Re: Határ- és partvidékek

**Itou Ooku** Szer. Nov. 03 2010, 17:09

-Ha nem akarsz eszköz lenni, akkor készülj jobban, mert ha egy vérszomjasabb ellenféllel találkozol, lehet, hogy kihasználta volna a tétovázásodat. -A két csapattársam reakcióját látva legszívesebben pofán csapnám magamat, de úgy döntök, nem éri meg az egésszel törődni, máris túl sokat mondtam. Ha egy feladat közben is, életveszélyben is képes teljesen leállni valaki, akkor nem biztos, hogy túlzottan is törődnöm kellene vele, mert rövid úton a föld alá kerül, ezt pedig egyszerűen nem állhatom. Ha valaki tudja, hogy gyenge, nem a gyengeségét kellene féltenie. Az élet fontosabb ennél!
Nem tudom egykönnyen lenyugtatni magam, egy fújással adom ki a gőzt, és inkább másra gondolok. Tomoko. Ő viszont elég jól reagálta le a helyzetet. Részemről bőven megelégszem annyival is, hogy van valaki a csapatban, aki bármikor készen beleveti magát a veszélybe, míg azzal ad időt megoldani a feladatot...

Megvizsgálom a fogjunk pulzusát, aztán körülkémlelek a sensei után. Míg Tomoko rádiózik, én felszaladok a fa törzsén, és párszor, különböző magasságokban pásztázom a környékünket, nehogy véletlen valakit meghagyjunk, aki a környéken bújkál. Ha a célszemély tényleg annyira okos, és taktikus, amennyire mondják, ez az ember akár egy hasonmás is lehet, vagy egy csali...

Karin Csüt. Nov. 04 2010, 10:33

Minden jó, ha jó vége. A férfi kiütve ugyan, de végül is él, ezt megtudja állapítani Ooku, aki a pulzusa alapján jön rá erre a tényre. Bár a férfi fején van egy hatalmas bukla, illetve azon tény, hogy lecsapták egy fáról, az arca is elkezdett tagadni, de legyen elég ennyi róla. A küldetéseteket teljesítettétek. Bár a sensei még sehol nincs, az a kis robbanás biztosan idevonzzaa őt is, sőt ahogyan Tomoko beleszóll a rádióba, abban a pillanatban helyeződik egy kéz a vállára, ahogyan hátranézve meglátja a mosolygó sensei-t.
- Látom! -közli veletek, ahogyan egyszerűen megvakarja a tarkóját, ahogyan körbenéz. - Ti aztán tudtok rumlit csinálni! -közli azon tényt, hogy talán egy kicsit komolyabban vettétek a dolgot, mind kellett volna- De sebaj, a pasas elkapva, irány haza! -közli örömmel, ahogyan az akkor éppen induló Ooku felé tekint. - Ne siess annyira! - állítja meg a genint. - Egyedül van és nem trükk, nekem hihetsz!- közli vele- De...- lép felé egy lépést- … mindent hallottam! -áll meg a genin mögött- Lehet, hogy egy shinobi tétovázik, vagy éppen nem úgy cselekszik ahogyan kellene, de mi is emberek vagyunk, nem eszközök! Az emberi természet és érzelmek ránk is hatással vannak, ezt jól jegyezd meg! Lehet, hogy még éretlen Hime-chan, Tomoko-kun vagy éppen te, de azért vagyunk itt, hogy fejlődjetek és megtanuljátok ezeket a dolgokat! Én döntök arról, milyen küldetésen vesztek részt és ha készen álltok, akkor lesztek csak veszélyben, nem most! Ezt jó ha tudod! - ragadja meg a pasast, ahogyan a vállára rakva elindul. -Na ideje menni nem gondoljátok?

**Hime Satsuki** Pént. Nov. 05 2010, 10:57

~ Tomo még ilyenkor is csak erre tud gondolni, és milyen higgadtan! Cehh... ~ Tomo bejelenti a rádióba, hogy elfogtuk a célpontot, és a sensei rögtön mögötte terem. Hogy lehet ilyen gyors...? Nem tudom.
A sensei is elmondja a véleményét az én gondolataimról, majd a legjobb kérdéssel folytatja.
- De, lassan tényleg elindulhatnánk...
A fiúk is igenlő választ adnak, és elfog egy rossz előérzet. ~ Nem is biztos, hogy rossz... Olyan furcsa. Mintha még nem lenne vége a mai izgalmaknak.. ~
Megrázom a fejem, az én hülye érzéseim és gondolataim eddig csak bajt hoztak rám..

**Takeyanagi Tomoko** Szomb. Nov. 06 2010, 20:14

Alig szólok bele a rádióba, egy kéz nehezedik a vállamra. Ettől ugrok egyet, annyira megijedek. Amikor hátra nézek, látom hogy a mi drágalátos vezetőnk az.
- Sensei! - szólalok meg komolyan. - Még egyszer ne csinálja ezt, mert még a végén szívrohamot kapok. Lehetőleg szemből közelítsen, mert ha hátulról valaki meglep, akkor nem biztos hogy békésen fogom elintézni a dolgot. Ki tudja mi lett volna, ha most nem így reagálok?! Lehet hogy már egy kunai lógnak ki a pocijából! Azt pedig senki sem szereti. Mármint ha kunai lóg ki a pocijából.
Ezután elhallgatok és figyelem a kunoichi szavait. Minden egyes szóval egyetértek! Azért vagyunk itt, hogy fejlődjünk, nem azért hogy szórakozzunk. Most pedig induljunk haza!
- Mehetünk! - válaszolok a kérdésre.
Ha a Sensei jelzi, hogy indulhatunk, akkor elindulok. Azért nyitva tartom a szememet, hátha meg szeretne lepni minket egy shinobi, aki ezt a fickót kísérte.

**Itou Ooku** Vas. Nov. 07 2010, 18:11

"Ne siess annyira..."

Én pedig megálltam a fatörzsön, majd sikerült végre megnyugodnom. Ami elöntötte az agyamat és a testemet, most eltisztult, én pedig egy sóhajjal kiengedtem magamból az indulatot. Indulatos voltam, sőt dühös, és... Felfordul magamtól a gyomrom...
Nem álltam meg végül, csak megtorpantam, de a célom más lett: a fa tetejére jutni, hogy megláthassam a kék eget. Az biztosan van mindenütt, arra mindenhonnan fel lehet nézni. De nem is váratom a többieket. Egy pillantás elég aztán, lemászok a földszintig, majd egy lusta mosolyt megeresztek mindenkire, ahogy csak a parton tenném, és nem mulasztom el megnézni Oute formáját. Ha már egy embert is lazán elhordoz, pokoli jó nő lehet az ágyban is...
-Menjünk haza. - Bizony, én sem vagyok jobb, mint ezek a kölykök...

Karin Szer. Nov. 10 2010, 19:35

Mindenki megnyugodott és minden újra békés lett, ahogyan ideje volt indulni vissza. Hogy hova? Először is a falúba, ahonnét elindultatok. Nem volt valami messze, bár szerencsétekre a férfit nem kellett cipelni. A lábbán tudott menni, főleg a sensei miatt, aki a komában lévő férfit egyszerűen magához pofozta, majd maga ellőt tessékelve, szép komótos léptekkel visszatértetek a kikötőbe. Nem tűnt hosszú útnak, de most fogtátok fel, mennyire is messzire kerültettek. Két órányi útba tellett, hogy elérjétek a kikötőfalút, ahogyan a nap már lemenőfélben volt.
- Nos a hajó holnap indul, az a lesz legjobb, ha lepihenünk valahol és kivárjuk a másnapot a meleg szobában! -mosolygott eggyett, ahogyan Hime váratlanul ledöbbent. Meglátott valakit akire nem számított volna sohasem.

//Rendben, az új Jk bemesélve, most nem lesznek körök, kis szabad játék, ismerkedés... stb... ha készen álltok szóljatok, és mehetünk tovább a történetben! //

**Hime Satsuki** Szer. Nov. 10 2010, 20:03

Fáradtan, erőtlenül kullogok a sensei után, bár nem tudom, miben fáradtam ki ennyire. Talán az izgalomtól? Az lesz az. Jó lenne találni valami szállást, ahol vagy két napig alszom.
- Nos a hajó holnap indul, az a lesz legjobb, ha lepihenünk valahol és kivárjuk a másnapot a meleg szobában!
~ A sensei gondolatolvasó... ~ Mosolyodok el.
Nyújtózok egyet, majd elnézek a naplemente felé. Egy ember áll a vakító, narancssárga nap előtt, nagyon stílusosan néz ki ez az összkép, nagyon jó lenne lefesteni. De nekem erre pont nincs energiám, se lapom, se ceruzám...
Jobban megnézem a személyt, egy lány, aki épp oldalra fordul. Vörös haja van, szép, fodros ruhája.. elkerekedik a szemem.
- Izé.. bocsi.. csak... megnézek valamit... - nyögöm oda a fiúknak és a sensei-nek, majd először csak sétálni kezdek, majd egyre gyorsabb tempóra váltok, míg beérek a lány öt méteres látósugarába. Felém néz, és látom, ahogy felcsillan a szeme, nekem pedig elerednek a könnyeim. Sírva omlok a nyakába.
- Tsubaki!?

// Karin, megoldható lenne, hogy Tsubaki-t leellenőrizd, és ha okés, elfogadd? //

**Takeyanagi Tomoko** Pént. Nov. 12 2010, 09:40

Mivel teljesítettük a feladatunkat, nincs más hátra, hogy haza menjünk. Egy elég unalmas séta után megérkezünk a hajóhoz, ami még nem indul el, csak holnap. Így hát nincs más dolgom, mint hogy újra nekilátok csajozni.
Azonban Satsu chan elindul valahova. A szememmel követem, hogy merre megy, majd látom, hogy egy másik lányhoz szaladt.
~ Vajon mikor került ő ide? Fel sem tűnt, hogy társaságunk van. ~
Mintha Satsu sírna. Ezt nem tudom pontosan megállapítani, mivel a nap a szemembe süt. Ekkor azonban az eszembe jut valami. Ezt le kell rajzolnom!
Villámgyorsan előveszek egy papírt, ceruzát és nekilátok rajzolni. Szerencsére nagyon ügyes vagyok, így hamar elkészül. Majd ha a lányok ráérnek, akkor megmutatom nekik.

**Hime Tsubaki** Pént. Nov. 12 2010, 19:16

// Satsuki: bocs a késésért. //

Rengeteg idő eltelt azóta, hogy otthagytam Satsukit. Így visszaszámolva valójában csak néhány hete történt az egész, nekem azonban mégis végtelen időmennyiségnek tűnt. Azt mondják, az idő gyógyír a sebekre, és ez szerintem is így van, de csak akkor, ha az embernek van mit csinálnia. Nekem pedig nem volt. A szüleimmel a legközelebbi kikötővárosban vettünk ki egy szállást, ők viszont szinte minden nap dolgoztak, így én egyedül maradtam. Próbáltam elfoglalni magam: festettem, rajzoltam, olvastam, vásárolni mentem, sétáltam a faluban, sőt néha edzettem is, de mindezek az elfoglaltságok bármennyire érdekesek voltak is, nem tudták annyira lekötni a figyelmem, hogy ne gondoljak akár csak tíz perc után is Satsukira. Ilyenkor általában elmentem a kikötőfaluból, ki egy folyó partjára, egy rétre, vagy egy erdőbe, ott aztán jól kisírtam magam, majd hosszasan sétálgatva visszaindultam a faluba. Ma sem volt ez másként. Most a közeli tengerpartot választottam ki célhelyül. Leültem egy stégre, és onnan néztem a csillámló vizet és a kikötő hajókat. Én is egy ilyenen érkeztem, amikor elhagytam Satsukit...
Nem tudom meddig ültem ott, de jó sok idő telhetett el, mert már több hajó is megfordult közben, sőt már a Nap is lefelé járt. Ideje indulnom, a szüleim már biztos aggódnak miattam, különösen, hogy már csak egyetlen gyermekük maradtam. Utoljára még visszafordultam, hogy megnézzem az alkonyodó Napot. Gyönyörű: vad sárgán világít, miközben tűzvörösre festi a horizontot, a felhők pedig lilává változnak tőle...
Azonban hirtelen meghallom, hogy valaki közeledik hozzám, meglátom a körvonalait, lila haj, kék ruha, olyan, mint én...
-Satsuki...?-kérdeztem elhaló, suttogó hangon, döbbenetemben elkerekedik a szemem.
Nem, ez nem lehetséges, biztos csak a Nap rontotta meg a látásomat, ahogyan a bánat az eszemet, már mindenkiben Satsukit látok, aki egy kicsit is hasonlít rá, mert úgy hiányzik... Ez képtelenség, ő pont itt, távol a falutól ? Ez egyszerűen...
"Tsubaki...!?"-de a lány rácáfolt a kételkedő gondolataimra, a nevemen szólított, karjaival átölelte a testem, és én éreztem, hogy a könnyeivel megnedvesíti a nyakam.
Már semmi kétségem nem volt: ő Satsuki, akit már annyira hiányoltam. Arcomra kiült a döbbenet, nemhogy szólni, de még csak sírni sem tudtam. Csak álltam ott, kitárt karokkal, nyakamban a síró Satsukival, a fejemet oldalra döntve, és a még mindig vörösen izzó, de már majdnem teljesen eltűnő napkorongot bámultam kábult, de szelíd, nyugodt szemeimmel.

**Itou Ooku** Szomb. Nov. 13 2010, 15:30

A séta alatt kifelé az erdőből kicsit megint másként láttam a társaimat is. Föléyesen gondolkodtam, pedig valahol ugyanazon mehettem át, amin ők. Nem igazán számít, hogy éppen jobban kezeltem a helyzetet, mert a végén megbántottam Satsukit, és túlaggódtam, túlpörgettem a helyzetet...
Ezen gondolatok mellett persze folyamatosan kerestem az eget a szemeimmel, és amint egyre kijjebb voltunk, úgy tűntek el belőlem a komoly és erős gondolkodás foszlányai és elkezdte mosolyogni is. Csak-csak ez a legjobb dolog, ami történhet velem: rám süt a nap, valami jó vár ránk, hiszen elvégeztük a feladatot. Lesz egy kis zsetonom, egy kis időm - remélem - meg egy kicsivel több kiállásom. Csak csináltam már valami fontosat is.
Az első jó dolog pedig, amint a part közelébe érünk meg is történik. Satsuki találkozik valakivel, azaz nem csak valakivel, hanem egyenest az ikertestvérével, amitől elsőként azt hiszem, hogy a szemem káprázik, majd pedig a különbséget látom meg. Mintha Satsuki nővére lenne, egy több komolysággal, nyugodtsággal és tűzzel. Bár ezt talán csak a vörös ruha teszi... Szexi...

**Hime Satsuki** Kedd Nov. 16 2010, 22:05

A lány, akit csak szorosan ölelgetek, meg se szólal, meg se pisszen. Én csak rángok a sírás miatt, szipogok, és egyre erősebben ölelek. Biztos, hogy ő Tsubaki. Ezer százalék. Olyan nincs, hogy nem ő...
- Tsu.. Tsubaki? Ugye te vagy az. Ugye? Szólalj meg, Tsubaki! Ne mond, hogy nem ismersz rám! - suttogom keservesen, sírás közben. Nem bírok leállni a sírással. Ezek öröm könnyek lennének, vajon? Szinte biztos, hogy ha nem mind is az, van köztük sok, mely örömből fakad...
- Mi van veled? Miért nem szólsz? Mi van anyával és apával?! - ott lihegek, szipogok a fülébe, ami biztos nem könnyíti meg a dolgát, de legalább ruhát nem kell majd mosnia az én öntözésem után. Közben néha letörlöm a könnyeimet, és kitisztul előttem a kép, de még mindig nem merek ránézni.

**Hime Tsubaki** Szer. Nov. 17 2010, 18:30

Még mindig csak bámultam kábultam a semmibe, és ez így is maradt volna még egy jó ideig, ha Satsuki hangja nem ébreszt fel:
"- Tsu.. Tsubaki? Ugye te vagy az. Ugye? Szólalj meg, Tsubaki! Ne mond, hogy nem ismersz rám!"
És itt feleszméltem, újra magamnál voltam.
-Igen, én vagyok az !-válaszoltam Satsukinak immár boldog mosollyal az arcomon.-Ne butáskodj, persze, hogy megismerlek, hogy felejthettelek volna el ? Hisz olyan, mintha tükörbe néznék...-ennél a mondatnál már az én hangom is elcsuklott, a testem remegett, és a szemeim megteltek forró, maró könnyel. Már én sem tudtam visszatartani magam, előtört belőlem a sírás, együtt könnyeztünk Satsukival. Úgy éreztem, hogy akkor egyszerre sírtam a fájdalom és a bűntudat miatt, hogy el kellett hagynom a húgomat, és az öröm miatt, hogy most végre megtaláltam őt. Még végtelennek tűnő ideig így maradtunk volna, ha Satsuki nem teszi fel jogos kérdéseit:
"- Mi van veled? Miért nem szólsz? Mi van anyával és apával?!"-mondta szipogva, ahogy még mindig nem nézett rám.
-Jaj, ne haragudj, hogy csak itt állok, csak hát még mindig nem vagyok teljesen magamnál.-válaszoltam, ami után kitöröltem a kezeimmel a sós könnyeket a szememből, mert azok már szinte fájtak.-De ne aggódj, anyu, apu és én, mindhárman jól vagyunk ! Ó, Satsuki, annyi mondanivalóm van, azt se tudom, hol kezdjem ! Olyan sok fura és megmagyarázhatatlan dolog történt velem az elmúlt hetekben, hogy azt még én sem tudom épp ésszel felfogni és megérteni ! De mindent elmondok neked !-mondtam határozottam, miközben oldalra döntöttem a fejem, hátha így el tudom kapni a tekintetét. Ezután váratlanul leültem oda, ahol voltunk, a stég deszkáira.-Gyere, ülj le te is, mert amit mondani akarok az hosszú lesz, meg zavaros is !

**Hime Satsuki** Szer. Nov. 17 2010, 19:41

Nagyon örülök annak, amit Tsubaki közöl velem. Hát nem felejtett el! Én édes nővérkém! A szüleink is jól vannak! Egy boldog nap az életemben. De még milyen boldog...!
Végül Ő e bírja sokáig, és sírva fakad. Talán kicsit furcsán nézünk ki így, két lány sírva, egymás nyakába borulva, ugyanúgy néznek ki, csak az egyik olyan szelíd, és nyugodt, míg a másik olyan kis heves... A tökéletes ikerpár, mindig így emlegettek minket.
Letörölgeti a szemcseppjeit, majd oldalra dönti a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Az Ő szeme még mindig az a vad, szenvedélyes és lázadó személyt tükrözi, aki Ő volt, vagyis talán még mindig az. Az én szemem is a könnyektől leszámítva semmit se változott - kerek, nyugodt, szelídséget tükröző, az, amiből csak úgy sugárzik a béke.
Észre se veszem, hogy a nagy érzelgés közepette Ő kivisz a stégre, majd leülünk a szélére. Merengve nézem a nagy tengert, és nézek a Hold országa felé, bár tudom, hogy ilyen távból úgyse láthatom az otthonom. Tsubaki a heves beszédével hadarni kezd.
- Örömmel hallom, kérlek, mesélj, mi történt, amíg távol voltál! Meg... miért tűntél el? - csuklik el a hangom a mondat végén.

**Takeyanagi Tomoko** Csüt. Nov. 18 2010, 09:19

Némán rajzolok, egészen amíg el nem készül a mű. Ezután felnézek és várom, hogy mégis mi lesz. A lányok még mindig ölelgetik egymást, közben mintha sírnának is. Eléggé meghitt és nyálas a hangulat, amit nem szeretek igazán. Éppen ezért oda sétálok hozzájuk és kicsit magamra terelem a figyelmet.
- Szia, a nevem Tomo! - ekkor meglátom a két lány közötti hasonlóságot.
~ Te jó ég, testvérek! Ohhó, így aztán még jobb lesz az utazás hazafelé. Nem csak egy szépséggel aludhatok, hanem egyszerre kettővel! ~
A gondolatra csillogni kezd a szemem. Teljesen elvarázsoltak. Már alig várom, hogy megismerjem Satsu chan testvérkéjét is!

**Hime Tsubaki** Csüt. Nov. 18 2010, 18:48

Miközben leültem, már akkor elkezdtem gondolkodni azon, hogy hogyan és mit fogok mondani. Gondolataimban visszaemlékeztem mindarra, ami történt velem az elmúlt hetekben-a ninják, a farkas, a tekercs, a szüleink, a levél, minden...-te jó ég, milyen zavaros ez az egész, azt se tudom, hol kezdjem. A kérdésemre végül Satsuki adta meg a választ, bár nem szánt szándékkal: hogy miért tűntem el. Ahogy ezt kimondta, most már végérvényesen belemart a lelkembe az érzés, ami eddig csak lappangott bennem: a bűntudat. Az érzés immár éles tőrként hatolt a szívembe, úgy éreztem, egy hegynyi kőtömb nehezedik rám, hogy egy szemét vagyok, amiért megbántottam Satsukit azzal, hogy magára hagytam, és hogy ezt a hibát már az életben nem tudom kijavítani. A tekintetem elfordítottam a tenger felé, nem tudtam a húgom szemébe nézni. Végül erőt vettem magamon, visszafordultam Satsuki felé és belekezdtem a mondandómba:
-Satsuki, mielőtt bármit mondanék, kérlek bocsáss meg nekem ! Tudom, hogy ezt nem könnyű, mert szörnyű, amit tettem, de hidd el, nyomós okom volt rá ! Én sosem akartalak megbántani, de azon az éjszakán én...-és innentől már nem tudtam folytatni, mert hirtelen egy idegen alak jött oda hozzánk és hozzám szólt:
"- Szia, a nevem Tomo!"
Észre sem vettem, mikor jött ide ez a fiú, úgy belemerültem a beszédembe. Vajon mit keres itt ? Ha jobban megnézem, körülbelül egy idős lehet velünk. Talán Satsuki barátja ?
-Te meg mit akarsz ?-döbbenetemben csak ennyit tudtam kinyögni. Bárki is ez a fiú, az biztos, hogy a legrosszabb pillanatban jött. Pont akkor, amikor már felkészültem arra, hogy mindent elmondok. Mindegy, ha már így alakult, előbb végighallgatom, hogy mit akar ez a srác, aztán elmondom az igazságot Satsukinak, mert már senki sem választhat el minket !

**Itou Ooku** Csüt. Nov. 18 2010, 20:35

A közhellyé váló találkozás mellett illik fülek nélkül elmenni, nameg pillantani is csak lopva szabad, hiszen akik szeretik egymást gyakran csak egymásnak léteznek ilyenkor. Habár tesóm sosem volt, szeretni nem egy lányt szerettem már - és bárki modja is, hogy a kettő nem ugyan az, minél jobban szorítják egymást, annál jobb...
Uhh, olyan dolgok futottak át az agyamon, amik talán jobb, ha nem teszik, így a senseire nézek, és ha ő neki nem zavaró a kis kényszerpihenő, kisétálok a tengerre. Az mindenütt ugyanolyan, a hullámok minden helyen ugyanúgy vernek, maximum a kedvük más. Így nem is kell sok idő, hogy jóval beljebb legyek a víz felszínén, mint a móló, zsebre tett kézzel, ahogyan az előttünk lemenni előkészülő nap már narancsozta a horizontot. Nem tudtam nem vigyorogni. Itt is élveztem minden csapongó szelet és zajt. Úgy látszik ez az ami kell nekem...

**Takeyanagi Tomoko** Szer. Nov. 24 2010, 19:47

//Bocsi, Satsu chan-ra vártam eddig, de szerencsére küldött egy pm-et hogy én jövök. Még várhattunk volna hetekig is...//

Amikor megérkezek, Satsu rokona elég mogorván fogad. A kérdésre elvigyorodok, majd vakargatni kezdem a fejem.
- Gondoltam ide jövök és bemutatkozok! Satsu chan csapattársa vagyok, a nevem Takeyanagi Tomoko!
Ezután elgondolkozok azon, hogy helyesen mondtam-e meg a kapcsolatunkat. Lényegében semmi nincs közöttünk, de csapattárs helyett akár még barátot is mondhattam volna.
Ha nagyon zavarok, akkor inkább elmegyek! - ekkor Satsu-ra nézek, hogy mit válaszolnak,
Ha azt mondják, hogy menjek el, akkor leülök valamerre, vagy szemmel tartom a foglyot. Ha maradhatok, akkor várok egy bemutatkozást a lánytól.

**Hime Satsuki** Szer. Nov. 24 2010, 20:37

Tsubaki nehéz, megerőltetett szemekkel néz rám. Látom rajta, hogy az egy dolog, hogy én min mentem keresztül, de amin ő...az borzalmasnak tűnt. Emlékek sokasága tűnik fel a szemében, a bűntudat, a szenvedés, minden. A kérdésem csak rá tett erre egy lapáttal.
Aztán beszélni kezd. Két kulcsszó, azaz kulcsmondat marad meg bennem, azaz "kérlek bocsáss meg nekem!" és "de azon az éjszakán"... Bocsánat? Mégis miért? És... azon az éjszakán? Ez kezd borzalmasan zavaros lenni.
De akkor, a lehető legfurcsább, legnehezebb, legkínosabb pillanatban feltűnik Tomo. Csajozós vigyor fel, angyali pofi, és köszönés.
- Jó hamar túl tetted magad rajtam... - morgom halkan, mikor észlelem, hogy egyrészt Tsubakira néz kémlelő, becserkésző szemekkel. Vagy csak én képzelődök?
Tsubaki rideg válaszán és arckifejezésén viszont kénytelen vagyok elmosolyodni. Az a hidegség, amit sok veszekedésünk során megszoktam, és lefagyasztja Tomo arcáról a mosolyt.
Bemutatkozik, és végülis nem mutat be többnek, mint csapattárs. Talán igaza van..
- Azt kell mondjam, nem a legjobbkor jöttél. - motyogom, többre nem telik, mivel még mindig rázkódok a sírástól. - Amúgy.. tudod milyen nap van holnap, Tsu? - súgom a fülébe.- a Szülinapunk. A kettőnké. - mosolyodok el. Végre van ok mosolyogni. - De most már hagylak beszélni... kíváncsi vagyok.

**Hime Tsubaki** Csüt. Nov. 25 2010, 20:59

Miután az új fiú, mint megtudtam, Tomo váratlanul megzavarta a beszélgetésünket, kíváncsian figyelve vártam, hogy vajon mi lehet az a fontos dolog, ami miatt félbe kellett szakítanunk Satsukival eddigi életünk legfontosabbnak ígérkező beszélgetését. A srác enyhén elmosolyodott, és megosztotta velünk gondolatait:
"- Gondoltam ide jövök és bemutatkozok! Satsu chan csapattársa vagyok, a nevem Takeyanagi Tomoko!"
Oh, szóval ez volt az, amiért megzavart minket. Bár igaz, hogy ebből többet is megtudtam: mert ha ő Satsu csapattársa, akkor a húgocskám épp küldetésen van. Remélem már végeztek, és nem hátráltatom őket... Akárhogy is, most választ kell adnom a fiúnak, meg kell mondanom neki valahogy udvariasan, finoman, hogy most nem maradhat itt, mert amit mondani akarok az csak a családunkra tartozik. Majd később, miután elmondtam mindent Satsukinak, akkor talán elmegyünk hozzá, és talán bocsánatot is kérhetek tőle, talán ha Satsuki nem fog utána megutálni...talán...
"- Jó hamar túl tetted magad rajtam..."-hallon Satsuki halk hangját.
Micsoda ? Ezek szerint a húgom már túl van élete első szerelmén és csalódásán is ! És ezt a csalódást az előttem álló kölyök okozta ? Na jóóó...
-Eltaláltad, rosszkor jöttél !-kiáltok fel hirtelen, majd ezzel a mondattal fel is pattantam ültemből-Satsukival épp személyes dolgokról beszélgettünk, ami egy fikarcnyit sem tartozik rád ! Szóval, ha van egy kis jóindulat benned, akkor most szedd a lábad, és vissza se gyere jó pár órán keresztül !-hadartam el az egészet egy levegővétellel, szinte már felháborodva, úgy törtem ki, mint egy tüzet-szóró vulkán. Persze pár másodperccel később meg is bántam a viselkedésemet. Úgy osztottam ki szerencsétlen fiút, mintha legalábbis valami halálos vétséget követett volna el. Kicsit elszégyeltem magam. Azt hiszem, ez is egy volt azok közül a hibák közül, amit a heves, lobbanékony természetem miatt követtem el, és amik miatt általában nem győztem mentegetőzni.
"- Amúgy.. tudod milyen nap van holnap, Tsu? - a Szülinapunk. A kettőnké."-gondolataimból váratlanul Satsuki ébresztett fel.
A születésnapunk...? Hát persze ! Hogyan is tudtam elfelejteni ? Itt gondolkozok már mióta az életemről és nem jut eszembe a saját születésnapom ! Milyen kelekótya vagyok !
-Igazad van ! Ebben az egész őrületben el is felejtkeztem a szülinapunkról.-visszamosolygok Satsukira, talán csak azért, mert ő is mosolyog, és nem akarom elrontani a kedvét.
"- De most már hagylak beszélni... kíváncsi vagyok."
Kíváncsi ? Igen. Akkor most már minden kész, mondhatom. Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem. Mikor kinyitottam, egyenesen a húgom szemébe néztem. Sikerült. Teljesen megnyugodtam. Felkészültem.
-Mint mondtam, azon az éjszakán történt minden, ami előtt volt a genin vizsgád. Azon az éjjel zajra ébredtem. Fogalmam sincs, hogy te miért nem hallottad meg. De én meghallottam, és lementem megnézni, mi az. A szüleimet és még négy maszkos alakot találtam ott, amint beszélgettek. Nem tudom, miről társalogtak, mert nem hallottam. De ők észrevettek, és azt mondták, jöjjek elő. Az ez után történtekből pedig már semmit sem értettem. Anyu azt mondta, hogy mivel lejöttem, ezért velük kell mennem, nekik pedig el kell hagyniuk a Hold országát. Minden olyan gyorsan történt, hogy kérdezni sem volt időm. Anyu azt mondta, hogy pakoljak össze, ő addig pedig altató genjutsut bocsát rád, hogy te semmiképp se ébredj fel. Én csak a ruháimat, a ninja felszerelésemet, és a rózsát vittem magammal, amit aznap adtam neked. Aztán eljöttünk hajóval ide, a Medvék országába.-itt megálltam. Kifújtam magam. A mondandóm első részét lezártam. Rendszereztem a további gondolataimat. Ha Satsukinak valamilyen kérdése van, azt most felteheti, válaszolok rá, ha tudok.

**Takeyanagi Tomoko** Pént. Nov. 26 2010, 11:01

A lányok válaszára bólintok egyet, majd sarkon fordulok és ott hagyom őket. Majdnem megsértődtem, de végül átgondoltam a dolgokat. Ők ketten valamilyen személyes dologról akartak beszélni, én pedig oda pofátlankodtam. Valószínűleg félre érthették az érkezésemet, de ez most nem számít. Egy kicsit zavar, hogy milyen hangnemben küldtek el, de inkább nem foglalkozok az egésszel. Később azért még megpróbálok beszélni velük.
Mivel nagyon sok időm van, ezért leülök az egyik fa tövébe, majd lerajzolom a csapatunkat. Ha ezzel elkészültem, akkor előveszem a drótot amit a Sensei adott és gyakorolni kezdek.

**Hime Satsuki** Pént. Nov. 26 2010, 15:32

Tsubaki nagyon hevesen reagál Tomo jelenlétére, bár én már meg se lepődök. Mindig ilyen heves volt, mit is várok, amikor egy fontos, személyes dologról van szó. Igaza van...
Tomo bólint egyet, majd elsétál, és leül, rajzolgatni. Ezután Tsubakira figyelek. Mély levegőt veszek, nagyon sok teher lehet a vállán.
Egy idő után a szemem elkerekedik, és a pupillám összeszűkül, egy apró pont lesz, és még remeg is. Talán sokkot kaptam? Talán.... "Anyu azt mondta, hogy mivel lejöttem, ezért velük kell mennem, nekik pedig el kell hagyniuk a Hold országát..." ~ Anya? Anya?! Miért...miért...? ~
Úgy látszik, hogy még nem végzett, de ez már így magában is szörnyű. A szüleim... De miért? Miért kellett itt hagyniuk egy 13 éves lányt, akinek nem voltak barátai, és mindig fenyegetésnek volt kitéve? Nekem ez nem tiszta, sőt...
- De.. én... magyarázatot akarok erre! Miért, miért kellett elmennetek? Miért?! - kérdezősködök magamon kívül, mintha nem is én lennék, teljesen magamon kívül vagyok.
Ha válaszol rá, újabb kérdést teszek fel.
- ... és... mi történt veled, amíg itt voltál?

**Hime Tsubaki** Vas. Nov. 28 2010, 20:45

Amint kimondtam az utolsó mondatot is, nyugalom lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, mázsás teher került le végre a lelkemről. Ezután Satsukira néztem. A tekintetében remegést fedeztem fel. Láttam a szemében a kétségbeesést és a kérdéseket. Ahogy ismerem a húgomat, mindjárt szavakba is öntöm őket...
"- De.. én... magyarázatot akarok erre! Miért, miért kellett elmennetek? Miért?!"-hallom Satsuki heves reakcióját. Beigazolódott a sejtésem. Kár, hogy pont azt kérdezte, amire még én sem tudom a választ.
-Nyugodj meg, Satsu, kérlek, higgadj le !-tettem a testvérem vállára mindkét kezemet, hogy így még jobban igyekezzem megnyugtatni őt.-Nem tudom, ezt még én sem tudom ! Amikor éjjel lementem a nappaliba, én nem hallottam semmit, egy árva szót sem ! Sőt, még azóta sem... máig nem kérdeztem meg a szüleinket, hogy tulajdonképpen miért kellett eljönnünk.-hajtottam le a fejem.-De még...még mondanom kell valamit. Ez pedig még keszekuszább és értelmetlenebb lesz, mint az előbbi volt, de azért megpróbálok majd jól magyarázni, és...szóval kezdem az elejéről. Tehát, amikor elhagytuk a falut, azon az éjjel egy erdőben aludtunk, mert nem volt a közelben város, még egy barlang sem. Kora hajnalban pedig egy farkas keltett. Képzelheted, mennyire megijedtem. Na, ez a farkas beszélt, és azt mondta, jöjjek vele, ezután adott nekem egy levelet és egy tekercset. Azt mondta, hogy a tekercsben a klánunk története áll, de charka-pecséttel van lezárva. A levélben pedig az áll leírva, hogy miért kellett elhagynunk a falut. Még egyiket sem bontottam fel. Úgy éreztem, hogy még nem vagyok kész erre, ezért akkor még nem akartam tudni.-majd ezután mélyen a húgom szemébe néztem és megkérdeztem-Satsuki, te biztos tudni akarod ?
Kész vagyok, végeztem. Végre vége, túl vagyok rajta. Mindent elmondtam Satsukinak. Azaz majdnem mindent. Egy apró részletet szándékosan kifelejtettem. De mégsem mondhatom el neki, hogy a farkas hangját hallottam a fejemben. Még skizofénnek tartana. Vagy azt hinné, hogy besokalltam az elmúlt hetek történései miatt, és megőrültem. Nem, nem, ez az egész már így is elég bonyolult. Ezt az apróságot egyenlőre még megtartom magamnak.

**Hime Satsuki** Szer. Dec. 01 2010, 20:22

Lenyugszok, ahogy Tsubaki a vállamra teszi a kezét. Most minden kiderül. Mély levegőt veszek, hogy nyugodtan tudjam végig hallgatni a mondandóját.
- A maszkos emberek halálra vannak ítélve... - motyogom bosszúsan. Ők tehetnek mindenről. Arról, hogy különc lettem... bár... miért lettem különc? Én ugyanolyan voltam. De azután az éjszaka után mintha minden Hold országbeli tiszta szívéből gyűlölt volna...
Ezután egyre bizarrabb fordulatok következtek, legalábbis az én szemszögemből nagyon bizarr... Farkas, tekercs, levél? Még Tsubaki végig se tudja mondani, amit akar, de megcsillan a szemem. Bizakodóan nézek rá, meg néha mögé tekintek, de a farkast nem látok. Kicsit csalódott vagyok..
- ... és és és és hol a farkas? Tudod, hogy imádom őket! - kérlelem őt. Viszont ahogy felfogtam, mit kérdezett utoljára, kicsit elgondolkodok.
Ha válaszol, akkor én is, bár, ha nem, akkor is. Ha nagyon fontos valami, akkor ez...
- Szeretném tudni, igen. Az nagyon.. hogy is mondjam... megnyugtató lenne. Fényt derítenénk a múltunkra is, meg, hogy miért kellett elmennetek hazulról. Bár a tekerccsel még ugye nem tudunk foglalkozni.. csúnya, csúnya chakrapecsét.
Ránézek Tsubakira, és látom, hogy valamit magában tart. Úgy néz rám, mintha nem így lenne, de én látom rajta. Ő sose tud engem megtéveszteni.
- Mit hagytál ki? - pislogok rá.

**Hime Tsubaki** Csüt. Dec. 02 2010, 21:53

Amint láttam, hogy Satsuki megnyugodott, elvettem a vállairól a kezem. Azonban némi csalódást is felfedezek a tekintetében. Vajon mire gondolhat ?
"- ... és és és és hol a farkas? Tudod, hogy imádom őket!"-hallottam Satsuki hangját.
-Milyen farkas ? Miről beszélsz ? Ja, hogy, amelyikkel az erdőben találkoztam ? Hát...ő most...-itt majdnem sikerült elszólnom magam, de szerencsére sikerült időben ráharapnom a nyelvemre.-Öhm...a neve egyébként Touji ! Igen, ezt mondta.-tereltem hirtelen zavaromban másra a szót.-Ja, és hogy hol ? Hát ő már elment.-végül csak egy ilyen szintű hazugságot sikerült kitalálnom.
Hát, ez aztán gyenge előadás volt. Ez az utolsó mondat is elég közhelyesre sikerült, meg aztán ez a hebegés-hábogás... Ha Satsu egy kicsit is jobban ismer, mint én az hiszem, akkor minden valószínűség szerint le fog leplezni. Nem lesz ez így jó...
A levéllel kapcsolatos kérdésemre pedig így felelt:
"- Szeretném tudni, igen. Az nagyon.. hogy is mondjam... megnyugtató lenne. Fényt derítenénk a múltunkra is, meg, hogy miért kellett elmennetek hazulról. Bár a tekerccsel még ugye nem tudunk foglalkozni.. csúnya, csúnya chakrapecsét."
Igen, gondolhattam, hogy ezt fogja mondani. Hiszen ő az, akinek leginkább szenvednie kellett az eltűnésünk miatt, hisz neki még ott volt a kínzó bizonytalanság és tudatlanság is. És most, ez a levél lerántja a leplet erről a bizonytalanságról. Persze, hogy tudni akarja ! Rendben, akkor odaadom neki most azonnal. Már nyitom a szám is, hogy szóljak, mikor a testvérem, megelőzve engem ezt kérdezte:
"- Mit hagytál ki?"-pislogott rám.
-Öhm...mii ?!-pislogtam vissza rám döbbenetemben. Aztán megértettem. Hát persze, hogy nem tudom becsapni őt. Hisz ő az ikertestvérem, tizenhárom éve együtt vagyunk, már a szemeinkből is kitaláljuk egymás gondolatait.-Hát igen. Persze, hogy előled semmit sem tudok eltitkolni.-mosolygok rá a húgomra.-De jó, legyen. Akkor elmondom neked ezt is.-mondtam magabiztosan, de egy pillanattal később zavarba jöttem, mikor ráeszméltem, hogy ez az igazság tulajdonképpen egy farkas, aki beszélt a fejemben.-Satsuki !Mindenekelőtt szeretnék leszögezni egy fontos dolgot: én nem vagyok bolond ! Tudom, ez most így furán hangzik, de...de majd azután is gondolj józannak, miután elmondtam a következőket, jó ? Légyszi. Na, szóval: ott hagytam abba, hogy a farkas odaadta nekem a levelet meg a tekercset. Aztán a farkas, azaz Touji, azt mondta, csukjam be a szemem. Én meg engedelmeskedtem. Majd hirtelen hatalmas fájdalmat éreztem a fejemben, mintha szét akarna robbanni a koponyám. Mikor kinyitottam a szemem, már nem láttam a szemem előtt a farkast. És ezután...tudom, ez furcsán fog hangzani, de...a farkas a fejemből szólalt meg ! Valami olyasmit mondott, hogy azért költözött az elmémbe, hogy igazi Hime klánbeli ninja legyek, vagy nem is tudom, mi... jaj, Satsu, ugye most nem tartasz őrültnek, ugye ?-néztem a húgomra amolyan igazi ártatlan, kislányos szemekkel.
-Jaj, majd' elfelejtettem !-eszméltem fel váratlanul-Hisz a levél ! A levél még mindig itt van nálam ! Azóta ki se vettem az övtáskámból.-előkerestem az irományt és átnyújtottam Satsukinak.-Tessék !

**Hime Satsuki** Hétf. Dec. 06 2010, 18:15

~ Toooujiii... szép neve van a farkaskának. ~
Jól éreztem, hogy valamit kihagyott, és ezt ő most be is pótolja. Furcsa, amit mond, először nem is tudom feldolgozni, olyan zavaros. ~ Fejbe költözött farkas? Akkor nem fogom tudni látni? ~ egy kicsit elszomorodok erre a hírre, igazán megsimogattam volna, vagy játszottam volna vele...
- É...én... én nem tartalak bolondnak, de nem lehet, hogy túl fáradt voltál, és képzelődtél? - pislogok rá. - De ne hidd azt, hogy nem hiszek neked! Csak ez elsőre egy kicsit... túl bizarr... ennyi idő után. Ugye megérted... - mosolygok rá.
Átveszem a levelet, és megszorítom. Lehet, hogy ennek nem most lenne itt az ideje. Talán... még ideg összeroppanást is kapok, az meg azt hiszem, nem hiányzik...
- Ezt lehet, hogy mégis későbbre hagyom.. vagy, ha szeretnéd kinyithatod te. De én ezt visszaadom megőrzésre. - mosolygok rá, mikor visszanyújtom a levelet.
Amíg Ő visszaveszi, én elgondolkodok a dolgokon. A homlokomat ráncolom, amint visszagondolok, miket mondott utoljára Tsubaki.
"...igazi Hime klánbeli ninja legyek,..." és a farkas, aki a fejébe költözött, nem. Eddig erre nem is gondoltam, Hime és egy ninja klán? Nem. Hime, egy ninja klán... ez nem tiszta, nekem eddig erről fogalmam se volt. Megpróbálom jobban összerakni a dolgokat.
- Szerinted... nekem is van otthon valahol, egy... farkasom? - nyögöm akadozva, kérdő tekintettel. - Ugye visszajössz velem megkeresni, és betölteni az irántad vágyakozó űrt..?

Ajánlott tartalom