Határvidék

//Köszönöm szépen még egyszer, hogy elvállaltad a mesélést! A hosszas késésért pedig elnézést!//


Magányos órák… Hotaru számára ismerős volt, hiszen hazája falai között voltak évek, amiket magányosan élt át. A kunoichi beleborzongott, ahogy visszaemlékezett a korábbi éveire.
Száraz, majd egyre hidegebb szél fújt… a lány bandukolás közben észrevett egy füstöt felfelé szállni. Arra már rájött, hogy ha ott füst van, akkor embernek is kell lennie. De… hirtelen elgondolkozott. Vajon kik lehetnek?
Hotaru az egyik dűnére felmászott, miközben a szandáljába alaposan belement a homok, így megnehezítve a lány dolgát. Mikor felért, egy kisebb karavánt vett észre. A kunoichi úgy döntött, hogy nem hagyja őket figyelmen kívül, hisz nagyon régen beszélgetett emberekkel, bár nemrég beszélt egy sérült iwagakureivel, akit meg is ölt. A karavánnál nem nagyon látott fegyvert, így ő békésen közeledett a karavánhoz.
A lány odaérve a karavánhoz, elővette az övtáskájából a Sunagakure fejpántját, mely ezüstösen csillogott a tűz fényében, és átnyújtotta az embereknek.
- Zawaki Hotaru vagyok, egy sunagakurei genin – mutatkozott be a kunoichi. Az emberek megkínálták étellel és itallal, amit a kunoichi elfogadott. – milyen rendesek vagytok, hálásan köszönöm az ételt és italt! Szolgálatotokra, segítek bármiben, amiben kell!


A kunoichi sok mindenben segített az embereknek, amikben csak tudott. Dolga végeztével letelepedett a tűz köré a többiekkel, és hallgatta a történeteket, ezután ő is mesélt, hogy miket élt át a sivatagban magányosan. Az iwagakurei ninjával való találkozást nem említette, mert azt egyenesen a felettesével akarta megbeszélni. Volt valami, ami miatt össze volt zavarodva, de ezeket a gondolatokat ő félresöpörte. Ezek ráérnek. Megtudta azt is, hogy a város ismét szabad, és a Kazekage visszatért. Megtudta, hogy van egy sunagakurei chuunin is, de ő súlyosan megsebesült.
- Nappal szívesen megvizsgálom Yoshi-sant. Nem vagyok medikus ninja, de értek a növényekhez és az állatokhoz is. – ajánlotta fel a kunoichi a segítségét. – Holnap, ha tovább megyünk, kerítek gyógynövényeket, hogy segítsek ellátni a sérüléseket.


Mao hirtelen felkiáltva a felkavart porfelhőre mutatott, amit Hotaru is nagyon jól látott.
. Cöh, már csak ez hiányzott… először is őrizzük meg a hidegvérünket. Mindenképp segítek, hiszen ez a kötelességem sunagakurei kunoichiként. Először is, bújtassuk el a civileket, és takarjuk le mindent. Van egy ötletem.


Hotaru elővett egy tekercset, és a rajta lévő pecsétet feloldva egy üvegcse jelent meg, ami csordulig volt méreggel. Ha Mao rákérdezne, hogy ez micsoda:
- Királykobra mérge. Az egyik leghalálosabb, perceken belül kínokat él át az áldozat, ha a bőrén landol vagy bejut a szervezetbe a méreg. A tantot és a wakizashit kenem be ezzel a méreggel, és annyi banditát ölök meg, amennyit tudok – magyarázná a tervét a lány, miközben elkezdené bekenni a méreggel a fegyvereit. – mennyire vagy tapasztalt a közelharcban? Tudsz harcolni a katanával?
Ha Mao igennel felelne, akkor Hotaru a katanáját is bekenné méreggel, és átnyújtaná neki.
- Neked annyi a dolgod, hogy fedezz, és ne hagyd, hogy a karaván közelébe menjenek a banditák. A többi az én dolgom. Ne aggódj, az életem árán is meg foglak védeni titeket! – borzolná meg a fiú haját, miközben elmosolyodna. – A terv a következő. Figyeld innen a banditákat, és ha látsz egyet-kettőt erre jönni, próbáld meg megölni vagy megsebesíteni. Én meg előre megyek, és felmérem a helyzetet, és ennek függvényében cselekszem. Van kérdés?


//Sorry, hogy ennyire futotta, bele kell rázódnom ebbe... //

// Késés a vétkem, nem szokásom ennyit késni, ezért elnézést! A jutalmat elég a kaland végén adni, és a chakra jutalmat is!  //


- Később megnézem őt. Előbb intézzük el a banditákat – biccentett a kunoichi a felkavaró porfelhő felé, és mielőtt megindult volna, érezte Mao markolását. Hotaru kérdőn nézett a fiúra, aki pontosítja a tervét. Miután befejezte a mondandóját, a lány egy pillanatra lehunyta a szemét, és sóhajtott, majd a ninjatanoncra nézett.
- Csináljuk a terved szerint. Hat robbanó jegyzetem van – vett elő a kunoichi négy jegyzetet és nyújtott át a ninjatanoncnak. – kettő marad nálam tartalékban, ha esetleg hátasokon közlekednek. Utálom megölni azokat a szerencsétlen állatokat, de vannak helyzetek, mikor muszáj megtennem… ébresztem az embereket, és jövök segíteni. Van egy ötletem, hogyan végezzük ki azokat a nyomorékokat - mondandói után a kunoichi a táborba rohant, és elég volt felébreszteni néhány embert, a többiek sorra pattantak ki az alvóhelyükről. Hotaru észrevette rajtuk, hogy náluk ez már nem az első alkalom volt, így rájuk hagyta a dolgot. Ezután visszasietett Maóhoz.  
- Kész vagy a csapdákkal? 


Ha Mao igennel válaszolna, Hotaru a távoli porfelhőre nézne, és egy pillanatra lehunyná a szemét...


Ha esetleg nem lenne a válasz a ninjatanonc részéről, Hotaru segítene felállítani a csapdákat a fiúnak. Miután végeztek, a kunoichi a távoli porfelhőre nézne, és egy pillanatra lehunyná a szemét...


(pontozott vessző után mindkét esetben ugyanaz a helyzet)
... a felettesének elképzelt külsője jelent meg gondolataiban, ezzel megújítva lelkét. Emberek élete függött a döntéseitől, és attól, hogy mennyire gyorsan tud tervet kieszelni... hirtelen eszébe jutott az a nap, mikor genin lett, mikor büszkén vette át a falujának fejpántját. Vágyott arra, hogy újra lássa szeretett hazáját. 


Miután újra kinyitotta a szemét, a táborhoz visszarohanva megkeresné a megmaradt fegyvereket, és visszamenne Maóhoz (ha nem talál olyan fegyvert, amit nem használnak, akkor üres kézzel térne vissza, és elővenné a saját fegyvereit (1)). Ezután elővenne egy dobozt, amiben energiatabletták voltak. Kinyitotta, és egyet vett ki magának, amit rögtön meg is evett. Ezután Maónak is adna egy energiatablettát. 

Miután ezzel végzett, a lány eltenné a dobozt, majd az összes fegyvert megérintené a kezével:
- Soushuuha - ejtené ki a technika nevét, ezzel chakrafonalakat kapcsolna rá, ezután a fegyverek a levegőbe emelkednének. A kunoichi sóhajtott egyet, és várna. 
- Hazajutunk élve. Hány napi járásra van még távol a falu? - kérdezné Maót. 




//
1, ha esetleg talál olyan fegyvereket a táborban, amiket nem használ, és nála vannak, akkor is elővenné a sajátjait, a 10 m-es dróthuzalt nem veszi elő.) 


Nem vagyok jó harcleírásban, és stratégiában... mindegy, ezt is megtanulom  ha esetleg bármit rosszul csinálok, szólj kérlek  //

//Madarával egy gyors levélváltásban megbeszéltem, hogy módosítom a posztot. Köszönöm szépen a lehetőséget!//


Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, miközben a táborba igyekeztem, hogy felkeltsek néhány embert. Agyam zakatolt a sok kérdéstől. Mao tájékoztatása szerint a porfelhőt banditák okozzák. Vagyis… gyalog nem biztos, hogy ekkora port tudnak kavarni, náluk nagyobb testű élőlényre van szükség arra, hogy felverjék a pihenő homokot… és ezek csakis hátasállatok lehetnek. A fenébe is! Egyik probléma a másik után! Egyszerűen gyűlölöm azokat a helyzeteket, amikor egy szerencsétlen állat életét el kell vennem. Egy ártatlan élet… kifizethetetlen.

Amint odaértem az egyik alvó civilhez, és megráztam a vállát, azonnal kipattant a fekhelyéről, miután közöltem a banditák támadását. Miközben a többiek is ébredtek, láttam rajtuk, hogy ez nem az első eset, tehát nem volt számukra idegen ez a szituáció. Sóhajtottam egyet. Legalább ezzel a résszel nem kell foglalkoznom… eggyel kevesebb probléma.

Az egyik civil – miután megtudakoltam, hogy hol tartják a „fegyvereiket” – megmutatta nekem az eszközszállító szekeret, amit alaposan szemügyre is vettem. Kaszák, vasvillák, kalapácsok… összegezve ezek mezőgazdasági eszközök voltak, de… ezek leginkább elterelésre vagy nagyon minimális sérülés okozására voltak használhatók. Nem volt időm alaposan kiválogatni, és egyesével megszemlélni a „fegyvereket”, gyorsan kellett döntenem.

Hirtelen észbe kaptam gondolkozás közben. A technikáim! Ugyan keveset tudok, de ezeket meg kell tanulnom használni, hiszen minél többet használom, annál gyakorlottabb leszek ezekben, és a technikáim gyakorlottságától és a használati tapasztalataimtól, no meg az eszemtől fog függeni, hogy Kazekage-sama mennyire fog megbízni bennem, és mennyire fog elismerni. Nem harcoltam még banditák ellen, számomra ez az első szituáció.

De nézzük az eszközöket. Öt kalapácsot és hét sarlót vettem magamhoz, ezek tökéletesek voltak arra, hogy legalább eltereljem a banditák figyelmét, és öt vasvillát vettem ki, majd rohantam vissza a frontvonalra, ott letettem az eszközöket magam elé, és elővettem a maradék fegyvereimet.

A porfelhő csak közeledett. Körülbelül egy percem volt még a banditák megérkezéséig. A fegyvereket gyorsan megérintettem az ujjaimmal, és a chakrafonalakat csatoltam hozzájuk, miközben feszülten figyeltem a felénk közeledő porfelhőt. Lassan kezdtek kibontakozni a körvonalak, egyre jobban láttam, hogy kik és hányan vannak. És… lóval. Basszus! Ez már kész katasztrófa.

Valamit ki kell találnom a patás állatokhoz is! Ahogy figyeltem őket, eszembe jutott egy ötlet. Ha ezek lovakkal közelednek felénk… no lovagolni nem tudok, de… mondjuk nem látok rá esélyt, de meg kell próbálnom!

Feszülten figyeltem a banditák cselekvéseit, miközben az egyik úgy döntött, hogy felénk rohan… sajnos sikerült belelépnie a robbanójegyzetes csapdánkba, ami a levegőbe repítette őt a lovával együtt. Ha jól számoltam, eredetileg nyolc volt, most már hét maradt, mivel egyet kilőttünk.
Nemsokkal ezután újabb két alak… miután a ninja társam aktiválta a robbanó jegyzetet, az egyik bandita – mivel messzebb volt a robbanástól – csak leesett a lóról. A tolvaj hirtelen felpattant és a másik mögött megindult felénk… szóval először a lovast kell elintéznem!

Nincs időm a terveken agyalni. Gyorsan kell cselekednem, ennek fényében elővettem két füstbombát, és a lovas elé dobtam. Ezután előrántottam a jobb kezemmel a tantot, és berohanva a füstbe elkapnám a bal kezemmel a ló szárát (ezzel vezetik a lovat), és a jobb kezemmel gyorsan a bandita combjába vágnám a tantot és végighúznám a lábán – mély és fájdalmas sebet ejtve - lefelé, ezután lerántanám a ló hátáról, és gyorsan felpattannék a lóra, amivel kivágtatnék a füstből vissza a kiinduló helyemre, és miután leugranék a lóról, a technikát alkalmaznám:
- Shoushuuha! – kiáltanám a technika nevét, ezzel 4 makibishit, egy vasvillát, és 2 shurikent küldenék a másik bandita felé. Ezután felpattannék a lóra és figyelném a többi banditát. Ki tudja, hogy mikor lesz újra esélyem egy másik hátast megszerezni... 
 
 
//Elővett shinobi fegyverek: 1 db kunai, 5 db shuriken, 2 db fuuma shuriken, 10 db makibishi
Elhasznált füstbomba: 2 db
Elhasznált makibishi: 4 db//

A Skarabeusz jellel ellátott shinobi segített a civileknek összekészülni, miközben kérdéseiddel bombáztad őt. 
- Ahogy mondod. A Kazekage kérésére kezdtük felkutatni a sivatag részeit, hogy az eltévedt karavánokat haza tudjuk épségben kísérni. A robbanásokat kilométerekről láttam, ezért is siettem ide. Hányan sérültek meg a mieink közül? - a férfi segítségével gyorsan elkészülhettetek, s elindulhattatok végre valahára...haza. A városba érve végleg kimerültél, talán a látvány, a tudat, vagy a sok chakrahasználat volt az oka, hogy elvesztetted eszméleted, s kómába estél. Abuso két kezével megragadott, s személyesen vitt be a kórházba, Maoval együtt. 
...
Miután felkeltél, a fehér kórházi szoba először ijesztőnek hathatott, ám az ablakon beszűrődő fénynek köszönhetően, mégis az otthon melegének ereje töltött fel. Vidám, játszadozó gyerekhangot hallhattál a fény felől. Az utcán gyerekek játszottak, miközben a felnőttek még mindig serényen dolgoztak. Ugyan a város javarészét képesek voltak rekonstruálni, ideje volt beköltözniük, s saját otthonukat is helyrehozni. A boltok ismét megteltek áruval és vásárlókkal. 
- Felkeltél, Hotaru? - kérdezte a hátad mögül egy ismerős hang. Mao állt az ajtóban. Mosolyogva futna feléd, s ölelne át. Egy nővér is belép a kórterembe, hogy egy utolsó vizsgálatot végezzen rajtad. Vérnyomás, légzési vizsgálat, minden, amit egy rutinvizsgálaton szokás. A nővér mosolyogva jelentené ki, egészséges vagy, egy kis evés és még egy kis pihenéssel pedig visszatérhetsz a shinobiság mindennapjaiba. Elmondta azt is, hogy a Kazekage kérésére két óra múlva jelenjetek meg az akadémia udvarán. 
Mao javaslatára elindultok az egyik helyi vendéglőbe enni. A választék ugyan nem oly nagy, de ízre bármelyiket is választod, biztosan tökéletes lesz. A jóleső ebéd közben Mao vidáman mesél, mi is történt vele az elmúlt két napban. Megpróbált megszökni egyik este a kórházból, annyira megkívánta a rament. 
...
Az akadémia udvarához érve számos gennint, chunnint és jounint láttok, külön csoportokba szedve. A csoportok közül a genninek két, a többiek egy sorban álltak, teljes vigyázzban. Vagy másfél tucatnyi gennin közé soroltak titeket is, s állítottak be a széles egyenes végére. Vagy negyed óra eltelt, mire a "tömeg" teljesen elcsendesült, s megkezdhették a megbeszélést. Az egyik épület tetején megjelent a vörös hajú Kazekage, Gaara. Néhány chunnin és jounin állt körülötte, testőrök lehettek. Miután a kazekage előre lépett, mindenki tiszteletes testtartásban állt meg.
- Örömnap ez a mai. A háborúnak vége, s a városunk is újból megtelt élettel. Vége a szenvedésnek, a menekülésnek. Vége a kínoknak, s ugyan sebeink nyomot hagynak egy életen át, a tudat, hogy élünk, felerősít minket. Hálás vagyok mindenkinek, aki képes volt visszatérni a faluba, s segítette a helyreállításokat. A civil lakosság javarésze még mindig próbálja visszaállítani a régi pompáját a városnak, most azonban a shinobikhoz szólok. Mindenkit csapatokba fogunk osztani ismételten, sok diák és tanár vesztette életét, így a régi rendszer nem működhet tovább. A jouninok és a chunninok megkapták már a listákat, így kérek mindenkit, hogy aki a nevét hallja, jelentkezzen az adott jouninnál. Még egyszer köszönöm nektek, hogy vagytok és éltek. Találkozunk még, most azonban rengeteg dolgom van még. Vigyázzatok magatokra, őrizzétek az álmot. Sunagakureért.
Miután a Kazekage elhagyta az akadémiát, néhány jounin lépett elő papírosokkal. Neveket kezdtek felolvasni, s hamarosan kialakultak az első csapatok. 
- Zawaki Hotaru, kilences csapat. Nidao Mao, kilences csapat. Sinaro Naigi, kilences csapat.
A kilences csapat három ifja odébb vonult. Maot ismerted már, Naigi azonban még ismeretlen volt a számodra. Fiatal kunoichi volt, szép arcú lány, rövid szőke hajjal. A hátán valamiféle táska vagy csomag lehetett, melyet vadul pólyába tekertek. A bábhasználók hordanak efféle felszerelést. Majd végül...megjelent a mesteretek. A Skarabeusz klánhoz tartozó férfi, aki alig három napja mentett meg. Talán a véletlen műve, vagy talán ő maga kérte személyesen? Nem tudhattad.
- Sziasztok, a nevem Yonmare Abuso. Én leszek a kilences csapat vezetője. A legjobb lenne, ha mindannyian bemutatkoznátok, s mesélnétek egy kicsit magatokról. 
- Én...én... ugrált felemelt kézzel Naigi. Abuso megadta neki a szót.
- A nevem Sinaro Naigi. Bábhazsnáló cslaádból származom, a bábjainkat mi magunk készítjük. A háború ideje alatt meghalt az édesanyám, úgyhogy most az édesapámmal és a testvéremmel együtt élek. Az az álmom, hogy én legyen a legjobb bábhasználó egész Sunagakureban...


+3 chakra a késésért. 

Shibo elvakult dühvel indított újabb és újabb rohamokat a fehér alak ellen. Észre sem vette, hogy annak már vége volt. Az élettelen test -már ha volt benne élet valaha- ott feküdt előtte és Shibo a szívéért kutakodott volna, ám egy kirigakurei jounin a karjánál fogva visszarántotta. Shibo értette a célzást; újabb harcokba bonyolódott és teljesen megfeledkezett megfigyelői pozíciójáról. Nem tetszett neki, hogy nem ő irányítja az eseményeket, így már személyes harcnak tekintette a kialakuló zűrzavart, amit nem ő okozott. A környezetéből több "Akatsuki" kiáltást vélt kihallani -a sikolyok és halálhörgések mellett, így feltételezhetően ők állnak a történések hátterében. Nem figyelte a körülötte zajló eseményeket, így a különlegességet sem volt alkalma feljegyezni - remélhetőleg Kanashimi másképp tett.
Ahogy társa mellé ugrott, az első adandó alkalommal el is tűntek a nézőtérről. Nem foglalkoztak a kint esetlegesen dúló harcokkal, a halállal, a sérülésekkel. Kanashimi nehezen tartott lépést mesterével, szapora léptekkel, csendben kullogott utána, hozzászólni nem mert. Pedig nem zavarta volna Shibot. Legfeljebb otthon rótt volna ki rá némi "házimunkát". Igazából zavarta is a hirtelen csend.
Haladásuk során képes volt visszanyerni önuralmát és hirtelen azon kapta magát, hogy eltévedt. Megint. De most oka is volt talán a véletlen kóborlásra. Mindig is ösztönei hajtották és általában a jó irányba - remélte, hogy ez most sem lesz másképp. Az ösztönei hozták ide és az ösztönei engedték követni a pecsétes férfit, aki elvezette a lányhoz; talán most sem lesz másképp. Elfeledkezve önmagáról és másokról új utazásba kezdett, melynek célpontját nem ismerte, de szinte örömmel vágott bele.
Útjának során több helyi boltba, étterembe és intézménybe is benéztek, ahol mindenki csak azzal volt elfoglalva, mi történt az Arénában. Shibo sietősen a dolgára sietett és figyelmen kívül hagyta a kérdéseket, míg Kanashimi megpróbált engesztelően választ adni a furcsán rájuk bámuló tulajdonosok kérdéseire.
Egy étteremben kötöttek ki végül, ahol meg is álltak, nem csak betértek furcsa idegenekként, mintha keresnének valamit. Itt a Bánat becenevű férfi szusszanhatott egyet, míg Shibo az étlapot nézegette. A pincér furcsán méregette őket, de szólni nem mert. Végül Kanashimi intette neki és végre rendelhettek. De nem tették. Shibo nem foglalkozott "vendégükkel", a másik pedig így nem mert szólni egy szót sem. Az alkalmazott végül visszament pultja mögé és egyedül hagyta őket.
- Figyelnek; indulnunk kellene - mocorgott Kanashimi a nyugtalanul.
- Megváltó úrnőnk hamarosan itt lesz. Vagy itt - állt fel végül a pólyás és kilépett a bolt ajtaján. - Vagy itt. Vagy itt - motyogta a súlyos nehezék alatt, miközben minden lehetséges búvóhely alá benézett. Társa értetlenül vakargatta lapockáját.
Még sohasem látta ilyennek. Őrült volt talán, de nem bolond. Az elmúlt események nyilvánvalóan felzaklatták. Shibo végül nevetett egyet.
- Csak szívatlak, nyugi. Pontosan tudom hová tartunk - mondta és továbbindult, ugyanolyan elveszetten mint előtte. A másikat ez nem nyugtatta meg. Végül hamarosan ismerős környékre tévedtek. A sok bolyongás után eljutottak az ösvényre, melyen ideérkeztek; innen már csak a hajóig kell eljutni, ami hazaviszi őket. Shibo egyre lassabban lépdelt a kitaposott ösvényen és pólyáját kezdte el lecsavarni fejéről. Kanashimi lefagyott rémületében és verejtékezve figyelte az eseményeket. Elképedve bámulta mi fog történni.

// Tsuuzoki Tomoe - Fellobbanó parázs //

A benned buzdulódó büszkeség épp annyi volt, mint az előtted elterülő sivatagi tengerben a vízcseppek száma. Az egy alatt, közel a nullához. Hiába úgy érezted, hogy minden viszontagság ellenére a legjobbat adtad magadból, szomorúan kellett konstatálni, hogy vajmi kevés volt a továbbjutáshoz. Düh és szégyenérzet kavargott most benned, mint ahogy a homokszemeket fújdogálja a szél keszekuszán.
Arról már ne is beszéljünk, hogy mikor a karavánba csatlakoztál a sok vigasztaló szavak mellett megjegyezték, hogy maga a Tűz Országának vezetősége kér tőled személyes jelentést a Chuunin-vizsgán történt különös incidensről. Valószínűleg a furcsa támadás mellé bukásodat is taglalni kell, ráadásul annak a gyülekezetnek, akiért te elvileg küzdesz és hűséged rejlik. Ez az ólomsúly minden egyes lépéssel egyre inkább testedre nehezedet, minden egyes mozdulat pedig már-már gépiesen mozgatta saját magát.
Az indulás előtt úgy döntöttetek, hogy nem a megszokott kijárt ösvényen fogtok haladni, amit a szekerek és a többi Shinobi előszeretettel használ, hanem áthajtotok egyenest a homoktengeren, ezzel pedig nyerve egy egész napot. Egyetlen hátránya az, hogy nehezebb terepen kell átvágni illetve hogy az adott évszakban nem ritkák a homokviharok. Hiába, ha az információ értékes, akkor minden nap számít a Shinobi világban. Az információ érték, előny, pusztít és öl. Ezt minden Shinobi tudja.
Felértetek az egyik nagy dűne tetejére, a csapat élén álló vezető egyelőre megálljt parancsolt a már így is erőltetett tempóban haladó csapatnak. Volt pár perced pihenni, s mint mindenki más, te is elővetted a kulacsodat és egy jó pár kortynyit lehúztál belőle. Ebben a hőségben nem is csoda, bár szerencsétekre sok volt a bárányfelhő az égen, ami néha-néha eltakarta az égető nap sugarait. Hamarosan visszatért az egyik Shinobi társ, akit a vezető előre küldött felderíteni a terepet. Mindketten félre vonultak és elkezdtek valamiről sustorogni.
-Úgy tű.... mokvih...em lenne jo...dulni?- mondja a felderítő
-Fen...bbe a küld...emiatt a köly...kudar...- majd itt a vezető erősen masszírozni kezdi az orrának a nyergét.- Szaro...le, megy...vább,... hal..., majd ú...a vélet...olna.- mondja szúrós tekintetekkel.
A futár arca elkomorodott, majd bólintott egyet s ahelyett hogy újra előre indult volna, leülepedett a többiek mellé. Egy-két percig még így voltatok, majd a vezető intet, hogy tovább. Ahogy felálltál a magas dűne tetejére láttad valahol a horizonton az emelkedő hegyek apró részét, vélhetőleg valami zöldet is, ami a fák lombkoronáját jelezné, de így is még több kilométerre voltatok. Akármennyire is húztad össze a szemedet abban a reményben, hogy észreveszed határt, az egészet eltakarta egy nagy vöröses, fodrozódó felhőréteg, ami gyanúsan a talajhoz közel alakult ki.
-Homokvihar.- mondja semmitmondóan a melletted álló maszkos Kunoichi. -Úgy tűnik át kell vágni magunkat rajta. - s elvégezz egy gyors láb és kéz nyújtást. -Készen állsz rá?- s picit elmosolyodik.