Re: Kikötő

**Kenshiro Yori** Kedd Május 24 2016, 00:16

//

Éneked varázsa //

Akár egy időzített bomba robbantam fel magamban. A szégyen, amit átéltem, hogy valószínűleg megbántottam az egyik kiváló embert a legénységemből, de másrészről nem éreztem azt, hogy ki kellene engesztelnem Wokout. A Mika előtti megnyilvánulásom után pedig végleg leégett a pofámról a bőr. Ha most itt lenne mellettem szólni sem tudnék, szégyenemben. Úgy viselkedtem, mint egy kis házőrző kutya ki féltve őrzi házát. A hajóorrban elmélkedve tetteim súlyán egy hűvös kéz bújt be markom melegébe. Milliók közül is felismertem volna ezt a bársonyos bőrt, és azt a gyengéd simogatást, melyet Mika szánhatott bánatom felejtésére. A lány nem szólt semmit, majd a távolba tekintve egy kellemes dalba kezdett bele. Gyönyörű hangja sziréni énekként terjedt végig a körülöttünk elterülő óceán fölött. A dalból nem igazán lehetett kivenni, hogy egy személyről vagy akár egy elképzelt dologról szól-e, de a végtelenbe kelt utazásról szólt, mely a felfedezetlen ismeretlent rejtette. De a boldogság a kincs melyhez a kitartó reményeink és társaink juttatnak el bennünket. A kinccsel lelkünkben, a bánkódásnak a múlt dolgain nincs helye, mert új lehetőségek nyílnak meg előttünk nap, mint nap. Nem tudtam, hogy Mika direkt énekli-e ezt a dalt, búfelejtőmnek szánva, de sikerült visszahoznia szívemben ragyogó kincsemként, boldogságom erejét. Ahogy végzett magamhoz húztam, majd szorosan átöleltem. Gyengébbnek nem is érezhettem volna magam, hogy ismét a karjaimban tarthatom azt, ki minden bánatomra gyógyír. Ezüstös hajával a fejét a mellkasomra hajtottam, mintha kimondatlan szavaimat próbálnám kihallgatni vele kiáltozó lelkem mélyéről, de mosolygó számat végül csak elhagyták a köszönetet nyilvánító szavak.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy nekem. – Nem érdekelt már, hogy hogyan hangzanak szavaim ahogy Mikát a karjaimban tartottam, és az egyre forróbb érzés lassan lerántotta magáról a leplet.

**Kenshiro Mika** Kedd Május 24 2016, 11:24

/ Ölelésed melege Embarassed

/

Édesanyám sokszor énekelt búfelejtőként a boldogságról, az újak megismeréséről és az ismeretlenről, arról, hogy nem kell bánkódnunk amiatt, ami elmúlt, mert egyszer egy jobb lép a helyébe. Hiszen mindent azért veszítünk el, hogy egy szép napon majd egy jobbat kapjunk, legalábbis ha pozitívan fogjuk fel. Nem kell keseregni a múlt árnyain, csak egyenesen haladni előre emelt fővel.
Yori magához ölel, ami némiképp felmelegít. Nem csak a testem, hanem belülről is. Lépése bár meglep, mégis közelebb bújok hozzá, s fejemet mellkasán pihentetem; most nem akarom, hogy lásson a világ, úgyhogy jól megbújok a karjaiban. A szívem hevesebben dobog és még most sem tudok rájönni, hogy mi ez. Egy időben úgy gondoltam Yorira, mintha Jirot pótolta volna, mint egy nagy báty, aki vigyáz rám és dédelget, őrzi az álmaimat... de most másfajta melegség simogatja lágyan a szívem. Yori... mi vagy te nekem? S mi vagyok én neked?
Lehunyom a szemem, s hagyom, hogy ezek a gondolatok kiürüljenek a fejemből, miközben Yori hátán úgy kapaszkodok a felsőjébe, mintha attól félnék, hogy beszakad alattam a padlózat és lezuhanok.

Két éjszaka után végül megérkezünk a Villám országának partjaira. Az utóbbi napok már kellemesebben teltek el, s Yori sem volt már annyira feszült... vagy legalábbis igyekezett jól palástolni, ha pedig úgy volt, akkor próbáltam minél többet vele lenni, de közben hagyni neki időt arra, hogy begyakorolja a vezetést. Elvégre egy kapitányt nem lehet megzavarni, a hajón se lehetnék, mint nő, mert azzal csak hátráltatom, s mondjuk úgy szép szóval, hogy hajlamosak ilyenkor elveszíteni a józan eszüket.
Valami nem stimmelt velem. Úgy éreztem, hogy sokkal gyengébb vagyok a kelleténél, s tudtam jól, hogy mindennek az az oka, hogy a fagyos vizeken mindvégig kint voltam, még a legnehezebb és leghidegebb éjszakákon is, hogy kémleljem, leselkedik e ránk valamilyen veszély. Mellesleg ahogy mondtam, nem volt még alkalmam arra, hogy megismerjem a világot, ezért jobbnak láttam, ha kint mindezt magamévá tehetem.
Persze volt hátulütője... ahogy leszálltunk a hajóról, szédülni kezdtem, s éreztem, hogy kicsap belőlem a verejték, s ha nem ülök le most azonnal, akkor összeesek.

**Ayanokoji Hinami** Szer. Júl. 13 2016, 19:31

// Jiraiya //

Fizikailag ugyan elszakadtam az otthon kötelékétől, de gondolataim folyton vissza-vissza járogattak arra a helyre, ahol felcseperedtem. Ahol minden este vártam, hogy nyíljon az ajtó és belépjen rajta az az ember, akit apámnak mondhatok. Ahol anyám ágya mellett ülve aggódtam az állapota miatt, és titkon reméltem, hogy egyszer majd egy varázsütésre minden megoldódik. A gyermeki naivitás mindig helyet foglalt gondolataimban. Azonban elég egy esemény, ami gyökerestől megváltoztatja az ember életét és megöli a benne lakozó gyermeteg lelket. Számomra akkor érkezett el ez a pillanat, amikor édesanyám feladta a betegségével vívott harcot és egyik napról a másikra elragadta Őt tőlem az élet. Elvette tőlem a célomat, hogy segíthessem a felépülését ninjaként, miközben küldetésekre járok, mint az apám. A szép emlékeket viszont nem vihette magával és a szeretet, amit adott nekem. Megviselt a halála, de édesapámat talán jobban. Kifordulva önmagából tört s zúzott mindent, ami keze ügyébe került. Sajnos én is kaptam a felszabaduló dühéből. Sosem emelt rám kezet, de most megtette. Csalódottságom arra a tettre vezérelt, hogy elhagyjam az otthonom. Ebből később fel lehet állni és építkezni, de az igazság az, hogy egy részünk mindig is vágyik arra, hogy egyszer újra gyerek lehessen.

Ez nagyapám, Ayanokoji Hitoshi oldalán talán nem is lesz olyan nehéz. Mellészegődtem és világot láttat velem, megtanítja a ninja fortélyokat és nem mellesleg teszteli az idegrendszerem. A Hó Országából egy kis vitorlás volt hivatott minket eljuttatni a Gőz Országáig. Az ellátás nem volt éppen a legjobb. Talán nem hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem is volt. A feladatát végülis elvégezte, miszerint utasokat szállít. Azon gondolkoztam, mikor kap léket és süllyed el út közben. A bomladozó hajószerkezet még csak hagyján, de a fedélzeten futkározó patkányoktól egyenesen a hideg rázott. Egy hajón az ember mozgástere csúfosan le van korlátozva. Már néha nem is tudtam, hova meneküljek az öreg elől. Szerencsére még időben megtalált egy matrózt, akit fáraszthatott a lehengerlő humorával, én pedig le tudtam ülni a vitorlás korlátjához és elővenni a szeretett kis vázlatfüzetem. Azt tervezem, hogy az utazásom helyszíneit megörökítem, így a hajó sem maradhatott ki és egy tengerre néző látképet pingáltam le a papírra. A naplemente már csak ráadás volt az amúgy is gyönyörű panorámára. Mikor már csak az utolsó mozzanatokat kellett volna elvégeznem a festményen, egy taszítást éreztem a vállamon és az ecsetem szépen keresztülhúzta az alkotásomat.

- Hát itt vagy... Ööö... - itt megállt egy pillanatra, mintha elgondolkozna - Hinami! Már mindenütt kerestelek! Nézd, mit találtam. - lengetett szemem előtt egy alkoholtól bűzlő üveget. Szavai érthetetlenek voltak, valószínűleg már felkezdte az italt. Nem zavarta különösebben az sem, hogy úgy néztem rá, mint aki meg tudná ölni. - Gondoltam belekóstolhatnál a... - csuklik egyet - Felnőtt létbe, biztosan jól esne. - vigyorgott rám nagyapa. Mindig használta a botját járás közben, de most legalább hasznára is vált, mert ahogy elnéztem alig bír megállni a lábán. Visszanéztem a festményemre kerek szemekkel és rövid, halk nevetések jöttek ki számból, majd lassan megfordultam és széles, erőltetett vigyor terült el az arcomon.

- Hogy te milyen figyelmes vagy, Nagyapa! Persze hogy kérek! - válaszoltam az üveget szuggerálva és elvettem tőle. Belekortyoltam egy nagyot, de nem nyeltem le, csupán a szájüregemben tartottam, majd azzal a lendülettel az arcára köptem az italt. - Hát ez igazán jól esett, igazad volt. - töröltem meg a számat - Kár lenne minden kortyért, nem igaz? - tettem hozzá és feldúltan összeszedelőzködtem a festéshez szükséges holmimat, majd sarkon fordultam és elmentem a fedélzet alá a kabinhoz és rázártam az ajtót. A nagypapám természetesen nem hagyta annyiban és úgy érezte, mindenképpen el kell rendeznie a nézeteltérést.

Tábort vert a kabin ajtaja előtt és hosszú perceken keresztül kérlelt, hogy nyissam ki az ajtót. Már majdhogynem sírva is fakadt, ami feltehetőleg az alkohol hatása miatt tudható be. Egyszerre csak abbahagyta a beszédet és tartós csend lengte be a kabin előtti folyosót. Megesett rajta a szívem és kinyitottam az ajtót. Kíváncsi voltam, vajon elment-e. Mikor kinyitottam érdekes jelenség tárult elém. Nagyapa a földön gubbasztott a falnak támaszkodva és a keze a földön lógott alig tartva a már üres üveget. Felhorkantott egy nagyot és megugrottam egyet hátra. Elnyomta az álom szegényt. Odakúsztam mellé, felemeltem a földről kisebb botladozások után és bevonszoltam a kabinba. Felfektettem az ágynak aligha nevezhető összeeszkábált valamire és hagytam, hadd pihenjen nyugodtan. Elmosolyodtam és néztem, ahogyan békésen fekszik és kinyitja a szemét... Kinyitja a szemét? Mosolyra húzódott a szája és felült az ágyon, majd megcsóválta a fejét.

- Ejj, azt hittem tovább bírod. De azért jó tudni, hogy gondoskodnál öregapádról. - vigyorgott olyan szélesen, hogy az már idegesítő - Az alkohol rossz, ezt tanuld meg! Sokszor a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Végre kamatoztathattam a színészi képességeimet, amit még egy színtársulatnál lestem el. Képzeld még olyan idős lehettem, mint apád most, amikor nagyanyád először dobott ki engem otthonról, mondván semmirekellő vagyok. Nem is értem! Szóval ráakadtam egy vándor színtársulatra és beválogattak. Aztán... - sóhajtott - Az első előadás után eltanácsoltak, mondván nem is az volt a szöveg. De hát milyen férfi mondja már egy nőnek fél óra után, hogy szereti. Mindenki tudja hogy csak ágyba akarta vinni. Na de elég a drámából! - nevetett fel hangosan és nézett rám kérdően miért nem nevetek vele együtt - Éééérted, drámából! - böködte meg könyökével az oldalam, hogy nevessek vele együtt, mintha már így se lenne elég kínos.

Az egész beszéde alatt fel tudtam volna robbanni. Mindig ezt csinálja. Mindig átejt valahogy. Miért nem lehetne elmagyarázni a tanító célzatú dolgait neki is, mint az összes többi normális embernek? Csak érjünk le erről a hajóról. Itt ha menekülni akarnék se tudnék sehova. Az a szerencséje, hogy belopta magát a szívembe és tudom, hogy sosem akar nekem rosszat. Különben már rég kereket oldottam volna és hazafelé tartanék. Igaz, akkor megint kirontottam a kabinból és elbújtam a hajó egyik zugában, mikor lelepleződött a turpisság. A festménynek pedig másnap reggel ültem neki, amikor Ő még bőven az igazak álmát aludta. Ezúttal a napfelkelte tette széppé tájat és sikeresen elkészült útinaplóm első képe. El is tettem, mielőtt még ezt is valahogy tönkretenné az öreg. Néha vidáman, de leginkább bosszúsan teltek a napjaim, ennek ellenére élveztem az utazást. Bár kezdtek elvonási tüneteim lenni a cukorka hiányától. Megérkeztünk végül virradóra Gőz Országa kikötőjébe és az álmot kidörzsölve szememből szedelőzködtem össze a holmimat, majd papát kerestem égen-földön, mire kiderült, hogy Ő már lejött a hajóról és aggódva keresett lent. Mondjuk jogosan tehette, végig a szökési kísérleteimen gondolkoztam... Mindenesetre kíváncsian várom, hogy mihez kezdünk most.

Jiraiya Vas. Júl. 17 2016, 21:47

// Ayanokoji Hinami - Egy Rögös Út //

Megannyi ember él ezen a világon, megannyi kapcsolat köti össze őket és megannyi sors vár rájuk és bár az emberi sorsok kifürkészhetetlen talánynak számítanak a világ körforgásában, egyesek még így is nagy dolgok várnak... A kérdés csak az, hogy a nagy dolgok, végül hogyan végződnek és legfőképp, hogy milyen út vezet hozzájuk? Azok az emberek, akik nagy tettekre hivatottak, mások sorsára is hatással lehetnek. Azt mondják, hogy az az ember, aki rendelkezik valaki más sorsa felett, annak hatalma van ahhoz, hogy irányítson. Ha valaki több ember sorsa felett rendelkezik, akkor már joggal nevezheti magát vezetőnek. Ha valaki egy egész embercsoport sorsával rendelkezhet, királynak nevezik. Ha Országok sorsa felett dönthet, akkor Császárnak... Ha pedig a világ sora múlik rajta, akkor Istennek hívják... De erre még senki nem volt képes, csak egy valaki, akiről legendák szólnak... Legenda, melyek regéket és történeteket ihlettek és talán a legjobban idevonatkozó tanítás a következő: Akkor vagy Isten, ha uralod az életet és a halált, ha át tudod hágni tér és idő törvényeit, és így végül rendelkezel a sors felett!

A megannyi emberi élet közül pedig a figyelem egy érkező hajóról leszálló kislányra szegeződik, persze ez a figyelem egyenlőre csak képletes, hiszen a történet itt kezdődik... A Prológus mindig fontos egy ember életében, ám ez a fordulópont most egy új fejezetet nyit a kislány számára, most jöhet a Konfliktus! Így hát ne is húzzuk az időt, nézzük hová érkezett a kislány és mennyire kegyesek hozzá az Istenek!

A Kikötő igencsak nívós helynek számít ebben az Országban, ezt Hinami megtudhatta a hajón keringő pletykákból. A Gőzfürdőket világszinten látogatják az emberek és a gazdagabb Földesurak, valamint az Arisztokrácia legfelsőbb osztályai számára nem megengedett egy putrin keresztül eljutni ezekre a helyekre. Ám a lánynak csalódnia kellett... Ahogy kilépett a hajó pallóira, hogy lábait megvethesse az átázott, nyirkos dokkon, erős halszag csapta meg az orrát, ami a Kikötő velejárója, ám itt sokkal erősebb és sokkal bűzösebbnek hatott. Egyáltalán nem volt friss. Ahogy körülnéz, nem kellett sokáig futtatnia tekintetét a tájon, ugyanis jobbra eltekintve jól láthatóak voltak a Gazdagabb végek és a tőlük nagyjából 200 méterre lévő kikötő, ahol az övéjékhez még csak nem is hasonlítható puccos hajók áltak. Arrafelé a házak is fehérre voltak meszelve és csak úgy sugárzott róluk a pompa és a fényűzés, míg a Kikötő ezen részén inkább szürkék és lepukkantak voltak az épületek.

A bámészkodást egy csordaszerűen érkező embertömeg zavarta meg. A dokk nagyjából 20 métere hosszú. Hinami a hajó felőli résznél áll - tehát a víz felőli részen - de már a másik oldalról hallotta a kemény csizmák kopogását és a nagy, erős férfi testek nyomását a stégen. Nem törődtek a kislánnyal, ábrázatuk zord volt és undorító, a szemük előtt csak a pénz és a pia lebegett... 190-200 centi magasak voltak, alacsonyabb nem igen akadt köztük. Szélességük, mint két másik emberé, ruházatuk hiányos, csak egy nadrágot és csizmát viseltek. Felsőtestük kövér, vagy éppen hajón edzett, mellizmuk és hátuk, valamint a vállaik is hatalmasak voltak, testüket és mellkasukat sűrű szőrzet fedte a szaguk pedig embert próbáló... Hatan voltak és úgy haladtak el a kislány mellett, mintha ott sem lett volna. Ha nem húzódott volna le a dokk szélére, lehet, hogy átsétálnak rajta egészen egyszerűen... Így is, ahogyan elléptek mellette, megsüllyedt a deszka körülöttük és nyikorogni kezdtek a pallókat tartó cölöpök... Szerencsére a hajóra igyekeztek, nekiállnak pakolni a rakományt, így a kislány most biztonsággal továbbállhat.

Beolvadva az emberek tömegébe és a szürke városba, alaposan szemügyre vehetett mindent. Az égbolt tiszta volt és felhőtlen, dél felé járhatott az idő, ám mégis... Annyira szürke és büdös volt minden, az emberek pedig komorak és barátságtalanok... Mind úgy néztek egymásra, mint aki meg akarja ölni a másik, vagy ami még jobb, nem is törődtek mással... Néhol utcai árusok állították fel portékáikat, de ők sem voltak valami lelkesek, csak ültek és vártak egy vevőre... A szürke embertömegből azonban valaki, vagy éppen valami nagyon is kitűnt... Egy ismerős, öreges hang, amely már-már rekedtes volt, de eléggé magas és éles, valóban fület hasogató!

- Hinami-chan hol bujkáááálsz?! Hoztam neked valamit!

Ahogyan egyre sikeresebben a hang forrásához jutott az emberek tömegén át, láthatta az itt élők rosszalló tekintetét, amit a görnyedt öregemberre szegeztek. Ráncolt homlokkal és bosszús arccal, lenézték a botjára támaszkodó öreget, aki eltörpült a többi ember között, viszont a lelkesedése és a kedve sokkalta üdítőbb volt, mint itt bárki másé...

- Hinami! Hoztam neked cukorkát, bújj elő!

Rázta meg a kezében lévő papírzacskót, magasra nyújtva fel, hogy mindenki jól lássa, hiszen kis unokája is így látja majd jól. Végül pedig kiszúrta a lányt és nagy örömmel az arcán baktatott oda hozzá, fellökve egy-két útban lévő embert. Szinte majdnem akkora volt így görnyedt háttal, mint a kislány maga, de azért talán egy-két centivel így is fölé magasodott...

- Há! Tudtam, hogy erre előjössz te kis édesszájú! Na mozgás, szállást kell találnunk!

Mondta a tata, majd botjával törve előre, indult meg.

- Utat! Utat!

Mondta, majd hátranyúlt és megragadta a kislány csuklóját, persze csak finoman, és húzta magával.

- Nem értem ezeket az embereket. Mi ütött beléjük? Olyan az ábrázatuk mint a két napja kifogott heringnek. A szaguk sem különb.

Fordul hátra, miközben magyaráz unokájának, persze teljesen zavartalanul, gátlások nélkül, nem zavarja, hogy minden mondatát tökéletesen hallják kb két méteres körzetben és a rosszalló tekintetek most már nem csak az öreget, de a lányt is keresztül szúrják...

**Ayanokoji Hinami** Kedd Júl. 19 2016, 14:43

A hajón pusmogtak egyet s mást erről a helyről, ahová érkeztünk. Annak ellenére, hogy csupa jót hallottam nem ragadtatott el a látvány. A hal orrfacsaró bűze járta át légutamat, ahogy a levegőbe szippantottam. Elkámpicsorodott a képem, ugyanis utálom a halat. Nagyon. Itt sokkal erősebb szagot árasztottak a tenger kis élőlényei, mint a másik kikötőben, ahonnan indultunk. Körülnézve a környéken nem csak színekben dominált a szürke, de hangulatban is. Ám nem sokkal arrébb ennek a résznek kontrasztjaként fehérlett egy biztatóbb kilátás. Mintha csak egy határvonal elválasztotta volna egymástól a pompát és a nyomort. Kedvem támadt volna vászonra festeni ezt a valóságos képet. De nem törődhettem most ilyenekkel, mert mikor még lejöttem a pallóról szem előtt volt nagyapa, most pedig megint nyoma veszett.

Csoportos léptek neszét hallottam és akarva-akaratlanul is elkezdtem keresni a hang forrását. Hatalmas férfiakat pillantottam meg, szám szerint hatot. Lépteiket a dokk csak úgy nyűtte és a cölöpök felsírtak minden egyes súly alatt, ami rájuk nehezedett. Testük minden tekintetben hatalmas volt. Ruhájukhoz nem nagyon ragaszkodva csak egy nadrágot viseltek és csizmákat. Noha felsőtestük nem éppen volt szívderítő látvány. Ápolatlan külsejükhöz még a halszagon felülemelkedő bűz is társult. Arcuk kifejezéstelen, tekintetük üres és csak haladtak előre nem törődve semmivel. Nyilván én is a semmi kategóriába tartoztam. Ha nem álltam volna arrébb, könnyedén elsodorták volna apró testemet. A hat termetes férfi végül egy hajóhoz igyekezett és rakodni kezdtek valamit. Szemem újra a tömeget pásztázta a nagyapám után, de nem talált semmit.

Jobban fürkészve a várost elmélyedtem abban, amit látok. Kezdett hangulata alá vonni ez az eseménytelen, rideg környezet. Annyira unalmas volt minden, hogy még a felhők is nagy ívben kerülték a környéket. Nem, nem csak a felhők. Az emberi érzések is híján voltak. Néhol megvető tekinteteket intéztek egymásnak az emberek, néhol pedig elkedvetlenedetten vették egymást semmibe. Én sem vagyok életvidám, távol álljon tőlem... De amikor ezekre az emberekre nézek, akkor azt látom, hogy a teljes élettelenség béklyója nehezedett rájuk. Én sosem szeretnék erre a sorsra jutni. És amint hallom a nagyapám sem. Fülsüketítő és idegesítő hangtónusban ismételte nevem és keresett engem a zsúfolt kikötőben. Tudom, hogy addig úgysem fogja abbahagyni, míg oda nem megyek. Hamarabb szabadulok, ha megkeresem. Elvégre nem nehéz, ha folyton be nem áll a szája. Viszont azért picit érdekelt is, mit hozott nekem.

Közelebb érve láttam, ahogy egy kisebb hatósugarú körben odavonzza az arra járók tekintetét. Ez többnyire egy "maradj már csöndbe vagy majd én hallgattatlak el, de akkor örökre" tekintet volt. A legérdekesebb, hogy nagyapám ezt észre sem vette, csak szorgosan kutatott utánam. Botján támaszkodva járkált felemelve egy papírzacskót. C-cukorka!! Már nem is emlékszem mikor jutottam utoljára hozzá! Ebben a pillanatban észrevett és megindult irányomba keresztezve pár másik ember útját, akiket szépen eltaszított az útból széles mosollyal az arcán. Nem tudtam levenni a papírzacskóról a szemem és majd szétvetett a kíváncsiság, hogy milyen cukor lehet benne. Kikaptam a kezéből a zsákmányt és veszettül bontanám ki megnézve, hogy van-e benne egyáltalán valami. Ha igen, akkor belevetem magam a tömény boldogság majszolásába és kitágult pupillával tekintek magam elé, mintha elvitt volna egy párhuzamos univerzumba. Ha pedig nincs benne semmi, akkor egy perzselő pillantást vetek rá és szótlanul sétálok mögötte rá se nézve. Nem mindennel lehet viccelni és a cukorka határozottan ebbe a kategóriába tartozik. Nem szabad. Soha.

Megragadta a csuklóm és magávalhúzott keresztül a tömegen. Lebegve és vidám kisugárzással, botjával utat törve lépdelt, engem pedig szinte vonszolnia kellett. Viszont nem ez lenne a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy igazmondását kamatoztassa. Ugyan szemmel látható s nyilvánvaló közlést ejtett ki száján, az ilyeneket jobb lenne magában tartania. Főleg, ha már így is csak a puszta jelenléte kivív egy közutálatot. A legjobb, hogy ezt mind nekem címezte, így én sem maradhattam ki a gyilkoló tekintetekből. Ha lenne nálam cukor tényleg, akkor a szájába nyomnék egyet bizakodva, hogy ez talán elhallgattatja. Bár minden cukorkáért kár, ezt az áldozatot bevállalnám. Ha pedig nincsen nálam, akkor szavába vágva megkérdezném tőle, hogy tudja-e egyáltalán, merre kell menni. Bár azt hiszem nincs sok választásunk, ha nem is tudja, mert nem szívesen kérnék ezektől az emberektől útbaigazítást...

Jiraiya Vas. Júl. 24 2016, 14:11

// Kicsit meg kell ismernem a karakteredet és utána kitalálok egy történetet, ami természetesen annak fényében alakul, hogy mit tesz a karid ^^ //

Hinami első benyomása erről a helyről, ahová nagyapja hozta... Nos nem a legjobb... Sőt... A legrosszabb, bár ez embertől függ, van akit ezeket a "Csodásan nyomasztó" dolgok tesznek boldoggá. Az olyan emberek inkább valóak ide, mintsem Hinami és a nagyapja.

A kislány nem csalódott, a zacskóban valóban cukorkának látszó cuccocskák voltak, méghozzá "feketecsiga," valamint kocka formájú, fehér, vaj, fekete és barna színű "másikcukor" és háromszög alakú "mégegycukor" és egy megint csak "fekete, érme alakú "negyedikcukor". Nos, a kérdés csak az, hogy mennyi tapasztalata van a lánynak ezekben az "édességekben" elvégre szinte mind vagy nagyon rossz ízű, vagy pedig sós. Legfőképpen a fekete érme, az talán még a sónál is sósabb, a csiga olyan, mint egy rossz orvosság, a kocka és a háromszög inkább egy semleges ízű, marcipánra emlékeztet, mintsem cukorra...

- Most szereztem őket az egyik árustól. Azt mondják, hogy helyi különlegességek.

Mondta az öreg Hitoshi, majd mint aki jól végezte a dolgát, igyekezett tovább az unokájával.

// Az események futhatnak két szálon, nyugodtan szedd két felé a posztod, tehát a tömegben mászkálást és a következőket játszhatjuk egy posztban //

A nagypapának erős keze van, így nem engedi el Hinamit, persze nagyon gyengéd is, így csak annyira fogja, amennyire muszáj. Hamarosan pedig bevetik magukat a kikötőváros közepébe, ahol egyre nagyobb a halszag. Ám van még némi remény, egy meglehetősen furcsa nevű fogadóra lesznek figyelmesek, melynek neve "Rózsa Illat Fogadó". Valószínűleg nem véletlenül ez a neve, a nagypapa pedig annak irányába húzza magával unokáját, az ajtó előtt pedig megállnak.

Halk morajlás szűrődik ki az utcára odabentről, sok ember mérsékelt hangszintű beszéde, már csak a halk zeneszó hiányzik. Az utcán még mindig sok a fancsali arcú ember, bár már egyáltalán nem néznek ferde szemmel az öregre és a kislányra, valószínűleg most nem hívják fel magukra a figyelmet. A nagypapa viszont szemügyre veszi az unokáját.

- Ne vágj ilyen fancsali arcot! Hamarosan továbbállunk, ez csak egy kis kóstoló a világból. Most pedig bemegyünk ide, ebbe a fogadóba, ahol megszállunk az éjszakára, holnap pedig bevetjük magunkat a Gőzfürdők világába!

Mondta az öreg, miközben szemei előtt a luxus fürdők és a rengeteg női kebelcsoda lebegett, szinte már önfeledt, perverz vigyorral az arcán regélte mindezt.

**Ayanokoji Hinami** Kedd Júl. 26 2016, 18:14

A papírzacskó tényleg azt rejtette, amire számítottam. Felcsillant a szemem és alaposan szemügyre vettem a négyféle apró cukorkát. Még nem láttam ehhez hasonlóakat így alig vártam, hogy megízlelhessem őket. Fehér, fekete, barna és vajszínű, különböző formájú édességek lapultak a zacskóban. Édességek, mi? Mélyen belenyúltam és szerencsejáték módjára kivettem belőle egy darabot. Egy fekete korong alakú dolgon akadt meg a kezem és kirántottam diadalmasan, majd a kelleténél talán mohóbban majszolni kezdtem. Megakadt a torkomon és köhécselni kezdtem, mert elzárta az egész légutamat. Ami pedig ráadás, hogy az íze förtelmesen sós volt. Egy cukornak nem édesnek kéne lennie? Mégis mi ez? Éreztem, hogy a köhögés ingere szabadítja fel lassacskán a torkom és a cukor kiugrott vissza a szájüregembe. Kiköptem a kezembe, körülnéztem hogy figyel-e bárki és egy óvatlan pillanatban elengedtem a földre a korongot, majd fancsali képet vágva megvető pillantást vetettem az öregre. Boldogan újságolta, hogy helyi különlegességek. Majd adok én neked különlegest... Már nem tetszik nekem ez a hely, nem akarok itt sokáig időzni.

Kissé félve kukkantottam bele ízlelőbimbóim esetleges megkesergetőinek önkéntesei közé és óvatosan emeltem ki egy újabb cukrot. Ez is fekete volt és csiga alakú. Ez már egy fokkal élvezetesebb ízt nyújtott, de ezt sem nevezném délutáni nassolnivalónak. Olyan volt, mint egy köptető, amit anya adott nekem, amikor beteg voltam. Ezt már nem akartam kiköpni, ezért valahogy leküszködtem. Ebből sem fogok repetázni. Mivel elővigyázatos lettem innentől a fekete színnel, egy teljes kontrasztja után kutattam és találtam is egy fehér kocka formájú cukorkát. Ahogy szétterjedt az íze, vagyis... Inkább hagyjuk. Nem volt íze. Bár az előző kettő után ez felüdülés volt. Kicsit marcipánra hajazott, csak egy jóval hanyagabb változatban. Reménykedve kóstolgattam végig minden formát és színt, mígnem csalódva jöttem rá, hogy édesség igazából nincs is köztük.

- Köszönöm, igazán nem kellett volna... - motyogtam papának hálám jeléül, de azért hozzátűztem egy enyhe utalást és megnyomtam egy kicsit a hangsúlyt a nem szócskán.

// Remélem így gondoltad. (: //

Papa keze továbbra sem eresztette az enyémet, miközben egyre bentebb kerültünk a városba. A hal orrfacsaró szaga egyre erősebben rontotta a levegőt. Egyre jobban bevonzott a szürkeség hangulata. Arra lettem figyelmes, hogy papa fürgébben lépked és vonszol maga után. Megpillantottam egy fogadónak kinéző és elég ígéretes nevű helyet. Bár azért remélem nem olyan módon lesz rózsa illatú az a hely, mint amilyen különlegesek voltak a "helyi különlegességek"... Legalább az emberek már nem néznek úgy ránk, mint egy darab húsra, amit méregetnek. Inkább csak egyszerűen figyelmen kívül hagynak minket, ami azt hiszem jobb is. Beszélgetés szűrődik át az ajtón, eléggé nyugodt helynek látszik. Kívülről mindenesetre nem tűnik veszélyesnek. Nagyapa megemlítette, hogy csak egy éjszakai megszállásról van szó és nem tervezünk sokáig itt maradni. Reméltem is. Holnap pedig megyünk fürdőzni, talán még jól is fog esni. Hacsak valaki nem keseríti majd meg a kikapcsolódásom. Meg az életem. Meg minden percem.

Arcán gügye vigyor terült el, már csak az hiányzott, hogy a nyál is folyjon a szájából. Remélem nem tervez nőket zaklatni akár szóban, akár tettlegesen. Sőt, jobban járunk, ha nem is megy a közelükbe. Sóhajtottam egyet, majd vártam arra, hogy benyisson a fogadóba és követhessem Őt.

Jiraiya Szomb. Júl. 30 2016, 20:50

// Így-így de most igazából már nincs értelme ^^ Küldtem pm-et. //

A nagypapa töretlenül tört előre a tömegben és hát, nagyon úgy tűnt, hogy unokája szavainak cinizmusát nem értette.

- Ugyan-ugyan. Ennyit megérdemel, az én kis unokám!

Mondta, majd húzta továbbra is magával az unokáját, amíg teljesen el nem távolodtak a dokkoktól.

Amikor Hinami is felkészült, a nagypapa benyálazva ujját, megigazította a kislány szemöldökét, majd nyugtázva, hogy most már nyállal a fején sokkal jobban néz ki, benyitott a fogadóba! beléptek, odabent pedig egy hagyományos látvány fogadta őket: Az ajtó, rögtön a vendégtérbe nyílik, ahol bal és jobb oldalt négy-négy asztal volt található, négy-négy székkel, rendezetlenül és kissé megviselten. Szinte mindegyik asztalnál emberek ültek és vagy kártyáztak, vagy szolidan italoztak és közben beszélgettek. Az ajtóval szemben a fogadó másik felén volt látható a pult, ahol egy mogorva, szemfedős csapos állt. A szájából egy fogpiszkáló lógott ki, jobb kezében egy rongyot tartott, a bal keze pedig maga mellett lógott, egyáltalán nem látszódott.

A pult mögött italok és korsók sora volt látható és a csapossal egy vonalban bal és jobb oldalán a vendégtérnek egy hosszúra nyúló folyosó volt látható. Valószínűleg arra vannak a szobák. Több sem kellett a nagypapának, átvágott a kíváncsi tekintetek tengerén, magával húzva a lányt és megállt a csapos előtt.

- Némá' egy kalóz!

Súgja oda unokájának, mire a pultos homlokát ráncolva csapja le az eddig nem látszódó bal karját a pultra. Egy hajlított kampó volt a csuklójához rögzítve, annak hegye pedig a pultba fúródott.

- Parancsoljanak! Mivel szolgálhatok?

Teszi fel kérdését, mire az öreg kissé megilletődve, de a tárgyra térve szólal meg.

- Egy szobát szeretnénk az éjszakára, de...

Ekkor megáll, majd sunyin hátranéz a kislányra, majd elmosolyodik és amikor visszafordul a férfihoz, bizalmasan a füléhez hajol, a férfi pedig hallgatja. Hinami nem tudja, hogy mit súgott az öreg neki, de talán jobb is... Bár az is lehet, hogy nem ártana kideríteni, de a csapos csak bólintott majd hátra ment és rövidesen egy kulccsal tért vissza.

- A 13-as a maguké balra.

Mondta, majd átnyújtotta a kulcsot.

- Fejenként Százötven Ryo lesz.

A nagyapa elővette a tárcáját, majd kifizette az Összesen Háromszáz Ryo-t és elvéve a kulcsot megindultak a szoba irányába. Bár Hinami még fiatal, de jól tudja, hogy Háromszáz Ryo egy éjszakáért két főre szinte főnyereménynek számít, így az árak nagyon jók lehetnek erre felé...

- Gyere drágaságom, nem jó ha a sok tahó között mászkálsz.

Mondta, miközben tolta maga előtt a kislányt és megint csak nem zavartatta magát, nem éppen csendesen mondta, amit mondott. Ám az emberek annyira el voltak foglalva a dolgukkal, hogy csak a csapos hallotta.

A szobába beérve elképesztő látvány tárult Hinami szemei elé, persze nem éppen a jó értelemben... Egy törött üvegű ablak, két ágy a szoba bal és jobba oldalán, valamint repedezett fapadló és egy ujjnyi lyuk a falon. Ahogyan belépnek az ajtó reccsen egyet, majd megnyikordul, ahogyan a padló is. A szoba mind a négy sarkában egy-egy pókháló, bennük hatalmas pókkal.

- Áhhh! Mesés!

Nyújtózkodik az öreg, majd ahogyan beér, egy jó nagyot szív a levegőben, ám a folyamat meghiúsul és a vége egy fuldokló köhögés lett és hatalmas porfelhő, amit a puszta mozgás kavart fel a szobában. Nos, nem éppen egy luxuslakosztály...

**Ayanokoji Hinami** Szer. Aug. 03 2016, 15:37

Vártam hogy nagyapa kinyissa végre a fogadó ajtaját, hátha kellemesebb közeg fogad minket bent, mint ami itt van kint az utcákon. Meglepetésemre fogta magát, hátrafordult hozzám és egy jól irányzott mozdulattal a nyálas ujját végighúzta a szemöldökömön. Mindenki azt fogja nézni, minden bizonnyal. Van olyan ember, akit érdekelne hogy áll a szemöldököm? Megforgattam a szemem. Egy normális ember mások ruháját igazítja meg és nem azt a jellegtelen csíkot a homlok alatt. Na nem mintha ezek az emberek errefelé bármivel is törődnének, vagy leszólnának akárkit a kinézetük miatt. Csak magukkal vannak elfoglalva és a bennük elhatalmasodó szürkeséggel.

Beléptünk a fogadóba és körülnézvén az tárult szemeim elé, amire számítottam. Egy nagy térségbe csöppentünk. Asztalok és székek tették ki a berendezést, ugyan eléggé lepukkant minőségben. Már rájöttem, hogy itt ne is várjak pompát, tehát nem túlzottan lepett meg a dolog. Az emberek viszont annál inkább. Békésen elvoltak a saját dolgaikkal, italoztak, kártyáztak, beszélgettek. Legalább egy kis dulakodást vártam volna. Mondjuk mindenki felfigyelt a jöttünkre, de papa oldalán ezt már lassan kezdem megszokni. A túloldalon egy bárpult állt és egyből odahúzott engem. Egy zord, szemfedős alak állt a pult mögött, szájából fogvájó lógott ki és egy rongyot tartott, másik keze pedig a pult alatt volt, ezért nem látszott. Nagyapa megint a megfelelő pillanatot választotta mások kibeszélésére, és a suttogásnak szánt közlését is könnyedén hallani lehetett a közvetlen közelében. Kalóz... Egek.

A kijelentés talán a fickót jobban bosszantotta, mint engem és feldúltan a pultra csapta a karját. Csuklója folytatását egy kampókéz képezte. A kampó hegye a pultba fúródott és picit felriadtam a hirtelen mozdulatától. Papa is meghökkent, amint láttam és végül nem kertelve csak egy szobát kért a csapostól... Legalábbis azt hiszem. Az orrom előtt pusmogtak valamit, amit nem értettem. Mindegy, talán jobb is ha nem tudom, de nem tetszik nekem ez a sumák vigyor az öreg képén. Gyanús.

Megkaptuk a kulcsot egy számmal megtoldva. Tizenhárom, egy babonákat övező kétjegyű szám. Nem túl sok jót várok tőle. Az áron elcsodálkoztam egy pillanatra. Egy éjszakára 300 ryo egyáltalán nem hangzik rosszul. Vagy áron alul kelnek el a szobák errefelé, - amit egyébként megértenék, elvégre lelakott egy környék ez - vagy pedig tényleg olyan szörnyű körülmények fogadnak majd, mint ami az árban foglalt érték.

Papa nem zavartatva magát ismét megjegyzést tett. Nincsenek gátlásai, most komolyan... Szerintem Ő most nagyobb tahó, mint ezek az emberek együttvéve. Próbáltam szaporázni a lépteimet, hogy minél hamarabb eltűnjünk onnan. Mielőtt még valamit megint elkotyog és a halálunkat kívánják.

Beértünk a szobába és mellbevágó látvány fogadott. Rossznak rosszra számítottam, de ennyire talán nem. Az ablak kitörve, a padló hasad, mindössze két ágyból áll a berendezés. Legalább nem kell majd egy ágyban aludnom vele. Az ajtó is nyikorog, a padlóról ne is beszéljünk. Még a fal is lyukas. Remek, kukucskálásra tökéletesen alkalmas. Nem attól félek, hogy minket megbámulnak, hanem hogy papa fog leskelődni. Ha igen, akkor meg is érdemelné, ha észrevenné egy haragos nő a kukkolását és jól elpáholná! Mondjuk azt megnézném... Picit mosolyogtam, de ahogy rajtakaptam magam inkább lehervasztottam a mosolyt az arcomról, mert még a végén azt hinné az öreg, hogy tetszik itt és maradunk még pár napot.

Azt ne mondja, hogy ez neki tetszik. Méghogy mesés! Nagyot szívott a levegőbe és rájött egy köhögő roham. Karma. Vagy csak por, mert abból van bőven. Takarítani is csak akkor járnak, mikor papa könyvtárba. Jobb lenne, ha még most tisztáznám vele a dolgokat, hogy hogyan is kéne nyilvánosan viselkednie, mert van egy olyan érzésem, hogy még elég nehéz perceket hozhat a fejemre.

- Papa, ha szeretnél nekem valamit mondani, azt halkan tedd. Ezek az emberek nem veszik túl jó néven a megjegyzéseid. Tudod, ... Öhm ... Nekik nem olyan - itt megállok egy pillanatra és gondolkozom, mi lenne a megfelelő szó, majd kissé hamiskás hanghordozásban ejteném ki a mondat másik felét - nagyszerű a humoruk...

Jiraiya Vas. Aug. 07 2016, 23:11

Nos, nem lesz egy egyszerű az utazás, ha ez így megy tovább... A nagypapa levetette hátizsákját az ágy mellé, ahol még több por kavarodott fel, majd ezt látván az balakhoz sietett. Egy olyan ablak volt, amit csak felhúzni lehet és nem kitárni. Azonban ez a mozdulat nem ment... Lehet, hogy nem véletlenül volt ott az a törött üvegrész? Valószínűleg már más is próbált megszabadulni a por okozta kellemetlenségtől, de nem jött össze neki, így egy kézenfekvőbb megoldást választott... Persze ez csak egy felvetés, semmi alapja nincs. A szoba külsejét és minőségét elnézve ez csak egy lepukkant szálló lepukkant kelléke, semmi több.

- Áh ugyan - legyint egyet az öreg - csendben vagyok én.

Rendezte le ennyivel.

- A humorom pedig kifogástalan, ezért is nem értik ezek a halzabáló bumburnyákok.

Ekkor a papa kicsit megdermedt, miközben figyelte unokája reakcióját, hátha leesik neki a vicc, de újfent becsődölt, persze ez őt nem zavarja.

- Érted? KIFOGÁS-TALAN. Halászok... Na mindegy is. Mihez akarsz kezdeni?

Ekkor ledőlt az ágyra a tarkójára kulcsolt kézzel, mire hatalmas porfelhő lepte be. Voltaképpen Hinami nem is látta a nagyapját, úgy körbefonta a kosz, csak a köhécselő kiabálást hallotta.

- Köhhö... Hinami... Segíts!! köhöm!

Kiálltja, miközben látszólag nem mozdul az ágyról. Ha a lány közelebb megy, akkor láthatja, hogy az öreg az ég felé nyújtja mindkét karját, térde hajlott...

- Becsípődött a derekam!

**Ayanokoji Hinami** Hétf. Aug. 15 2016, 12:40

Nagyapa ledobta a hátizsákját a földre, ezzel egy kisebb portornádót okozva a szobában. Köhécselve sietett az ablakhoz, hogy felnyissa azt, de nem lehetett mozgatni. A törött üvegrész jelezte, hogy talán mások is ebbe a problémába ütköztek és inkább egyszerűen kiütötték az üveget. A szövegem, amivel próbáltam rávenni az öreget, hogy vegyen vissza nem éppen működött. Gondolhattam volna, de egy próbát megért. Ahogy elhagyják a következő szavak száját, reflexszerűen a tenyerembe temetem az arcom és megrázom a fejem, majd kínosan lassú és gúnyos nevetésbe kezdek leginkább így: Hehe...heh... heee.. he. Aztán ha még nem fájna eléggé a "poén", meg is magyarázza. Elhúzom a szám és forgatok egyet a szememen. Talán ha lefekszem aludni hamarabb telik majd el ez a nap. Ha így folytatja papa, akkor lefáraszt annyira, hogy gond nélkül tudok majd aludni.

- Azt hiszem, aludnék egyet. - válaszoltam a feltett kérdésére. Le is dőlt az ágyra, azt hittem ilyen hamar képes voltam meggyőzni az alvásról. Egy hatalmas porfelleg lepte be és takarta el Őt. Talán picit óvatosabban kell majd lefeküdnöm arra az ágyra, vagy én is így járok. Na ilyenkor jönne jól egy szél elem! Bár szellőztetésről ilyen ablakok mellett nem is álmodhatnék. Segélykiáltást hallottam felőle és ijedten szaladtam oda. Ekkor láttam, hogy egy igen röhejes pozícióban fekszik. Felfelé nyújtja karját és lábai be vannak hajlítva. Mozdulni nem tud és kiszolgáltatott helyzetben van. Közben erőteljesen köhög. Ahogy közelebb mentem én is beszippantottam egy adagot és rám is rámjött a köhögés, de nem tudtam nem nevetni, ahogy megláttam így. Felültetném az öreget és megmasszíroznám a hátát, ha engedné és nem fáj neki annyira.

- Na mi az, Nagy Taijutsu Mester? El lett hanyagolva mostanság az edzés? - jegyezném meg gúnyosan papának, majd megsimogatnám a hátát - Úgy tudom, jót tesz a meleg ilyenkor a hátnak. Nem megyünk el fürdőzni egyet? - tenném fel a kérdést szegény öreg nagyapámnak, aki fölött lassacskán úgy tűnik eljár az idő.

Jiraiya Szer. Aug. 31 2016, 17:15

// Küldtem Pm-et a kalanddal kapcsolatban, pontosabban az NJK-val kapcsolatban ^^ //

Nagy nehezen, de sikerült felültetni az ágy szélére az öreget, aki persze teljességgel elutasította a további segítségnyújtást.

- Nem nem nem! Nincs szükség ilyesmire!
Mondta, majd megpróbált felállni, mire egy pillanatra megdermedt. Arcára kínos beletörődés ült ki, majd mint egy durcás kisovodás, úgy nézett az ajtó felé, el unokája mellett.

- Jó, csináld! De óvatosan!

Mondta, majd rövidesen a becsípődésnek már nyoma sem volt, a masszázs szépen lassan megtette a hatását.

- Ennek semmi köze az edzéshez Hinami! Tudhatnád! Ez a legedzettebb fiatalokkal is előfordul!

Mondja, majd feláll és kinyújtóztatja a hátát, megropogtatja azt, és valóban, szinte 180°-ban megfordul a tengelye körül, úgy megtekergeti a derekát. Ez után pedig "kisunokája" felé fordult, arcán látszott a pír és a kéjsóvárgás!

- Az előbb, még azt mondtad, hogy aludnál egyet...

Kap észbe, majd összeszűkült szemekkel hajol Unokája arcába.

- Mit forgatsz a fejedben?

Teszi fel a kérdést, mint valami detektív, majd néhány pillanatnyi kínos csend után felkacag és hátat fordít a lánynak.

- Igazad van, hajrá fürdőzni, gőzöljük meg a bütykeinket!
Mondja, majd már meg is indul az ajtó felé, szinte katonás léptekben!

**Ayanokoji Hinami** Vas. Szept. 04 2016, 14:27

Felcibáltam ülő helyzetbe nagyapát és ahogy segíteni szerettem volna neki, beadta a "majd én mindent megoldok egyedül"-t. Összefontam karjaim a mellkasom előtt és elégedetten néztem, ahogy egyedül nyűglődik. Megvártam míg Ő fogja kérni a segítségem, de most kivételesen nem tettem megjegyzést, csak vigyorogtam, ahogy a makacs nagypapám hátából igyekeztem kimasszírozni a fájdalmat. Természetesen ügyet sem vetve arra, amit mondtam kimagyarázta magát a helyzetből.

- Ó, milyen igaz! Gyakrabban fordul elő velem is, mint ahányszor pislogni szoktam.- szóltam oda és forgattam a szemem.

Papa egyszerre felvillanyozódott és a hátát kiroppantva fordult felém beteges arckifejezéssel. Gondolom a sok női forma jelent meg lelki szemei előtt és belépve a privát zónámba szúrós szemekkel bámult.

- Az még akkor volt, amikor nem tetted tönkre magad azzal, hogy lefeküdtél egy ágyra. - sóhajtottam - Hogy mit forgatok? Azt hogy lelépek innen és itt hagylak, de ha tudnád, hogy mióta tervezem! Azt hittem, már meg sem kérdezed. - vetném oda egyszerűen. Hazudnék, ha azt mondanám nincsen valóságalapja. Erre az öreg csak nevetett egyet, pedig nem is vicceltem. Hátat fordított, majd útnak is eredt.

- Akarod mondani, a bütykeidet. - korrigálnám mondatát. Remélem nem azért cipel magával, hogy bámulja a nőket. Azt egyedül is meg tudná oldani, amíg én festegetek. Elkérném tőle a szoba kulcsát, majd bezárnám az ajtónkat. Tudom, hogy ha rajta múlik, akár tárva-nyitva is lehetne addig, amíg vissza nem jövünk. Talán nem is bánom annyira ezt a fürdőzést, mert nekem is jól jön egy hosszú út és ilyen körülmények után egy kis lazítás. Azért remélem, hogy a fürdők nem ilyen állapotban vannak...

Jiraiya Szer. Szept. 07 2016, 14:40

Mit is tehet egy Vándor Ninja, aki elhagyva a faluját járja a világot? Nos, voltaképpen azt teszi, amihez kedve szottyan, ha pedig tisztességes, nos akkor pedig pénzre is szüksége van, hiszen ha nem tudja megfizetni jókedvének árát, akkor kénytelen lesz elvenni azt, ha pedig elveszi, akkor máris Nukeninné válik, ami már egy illegális formája a határok és korlátok nélküli Vándorló Ninjának. Hinami esetében viszont más a helyzet. A Státusza Vándor, de mégsem teheti azt, amihez kedve szottyan, voltaképpen azt is mondhatnánk, hogy akarata ellenére került ki a szabályok, korlátok és kötelességek forgatagából, egy Rejtett Falu óvásából. Ez pedig nem éppen egy kezdet, esetleg folytatás egy fiatal Genin számára. A szabályok és korlátok, a kötelességek mind azért vannak, hogy idővel jó Ninját, jó vezetőt faragjanak az emberből, sokan pedig el is várják az iránymutatást. Ám mit kezdjen az ember, ha kikerül egy ilyen rendszerből, ami a fejlődését hivatott garantálni és végül kiköt egy olyan öregember mellett, aki a szabályszerűség és a rendszer, a kötelesség fogalmát nem ismeri? Akire talán rá lehet mondani, hogy egy igazi Vándor Ninja...

Bezárva az ajtót, néhány percig el kellett szöszmötölni a zárral, mire megadta magát a lánynak, ám jól látható módon a zár olyannyira lötyögött, hogy bármelyik pillanatban letörhetett volna. A szoba pedig annyira romos és lepukkant volt, hogy senki nem gondolná azt, hogy itt viszont nagy értéket találhat, így hát valószínűleg a tolvajoktól nem kell félniük.

Átvonulva a fogadón, ugyanazok a vizslató tekintetű férfiak meredtek, most már eléggé kancsal szemmel és csorgó nyállal, egészen biztosan a legtöbben csak elmosódott képeket láttak.

Kiértek végre a nyomasztó légkörű és fojtó szagú helyről, így újra a szürke, hétköznapi és még nyomasztóbb utcákon találták magukat. Ezúttal kevesebb ember mozgott, ám a halszag egyből megcsapta Hinami orrát. Tőlük nem messze, egy kalapos, fekete szemüveges férfi, halolajakat árult és a hal egyéb részeiből készült csodaszereket... Bizony-bizony, a lány kettőt fordult, oda sem nézett és az öreg máris ott termett az árusnál, aki éppen egy üvegcsét mutatott fel neki.

- ... Ez után pedig csak hagyni kell, hogy a pólusokon keresztül a méreg kilökődjön a szervezetből!

- Jól van, de Varangy Olaja nincs?!

Tette fel kérdését, mire a férfi megrázta a fejét, de máris vette elő a következő csodaszert, hogy azt sózza rá az öregre, aki a hiány tudatában el is fordult unokája felé.

- Ebben a rohadt Kikötőben még egy tisztességes Myobokuzan Varangy Olajat sem lehet kapni!

Zsörtölődött, majd elhúzva unokája mellett, megragadta a karját és magával húzta. Egészen a Kikötőváros széléig, ahol megállt.

- Innentől Shinobi módjára fogunk haladni! Készülj!

Mondta, majd újfent megropogtatta a hátát és valósággal rákészült a rohamra.

- Visszaszámolok! Próbálj meg követni Hinami-chan!

Mondta mosolyogva, bár az a mosoly sokat sejtetett!

- 3... 2... 1... RAJT!

Mondta, majd mint a nyúl, úgy indult el előre, voltaképpen teljesen eltűnt egyik pillanatról a másik Hinami elől... Ha a lány jártas volt az alapvető Shinobi Praktikákban, akkor felismerhette a Shunshin no Jutsut... Így viszont nagyapja teljesen eltűnt a szemei elől és nem tudhatja, hogy melyik irányba mozgott. Mi járhat a fejében!?

**Ayanokoji Hinami** Szomb. Szept. 17 2016, 15:36

Miután papától sikerült elkérnem a kulcsot, kisebb bajlódás után be tudtam zárni az ajtót. Ismét a fogadótérben találtuk magunkat, ahol az imént még békésen iszogattak az emberek. Úgy tűnik, mostanra feltornázták magukat az öntudatlanság szintjére. Nem csak a nyáluk folyt, de még a szemük sem állt jól. Nem kellett sokáig marasztalni abban a légkörben, mert úgy éreztem kívül tágasabb... Már amennyire a lehangolóan szürke utcákat jobbnak lehet nevezni. A benti kocsmaszag helyébe ismét a hal bűze lépett. Hozzáteszem a halak iránt érzett utálatom azóta sem változott, sőt amennyit érzem mondhatnám, hogy erősödött is. Egy közeli kalapos, szemüveges árus odavonzotta a nagyapámat én pedig kedvetlenül követtem őt. Épp próbált valami fiolát az öregre tukmálni, de a halból készült kivonatok eléggé elriasztóak voltak számomra, hogy ne merészkedjek közel az árukhoz. Papa elégedetlenül dünnyögött és valami varangy olajról beszélt. Nem mintha gusztusosabb lenne, mint a halak...

- Felháborító. - jegyeztem meg szarkasztikusan.

Papa megint ráfogott a kezemre és magával hurcolt egészen a kikötő széléig, aholis közölte, hogy mostantól ninja módjára fogunk közlekedni. Nem tréfált, mert akkor szokta kiroppantani a hátát, ha felkészül valamire. Visszaszámolt egy gügye vigyorral a képén és el is illant. Azt hittem, hogy csupán gyorsan szeretne futni, nem pedig azt hogy egy szempillantás alatt eltűnik! Valószínűleg Fürge Testet használhatott, amit én is könnyen véghez tudnék vinni, de hogyan, ha nem tudom merre induljak? Gondolom egy idő után csak észreveszi, hogy nem követem és visszajön. Ha vakon elindulnék, az semelyikünknek sem lenne jó. Különben is, biztos csak szatírkodni akar a fürdőben...

Megvontam a vállam és egykedvűen visszaindultam a szálló felé. Ide mindenképpen vissza kell térnie. A legjobb az lesz, ha megvárom, amíg kiéli magát. Addig legalább alkalmam lehet egy kis festegetésre. Egyre érdekesebb ez a nap... Ha most lenne még cukorkám, valószínűleg keserű cukorba fojtanám a bánatom.

Jiraiya Szer. Szept. 21 2016, 17:52

Eltűnt, mégpedig nyomtalanul. Hát nem veszi észre magát? Hiszen itt hagyja az egyetlen Kisunokáját védtelenül, és egyedül egy ilyen helyen? Bár ezen kár rágódni, a fiatal Hinami számára teljesen mindegy, feltalálja magát, így hát vissza indul szépen a szálláshelyre...

A Kikötőváros szélén végre már esély nyílt volna arra, hogy bevessék magukat a zöld, színpompás erdőben, ám ez helyett Hinami innen a kisebb dombocskáról szemlélheti a vissza út alatt a fodrozódó óceánt, ami szinte algazöld volt a Kikötő közelében, a kikötő ezen része pedig mély barna és erős szürke színekben "pompázott". Innen viszont nem volt látható az a tiszta, szinte már-már fehérlő terület, amit a gazdagabbaknak tartottak fent. Eltakarták a komor házak, ahogyan pedig a lány egyre jobban vetette bele magát újra a kikötő sűrűjébe, az embertömeg elnyelte.

Ő maga persze könnyedén siklott el az emberek mellett, a legtöbbjüknek maximum csak a mellkasáig ért, a megtermett férfiak esetében talán csak derékig. Mégis, zavartalanul siklott el mellettük, ámbár akaratlanul is a szemébe ütközött egy-egy fancsali képű, horgas orrú vénember, egy-egy púpos, fonnyadt zöld almát áruló öregasszony képe. Nem is beszélve a karót nyelt abroncsos "madamokról" vagy pedig a szinte öltönybe öltözött kalapos "úriemberekről". Bár utóbbi kettőből csak ritkán volt látható egy-egy példány, hiszen a tehetősebb emberek csak ha nagyon muszáj, akkor teszik be ide a lábukat, ám a fancsali arc és az undorodott sznobizmus mindegyiknél jelen volt.

Ám az embertömeg többségét mégiscsak a söpredék tette ki, a suhancok, zsebtolvajok és feketeárusok sokasága, akikről már messziről látszott, hogy rosszban sántikálnak. A lány legfeljebb ezeknek az alakoknak volt látható, főleg a méretben hozzá illőeknek. Ám a mozgása olyan volt, akár a macskának, az emberek forgatagában egy ilyen apró, ugyan feltűnő, de mégis jelentéktelen kunoichi akaratlanul is úgy tűnik el, hogy a szak avatatlan szemek nem tudják követni... De hát mi van akkor, ha vannak itt olyanok, akik maguk is erre specializálódtak?

A tömegben való siklást és a cél elérését egy pillanat alatt megtörte valami, valami ami kiragadja az embert ebből a szürke, mogorva környezetből, egy dolog, ami szó szerinti színt visz az ember életébe... Ahogyan az emberek tömege lágyulni kezdett, Hinami a szürke és fekete ruházatok között, az emberek közötti apró rések között egy élénk és mégis lágy, barátságos színt vélt felfedezni... Rózsaszín... Amint meglátta a színt, máris felcsendült egy halk, csilingelő hang, amely a morajló tömeg zaján, kristályként hallatszott el a lányig.

- Warusa Baka ni no~ uddo'pekka'... Egy csíntalan, kis fakopács, egész nap lyukakat váj...
A hang kellemes és egyben talán kissé ijesztő is, mégis lágy és ebben a szürkeségben felüdülést jelenthet... A rózsaszín folt pedig akaratán kívül is magával ragadja Hinami figyelmét, észre sem veszi magát, de nem csak a tekintete követi az emberek tömege között feltünedező rózsaszín foltot, de a teste is... Egy hirtelen pillanatban pedig eljön az a másodperc, amikor egy ember sem állja el a rózsaszín dolog és a közötti lévő teret, így bár valóban, csak egy szempillantásnyi időre, de meglátja a hang forrását, aki egyenes őt nézi. Mintha tudná, hogy ott van. Ez a jelenet tényleg csak egy másodpercig tartott, ám abban a másodpercben, mintha megállt volna az idő, Hinami láthatta a lány őt vizslató zöld szemeit és a kedves mosolyt az arcán. Kezében egy plüssnyúl volt, ami maga is rózsaszín volt, ahogyan a lány ruhája és már majdnem a haja is. Mintha biccentene felé kedvesen, bár lehet csak képzelődik... Ez után pedig a tömeg elnyeli a lányt és a rózsaszín ruháját, a hangja pedig még hallatszik, de ha Hinami nem mozog az irányába, akkor fokozatosan elhalkulva harsogja túl a tömeg szava...

**Ayanokoji Hinami** Csüt. Szept. 29 2016, 19:56

Papának nyoma sem volt, így elindultam a szálláshelyre. Lefelé menet a dombról szemem elé tárult az óceán, és annak szépsége. Zöld színben gyönyörködtette a szemet. Legalábbis a kikötőváros mellett bizonyára jobban mutat, mint valójában. Oh igen, a jó öreg kikötő, ahol annyira szeretek sétálni. Francokat. Jobb lesz, ha papa siet és kiéli a kéjenc vágyait, aztán alszunk egyet és lelépünk erről a helyről. Végigtekintve az embereken ugyanaz az érzés fogott el, mint a partra szállásunkat követően. Az undor és a fertő telepedett rám, valamint az emberek rosszindulata, negativitása. Amiből megjegyzem jócskán hoztam magammal is utam során, de ha ezeket mind felvenném, azt hiszem túladagolásban szenvednék.

Leginkább a pórnép negyede volt ez, ahol csak savanyú képű öregemberek, rothadt portékájukat kínálgató vénasszonyok, komor marcona férfiak és aljas kis zsebmetszők jártak-keltek. Néha ugyan szemet szúrt egy-két nem odaillő alak. Valamivel jobban öltözöttek voltak, de megkockáztatom, hogy a belsőjük még romlottabb lehet, mint azoké, akik ide kényszerültek. Úgy sejtem, nem gyakran fordulnak meg itt az ilyen tehetős alakok, hacsak nem valami rossz üzletbe vetik magukat. Ahogy apró lépteim koptatták az aszfaltot, valami érdekes ragadta meg pillantásomat. Megtorpantam, hogy alaposan szemügyre vegyem, de az emberek tömege nem hagyta láttatni azt a rózsaszín árnyalatú valamit.

Kíváncsian vetettem bele magam a tumultusba. Kellemesen lágy hangon szólalt meg valami, amit még a kikötő nyüzsgése sem nyomott el. Lépéseim a hang forrását kutatták és a színfoltot ezen a sötét, színtelen környéken. Addig-addig haladtam előre, amíg egy pillanatra nem teljesedett ki előttem egy rózsaszín ruhás kislány, nagy zöld szemekkel és egy bájos mosollyal az arcán. Nem túlzok, ha azt mondom szinte rózsaszín volt a lány... Mintha pontosan engem bámulna, egyenesen a szemembe nézett és biccentett felém. Visszabiccentettem, elvégre milyen gesztus lenne, ha nem köszönnék vissza. Már ha üdvözölni szeretett volna. Ezután elnyelte az emberek robaja és a hangja halkulni látszott. Picit üdítő volt pozitívat is látni, pláne ha ez valódi volt és nem csak képzelgek. Megráztam a fejem és célirányosan a szálló felé tartottam ismét. Még csak az kéne, hogy elvesszek és ne találjak vissza. Nem leszek meggondolatlan és nem vetem bele magam a város sűrűjébe, még ha kíváncsi vagyok sem. Hm, hova is tettem a vázlatfüzetem?

Jiraiya Pént. Szept. 30 2016, 14:41

Akárhogy keresi, akárhogy kutakodik, akárhogy tárja szét kezeit, nem leli. Sehol sincs, és nagyon úgy tűnik, hogy elveszett. Ahogyan a kulcs is, ami a szálláshelyének ajtaját nyitja, bár az az ajtó nagyon jól nyílik holmi kulcsok nélkül is. Érdekes, hogy minden nála lévő, fontosabb tárgynak lába kelt és eltűntek. Kisétálva a tömeg szélére, akármennyire is nyugodt természet, az embert ilyenkor szokásosan megkörnyékező pánikérzet a hatalmába keríti, ám nem befolyásolja Hinami ítélőképességét. Talán...

A tömeg szélén egy ház fala mellett állt meg és úgy bámulta a tömeget. Ismerős dallam csendült fel...

- Warusa baka ni no~ Uddo'pekka'... Kyoumon anaeke, moribo rodarage. / Egy csíntalan, kis fakopáncs, egész nap lyukakat váj, rombolva az erdőt, a kis pusztító. A Dühös, Vén erdőisten, mérgezett pengévé változtatta csőrödet...

Hinami hiába néz körbe, nem lát senkit, ám ekkor felfigyel a helyre, ahol idáig állt. A nagy izgalomban fel sem figyelt arra, hogy az épületmelett, aminek széléről figyelte a tömeget, egy út található egy újabb épülettel szegélyezve. Egy sikátor. Innen ered a vízhangzó ének, Hinami pedig amikor benéz, láthatja, hogy a rózsaszín ruhás lány éppen akkor fordul balra, amikor Ő benézett a sikátor sötétjébe...

A nappali fényben jól látható volt még itt is, ebben a rendkívül rossz atmoszférájú kis "járatban" - ahova fény csak a napos időszakokba jut be, ilyen nap a mostani is - hogy a kislány kezében a nyúl mellett, egy ismerős tárgy látszódott: A Vázaltfüzet, amiben Hinami emlékeinek rajzai találhatóak... A rózsaszín kislány egy mosoly kíséretében énekelte tovább a dalt, majd balra fordulva Hinami szemébe nézett és eltűnt a sikátor végén lévő, bal felé forduló útszakaszon. A józan ész szabályai szerint, hogyha sietősen utánamegy, akkor még elcsípheti azon az úton, ami egyébként lehetséges, hogy a teljes háztömböt körbeveszi így az utca másik felén lyukad majd ki a kislány, ahol el tud veszni a tömegben.

Ezek a gondolatok villámgyorsan szöknek át a kislány agyán, ahogyan pedig ez megtörténik, egy újabb villanásszerű eseményre lesz figyelmes a szeme sarkából. Ugyancsak az embertömeg szélén, két fiatal, korabeli fiú áll egymással szemben és bár csak egy másodperc volt az egész, Hinami shinobi érzékei a legrészletesebben szúrták ki, hogy az egyik fiú egy kulcsot adott át a másik fiúnak egy ügyes, begyakorolt mozdulattal, majd aki a kulcsot megkaparintotta, bevetette magát az embertömegbe, míg a másik a falat támasztotta, felváltva ezzel társát. Amit viszont Hinami nem látott jól, hogy a kulcs az az a kulcs volt, ami az ajtajukat nyitja, vagy éppen egy teljesen másik? Hasonlítani hasonlított rá, de olyan ügyesen rejtegették, hogy biztosan egyenlőre nem tud.
Most viszont döntenie kell... Merre mozdul el? Beveti magát az emberek tömegébe, hogy megkeresse a fiút aki a kulcsot elvitte, esetleg megkérdezi a falnak támaszkodó társát, hogy ez mégis mi volt? Vagy esetleg a vázlatfüzete után indul a sikátorba, ahol az út egy éles balkanyarba fordul, a sikátort pedig magas háztömbök szegélyezik. Egyáltalán érdekli a lányt annyira ez az egész, hogy Ő maga járjon a dolgok után? Ha az öreg itt lenne, vajon mit csinálni?!

**Ayanokoji Hinami** Vas. Okt. 02 2016, 13:32

Emlékszem, hogy a saját kezemmel zártam be ezt az ajtót. Arra is nagyon jól emlékszem, hogy a kulcsot gondosan a zsebembe rejtettem. Most még sincs sehol. Jelenleg mondjuk nagyobb problémám is volt ennél. Az összes személyes tárgyunk eltűnt. Még ez sem lett volna olyan eget rengető baj. Na de a vázlatfüzetem és a festős holmim... Két dolog van, ami engem rendkívül kényesen érit. A cukorkák és a festészet. Eddig még senki nem mert ezekkel tréfálkozni, de azt hiszem itt az ideje, hogy példát statuáljak! Kiviharozván a szállásról megálltam a fal mellett és onnan szemléltem a tömeget, gyanús alakok után kutatva. Ahogy hunyorogtam, megint az a lágy dallam csendült fel, mint az előbb. Automatikusan odakaptam a fejemet, ahol az előbb találkoztam ezzel a jelenséggel, s most valamiért máshogy nézett ki az azt körülölelő környezet. Feltűnt egy sötét sikátor, és ha szemeim nem csaltak, akkor az a rózsaszín luvnya éppen a vázlatfüzetemmel tűnt el egy balkanyarban, mindezt ráadásul vigyorogva tette. Na majd jól megwarusabakanínózlak te kretén! Mégis hogy jössz te ahhoz, hogy elvedd tőlem a legkedvesebb emlékeimet?!

Mikor már épp elboruló félben volt az elmém, a szemem sarkából egy másik jelenetre lettem figyelmes. Két srác egy valószínűleg nem tisztességesen megszerzett kulccsal üzletelt, ami nem mellesleg kísértetiesen hasonlított arra, amit "elvesztettem". Ezután az egyik bevetette magát a tumultusba, otthagyva a feltételezhető társát, aki nyugodt szívvel dőlt neki a falnak. Ez is eléggé bosszantott, de közel sem annyira, mint az az enyveskezű fruska. Azok a dolgok, amik eltűntek a szobából pótolhatóak, de az emlékeim, amiket abban a füzetben tárolok, nem lesznek. Szélsebesen a sikátor felé vettem az irányt és amikor már közelebb értem, fürge test technikával gyorsítva magam igyekeztem beérni a lányt. Ha megtalálnám, a következőképp szólnék hozzá:

- Nem tanították meg neked, hogy ami nem a tiéd, ahhoz nem illik nyúlni? - kérdezném ijesztő nyugodtsággal, összeszorítva a fogaimat.

Jiraiya Szomb. Okt. 15 2016, 21:52

Talán még nem volt ilyen nehéz helyzetben, ahol ennyire fontos dologról kellett volna döntenie, ám Ő mégis könnyedén meghozta a számára legjobbnak vélt döntést. Ebben pedig valóban megnyilvánul Hinami személyisége, számára az emlékek, az eszmei értékek, amikhez erős szálak fűzik, sokkalta fontosabbak és lényegesebbek, mint az anyagi javak, mint a pénz és a fegyverek. Így hát a fiatal Kunoichi, Ninja képességeit használva próbált meg felülkerekedni azon a pimasz púderpamacson.

- Egy csín...

Kezdi hallani az újra és újra ismétlődő nótát, ahogyan egyre közelebb és közelebb ér, majd nem hezitál, azonnal a Shunshin no Jutsut használva éri el mindössze egy másodperc alatt a sarkot, ahol a lány a magas háztömbök szűk folyosóján eltűnt, ám ezzel a mozzanattal meglepte a tolvajt!

- ... talan, kis Wííííeeeh!??

Sikít fel a hátranéző lányka, a hangja bájos és ijedt, ahogyan az arckifejezése is. Hinami pedig a szomorúan elrontott, néhány másodperccel később sokkal hatásosabb, "misztikus" eltűnést tette tönkre, ugyanis a balra vezető út egy zsákutca, a néhány méteres út végén csak egy újabb háztömb található, ahonnan nem vezet semerre út. Ám a házfal előtt egy felnyitható csatornafedél van, amivel éppen bajlódott a meglepettségtől stresszbe eső lány, majd eszeveszett kapkodással próbálta meg felrángatni a fedelet, miközben egyik hóna alatt a nyuszi, a másik alatt pedig a füzet...

- Baaaakka, bakabakaenneknemígy ké'ne történnie, baaszusbasszus, hülye tyúk, elrontja az egészet!

Ez így nem fog menni, a nagy kapkodásban a csatornafedél hirtelen kilazult, a lány pedig hátra esett, miközben a nyuszi és a vázlatfüzet magasba repült, pont Hinami felé...

**Ayanokoji Hinami** Vas. Okt. 16 2016, 13:27

Csak a cél lebegett a szemem előtt és vakmerően vetettem be magam abba a sikátorba, ahol az emléktolvaj az imént elszublimált. A fülemnek és az indulataimnak, na meg a Shunshin no Jutsu-nak köszönhetően hamarosan beértem a kislányt. Jöttömre nyilvánvalóan nem számított, hiszen nem csak látható jelét, hanem hangját is adta ijedtségének egy sikoly keretében. Mint tudjuk, azok sokkal könnyebben ijedeznek, akiknek nem tiszta a lelkiismeretük. Az övé pedig ajánlom is, hogy ne legyen tiszta! Főleg úgy, hogy a hóna alatt ott virít a becses értékem.

Éppen egy csatornafedél felemelésében zavartam meg Őt. Ez jobban belegondolva mindent megmagyaráz az eltűnésével kapcsolatosan. Nem is olyan titokzatos, mint gondoltam. Elvégre mégiscsak egy kislány. Egy kislány, aki szeret magában beszélni. Zavarában fejvesztve próbálta felrángatni a fedelet a ház oldalában. Mindhiába. Addig-addig erőlködött, mígnem ha lehet így mondanom, saját magát rántotta fel a fedél helyett. Egyensúlyát vesztve csúszott ki hóna alól a füzetem, s vele együtt a plüssnyuszija. Szerencsémre pont felém repültek, így könnyen előre ugorhatnék és elkaphatnám mindkét tárgyat. Ehelyett csak a füzetem markolnám meg és a lányra emelném tekintetemet, aki valószínűleg elesett.

- Nem esne jól, ha elvenném, igaz? - kérdezném, miközben a nyulát nézem. - Nem fogom, mivel nem az enyém. Biztosan nagyon fontos lehet neked. - célozgattam arra, hogy nekem is nagyon fontos az a vázlatfüzet, amit tőlem lopott el. - Mondd csak, mire kellett volna neked a füzetem? - érdeklődném meg, de már kevésbé bosszúsan, mert nyugodtságban tudhatnám a számomra kincset érő füzetem. Megvárnám a válaszát, majd folytatnám. - És még valami. Nem láttál a szállásunkon valakit, aki ellopta... hát úgy... mindenünket? Sokat segítene.

Jiraiya Vas. Okt. 16 2016, 14:20

Hinami nagyon úgy néz ki, hogy nem éppen az a haragtartó személy. Bár lehetséges, hogy csak megesett a szíve az esetlen Rózsaszínségen, így nem nyúlja le a nyusziját. Mindazonáltal a lány elesett, majd fenekét simogatva állt fel.

- Au au au... Franc. Ez fájt.

Mondja fogát szívva, miközben bal szemét becsukja, ebből is látszik, hogy valóban fáj neki, ám amikor meglátja, hogy a nyúl Hinamitól mindössze fél méterre landolt, a lány kezében pedig ott van a füzet, a kislány elsápad, arcára rémület ül ki.

- Pūrū-Pūrū?!

Sikít fel, majd mozdulna, de nem mer... Hinami kijelentésére, hogy a nyuszi bizonyára nagyon fontos neki, csak megrázza a fejét. Láthatóan már biggyedt a vékony, piciny szája, a szemeibe pedig könnycseppek gyűlnek. Ez után pedig megrázta a fejét, nemleges választ adva, de hát mire? Hiszen megszólal.

- Azért, hogy utánam gyere... És nem láttam senkit, most pedig add vissza Pūrū-Pūrū-t!

A mondandójának vége nem volt valami meggyőző, ám sokkal agresszívabb, mint azelőtt, mégis... Pukkancs? Lehet ilyet mondani? Hiszen nem igazán lehetett komolyan venni. Főleg nem a kislányos, magas, remegő hangján, ugyanis lassan, mintha elsírná magát.

**Ayanokoji Hinami** Vas. Okt. 16 2016, 14:46

A kislány az incidensét követően fenekére huppant, majd dühödten pattant fel, fájlalva a hátsóját. Mondhatni teljesen feleslegesen koptattam a szám, mert csak a nyulával volt elfoglalva. Nyilván én is azért jöttem idáig, hogy visszaszerezzem a vázlatfüzetemet, ezért nem hibáztatom. Mindössze irritáló. Könnyeivel küszködve szemrevételezte, hogy a plüss hozzám igen közel hever elhagyatottan. Valószínűleg felmérhette a helyzetet és tudta, hogy az én kezemben van a gyeplő. A döntése viszont nem volt helyénvaló. Én tényleg nyugodtan akartam ezt elintézni, de úgy látszik nem hagy rá lehetőséget. Kislány ide vagy oda, nincs időm ilyesmikre.

Amikor felvetem, hogy elvehetném a nyusziját, akkor még zaklatottabbá válik. Mániákusan birtokába szeretné tudni az értékét. Egy szóval sem mondtam, hogy ténylegesen elvenném. Egyre csak rázza a fejét, gondolom tiltakozása jeléül, hogy ne tegyem. A hevesen duzzogó viselkedése azonban nem hagy más választást. Talán komolyabban fog venni, ha a tettlegességig cselekszem. Különben nem fogok tudni kiszedni belőle semmit, mert láthatóan tud valamit. Gyanúsan könnyen elsiklott a kérdésem felett.

- Akkor ha valóban csak ennyi volt az oka, hogy elvetted a füzetet... - guggoltam le és nyúltam a plüssért, majd felvettem a kezembe - Én is csak azért veszem el a nyulad, hogy utánam gyere. Hiszel nekem? - kérdeztem könnyelműen, komor arccal, majd hátat fordítottam neki és lassan elkezdtem visszafelé sétálni a szállásom irányába. Nem érdekel, ha sír. Így fogja megtanulni, hogy mit szabad és mit nem.

Jiraiya Vas. Okt. 16 2016, 15:38

A zaklatott kislány hiába volt lány, inkább csak irritáló volt, mintsem aranyos. Sőt... A hangja és a viselkedése egy hisztis, követelődző gyermekre engedett asszociálni, ez pedig Hinami nyugodt és racionális jellemétől igencsak távol áll. Nem csoda, hogyha unszimpatikus a számára. Főleg, hogy nem a kérdéseire akar válaszolni. Így hát, a lány úgy dönt, hogy drasztikusabb eszközökhöz folyamodik és a plüssért nyúl.

A gyermekek egyik egyetemleges jellemzője, hogy ha azt mondják nekik, hogy ne csináljon valamit, akkor azért is megcsinálja. Rájuk jellemző még a hiszti és a könnyedzés, az okosabbak pedig képesek akkor is hisztizni és sírást imitálni, hogyha nem is érinti őket rosszul az adott dolog. A nyúl viszont csábítóan közel volt, a Rózsaszínség arcára pedig pánik ült ki, amikor Hinami kezei átfogták a plüst. Ám amint megfogta és karnyújtásnyi közelségbe került hozzá, - elvégre lehajolt érte - ez a pánikfélelem a pillanat tört része alatt eltűnt az arcáról és átformálódott egy eszelős vigyorrá.

- BAAAKAA!

Visít rá a kislány, a nyúl gombszeméből pedig egy rózsaszín árnyalatú füstfelhő puffant ki, amit Hinami sikeresen beszívott... De ha nem is szívta volna be, akkor is... A szemét és a bőrét kezdte marni az anyag, ahogyan a légutait és a száját is... Be kellett csuknia a szemét, egyszerűen nem tudta nyitva tartani, öklendezve köhögött...

Nem látta, nem hallotta, csupán érezte, hogy kezének szorításából kirántják a füzetet, valamint egy másik ember válla súrolja az övét. Valószínűleg a lány rohant el mellette, vissza az ember tömeg felé. Ám ekkor egy újabb visszhangzó őrült szólalt fel a sikátorban, ám Hinami könnyeivel küzdve csak a hangot hallja, ami mintha ismerős lenne, de mégsem... A város torzult hangzavarában, a "méreg" érzékeit tompító viharában nem tudja kiszűrni, hogy tényleg ismerős e a hang, vagy csak hallása csalja meg.(?)

- Ne nyúl a Nyúlhoz, mert a nyúl, nyúlcipőt húzva lenyúl, le veled hát te Lenyúlónyúl!

...

**Ayanokoji Hinami** Vas. Okt. 16 2016, 16:38

Fölényben éreztem magam és elbizakodottan, tanító célzattól vezérelve akartam megfosztani a kislányt a tulajdonától. Na meg nem utolsó sorban ki akartam tőle csikarni az információt, aminek tudatában van. Amikor lehajoltam, váratlanul a közelembe férkőzött, s démoni arckifejezés feslett képére. Milyen aranyos és törékeny, nemde? Már meg is van, hogyan fogom ábrázolni ezt a kis kalandom a füzetemben, ha egyszer végre visszaszerzem, ugyanis megint megkaparintották. Ahogy a nyúlhoz értem egy rózsaszín felleg vett körül és beszippantva azt intenzív köhögőroham, valamint hányinger tört rám. Emellett a szemem szinte záporozott a könnyektől. Nem szeretek sírni, mert akkor mutatkozik meg igazán, milyen gyenge is a lélek. Akkor a legsebezhetőbb az ember. Bár most épp ellenkezőleg, szinte tombolok belülről. Éreztem, ahogy kitépik a kezemből a füzetet és elsuhannak mellettem vissza, az ellenkező irányba. Csak kerüljön a kezeim közé és esküszöm előbb a nyulát, aztán őt fogom széttépni!

- Azonnal gyere vissza, ha jót akarsz magadnak! - üvölteném utána, kikelve magamból. Türelmes voltam. VOLTAM. Miközben fortyogtam, a sikátorban még egy hang költözött elmémbe. Lehet, hogy ez a füst még hallucinációt is okoz? Miért olyan ismerős a hang? Miért nem tudom megmondani, ha ismerem, hogy kié? Ez egyre zavarosabb. Én csak egy nyugodt napot szerettem volna! És most hol vagyok? Egy kicseszett sikátorban, a nagyapámat elvesztettem, a füzetemet elvesztettem, és már lassan a józan eszemet is! Különben is, mit hadovál ez itt össze nekem? Egy életre meg fogom utálni a nyulakat. Meg a kislányokat. Meg az életet.

Amerre elsuhant mellettem az alak - feltehetőleg a kislány - megindulnék és csak a lábaim vinnének előre. Bízom benne, hogy hamar kimegy az érzékszerveim összezavartságának hatása és újra visszazökkenek a régi kerékvágásba. Na meg nem lenne rossz megszabadulni ettől a maró érzettől a torkomban, és úgy mindenhol. Bár ez csak másodlagos. Addig nem nyugszom meg, amíg vissza nem szerzem azt a füzetet és ameddig alaposan nem leckéztetem meg azt a csitrit!

Ajánlott tartalom