rám ült volna ez a valami. Vagy mégse? Nem tudom eldönteni, az érzés tényleg olyan, mintha a mellkasomra nehezedne teljes testével, de ugyanakkor más. Egyrészt most még azt a füst aurát sem látom, valamint más sem stimmel. Mintha… mintha. Nem is tudom, hogy fogalmazzak, mintha bennem lenne. De lehetséges ez egyáltalán? A lelkem elnehezedik, sosem tapasztaltam ilyet korábban. Hogy is tehettem volna, hisz eddigi ellenfeleimnek élő emberek voltak. Most meg már kezdek kételkedni abban, hogy ez a valami egyáltalán rendelkezik fizikai megtestesüléssel. Ez lenne… A lidércnyomás?

     Eszméletlen fájdalmak között fekszem magatehetetlenül, ez a valami meg úgy elemez ki ahogy csak akar. Nem vagyok szanitéc, így önmagamtól csak nagyjából tudom belőni a sérüléseimet. Eltört hát, zúzódások, talán néhány belső sérülés. Azonban ez a lény… Fogalmam sincs, hogy ezeket a dolgokat csak kitalálja, vagy tényleg ezek a dolgaim törtek el és sérültek meg, de a frász kerülget miközben sorolja a bajaimat. Viszont a feketeleves csak most jön, azt még úgy ahogy elfogadom, hogy képes megmondani az egészségügyi állapotom. De az, hogy az emlékeimbe lát, na az már nekem is sok. A pupillám kitágul, a légzésem még inkább felgyorsul, ezzel további fájdalmakat élek át. Ha az eddigi életem egy könyv lenne, akkor most szó szerint látom, ahogy végig pörgeti a lapokat. Össze vissza ugrálva. Belenéz az akadémia kezdetére, tovább ugrik a végéhez, ott talál valami érdekeset, visszamegy utána néz az előzménynek. És kimondja azt a nevet, amit bár próbálok elfelejteni, sosem tudom teljesen kiverni a fejemből. Az a név ami motivál engem abban, hogy jobb és jobb legyek.
~Kendo…~
Ha képes lennék rá, most ökölbe szorítanám a kezem és csikorgatni kezdeném a fogaim mérgemben. Kendo emléke ismét egy kevés akarat erőt és küzdőszellem lökött belém. Szemeimbe visszatér az élet és egy aprócska lángocska lobban fel bennem.
~Takarodj a fejemből!~ Visszhangoznak a szavaim a tudatomban. Talán még egy kicsit ki is zökkentettem. ~Nem hallod?! Azt mondtam TAKARODJ!~
Talán sikerült kizökkenteni annyira, hogy becsukja azt a képzeletbeli könyvet.

~Tudod mit... Nem tudom mi- vagy ki vagy te, de igazad van a fenébe is. Elegem van abból, hogy semmibe vesznek. Elegem van a kudarcokból! Céljaim vannak, amihez erősebbé kell válnom, ha el akarom érni azokat!~

**Hiromi Akio** Szer. Aug. 05 2020, 19:50

// Nohara Rin - Elnézést a késésért, közbeszólt az élet. //

A vendéglátóm és Ibuki közötti feszültségfoszlányok nem maradtak észrevétlenül, kényelmetlen érzést keltettek bennem, még így utólag is.
Menetelésem közben egyre sűrűsödő köd ölelésében találtam magam, mit csak az erdő természetes hangjai színesítettek. Hm. Vajon ez természetes köd? Csuklyám alól kémleltem a tájat, bár mind hiába. A bennem rejlő kellemetlen érzés egyre csak fokozódni látszott, mindaddig, míg nem ismerős hangra leltek füleim.
Csak nem? A kérlelésre megálltam, majd a rejtőző alak szavai után lerántottam a kapucnim. Ellenfelem úgy tűnik ismer, így hát hiábavaló lett volna az álca.
Várt erre a találkozóra? Hm. Ibukihoz hasonló hangjából egyből rá gyanakodnék, de életem során azt tanultam, hogy ne bízzak a legegyszerűbb megoldásokban. Plusz a mondatfaragása arra utal, hogy egy másik személyről van szó, akivel még nem találkoztam. Akkor mégis miért hasonlít a hangja Ibukiéra? Lehet egy rejtegetett rokon, aki rosszat akar a családnak, vagy akár az egész falunak? Így, vagy úgy, de utánajárok ennek az egésznek.
Na persze ennek még várnia kell, hisz a férfi életemre tör nem csak szavakkal, tettekkel is. A felém száguldó senbonokat kikerülném legjobb tudásom és lehetőségem szerint, majd harcra felkészülvén két kézbe venném botomat. Jól tudnám, hogy környezetem ellenem szól, de hátrányomat türelmemmel és észjárásommal próbálnám meg ellensúlyozni.
Nem szeretném, hogy már most az értelmetlen erőszak útjára terelődjön vándorutam. Nem véletlenül hagytam el a falumat. Nem véletlenül keresek más megoldást.
- Ma senki sem fog meghalni.
Amint lehetőségem nyílik egy föld klónt kreálok a talaj segítségével, ki hátamnak dőlve fedné le a támadási felület maradék 180°-át. Érzékeinkre hagyatkozva próbálnánk meg beazonosítani az ellenfél hollétét. Ha sikerül, akkor klónom támadna rá botjával ártalmatlanítás céljából (én magam hátul maradnék, hisz bármilyen csel bevethető a köd leple alatt). Ha nem sikerül, akkor védekeznénk, kitérnénk, felmérnénk. Minél hamarabb ráakarnék jönni, hogy milyen csatát kell vívnom, hisz... A senbonokból ítélve akár egy ninja ellen is küzdhetek. Egy olyan ninja ellen, ki még nem tudja azt, ami életeket menthet, nem látja azokat a vérző sebeket a shinobik és kunoichik világába, mik lassan felemésztenek mindent.
Akárhogy is, én nyugodtan küzdök, mély lélegzeteket véve, a legjobbakat remélve.

Ebisu Szomb. Aug. 08 2020, 21:24

// Tsuuzoku Tomoe - Fellobbanó Parázs //

A látásod és hallásod olykor-olykor eltompult, mintha csak egy öreg TV-n az adás akadozna vagy egy nagyobb viharfelhő miatt, vagy a szolgáltató hibájából. Mindenesetre érdekesnek találtad, hogy a tompulás közepette is teljes tökéletességgel hallottad a démon hangját. Tényleg nem körülötted szólt a hang, egyenest a fejedbe beszélt a túlvilági teremtmény.

Válaszodra egy elnyújtott morgást hallottál, de nem a dühtől, sokkalta inkább örömöt véltél felfedezni benne.

-ghhrrrrRRRRRREEEEHZABESZÉÉÉDDHHRR!- s bár nem láttad, tudtad hogy hatalmas vigyor van most az arcán - persze ha lenne szája a lénynek.

A semmiből lángok csaptak fel a fal mellett, szépen sorjában, mintha csak valaki párhuzamosan a két fallal egyszerre gyújtaná meg őket. A teremből a teljes sötétség eltűnt, amolyan kellemes félhomály lett bár ezt még számodra is szokatlan volt az eddigi feketeség helyett. Ahogy gondoltad, fényes, szürkés márványoszlopok emelkedtek ki a földből és tartották az egész földalatti kis komplexumot. A falakon apró korongok voltak félig behelyezve a falba: innen jöttek a lángok és ezek tudták megvilágítani a teremt. Ha pedig magad elé néztél, láthattad az előtted kavargó fekete füstöt, melynek két vöröses szempárja mocskos élvezettel nézett; azon túl pedig egy ugyan ilyen márványból készült oltárt. Az oltár kocka alakú volt felülről nézve és mindegyik sarkán egy-egy olyan ősrégi, már-már foszlásnak indult penge volt, amiket nem hogy nem láttál még, de nem is hallottál hogy léteztek ilyen küllemű fegyverek. Talán egy letűnt kor maradványai ezek...?

A kardokat összetartotta egy jól látható, vastag fehér kötél és az egész oltár közepén láttál még egy emelvényt, melyen ott pihent egy sötét urna, mely alig volt fél méternél magasabb. A köteleken egy pillanatra megakadtál, ugyanis pár érdekességet vettél észre: az első és legszembetűnőbb az volt, hogy teljesen hó fehérek voltak. Mintha a por vagy az idő vasfoga egyáltalán nem hagyott rajta nyomott. A másik, hogy ezeken a köteleken kisebb cetlik lógtak, melyekre különböző mintákat festettek. Kicsit talán hasonlítottak a robbanó cetlik pecsétjére, de jóval bonyolultabbnak tűntek, ráadásul az írás is teljesen halandzsa szöveg volt.

-Harrrr tényleg akarod az erőt, amivel végre megváltoztathatod a sorsod...- szólal meg az előtted kavargó füst.- Döntsrrrrrrd fel az urnát és kívánd az erőt, amit ajánlok. Kívánd, hogy erősebb akarsz lenni és teljesülni fog óhajod.- morogja.

Egy pár másodpercig nem történik semmi, csak némán bámuljátok egymást.

-ÓhhR!- villan az eszébe. -Elfelejtettem, hogy nyomorék lettél. Hárh!- majd a fekete felhő megint feléd szál, ahol már nem látod. - Ti emberrrrreehhkk annyira törékehhrrrrnyek vagytok...ku-ku-ku-ku!- kuncog egyet jóízűen.

Hirtelen egy újabb ismerős nyomást éreztél a hátadon, de ezúttal a lapockáid körül, melyből forróság kezdett kisugározni végig a két kezedben.

-Adok egy kis...- hatásszünet. - Ízelítőt. Csak hogy tényleg megtehesd, amire születtél. Grah-hah-hah...- nevet egy újabbat.

Érdekes módon fájdalmat nem éreztél, de újra tudtad irányítani a fejed nagy részét, a karjaidat és a lapocka környékedet. Nincs más hátra, mint elkúszni az oltárig és feldönteni az urnát.

[Ha elindulsz...]

Nem éreztél fájdalmat, de láttad a kezeiden ékeskedő vágásokat/horzsolásokat, érezted, hogy állkapcsodat igazából csak az imádság tartja egyben s csoda hogy egyáltalán még a helyén van. Minden egyes kis repedésbe vagy lyukba úgy kapaszkodsz, mintha az életed múlna - s nem is gondolod rosszul. Húzod magad után élettelennek tűnő, lebénult tested és már a peremén vagy. Átbújsz a kötelek alatt, melyekből csak halk zümmögést hallasz. Ott vagy, előtted az urna. A fekete füst megjelenik a tároló edény mögött és szúrós tekintetekkel téged pásztáz. Az urna tetején egy apró repedés van, melyből ugyan az a sötét anyag szivárog ki, mint amiből az ismeretlen entitás is áll - valószínűleg onnan szivárog kifelé.

-Döhhrrrrnnst fel!- parancsolj. - Mond ki a kívánságod és teljesítem!- teszi fel újra ajánlatát.

[Ha nem indulsz el...]

Az örök, jéghideg sötétség lassan elnyel. A távolban egy tábortüzet félsz felfedezni...Valaki egy hosszú, oldalán elterülő farönkön üldögél. Ismerős alakja van...

**Nohara Rin** Csüt. Aug. 13 2020, 12:35

//Hiromi Akio//

A lelassult erdőben csak úgy cikáztak a gondolataid, és minél inkább beleástad magad a történésekbe, annál inkább merültek fel az újabb és újabb kérdések. Különösen most, hogy a különös ködöt egy talán nem várt hang szelte keresztül. Nem láttál keresztül a sűrű földfelszíni felhőn, ahogy azon sem, hogy mi zajlik pontosan ebben a szelíd, békésnek tűnő faluban. A másodpercek peregtek, és te egyből reagálva a kialakult helyzetre harcra készültél. Eljöttél a frontvonalról, eljöttél, szinte menekülni próbáltál a vérontás elől, erre most talán ugyanúgy kell majd cselekedned. A különbség egy, de az lényeges. Itt megismerheted az egész életét akár az ellenfélnek, vagy csak legalább picit jobban, nem olyan, mintha egy másik shinobit gyilkolnál le úgy, mint egy bábot.

- És ha már meg is halt valaki? Ha az élet már kiveszett ártatlannak tűnő íriszeiből?- felelte a válaszodra, majd hirtelen több ugrást kezdtél el hallani, ruháik susogtak, az ágak gyengéden megreccsentek néhol, a bagoly újra huhogott. Majd abba maradt, és vártak, nem támadt, így neked nyílt rá lehetőséged. Összezavaró, logikátlan volt egyelőre. Mi lehetett a célja? Mi lehetett a céljuk? Egy sötét, nyomasztó légkörű erdő, alakok, akik nem bántottak eddig kifejezetten, de jelen vannak, és téged figyelnek, majd az állat is bizonyította, hogy még itt van. Mi történik körülötted?

Amennyiben így is támadtál, az nem járt sikerrel, ugyanis pontos helyzetüket már nem tudtad bemérni. Ismerősen csengő hangja újra elérte füledet.

- Néztél, de nem láttál, hallottál, de nem értettél. Nem akarsz szenvedést, de az igazi fájdalmat nem vetted észre.- érdekesen visszhangzott enyhén minden szava. Valami megváltozott, nem hidegen mondta, mint előtte, hanem mögötte volt az ambíció, az egyén múltja.

- Nem értesz, tudom...de majd idővel leesik, és értelmet nyer mindaz, ami most elhangzott. A gyermeki élet olyannak tűnhet, mint egy tiszta lap, nincsen még vétke, mit igazán felróhatnánk neki...mégis egy kisfiút ragadta el először a kaszás. De őt nem ma, mert ma mások haltak meg. Ma másoknak szűntek meg az álmaik, céljaik, egész valójuk. Így fájdalmasnak tűnhet… de olykor két rossz közül választhatunk csak, és akkor a kisebbiket kell. Számukra nem volt már REMÉNY, én csak a többieket akarom megvédeni. Ők ELVESZETT lelkek voltak már, ha hagytam volna őket élni, csak még több pusztító szenvedés köszöntött volna be.- Félelem, fájdalom, harag, önkényű döntések. Ezek sugároztak a férfi felől.

Várt, nem támadt, de egy apró szünetet tartott. A csend belebegett mindent addig míg te nem reagálsz rá, vagy míg ő nem folytatja. Súlyos mondatokat említett, melyeket egy pillanat alatt kellett mérlegre raknod, és annak megfelelően elrendezned magadban. A némaság nem volt zavaró, hanem sokkal inkább fájdalommal teli. Szinte szemeid előtt ragyogott egy elhagyatott kisfiú, akiben valamikor valahol eltört valami, amit soha senki nem hozott helyre. Valami félrement, és senki nem segített neki, senki nem állt mellé úgy, ahogy kellett volna. A köd már nem volt talán annyira nyomasztó, de az összetört emberi sors annál inkább lehetett az. Igazságot akart szolgáltatni, de közben, - ahogy említette-, vér folyt, mely majd keserves könnycseppekkel vegyült.

- Ha nincs több mondani valód, elmehetsz, menj vissza a családhoz.- Újra hideg, és komor volt. Az mi nem rég tört elő belőle, már megint el volt rejtve, zárva. Maradsz, vagy mész? Úgy tűnt nem akar megölni, és az a mondata, hogy véget akar vetni életednek, sokkal inkább maradásra akart késztetni, mintsem tényleges célja lett volna. Benned ezek szerint látta a jót, de ahogy kiderült...még nem úgy, ahogy szerette volna, hisz te nem érted. Baljós volt monológja, így nem mindegy hogyan is döntesz. Ha maradsz, talán benne változtatsz meg valamit, ha mész, talán másokon segíthetsz. Egyik végkimenetelét sem ismered… a nyomás nagy, az idő fogy, de muszáj döntened.

**Hiromi Akio** Csüt. Aug. 27 2020, 19:08

// Rin //

Az elhangzott szavakon elmerengtem inkább, mintsem támadásba lendüljek. Taktikai szempontból se lett volna előnyös, de harci stílusomhoz sem köthető már igazán a kezdeményezés.
Ha tényleg meghalt már valaki míg én idekészültem... A gondolatától is összerándult a szívem. Az, hogy a hang ártatlannak tűnőnek nevezi a potenciális áldozat szemeit bíráskodásra utal. Utálom a bíráskodást. De, a bíráskodók általában okkal teszik mindezt. Talán még megláthatja azt, amit én.
Következő szavai ezt az érzésem sajnos nem erősítették meg. Az igazi fájdalmat nem vettem észre? Lelki szemöldökeim felhúzom, hisz bizonyára nem fizikai fájdalomra utalt. Az életre gondol, vajon? Ezért gyilkolna? Valakinek nagyobb fájdalom volna az élet, mint a halál? Ezzel, nem tudok vitatkozni, tény. Ám feltevésekre nem megyek sokra, az ő gondolatait kéne hallanom, hogy valamire jutni tudjak. Kár, hogy nem ilyen egyszerű minden. Lehet én se ninja volnék, ha ez már lehetséges lenne.
Figyelem további szavait, majd egyre jobban érzem ahogy a tehetetlenség általi feszültségem felszínre tör.
- Miért kellett nekik meghalniuk? Ártottak ők egyáltalán bárkinek is? Nem hiszem... Nem hiszem, hogy bárki is teljesen elveszett lélek lehet. Honnan tudod biztosra hogy az ítéleted helytálló? - Mély levegőt veszek, majd kifújva azt próbálok lenyugodni. - Pont azért keltem útra, hogy segítsek mindenkinek akinek csak tudok. Te próbáltál segíteni ezeknek az embereknek, vagy csak egyből eldöntötted hogy nem érdemesek rá?
Utolsó kérdésem közben bevillannak a múltbéli képek, ahogy nem tudok megmenteni mindenkit a háborúban. Nem vagyok elég gyors, elég erős, elég... Nem volt elég időm. A monológ tulajdonosa talán nem is fog válaszolni, talán fog. Egy biztos, valahol legbelül úgy érzem még ő is visszafordítható a helyes útra, arra az útra, ahol nem a bíráskodás és a halál uralkodik. Talán nem pont ma, de egyszer igen. Biztosan.
- Addig nem megyek sehova amíg nem válaszolsz őszintén! - Mutatnék a hang irányába bizonytalanul. Amint rápillantanék mutatóujjamra rám törne a felismerés, hogy milyen határozott voltam. Akio, meg vagy dicsérve. Na persze ezt jobb lenne mástól hallani, de úgyis magammal fogok a legtöbbet utazni... Ez is ér valamit.

**Nohara Rin** Szer. Szept. 16 2020, 16:44

//Hiromi Akio//

A szavak nyomot hagytak, és egyre erősebben dúlt benned az érzés: ez nem helyes így. Talán naivság volna, hogy még hiszel az emberi jóságban, és abban, hogy amit te cselekszel az az igaz? Hogy az a jó? És ha végig te tévedtél? Ha a háborúban a szenvedés szükséges rossz volt csak? A köd nem csak őt takarta el, hanem a gondolatok mögötti valódi jelentést is, majd a feszültség olyan szintre emelkedett benned, hogy azt már nem akartad elrejteni előle. Nem szakít félbe, megvárja, amíg befejezed mondandód, majd utána ő felel neked. Higgadtan, mondataid teljesen lenyugtatták.

- Tudod… szép, ahogy még hiszel a lelkek megmenthetőségében, és mivel egyelőre nem áll szándékomban megölni téged, hisz csak nem látod a teljes képet, és más vétkedről nem tudok. Így engedd meg hogy hadd meséljek. Egyből eldönteni, hogy nem érdemes valaki az életre hmm… szerinted én amikor először hallottam hangod, véleményed… eldöntöttem, hogy te a halált érdemled e vagy sem? Azt hiszed mindent tudsz talán, de csak látsz, és nem nézel. Hadd meséljek el egy történetet… látom hogy határozott vagy, és makacs, de azt is tudod, hogy nem vagy hibátlan, igaz?- egy apró játékosság sugárzott a hangjából, és a ködön is egy halvány napsugár sejlett át, de a hangulat összességében nem változott.

- Tudod… ha van mondjuk egy kislány, aki a világ legtündéribb gyermekének tűnik, boldogan mész oda hozzá, törődsz vele, nem? A válasz sajnos nem mindig az, hogy de, természetesen… és idővel megérti az ember, hogy ez tényleg így van, és a kicsi csak nő felfelé, miközben a szeretettel nem találkozik valójában, ha ő maga ezt tartja helyesnek, és igaznak, és jónak, hisz ebben nevelkedett, mást nem érzett, csak ezt, az kihatással lesz majd az ő gyerekeire is. Nincs az az erős lélek, aki ezeket el tudná engedni… nem láttam még ilyet. Viszont ő így csak később további szenvedéseket okoz, mely előtt neki is tűrnie kell. Hibáztathatóak e a szülei? És azt tudtad, hogy már ők is ezt látták, mint minta? A világban meg kell szakítani ezeket a láncolatokat, mert ha nem csak több, és több fájdalom születik, de ez csak egy példa a sok közül. Még mindig elmehetsz, a teendőm itt bevégeztetett.- szavaiból áradt a bűntudat, mint aki nem büszke tetteire, mégis helyesnek véli azokat. Esetlegesen már kevésbé tűnt kegyetlennek, felfedte egy mélyebb rétegét, mellyel sebezhetőbbé vált.

Majd várta következő lépésed. Egy számodra elveszett lélek, akit nyíltan láthatsz, és talán egyre inkább érezheted, még sokat kell fejlődnöd. A régebben elhangzott szavainak súlyossága, és a mostaniaké nem egy fényes jövőre mutatott. Az erdőben az előbb dúló indulatok megszűntek, pontosabban belülre költöztek. Az idő megállni látszott, a por a levegőben úszott, és ezek az apró szemcsék érdekes táncot jártak benne, melyet az a kevés fény megvilágított. Majd egy hirtelen ágreccsenés, nem erőteljes, sokkal inkább tompa, mintha leült volna az ágra, szinte ruhájának gyűrődését is hallhattad.

- Na mész, vagy maradsz?- egy utolsó kérdés, melyet hozzád intézett, és mely egész kilétét más megvilágításba helyezhette. Először lélek tükrei elborultságot mutatva jelenhettek meg elmédben, azonban talán ez idővel átfordult megtörtségbe.

**Sarutobi Asuma** Hétf. Nov. 06 2023, 09:23

// Shirotaiyo Hisana - A cél! //

Milyen nehéz is lehet gyermekként egy ilyen helyzetet megélni? Nem olyan rég ugyanezt élhetted át mikor elhagytátok a szülőföldedet és ide jöttetek. A helyzet ugyanaz, de mégis teljesen más. Az akkori utazás nem lett volna létfontosságú, hiszen a szüleid nem értettek egyet a falu kikövezett útjával ezért váltottak, jelen helyzetben pedig államosítás veszi majd kezdetét. Egy szó, mint száz mennetek kell. Gyermeki naivságod lehet, hogy nem is engedi felfogni, hogy pontosan mi is történik körülötted, te csak annyit érzékelsz, hogy megint menni kell, és előröl kezdeni mindent. Míg te a saját démonaiddal küzdesz a szüleid teszik a dolgukat és amilyen gyorsan csak tudnak pakolnak. Apád miután végzett az összepakolással egy kis időre elment otthonról. Neked ez fel sem tűnt, mivel te ekkor kezdtél el pakolászni és kisebb gondod is nagyobb volt annál, mint sem, hogy azzal foglalkozz, hogy mindenki otthon van e. Mikor elkészültél akkor ért ő is haza. - Indulnunk kell. Találtam egy kereskedő karavánt akikhez csatlakozhatunk így nem kell egyedül mennünk az úton, plusz még a szolgálataimért cserébe egy kis pénzt is keresünk. - mondta Kaito, majd az összepakolt dolgokat elkezdte elzárni egy pecsétbe. Hamar végzett mindennel csak a, mondhatni, kézipoggyász maradt. Elindultatok, hogy találkozzatok a kereskedő karavánnal akik az elkövetkezendő két három napban a társaságot jelentik majd számotokra. - Hisa tudod, hogy már megint mennünk kell, de most ígérem ez lesz az utolsó! Ahová megyünk ott biztosan jobb lesz. Remélhetőleg oda nem fog elérni a nagy nemzetek átalakítása. - mondta majd atyai fej simogatásban részesített. - Minden rendben lesz. Minden. Rendben lesz - nyugtatott meg ám a tekintette és a mosolya nem éppen ezt tükrözte. Nyomasztotta, hogy nem az egész család költözik, hiszen a bátyád úgy döntött, hogy marad.

Abban az esetben ha rákérdezel, hogy merre van a testvéred:
- Tudod, Hayate, ő… meghozta a saját döntését. Ő eltudta kötelezni magát egy vezető eszméi mellett és ezért képes harcolni is. Tisztelendő becsülendő, de ez most hiábavaló lesz. Akkora széllel néznek szembe, hogy csak elodázzák a nyilvánvalót. Nálunk sokkal több hatalommal rendelkezők hoztak egy döntést és mi egyszerű kis emberek ugrálhatunk, meg megemelhetjük a hangunkat annyira fogja érdekelni őket, mint egy elefántot a szúnyogcsípés. - mondta Kaito és lehetett érezni, hogy nagyon zavarja fia döntése, de tudja, hogy annak semmi értelme nem lett volna ha erőszakkal magukkal hozza.

Elindultatok hát, a Vízesés országa felé. Sok minden történt, sok mindenről kell beszélnetek, vajon gyermeki lelked, hogy lesz képes ezt feldolgozni.

Ajánlott tartalom